Hosszú évekig azt hittem, hogy ez a nő nincs már az életemben, hogy kevésen múlt, de nincs, és kész.
Hogy már nem is létezik, hogy elsodródott nagyon messzire, hogy nem is volt olyan földöntúlian gyönyörű, hogy egy eltűnt világ. Ifjúkorom romantikus világa, mikor még azt hittem, hogy a szerelem örök, meg hogy az én szerelmemnél nincs is nagyobb. Ilyen csacsiságokat.
Huszonhat éves voltam akkor ott a pályaudvar peronján. Nem értettem, miért sír annyira. Magamhoz öleltem, a nyakába fúrtam a fejem. Azt hittem bánkódik, mert elutazom, és ki is mutatja. Aztán hetek múlva, mikor a telefonban megalázkodtam és hosszú, esedező leveleket írtam neki, rájöttem.
Aznap kijátszott, mert tudta, hogy utoljára lát, engem siratott, a holttestemet öntözte a könnyeivel. És nem örült, hogy futok utána.
Hónapokig bevertem magam mindenbe az égvilágon. Mint az alvajáró. Minél jobban fájt, annál jobban bevertem.
Szerelmi csalódás ide vagy oda, parádésat alakítottam: ezekben az üres napokban becsaptam a világot. Felkeltem, hülyülésig hajtottam magam, ettem, mint a gép, söröztem a kollégákkal, vastagokat röhögtem a testvéremmel, holott egyetlen fricska elég lett volna, hogy összetörjek.
De hát nem is igaz. Nem hős voltam én, hanem hülye: azt hittem visszajön hozzám. Komolyan azt hittem.
Váratlanul ért, jóvátehetetlenül elfuserálták a lelkivilágom azon a vasárnap estén a pályaudvari peronon. Nem bírtam megemészteni, és belevertem magam mindenbe, ami szembe jött.
Az évek múlása nem hatott. Időnként meghökkentem:
-Jé?...különös...tegnap egyszer sem gondoltam rá...-És ahelyett, hogy gratuláltam volna magamnak, rágódtam, hogyan lehettem meg egy teljes napig anélkül, hogy rágondoljak. Főleg a neve jött vissza folyton. Meg két-három konkrét kép. Mindig ugyanazok.
Nem hazudok. Reggel kiszálltam az ágyból, ettem, mosakodtam, ruhát húztam magamra, és hajtottam. Néhanapján lányt is láttam csupaszon. Néha-napján, de nem volt benne köszönet. Érzelem: nagy semmi.
Aztán mégiscsak szerencsém lett. Mikor már azt hittem, úgyis mindegy.
Belém botlott egy másik nő. Egy nagyon másmilyen, más keresztnevű nő belém szeretett, és eltökélte, kiteljesíti az életemet. Nem kérdezte akarom-e, talpra állított, és feleségül jött hozzám, egy kongresszus alkalmával a liftben váltott első csókunk évfordulóját meg sem várva.
Nem remélt feleség. Bevallom, rettenetes félsz jött rám. Nem bíztam az egészben, és bizonyára sokszor megbántottam őt. Becéztem a hasát, és gondolatban máshol jártam. A hajába túrtam, és más illatát kerestem. Soha nem szólt. Tudta, a fantoméletem napjai megszámláltattak. Mert ott a kacagása, a bőre, elementáris, önzetlen szerelmének bősége, amit nekem tartogat. Jól számított. A fantoméletem megengedte, hogy boldog legyek.
Itt van a szomszéd szobában. Alszik.
A szakmámban többre vittem, mint valaha reméltem volna. Azt kell hinnem, számított a buzgalom, és hogy a megfelelő időpontban a megfelelő helyen voltam, és hogy meghoztam bizonyos döntéseket...Mit tudom én.
Mindenesetre a régi haverok meglepett és gyanakvó pillantásából azt olvasom ki, ők se értik: csinos nej, látványos névjegykártya, méretre készített ingek...ahhoz képest, hogy honnan volt a start. Ez zavarba ejtő.
Annak idején máson se járt az eszem, mint a lányokon...azazhogy
ezen a lányon, jegyzetelés helyett leveleket írtam az előadásokon, és hidegen hagyott a kávéházi teraszok kínálata cici, szem és minden egyéb vonatkozásában. Pénteken felültem az első párizsi vonatra, és hétfő reggel karikás szemmel tértem meg, a távolságot meg az ellenőrök kőszívét átkozva. Pojáca voltam inkább, mint az élet királya, ez az igazság.
Szerelmes voltam, hanyagoltam a tanulást, gyengén hegedültem, és más bicsaklásaimmal egyetemben ez volt az ok, amiért faképnél hagyott. Azt hiszem. Nyilván úgy gondolta, hogy a jövő nem kellőképpen...ígéretes egy ilyen mellett.
Mikor ma a bankszámlakivonataimat nézem, elismerem, hogy az élet nagy tréfamester.
Szóval éltem bele a világba.
Persze a feleségemmel vagy a barátainkkal egyszer-egyszer fölemlegettük a diákéveinket, a filmeket meg a könyveket, amelyek formáltak, fiatalkori szerelmeinket, az idők folyamán feledésbe merült, hirtelen belénk villanó arcokat. ..A félrerámolt életünk. Le szoktuk porolgatni néha. De sose szívom mellre. Ó, nem.
Egy időben, emlékszem, mindennap utamba esett egy tábla, rajta a város neve, ahol tudtommal élt, meg hogy hány kilométer odáig.
Reggelente az irodába menet, estelente hazafelé mindig vetettem egy pillantást erre a táblára. Egy pillantás, semmi több. Sose tértem le. Megfordult a fejemben, de úgy éreztem, arcul köpném a feleségemet már azzal is, ha indexelnék.
De a pillantás akkor se maradt el, így igaz.
Aztán munkahelyet változtattam. Nem volt több gond a táblára.
De mindig van más ok, más ürügy. Mindig. Hányszor kaptam fel a fejem az utcán elszorult szívvel, mert mintha az ő alakja...az ő hangja...az ő frizurája...?
Hányszor?
Azt hittem, nem gondolok már rá, de ha egy percre egyedül maradok valami többé-kevésbé nyugodalmas helyen, máris előjön.
Hat hónapja sincs, hogy ott ültem egy étterem teraszán, és elmarat az ügyfél a munkaebédről: hát nem őt idéztem magam elé? Kigomboltam az inggallérom, hozattam a pincérrel egy pakli cigarettát. Olyan kapadohányt, amilyent akkoriban szívtam. Kinyújtóztattam a lábam, nem hagytam, hogy elvigyék a másik terítéket. Rendeltem valami jó bort...és míg félig behunyt szemmel eregettem a füstöt és sütkéreztem, néztem, ahogyan közeledik.
Néztem, egyre csak néztem. Egyfolytában rá gondoltam, meg hogy milyen is volt együtt, milyen volt a közös ágyban.
Sose firtattam,hogy még mindig szeretem-e, vagy hogy pontosan mit is érzek iránta. Ugyan minek? De örültem, ha rátaláltam egy-egy magányos pillanat örvén. Tartozom az igazsággal.
Szerencsére az életem nem sok magányos pillanattal szolgált. Az kellett hozzá, hogy egy ilyen szerencsétlen ügyfélnek teljesen kiessek a fejéből, vagy hogy éjszaka magányosan autózzak, mert így adódott. Az esély gyakorlatilag nulla.
És még ha át akarnám is adni magam a nagy mélabúnak, a nosztalgiának, vagy elkapna a bohóság, hogy kinyomozzam a telefonszámát vagy efféle baromság, szóba se jön, már megfegyelmeztek. Amúgy istenigazából: a gyerekeim.
Megőrülök a gyerekeimért. Három van, Marie hétéves, Josephine négy lesz, Yvan, a pici fiú még kettő sincs. Én könyörögtem ki a feleségemtől a harmadikat, emlékszem, ellene vetette, hogy fáradtság, meg mi lesz velünk, de én annyira imádom a csecsemőket, a csacsogásukat, a nyálas puszijaikat...hagyjuk...Kértem, hogy szüljön még egyet. Nem sokáig vonakodott, és már ebből is tudom, hogy az egyetlen jóakaróm, és soha nem hagyom el. Hiába környékez a konok árnyék.
A legjobb, ami az életben történt velem, hogy gyerekeim születtek. Egy régi szerelmi história hozzájuk képest semmi. Semmi.
Nagyjából ilyen volt az életem folytatása, aztán a múlt héten egyszer csak bemondja a keresztnevét a telefonba.
-Itt Heléna.
-Heléna?
-Nem zavarlak?
A kisfiam az ölemben ült, és sikkantgatva kapkodott a kagyló után.
-Hát...
-A gyereked?
-Igen.
-Mennyi idős?
-...Miért hívtál fel?
-Mennyi idős?
-Húsz hónapos.
-Azért hívtalak, mert találkozni szeretnék veled.
-Velem?
-Igen.
-Hülyéskedsz?
-...
-Csak úgy. A homlokodra csaptál!...Látni akarsz...
-Majdnem.
-Miért?...Úgy értem, miért most?...Ennyi év után...
-Tizenkettő. Tizenkét év telt el azóta.
-Jó. Hát aztán...Mi ütött beléd? Most kapcsolsz? Mit akarsz tőlem? Hogy hány évesek a gyerekeim, hogy megkopaszodtam-e...vagy hogy lásd, milyen hatást teszel rám...vagy csak a régi szép időkről akarsz dumálni?!
-Idehallgass, nem gondoltam, hogy így veszed, inkább elbúcsúzom. Igazán sajnálom. Bo...
-Honnan tudtad meg a számomat?
-Apádtól.
-Mi?!
-Az előbb felhívtam apádat, és elkértem a számodat, ennyi.
-Emlékezett rád?
-Nem. Vagyis...nem árultam el, ki vagyok.
Letettem a fiamat a szőnyegre, ment a gyerekszobába a nővéreihez. A feleségem nem volt otthon.
-Várj, ne tedd le..."Marie, add rá a zokniját, rendben?"...Halló? Ott vagy még?
-Igen.
-Akkor...
-Mit akkor?
-Azt akarod, hogy találkozzunk?
-Igen. Fogjuk rövidre. Igyunk meg valamit, vagy egy kis séta, valahogy így.
-Miért? Mire jó ez?
-Csak látni akarlak, ennyi. Beszélnénk két szót.
-Heléna?
-Tessék.
-Miért csinálod ezt?
-Hogyhogy miért?
-Miért hívsz? Miért vártál idáig? Miért most? Eszedbe se jut, hogy bekavarsz nekem?...Csak fogod magad, és tárcsázol...?
-Figyelj, Pierre. Meg fogok halni.
-...
-Azért hívlak, mert meg fogok halni. A pontos idejét nem tudom, de nincs sok hátra.
Eltartottam magamtól a telefonkagylót, hogy lélegzethez jussak, és próbáltam felkelni a székről, sikertelenül.
-Nem igaz.
-De.
-Mi a bajod?
-Jaj...bonyolult. Röviden, a véremmel van valami...már nem ismerem ki magam a sok diagnózison, fura egy izé ez.
Azt kérdeztem:
-Biztos vagy benne?
-Tessék? Mégis mit képzelsz? Hogy a szívfacsaró hantámmal akarlak megkörnyékezni?
-Bocsáss meg.
-Semmi gond.
-Hátha tévednek.
-Hátha...
-Szóval nem?
-Nem. Nem hiszem.
-Hogy létezik ez?
-Fogalmam sincs.
-Rosszul vagy?
-Mikor hogy.
-Rosszul vagy?
-Eléggé.
-Látni akarsz
még egyszer utoljára?-Igen. Így is lehet mondani.
-...
-...
-Nem félsz, hogy csalódni fogsz? Nem lenne jobb a régi képemnél megmaradnod?
-Mikor még ifjú voltál, és hódító?
Hallottam, ahogy elmosolyodik.
-Pontosan. Mikor ifjú voltam, és hódító, és egyetlen ősz hajszálam sem volt...
-Ősz a hajad?!
-Öt szál belőle, ha jól számolom.
-Hű, de megijesztettél! Különben igazad van. Lehet, hogy rossz ötlet, de eszemben van már egy ideje...kigondoltam, hogy ez örömet szerezne...Újabban nem sok dolog szerez nekem örömet, hát...felhívtalak.
-Mióta játszol a gondolattal?
-Tizenkét éve! Dehogy...Csak vicceltem. Pár hónapja, azt hiszem. Mikor először kórházba kerültem.
-Komolyan látni akarsz?
-Igen.
-Mikor?
-Rajtad múlik. Amikor ráérsz.
-Hol laksz?
-Ugyanott. Olyan száz kilométerre tőled, ha jól tudom.
-Heléna?
-Tessék?
-Á, hagyjuk.
-Igazad van. Hagyjuk. Ez a rendje. Ilyen az élet, nem azért hívlak, hogy a múltat rágjam, meg visszasírjam Párizst. Csak...
Csak azért hívlak, mert még egyszer látni akarom az arcod. Ennyi. Amiért az emberek visszamennek a szülőfalujukba vagy a szülői házba...akárhova, mert meghatározta az életüket.
-Ez olyan, mint a zarándoklat, ugye?
Rádöbbentem, hogy elváltozott a hangom.
-Pontosan. Mint a zarándoklat. Amiből kikövetkeztetheted, hogy az arcod meghatározta az életem.
-A zarándoklat olyan gyászos dolog.
-Miért mondasz ilyet? Zarándokoltál te az életben?
-Nem. Azazhogy...voltam Lourdes-ban.
-Ja, így már értem...
Próbált gúnyos hangot megütni.
Hallottam, hogy a kicsik tépik egymást odaát, és nagyon be akarózott fejeznem a beszélgetést. Hadd tehessem már le a telefont. Beadtam a derekam:
-Mikor?
-Te mondd meg.
-Holnap?
-Kérlek.
-Hol?
-Félúton. Mondjuk, Sullyben, például.
-Tudsz vezetni?
-Igen, tudok vezetni.
-Mi van Sullyben?
-Szerintem ne várj túl sokat tőle...majd meglátjuk. Találkozzunk a városháza előtt.
-Ebédidőben?
-Jaj ne. Nem túl mókás velem ebédelni, tudod. -Erőltetetten nevetett megint.
-Kora délután jobb lenne.
*
A férfi nem bírt aludni aznap éjjel. Bámulta a mennyezetet, szemét tágra meresztve. Hogy száraz maradjon. Hogy ne sírjon.
Nem a felesége miatt. Attól félt, hogy áltatja magát, hogy a saját belső világát siratja el, nem a nő halálát. Tudta, ha egyszer elered a könnye, folyni fog, mint a záporeső.
Nem megnyitni a zsilipeket. Csak azt ne. Hiszen hány éve már, hogy gombostűhegyre tűzi, korholja az emberi gyarlóságot. A másokét. Akik maguk sem tudják, mit akarnak, és koloncként cipelik a középszerűséget.
Hány évig tetszelgett abban, hogy gyöngéd lesajnálással emlékszik vissza a fiatalkorára. Valahányszor erre a nőre gondolt, úgy tett, mintha megmosolyogná, vagy átlátna rajta. Holott sose értett semmit.
Tökéletesen tisztában van azzal, hogy egyedül ezt a nőt szerette életében, és őt is egyedül ez szerette igazán. Ő az egyetlen szerelme, és ezen nem változtat semmi. Az se, hogy dobta őt, mint valami hasznavehetetlen, ócska kacatot. Az se, hogy soha ki nem nyújtotta felé a kezét, sajnálta tőle a feloldozást. A beismerést, hogy ő sem a világ teteje. Hogy túlbecsüli a fiú, aki különb nála. Vagy hogy nagyot tévedett, és titkon megbánta. Gőgös volt mindig. Elmondja, hogy tizenkét évig bűnhődött, és most meghal.
A férfi nem akart sírni, hát nekiállt mesélni magának. Ez a trükkje. A felesége megfordult az ágyban. Nem bírt aludni aznap éjjel. Járt a fejében mindenféle. Ezzel mentegeti az álmatlan éjszakát, a lámpa se világít sehogy, és mint a nagy bánatok idején, most is nekimegy mindennek.
*
A nő sem bír aludni ezen az éjszakán, de nála ez már szokás. Szinte le se hunyja a szemét. Mert nem fárad ki eléggé napközben. Az orvos elmélete. A fiai az apjuknál vannak, ő meg csak sír.
Sír. Sír. Sír.
Összeroppan, kiereszt, túlárad. Aztán vállat von, elég, zárjuk le, szűnjünk meg, mert ez az élére vasalt fehér köpenyes beszélhet neki, hogy nem fárad ki eléggé, semmit se ért az egészből, csak a szavakat csűri-csavarja. Halálosan kimerült.
Sír, mert végre felhívta Pierre-t. Mindig is tudta a számát, és többször is feltárcsázta már ezt a számsort, ami a férfitól elválasztja, de amint meghallotta a hangját, menten le is tette. Egyik nap még a nyomába is szegődött a férfinak, hogy megtudja, hol lakik, milyen kocsival jár, hol dolgozik, hogyan öltözik, és hogy gondterhelt-e. Megnézte a feleségét is. Kénytelen volt elismerni, hogy a felesége csinos, kedves és a gyerekei anyja.
Sír, mert feldobogott a szíve, holott azt hitte, rég túl van ezen. Nem hitte volna, hogy ilyen kemény lesz hozzá az élet. Főleg magány jutott neki. Azt hitte, már késő, úgysem érez semmit, kiégett. Főleg mióta Azok olyan lázba jöttek a vérképétől, holott merő véletlenségből csináltatta, rutinból. A kis medikusok, meg a nagy tekintélyű professzorok mind szakvéleményezték a leletet, de arra nemigen volt szavuk, hogyan húzhatnák ki a bajból.
Annyi minden miatt sírt, hogy nem is akarózik belegondolnia. Az egész élete ott csurog az arcán. Védekezésképpen leszögezi, azért sír, mert jólesik sírnia. Punktum.
*
Már ott volt, mire megérkeztem, és rám mosolygott. Mit szólsz, életemben először nem váratlak meg, látod, kár volt úgy kétségbeesned, ezzel fogadott, én meg azt feleltem, kétségbeesésről szó sem volt.
Nem csókoltuk meg egymást. Semmit nem változtál, mondtam neki. Hülye szöveg, de komolyan gondoltam, azazhogy csak még szebbnek láttam. Nagyon sápadt volt, látszott minden erecske a szeme körül, a szemhéján, a halántékán. Lefogyott, az arca beesettebb lett. És megtörtebb is az emlékeimben élő higanyelevenséghez képest. És csak nézett rám. Beszéljek? Hallgassak? Mosolygott rám szakadatlanul. Látni akart, és én nem tudtam mit kezdeni a kezemmel, nem tudtam megérinthetem-e a karját.
Komor városka. A parkba mentünk.
Elmondtuk egymásnak az életünket. Eléggé összefüggéstelenül. A titkainkat megtartottuk magunknak. Kereste a szavakat. Egy ponton megkérdezte, mi a különbség a tétlenség és a henyeség között. Nem tudtam. Legyintett, hogy nem érdekes. Elmondta, hogy ez a dolog nagyon megkeserítette, vagy megkeményítette, nagyon más már, mint annak idején.
A betegséget szinte nem is érintettük. Csak annyit mondott, hogy a gyerekeinek ez nem élet. Nemrég tésztát akart főzni nekik, de nem bírt, mert túl nehéz volt a lábas a vízzel.
Beszéltetett a feleségemről, a gyerekeimről, a munkámról. Mindent tudni akart, de észrevettem, hogy többnyire nem is figyel oda rám.
Egy hámló padon ültünk, szemközt egy kúttal. Csúnya volt minden. Komor és csúnya. Szemerkélni kezdett valami, és összébb húztuk magunkat, közelebb egymáshoz, hogy ne fázzunk annyira. És akkor megcsapott az illata. A bőre a bőrömhöz ért. A kezemen, azt hiszem. Mint akit villámcsapás ért, a gyomrom görcsbe rándult, mozdulni sem mertem.
Aztán fölkelt, merthogy indulnia kell.
Azt mondta, csak egyet kérek tőled. Hadd szagoljalak meg. Nem feleltem semmit, erre bevallotta, azóta végig, ezeken a hosszú éveken át visszakívánta a szagomat. Erre már felelni sem mertem. Nem akartam hinni a fülemnek. Megkukultam. Mélyen zsebre vágtam a kezem, nehogy...
A hátamba került, és ráhajolt a hajamra. Így maradt jó ideig és én szörnyen éreztem magam. Az orra lekalandozott a tarkóm vájatába, a fejemen körözött komótosan, végigaraszolt a nyakamon a gallérom pereméig. Nagyokat szuszogott, de a kezével nem ért hozzám. Aztán meglazította a nyakkendőmet, kigombolta az ingem két felső gombját, és ismét éreztem tizenkét év után azt a jéghideg orra hegyét a kulcscsontomnál, én, én...
Tettem egy hirtelen mozdulatot. Ő fölegyenesedett a hátam mögött, és rátenyerelt kétfelől a vállamra. Elmegyek, mondta. Kérlek, ne mozdulj, ne fordulj hátra. Könyörgök. Könyörgök. Majdnem sírt a hangja.
Nem mozdultam. Amúgy sem mutattam volna neki a duzzadt szemem, meg az eltorzult képemet. Vártam egy jó darabig, aztán elindultam a kocsimhoz.
Vége
A sorozat figyelem-, emlékezet-, gondolkodás és beszédfejlesztő játék. Első része az összefüggések felismerését fejlesztő képanyag. A gyermek a feladatok elvégzésekor nemcsak egy gondolkodási műveletet alkalmaz, hanem fejlődik a szókincse, a nyelvtani rendszer használata, szöveg- és képemlékezete és figyelme is. A képsorozatok az egész-rész, előbbi-utóbbi (vagy egyidejű), ok-okozat, cél-eszköz, feltétel-következméy és lényeges-nem lényeges felismerését szolgálják. Az ezeket fejlesztő képek három csoportba sorolhatók: a cselekvés mozzanatainak felismerése, történet részeinek felismerése és történet összeállítása mennyiség-, illetve méretbeli változás alapján. A Mit gondolsz? 2. és a Mit gondolsz? 3. füzetek újabb témaköröket ölelnek át."
