2018. január 1., hétfő

Steven Rowley: Lily és a polip

A történet Tedről egy szingli, középkorú pasiról és tacskójáról a 12 éves Lilyről szól. Szívfacsargatós történet a magányos, saját életében is csak fél lábbal jelen lévő Tedről és tökéletes társáról Lilyről. Lily egy bájos, öregedő virslikutya, aki tizenkét hetes korától gazdája szerelme. Egy napon aztán rátelepszik „A polip” és minden megváltozik…



A Lily és a polip minden oldala bemutatja, majd újra és újra megint megmutatja a Ted és Lily közötti eltéphetetlen köteléket. A kettejük közti közelség, a szeretet és maga az élet, a mindennapok, amit megosztottak az elmúlt 12 évben egymással jelen van a lapokon. A regényt oly módon sikerült megírnia Rowleynak, hogy fetűnnek előttünk mindennapi szokásaik, apró pillanataik, de főként az, hogy mennyire függnek ők ketten egymástól. Vagy inkább Ted Lilytől?

Akit már fűzött kötelék egy kutyushoz, az el tudja képzelni milyen emberfeletti küzdelem elengedni azt, aki önzetlenül és mindenek felett, hűségesen, odaadón szeret. Elengedni azt a lényt, akinek mindig tiszta a lelke. 
„A kutyák a boldogság erős várai, és képtelenek olyasmit tenni, amivel kiérdemelnék, hogy valami rossz történjen velük.” 
Ők azok, akik a jelenben élnek. Nem haragtartók. Minden egyes percben feloldoznak és megbocsátanak. Épp ezért, a polip megjelenésekor Tednek nehéz döntéseket kell hoznia, és aki ilyen szituációban ült már hasonló érzelmi hullámvasúton, az egészen bizonyosan bele tud majd helyezkedni Ted fájdalmába is, melyet ezek a döntések hoznak. Steven Rowley ragyogóan használja arra a szavakat, hogy leírja Tednek a Polippal való harcát, de különösen azt szerettem, ahogyan Lily szájába adta a szavakat. Végtelenül élénken közvetíti a kutyus minden érzelmét, és főleg örömeit, nem lebutítva, nem gügyörészve, de csupa nagybetűsen.

"Aznap este, vacsora után, miközben a többiek elmosogattak, és a maradék hús nagy részét letisztítottuk a csontól, dupla zsákba csomagoltam a pulyka maradékát, letettem a hátsó ajtóhoz a többi szemét mellé, és megterítettem az asztalt a desszerthez. Valamivel később észrevettem, hogy mindkét zsákon egy hatalmas lyuk tátong, és a csontok tökéletesen tiszták lettek. Nem volt nehéz kiderítenem, hogy mi történt. Miután követtem a szószos tappancsnyomokat, rátaláltam Lilyre a konyhaasztal alatt, aki a szokásos mérete kétszeresére dagadt. Rám nézett, és megnyalta zsírtól csillogó pofáját. NYUGODTAN! MEGBÜNTETHETSZ! HA! AKARSZ! DE! MEGÉRTE!"
Amennyiben könnyű olvasmányt keresel, akkor a Lily és a polip nem biztos, hogy a Te könyved, mert ez bizony magával visz és cserbe könnyeket hoz. Könnyeket Lilyért, aztán persze Tedért, de mindenképp megéri elolvasni, mert egy csodálatos történet olyasvalakiről, akinek meg kell tanulnia kezelni a veszteség fájdalmát. Nagyon szép és kedves kis történet, kutyus-gazdi kalandjairól, és a végső utazásról. Picit zavart a vége felé a túlmisztifikált „polip” jelenség, de hát ki vagyok én, hogy bíráljam más gyászát? A lényeg a könyv háromnegyedénél már úgyis elhangzik:

"Rengeteg kalandban volt részünk. És mindegyiket imádtam."

2017. december 31., vasárnap

Apró évértékelés

Idén először:

- sportoltam végig megszakítás nélkül az egész évet
- vettem részt versszínházi előadáson
- kaptam influenza elleni védőoltást
- adtam vért egy kolléganőm kislányának
- lettem anyakönyvvezető
- kommunikáltam egy süketnémával
- ittam mézeskalácslikőrt
- próbáltam ki a HIIT edzést
- festettem világosabbra hajam
- jártam Nőtincsen
- nem ettem nyársalós kenyeret
- kaptam keresztény ékszert
- olvastam Allende-t.

2017 olvasmányokban 140 könyvet és 41196 oldalt jelentett.
Az év TOP 10 olvasmánya, sorrend nélkül:



Isabel Allende: Maya naplója
Francine Rivers: Megváltó szeretet
Pachmann Péter: Misu háborúja
Marina Lewycka: Ragadunk
Szőcs Henriett: A török brigadéros
John Banville: A tenger
Emery Lord: Amikor összeütköztünk
Sarah Andersen: Felnőni kiábrándító
Pusztai Andrea: A zöld szemű kígyó
Blake Crouch: Sötét anyag


2017. december 28., csütörtök

Amikor összeütköztünk

Néha, amikor egy nehéz időszakon, vagy olvasmányon vagyok túl, gyakran nyúlok YA irodalomhoz lazításként, valami könnyűre vágyva. Hát Emery Lord könyvétől sok mindent kaptam, de ezt pont nem.



Az Amikor összeütköztünk két fiatal története, akiket nem hordozott a tenyerén az élet, mégis ízig-vérig mai tinik és jobban már nem is különbözhetnének egymástól. Jonah gyökerei a kisvároshoz kötik, ahol nagy számú családjával mindig is élt, csendes, megbízható srác, aki mindig segít, helyt áll a suliban és besegít az elhunyt apja éttermében is. Vivi élete örök mozgás van, egy festőművész anyával, apa nélkül, egy szünidőnyi időre érkezik a kisvárosba, ahol Jonah is él. A lány extrovertált, kreatív, az egész világ egy nagy kaland, egy végtelenre bővíthető játék a számára. 
Ez a romantikus kortárs kötet a felnőttkor küszöbén álló, de már így is több életnyi tapasztalatot magával hurcoló két ember szívfacsaró sztorija. Jonah személyében megismerhetjük egy nagy család középső gyermekét, aki két idősebb testvérével tizenévesként neveli kisebb tesóit édesapjuk halála és édesanyjuk összeomlása után. Vivi egy mesés, káprázatos, színes csaj, aki körül folyton vibrál a levegő és személyével megtelik a tér, és akiben az írónő a mániás depressziót jelenítette meg, egy olyan mentális betegséget, amelyről igen keveset beszélünk. Vivinek megtetszik Jonah külseje, és az, hogy olyan "normális", Jonah pedig megtetszik Vivi külseje és az, hogy olyan nem normális. Eddig érthető, nem? :)

"Lehet, hogy a következő életemben hullám leszek az óceánban, te pedig hegy leszel, és sok-sok éven át súroljuk-nyaldossuk egymást. Te fájdalmas lassúsággal fogsz vetődni, vagy mit csinálni, én meg hol zúgva csapódom beléd, hol gyengéden cirógatom az oldaladat. Ez ránk vallana, nem?"

Mivel teljesen, és tökéletesen kiegészítik egymást, persze teljesen beleszerelmesednek egymásba, de ahogyan haladunk előre a történetben, úgy válik egyre nyilvánvalóbbá, nem egy happy ending felé haladunk.
Rendkívül jó ötlet volt az írónőtől a fejezetenkénti váltott szemszög alkalmazása, így teljesen beleláthattunk mind Jonah, mind Vivi gondolataiba, reakcióikba; átélhettük mennyire szükségük van a másik nyitottságára/stabilitására, egymásra. Kiváló a karakterek ábrázolása, de mindezen túl, valahogy lehelet finoman sikerült bemutatni a kettejük közti szerelmi szálat és Vivi problémáit. Apró utalásokkal, rezdülésekkel következtethetünk csak arra, hogy a női főhőssel valami nincs, vagy legalábbis nem volt rendben, és történt a múltban valami, ami elől Vivi végül is, a tengerparti kisvárosba menekült. Jonah pedig a Vivi által kibocsátott napsugarakba és a bolondos fürtjei közé menekül, mert ugyanannyira szüksége van a pozitív szemléletére és életigenlésére, mint Vivinek az ő megbízhatóságára, arra, hogy biztos pontot jelent neki a káoszban. Aztán persze elkerülhetetlenül bekövetkezik Vivi összeomlása, és kettejük történetének fordulópontja.
Bár ez egyáltalán nm egy tipikus tini love story, mégis kézzelfogható benne az első igazi szerelem grandiózussága, az az őszinteség, kitárulkozás és önfeláldozás, ami lassan-lassan aztán veszít az intenzitásából.

"– Kérdezhetek tőled valamit? – Bármit kérdezhetsz tőlem, Jonah. Tudtam, hogy megnyílik, ha kettesben leszünk, és csöndben maradok, ameddig kell. Így aztán csak rugdosom a sarkammal az ereszcsatornát, és örömmel várok. Megborzolja a csodaszép haját az óceán felől fújó szél, mintha a hidegfront ismerné az összes malac gondolatomat, és kiaknázná őket a maga örömére. Annyira bolondulok Jonah dús, majdnem göndör fürtjeiért, hogy már a légköri áramlatok is tudnak róla."

Végtelenül tetszett a regényben Vivi életszemlélete, aki minden pillanatból megpróbálja kihozni a legjobbat és megélni azt. Szerettem, ahogy jelet hagyott maga után a világban, és ahogyan ők ketten felnőnek és egy nyár alatt "kinövik" egymást. Mert mindezek ellenére tudtak szépen és okosan szeretni. Ez pedig ritka kincs.

"Kell egy kis idő, hogy észrevegyem a kép alsó sarkába festett aprócska betűket. De igazából tudtam, hogy ott lesznek, ahogy azt is tudom, hogy „majd egyszer” ott lesznek a világ minden pontján. Itt járt Vivi."

***
 "Mindketten tudjuk, hogy beégett a szívembe három rövidke szó: Itt járt Jonah."



2017. december 23., szombat

Mágia - Márai Sándor

Azt hiszem nem ez a novelláskötet Márai legjobbja (legalábbis az általam olvasottak közül bizonyosan nem), de mégis annyira ő, hogy nem lehet nem rajongani érte. Egyébként a cím és a címadó novella telitalálat, mert amit Márai tud, az tényleg mágia. Nem tudnám megfogalmazni, szavakba önteni, elmagyarázni, hogy miért, mégis mikor olvasom (vagy hallgatom, mint éppen most, Mácsai Pál előadásában, aki ezennel be is lopta magát a szívembe) úgy érzem: igen, ez az, így van, tényleg ez valahol a mindennapi „igazság”. 



Emberi folyamatokat Márai számomra utánozhatatlanul, egy agysebész precizitásával mér fel és ábrázol; gyakran három mondattal egész évek alatt kialakult sorsokat, helyzeteket tár fel. Mondom: Mágia. S ha ez mágia, akkor egészen bizonyos, hogy inkább Márai a mágus, mint az ezoterikus közhelygyáros Coelho.

"..elmondok én neked valamit, amiről még soha nem beszéltem. Egy időben azt hittem tudok írni erről, de aztán mindig meghőköltem, volt valami félelmetes ebben a felfedezésben, olyasféle volt, mint mikor valaki egy újfajta málnaszörp keverési titkát keresi és aztán váratlanul, mellékesen feltalálja a nitroglicerint. (…)
Egyszóval felfedeztem, hogy az írás, mágia. Ne bámulj ilyen riadtan és hitetlenül. Nem hibbantam meg, legalábbis nem jobban, mint szükséges ahhoz, hogy az ember megértse és tökéletesen átlássa s aztán elviselje az életet. Mi a mágia? Hát igézet. Varázslat. Keverék szóból, álomból, jelképből, érzésből; keverék, bűvös jegyek egyvelege, melynek visszaható ereje van az életre. Éppen úgy, ahogy az életnek visszaható szóalkotó, jelkép-elevenítő ereje is van. Az élet nem csak anyagot és energiát termel szünetlenül, hanem álmot és jelzőt is, továbbá szent számokat, melyeknek önmagukban van csak értelmük, szavakat, melyek értéktelenek egy gyárban vagy egy irodában, de sorsdöntően alakítanak egy életet, egy jellemet… Az írás varázslat, ha nem tudnád.
Ezenfelül természetesen más is. Mesterséges is, gyakorlat, nevelés, önkívület, derű, szórakozás, készség a nagyságra, a dagályra, az élet kóros önkívületének kifejezése, valami kongó és hörgő s ugyanakkor valami egészen szűkszavú, csendes és végzetes, mint mikor valaki a vérpadon azt mondja: „Igen” vagy: „Tessék”. Ez mind az írás, együttesen. Semmit sem tudnak az emberek az írásról. Vesznek egy könyvet, néhány hatosért, elolvassák és megállapítják, hogy „tetszik” vagy „nem tetszik”, elmondják, hogy érdekes volt az új könyv vagy megható vagy — egyszerű, de igaz szóval — szép… Nem tudják, nem is tudhatják, mi van mögötte, miféle anyagból készült, s mifajta varázslat az, mely írót és írást egybefűz az élettel, a kifejezés millió esélyét hozzáigazítja az élet millió esélyéhez, nem tudják, milyen sorsszerű író és könyv számára mindaz, ami a téma körül van, lappang, ólálkodik, s néha előtör és megelevenedik. Én sem tudtam, sokáig. Most már gyanítok valamit. Elmondjam…?" 
Ugye? Én nagyon szeretem mikor elmondja…



2017. október 31., kedd

Pachmann Péter - Misu háborúja

Emlékszem, amikor kislány voltam, soha nem tartottam semmitől. Mélység, magasság, ugatós kutya, varangyos béka, jöhetett bármi, és ez kamaszkoromig így is maradt. Anyám szegény, gyakran a szívéhez kapott, amikor egy nyaralás alatt kiderült, hogy eltűntem a mocsárban, mert ott több békát lehet fogni kisvödörrel; vagy megtaláltak a strandtól nem messze lévő termálvíz-központ mélyfúrású kútjai mellett, ahol pallón kellett átmenni a 72 fokos források mellett. Teljesen tanácstalan volt, hogyan értesse már meg velem, hogy, amit csinálok agyament és veszélyes, őt pedig lassan, de biztosan elemészti az aggodalom. Nagyanyám erre nagy bölcsen azt mondta: "semmit se tudsz vele kezdeni, majd ha anya lesz, megtanul félni ő is." Ne is részletezzük, mennyire igaza volt...



Pachmann Péterről nem volt igazán kialakult képem, sem a pályafutását nem követtem, sem különösebb szimpátiát, vagy unszimpátiát nem váltott ki belőlem, egy arc volt a tv egyik reggeli műsorából, akit hallgatni legalább nem idegesítő. Azt sem tudtam, hogy a Misu háborúja már nem az első könyve, így viszonylag nagy elvárások nélkül kezdtem neki a délszláv háborúban játszódó, súlyos beteg kisfiú történetének. Igazából most is kiderült, hogy nem szabad hinni a beharangozóknak, sem egyéb ajánlóknak, mert a sztori fiktív, a háttér valós, és sokkal inkább az édesanyja, mint Misu háborújáról szól a történet.

Igazából nem is rémlik, mikor olvastam utoljára olyan könyvet, amely már az első pár oldal után és azt követően folyamatosan marokra szorítja a gyomrom, és mégsem tudom abbahagyni az olvasását. A kegyetlensége, az egyre inkább megnyilvánuló sötétsége, barbársága az, amit ha hasonlítanom kellene valamihez, a Sinistra körzet és a Pusztítás könyve ugrana be róla elsőnek. Itt azonban az egyéni sorstragédia roppantul nem terebélyesedik történelmi végzetté, az az elementáris erő, ami vonz és taszít egyszerre, aminek révén olvasnám és le is tenném ezt a szépségesen megírt borzalmat, nem enged el, és végig rettegem az egészet. 

Maga az indítás is elborzaszt, egy végtelenül naturalista módon ábrázolt szüléssel kezdődik a könyv, Misu születésével, ami eleve komplikált. Lassan, fokozatosan derül fény arra a titokzatos utazásra, mely végigível a regény történetén és arra az ambivalens kapocsra is, ami Misu és az édesanyja között alakult ki, jött létre. A történet szerint valamiért ők ketten a rémségek völgyébe, egy haláltáborba utaznak, amelynek során a más vallású, "félholdas", "koszoskezű" nőket sok-sok megaláztatás, fizikai és verbális bántalom éri. Számtalanszor rezzentem össze ezeken az oldalakon, és mivel az utazás célja szinte csak az utolsó pár oldalon világosodik meg, nem értettem miért és minek egy eleve halálos betegséggel küzdő kisgyermekes anyának ilyesmire vállalkoznia. A könyv annyira jól van megírva, hogy egyetlen negatívum sincs, amit fel tudnék hozni, akár szösszenetnyi említés szintjén is. Mindig tovább és tovább hajt ez a végtelenített borzalom, tán az ember azért is lapoz tovább, hogy feloldozást, kegyelmet nyerjen végre a feltárt emberi sorosok kilátástalanságából, de csak úgy, mint az életben, ez itt sem adatik meg. 

Az alcíme nyugodtan lehetne egyébként Kérdések a Pokolból is, mert ez a hely, ahová az anya annyira görcsösen készül, hogy valami ismeretlen okból, de abból a célból siet, hogy megmentse a kisfiát, maga a pokol. Egy szörnyű vízió támad fel az emberben a völgyben fekvő táborról olvasva, egy reinkarnálódott Auschwitz a maga embertelenségével és reménytelenségével. Bár Pachmann Péter több interjú kapcsán is hivatkozott rá, hogy a boszniai háború idején ugyan tucatnyi alkalommal tudósított Szarajevóból és környékéről, valamint NATO-ösztöndíjasként testközelből tapasztalhatta meg a délszláv háború minden szörnyűségét, nem volt közvetlen életveszélyben. Mégis, elképzelni sem tudom azokat a gyűlölet és gyilkos düh által elkövetett rémtetteket, amelyeket azoknak kellett elszenvedniük, tőlünk alig pár száz kilométerre, akik mások voltak. Meglátni az Antikrisztust, akkor is szétrombolja a lelkedet, ha nem közvetlenül, hanem közvetve történt az.
A kérdések pedig időről-időre jelentkeznek a könyvben, a végig névtelenül maradó Anya által, akinek belső monológjai segítenek megérteni személyes, Misuhoz kötődő történetét. Az anya szemszögéből ábrázolt belső ábrázolás egyébként egészen fantasztikus, hatalmas írói bravúr és a történet egyik kulcspontja, egyrészt mert, ha nem tudom meg nem mondanám, hogy nem nő írta le a  saját harcait, másrészt pedig így hiteles és kerek egész a mondanivalója. 
"Tanulható-e a szeretet? Vagy a szeretet is csupán ösztön? Kitől várjuk, és kitől kapjuk? Azé, aki kiharcolja, vagy azé, aki türelmesen vár? Mi van akkor, ha századokkal korábban a lelkünk egy másik testben vétkezett? Vétek és szeretet összefügg-e, vagy a szeretet alanyi jogon jár?"
A harc ugyanis, a délszláv háború maga, csupán egy ocsmány, de túlságosan is remekbe szabott keret, mert a könyv mondanivalója nem annyira az, hogy a háborúban, hogyan tűnik el a humánum, hanem sokkal inkább, hogy még egy ilyen förtelmes, szélsőséges helyzetben is mit meg nem tesz egy anya a saját gyermekéért, még akkor is, ha a kapcsolatuk finoman fogalmazva sem indul zökkenőmentesen. Különösen nagy élmény egy férfi tollából olvasni az anyaság csodájáról, annak minden fizikai és bennünk zajló élményéről, arról, amikor azt sem tudjuk hová vezethet az, ha meg kell osztani a testünket egy idegen kis lénnyel és annak a csodájáról, mikor emberfeletti küzdelmet vívsz szó szerint bármivel, csak megóvd őt mindentől. Borzalmában is gyönyörű tiszteletadás ez valamennyi édesanya felé, talán pici mankó is, olykor kicsiny gondolatébresztő. 

"Van-e elszámolnivaló magunk vagy mások felé? Mások felé, akik ölelnek, felemelnek, langyos ringatással elvarázsolnak bennünket?" [...] "Ha a szemébe néztem – folytatta –, különös folyosót éreztem közte, magam és a Jóisten között."
Azt kell mondanom, Pachmann tökéleteset alkotott, a figyelmem egy percre sem kalandozott el az olvasás alatt, az a 30.oldaltól telibe talált gyomros pedig még az Epilógus olvasásakor sem akart megszűnni fájni. Fájt, mert persze végig féltem. Féltem, hogy mi lesz, ha az anya kudarcot vall; féltem, hogy mi lesz a háború áldozataival, amikor úgyis tudtam, hogy mi; és féltem, hogy mi lesz, ha az utolsó oldalhoz érek és nem tudom meg, hogyan záródik Misu háborúja. Kisgyermekes anyaként és hívő keresztényként aztán persze a legvégén már nem bírtam tovább és eleredtek a könnyeim, de remek alkalmat is kaptam ahhoz, hogy elmerengjek újból a találkozások, a lelkiismeret, de főként a kegyelem kérdésén. Olvastam régebben egy keresztény könyvben, hogy Ellie Wiesel Nobel-díjas író egyszer egy közismert rabbival beszélgetett, és feltett neki egy kérdést, ami régóta nem hagyta már nyugodni. 
"– Hogyan tud hinni Istenben Auschwitz után, rabbi?
A rabbi egy hosszú percen át hallgatott, majd alig hallhatóan azt felelte:
– Hogyan lehetne nem hinni Istenben Auschwitz után?
„Mi maradna nekünk Isten nélkül ebben az Auschwitz által elsötétített világban?” – kérdezi Wiesel."
Akármennyire meggyötört és összetört ez a regény, nagyon örülök, hogy elgondolkodhattam a jóvoltából számos, számomra fontos kérdésen, még akkor is, ha az író tökéletesen megmutatta, "a lélek legmélye a legszörnyűbb csatatér." Minden tiszteletem Pachmanné, hogy így tudta megírni ezt a történetet, és csak annyit kérnék tőle, ha van még a tarsolyában, ami belülről emészti: Péter! Írjon még!

A könyvet az Athenaeum jóvoltából olvashattam 206 rövidke, de földbe döngölő oldalon. Köszönet érte!

2017. október 23., hétfő

"és elkezdődött a másik életem, ami sokkal jobb, mint ez volt" - Kardos Margit disszidál

Rögtön az elején egy vallomással tartozom: Szentesi Évától a méhnyakrák-kampány előttig semmit sem olvastam, kvázi azt sem tudtam, ki ő. Aztán elkezdtem olvasgatni a netes írásait, cikkeit, és azt kell mondjam, tetszett. A Hamvaimból című, saját gyógyulástörténetét feldolgozó regényét szándékosan kerültem, saját érintettség és Mittelholcz Dóra hasonló témájú kötete után rettegtem attól, hogy még nagyobb bajt vonzok be magamnak a már meglévő mellé.

Hazai írójú könyveknél szinte soha nem olvasom el mások értékeléseit, konkrét ajánlóját az adott könyvről, mert nem szeretem ha befolyásol; több remek írásról is majdnem lemaradtam anno, mert nagyon lehúzták, nekem persze mikor rávetem magam az elolvasására, tetszett. Szóval Kardos Margitról a csodás, vintage stílusú borító kapcsán annyi gondolatom volt, hogy ez biztos valami izgalmas életű nőszemély emigrációjáról szól. De tényleg :)



Nos, igazából nem tévedtem olyan nagyot. Leszámítva azt a tényt, hogy Kardos Margit (milyen szép neve van!) Szentesi Éva nagymamája, aki nem emigrált külföldre, csupán Alzheimer-kórja által a saját életéből disszidált.
Komolyra fordítva a szót, Szentesinek ez a könyve novelláskötet, ami nagyon meglepett, mert bár a műfaj nagy rajongója vagyok, nem gondoltam, hogy Éva stílusa lenne. Azt kell mondanom, kellemesen meglepett. A könyvben 24 darab női sors, egymással át- meg átszőtt történetfüzér található, mint megannyi mozaik kocka az életükből, életünkből. Nagyon érdekesnek tartottam, hogy a novellák egymással összefüggnek, ugyanekkor nem követik egymást sorrendben. Tulajdonképpen olyan érzése támadt az embernek, mintha mindegyik nő betekinthetne a másik életébe, mint egy nyitott, de kissé homályos ablakon, hogy aztán annak befejezésével folytatódjék az ő saját története. 

"Az emberek csukott szemmel utaznak a reménytelenségbe, én meg kibámulok az ablakon, és arról ábrándozom, hogy valaki felemeli ennek a mocskos szerelvénynek a tetejét, kiemel innen, és elvisz messzire, ahol megszűnik ez az életem, és elkezdődik egy másik, ami sokkal, de sokkal jobb ennél."

Tetszett a merészsége, és azt kell mondjam, a hangja egyedi. Sőt, ha jobban belegondolok, már az is nagy dolog az igen erős magyar kortárs novella-irodalom mezőnyben, hogy hangja van. De van, és jól áll neki a nyíltság, a szókimondás, a szembenézés. Nagy bátorság kell ahhoz, hogy saját élményeinkből, családunkból, személyes emlékeinkből lehámozzuk a jóindulat és az évek nosztalgikus kliséit, és a dolgok lényegét nyissuk meg magunk és mások felé. Szentesi nem fél ettől, épp ezért olvastatja magát a kötet, kíváncsi az ember a következő, majd az azt követő történetre, és érzi magát személyesen is megszólítva itt-ott, még ha korábban nem is érezte közel magát valamelyik sztorihoz. Mégis kell az a "igen, tényleg így van" vagy a "hmm..hát ilyen is lehetett volna" hang minden egyes darabka után. Egyetlen negatívum, ami nem tetszett: Éva, néhol úgy tűnik, a dolgok élét hajlamos valami általánosságba burkolt (szó)fordulattal becsomagolni, hogy ne üssön akkorát. De! Üssön! Fájjon csak! Vagy rémisszen meg, képesszen el. Nem azt mondom, hogy a női Tar Sándornak kell lenni, de ha már bevállalósak vagyunk - és miért ne lennénk mikor annyira jól áll ez a realista hang és vonal -, akkor ne riadjunk vissza a dolgok nyers egyszerűségétől.

Abszolút nóvum, hogy Szentesi a Csokiszív című novellában Péterfy-Novák Éva azonos című novelláját folytatja, illetőleg írta át saját szájíze szerint. Azért is jó olvasni ezt a kötetet, mert magad is azt, és annyit vehetsz ki a történetből, amit és amennyit akarsz. Mert igazából mind Kardos Margitok vagyunk, akik gyermekből kollégista tini, csóró pályakezdőből gazdag szerető és röhögő barátnőből szerencsétlen feleség szerepekbe disszidálhatunk ide-oda.

Kedvenc írásaim a címadó novella, a Darázs és a Meghalni Chanelben voltak. A kötetet az Athenaeum kiadó megjelenésében olvastam 220 oldalon. Köszönet érte!

2017. október 7., szombat

Shrabani Basu: Viktória királynő és Abdul

Kezdjük ott, hogy nem vagyok egy harcos feminista, de lássuk be, ha Angliára gondolunk, az első szó, ami az eszünkbe jut, az vagy a Big Ben, vagy a királynő. Teljesen természetesnek tartjuk, hogy Európa egyik utolsó királyságában, egy monarchiában nem egy férfi, hanem egy nő ül a trónon. Magyar töriból ugyan jobb vagyok, mint egyetemes történelemből, annyi azonban biztos, hogy az 1800-as évek első felében uralkodó Viktória brit királynőről nevezték el az angol 19. századot viktoriánus kornak, amelyet az angol történészek az Egyesült Királyság fénykorának tekintenek. Ez volt az ipari, kulturális, politikai, tudományos és katonai változások kora az Egyesült Királyságban, amelyet a Brit Birodalom további terjeszkedése fémjelzett. Ennek során a birodalom területe megháromszorozódott, és az ipari forradalom alatt vált a világ vezető ipari hatalmává. Ezek után borzasztóan kíváncsi lettem, vajon milyen érzelmi és magánélete lehetett egy ilyen kaliberű nőszemélynek...
"Őfelsége, Viktória királynő árnyékában, alázatos alattvalójaként bátorkodom az olvasó elé tárni e rövid beszámolót életem azon szakaszáról, melyet az 1887-es aranyjubileum és az 1897-es gyémántjubileum között Viktória királynő udvarában tölthettem. Egy idegen föld küldötteként, idegen emberek között fejezem ki bizodalmamat, hogy olvasóm minden hibámmal szemben elnéző lesz, s kegyesen tekint e sorok írójára."
Így kezdődik Abdul Karim naplója, mely kiegészítésül szolgált Shrabani Basu Viktória királynő és Abdul című könyvéhez. A könyvet magát senki se kalandos történelmi regényként forgassa, melyben fiktív cselekmény gombolyítja tovább a valós, megtörtént szálakat, mert akkor csalódni fog. Dokumentumregény ez inkább, jócskán teletűzdelve Viktória királynő és tanítója, titkára, "Munsi"-ja levelezésével. A hindu nyelvet tanuló Viktória 13 éven át minden nap teleírt egy oldalt Hundusztáni Naplóiban. Ennek köszönhetően hűen megismerhetjük a korszak etikettjét, szokásait, és a személyes hangvitelű írások közelebb hozzák az angol-indiai történelmet is.

Vigyázz, spoiler!!!


Viktória és Abdul találkozására első ízben 1887 nyarán került sor, a királynő ekkor már 68 éves. Valószínű, hogy kettejük meghitt, bensőséges kapcsolatát nagyban befolyásolta az a tény, hogy Viktória már réges-régen özvegy, valamint jó barátja, hű személyi titkára, tanácsadója John Brown is 4 éve halott. Azok a pletykák, gúnyolódások, melyek a skót komornyik idején érték a királynőt, miszerint intim kapcsolatot folytat alattvalójával, Brownnal, Abdul esetében is megtalálták a párt.
Abdul Karimot ajándékként, a királynő aranyjubileumára küldték Indiából. A skarlátvörös tunikát és fehér turbánt viselő, jóvágású 24 éves fiatal férfi Agrából, a Tadzs Mahal városából érkezett. Eleinte pincérként szolgált fel a királynő asztalánál, később azonban, ahogyan a királynő figyelme feléje fordult, már curryt főzött Viktóriának, nem sokkal ezután pedig hivatalosan is felkérte, legyen a tanítója, "munsija", oktassa út hindu-urdu nyelvre. Karim az évek folyamán a királynő legnagyobb becsben tartott titkárává nőtte ki magát. Ő lett a magányos uralkodó legközelebbi bizalmasa.



A királyi udvar persze, amely már Brownt is szívből gyűlölte, még inkább elborzadt Karim egyre növekvő befolyásától. Mivel a királynő sosem törődött azzal, mit gondolnak róla mások, számtalan kiváltságban részesítette Abdult, aki pedig sütkérezett ebben a figyelemben és idővel elbizakodottá, mondhatni önhitté vált, így valamelyest érthető is az udvar felháborodása és panaszai. Csak hogy pár példával érzékeltessem Abdul Karim helyzetét: Viktória házakat adományozott munsijának Windsorban, Balmoralban és Osborne-ban, kiterjedt birtokokat neki és címet, valamint magas nyugdíjat édesapjának Indiában. Mindezek mellett Angliába hozatta a feleségét és családját, arcmását megfestette és kegyeivel, kitüntetéseivel halmozta el őt. Mivel Karim közelsége a királynőt az indiai muszlimok helyzetére még fogékonyabbá tette és előtérbe helyezte problémáikat, az udvar ellenszenve és felháborodása addig nőtt, hogy megvádolták Abdul Karimot a muzulmán Patrióta Ligának való kémkedéssel és azzal, hogy a hinduk ellen hangolja a királynőt. Frederick Ponsonby udvarmester pedig időközben felfedezte, hogy a munsi hazudott a származását illetően, és jelentette Lord Elginnek, India alkirályának, hogy „a Munshi nagyon hasonló pozíciót foglal el, mint John Brown.” Viktória azonban elutasította a panaszokat, mint faji előítéletet, és bármit megtett, hogy megoltalmazza Karimot a rasszizmus legapróbb udvari megnyilvánulásától is.

Viktória halála után Abdul ázsiója azonnal véget ért, a királynőt fia VII. Edward követte a trónon, aki késedelem nélkül eltávolíttatta a munsit az udvarból, a királynővel folytatott levelezését pedig tűzre vetette. A Brit Birodalom fénykorában ez a fiatal muszlim férfi meghatározó befolyást gyakorolt az uralkodó szívére. Abdul Karimot megjelenése és elegáns kiállása miatt enyhe titokzatosság is övezte, a köznyelv "fogságban tartott indiai hercegnek", sőt "Principe Indiano"-nak is aposztrofálta. A könyv egyik nagy vonzereje számomra, hogy rengeteg érdekes kérdést vet fel. Mi indokolhatta egy muszlim szolga ekkora hatalmát Európa egyik legnagyobb uralkodójára? Igazság szerint kedvelem az erős női karaktereket, és ebben a könyvben is Viktória jellemrajza az egyik legérdekesebb tényező. Vajon Abdul csupán Viktória magányát, idősödő korát használta ki az uralkodónő érzelmeire hatva, vagy a királynő megelőzte korát és felvilágosultabb, toleránsabb nézeteket képviselt? A kötetből számtalan apró részlet, izgalmas tény segít belefeledkezni ebbe a mesevilágba egy ismeretlen indiai szolgáról és úrnőjéről, a Brit Birodalom uralkodójáról, de leginkább az igaz emberi kapcsolatokról.
"Néha mily különös erők formálják az ember sorsát! Kudarc vagy siker, balszerencse vagy áldás, gyakran mintha puszta véletlen lenne. Sosem várt vagy álmodott események történnek velünk, ejtenek minket ámulatba, ha belegondolunk, mily csodálatos módon valósul meg Isten akarata."
A könyvet 384 oldalon olvastam, az Athenaeum Kiadó gondozásában. Köszönet érte!

Tipp: Szeptember óta ​Judi Dench főszereplésével, Stephen Frears rendezésében a filmvásznon is találkozhatunk a történettel. Amennyiben pedig Viktória királynőt, mint asszonyt és magánembert szeretnéd megismerni, előtte nézd meg a már említett szolgálóval, John Brownnal folytatott kapcsolatáról szóló filmet, melynek címe Botrány a birodalomban, főszereplője szintén Judi Dench. Előzményként némi pikantéria: Viktória és John kapcsolata, mint ahogy már fentebb említettem, kísértetiesen hasonlít az Abdullal kialakult kapcsolatára, sőt ha lehet, még intenzívebb volt. Viktóriát a liberális sajtó Mrs. Brownnak, a férfit pedig a királynő India császárnőjévé koronázása után India császárának kezdte nevezni. A sajtó és a társadalom össztüze közé szorult férfi imázsát csak bátor tette mentette meg, amikor 1872-ben egy királynő elleni merényletet akadályozott meg. Svájcba tett utazásuk alatt állítólag össze is házasodtak ahol Viktória álnéven, Kent grófnőjeként mutatkozott be. Lewis Vernom Harcourt a brit Liberális párt elnökének naplóbejegyzése szerint Norman Macloud tiszteletes halálos ágyán különös vallomást tett: -Megbánta, hogy Svájcban, titokban összeházasította John Brown-t és Viktória királynőt.