2017. augusztus 4., péntek

A hűség a kutyáknak való?



Mivel kapott ez a könyv már hideget-meleget egyaránt, igencsak felszaladt a szemöldököm, mikor megláttam mennyire vékonyka kötet. Nem tudtam elképzelni micsoda szennyes és felháborító tartalom lehet benne összezsúfolva 224 oldalon, ami első körben ekkora felháborodást váltott ki. Aztán ahogy túl lettem az első pár oldal meghökkentően kitárulkozós elbeszélés módján és haladtam előre a történetben, kezdtem kapisgálni, hogy sok embernél mi verhette ki a biztosítékot. Az őszintesége.



Rakjuk akkor picit tisztába a dolgokat, amiért én személy szerint nem tudok mit kezdeni a "felháborító", "erkölcsi nulla" és "undorító" címkékkel. Azt hiszem alapvető, hogy mindenkinek személyisége és vérmérséklete, neveltetése és életfelfogása szerint határozható meg, mi az amit számára a hűség, mint erény jelent. Anélkül, hogy mélyebb filozófiai vitákba feledkeznénk, megállapíthatjuk, hogy maga a fogalom is meglehetősen szubjektív, mert még a katolikus lexikon szerint is "erkölcsi erény, a kitartás társerénye, mely készségessé tesz arra, hogy minden körülmények között megmaradjunk a jóban." S hogy miért lovagolok ennyit a cím egyik kulcsszaván? Korántsem azért, mert bevezetőnek szánom a történethez, ahhoz ugyanis huncut módon csak átvitt értelemben van köze. Azon kívül, hogy igen hangzatosra sikeredett és rendkívül figyelemfelkeltő, már-már polgárpukkasztóan pimasz, a könyv sztorijának szempontjából nem releváns. Mindjárt mondom, hogy miért...

"Hogyan lesz az örökösen másokat pátyolgató, támogató nőből tökéletes szexturista?
Adott egy nő, aki elhatározta, hogy boldog lesz. Mert az jót tesz az egészségének. Különben is annyiszor ráfázott már. Nem gyámolítót keres, nincs szüksége senkire, hogy eltartsa, öntörvényű és szabad. Ő választ, hogy kivel, melyik városban és hogyan szexel. Sokat megtud a férfiakról, de még többet magáról. Meg arról, hogy az élet nem egy tündérmese. Ha éjfélkor elveszíted a cipőd, egyszerűen részeg vagy. Szőcs Henriette hősében mindannyian benne vagyunk egy kicsit, azzal a különbséggel, hogy ő meg is teszi, amiket legtöbben nem merünk. Irigyeljük? Lehet. De lehet nincs is miért.
Egyetlen hely van, ahol a romantika megelőzi a szexet, az a szótár."
Ezt olvashatjuk a fülszövegben és akkor némi spoilerezéssel lássuk, mit is takar ez valójában. Adott egy egy gyermekes, sikeres, jól szituált, anyagi biztonságban élő, intelligens szingli anyuka, aki tapasztalt és már nem nagyon hisz a herceg fehér lovon típusú versenyzőkben. Internetes társkereső oldalon kizárólag külföldi partnerek útján keresi a boldogságot, tartson az akár pár órára, akár hosszabb távra. Ahogyan haladunk előre a történetben, és utazunk vele ide-oda a világban, egyre többet kapunk főhősnőnkből és egyre kevesebbet forgatjuk a fejünket a strandon egy újabb szexjelenethez érve, hogy 'Te jó ég, vajon ki látott be a lapjaim közé'... Mert az ágyjelenetek bizony itt nincsenek cukormázzal bevonva, sok romantikára ne számítsunk, ez a fajta erotika naturalista és szókimondó, sőt, provokatív módon szereti nevén nevezni a dolgokat. 

És akkor kanyarodjunk vissza a elejére, a hűség-őszinteség fogalom pároshoz. A könyv egyik nagy pozitívuma, hogy rendhagyó. Nagyon sok tekintetben. Rendhagyóan közelíti meg az előbb említetteket, mert megmutatja, hogyan válhatsz teljesen önmagaddá anélkül, hogy az egoizmus mértékegységévé lennél. Végtelenül tudom tisztelni -és jó ideje már kizárólag csak az ilyen emberek társaságát keresem/kedvelem- az önazonos embereket. Nem baj, ha romlott, nem baj, ha nem túl jóindulatú, csak ne próbáljon meg tündérkének vagy faszagyereknek láttatni és látszódni. Ezért teljesen el tudtam fogadni főhősnőnk álláspontját, miszerint adott már magából eleget, nem akar többé valami olyat játszani ami nem teljesen ő igazán, csak azért, hogy valaki másnak jó legyen. A csalódások által hátrahagyott keserűség azért rendesen jelen van a lapokon, de okosan provokatív humorral körülvéve így nem idegesítő, sőt...

A szemünk láttára formálódik egy érett, dögös nő önképe sok férfin és még több szexen át a lapokon, hogy egy önmagához teljesen őszinte, magához és az elveihez hűséges teremtést kapjunk. És ez több, mint amennyit sokunk el tud mondani magáról. Ezért nem értem az erkölcsi nulla titulust sem. A prüdériával, vagy más (jó)ízlésével sokat nem lehet kezdeni, így azt viszont teljesen el tudom fogadni, ha valakinek ez a fajta vulgarizmus és kitárulkozás, vagy szexuális fantázia kiveri a biztosítékot. Megértem, van ilyen. Nekem kifejezetten tetszett, hogy annyira egyedi és új az egész perspektíva, hogy nem is nagyon olvastam még magyar író tollából hasonlót (nemhogy írónőéből) erotikus irodalom témakörben. Mert sem nem gagyi pornó, sem nem művészi erotika, hanem sokkal inkább a kettő közötti testiség, ami bekopogtat az ember érzékeinek ajtaján. Azt meg végképp nem tudom értelmezni, hogy miért hasonlították a Szürke ötven árnyalatához, mikor az egy meseszerű sztori egy szűz nimfománról, akinek rózsaszín világába eljön a milliárdos, kicsit beteg playboy. Jajj, hagyjuk is, mert az egy végtelenül ostoba picsa, agyament története...
Nagyon tetszettek még az ide-oda beszurkált aforizma-szerűségek, az intelligens humor mini Coelhói. Aki komolyan vette, az valamit nem megfelelően értelmezett és túl szigorúan értelmezte az egyébként is szubjektív igazságot. 

Összességében tetszett a könyv, mert rengeteg olyan jelzőt tudnék vele kapcsolatban mondani, ami megérdemli a dicséretet, de mégis a végén valami hiányérzetem maradt. Vagy azért, mert egy-két sztori túl gyorsan tova pörgött a lapokon - és valószínűsítem ez azért lehet, mert Szőcs Henriett számomra mindig alapvetően egy kitűnő novellista marad -, vagy azért, mert egy-két karaktert még lehetett volna tovább bontogatni, kíváncsi lettem volna rájuk. Szóval, ha volt már olyan osztálytársnőtök, barátnőtök, kolleginátok, aki teljesen önazonos és öntörvényű, ugyanakkor a szabadszájúságával, és végtelenül fájó őszinteségével és a szex iránti nyilvánvaló és köztudott rajongásával nem tudtok mihez kezdeni, de nem lehet nem szeretni őt és mégis egyszerre félő de izgalmas a társasága, akkor bátran ajánlom nektek ezt a könyvet. Aki prűdebb, visszafogottabb beállítottságú, vagy gondjai vannak a szabad szexszel, annak nem. Csak bosszankodna rajta...Úrinők pedig, nos, ők csak a rojtos szélű, fehér csipkés napernyőjük gondos takarásában essenek neki.

Kedvenc idézet a könyvből: 

"Az agy a legfontosabb nemi szerv. A jó szex az agyban kezdődik. Ötletek, szerepjátékok nélkül az egész csupán fitnesz, ahhoz nincs szükségem partnerre, lemegyek a szalonba, és rázatom a seggem a gépen. A szép testek látványa sem vonz már, több izmos feneket láttam, mint egy vécédeszka. Agyafúrt, varázslatos elmét keveset."

És mennyire, hogy így van...

2017. július 25., kedd

Becher Zita: Perpetuum mobile

Mai "kedvencblogontalálós"




Szürke fénybe bújt a bánat.
Hajnal óta kergetem.
Meg-megállva tart a játék
át a téren, kerteken.

Át az utca mocska síkján,
át a hídon, parkokon,
át a sárga háztetőkön,
át az árva sarkokon.

Néha, néha visszanéz rám,
incselődik szüntelen.
Én meg egyre űzöm, űzöm,
vak futásom sürgetem.

Végre lassít, meg se mozdul.
Csendes a víz, úgy ragyog,
sima tükre fogva tartja.
Mert a bánat én vagyok.




2017. július 16., vasárnap

Sarah Dunant: A Borgiák végzete

Sarah Dunant-ról vajmi keveset tudtam eddig, nagyjából annyival voltam tisztában vele kapcsolatban, hogy történelmi regényeket ír. A cím azonban felkeltette a kíváncsiságomat, mert egyrészt a Borgiákkal kapcsolatban mi ne lenne izgalmas, valamint már olvastam korábban egy róluk szóló regényt (Jeanne Kalogridis:A ​Borgia menyasszony) és az éppen az ellenkező szemszögből mutatta be a családot, mint amit itt a fülszöveg ígért.
Az írónő ebben a könyvben A Borgiák bosszúja című kötetét folytatja valójában, amit én nem olvastam, de azt kell, hogy mondjam nem is hiányzott különösebben. A történet teljesen jól fogyasztható önálló kötetként is, ha nem olvasok róla a hátoldalon, hogy Dunant már írt egy regényt a dinasztiáról, akkor sem ér csalódás.



A könyv elején kronológia és családfa segít, hogy nem vesszünk el az előttünk álló több, mint 400 oldalon. A történet a korszak bemutatásával kezdődik, a korabeli Itáliát a váltott nézőpontnak megfelelően a szereplők tartózkodási helyének függvényében írja le. Bár szerintem a leíró és a történelmi összefüggéseket, előzményeket tárgyaló részek hosszabbak, mint elvárható lenne, mégsem száraz, vagy iskolás jellegű.
Fülszöveg:

A ​Borgiák bosszúja szerzőjének új regénye a reneszánsz kori Itáliáról és a történelem egyik leghírhedtebb családjáról. A Corleonék és a Lannisterek előtt a nép a Borgiákat félte…
1502-őt írunk. Rodrigo Borgia, aki saját bevallása szerint is nőcsábász és korrupt politikus, VI. Sándor néven a pápai trónra kerül. Leánya, Lucrezia huszonkét évesen már háromszor volt férjnél, és apja terveiben csak bábként szerepel, ám kezd ráébredni saját hatalmára. Valamint itt van Cesare Borgia is, a pápa zseniális, könyörtelen és egyre kiszámíthatatlanabb fia.
Miközben a pápa az öregedés és fia egyre őrültebb viselkedése ellen hadakozik, Lucreziának boldogulnia kell az urbinói udvar intrikái között, ahol új otthonában egy újabb házasság kihívása várja, hogy elfoglalja méltó helyét a történelemben.
Sarah Dunant ismét csodálatosan szövi a történet szálait, életre kelti a Borgia család szenvedélyes asszonyait és férfiúit, valamint Machiavelli lebilincselő figuráját. Az olvasó rajtuk keresztül élheti át a történelem egyik legbámulatosabb – és legtragikusabb – családjának kalandos történetét.
Nos, mondanom sem kell, hogy leginkább Lucrezia karaktere érdekelt a történetben, akit általában méregkeverőként, vérfertőző gátlástalan perszónaként mutatnak be majd' minden könyvben, így a már említett Borgia menyasszony-ban is. A Dunant könyv egyik nagy erénye számomra épen abban rejlik, hogy nem ezen a nyomvonalon haladt tovább, hanem megpróbált a meglévő történelmi adatokra alapozva egy objektív képet alkotni a családról. Lucrezia Borgia már abban az időben született, amikor apja, Rodrigo Borgia bíboros volt a pápai Kúriánál, így törvénytelen leányát előkelő nevelésben részesíthette. Amellett, hogy Lucrezia felnőttként a kor szépségideálja lett, széleskörű reneszánsz műveltséget is szerzett, 16 éves korában már hat nyelven beszélt, írt, és olvasott. A hercegnő máig tartó rossz híre miatt apját okolhatta, aki VI. Sándor pápaként lányát saját hatalmi ambícióihoz akarta felhasználni: Lucreziát ennek megfelelően már 13 évesen, 1493-ban férjhez adta a pesarói Giovanni Sforzához, a nagy hatalmú milánói hercegi család rokonához. Nemsokára azonban – az 1494-ben kirobbant itáliai háborúk következményeként – a Sforzák hatalma jó időre lehanyatlott, ezért Sándor másik kérő után akart nézni, aki jobban elősegíti befolyása növekedését.

A pápa 1497-ben – a férj impotenciájára hivatkozva – érvénytelenítette lánya első házasságát, és hamarosan új vőlegényt szerzett számára. Lucrezia éppen a válóper alatt esett teherbe, ami igencsak kényes helyzetbe hozta Sándort: a hercegnőt arra utasította, hogy titokban szülje meg gyermekét, akit aztán a rosszindulatú pletykák fivérének, a zsoldosvezér Cesare Borgiának tulajdonítottak, és vérfertőzéssel vádolták meg Sándor gyermekeit. Sokan egyébként a pápa követét, Perrottót vélik Giovanni herceg apjának, aki a csecsemő születése után – rejtélyes körülmények között – hamarosan életét vesztette.

Ami a vérfertőzés vádját illeti: kétségtelen, hogy a testvéreket szoros kötelék fűzte össze, amit aztán a népszerűtlen Borgia-pápa és Cesare ellenségei szívesen magyaráztak a lehető legrosszindulatúbban, de bizonyítékkal sosem szolgáltak. Gyanúra azonban volt ok, hiszen miután Lucrezia feleségül ment a nápolyi uralkodó fiához, Aragóniai Alfonzhoz – rajta keresztül Sándor a déli királyság meghódítására törekedett – Cesare, akit ebben az időben a szifilisz is elcsúfított, mind görcsösebben akarta megtartani húga érdeklődését, miközben gyűlölte új sógorát. A hercegnő vélhetően szerelmes volt második férjébe, akit aztán vatikáni tartózkodása idején – vélhetően Cesare emberei – kis híján meggyilkolták a Szent Péter-bazilikánál, valamivel később pedig betegágyában meg is fojtották. Lucreziát állítólag megviselte második férje halála – tőle egy fia, Rodrigo született – ennek ellenére a következő évben, 1501 során Sándor és Cesare hozzákényszerítette őt Alfonso d'Este ferrarai herceghez. Két férj „elfogyasztása” után Lucreziát – mint a végzet asszonyát – nem fogadták tárt karokkal Ferrarában, ám élete végére mégis rendkívül népszerűvé vált.

Igazán kiemelkedőnek találom azt, ahogyan az írónő Macchiavellit megformálta a regényben, az ő személye olyannyira jól sikerült, hogy az ember rögtön kedvet kapott utánaolvasni a munkásságának, és azoknak az eseményeket, amelyeknek általa lehetünk tanúi a kötetben.
A másik amiről/akiről muszáj említést tenni az Torella és a korabeli orvoslás. A szifilisz, más néven luesz, vagy vérbaj, széles körben a XV. században terjedt el Európában, és először a mediterrán országokban, mindenekelőtt Franciaországban okozott járványokat. (Innen ered népies elnevezése is: a francia betegség, röviden franc vagy franckór.) Érdekes csemege volt a higannyal történt kísérletezés a betegség gyógyítására, valamint annak lefolyása  a regényben Cesare esetében és főként az a perspektíva, ahogyan a nők gyógyítását ebben az esetben (is) teljesen mellőzték, még csak lehetőségként sem vették számba.

Bár erről a könvv már nem szól, miután Sándor 1503-ban meghalt, a Borgiák csillaga leáldozott Itáliában, és ezzel a hercegnőre is nyugodt évek köszöntöttek: férjével – akinek hat gyermeket szült – pompás reneszánsz udvart rendezett be az itáliai városban, ahol olyan híres művészek fordultak meg, mint a festő Tiziano és Pietro Bembo költő, aki egy ideig a hercegné szeretője is volt, és a regényben csak vázlataiban jelentkezik kettejük románca. Lucrezia Borgia élete végén a vallás felé fordult, kolostort alapított városában, és támogatta a ferences szerzeteseket is. 1519 júniusában, 39 esztendősen hunyt el vérmérgezésben, miután életet adott utolsó gyermekének.



Három házasságának, a vérszomjas Cesare Borgiának és apja, VI. Sándor mesterkedéseinek következtében Lucrezia halála után a történelem egyik legnegatívabban ábrázolt asszonya, a femme fatale klasszikus megtestesítője lett, akit többek között vérfertőzéssel, méregkeveréssel, hataloméhséggel és féktelen kicsapongással is megvádoltak. Egészen a 20. századig kellett várni a hányatott sorsú hercegnőt rehabilitáló történelmi munkákra, melyek fokozatosan leleplezték a pletykák valótlanságát. Remek eszköze ennek Dunant könyve, ami utószóként leírja az általa kreált fiktív történelmi adalékokat és a történethez merített valós forrásokat is. Összességében ez egy jól sikerült történelmi regény, ami nem egy gyors cselekményvezetés mentén halad ugyan és az állandó E/3 személy írásmódot nehéz volt megszokni, de egy rendkívül gazdag éra érzékletes és legkevésbé sem torzító tükre.
Ennek dacára a Lucrezia Borgiáról szóló mendemondák jóval nagyobb hatást gyakorolnak az emberekre, mint a történelmi tények, és valószínűleg ez már örökké így is marad.

2017. június 24., szombat

Szőcs Henriette : A ​Kizil Elma háremének titka

Szőcs Henriette-t olvasni számomra azért öröm, mert mindig meglepetést rejt az éppen kezemben tartott kötet. Nagyon szeretem, hogy sohasem tudhatom éppen milyen műfajban olvashatok tőle. Hasonlót eddig Joanne Harrisnél tapasztaltam csak, akinek minden könyve egy teljesen új világ.
A sokszínűség gyönyörködtet, tartja a mondás, és milyen jóleső boldogság tölti el az embert, amikor ez a sokszínűség még minőséget is takar. Olvastam már az írónőtől novellákat, erotikus regényt és mesekönyvet is, egyikben sem okozott csalódást. Nagy érdeklődéssel kezdtem hát neki A török brigadéros első kötetének, mely az Oszmán birodalom hanyatlásának éveibe, a több mint százötven évig tartó magyarországi török uralom végnapjaiba kalauzolja el az olvasót.



Az európai hódításaikat 1354-től megkezdő oszmán–törökök számára több évszázadon át kiemelt fontosságú cél volt Magyarország meghódítása. Hosszú időn át Magyarország volt a nevezetes „aranyalma”, azaz törökül „kizil elma”, melynek megszerzését a hőn vágyott világuralom eléréséhez nélkülözhetetlennek tartották. A Kizil Elmához eszméjén kívül egy anekdota is kapcsolódik II.Mohamed szultán személyében:
„És a császár elrendelte, hogy példaként hozzanak be és terítsenek le előttük egy nagy szőnyeget, majd a közepére egy almát tétetett. Aztán a következő rejtvényt adta fel nekik, mondván: ’Fel tudná-e venni valaki azt az almát anélkül, hogy a szőnyegre lépne?’ Azok tanakodtak egymás között, gondolkodtak, miképpen volna lehetséges ez, és egyik sem tudott rájönni a nyitjára, míg végül maga a császár lépett oda a szőnyeghez. Két kézzel megfogta s előre lépegetvén föltekerte maga előtt. És így elérte az almát, és visszaterítette a szőnyeget úgy, ahogy korábban volt. Ezután a császár így szólt az urakhoz: ’Helyesebb a gyaurt apránként felmorzsolni, mint a földjét egyszeriben elözönleni. Mert helyzetünk oly bizonytalan, hogy ha a legkisebb kudarc ér ott bennünket, akkor összes földjeink, melyeket elhódítottunk a gyaurtól, fellázadnak és ellenünk támadnak.’ (…) És az urak mindnyájan dicsérték beszédét és a császár példáját.”

Az 1600-as évek végén játszódó regényben a korabeli társadalmi viszonyokat, a még fennálló rabszolgaság intézményét, a háremben uralkodó hierarchiát, a janicsárok helyzetét, a maximális beleélhetőség jegyében vázolta fel az írónő. Kiváló eszköz ebben Aisa személye, aki Abdurrahmann pasa budai háremében él, s rajta keresztül rengeteg és érzékletes benyomást kapunk a történelmi éra minden színéből.

A történet a bemutató, leíró részletek után izgalmassá akkor válik, amikor a vár elestével Aisa, hasában a pasa magzatával menekülni kényszerül, mégpedig egy zsidó család segítségével, amelynek feje a pasa ékszerésze, Katz. Menekülésükkel megkezdődnek a kalandok a szétdúlt Magyarországon, ahol minden váratlan fordulatot vesz és semmi/senki sem az, aminek látszik.
Itt kell megdicsérjem a karakterek megrajzolását. A kétféle nőtípus bemutatása és egymással szembe állítása nagyon tetszett; Sára, mint gondoskodó, önfeláldozó anyatípus és Aisa, mint önző, csak magával foglalkozó szépség ellentéte több, mint izgalmas. Az pedig még inkább, ahogyan a cselekmény előre haladtával ezekből a jellemekből miket hoznak ki az események. Aisa férfiembereket megbabonázó szépsége egyébként rengeteg fordulat és kaland előidézője, szinte törvényszerű egy idő után, hogy soha ne oda érjünk a történetben, ahová számítottunk érkezni. A korszak valamennyi főbb motívuma felvonul a regényben, a magyar nagyurak sem azok a jóságos és jótékony hatalmasságok, akiknek vélnénk őket és felölti a fejét egy rejtélyes ragály is, amely végzetként végig ott lebeg a sorok felett.

Nagy kedvenc volt a történetben a betegséggel viaskodó fiatalasszony lázálmaiban megjelenő két dzsinn, Szuszu és Nunu. Kis csipetnyi mágikus realizmust is kaptam így a fordulatokban gazdag, izgalmas történet mellé, mely egyébként sem egy nehéz olvasmány, hiszen pörgős cselekményével szinte olvastatja magát. A leíró részek gazdagok és érzékletesek, a történelmi említések sem szárazak, vagy nehezen követhetők. Az írónő korábbi kötetében már ízelítőt kaphattunk a Keletről, akkor modernkori formában, itt pedig a korabeli szokások és tradíciók tovább színesítették a kötetet. Általánosságban elmondható, hogy nem szeretem a függővéget, de ez esetben a történet még több izgalmat ígérő folytatása miatt mégis jó szájízzel tettem le a könyvet. Kíváncsian várom, miket tartogat még a tarsolyában nekünk a magyar Joanne Harris :)

A török világot bemutató kötetet 300 oldalon olvastam az Athenaeum kiadó jóvoltából.


2017. június 17., szombat

"Valahányszor az élet komiszul elveri rajtam a port, mindannyiszor egy történettel vigasztalom és sajnálom magam."

Peiker Éva (szerk.): Útra kelni - Magyar írók a felnőtté válásról


Bajban vagyok ezzel a kötettel, mert amennyire szerettem olvasni, annyiszor járt a fejemben, hogy vajon kinek ajánlanám. A könyv fülszövege ugyanis " ötletes és színes ajándék"-ként aposztrofálja az antológiát, melyet ballagóknak, pályakezdő fiataloknak ajánl. Nem szeretem az általánosítást, ámbár itt mégis meg kellett tennem. Tegye szívére mindenki a kezét: hány olyan kamaszkorból felnőttkorba lépő fiatal ismerőse van, aki a klasszikus magyar irodalomért olyannyira rajong, hogy töményebb adagban is fogyaszthatónak, sőt élvezetesnek találja azt? 
Az Y generáció kapunyitási gondjai, amelyet a bizonytalanság, a gazdaság és a munkaerőpiac kiszámíthatatlansága, és e tényezők komplexitása csak megerősít, nem biztos, hogy kellőképp értékelni tudja a Móricz által leírt mondatot: "rózsás gyermekajkak gyermeteg titkaiban akarom élvezni a női szív örök költészetét."



A válogatás egyébként valóban a klasszikus irodalom legismertebb kiváló íróinak tollából áll össze, szám szerint tizenegy nagyság vetette papírra az ember életének 'már nem vagyok gyerek, de még nem vagyok felnőtt sem' akkori életérzését. A tartalomban a következő írásokat olvashatjuk:

Móra Ferenc – Középiskola 
Vas Gereben – A konviktusi diák 
Gárdonyi Géza – Zivatart pékéknél 
Móricz Zsigmond – Pataki diákok 
Csáth Géza – Péter levele 
Hunyady Sándor – A vöröslámpás ház 
Kaffka Margit – A gondolkodók 
Mikszáth Kálmán – Vizsgálatok után 
Tamási Áron – Ábel Amerikában (részlet) 
Karinthy Frigyes -Találkozás egy fiatalemberrel 
Kosztolányi Dezső – Tengerszem

A fentiek közül az első pár novella kifejezetten századelős stílusban íródott, melyet olvasni azért is nehezített pálya, mert a nyelvezete is ennek megfelelő, néhol latin szavakkal tűzdelve. Csáth Géza novellája aztán megtöri azt az ívet és onnantól egészen más hangulatú, elmélyült és töprengésre lehetőséget adó sorok következnek jó pár oldalon, Hunyady és Kaffka által. 

A legkiemelkedőbb írások egyike a Vizsgálatok után című rövid történet, mely egészen élvezetes, színes olvasmány. Bárki könnyen bele tud helyezkedni és feledkezni és nagy eséllyel kíváncsi lesz Mikszáth többi írására is. A végén bónuszként két nagy név, Karinthy és Kosztolányi csábítja az embert olvasásra, s teszi kíváncsivá: "Na lássuk,mit alkottak a nagyok!"

Összességében tetszetős kis válogatás ez, csak nem biztos, hogy a célközönség jól lett megválasztva. Mindenképpen izgalmas lett volna egy Mikszáthot szembe állítani Benyákkal, vagy egy Kaffka Margitot egy Szabó T. Annával, Uram bocsá' egy Karinthyt Gerlóczyval, vagy Kosztolányit Grecsóval. Mivel rendkívül szeretem a századelő magyar irodalmát és a klasszikus magyar irodalmat általában, örömmel forgattam a lapokat és feledkeztem bele egy-egy szívhez szólóbb történetbe, vagy ízlelgettem a számomra szépséges régi magyar szavakat. 
Abban a tekintetben pedig, hogy akkor mégis kinek ajánlanám a könyvet, marad tehát a kiadó ajánlásából az a szekció, mely így szól: "mindenkinek, aki szeretné újraélni, milyen átlépni a felnőttkor küszöbét, vagy legalábbis ott toporogni előtte." 
Ezen kívül ide idézném még Csáth novellájából a következő sort:

"Különben is, valahányszor az élet komiszul – bocsánat a nyers kifejezésért – komiszul elveri rajtam a port, mindannyiszor egy történettel vigasztalom és sajnálom magam."
Az antológia olvasása ebben a kontextusban is kiválóan működhet :)
A könyv olvasására lehetőséget az Athenaeum Kiadó adott, melyet 208 oldalon olvastam.

2017. május 24., szerda

„Én ​annyiszor kaptam ajándékba az életemet, hogy már nem is volt az enyém, és odaadtam." - Ljudmila Ulickaja: Daniel Stein, a tolmács

Ljudmila Ulickaja: Daniel Stein, a tolmács

Szeretem Ulickaját, legfőképp a figuráit. Ha Surikot kedveltem, Danielért rajongani lehet. A hit és az embernek maradás, önazonosság, felelősségvállalás témáit feszegeti a regény. Mondhatnám úgyis: kérdéseit, és valahol itt van a lényeg. Mert a válasz százféle lehet, a kérdés mégis mind a száz esetben mindig ugyanaz. "Hiszel?"

Gondoltam rá, hogy úgy írok róla, hogy a sztorit mellőzöm, de nekem Daniel nélkül ez nem megy.

SPOILER!

Szóval: adott egy Dieter Stein, zsidó fiatalember, menekül, próbálja túlélni a háborút. Majd lesz belőle Daniel Stein kármelita testvér, katolikus pap. Elfogadhatatlan? Nem, egyáltalán nem az. És erről szól a regény.
Daniel háborús hős, embereket, zsidókat menekít, de úgy, hogy közben a Gestapo tolmácsa zsidóként, ám ezt elég sokáig sikeresen titkolja. Később partizán lesz, majd keresztény katolikus pap, Izraelbe utazik, hogy egyfajta őskeresztény egyház módjára toborozzon gyülekezetet, hirdethesse az igét. A problémák, amelyek ugye nem itt kezdődnek, itt robbannak mégis igazán. Melyik igét? Milyen vallás? Milyen etnikum? Milyen nemzetiség? Milyen felekezet?
Elkezdődik a felelősségvállalás, a diszkrimináció kérdése, boncolgatása. Különösen érdekes az, ami a zsidóságot érinti: amikor Daniel követeli az izraeli állampolgárságot a Visszatérési Törvény alapján, Izrael nem ismeri el őt zsidónak, állampolgár csak úgy lehet, hogy nemzetiségét meghatározhatatlannak tekintik. Sőt! Daniel pere után új törvényt léptetnek életbe, már nem elég ha valakinek anyja zsidó és zsidónak tekinti magát, kiegészítik a Visszatérési Törvényt azzal, hogy semmilyen más hitet nem vehet fel az illető. Nagyon tetszett, hogy annyi dogmát és tézist keresztbe és szembe állított egymással az írónő, sokszor megjelent a "hogyan is állunk az elfogadás, a felelősség és a felsőbbrendűség kérdésével?" 
A könyvből kitűnik, hogy valójában azon kívül, hogy Izrael egységét szinte egészében a környező arab világgal való kollektív szembenállás határozza meg, lassan kiderül, hogy a „létét” sem garantálja más, mint egyrészt az arab világgal szembeni állandó feszültség, szembekerülés, másrészt ugyanez vonatkozik a keresztényekre is. Hiszen annak ellenére, hogy sok keresztény zsidó életeket mentett, vagy segített zsidó embereken, a kétezer éves keresztény egyház valahol máig feldolgozatlan gyűlöletet hordoz magában a zsidók iránt. A zsidók pedig meg vannak győződve róla, hogy a Holokaust a keresztények keze által teljesedett be valahol…
Daniel élete szinte folyamatos szolgálat. Szolgálat arabok, zsidók és keresztények iránt. A regényből egyébként kiderül, hogy valójában egyiknek sem jó lenni. Daniel például Németországban ugye egy rovartól kevesebbet érő zsidó, Izraelben még csak zsidónak sem minősitik…De hogy jobban átláthassuk: németnek jó lenni, mikor a németek szégyenben és megbánásban élhetnek; zsidónak lenni végül is nem olyan rossz, elég dörzsöltek, összetartanak, de az egész világ utálja őket, ugyanakkor ők a kiválasztott nép, ám pénzügyi csavarjaik irritálják a világ összes többi népét...
Aztán Musza karakteréből kiderül, hogy arabnak sem jó lenni, állandóan sértettek, az iszlám végtelen és végletes bizonyosságot, mondhatni felsőbbségérzést ad nekik.
El lehet ezek elől menekülni? Lehet, hogy már senkinek és semminek sem jó lenni. Csak ha te Te vagy. De a kérdés még akkor is ott marad: „Mi a Hit?” Daniel nem is megválaszolni igyekszik, csupán a szeretet törvénye szerint cselekedni.
„Én azt akarom, hogy a hitet, amely minden embernek a személyes titka, tisztítsuk meg minden buroktól és hulladéktól. Hinni és tudni két külön dolog, de a legfontosabb, hogy az ember tudja miben hisz.”
És valahol itt van ez a végtelenül egyszerű és nagyon szimpatikus, emberközeli válasz: higgyen mindenki ahogy és amiben akar, de ahhoz és főként emberhez méltóan! Keserű sors-regény ez az emberiességről, mely keserűségében gyönyörű széppé érik.
"Gyermekeim, ne szóval szeressünk, ne is nyelvvel, hanem cselekedettel és valóságosan." /1 János levél 3:14–18/


2017. május 1., hétfő

"I'm every woman" avagy a Pesti Nő: Izsó Zita-Bach Máté

„Nő vagyok; de nő voltom sem kellemetlen helyzetet, sem alibit nem jelentett számomra. Annyi bizonyos, hogy egyik adottsága életem történetének, s nem magyarázata.” – mondta Simone de Beauvoir. 
Izsó Zita és Bach Máté nagyon színes és érdekfeszítő interjú kötetet hozott létre 200 oldalon, 27 különböző személyiséggel. A Pesti nő lehet orvos, lehet kocsmáros, lehet misszionárius, de ugyanúgy lehet taxisofőr, színésznő és újságíró is. Mindegyikük története más-más emberi sorsot rejt, különböző indíttatásból, többféle motivációval. Mégis, kivétel nélkül mindegyik interjú alannyal lehet azonosulni, mindegyikükben közös pont a fejlődésre való törekvés és a dolgok más perspektívából való megközelítésének megjelenése. 

A könyvben tökéletes egyensúlyban vannak a nagy, tragikus életesemények és a mindennapi csaták, az apró kis tanmesék és a nagy életbölcsességek. Nem ideológiákat állítanak a történések mögé és magyarázzák filozofikusan az általuk megélt és leszűrt tapasztalatokat, hanem végtelen egyszerűen és szeretnivalóan mesélik el ezek a nők mik voltak azok a dolgok a világból, melyek megérintették őket és melyek azok, amelyeknek még a legnagyobb presszió alatt sem volt hatalmuk rajtuk. 
Amikor belesüppedünk a hétköznapok mókuskerekébe, és eluralkodik rajtunk a felmorzsolódás és szétaprózódás, és nagyon tudjuk sajnálni magunkat a legapróbb sérelem miatt is, megrendítő olvasni, hogy a kilencvenkét éves holokauszt túlélő, Fahidi Éva így nyilatkozik:
"Mindig megtalálom, mitől lehet boldognak lenni, mert mindig van valami. Már az is, hogy élsz, mert az sem egy természetes dolog. Ez az, amit örökre megtanultam. Hogy nagyon kell értékelni."
Hálás vagyok, hogy olvashattam ezt a könyvet, mert rengeteget adott, akár mankóként szemléletváltásban, akár példaként egy-egy hiányosságom terén. Nagyon jó volt rácsodálkozni arra is, hogy egy-két problémámmal bizony nem vagyok egyedül, hogy másokat is hasonló kérdések foglalkoztatnak, mint engem. Majd' minden beszélgetés meg nem fogalmazott kérdései az "Eleget teszek/tettem?", "Mi hozott erre az útra?" "Miért hoztam meg bizonyos döntéseket?" "Hogyan hat ránk más emberek viselkedése?" "Milyen kölcsönhatásban vagyunk egymással?"

Remek lehetőség volt ugyanakkor belebújni ennyire sokféle női szerepbe, a kötetnek nem volt célja, hogy csak ismert embereket vonultasson fel, teljesen hétköznapi foglalkozást űző nők is felbukkannak a könyvben, ami megint csak kérdéseket, kíváncsiságot vet fel az emberben. Kíváncsiságot azokra, akik a közvetlen környezetünkben élnek, akik lehet, hogy nem játszanak nagy színdarabokban, nem tombolnak tömegek a koncertjeiken, vagy olvassuk a nevüket a magazinokban. Mégis, annyira lélekemelő kiolvasni egy közterület fenntartó, vagy épp egy hajléktalan szállóról kikerült szociális munkás leírt gondolataiból, hogy más-más perspektívából ugyan de mindannyian önazonosak. Azt hiszem nagy munka az elfogadás, az elengedés, és az önismeretből fakadó bölcsesség is. Ami nagyon tetszett a kötetben az az, hogy mindegyik beszélgetéstől kaptam valamit. Látásmódot, igényt arra, hogy nyitott legyek a másik iránt. Mert, ha elsőre úgy tűnik is, olyan sokban nem különbözünk egymástól.
"Most már nem látok annyi különbséget az emberek között. Most már azt látom, hogy fájdalmasan egyformák vagyunk. A legtradicionálisabban élő amazonasi őslakosok és a szingapúri felgyorsult világban élő ember között lényegi különbség nincs. Mindannyian ugyanazt szeretnénk: elfogadást, szerelmet, utódokat, családot." /Zárug Zita/

"A mai társadalomban sajnos sokan érezzük úgy, hogy senkit nem érdekel, kik is vagyunk mi valójában. Ezért leszünk megkeseredettek, és viszonyulhatunk másokhoz rosszul. Mert aki másokat gyűlöl, az általában magát gyűlöli, csak kivetíti ezt az érzést a többiekre." /Al Ghaoui Hesna/

A portrékkal ellátott 27 pesti nő a kötetben:
- Fahidi Éva holokauszt túlélő, aki kilencvenévesen a Tünet Együttes Sóvirág című előadásában életében először lépett színpadra táncosként
- Sebestyénné Földes Ilona Cica, a Róma Ételbár tulajdonosa, az elmúlt fél évszázad budapesti
vendéglátásának élő szemtanúja
- Zárug Zita világutazó, aki férjével négy év alatt negyvenhat országban járt, és összesen
negyvenezer kilométert tett meg
- Székely Dezsőné Sebestyén Mária, Hosszú Mari, aki vöröskeresztesként a rádiónál kapcsolódott be az '56-os forradalmi eseményekbe, majd csatlakozott a Tompa utcai felkelők csoportjához
- Törőcsik Mari kétszeres Kossuth- és Jászai Mari díjas művész, a Nemzet Színésze, 1976-ban pedig megkapta a Cannes-i Nemzetközi Filmfesztivál legjobb női alakításáért járó díját
- Szabóné Bán Ágnes aluljáró-takarító, aki szerint ha egy embernek utcaseprő a munkája, akkor úgy seperjen utakat, ahogy Michelangelo festett, ahogy Beethoven komponált, vagy ahogy Shakespeare írt verseket. Olyan jól seperje az utakat, hogy a mennynek és a földnek minden lakója megálljon egy percre, s azt mondja, ím, itt élt egy nagyszerű utcaseprő, aki jól végezte a munkáját.
- Kovács Brigitta, szempillastylist, aki munkája során azt szereti a legjobban, amikor vendégei kinyitják
a szemüket, belenéznek a tükörbe, ő pedig látja az örömöt az arcukon.
- Kadi Fatiha, akiben túlteng az alkotói vágy
- Relle Ágnes műfordító, aki emigrált magyar szülők gyermekeként egész életében az elveszett fészek után érzett honvágyat
- Polonkai Éva, aki több évtizede rója taxijával Budapest utcáit és ez idő alatt rengeteget tanult utasaitól
- Kozák Danuta ötszörös olimpiai, tizenegyszeres világ és tizennégyszeres Európa-bajnok kajakos
- Sztojka Szabina, a Református Cigánymisszió teológusa
- Segesdi Móni, a Magyarországi Észt Intézet igazgatója, kulturális mindenes
- Éberling Anikó rajz- és művészettörténet tanár, restaurátor
- Vanessa Loureiro, a Shalom katolikus karizmatikus közösség misszionáriusa
- Závory Andrea színművésznő és biztosítási ügynök
- Horváth Csilla, Hocsi, szociális munkás a Menhely Alapítványnál, korábban hajléktalan
- Péterfy Bori, a magyar underground zene egyik legismertebb képviselője, színésznő
- Weeber Tiborné Kaszap Sarolta, KézenFogva nevelőszülői díjjal kitüntetett 10 gyermekes anya
- Jóba Katalin, a Budakeszi vadaspark egyetlen női munkatársa
- Demeter Katalin, a Magyar Hospice Alapítvány ápolási igazgatója
- Terék Anna fiatal költő és drámaíró, iskolapszichológus
- Farkas Gyuláné Gizi néni, a Giero féktelen örömzenéléssel, régi szőnyegekkel és antik bútorokkal telezsúfolt, hangulatos pincekocsma tulajdonosa
- Juhász Anna, Juhász Ferenc kétszeres Kossuth-díjas költő lánya, a Hadik Irodalmi Szalon vezetője
- Al Ghaoui Hesna, riporter
- Dr. Gyurkó Szilvia, gyermekjogi szakember és aktivista
- Kis Tibor Noé, író




Nagyon szerettem a Pesti nő színeit, az egyéniségeit, a történeteit életről, halálról, szerelemről, mert ahogyan Terék Anna a könyve főszereplőivel kapcsolatban nagyon találóan írta: „Mind én vagyok.”
A könyv olvasásának lehetőségéért köszönet az Athenauem kiadónak.

2017. április 20., csütörtök

Aki Jézust rockzenészként képzeli el

Találós kérdés: ki lehet az a figura akiben egyszerre van jelen az irodalom, a teológia, a filozófia és a (magyar) rockzene?
Segítek: Vasváry-Tóth Tiborról van szó. A Moly.hu könyves közösség online folyóiratának "Búvár" elnevezésű rovata, az egyik könyvmoly /@tölgyfamajor/által készített interjúja olvasható a nemrégiben megjelent márciusi számban.

A Yes frontembere, -aki Jézust rockzenészként képzeli el- a F.Sz.E.K. és a Különleges Tudakozó tájékoztató könyvtárosa, rockszakíró és rockesztéta szívesen beszélt a vidéki értelmiségi létről, a progresszív rockzenéhez fűződő missziójáról, Adyról és sok minden másról.



„Azt mondták nekünk a professzoraink, hogy a filozófiai és vallástörténeti ismeretek nélkül nem lehet dolgozni a későbbiekben. Ha nem látjuk tisztán a gondolkodás történetét, nagyon nehéz lenne bármit is mondani az embereknek, mert a saját értékeinkkel sem lennék tisztában. Másokat is kell tanulmányozni, hogy szabatosan és érthetően ki tudjuk magunkat fejezni. Élethosszig való tanulás vár a teológusokra és mindazokra, akik a kereszténységen belül képzik magukat, mert az értékeket nem sajátíthatjuk el néhány év alatt, csak jó alapokat lehet szerezni.”

"Jon Anderson, a Yes énekese és szövegírója is, mint minden művész, ihletettséggel alkotott, és az inspiráció költőként arra ösztönözte, hogy az igazság igényével szólaljon meg. Érdekes, maga Anderson mondta egyszer, hogy az emberek szavakból élnek, ezért fontos, hogy mindig legyen egy hírvivő énekes, aki elmondja a valódi üzenetet, amikor kilép a színpadra, és mindenki rá figyel.

Tudtad, hogy evangélikus szerző írta a nemzetközi irodalomban is egyedülálló Yes-monográfiát? "

Ha nem, akkor mindenképp megéri ráfordítani pár percet és elolvasni a beszélgetést itt: Búvár – Különszám: Vasváry-Tóth Tibor vallásról, irodalomról, rockzenéről

A Merítésről: https://moly.hu/sugo/merites

2017. április 3., hétfő

Szőcs Henriette: Ősképcsarnok

Nosztalgia (főnév): Sóvárgás, vágyakozás távoli, elveszett, elmúlt dolgok után. – írja a szótár. Igen ám, de létezik afféle sóvárgás is, amit nem élhettünk át, aminek nem lehettünk részesei, mégis valamilyennek gondoljuk, elképzeljük és veszettül vágyunk megismerni azt. 

Nem véletlenül írja Kőrösi a Szívlekvárban „az emlékek sokkal erősebbek az akaratnál, tartósabbak a vágynál és a reménynél, az emlékek igazi hatalma rajtunk az, hogy nincs előlük menekvés, magunkkal visszük őket, ha eltagadjuk is. […] Az ember azt véli a legjobban megismerni, ami nem adatik meg neki.” 






Szőcs Henriett novelláskötetében ez az érzés motoszkált bennem végig. Mikor mesélteted a családból az idősebbeket, hogy olyat tudj meg a régmúltról, amihez semmi közöd és mégis benned van. Apró mozaikokból kirakott, rendkívül jól megformált jellemrajzzal bíró történeteken keresztül ad egy kerek egész képet a család, fel-fel-felmenőkig nyúló rajza. Az írónő magabiztosan bánik a novellánként váltakozó korábrázolással is, pedig érzékeny téma rövid tartalommal úgy ábrázolni fejezetenként más-más érát és annak vetületeit, hogy ne legyen az erőltetett, vagy mű. Nagyon tetszett a kötet realista, már-már naturalisztikus ábrázolása, nincs benne fikarcnyi finomkodás sem. Nagyot üt, pont ahol kell. 

Bravúros csavar is van benne, először csak emberek neveivel jelzett novellákat olvasol, majd kb. a könyv felénél rájössz, milyen szépen vannak felfűzve az egyes emberek történetei, hiszen ez egy család szereplőinek láncolata. Erőteljes kortárs kötet, tele hangulattal, mondhatni az egyik legjobb kortárs darab, amit idén olvastam. Egyetlen hibája van: túl vékonyka :)

A kortárs novellás kötetet 100-oldalon olvastam a Naphegy Kiadótól.



A könyvért hálás köszönetem az írónőnek!