2017. október 31., kedd

Pachmann Péter - Misu háborúja

Emlékszem, amikor kislány voltam, soha nem tartottam semmitől. Mélység, magasság, ugatós kutya, varangyos béka, jöhetett bármi, és ez kamaszkoromig így is maradt. Anyám szegény, gyakran a szívéhez kapott, amikor egy nyaralás alatt kiderült, hogy eltűntem a mocsárban, mert ott több békát lehet fogni kisvödörrel; vagy megtaláltak a strandtól nem messze lévő termálvíz-központ mélyfúrású kútjai mellett, ahol pallón kellett átmenni a 72 fokos források mellett. Teljesen tanácstalan volt, hogyan értesse már meg velem, hogy, amit csinálok agyament és veszélyes, őt pedig lassan, de biztosan elemészti az aggodalom. Nagyanyám erre nagy bölcsen azt mondta: "semmit se tudsz vele kezdeni, majd ha anya lesz, megtanul félni ő is." Ne is részletezzük, mennyire igaza volt...



Pachmann Péterről nem volt igazán kialakult képem, sem a pályafutását nem követtem, sem különösebb szimpátiát, vagy unszimpátiát nem váltott ki belőlem, egy arc volt a tv egyik reggeli műsorából, akit hallgatni legalább nem idegesítő. Azt sem tudtam, hogy a Misu háborúja már nem az első könyve, így viszonylag nagy elvárások nélkül kezdtem neki a délszláv háborúban játszódó, súlyos beteg kisfiú történetének. Igazából most is kiderült, hogy nem szabad hinni a beharangozóknak, sem egyéb ajánlóknak, mert a sztori fiktív, a háttér valós, és sokkal inkább az édesanyja, mint Misu háborújáról szól a történet.

Igazából nem is rémlik, mikor olvastam utoljára olyan könyvet, amely már az első pár oldal után és azt követően folyamatosan marokra szorítja a gyomrom, és mégsem tudom abbahagyni az olvasását. A kegyetlensége, az egyre inkább megnyilvánuló sötétsége, barbársága az, amit ha hasonlítanom kellene valamihez, a Sinistra körzet és a Pusztítás könyve ugrana be róla elsőnek. Itt azonban az egyéni sorstragédia roppantul nem terebélyesedik történelmi végzetté, az az elementáris erő, ami vonz és taszít egyszerre, aminek révén olvasnám és le is tenném ezt a szépségesen megírt borzalmat, nem enged el, és végig rettegem az egészet. 

Maga az indítás is elborzaszt, egy végtelenül naturalista módon ábrázolt szüléssel kezdődik a könyv, Misu születésével, ami eleve komplikált. Lassan, fokozatosan derül fény arra a titokzatos utazásra, mely végigível a regény történetén és arra az ambivalens kapocsra is, ami Misu és az édesanyja között alakult ki, jött létre. A történet szerint valamiért ők ketten a rémségek völgyébe, egy haláltáborba utaznak, amelynek során a más vallású, "félholdas", "koszoskezű" nőket sok-sok megaláztatás, fizikai és verbális bántalom éri. Számtalanszor rezzentem össze ezeken az oldalakon, és mivel az utazás célja szinte csak az utolsó pár oldalon világosodik meg, nem értettem miért és minek egy eleve halálos betegséggel küzdő kisgyermekes anyának ilyesmire vállalkoznia. A könyv annyira jól van megírva, hogy egyetlen negatívum sincs, amit fel tudnék hozni, akár szösszenetnyi említés szintjén is. Mindig tovább és tovább hajt ez a végtelenített borzalom, tán az ember azért is lapoz tovább, hogy feloldozást, kegyelmet nyerjen végre a feltárt emberi sorosok kilátástalanságából, de csak úgy, mint az életben, ez itt sem adatik meg. 

Az alcíme nyugodtan lehetne egyébként Kérdések a Pokolból is, mert ez a hely, ahová az anya annyira görcsösen készül, hogy valami ismeretlen okból, de abból a célból siet, hogy megmentse a kisfiát, maga a pokol. Egy szörnyű vízió támad fel az emberben a völgyben fekvő táborról olvasva, egy reinkarnálódott Auschwitz a maga embertelenségével és reménytelenségével. Bár Pachmann Péter több interjú kapcsán is hivatkozott rá, hogy a boszniai háború idején ugyan tucatnyi alkalommal tudósított Szarajevóból és környékéről, valamint NATO-ösztöndíjasként testközelből tapasztalhatta meg a délszláv háború minden szörnyűségét, nem volt közvetlen életveszélyben. Mégis, elképzelni sem tudom azokat a gyűlölet és gyilkos düh által elkövetett rémtetteket, amelyeket azoknak kellett elszenvedniük, tőlünk alig pár száz kilométerre, akik mások voltak. Meglátni az Antikrisztust, akkor is szétrombolja a lelkedet, ha nem közvetlenül, hanem közvetve történt az.
A kérdések pedig időről-időre jelentkeznek a könyvben, a végig névtelenül maradó Anya által, akinek belső monológjai segítenek megérteni személyes, Misuhoz kötődő történetét. Az anya szemszögéből ábrázolt belső ábrázolás egyébként egészen fantasztikus, hatalmas írói bravúr és a történet egyik kulcspontja, egyrészt mert, ha nem tudom meg nem mondanám, hogy nem nő írta le a  saját harcait, másrészt pedig így hiteles és kerek egész a mondanivalója. 
"Tanulható-e a szeretet? Vagy a szeretet is csupán ösztön? Kitől várjuk, és kitől kapjuk? Azé, aki kiharcolja, vagy azé, aki türelmesen vár? Mi van akkor, ha századokkal korábban a lelkünk egy másik testben vétkezett? Vétek és szeretet összefügg-e, vagy a szeretet alanyi jogon jár?"
A harc ugyanis, a délszláv háború maga, csupán egy ocsmány, de túlságosan is remekbe szabott keret, mert a könyv mondanivalója nem annyira az, hogy a háborúban, hogyan tűnik el a humánum, hanem sokkal inkább, hogy még egy ilyen förtelmes, szélsőséges helyzetben is mit meg nem tesz egy anya a saját gyermekéért, még akkor is, ha a kapcsolatuk finoman fogalmazva sem indul zökkenőmentesen. Különösen nagy élmény egy férfi tollából olvasni az anyaság csodájáról, annak minden fizikai és bennünk zajló élményéről, arról, amikor azt sem tudjuk hová vezethet az, ha meg kell osztani a testünket egy idegen kis lénnyel és annak a csodájáról, mikor emberfeletti küzdelmet vívsz szó szerint bármivel, csak megóvd őt mindentől. Borzalmában is gyönyörű tiszteletadás ez valamennyi édesanya felé, talán pici mankó is, olykor kicsiny gondolatébresztő. 

"Van-e elszámolnivaló magunk vagy mások felé? Mások felé, akik ölelnek, felemelnek, langyos ringatással elvarázsolnak bennünket?" [...] "Ha a szemébe néztem – folytatta –, különös folyosót éreztem közte, magam és a Jóisten között."
Azt kell mondanom, Pachmann tökéleteset alkotott, a figyelmem egy percre sem kalandozott el az olvasás alatt, az a 30.oldaltól telibe talált gyomros pedig még az Epilógus olvasásakor sem akart megszűnni fájni. Fájt, mert persze végig féltem. Féltem, hogy mi lesz, ha az anya kudarcot vall; féltem, hogy mi lesz a háború áldozataival, amikor úgyis tudtam, hogy mi; és féltem, hogy mi lesz, ha az utolsó oldalhoz érek és nem tudom meg, hogyan záródik Misu háborúja. Kisgyermekes anyaként és hívő keresztényként aztán persze a legvégén már nem bírtam tovább és eleredtek a könnyeim, de remek alkalmat is kaptam ahhoz, hogy elmerengjek újból a találkozások, a lelkiismeret, de főként a kegyelem kérdésén. Olvastam régebben egy keresztény könyvben, hogy Ellie Wiesel Nobel-díjas író egyszer egy közismert rabbival beszélgetett, és feltett neki egy kérdést, ami régóta nem hagyta már nyugodni. 
"– Hogyan tud hinni Istenben Auschwitz után, rabbi?
A rabbi egy hosszú percen át hallgatott, majd alig hallhatóan azt felelte:
– Hogyan lehetne nem hinni Istenben Auschwitz után?
„Mi maradna nekünk Isten nélkül ebben az Auschwitz által elsötétített világban?” – kérdezi Wiesel."
Akármennyire meggyötört és összetört ez a regény, nagyon örülök, hogy elgondolkodhattam a jóvoltából számos, számomra fontos kérdésen, még akkor is, ha az író tökéletesen megmutatta, "a lélek legmélye a legszörnyűbb csatatér." Minden tiszteletem Pachmanné, hogy így tudta megírni ezt a történetet, és csak annyit kérnék tőle, ha van még a tarsolyában, ami belülről emészti: Péter! Írjon még!

A könyvet az Athenaeum jóvoltából olvashattam 206 rövidke, de földbe döngölő oldalon. Köszönet érte!

2017. október 23., hétfő

"és elkezdődött a másik életem, ami sokkal jobb, mint ez volt" - Kardos Margit disszidál

Rögtön az elején egy vallomással tartozom: Szentes Évától a méhnyakrák-kampány előttig semmit sem olvastam, kvázi azt sem tudtam, ki ő. Aztán elkezdtem olvasgatni a netes írásait, cikkeit, és azt kell mondjam, tetszett. A Hamvaimból című, saját gyógyulástörténetét feldolgozó regényét szándékosan kerültem, saját érintettség és Mittelholcz Dóra hasonló témájú kötete után rettegtem attól, hogy még nagyobb bajt vonzok be magamnak a már meglévő mellé.

Hazai írójú könyveknél szinte soha nem olvasom el mások értékeléseit, konkrét ajánlóját az adott könyvről, mert nem szeretem ha befolyásol; több remek írásról is majdnem lemaradtam anno, mert nagyon lehúzták, nekem persze mikor rávetem magam az elolvasására, tetszett. Szóval Kardos Margitról a csodás, vintage stílusú borító kapcsán annyi gondolatom volt, hogy ez biztos valami izgalmas életű nőszemély emigrációjáról szól. De tényleg :)



Nos, igazából nem tévedtem olyan nagyot. Leszámítva azt a tényt, hogy Kardos Margit (milyen szép neve van!) Szentesi Éva nagymamája, aki nem emigrált külföldre, csupán Alzheimer-kórja által a saját életéből disszidált.
Komolyra fordítva a szót, Szentesinek ez a könyve novelláskötet, ami nagyon meglepett, mert bár a műfaj nagy rajongója vagyok, nem gondoltam, hogy Éva stílusa lenne. Azt kell mondanom, kellemesen meglepett. A könyvben 24 darab női sors, egymással át- meg átszőtt történetfüzér található, mint megannyi mozaik kocka az életükből, életünkből. Nagyon érdekesnek tartottam, hogy a novellák egymással összefüggnek, ugyanekkor nem követik egymást sorrendben. Tulajdonképpen olyan érzése támadt az embernek, mintha mindegyik nő betekinthetne a másik életébe, mint egy nyitott, de kissé homályos ablakon, hogy aztán annak befejezésével folytatódjék az ő saját története. 

"Az emberek csukott szemmel utaznak a reménytelenségbe, én meg kibámulok az ablakon, és arról ábrándozom, hogy valaki felemeli ennek a mocskos szerelvénynek a tetejét, kiemel innen, és elvisz messzire, ahol megszűnik ez az életem, és elkezdődik egy másik, ami sokkal, de sokkal jobb ennél."

Tetszett a merészsége, és azt kell mondjam, a hangja egyedi. Sőt, ha jobban belegondolok, már az is nagy dolog az igen erős magyar kortárs novella-irodalom mezőnyben, hogy hangja van. De van, és jól áll neki a nyíltság, a szókimondás, a szembenézés. Nagy bátorság kell ahhoz, hogy saját élményeinkből, családunkból, személyes emlékeinkből lehámozzuk a jóindulat és az évek nosztalgikus kliséit, és a dolgok lényegét nyissuk meg magunk és mások felé. Szentesi nem fél ettől, épp ezért olvastatja magát a kötet, kíváncsi az ember a következő, majd az azt követő történetre, és érzi magát személyesen is megszólítva itt-ott, még ha korábban nem is érezte közel magát valamelyik sztorihoz. Mégis kell az a "igen, tényleg így van" vagy a "hmm..hát ilyen is lehetett volna" hang minden egyes darabka után. Egyetlen negatívum, ami nem tetszett: Éva, néhol úgy tűnik, a dolgok élét hajlamos valami általánosságba burkolt (szó)fordulattal becsomagolni, hogy ne üssön akkorát. De! Üssön! Fájjon csak! Vagy rémisszen meg, képesszen el. Nem azt mondom, hogy a női Tar Sándornak kell lenni, de ha már bevállalósak vagyunk - és miért ne lennénk mikor annyira jól áll ez a realista hang és vonal -, akkor ne riadjunk vissza a dolgok nyers egyszerűségétől.

Abszolút nóvum, hogy Szentesi a Csokiszív című novellában Péterfy-Novák Éva azonos című novelláját folytatja, illetőleg írta át saját szájíze szerint. Azért is jó olvasni ezt a kötetet, mert magad is azt, és annyit vehetsz ki a történetből, amit és amennyit akarsz. Mert igazából mind Kardos Margitok vagyunk, akik gyermekből kollégista tini, csóró pályakezdőből gazdag szerető és röhögő barátnőből szerencsétlen feleség szerepekbe disszidálhatunk ide-oda.

Kedvenc írásaim a címadó novella, a Darázs és a Meghalni Chanelben voltak. A kötetet az Athenaeum kiadó megjelenésében olvastam 220 oldalon. Köszönet érte!

2017. október 7., szombat

Shrabani Basu: Viktória királynő és Abdul

Kezdjük ott, hogy nem vagyok egy harcos feminista, de lássuk be, ha Angliára gondolunk, az első szó, ami az eszünkbe jut, az vagy a Big Ben, vagy a királynő. Teljesen természetesnek tartjuk, hogy Európa egyik utolsó királyságában, egy monarchiában nem egy férfi, hanem egy nő ül a trónon. Magyar töriból ugyan jobb vagyok, mint egyetemes történelemből, annyi azonban biztos, hogy az 1800-as évek első felében uralkodó Viktória brit királynőről nevezték el az angol 19. századot viktoriánus kornak, amelyet az angol történészek az Egyesült Királyság fénykorának tekintenek. Ez volt az ipari, kulturális, politikai, tudományos és katonai változások kora az Egyesült Királyságban, amelyet a Brit Birodalom további terjeszkedése fémjelzett. Ennek során a birodalom területe megháromszorozódott, és az ipari forradalom alatt vált a világ vezető ipari hatalmává. Ezek után borzasztóan kíváncsi lettem, vajon milyen érzelmi és magánélete lehetett egy ilyen kaliberű nőszemélynek...
"Őfelsége, Viktória királynő árnyékában, alázatos alattvalójaként bátorkodom az olvasó elé tárni e rövid beszámolót életem azon szakaszáról, melyet az 1887-es aranyjubileum és az 1897-es gyémántjubileum között Viktória királynő udvarában tölthettem. Egy idegen föld küldötteként, idegen emberek között fejezem ki bizodalmamat, hogy olvasóm minden hibámmal szemben elnéző lesz, s kegyesen tekint e sorok írójára."
Így kezdődik Abdul Karim naplója, mely kiegészítésül szolgált Shrabani Basu Viktória királynő és Abdul című könyvéhez. A könyvet magát senki se kalandos történelmi regényként forgassa, melyben fiktív cselekmény gombolyítja tovább a valós, megtörtént szálakat, mert akkor csalódni fog. Dokumentumregény ez inkább, jócskán teletűzdelve Viktória királynő és tanítója, titkára, "Munsi"-ja levelezésével. A hindu nyelvet tanuló Viktória 13 éven át minden nap teleírt egy oldalt Hundusztáni Naplóiban. Ennek köszönhetően hűen megismerhetjük a korszak etikettjét, szokásait, és a személyes hangvitelű írások közelebb hozzák az angol-indiai történelmet is.

Vigyázz, spoiler!!!


Viktória és Abdul találkozására első ízben 1887 nyarán került sor, a királynő ekkor már 68 éves. Valószínű, hogy kettejük meghitt, bensőséges kapcsolatát nagyban befolyásolta az a tény, hogy Viktória már réges-régen özvegy, valamint jó barátja, hű személyi titkára, tanácsadója John Brown is 4 éve halott. Azok a pletykák, gúnyolódások, melyek a skót komornyik idején érték a királynőt, miszerint intim kapcsolatot folytat alattvalójával, Brownnal, Abdul esetében is megtalálták a párt.
Abdul Karimot ajándékként, a királynő aranyjubileumára küldték Indiából. A skarlátvörös tunikát és fehér turbánt viselő, jóvágású 24 éves fiatal férfi Agrából, a Tadzs Mahal városából érkezett. Eleinte pincérként szolgált fel a királynő asztalánál, később azonban, ahogyan a királynő figyelme feléje fordult, már curryt főzött Viktóriának, nem sokkal ezután pedig hivatalosan is felkérte, legyen a tanítója, "munsija", oktassa út hindu-urdu nyelvre. Karim az évek folyamán a királynő legnagyobb becsben tartott titkárává nőtte ki magát. Ő lett a magányos uralkodó legközelebbi bizalmasa.



A királyi udvar persze, amely már Brownt is szívből gyűlölte, még inkább elborzadt Karim egyre növekvő befolyásától. Mivel a királynő sosem törődött azzal, mit gondolnak róla mások, számtalan kiváltságban részesítette Abdult, aki pedig sütkérezett ebben a figyelemben és idővel elbizakodottá, mondhatni önhitté vált, így valamelyest érthető is az udvar felháborodása és panaszai. Csak hogy pár példával érzékeltessem Abdul Karim helyzetét: Viktória házakat adományozott munsijának Windsorban, Balmoralban és Osborne-ban, kiterjedt birtokokat neki és címet, valamint magas nyugdíjat édesapjának Indiában. Mindezek mellett Angliába hozatta a feleségét és családját, arcmását megfestette és kegyeivel, kitüntetéseivel halmozta el őt. Mivel Karim közelsége a királynőt az indiai muszlimok helyzetére még fogékonyabbá tette és előtérbe helyezte problémáikat, az udvar ellenszenve és felháborodása addig nőtt, hogy megvádolták Abdul Karimot a muzulmán Patrióta Ligának való kémkedéssel és azzal, hogy a hinduk ellen hangolja a királynőt. Frederick Ponsonby udvarmester pedig időközben felfedezte, hogy a munsi hazudott a származását illetően, és jelentette Lord Elginnek, India alkirályának, hogy „a Munshi nagyon hasonló pozíciót foglal el, mint John Brown.” Viktória azonban elutasította a panaszokat, mint faji előítéletet, és bármit megtett, hogy megoltalmazza Karimot a rasszizmus legapróbb udvari megnyilvánulásától is.

Viktória halála után Abdul ázsiója azonnal véget ért, a királynőt fia VII. Edward követte a trónon, aki késedelem nélkül eltávolíttatta a munsit az udvarból, a királynővel folytatott levelezését pedig tűzre vetette. A Brit Birodalom fénykorában ez a fiatal muszlim férfi meghatározó befolyást gyakorolt az uralkodó szívére. Abdul Karimot megjelenése és elegáns kiállása miatt enyhe titokzatosság is övezte, a köznyelv "fogságban tartott indiai hercegnek", sőt "Principe Indiano"-nak is aposztrofálta. A könyv egyik nagy vonzereje számomra, hogy rengeteg érdekes kérdést vet fel. Mi indokolhatta egy muszlim szolga ekkora hatalmát Európa egyik legnagyobb uralkodójára? Igazság szerint kedvelem az erős női karaktereket, és ebben a könyvben is Viktória jellemrajza az egyik legérdekesebb tényező. Vajon Abdul csupán Viktória magányát, idősödő korát használta ki az uralkodónő érzelmeire hatva, vagy a királynő megelőzte korát és felvilágosultabb, toleránsabb nézeteket képviselt? A kötetből számtalan apró részlet, izgalmas tény segít belefeledkezni ebbe a mesevilágba egy ismeretlen indiai szolgáról és úrnőjéről, a Brit Birodalom uralkodójáról, de leginkább az igaz emberi kapcsolatokról.
"Néha mily különös erők formálják az ember sorsát! Kudarc vagy siker, balszerencse vagy áldás, gyakran mintha puszta véletlen lenne. Sosem várt vagy álmodott események történnek velünk, ejtenek minket ámulatba, ha belegondolunk, mily csodálatos módon valósul meg Isten akarata."
A könyvet 384 oldalon olvastam, az Athenaeum Kiadó gondozásában. Köszönet érte!

Tipp: Szeptember óta ​Judi Dench főszereplésével, Stephen Frears rendezésében a filmvásznon is találkozhatunk a történettel. Amennyiben pedig Viktória királynőt, mint asszonyt és magánembert szeretnéd megismerni, előtte nézd meg a már említett szolgálóval, John Brownnal folytatott kapcsolatáról szóló filmet, melynek címe Botrány a birodalomban, főszereplője szintén Judi Dench. Előzményként némi pikantéria: Viktória és John kapcsolata, mint ahogy már fentebb említettem, kísértetiesen hasonlít az Abdullal kialakult kapcsolatára, sőt ha lehet, még intenzívebb volt. Viktóriát a liberális sajtó Mrs. Brownnak, a férfit pedig a királynő India császárnőjévé koronázása után India császárának kezdte nevezni. A sajtó és a társadalom össztüze közé szorult férfi imázsát csak bátor tette mentette meg, amikor 1872-ben egy királynő elleni merényletet akadályozott meg. Svájcba tett utazásuk alatt állítólag össze is házasodtak ahol Viktória álnéven, Kent grófnőjeként mutatkozott be. Lewis Vernom Harcourt a brit Liberális párt elnökének naplóbejegyzése szerint Norman Macloud tiszteletes halálos ágyán különös vallomást tett: -Megbánta, hogy Svájcban, titokban összeházasította John Brown-t és Viktória királynőt.

2017. szeptember 22., péntek

A megtévesztés egymásra rakódó rétegei - Thomas Cullinan:Csábítás



Azt hiszem ha az amerikai polgárháború, pszicho-triller, leánynevelde címkéket olvassuk egyetlen könyv kapcsán, abszolút felcsillan a szemünk és érdeklődve várjuk a jól megérdemelt misztikumot, borzongást, kosztümös ruhákat, Uram bocsá' romantikát. Már lelki szemeim előtt megjelent, ahogyan a kora őszön bekuckózva riadozok a fehér tornácos Dél csendes-mosolygós lelki terrorjait olvasva. 

Nos, a Csábítás című könyv azért visszarángatott két lábbal a valóság talajára, mely már egyszer megjelent 1971-ben, és melyből egyszer már Sophia Coppola előtt is forgattak filmet, de erről majd később... A történet az amerikai polgárháború idején játszódik, a helyszín pedig a virginiai Miss Martha Farnsworth Leánynevelő Intézet. A helyszín melletti közeli kiserdőben az egyik növendék talál egy sebesült, haldokló-félben lévő jenki katonát és hazahurcolja a csak nők lakta intézménybe. A lányok korosztálya az egészen fiatal kislánytól a majdnem-felnőtt kamaszig széles skálán mozog, -ha jól számoltam- öten vannak és egy sötétbőrű rabszolga asszonyság, valamint egy középkorú nővérpáros felügyel rájuk.



A szereplők jellemrajza nagyon (nagyon-nagyon) lassan bontakozik ki, és mind a történet követését, mind pedig a szereplők beazonosítását nehezíti a váltott szemszögű nézőpont, mégpedig NYOLC különböző szemszögből. Bár a kötet követi az egy fejezet-egy szereplő elvet, ez jottányit sem segít a beazonosításban, ugyanis némely lány karaktere annyira színtelen, szagtalan, hogy teljesen elveszünk a sorok között.
Ahogyan haladunk előre a cselekményben, úgy derül ki a végtelenül kedves, mindenkivel kokettáló és szépet tevő tizedes valódi természete, valamint a lányok és főként a felnőttek jelleme. Mondanom sem kell, a nyolc nőnemű egymáshoz való viszonyát és általában a dolgokhoz való hozzáállását alapjaiban rengeti meg a jóképű, fiatal katona megjelenése. Innentől kezdődik az egyik legérdekesebb vonal a könyvben: hogyan írja át egy zárt női közösség mindennapjait egy férfi felbukkanása, és hogyan változik meg a csoport pszichológiája. A regényben elkezdődnek a konfliktusok, lassan-lassan fény derül arra, hogy a dögös tizedes mindenki számára dögös, és bizony mindenkinek udvarol, bókol és a nyelve alá beszél. Mindeközben rohamos gyorsasággal gyógyul és már csak akkor sápad el, ha eszébe juttatja a szigorú főnökasszony, hogy lassan vissza kell térnie a seregbe. Ez John McBurneynek nem igazán van ínyére, igyekszik mindenkivel még jobban lenni, még többet udvarolni, mindenkit a másik ellen fordítani, de legalábbis úgy, hogy az események számára kedvezően alakuljanak. Aztán a sok udvarlásból baleset lesz, és elkezd az igazi, már nem csak a felszínen bujkáló feszültség kirobbanni a szereplők között.

"Milyen mélyre nyúlnak a megtévesztés egymásra rakódó rétegei, jutott eszembe egy szép napon…"

Ez a kedvenc idézetem a regényben, mert tökéletesen összefoglalja a küszöbön toporgó tragédiát, kiderül, hogy ki az, akitől ebben az átformálódott csoport hierarchiában félni kell, és ki az, aki végén az áldozat marad.
Azt gondolom, egy zárt teret és zárt közösséget górcső alá venni mindig érdekes feladat: megmutatni, hogy milyen folyamatok indulnak el – főleg akkor, ha ellentétes érdekek ütköznek, illetve más-más személyiségek vannak összezárva. Elsősorban tehát az ok-okozati összefüggések, a kényszerek, a hátsó gondolatok, a zárt tér pszichológiája tett kíváncsivá a regény olvasásakor és ebbéli elvárásomat Cullinan maradéktalanul teljesítette is. Ugyanakkor a borzongató thrillernek sehol sem akadtam nyomára, 528 oldal alatt sem, szóval aki pszicho-thrillerként vág bele, mert sikítós borzongásra vágyik, az csalódni fog, és nyugodtan ki mehet a sötétben is pisilni az utolsó oldal Vége felirata után.
Mivel műfaját tekintve nem krimi, és nagyon nehéz lenne hová besorolni ezt a könyvet, legközelebb talán a lélektani regény lenne rá megfelelő a maga drámájával. Nagyon tetszett Mattie, a fekete szakácsnő-mindenes karaktere, egészen korhűen leképezte az 1863-as év Amerikájának Észak-Dél konfliktusát, szinte hallani lehetett az elnyújtott magánhangzóit is monológjainak olvasása közben. Ő az egyetlen, aki boncolgatja, majd meg is fejti, hogy bizonyos apróságok hogyan adódtak össze nagy problémákká, miként jutottak el a végkifejletig szinte a semmiből, és mit lehetett volna másként csavarni a dolgokon, szavakon, hogy ne fulladjon egy cicaharc végzetes tragédiába.

Mindezek mellett nem tudtam megbirkózni a csalódással, hogy ez nem egy pszicho-thriller, hogy nem azt kaptam, amit vártam és végtelenül lassította az olvasást, hogy sokszor vissza kellett lapoznom az ide-oda váltogatott szereplőket kutatva, hogy akkor ki kicsoda. Azt gondoltam a nyolc hölgy karakterének kibontása, személyiségük sokfélesége, és a velük való legapróbb történés  elbeszélése vezet majd valahová, de ezek szerepe annyi, hogy "bevigyen az erdőbe" és máshová helyezhesse a történet csattanóját. Elmondhatom, hogy kedvelem a lassan kibontakozó történeteket, a szavak zenéjében és úgy általában egymás mellettiségében is tudok gyönyörködni, de mikor a könyv fülszövegén Stephen Kingtől olvas az ember egy vérpezsdítő, borzongató ajánlót, akkor pont nem ezt várja. Annyira sok volt az oldalakon az üresjárat és annyiszor csak gomolygott és gomolygott a feszültség, de ki nem robbant, hogy a sok sejtetésből a végén számomra csak üres füst lett, ami el is szállt.



Mint már említettem, a regényből Sophia Coppola előtt is csináltak filmet, csak akkor Don Siegel vitte vászonra,és nem Collin Farrell, hanem Clint Eastwood játszotta a főszerepet. Mivel a 2017-es verziót nem láttam, ezt viszont igen, így bátran merem ajánlani, annyira jól kezeli a bújtatott feszültséget, és jeleníti meg az emberi gonoszságot A Tizedes háreme. A filmről kritikát itt olvashatsz: Clint Eastwood kalandjai egy bentlakásos lányiskolában.

Összességében tetszett a regény, mert újszerű volt, nem tucatkönyv és még jól is van megírva. Nincs vele semmi gond, csak rossz címkéket kapott :) Javára válik, hogy a Dél kísérteties birtokai, a szigorú erkölcs, a fojtott érzelmek és a régió véres története tökéletesen jelenik meg, és a sztori alaphangja lesz. A regény végig elbeszélő múlt idejű részekből áll, egyedül Mattie és Miss Harriett leírásaiban jelenik meg párbeszéd, az író viszont ügyesen játszik a különféle "hangokkal", nem fél a karakter jelleméhez leginkább passzoló nyers, vagy durva tónust használni. Legnagyobb pozitívuma pedig, hogy Cullinan tudja, nem kell külső horror elemekhez nyúlni ahhoz, hogy az ember a legfélelmetesebb találkozzon össze, mert az bennünk, emberekben van.

A kötetet 528 oldalon olvastam az Athenaeum kiadó jóvoltából. Köszönet érte!

2017. szeptember 4., hétfő

Royal Club Hotel**** - Hosszú hétvége Visegrádon

Nyár végén készültünk egy hosszú hétvégét a Dunakanyarban tölteni, és mindenképp olyan szállodát kerestünk, aminek rossz idő esetén van wellness részlege, csendes és családbarát. Hosszas válogatás és értékelés-olvasgatás előzte meg a döntést, nem tudom ki hogyan van vele, de személy szerint nagyon szeretjük a különböző portálokat e célból böngészni. A választásunk végül a programlehetőségek miatt végül Visegrádra, az ár-érték arány és a pozitív minősítések miatt pedig a Royal Club Hotel****-re esett.



A szálloda könnyen megtalálható és megközelíthető, a 11-es út mellett, de ki is van táblázva már a Visegrád táblát követően. A hotel annak ellenére sem zajos, hogy nincs messze az úttól és sem kerítés, sem egyéb zajfogó nem került elé. Kicsit szokatlan is volt elsőre, hogy az út mellett van a parkoló és attól beljebb minden nélkül a hotel, de nem zavaró egyáltalán. A recepción dolgozó hölgyek mind becsekkoláskor, kijelentkezéskor, vagy kérés-kérdések esetén nagyon kedvesek, segítőkészek, nyugodtan fordulhat hozzájuk az ember, anélkül, hogy azon kellene morfondírozni, vajon jó hangulatban csípi-e el őket.

Bár eddig mindig négyen utaztunk (két felnőtt + egy felnőttkorú, valamint egy 10 esztendős gyermek) és két egymás melletti szobában szálltunk meg, ez most egyéb kötelezettségek miatt nem jött össze. Maradt hát a papa-mama-gyerek hármas és az egy szobában, pótágyon való elhelyezés. A szoba elhelyezkedése tökéletes, hátsó, zöldövezeti részre néző nagy erkéllyel, az erkélyen székkel, ami teregetésre is alkalmas :)
Maga a belterülete kényelmes, tágas még három embernek is, nagy franciaággyal, a bejárattól jobbra pedig egy mini konyha széles étkező pulttal, mikróval, vízforralóval, főzőlappal felszerelve. A szoba jól beárnyékolható, sötétíthető, ami nekem elég fontos, mert világosban nem tudok aludni. Ja, és persze légkondicionált is. Egyetlen negatívumként a párnák minőségét tudnám említeni, lehet, hogy csak nekem ez a vesszőparipám, de borzasztóan ki tudok merülni, ha nem elég, hogy idegen helyen kell aludnom, hanem még az ágynemű sem klappol. A fekvőfelülettel semmi baj nem volt, viszont a nyakam reggelre teljesen beállt, mert a párnahuzatban egy összecsomósodott, lapos valami funkcionált és az sem segített rajta túl sokat, hogy második naptól rátettem a kispárnát. A kialvatlan vendég viszont nyűgös vendég, úgyhogy lehet, hogy erre érdemes lenne nagyobb figyelmet fordítani hosszú távon.

Az épületben a kinti teraszon és a belső étkezőben is lehet falatozni, a  reggeli gazdag választékkal mindig meleg fogásokat is kínált, hideg üdítőkkel, sokféle teával, kávéval, amitől fölébredni viszont nem fogunk... A vacsora minősége jó, finoman főznek, viszont túl sokféle ételkülönlegességre ne számítsunk. A kiszolgálás udvarias, bár picit lassú volt. Nem a hotel hibája, hanem összességében utálom a magyar szállodáknál, hogy jól bevett szokás szerint a vacsorához még egy kancsó csapvizet sem tesznek az asztalra, hanem igen is vedd meg az ásványvizet legalább, ha nem akarsz megfulladni egy szárazabb falatban. Nagyon rühellem a rám erőltetett dolgokat, úgyis rendelek magamnak egy pohár bort, üdítőt, vagy koktélt ha szeretnék, fölösleges eképpen lehúzni az embereket.

A wellness részleg egy ekkora szállodához képest teljesen kielégítő. Egy beltéri feszített víztükrű medence, egy gyermekmedence, egy melegvizes hidromasszázs medence és a szaunáknál egy Kneipp -taposó biztosít kikapcsot, bár azt is meg kell jegyeznem, hogy a három ott található szaunából, melyből egy infraszauna, csupán ez és egy kis méretű finn működött, ami így persze folyamatosan tele volt. Ami nagyon tetszett az a külső feszített víztükrű úszómedence, amelyben késő este a csillagos ég alatt külön élmény az úszás, a másik pedig, hogy a wellness szolgáltatások felnőttek számára este 23 óráig elérhetőek.



Összességében elmondható, hogy kellemes három napot töltöttünk el ott, kedves, segítőkész személyzettel egy igényes, családbarát szállodában. Picit lehangoló volt a klubszobában a 100 éves használhatatlan ping-pong ütő és a szintén üzemképtelen darts, no de ne legyünk mindig maximalisták :)




Visegrád egyébként csodálatos, és annyi élménnyel lettünk gazdagabbak, hogy az egy kisregényt is kitöltene. Negatív, vagy rossz tapasztalattal nem is találkoztunk, kivéve talán a Fellegvárat, ahol rengeteget kell várni, drága és a parkolójában konkrétan földtől elrugaszkodott árakkal húzzák le a turistákat pl. 700.-os Piros Arannyal :(

***

P.S: Most olvastam a honlapon a hírt, mely szerint a szálloda 2017 nyarán egy nagyon magas színvonalú “hotelközösség” részévé vált, ugyanis megkapta a Magyar Szállodák és Éttermek Szövetségének, valamint a Hotelstars Union-nak a 4* Superior minősítését.


2017. augusztus 22., kedd

Isabel Allende: Maya naplója

Akiknek volt már szerencséjük Allendéhez, azt mondják, az utóbbi időben megjelent könyvei közül nem olvastak tőle igazán jót. Bár a Maya naplója annyiban különbözik ezektől, hogy egy teljesen más korban játszódik, mégis úgy tűnik, mintha az ember visszatérhetne a régiekhez, a jó öreg Allendéhez, aki annyira kiváló mesemondásban, mint ebben a regényben. Is.

"Egy héttel ezelőtt a nagymamám egy árva könnycsepp nélkül ölelt át a San Franciscó-i repülőtéren, és a lelkemre kötötte, hogy ha kedves az életem, addig egyetlen ismerőssel se lépjek kapcsolatba, amíg meg nem győződtünk róla, hogy az ellenségeim már nincsenek a nyomomban."

A történet így kezdődik, a 19 éves Maya Vidallal, aki Chile egy távoli részébe, Chiloe szigetére (megnéztem, létezik és csodás!) utazik, pontosabban menekül az ellenségei elől. Első blikkre az ember kis fenntartással kezeli ezt az alaphangot, mert miféle eltúlzott és béna sztori kell, hogy húzódjon az oldalak mögött, ha egy fiatal csajszinak már a könyv elején a déli féltekére kell futnia.




A lány a noteszébe írja az utazás kezdetekor annak, majd életének történetét, a nagyon cuki, csupaszív, szeretetteli és támogató nagyszüleitől kezdve a Chiloéban megesett kalandjaiig. Aki klasszikus családregényt remél e tekintetben a könyvtől, az már az elején zárja be. Maya bár kiegyensúlyozott háttérrel rendelkezik, és nem árva, mégis a nagyszülei: egy igazi gentleman, komoly, afroamerikai csillagász és egy dél-amerikai (chilei) erős egyéniséggel megáldott asszony neveli fel. A két teljesen különböző habitusú és személyiségű ember nagy szeretetben, nagyanyjának, Nininek köszönhetően pedig déli temperamentummal, kellő érzékenységgel és empátiával megáldva gondoskodik róla. 

"Nini chilei módra nevelt: sok étel és szeretet, világos szabályok, és nem sokszor, de néha pár tasli. Egyszer megfenyegettem, hogy kiskorú veszélyeztetéséért feljelentem a rendőrségen, akkor úgy elvert a levesmerő kanállal, hogy púp nőtt a fejemre. Ettől azonnal elálltam a szándékomtól."

Amíg nagymamája szigor és vehemencia, addig nagypapája az engedékenység és nyugodtság. Mayát feltétel nélkül Papó szereti, tőle tanul önismeretet, gyakorol türelmet és feledkezik rá arra, nem csak a látható és megmagyarázható létezik, hogy ostobaság csak olyasmiben hinni, amit be tudunk bizonyítani. 
Fordulópontként a hármas életében is bekövetkezik a tragédia, és mindenki erejéhez mérten próbál megbirkózni a nehezen feldolgozhatóval. Innen a sztori viszonylag lassú mederben, de izgalmakban és fordulatokban gazdagon csordogál, megismerhetjük Maya mindennapjait, a csodás Chiloét, és lakóit a maguk fura szokásaival, hiedelmével és történetével. Faltam ezeket a részeket a könyvben, imádtam ahogyan Allende Chiloéről és lakosairól mesél, annyira érzékletes és magával ragadó, hogy az ember lánya azonnal kedvet kap az odautazáshoz retúrjegy nélkül. A hely történetének megismerésével együtt ráadásul, főhősnőnk magáról is egyre többet tanul. Mind az őslakosok, mind pedig a Mayát vendégül látó és életének részeseivé váló emberek jellemrajza rendkívül árnyalt, mondhatnám sunyi módon nagyon okosan van megcsinálva. Mikor az egyik szereplőt elkönyvelnéd valamilyennek, azonnal kiderül róla, hogy az egyénisége még rengeteg színt tartalmaz, és akárcsak Maya, mi is rengeteget tanulhatunk általuk.

"– Tudod, hogy a fél életemet bezárkózva töltöttem, Maya. Nem olyan régóta kezdek megnyílni, de nem tudom szétválasztani az érzelmeket. Azon a résen, ahol kibújik a szerelem, szüremkedik ki a félelem is. Ezzel azt akarom mondani, ha képes vagy nagyon szeretni, akkor szenvedni is sokat fogsz."

Anélkül, hogy tovább spoilerezném a történetet, meg kell hagyni, hogy Maya naplója egészen biztosan meglepetést tartogat a végén a Te számodra is. Azt is mondhatnám, hogy Maya életének leírása más író tollából talán annyira hihetetlen lenne, hogy egyúttal hiteltelenné is válna. Allende azonban annyira beránt a történetbe és játszik az érzelmeinkkel, de általánosságban is egyszerűen csak hat ránk, hogy az oldalak egy idő után olvastatják magukat és nem tudod letenni a könyvet. Az írónő ráadásul a tőle megszokott módon él a mágikus realizmus eszközeivel és jócskán csempész misztikus elemeket a történetbe.

Összességében azt hiszem a Maya naplójának erőssége a karakterek erejében, a bemutatott helyszínek varázzsal teli atmoszférájában rejlik, tapintható a könyvben Allende Chile iránti olthatatlan szeretete. Ami pedig teljesen lenyűgözött az az érzelmek sokszínűsége, melyekkel az írónő nagyon tud zsonglőrködni és melyből jó tucatot át- meg átélhetünk akár pár oldalon belül is. Óh, és az a csipetnyi humor gondosan adagolva! Páratlan! 



A könyvet a Geopen kiadásában, 406 oldalon néhol kitörő örömmel, néhol picsogósan olvastam. A könyvbe bele is olvashatsz, ITT
Chiloe, Te csodás; ami bakancslistás hellyé nőtte ki magát nálam: http://www.visitchile.com/en/chiloe-island/

2017. augusztus 4., péntek

A hűség a kutyáknak való?



Mivel kapott ez a könyv már hideget-meleget egyaránt, igencsak felszaladt a szemöldököm, mikor megláttam mennyire vékonyka kötet. Nem tudtam elképzelni micsoda szennyes és felháborító tartalom lehet benne összezsúfolva 224 oldalon, ami első körben ekkora felháborodást váltott ki. Aztán ahogy túl lettem az első pár oldal meghökkentően kitárulkozós elbeszélés módján és haladtam előre a történetben, kezdtem kapisgálni, hogy sok embernél mi verhette ki a biztosítékot. Az őszintesége.



Rakjuk akkor picit tisztába a dolgokat, amiért én személy szerint nem tudok mit kezdeni a "felháborító", "erkölcsi nulla" és "undorító" címkékkel. Azt hiszem alapvető, hogy mindenkinek személyisége és vérmérséklete, neveltetése és életfelfogása szerint határozható meg, mi az amit számára a hűség, mint erény jelent. Anélkül, hogy mélyebb filozófiai vitákba feledkeznénk, megállapíthatjuk, hogy maga a fogalom is meglehetősen szubjektív, mert még a katolikus lexikon szerint is "erkölcsi erény, a kitartás társerénye, mely készségessé tesz arra, hogy minden körülmények között megmaradjunk a jóban." S hogy miért lovagolok ennyit a cím egyik kulcsszaván? Korántsem azért, mert bevezetőnek szánom a történethez, ahhoz ugyanis huncut módon csak átvitt értelemben van köze. Azon kívül, hogy igen hangzatosra sikeredett és rendkívül figyelemfelkeltő, már-már polgárpukkasztóan pimasz, a könyv sztorijának szempontjából nem releváns. Mindjárt mondom, hogy miért...

"Hogyan lesz az örökösen másokat pátyolgató, támogató nőből tökéletes szexturista?
Adott egy nő, aki elhatározta, hogy boldog lesz. Mert az jót tesz az egészségének. Különben is annyiszor ráfázott már. Nem gyámolítót keres, nincs szüksége senkire, hogy eltartsa, öntörvényű és szabad. Ő választ, hogy kivel, melyik városban és hogyan szexel. Sokat megtud a férfiakról, de még többet magáról. Meg arról, hogy az élet nem egy tündérmese. Ha éjfélkor elveszíted a cipőd, egyszerűen részeg vagy. Szőcs Henriette hősében mindannyian benne vagyunk egy kicsit, azzal a különbséggel, hogy ő meg is teszi, amiket legtöbben nem merünk. Irigyeljük? Lehet. De lehet nincs is miért.
Egyetlen hely van, ahol a romantika megelőzi a szexet, az a szótár."
Ezt olvashatjuk a fülszövegben és akkor némi spoilerezéssel lássuk, mit is takar ez valójában. Adott egy egy gyermekes, sikeres, jól szituált, anyagi biztonságban élő, intelligens szingli anyuka, aki tapasztalt és már nem nagyon hisz a herceg fehér lovon típusú versenyzőkben. Internetes társkereső oldalon kizárólag külföldi partnerek útján keresi a boldogságot, tartson az akár pár órára, akár hosszabb távra. Ahogyan haladunk előre a történetben, és utazunk vele ide-oda a világban, egyre többet kapunk főhősnőnkből és egyre kevesebbet forgatjuk a fejünket a strandon egy újabb szexjelenethez érve, hogy 'Te jó ég, vajon ki látott be a lapjaim közé'... Mert az ágyjelenetek bizony itt nincsenek cukormázzal bevonva, sok romantikára ne számítsunk, ez a fajta erotika naturalista és szókimondó, sőt, provokatív módon szereti nevén nevezni a dolgokat. 

És akkor kanyarodjunk vissza a elejére, a hűség-őszinteség fogalom pároshoz. A könyv egyik nagy pozitívuma, hogy rendhagyó. Nagyon sok tekintetben. Rendhagyóan közelíti meg az előbb említetteket, mert megmutatja, hogyan válhatsz teljesen önmagaddá anélkül, hogy az egoizmus mértékegységévé lennél. Végtelenül tudom tisztelni -és jó ideje már kizárólag csak az ilyen emberek társaságát keresem/kedvelem- az önazonos embereket. Nem baj, ha romlott, nem baj, ha nem túl jóindulatú, csak ne próbáljon meg tündérkének vagy faszagyereknek láttatni és látszódni. Ezért teljesen el tudtam fogadni főhősnőnk álláspontját, miszerint adott már magából eleget, nem akar többé valami olyat játszani ami nem teljesen ő igazán, csak azért, hogy valaki másnak jó legyen. A csalódások által hátrahagyott keserűség azért rendesen jelen van a lapokon, de okosan provokatív humorral körülvéve így nem idegesítő, sőt...

A szemünk láttára formálódik egy érett, dögös nő önképe sok férfin és még több szexen át a lapokon, hogy egy önmagához teljesen őszinte, magához és az elveihez hűséges teremtést kapjunk. És ez több, mint amennyit sokunk el tud mondani magáról. Ezért nem értem az erkölcsi nulla titulust sem. A prüdériával, vagy más (jó)ízlésével sokat nem lehet kezdeni, így azt viszont teljesen el tudom fogadni, ha valakinek ez a fajta vulgarizmus és kitárulkozás, vagy szexuális fantázia kiveri a biztosítékot. Megértem, van ilyen. Nekem kifejezetten tetszett, hogy annyira egyedi és új az egész perspektíva, hogy nem is nagyon olvastam még magyar író tollából hasonlót (nemhogy írónőéből) erotikus irodalom témakörben. Mert sem nem gagyi pornó, sem nem művészi erotika, hanem sokkal inkább a kettő közötti testiség, ami bekopogtat az ember érzékeinek ajtaján. Azt meg végképp nem tudom értelmezni, hogy miért hasonlították a Szürke ötven árnyalatához, mikor az egy meseszerű sztori egy szűz nimfománról, akinek rózsaszín világába eljön a milliárdos, kicsit beteg playboy. Jajj, hagyjuk is, mert az egy végtelenül ostoba picsa, agyament története...
Nagyon tetszettek még az ide-oda beszurkált aforizma-szerűségek, az intelligens humor mini Coelhói. Aki komolyan vette, az valamit nem megfelelően értelmezett és túl szigorúan értelmezte az egyébként is szubjektív igazságot. 

Összességében tetszett a könyv, mert rengeteg olyan jelzőt tudnék vele kapcsolatban mondani, ami megérdemli a dicséretet, de mégis a végén valami hiányérzetem maradt. Vagy azért, mert egy-két sztori túl gyorsan tova pörgött a lapokon - és valószínűsítem ez azért lehet, mert Szőcs Henriett számomra mindig alapvetően egy kitűnő novellista marad -, vagy azért, mert egy-két karaktert még lehetett volna tovább bontogatni, kíváncsi lettem volna rájuk. Szóval, ha volt már olyan osztálytársnőtök, barátnőtök, kolleginátok, aki teljesen önazonos és öntörvényű, ugyanakkor a szabadszájúságával, és végtelenül fájó őszinteségével és a szex iránti nyilvánvaló és köztudott rajongásával nem tudtok mihez kezdeni, de nem lehet nem szeretni őt és mégis egyszerre félő de izgalmas a társasága, akkor bátran ajánlom nektek ezt a könyvet. Aki prűdebb, visszafogottabb beállítottságú, vagy gondjai vannak a szabad szexszel, annak nem. Csak bosszankodna rajta...Úrinők pedig, nos, ők csak a rojtos szélű, fehér csipkés napernyőjük gondos takarásában essenek neki.

Kedvenc idézet a könyvből: 

"Az agy a legfontosabb nemi szerv. A jó szex az agyban kezdődik. Ötletek, szerepjátékok nélkül az egész csupán fitnesz, ahhoz nincs szükségem partnerre, lemegyek a szalonba, és rázatom a seggem a gépen. A szép testek látványa sem vonz már, több izmos feneket láttam, mint egy vécédeszka. Agyafúrt, varázslatos elmét keveset."

És hogy ez mennyire így van...

2017. július 25., kedd

Becher Zita: Perpetuum mobile

Mai "kedvencblogontalálós"




Szürke fénybe bújt a bánat.
Hajnal óta kergetem.
Meg-megállva tart a játék
át a téren, kerteken.

Át az utca mocska síkján,
át a hídon, parkokon,
át a sárga háztetőkön,
át az árva sarkokon.

Néha, néha visszanéz rám,
incselődik szüntelen.
Én meg egyre űzöm, űzöm,
vak futásom sürgetem.

Végre lassít, meg se mozdul.
Csendes a víz, úgy ragyog,
sima tükre fogva tartja.
Mert a bánat én vagyok.




2017. július 16., vasárnap

Sarah Dunant: A Borgiák végzete

Sarah Dunant-ról vajmi keveset tudtam eddig, nagyjából annyival voltam tisztában vele kapcsolatban, hogy történelmi regényeket ír. A cím azonban felkeltette a kíváncsiságomat, mert egyrészt a Borgiákkal kapcsolatban mi ne lenne izgalmas, valamint már olvastam korábban egy róluk szóló regényt (Jeanne Kalogridis:A ​Borgia menyasszony) és az éppen az ellenkező szemszögből mutatta be a családot, mint amit itt a fülszöveg ígért.
Az írónő ebben a könyvben A Borgiák bosszúja című kötetét folytatja valójában, amit én nem olvastam, de azt kell, hogy mondjam nem is hiányzott különösebben. A történet teljesen jól fogyasztható önálló kötetként is, ha nem olvasok róla a hátoldalon, hogy Dunant már írt egy regényt a dinasztiáról, akkor sem ér csalódás.



A könyv elején kronológia és családfa segít, hogy nem vesszünk el az előttünk álló több, mint 400 oldalon. A történet a korszak bemutatásával kezdődik, a korabeli Itáliát a váltott nézőpontnak megfelelően a szereplők tartózkodási helyének függvényében írja le. Bár szerintem a leíró és a történelmi összefüggéseket, előzményeket tárgyaló részek hosszabbak, mint elvárható lenne, mégsem száraz, vagy iskolás jellegű.
Fülszöveg:

A ​Borgiák bosszúja szerzőjének új regénye a reneszánsz kori Itáliáról és a történelem egyik leghírhedtebb családjáról. A Corleonék és a Lannisterek előtt a nép a Borgiákat félte…
1502-őt írunk. Rodrigo Borgia, aki saját bevallása szerint is nőcsábász és korrupt politikus, VI. Sándor néven a pápai trónra kerül. Leánya, Lucrezia huszonkét évesen már háromszor volt férjnél, és apja terveiben csak bábként szerepel, ám kezd ráébredni saját hatalmára. Valamint itt van Cesare Borgia is, a pápa zseniális, könyörtelen és egyre kiszámíthatatlanabb fia.
Miközben a pápa az öregedés és fia egyre őrültebb viselkedése ellen hadakozik, Lucreziának boldogulnia kell az urbinói udvar intrikái között, ahol új otthonában egy újabb házasság kihívása várja, hogy elfoglalja méltó helyét a történelemben.
Sarah Dunant ismét csodálatosan szövi a történet szálait, életre kelti a Borgia család szenvedélyes asszonyait és férfiúit, valamint Machiavelli lebilincselő figuráját. Az olvasó rajtuk keresztül élheti át a történelem egyik legbámulatosabb – és legtragikusabb – családjának kalandos történetét.
Nos, mondanom sem kell, hogy leginkább Lucrezia karaktere érdekelt a történetben, akit általában méregkeverőként, vérfertőző gátlástalan perszónaként mutatnak be majd' minden könyvben, így a már említett Borgia menyasszony-ban is. A Dunant könyv egyik nagy erénye számomra épen abban rejlik, hogy nem ezen a nyomvonalon haladt tovább, hanem megpróbált a meglévő történelmi adatokra alapozva egy objektív képet alkotni a családról. Lucrezia Borgia már abban az időben született, amikor apja, Rodrigo Borgia bíboros volt a pápai Kúriánál, így törvénytelen leányát előkelő nevelésben részesíthette. Amellett, hogy Lucrezia felnőttként a kor szépségideálja lett, széleskörű reneszánsz műveltséget is szerzett, 16 éves korában már hat nyelven beszélt, írt, és olvasott. A hercegnő máig tartó rossz híre miatt apját okolhatta, aki VI. Sándor pápaként lányát saját hatalmi ambícióihoz akarta felhasználni: Lucreziát ennek megfelelően már 13 évesen, 1493-ban férjhez adta a pesarói Giovanni Sforzához, a nagy hatalmú milánói hercegi család rokonához. Nemsokára azonban – az 1494-ben kirobbant itáliai háborúk következményeként – a Sforzák hatalma jó időre lehanyatlott, ezért Sándor másik kérő után akart nézni, aki jobban elősegíti befolyása növekedését.

A pápa 1497-ben – a férj impotenciájára hivatkozva – érvénytelenítette lánya első házasságát, és hamarosan új vőlegényt szerzett számára. Lucrezia éppen a válóper alatt esett teherbe, ami igencsak kényes helyzetbe hozta Sándort: a hercegnőt arra utasította, hogy titokban szülje meg gyermekét, akit aztán a rosszindulatú pletykák fivérének, a zsoldosvezér Cesare Borgiának tulajdonítottak, és vérfertőzéssel vádolták meg Sándor gyermekeit. Sokan egyébként a pápa követét, Perrottót vélik Giovanni herceg apjának, aki a csecsemő születése után – rejtélyes körülmények között – hamarosan életét vesztette.

Ami a vérfertőzés vádját illeti: kétségtelen, hogy a testvéreket szoros kötelék fűzte össze, amit aztán a népszerűtlen Borgia-pápa és Cesare ellenségei szívesen magyaráztak a lehető legrosszindulatúbban, de bizonyítékkal sosem szolgáltak. Gyanúra azonban volt ok, hiszen miután Lucrezia feleségül ment a nápolyi uralkodó fiához, Aragóniai Alfonzhoz – rajta keresztül Sándor a déli királyság meghódítására törekedett – Cesare, akit ebben az időben a szifilisz is elcsúfított, mind görcsösebben akarta megtartani húga érdeklődését, miközben gyűlölte új sógorát. A hercegnő vélhetően szerelmes volt második férjébe, akit aztán vatikáni tartózkodása idején – vélhetően Cesare emberei – kis híján meggyilkolták a Szent Péter-bazilikánál, valamivel később pedig betegágyában meg is fojtották. Lucreziát állítólag megviselte második férje halála – tőle egy fia, Rodrigo született – ennek ellenére a következő évben, 1501 során Sándor és Cesare hozzákényszerítette őt Alfonso d'Este ferrarai herceghez. Két férj „elfogyasztása” után Lucreziát – mint a végzet asszonyát – nem fogadták tárt karokkal Ferrarában, ám élete végére mégis rendkívül népszerűvé vált.

Igazán kiemelkedőnek találom azt, ahogyan az írónő Macchiavellit megformálta a regényben, az ő személye olyannyira jól sikerült, hogy az ember rögtön kedvet kapott utánaolvasni a munkásságának, és azoknak az eseményeket, amelyeknek általa lehetünk tanúi a kötetben.
A másik amiről/akiről muszáj említést tenni az Torella és a korabeli orvoslás. A szifilisz, más néven luesz, vagy vérbaj, széles körben a XV. században terjedt el Európában, és először a mediterrán országokban, mindenekelőtt Franciaországban okozott járványokat. (Innen ered népies elnevezése is: a francia betegség, röviden franc vagy franckór.) Érdekes csemege volt a higannyal történt kísérletezés a betegség gyógyítására, valamint annak lefolyása  a regényben Cesare esetében és főként az a perspektíva, ahogyan a nők gyógyítását ebben az esetben (is) teljesen mellőzték, még csak lehetőségként sem vették számba.

Bár erről a könvv már nem szól, miután Sándor 1503-ban meghalt, a Borgiák csillaga leáldozott Itáliában, és ezzel a hercegnőre is nyugodt évek köszöntöttek: férjével – akinek hat gyermeket szült – pompás reneszánsz udvart rendezett be az itáliai városban, ahol olyan híres művészek fordultak meg, mint a festő Tiziano és Pietro Bembo költő, aki egy ideig a hercegné szeretője is volt, és a regényben csak vázlataiban jelentkezik kettejük románca. Lucrezia Borgia élete végén a vallás felé fordult, kolostort alapított városában, és támogatta a ferences szerzeteseket is. 1519 júniusában, 39 esztendősen hunyt el vérmérgezésben, miután életet adott utolsó gyermekének.



Három házasságának, a vérszomjas Cesare Borgiának és apja, VI. Sándor mesterkedéseinek következtében Lucrezia halála után a történelem egyik legnegatívabban ábrázolt asszonya, a femme fatale klasszikus megtestesítője lett, akit többek között vérfertőzéssel, méregkeveréssel, hataloméhséggel és féktelen kicsapongással is megvádoltak. Egészen a 20. századig kellett várni a hányatott sorsú hercegnőt rehabilitáló történelmi munkákra, melyek fokozatosan leleplezték a pletykák valótlanságát. Remek eszköze ennek Dunant könyve, ami utószóként leírja az általa kreált fiktív történelmi adalékokat és a történethez merített valós forrásokat is. Összességében ez egy jól sikerült történelmi regény, ami nem egy gyors cselekményvezetés mentén halad ugyan és az állandó E/3 személy írásmódot nehéz volt megszokni, de egy rendkívül gazdag éra érzékletes és legkevésbé sem torzító tükre.
Ennek dacára a Lucrezia Borgiáról szóló mendemondák jóval nagyobb hatást gyakorolnak az emberekre, mint a történelmi tények, és valószínűleg ez már örökké így is marad.

2017. június 24., szombat

Szőcs Henriette : A ​Kizil Elma háremének titka

Szőcs Henriette-t olvasni számomra azért öröm, mert mindig meglepetést rejt az éppen kezemben tartott kötet. Nagyon szeretem, hogy sohasem tudhatom éppen milyen műfajban olvashatok tőle. Hasonlót eddig Joanne Harrisnél tapasztaltam csak, akinek minden könyve egy teljesen új világ.
A sokszínűség gyönyörködtet, tartja a mondás, és milyen jóleső boldogság tölti el az embert, amikor ez a sokszínűség még minőséget is takar. Olvastam már az írónőtől novellákat, erotikus regényt és mesekönyvet is, egyikben sem okozott csalódást. Nagy érdeklődéssel kezdtem hát neki A török brigadéros első kötetének, mely az Oszmán birodalom hanyatlásának éveibe, a több mint százötven évig tartó magyarországi török uralom végnapjaiba kalauzolja el az olvasót.



Az európai hódításaikat 1354-től megkezdő oszmán–törökök számára több évszázadon át kiemelt fontosságú cél volt Magyarország meghódítása. Hosszú időn át Magyarország volt a nevezetes „aranyalma”, azaz törökül „kizil elma”, melynek megszerzését a hőn vágyott világuralom eléréséhez nélkülözhetetlennek tartották. A Kizil Elmához eszméjén kívül egy anekdota is kapcsolódik II.Mohamed szultán személyében:
„És a császár elrendelte, hogy példaként hozzanak be és terítsenek le előttük egy nagy szőnyeget, majd a közepére egy almát tétetett. Aztán a következő rejtvényt adta fel nekik, mondván: ’Fel tudná-e venni valaki azt az almát anélkül, hogy a szőnyegre lépne?’ Azok tanakodtak egymás között, gondolkodtak, miképpen volna lehetséges ez, és egyik sem tudott rájönni a nyitjára, míg végül maga a császár lépett oda a szőnyeghez. Két kézzel megfogta s előre lépegetvén föltekerte maga előtt. És így elérte az almát, és visszaterítette a szőnyeget úgy, ahogy korábban volt. Ezután a császár így szólt az urakhoz: ’Helyesebb a gyaurt apránként felmorzsolni, mint a földjét egyszeriben elözönleni. Mert helyzetünk oly bizonytalan, hogy ha a legkisebb kudarc ér ott bennünket, akkor összes földjeink, melyeket elhódítottunk a gyaurtól, fellázadnak és ellenünk támadnak.’ (…) És az urak mindnyájan dicsérték beszédét és a császár példáját.”

Az 1600-as évek végén játszódó regényben a korabeli társadalmi viszonyokat, a még fennálló rabszolgaság intézményét, a háremben uralkodó hierarchiát, a janicsárok helyzetét, a maximális beleélhetőség jegyében vázolta fel az írónő. Kiváló eszköz ebben Aisa személye, aki Abdurrahmann pasa budai háremében él, s rajta keresztül rengeteg és érzékletes benyomást kapunk a történelmi éra minden színéből.

A történet a bemutató, leíró részletek után izgalmassá akkor válik, amikor a vár elestével Aisa, hasában a pasa magzatával menekülni kényszerül, mégpedig egy zsidó család segítségével, amelynek feje a pasa ékszerésze, Katz. Menekülésükkel megkezdődnek a kalandok a szétdúlt Magyarországon, ahol minden váratlan fordulatot vesz és semmi/senki sem az, aminek látszik.
Itt kell megdicsérjem a karakterek megrajzolását. A kétféle nőtípus bemutatása és egymással szembe állítása nagyon tetszett; Sára, mint gondoskodó, önfeláldozó anyatípus és Aisa, mint önző, csak magával foglalkozó szépség ellentéte több, mint izgalmas. Az pedig még inkább, ahogyan a cselekmény előre haladtával ezekből a jellemekből miket hoznak ki az események. Aisa férfiembereket megbabonázó szépsége egyébként rengeteg fordulat és kaland előidézője, szinte törvényszerű egy idő után, hogy soha ne oda érjünk a történetben, ahová számítottunk érkezni. A korszak valamennyi főbb motívuma felvonul a regényben, a magyar nagyurak sem azok a jóságos és jótékony hatalmasságok, akiknek vélnénk őket és felölti a fejét egy rejtélyes ragály is, amely végzetként végig ott lebeg a sorok felett.

Nagy kedvenc volt a történetben a betegséggel viaskodó fiatalasszony lázálmaiban megjelenő két dzsinn, Szuszu és Nunu. Kis csipetnyi mágikus realizmust is kaptam így a fordulatokban gazdag, izgalmas történet mellé, mely egyébként sem egy nehéz olvasmány, hiszen pörgős cselekményével szinte olvastatja magát. A leíró részek gazdagok és érzékletesek, a történelmi említések sem szárazak, vagy nehezen követhetők. Az írónő korábbi kötetében már ízelítőt kaphattunk a Keletről, akkor modernkori formában, itt pedig a korabeli szokások és tradíciók tovább színesítették a kötetet. Általánosságban elmondható, hogy nem szeretem a függővéget, de ez esetben a történet még több izgalmat ígérő folytatása miatt mégis jó szájízzel tettem le a könyvet. Kíváncsian várom, miket tartogat még a tarsolyában nekünk a magyar Joanne Harris :)

A török világot bemutató kötetet 300 oldalon olvastam az Athenaeum kiadó jóvoltából.


2017. június 17., szombat

"Valahányszor az élet komiszul elveri rajtam a port, mindannyiszor egy történettel vigasztalom és sajnálom magam."

Peiker Éva (szerk.): Útra kelni - Magyar írók a felnőtté válásról


Bajban vagyok ezzel a kötettel, mert amennyire szerettem olvasni, annyiszor járt a fejemben, hogy vajon kinek ajánlanám. A könyv fülszövege ugyanis " ötletes és színes ajándék"-ként aposztrofálja az antológiát, melyet ballagóknak, pályakezdő fiataloknak ajánl. Nem szeretem az általánosítást, ámbár itt mégis meg kellett tennem. Tegye szívére mindenki a kezét: hány olyan kamaszkorból felnőttkorba lépő fiatal ismerőse van, aki a klasszikus magyar irodalomért olyannyira rajong, hogy töményebb adagban is fogyaszthatónak, sőt élvezetesnek találja azt? 
Az Y generáció kapunyitási gondjai, amelyet a bizonytalanság, a gazdaság és a munkaerőpiac kiszámíthatatlansága, és e tényezők komplexitása csak megerősít, nem biztos, hogy kellőképp értékelni tudja a Móricz által leírt mondatot: "rózsás gyermekajkak gyermeteg titkaiban akarom élvezni a női szív örök költészetét."



A válogatás egyébként valóban a klasszikus irodalom legismertebb kiváló íróinak tollából áll össze, szám szerint tizenegy nagyság vetette papírra az ember életének 'már nem vagyok gyerek, de még nem vagyok felnőtt sem' akkori életérzését. A tartalomban a következő írásokat olvashatjuk:

Móra Ferenc – Középiskola 
Vas Gereben – A konviktusi diák 
Gárdonyi Géza – Zivatart pékéknél 
Móricz Zsigmond – Pataki diákok 
Csáth Géza – Péter levele 
Hunyady Sándor – A vöröslámpás ház 
Kaffka Margit – A gondolkodók 
Mikszáth Kálmán – Vizsgálatok után 
Tamási Áron – Ábel Amerikában (részlet) 
Karinthy Frigyes -Találkozás egy fiatalemberrel 
Kosztolányi Dezső – Tengerszem

A fentiek közül az első pár novella kifejezetten századelős stílusban íródott, melyet olvasni azért is nehezített pálya, mert a nyelvezete is ennek megfelelő, néhol latin szavakkal tűzdelve. Csáth Géza novellája aztán megtöri azt az ívet és onnantól egészen más hangulatú, elmélyült és töprengésre lehetőséget adó sorok következnek jó pár oldalon, Hunyady és Kaffka által. 

A legkiemelkedőbb írások egyike a Vizsgálatok után című rövid történet, mely egészen élvezetes, színes olvasmány. Bárki könnyen bele tud helyezkedni és feledkezni és nagy eséllyel kíváncsi lesz Mikszáth többi írására is. A végén bónuszként két nagy név, Karinthy és Kosztolányi csábítja az embert olvasásra, s teszi kíváncsivá: "Na lássuk,mit alkottak a nagyok!"

Összességében tetszetős kis válogatás ez, csak nem biztos, hogy a célközönség jól lett megválasztva. Mindenképpen izgalmas lett volna egy Mikszáthot szembe állítani Benyákkal, vagy egy Kaffka Margitot egy Szabó T. Annával, Uram bocsá' egy Karinthyt Gerlóczyval, vagy Kosztolányit Grecsóval. Mivel rendkívül szeretem a századelő magyar irodalmát és a klasszikus magyar irodalmat általában, örömmel forgattam a lapokat és feledkeztem bele egy-egy szívhez szólóbb történetbe, vagy ízlelgettem a számomra szépséges régi magyar szavakat. 
Abban a tekintetben pedig, hogy akkor mégis kinek ajánlanám a könyvet, marad tehát a kiadó ajánlásából az a szekció, mely így szól: "mindenkinek, aki szeretné újraélni, milyen átlépni a felnőttkor küszöbét, vagy legalábbis ott toporogni előtte." 
Ezen kívül ide idézném még Csáth novellájából a következő sort:

"Különben is, valahányszor az élet komiszul – bocsánat a nyers kifejezésért – komiszul elveri rajtam a port, mindannyiszor egy történettel vigasztalom és sajnálom magam."
Az antológia olvasása ebben a kontextusban is kiválóan működhet :)
A könyv olvasására lehetőséget az Athenaeum Kiadó adott, melyet 208 oldalon olvastam.

2017. május 24., szerda

„Én ​annyiszor kaptam ajándékba az életemet, hogy már nem is volt az enyém, és odaadtam." - Ljudmila Ulickaja: Daniel Stein, a tolmács

Ljudmila Ulickaja: Daniel Stein, a tolmács

Szeretem Ulickaját, legfőképp a figuráit. Ha Surikot kedveltem, Danielért rajongani lehet. A hit és az embernek maradás, önazonosság, felelősségvállalás témáit feszegeti a regény. Mondhatnám úgyis: kérdéseit, és valahol itt van a lényeg. Mert a válasz százféle lehet, a kérdés mégis mind a száz esetben mindig ugyanaz. "Hiszel?"

Gondoltam rá, hogy úgy írok róla, hogy a sztorit mellőzöm, de nekem Daniel nélkül ez nem megy.

SPOILER!

Szóval: adott egy Dieter Stein, zsidó fiatalember, menekül, próbálja túlélni a háborút. Majd lesz belőle Daniel Stein kármelita testvér, katolikus pap. Elfogadhatatlan? Nem, egyáltalán nem az. És erről szól a regény.
Daniel háborús hős, embereket, zsidókat menekít, de úgy, hogy közben a Gestapo tolmácsa zsidóként, ám ezt elég sokáig sikeresen titkolja. Később partizán lesz, majd keresztény katolikus pap, Izraelbe utazik, hogy egyfajta őskeresztény egyház módjára toborozzon gyülekezetet, hirdethesse az igét. A problémák, amelyek ugye nem itt kezdődnek, itt robbannak mégis igazán. Melyik igét? Milyen vallás? Milyen etnikum? Milyen nemzetiség? Milyen felekezet?
Elkezdődik a felelősségvállalás, a diszkrimináció kérdése, boncolgatása. Különösen érdekes az, ami a zsidóságot érinti: amikor Daniel követeli az izraeli állampolgárságot a Visszatérési Törvény alapján, Izrael nem ismeri el őt zsidónak, állampolgár csak úgy lehet, hogy nemzetiségét meghatározhatatlannak tekintik. Sőt! Daniel pere után új törvényt léptetnek életbe, már nem elég ha valakinek anyja zsidó és zsidónak tekinti magát, kiegészítik a Visszatérési Törvényt azzal, hogy semmilyen más hitet nem vehet fel az illető. Nagyon tetszett, hogy annyi dogmát és tézist keresztbe és szembe állított egymással az írónő, sokszor megjelent a "hogyan is állunk az elfogadás, a felelősség és a felsőbbrendűség kérdésével?" 
A könyvből kitűnik, hogy valójában azon kívül, hogy Izrael egységét szinte egészében a környező arab világgal való kollektív szembenállás határozza meg, lassan kiderül, hogy a „létét” sem garantálja más, mint egyrészt az arab világgal szembeni állandó feszültség, szembekerülés, másrészt ugyanez vonatkozik a keresztényekre is. Hiszen annak ellenére, hogy sok keresztény zsidó életeket mentett, vagy segített zsidó embereken, a kétezer éves keresztény egyház valahol máig feldolgozatlan gyűlöletet hordoz magában a zsidók iránt. A zsidók pedig meg vannak győződve róla, hogy a Holokaust a keresztények keze által teljesedett be valahol…
Daniel élete szinte folyamatos szolgálat. Szolgálat arabok, zsidók és keresztények iránt. A regényből egyébként kiderül, hogy valójában egyiknek sem jó lenni. Daniel például Németországban ugye egy rovartól kevesebbet érő zsidó, Izraelben még csak zsidónak sem minősitik…De hogy jobban átláthassuk: németnek jó lenni, mikor a németek szégyenben és megbánásban élhetnek; zsidónak lenni végül is nem olyan rossz, elég dörzsöltek, összetartanak, de az egész világ utálja őket, ugyanakkor ők a kiválasztott nép, ám pénzügyi csavarjaik irritálják a világ összes többi népét...
Aztán Musza karakteréből kiderül, hogy arabnak sem jó lenni, állandóan sértettek, az iszlám végtelen és végletes bizonyosságot, mondhatni felsőbbségérzést ad nekik.
El lehet ezek elől menekülni? Lehet, hogy már senkinek és semminek sem jó lenni. Csak ha te Te vagy. De a kérdés még akkor is ott marad: „Mi a Hit?” Daniel nem is megválaszolni igyekszik, csupán a szeretet törvénye szerint cselekedni.
„Én azt akarom, hogy a hitet, amely minden embernek a személyes titka, tisztítsuk meg minden buroktól és hulladéktól. Hinni és tudni két külön dolog, de a legfontosabb, hogy az ember tudja miben hisz.”
És valahol itt van ez a végtelenül egyszerű és nagyon szimpatikus, emberközeli válasz: higgyen mindenki ahogy és amiben akar, de ahhoz és főként emberhez méltóan! Keserű sors-regény ez az emberiességről, mely keserűségében gyönyörű széppé érik.
"Gyermekeim, ne szóval szeressünk, ne is nyelvvel, hanem cselekedettel és valóságosan." /1 János levél 3:14–18/


2017. május 1., hétfő

"I'm every woman" avagy a Pesti Nő: Izsó Zita-Bach Máté

„Nő vagyok; de nő voltom sem kellemetlen helyzetet, sem alibit nem jelentett számomra. Annyi bizonyos, hogy egyik adottsága életem történetének, s nem magyarázata.” – mondta Simone de Beauvoir. 
Izsó Zita és Bach Máté nagyon színes és érdekfeszítő interjú kötetet hozott létre 200 oldalon, 27 különböző személyiséggel. A Pesti nő lehet orvos, lehet kocsmáros, lehet misszionárius, de ugyanúgy lehet taxisofőr, színésznő és újságíró is. Mindegyikük története más-más emberi sorsot rejt, különböző indíttatásból, többféle motivációval. Mégis, kivétel nélkül mindegyik interjú alannyal lehet azonosulni, mindegyikükben közös pont a fejlődésre való törekvés és a dolgok más perspektívából való megközelítésének megjelenése. 

A könyvben tökéletes egyensúlyban vannak a nagy, tragikus életesemények és a mindennapi csaták, az apró kis tanmesék és a nagy életbölcsességek. Nem ideológiákat állítanak a történések mögé és magyarázzák filozofikusan az általuk megélt és leszűrt tapasztalatokat, hanem végtelen egyszerűen és szeretnivalóan mesélik el ezek a nők mik voltak azok a dolgok a világból, melyek megérintették őket és melyek azok, amelyeknek még a legnagyobb presszió alatt sem volt hatalmuk rajtuk. 
Amikor belesüppedünk a hétköznapok mókuskerekébe, és eluralkodik rajtunk a felmorzsolódás és szétaprózódás, és nagyon tudjuk sajnálni magunkat a legapróbb sérelem miatt is, megrendítő olvasni, hogy a kilencvenkét éves holokauszt túlélő, Fahidi Éva így nyilatkozik:
"Mindig megtalálom, mitől lehet boldognak lenni, mert mindig van valami. Már az is, hogy élsz, mert az sem egy természetes dolog. Ez az, amit örökre megtanultam. Hogy nagyon kell értékelni."
Hálás vagyok, hogy olvashattam ezt a könyvet, mert rengeteget adott, akár mankóként szemléletváltásban, akár példaként egy-egy hiányosságom terén. Nagyon jó volt rácsodálkozni arra is, hogy egy-két problémámmal bizony nem vagyok egyedül, hogy másokat is hasonló kérdések foglalkoztatnak, mint engem. Majd' minden beszélgetés meg nem fogalmazott kérdései az "Eleget teszek/tettem?", "Mi hozott erre az útra?" "Miért hoztam meg bizonyos döntéseket?" "Hogyan hat ránk más emberek viselkedése?" "Milyen kölcsönhatásban vagyunk egymással?"

Remek lehetőség volt ugyanakkor belebújni ennyire sokféle női szerepbe, a kötetnek nem volt célja, hogy csak ismert embereket vonultasson fel, teljesen hétköznapi foglalkozást űző nők is felbukkannak a könyvben, ami megint csak kérdéseket, kíváncsiságot vet fel az emberben. Kíváncsiságot azokra, akik a közvetlen környezetünkben élnek, akik lehet, hogy nem játszanak nagy színdarabokban, nem tombolnak tömegek a koncertjeiken, vagy olvassuk a nevüket a magazinokban. Mégis, annyira lélekemelő kiolvasni egy közterület fenntartó, vagy épp egy hajléktalan szállóról kikerült szociális munkás leírt gondolataiból, hogy más-más perspektívából ugyan de mindannyian önazonosak. Azt hiszem nagy munka az elfogadás, az elengedés, és az önismeretből fakadó bölcsesség is. Ami nagyon tetszett a kötetben az az, hogy mindegyik beszélgetéstől kaptam valamit. Látásmódot, igényt arra, hogy nyitott legyek a másik iránt. Mert, ha elsőre úgy tűnik is, olyan sokban nem különbözünk egymástól.
"Most már nem látok annyi különbséget az emberek között. Most már azt látom, hogy fájdalmasan egyformák vagyunk. A legtradicionálisabban élő amazonasi őslakosok és a szingapúri felgyorsult világban élő ember között lényegi különbség nincs. Mindannyian ugyanazt szeretnénk: elfogadást, szerelmet, utódokat, családot." /Zárug Zita/

"A mai társadalomban sajnos sokan érezzük úgy, hogy senkit nem érdekel, kik is vagyunk mi valójában. Ezért leszünk megkeseredettek, és viszonyulhatunk másokhoz rosszul. Mert aki másokat gyűlöl, az általában magát gyűlöli, csak kivetíti ezt az érzést a többiekre." /Al Ghaoui Hesna/

A portrékkal ellátott 27 pesti nő a kötetben:
- Fahidi Éva holokauszt túlélő, aki kilencvenévesen a Tünet Együttes Sóvirág című előadásában életében először lépett színpadra táncosként
- Sebestyénné Földes Ilona Cica, a Róma Ételbár tulajdonosa, az elmúlt fél évszázad budapesti
vendéglátásának élő szemtanúja
- Zárug Zita világutazó, aki férjével négy év alatt negyvenhat országban járt, és összesen
negyvenezer kilométert tett meg
- Székely Dezsőné Sebestyén Mária, Hosszú Mari, aki vöröskeresztesként a rádiónál kapcsolódott be az '56-os forradalmi eseményekbe, majd csatlakozott a Tompa utcai felkelők csoportjához
- Törőcsik Mari kétszeres Kossuth- és Jászai Mari díjas művész, a Nemzet Színésze, 1976-ban pedig megkapta a Cannes-i Nemzetközi Filmfesztivál legjobb női alakításáért járó díját
- Szabóné Bán Ágnes aluljáró-takarító, aki szerint ha egy embernek utcaseprő a munkája, akkor úgy seperjen utakat, ahogy Michelangelo festett, ahogy Beethoven komponált, vagy ahogy Shakespeare írt verseket. Olyan jól seperje az utakat, hogy a mennynek és a földnek minden lakója megálljon egy percre, s azt mondja, ím, itt élt egy nagyszerű utcaseprő, aki jól végezte a munkáját.
- Kovács Brigitta, szempillastylist, aki munkája során azt szereti a legjobban, amikor vendégei kinyitják
a szemüket, belenéznek a tükörbe, ő pedig látja az örömöt az arcukon.
- Kadi Fatiha, akiben túlteng az alkotói vágy
- Relle Ágnes műfordító, aki emigrált magyar szülők gyermekeként egész életében az elveszett fészek után érzett honvágyat
- Polonkai Éva, aki több évtizede rója taxijával Budapest utcáit és ez idő alatt rengeteget tanult utasaitól
- Kozák Danuta ötszörös olimpiai, tizenegyszeres világ és tizennégyszeres Európa-bajnok kajakos
- Sztojka Szabina, a Református Cigánymisszió teológusa
- Segesdi Móni, a Magyarországi Észt Intézet igazgatója, kulturális mindenes
- Éberling Anikó rajz- és művészettörténet tanár, restaurátor
- Vanessa Loureiro, a Shalom katolikus karizmatikus közösség misszionáriusa
- Závory Andrea színművésznő és biztosítási ügynök
- Horváth Csilla, Hocsi, szociális munkás a Menhely Alapítványnál, korábban hajléktalan
- Péterfy Bori, a magyar underground zene egyik legismertebb képviselője, színésznő
- Weeber Tiborné Kaszap Sarolta, KézenFogva nevelőszülői díjjal kitüntetett 10 gyermekes anya
- Jóba Katalin, a Budakeszi vadaspark egyetlen női munkatársa
- Demeter Katalin, a Magyar Hospice Alapítvány ápolási igazgatója
- Terék Anna fiatal költő és drámaíró, iskolapszichológus
- Farkas Gyuláné Gizi néni, a Giero féktelen örömzenéléssel, régi szőnyegekkel és antik bútorokkal telezsúfolt, hangulatos pincekocsma tulajdonosa
- Juhász Anna, Juhász Ferenc kétszeres Kossuth-díjas költő lánya, a Hadik Irodalmi Szalon vezetője
- Al Ghaoui Hesna, riporter
- Dr. Gyurkó Szilvia, gyermekjogi szakember és aktivista
- Kis Tibor Noé, író




Nagyon szerettem a Pesti nő színeit, az egyéniségeit, a történeteit életről, halálról, szerelemről, mert ahogyan Terék Anna a könyve főszereplőivel kapcsolatban nagyon találóan írta: „Mind én vagyok.”
A könyv olvasásának lehetőségéért köszönet az Athenauem kiadónak.

2017. április 20., csütörtök

Aki Jézust rockzenészként képzeli el

Találós kérdés: ki lehet az a figura akiben egyszerre van jelen az irodalom, a teológia, a filozófia és a (magyar) rockzene?
Segítek: Vasváry-Tóth Tiborról van szó. A Moly.hu könyves közösség online folyóiratának "Búvár" elnevezésű rovata, az egyik könyvmoly /@tölgyfamajor/által készített interjúja olvasható a nemrégiben megjelent márciusi számban.

A Yes frontembere, -aki Jézust rockzenészként képzeli el- a F.Sz.E.K. és a Különleges Tudakozó tájékoztató könyvtárosa, rockszakíró és rockesztéta szívesen beszélt a vidéki értelmiségi létről, a progresszív rockzenéhez fűződő missziójáról, Adyról és sok minden másról.



„Azt mondták nekünk a professzoraink, hogy a filozófiai és vallástörténeti ismeretek nélkül nem lehet dolgozni a későbbiekben. Ha nem látjuk tisztán a gondolkodás történetét, nagyon nehéz lenne bármit is mondani az embereknek, mert a saját értékeinkkel sem lennék tisztában. Másokat is kell tanulmányozni, hogy szabatosan és érthetően ki tudjuk magunkat fejezni. Élethosszig való tanulás vár a teológusokra és mindazokra, akik a kereszténységen belül képzik magukat, mert az értékeket nem sajátíthatjuk el néhány év alatt, csak jó alapokat lehet szerezni.”

"Jon Anderson, a Yes énekese és szövegírója is, mint minden művész, ihletettséggel alkotott, és az inspiráció költőként arra ösztönözte, hogy az igazság igényével szólaljon meg. Érdekes, maga Anderson mondta egyszer, hogy az emberek szavakból élnek, ezért fontos, hogy mindig legyen egy hírvivő énekes, aki elmondja a valódi üzenetet, amikor kilép a színpadra, és mindenki rá figyel.

Tudtad, hogy evangélikus szerző írta a nemzetközi irodalomban is egyedülálló Yes-monográfiát? "

Ha nem, akkor mindenképp megéri ráfordítani pár percet és elolvasni a beszélgetést itt: Búvár – Különszám: Vasváry-Tóth Tibor vallásról, irodalomról, rockzenéről

A Merítésről: https://moly.hu/sugo/merites

2017. április 3., hétfő

Szőcs Henriette: Ősképcsarnok

Nosztalgia (főnév): Sóvárgás, vágyakozás távoli, elveszett, elmúlt dolgok után. – írja a szótár. Igen ám, de létezik afféle sóvárgás is, amit nem élhettünk át, aminek nem lehettünk részesei, mégis valamilyennek gondoljuk, elképzeljük és veszettül vágyunk megismerni azt. 

Nem véletlenül írja Kőrösi a Szívlekvárban „az emlékek sokkal erősebbek az akaratnál, tartósabbak a vágynál és a reménynél, az emlékek igazi hatalma rajtunk az, hogy nincs előlük menekvés, magunkkal visszük őket, ha eltagadjuk is. […] Az ember azt véli a legjobban megismerni, ami nem adatik meg neki.” 






Szőcs Henriett novelláskötetében ez az érzés motoszkált bennem végig. Mikor mesélteted a családból az idősebbeket, hogy olyat tudj meg a régmúltról, amihez semmi közöd és mégis benned van. Apró mozaikokból kirakott, rendkívül jól megformált jellemrajzzal bíró történeteken keresztül ad egy kerek egész képet a család, fel-fel-felmenőkig nyúló rajza. Az írónő magabiztosan bánik a novellánként váltakozó korábrázolással is, pedig érzékeny téma rövid tartalommal úgy ábrázolni fejezetenként más-más érát és annak vetületeit, hogy ne legyen az erőltetett, vagy mű. Nagyon tetszett a kötet realista, már-már naturalisztikus ábrázolása, nincs benne fikarcnyi finomkodás sem. Nagyot üt, pont ahol kell. 

Bravúros csavar is van benne, először csak emberek neveivel jelzett novellákat olvasol, majd kb. a könyv felénél rájössz, milyen szépen vannak felfűzve az egyes emberek történetei, hiszen ez egy család szereplőinek láncolata. Erőteljes kortárs kötet, tele hangulattal, mondhatni az egyik legjobb kortárs darab, amit idén olvastam. Egyetlen hibája van: túl vékonyka :)

A kortárs novellás kötetet 100-oldalon olvastam a Naphegy Kiadótól.



A könyvért hálás köszönetem az írónőnek!