2018. december 19., szerda

Elhallgatott traumák - LAPZSÖMLE

Se szavaik, se terük nem volt a magyar nőknek, hogy elmesélhessék a háborúban elszenvedett nemi erőszakot. Milyen következményei vannak a társadalomra nézve,hogy a bűn büntetlenül maradt? Pető Andreával beszélgettünk Elmondani az elmondhatatlant – A nemi erőszak története Magyarországon a II. világháború alatt című könyvéről.



– Nagyon beszédes a könyv címe. Miért elmondatlanok, elmondhatatlanok a II. világháborús nemi erőszak-történetek Magyarországon?
 – A katonák által a II. világháborúban elkövetett nemi erőszakot hosszú ideig elhallgatás vette körül. Ez egyfelől intézményes elhallgatás volt, azaz nem volt hol beszélni róla, hiszen az elkövetők, azaz a Vörös Hadsereg katonái felett a magyar államnak nem volt hatalma, a bírósági ítéletek pedig csak esetlegesen hozzáférhetők az orosz levéltárakban. Másfelől az áldozatoknak a személyes térben is rendkívül nehéz volt beszélniük erről, és a hallgatás sok esetben a továbbélés és a közösséghez tartozászáloga lett. Harmadrészt az elhallgatás nemzeti is volt. Hiszen a háborús nemi erőszak nemzeti keretben is értelmeződik (az „oroszok” megerőszakolták a „magyar nőket”), és a történet újra elmondása a vereséget és a szégyent erősíti. A jogrendszer működése is csak erősítette a csendet, hiszen a bíróságon az áldozatnak kell bizonyítania, hogy egy nemi erőszak-eset megtörtént, ami gyakran hosszadalmas és megalázó procedúra.
 – Vagyis a nemi erőszak-esetek nagy része rejtve maradt?
 – Igen, mivel a téma intim és személyes, az elkövetők, az erőszakot elszenvedők és a tanúk más és más okból, de egyaránt abban érdekeltek, hogy ne beszéljünk az eseményről. A nemi erőszakról maguk az áldozatok a szégyenérzés vagy a hiányzó szókincs miatt, esetleg a meghallgató közeg hiányában hosszú időn át hallgattak. Ah áborús körülmények között az erőszakot elszenvedőket gyakran meg is ölték, így nem maradt sem tanú, sem forrás a bűntényről.
 – Mindennek fényében milyen forrásokra tudott támaszkodni a kutatás során?
 – A Vörös Hadseregre vonatkozó releváns katonai és egészségügyi iratanyagok a zárt oroszországi katonai levéltárakban a mai napig nem kutathatók. Ugyanígy kihívást jelent, hogy szinte lehetetlen az egyes esetek teljes iratanyagának feltárása. Sok esetben egy-egy leirat megmaradt, de az előzmények vagy az azt követő iratok már hiányoznak, így rendkívüli óvatossággal kell kezelni a dokumentumokat. A nemi erőszak esetek elemzésekor külügyi, közigazgatási, katonai, egészségügyi, bűnügyi és egyházi írott források jöhetnek szóba. A Magyar Országos Levéltárban őrzött korabeli külügyminisztériumi anyagokban megtalálhatók az ország különböző részeiről érkező egyedi panaszlevelek a civil lakosságot ért atrocitásokról. Interjúkat készítettem túlélőkkel, és használtam más interjúgyűjteményeket is, például a Soá Vizuális Archívumét, melyben a holokauszt túlélői vallanak a szovjet katonák által elkövetett nemi erőszakról.
 – Miről szól valójában a nőkön elkövetett tömeges nemi erőszak egy háborús helyzetben?
 – Többféle értelmezés is létezik. Sokan úgy tekintenek a háborús nemi erőszakra, mintha az csak a katonai vezetők vagy a politikusok kezében levő fegyver lenne,amellyel egyes népcsoportokat tudatosan büntetnek. Ezt a szakirodalom intencionalista értelmezésnek hívja, amely a nemi erőszak elkövetését egy adott, egységesnek tételezett népcsoporthoz köti. Vagyis eszerint „az oroszok” követtek el nemi erőszakot „a magyarok” ellen. Ezzel szemben áll egy másik értelmezés, amely a nemi erőszakot a társadalmi nemek kapcsolatát meghatározó hatalmi eszköznek tartja. Ebben az értelmezésben olyan háborús fegyver, amelyet a férfiak használnak a nők ellen,hogy hatalmukat megerősítsék. Ezt nevezzük strukturalista értelmezésnek, amely a nemi erőszakot a férfiuralommal meghatározottnak tekinti, és azt állítja, hogy minden katona követhet el nemi erőszakot a militarizmus természetéből adódóan. Ez a téma igen alkalmas az egyszerűsítésre: „a katona megerőszakolja a nőt”. Tehát a nőre áldozatként tekintünk, aki a nemzet (értsd: „a magyarok” vagy „a németek”) közösségének egészét jeleníti meg egyéni tragédiájában.
 – Ön szerint melyik áll közelebb a valósághoz?
 – Ebben a kötetben amellett érvelek, hogy ez a leegyszerűsítő elemzés veszélyes. Az a megfogalmazás, hogy magyar nőket erőszakoltak meg szovjet katonák, vagy hogy koreai nőket a japánok, eltakarja a jelenség strukturális hatalmi lényegét. Két szempontból is veszélyes ez a beszédmód. Egyfelől lehetetlenné teszi, hogy a nemi erőszak strukturális lényegét megértsük, és ezzel megakadályozza az erőszak minden formája elleni hosszú távú harcot. Másfelől elősegíti az egyoldalú, kirekesztésre épülőtörténeti emlékezet kialakulását is. Ráadásul ez a diskurzus az áldozatok számára sem nyit meg olyan társadalmi teret, ahol az őket ért erőszakot méltósággal és a jövőre tekintve feldolgozhatnák.
 – Milyen nyomokat hagytak a magyar társadalmon a szovjet katonák által elkövetett szexuális bűnök, illetve azok elhallgatása, szőnyeg alá söprése?
 – A háborús vereség következtében a bizonytalanság és a kiszolgáltatottság érzését tovább növelte a jogorvoslati fórumok hiánya, hiszen a szovjet hadsereg a megszállt ország jogrendjétől függetlenül működött. A bűn így büntetlenül maradt. A második következmény a kijárás kultúrájának továbbélése: akinek volt jó ismerőse vagy rokona valahol, próbálkozhatott azzal, hogy ne hozzá szállásolják be a katonákat. Mindemellett a nemi erőszakot elszenvedett nők magukra maradtak a jogi és orvosi segítség hiányában, ezért vagy hallgattak az őket ért traumáról, vagy úgy mesélték el, mintha mással történt volna. Sokszor megbetegedtek, és nemcsak a nemi betegségekre gondolok, hanem a lelki traumákra vagy függőségekre, amelyek a nemi erőszak vagy a nem kívánt gyerek megszületése nyomán, vagy éppen a mesterséges terhességmegszakítás miatt következtek be.
 – Gyakorlatilag lehetetlen megmondani, hogy mennyi nemi erőszak-eset történt a vizsgált időszakban. Mégis, akár a visszajelzések ismeretében mit gondol: a magyar családok mekkora része lehet érintett valamilyen formában? Mire lenne szükség a feldolgozáshoz?
 – Ha nem is minden családot érintett, de minden családban ismertek valakit, akivel megtörtént. Nagyon szép e-maileket kapok, és a könyvbemutatón is sokan odajöttek megköszönni, hogy erről írtam, mert ez azt jelenti, hogy végre lehet erről beszélni. A feldolgozás hosszú és munkaigényes folyamat, ez a könyv csak egyike az első lépéseknek, amivel adósak vagyunk.
 – A CEU társadalmi nemek kutatásával foglalkozó egyetemi tanáraként az utóbbi időben több fronton is támadásoknak volt kitéve. Hogyan élte meg az elmúlt hónapokat és az egyetem Bécsbe költözését?
 – Életem egyik legizgalmasabb és legproduktívabb korszaka, mely kristálytisztán bemutatta, hogy kollégák, ismerősök, barátok mennyire önazonosak és mennyire bátrak.Sokkal nagyobb társadalmi teret kapott a tudományunk, a sajtó érdeklődését is felkeltettük, most már csak rajtunk múlik, hogy ezt a régen esedékes társadalmi figyelmet ki tudjuk arra használni, hogy megvédjük a tudományt és a tudomány szabadságát. A bécsi költözés is sok lehetőséget hoz majd. A CEU negyedik alkalmazottja voltam 1991-ben, nem gondoltam, hogy 27 év után újból megadatik a lehetőség, hogy újra részt vehetek egy egyetemi kampusz létrehozásában.


Pető Andrea az MTA doktora, a Közép-európai Egyetem egyetemi tanára. Kutatási területe a 20. századi társadalom és a társadalmi nemek története. 2005-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend Tisztikeresztjével tüntették ki, 2006-ban az MTA Bolyai Plakettet kapta. 2018-ban az Európai Akadémiák (ALLEA) Kulturális Értékteremtésért járó Madame de Staël-díját kapta munkássága elismeréséül.

Szerző: F. Szabó Kata | Megjelent a Vasárnapi Hírek 2018. december 07.-i lapszámban

2018. november 3., szombat

Gill Sims: Hát persze, hogy iszom!

Most őszintén. Hát nem nagyszerű cím ez? Kellőképpen megmosolyogtató, kicsit pökhendi, enyhén felcsigázza az érdeklődést és nem megszokott. De ami a legfontosabb, a könyv elolvasása után azt kell mondanom önazonos is.


Az alapsztori az, hogy az írónő már évek óta rendszeresen vezetett egy blogot a Facebookon, Peter and Jane néven saját kis családi élete és viszontagságaik történetéről, majd ezekből a bejegyzésekből összerakott egy kellemes könyvet. A kötet humoros hangnemben íródott, középpontban egy 30-as évei végén álló anyával, akinek két gyerkőce, egy férje, egy kutyája, és egy teljesen átlagosnak mondható élete van. A mindennapjait a család, a gyermekek körüli ugrálás és a napi mókuskerék teszi ki, körítve egy részmunkaidős állással és beborítva jó adag, meg nem valósított, és "ezt-nem-így-képzeltem" álommal. 
"Nem akarok én is olyan lenni, mint azok a nők, akik minden héten rendbe rakatják a frizurájukat, és csak "a gyerekeikért élnek". Ott csoportosulnak az iskolaudvaron, és próbálják túllicitálni egymást azzal, mi mindenben tűnik ki a drágalátos csemetéjük, ilyen szuper állást kapott a férjük, és milyen egzotikus nyaraláson vettek részt.Én egyszerűen jó sok whiskyt akarok inni egy füstös jazzklubban, miközben miniszoknyában feszítek, és egy jóképű pasas duruzsol a fülembe.Érdekes foglalkozást szeretnék, hogy végre használhassam az agysejtjeimet (biztos vagyok benne, hogy maradt még néhány…). Újra izgalmat, romantikát és veszélyes helyzeteket szeretnék. Szeretnék Párizsba szökni, hogy egy manzárdszobában átéljem az igaz szerelmet (mindezt természetesen a szinte kötelező szegénység és éhezés nélkül).Gyanítom, hogy Simon és a gyerekek nem ájulnának el a tervemtől, nem kizárólag azon akadnának fenn, hogy igazából utálom a jazzt.”
Ami a Hát persze, hogy iszom! sava-borsát adja, az egyrészt maga a napló formátum: a kötet egy iskolai év kezdésével indít, amikor is Ellen elhatározza, hogy idén minden sokkal olajozottabban és rendszerben szabottan fog zajlani, kevésbé lesz szétszórt, és szeszélyes. A másik nagy erőssége mindenképpen a lapokból oldalanként áradó önirónia és szarkazmus. Sims már a regény kezdetén nem totojázik és beismeri, hogy nagy valószínűséggel idén sem lesz minta anyuci, és a gyerekei sem eminensek, az előre megálmodott napi rutint és esti csésze zöld teát pedig gyorsan kiváltja a káosz és a kanapén lerogyva eliszogatott pohár bor. Vagy kettő.

Azok a felvonultatott szituációk, amelyekben a kimerült édesanya próbálja egyensúlyban tartani a munkáját, a magánéletét és a háztartás vezetését, nos...hogy is fogalmazzak...több, mint életszerűek. Úgy konkrétan mi magunk, 30-on túli családanyák vagyunk. Azok, akik reggelente épp csak ki tudnak kecmeregni a kávéfőzőig, miután többször is kinyomták a telefonjukon az ébresztőt, hogy korántsem tündéri mosollyal az arcukon megpróbálja felébreszteni, és iskolába indítani a gyerekeket. Azok, akiknek még mindig nem sikerült beszerezni a legmenőbb és legpraktikusabb, legmárkásabb uzsonnás dobozt, amelyben mosolygó pofis, formára vágott egészséges finomságok lapulnak. Nap, mint nap. Azok, akik előző este nem képesek összeállítani a másnapi, kifinomult és elegáns stílusjegyeket tükröző, viselni kívánt szettjüket. Vagy ne adj' Isten, nem is rendelkeznek az ízléses ruhatár alapdarabjaival. Azok, akik még mindig nem sajátították el a francia fonás fortélyait, és sütni sem hajlandóak hajnal egykor a másnapi iskolai bulira, hanem inkább vesznek valamit gyorsan reggel a pékségben. Azok, akik nem tudnak cicás szemet rittyenteni maguknak a szemhéjtussal, sőt még laza kontyot sem a Pinterest bejegyzései alapján. Ugye, nem kell folytatnom a sort?

Könnyű azonosulni tehát a könyv karaktereivel, ami mindamellett, hogy rendkívül vicces tud lenni, egy kicsit ijesztő is. Éles tükör, melyben túl jól láthatók a botlásaink, gyengeségeink, mulasztásaink. Gill Sims kötete azon kívül, hogy igazi szórakoztató kikapcsolódást nyújtó írás, egész jó fejlődésregény. Az önmagunkkal való szembenézésre hív fel, mások elfogadására tanít humorral, a felelősségvállalás mibenlétét és annak határait feszegeti. Fontos, hogy merjünk esendőek lenni, hibát véteni! Ahogy bele kell férnie az életünkbe a szabályoknak, úgy helyet kell kapnia időnként a kisebbségi komplexusunknak, a káosznak és egyéb emberi jellemvonásunknak. Az írónő szép számmal be is bizonyítja a történetben, hogy senki nem az, akinek véled, és főként nem az a tökéletes valami, ami látszik. Csak egyszerű emberi lények. S éppen így, s ezért jók. Szerethetőek.

Összességében azt hiszem, akinek tetszett a Rossz anyák című film és társa, az szeretni fogja a kötetet. Néhol úgy éreztem, kicsit sok az azonos gondolat, néhol túl kevésnek találtam a mondanivalót.  Egyébként minden szülőnek ajánlanám. Minden olyan helyzetről szól ugyanis, amikor az ember besokall a maximalizmussal, és boldogan belezuhan a saját esendőségébe. Szerintem sokunknak nem kell magyarázni a túlnyomás miatti gőz kieresztését, akkor sem, ha az egy-két (több) pohár alkohol elfogyasztásában ölt testet. Akinek pedig a könyvből nem jött le a lényeg, az bontson ki egy üveg bort, és érezze jól magát egy olyan könyvvel, amit igazán szeret.
"Próbáld élvezni a gyerekedet, ez a legfontosabb. A gyerek iszonyatosan fárasztó, kiszívja a vérünket, lerágja a húsunkat, ezért meg kell tőle szabadulni néha. Régen ez nem volt probléma, óriási családok éltek együtt, és mindig volt kire bízni a gyereket. Manapság egy izolált anya próbál két-három gyereket nevelni, ami pokoli fárasztó. Élni kell néha, hogy utána egy jól szívható-rágható anyát kapjanak vissza. Nem számít, hogy mindig rend legyen, jól álljon a függöny, és minden ki legyen vasalva. Nem kell vasalni, hordjanak a férfiak olyan inget, ami nem gyűrődik. Ha mindennek próbálunk megfelelni, abba beledöglünk, és a gyerekeinkkel is ingerültek leszünk. Próbáljunk felelőtlen szülők lenni, akik élvezik az életet és a gyerekkel való marháskodást, és akkor jó lesz mindenkinek." /Vekerdy a szülői stratégiáról/
A könyvet a Partvonal 2018-as kiadásában olvastam 360 oldalon. A kötetet kedvezményes áron megvásárolhatod ITT!

2018. szeptember 28., péntek

Lucy Strange - A ​fülemüleerdő titka

Lányregények őszinte híveként, nagy kíváncsisággal és még nagyobb elvárással kezdtem neki a számomra teljesen idegen Lucy Strange regénynek. Kigyönyörködtem magam a szépséges borítóban, majd megsimogattam az első lapokat, mert azok is csodálatos, akár ki is színezhető ábrákat rejtenek.

Fülszöveg: Elragadóan szövevényes történet barátságról, tündérmesékről és családi titkokról. 
1919-et írunk. Mama beteg. Papa külföldön kap munkát. Jane dadus túl elfoglalt, hogy odafigyeljen Henriettára, és az árnyakra amiket lát – vagy látni vél – az új házukban, Remény-lakban. Teljesen egyedül, néhány mese társaságában Henry felfedezi, hogy Remény-lak tele van különös titkokkal: elfeledett padlás, kísérteties alakok, rejtélyes tűz, ami a kert mögötti fák között pislákol. 
Egy éjjel kimerészkedik a Fülemüle-erdő sötétjébe. Vajon mit talál, ami az egész életét megváltoztatja?

Nos a kezdeti ujjongásom nem tartott sokáig, és bizonyos előítéletek csúnyán kezdték felütni a fejüket, ugyanis már a kötet elején kiderül a főszereplő Henry (Henrietta) vezetékneve: Abbott. Kezdjük ott, hogy az én legeslegkedvencebb klasszikus lányregényem főszereplője nem más, mint Jerusha Abbott, a Nyakigláb apó szeretnivaló, kis nagy szívvel megáldott Judyja. Szóval nem öntött el a nagy öröm, hogy ezek szerint Lucy Strange is Jean Webster rajongó, olvasva a fülszöveget és ismerve az említett kötetet, egyértelműnek véltem, hogy Lucy leutánozta Webster sanyarú sorsú árváját egy sanyarú sorsú kamaszlányra és még annyira sem vette a fáradtságot, hogy főhősének egy eltérő család nevet kreáljon. Tudom, csak gyakran elfelejtem: csúnya dolog ítélkezni. Mert hogy hatalmasat tévedtem!


Ahogyan Henry egyre beljebb és beljebb haladt a félelmetes, de ugyanakkor csodálatos Reménylakhoz tartozó fülemüleerdőben és annak rejtélyeinek megoldásában, úgy lágyult el az én egyébként sem túl kérges szívem az Abbott lány és írójának irányában.
A könyv története egy tragédiát követő változással indít, az Abbott család vidékre költözik, mert három gyermekük közül a legidősebbet elveszítették. Az apa a munkájába és általa jó messzire menekül, az anya pedig eltéved saját belső világában. Henryre és Judy nénikéjére marad a feladat, hogy vigyázzanak Malackára, aki egyébként Roberta és kisbaba. Nagyon tetszett  a könyvben a szereplők egyszerű, de rendkívül igényes karakter ábrázolása, amin csak Strange hasonlatai tesznek túl. Annyira szeretem, mikor valaki nem fél használni a szavakat! Nem fél használni, színnel és illatokkal, és ábrándokkal megtölteni és minden negédesség nélkül továbbadni. Ilyen A fülemüleerdő titka.

A könyv, a kamasz Henry szemszögéből mutatja be a gyász feldolgozásának módjait, a felelősségvállalás kérdését, az elmagányosodást, és az újra egymásra találás örömét. Az édesanyja depresszióba süppedésével és a cseppet sem jóindulatú doktor megjelenésével főhősnőnk is egyre mélyebbre merül kétségbeesésében, rengeteg belső vívódásnak, aggodalomnak lehetünk tanúi Henry jellemfejlődésén keresztül. Csodaszép megoldás, hogy az írónő a kamaszlány halott bátyját hívta elő erre a szerepre, ő az aki motiválja, erősíti, támogatja Henryt, aki egyéb társ, vagy felnőtt híján a mankója lesz ebben a végtelenül nehéz helyzetben. 

Henry több, kedves barátra is lel az események előre haladtával, kik remek segítői lesznek, kezdve a fülemüleerdő titokzatos boszorkányával, egy lerázhatatlan sánta rémisztő emberrel, hogy a világháborút megjárt sebhelyes arcú férfiról már ne is beszéljünk. Nagy hangsúlyt kap a regényben a családi és azon belül a testvéri szeretet, amit jóleső örömmel olvastam, annak ellenére, hogy a történet számos része fájdalmasan torokszorító.
"- A történeteknek nincs mindig boldog végük, Hen. - mondta csendesen."
Henryt ennek feldolgozásában újdonsült barátja, Pille segíti, aki tele van meglepetéssel, történetekkel, és persze szívjósággal.

"- Egy rövidebb élet is élet, Henrietta Abbott- mondta. -Sokat gondolkoztam ezen. Egy rövidebb élet röviden,de fényesen ég…Egy fényes csillag."

Óh igen, történetek! Henry egy igazi, vérbeli könyvmoly, aki a történetek varázsával, a fantázia szépségével és a szavak erejével veszi fel a harcot a veszteségek, tragédiák szülte démonokkal, és segítségükkel hozza vissza édesanyját a fájdalom rengetegéből, édesapját pedig a saját maga által okozott száműzetésből.

"- A táviratod az oka, Hen. - mondta. - A távirat, amit tegnap reggel küldtél.

A kiválasztott szavakra gondoltam. Csak négyre volt elég pénzem. Gyötrelmes volt - hogyan magyarázhatnék meg neki mindent, ami történt, csupán négy szóban?

Végül ezeket a szavakat választottam:
Itt van szükségünk rád."
A furcsa titkok; az 1. világháború utáni időszak szomorúsága; az édesanya mérhetetlen, gyermeke elveszítése felett érzett fájdalma; egy kamaszlány félelme, hogy mindenki eltűnik mellőle, akit szeret; - mind-mind olyan szépen és lecsupaszítva van megírva, hogy a történet végig rabul ejt, a szereplőkkel együtt szorong, örül, sír az ember, anélkül, hogy bármikor csöpögőssé válna a kötet. A természet bevonása és megjelenítése kiváló eszköz a regényben, a madarak, a természeti jelenségek, leírások valójában egy-egy érzelem, lelki állapot ábrázolásai, lenyűgöző köntösbe bújtatva. 
Henry története a szívembe markolt, és arra késztetett, hogy azonmód kedvenccé avassam és feltegyem a legkedvesebb könyvespolcom féltett kincsei közé.
Az új helye közvetlenül a Nyakigláb Apó mellett van.


A könyvet kedvezményesen megveheted ITT!
A regényt a mindennapkonyv.hu jóvoltából olvastam, a Manó Könyvek 2018-as kiadásában 320 oldalon.

2018. augusztus 25., szombat

Daniel Kalder: A pokoli könyvtár

Irodalom és politika kapcsolata -főként, ha annak szélsőséges oldaláról van szó- időként felvet jó néhány kényes kérdést, megosztva ezzel annak lehetséges közönségét és az irodalmárokat. A fasiszta szerzők publikálásával kapcsolatban például azt mondják, háromfajta reakció létezik: vannak, akik határozottan elleneznek minden olyan szándékot és törekvést, ami vissza akarja hozni őket; vannak, akik erre törekednek; végül pedig vannak, akik azt mondják, hogy az egyetlen, ami számít, az a mű irodalmi minősége, függetlenül szerzője ideológiai hovatartozásától, mintha az nem volna meghatározó egy szöveg születésénél. Az én szívem az első álláspont felé húz, és elítéli a másodikat. Az eszem pedig arra figyelmeztet, hogy mindkét hozzáállás ostoba, és hogy mi a lényeg: meg kell cáfolni a harmadik hozzáállást, azokét az álszent irodalmárokét, akik arcokról hajlandók beszélni, de eszmekultuszokról már nem, és azon igyekeznek, hogy beadják nekünk, megkerülve a lényeget, a legrosszabb intellektuális zagyvaságokat, csak legyenek jól csomagolva. Kalder egyértelműen ezt célozta meg.
"A diktátorok általában élményekben gazdag életet élnek. Milliók életének és halálának urai gyakran kisebbfajta istenségként léteznek – legalábbis amíg hagyják őket. Egy biztos: sorsuk sokkal érdekesebb a legtöbb íróénál. Ekkora hatalom és ennyi egyedülálló tudás birtokában még egy kicsiny, geopolitikailag jelentéktelen ország diktátora is olyan helyzetben van, hogy legalább egy mérsékelten érdekes könyvet elvárhatnánk tőle, még ha csak véletlenül is. És mégis: kivétel nélkül szinte mindannyian agyzsibbasztó badarságot produkáltak. Kíváncsi voltam, miért."
Írja Daniel Kalder A pokoli könyvtár című művének létjogosultságát igazolván. Érdekes dolog a diktátorirodalom, különösen ha a létrejöttét indokló mozgatórúgókra gondolunk. Kalder könyve kevéssé erről, sokkal inkább azok és íróik minősítéséről szól. Mert úgy tűnik hogy, amikor nem a történelem ívének meghajlításán fáradoznak, a diktátorok kivétel nélkül tendenciózusan és szorgalmasan írnak. És kivétel nélkül szörnyűek benne.

Doktrinák, kiáltványok, önéletrajzok, emlékiratok, versek, sőt akár romantikus fikciók - ki hinné, a zsarnokok már mindegyik műfajban kipróbálták magukat. Olykor, a diktátorok egy-egy műve fenn marad és tovább él, lásd pl. Hitler Mein Kampfja esetében, de túlnyomórészt csak a történészek szembesülnek ezekkel a förmedvényekkel, kipiszkálva őket az adott szereplő hagyatékából. Igen, mindenképpen förmedvények, ha hihetünk Kaldernek, mert szerinte valamennyi diktátor, elnyomó rezsim kiemelkedő figurája szemetet írt. Válogatás nélkül. Ezek aztán a maguk zagyva, összefüggéstelen valójukban, megérdemelten tűntek el a szemünk elől a történelem szemetesládájában.



De mit veszítünk mégis, ha félredobjuk ezeket az írásokat? Na ez már egy sokkal izgalmasabb gondolat, aminek felderítésébe az író nem kevés kutató munkát és energiát feccolt. Hihetetlen kitartó módon végigrágta magát Sztálin, Lenin és Hitler írásain, hogy aztán elképesztően jóleső, hatalmas adag malíciával tálalja nekünk a választ. A korábban újságíróként a BBC-nek és a Guardian-nek is cikkező Kalder éveket töltött magával az olvasással, ide értve Mussolini szívszorító művét, az Arnaldo ​Mussolini élete című remeket, vagy Robert Mugabe A miniszterelnök felszólal egy állami banketten Észak-Koreában 1980. október 6-án opuszát, mely valószínűleg annyira lebilincselő volt, hogy könyv formájában meg kellett jelennie.

Heroikus feladat, de a szerző már csak élcből is rengeteg ismeretlen finomságot húz elő a kalapból, hiszen ki gondolta volna, hogy Szaddám Husszein írt egy középkorban játszódó romantikus regényt, ami valószínűleg jobban bepillantást enged az iraki vezető elméjébe, mint bármely beszéde. Ha ez nem lenne elég, Türkmenisztánban a kommunista párt korábbi vezetője, Saparmyrat Nyýazow türkménbasi, nem mással rukkolt elő, mint a Rukhnama-val, a lélek könyvével. Mivel érdemelte ki, hogy bekerüljön a diktátor kánonba? Több, mint érdekfeszítő a történet.
"Egy-két év elteltével a nyugati sajtó érdeklődni kezdett a türkménbasi iránt. Nem ő volt a legkegyetlenebb diktátor, nem a legellenségeskedőbb, és geopolitikailag sem a legjelentősebb alak, de Kadhafi óta kétségkívül ő volt a legszínesebb személyiség, és lehet, hogy ebben még túl is tett az ezredesen. Ki más tiltotta volna be az aranyfogat és a playbacket, a balettet és az operát, a cirkuszt és a cigarettázást? Ki más nevezte volna át a január hónapot maga, a kenyeret pedig az anyja után? Ki más háromlábú állványon, feltartott karral álló, arany szobra forgott folyamatosan, hogy egész nap kezében tartsa a napot? És ki más könyve volt kötelező olvasmány a jogosítvány megszerzéséhez, és állt a Korán, illetve a Biblia mellett a mecsetek és templomok bejáratában? Ki más tudott olyan könyvet írni, amelyet elejétől a végéig háromszor elolvasva garantáltan a paradicsomba jut az ember? Ki más írt annyira szent szövegeket, hogy azokat Közép-Ázsia legnagyobb mecsetének minaretjeire is felvésték? Ki más könyve olyan időtálló, hogy még a szeptember hónap nevét is megváltoztatták a tiszteletére? Ki más könyvét fordíttatták le olyan sok nyelvre a kapzsi nagyvállalatok, akik így akartak bevágódni egy-egy zsíros állami üzlet reményében? Senki más. Senki, még maga Kim Dzsongil sem ment ilyen messzire."
Azon kívül, hogy Kalder feltérképezi Lenint, Sztálint, Maót, Hitlert és Mussolinit, olyan kevéssé ismert szereplőket is bemutat, mint Zairéban Mobutu Sese Seko; François „Papa Doc” Duvalier, Haitin egy orvosból lett fekete nacionalista; vagy dr. António de Oliveira Salazar Portugáliában. A könyv tanulsága és legnagyobb értéke viszont az, hogy felhívja a figyelmet a veszélyre. Annak veszélyére, hogy ma is a feloszlások korát éljük, bár sokkal kevésbé drámai szinten, mint annak idején. De a hidegháború utáni rend felbomlóban van, és ez globális következményekkel jár. Elég ha csak arra gondolunk, évtizedekig megkérdőjelezhetetlennek tűnő meggyőződések és értékek állnak ostrom alatt jobb- és baloldalról egyaránt. A dolgok széthullanak, márpedig ilyenkor általában gyorsan hullanak darabjaikra, és kevesen tudják megjósolni a bajt.
"Lenin alig tizenhat év alatt jutott a müncheni száműzetésből, ahol a Mi a teendő?-t írta, a Kreml irodájába, ahol megváltoztatta a világtörténelmet. Mao kezdetben még a testedzés fontosságáról írt az Új Ifjúság magazinba, harminckét évvel később pedig már uralma alatt egyesítette a világ legnépesebb országát. Hitler és Mussolini még náluk is gyorsabban vált ismeretlen alakból vezetővé. A diktátorirodalom nem félreeső, elmaradott országokban született meg, hanem hajdanvolt hatalmas birodalmakban, ősi földeken és fejlett országokban, a világ legjobb íróinak, gondolkodóinak, tudósainak, képzőművészeinek és zenészeinek hazájában. Oroszország, Olaszország, Németország vagy Kína nem szűkölködött a jó könyvekben, rövid idő alatt mégis milliók döntöttek úgy, hogy ők inkább csapnivaló könyveket fognak olvasni."
Szóval szép dolog a semleges szöveg, de ha állítólag van pl. Auschwitz előtt és után az író számára, akkor van az olvasó számára is, aki éppen annyira felelős a szövegért, amely őáltala tölti be küldetését, mint az, aki megalkotta. Nem lehet ugyanolyan szemmel olvasni Auschwitz után (és aki azt mondja Auschwitz, azt is mondja: Szarajevó, Hanoi, Ruanda, Csecsenföld, hogy a rossznak csak néhány legújabb nevét említsük). Lehetetlen, hogy ne legyen ellenséges szöveg. A semleges szöveg felfoghatatlan, torzszülött, amit a szellemi gyávaság és szolgalelkűség hozott a világra, hogy bűnös üzeneteket leplezzen: az emlékezet nem semleges, a jövőre irányuló tervek, vágyak nem semlegesek, a tudás nem semleges, az igazság nem semleges. Erre a nem létező semleges szövegre hívja fel Kalder társadalomtudományi, ismeretterjesztő munkája a figyelmet. A szó, mondta Freud – de mindig is így volt –, gyógyít, magával ragad és öl. Vagy ahogyan Alekszandr Szolzsenyicin mondta:
"Bárcsak ilyen egyszerű lenne! Bárcsak lennének a rossz emberek, akik valahol ármánykodva űzik gonoszságaikat, nekünk pedig csak annyi lenne a dolgunk, hogy elkülönítsük őket a többiektől, és elpusztítsuk őket. De a Jó és a Rossz közötti választóvonal ott húzódik minden ember szívében. És ki lenne hajlandó elpusztítani a saját szíve egy darabját?"
A könyvet az Atheneum Kiadó jóvoltából olvastam, 464 oldalon, Bottka Sándor Mátyás fordításában. Kiadás éve: 2018. 
A kötetet kedvezményesen megvásárolhatod ITT.

2018. augusztus 1., szerda

Kelen Károly: Egy ​birodalom ébredése - Így élt Emich Gusztáv, az Athenaeum vállalatcsoport alapítója

Még a dominikai utam előtt olvastam Kelen Károlynak Emich Gusztávról szóló könyvét, aztán most jutott eszembe, hogy jól elfelejtettem bejegyzést írni róla. Pedig ennyit megérdemel. Minimum.

"A történt főhőse Emich Gusztáv, egy pesti pékmester fia, akinek családja német földről érkezett Pestre, mégis ő teremti majd meg a magyar nemzeti könyvkiadás legnagyobb cégét."

Így indul a kötet, mely valójában Emich élettörténetét a könyvkiadás és nyomdatörténet mérföldköveihez köti és egyféle hátteréül szolgál. Csodás bemutatása a könyv a reformkornak, melyet a történelem és irodalom tankönyvekből leginkább a magyar polgárosodással, a nemzetté válással kötünk egybe. A dokumentumregény egyik fő erőssége azonban az, hogy magáról a korról is remek, olvasmányos rajzolatot kapunk. A lapokon megelevenedik a korabeli pesti könyvkereskedés, könyvkötés, a kulturális élet felpezsdülése színházakkal, újságokkal és a kor szempontjából nagyon fontos "intézményekkel": a kávéházakkal. Erről Mikszáth így ír:

"Hiszen elképzelni is csodálatos, csak kávéház van a városban 33, s ezekbe 13 újság jár."

Ebben az érában indítja el vállalkozását Emich, aki 1841-ben Nemzeti Könyvkereskedést nyit Pesten, könyvkereskedői és -kiadói tevékenységével pedig előmozdítja a magyar irodalom fejlődését. 
Itt szintén kitér a történet egy érdekességre, mégpedig arra tényre, hogy Emich a könyvkereskedés helyét is nagy gondossággal választotta ki, fontos volt számára, hogy a belvárosban legyen, a többi könyveshez minél közelebb, ráadásul Pest egyik legérdekesebb és legnépszerűbb épületében, a Brudern-házban. A Párizsi udvart Pollack Mihály tervei alapján építtette 1817-ben báró Brudern József. Ez az épület volt Magyarország egyik első, modern értelemben vett üzletháza. Pollack a hiedelem szerint az 1810 körül épült párizsi Passage des Panoramas mintájára alakította ki az üzletsori folyosót, a passzázst, ami miatt a pesti köznyelv hamar „Párisi-ház” néven kezdte emlegetni.
A kétemeletes épület különlegessége, hogy földszintjén harminckét üzlet fogadta a látogatót, leginkább divat- és ékszerboltokkal. Az emeleti részen azonban lakások helyezkedtek el, ide költözött már családostól '42-ben Emich. 



Számos kultúrtörténeti érdekességgel szórakoztat a kötet, pl. milyen magyar nyelvű könyveket árulhatott Gusztávunk -hiszen német nyelvűeket már árultak, lefedett célközönséggel és piaccal-, és ha az irodalmat/történelmet a könyvben írt adomákkal tanítanák, azt hiszem sokkal élvezetesebben és könnyebben lehetne elsajátítani a reformkor momentumait.

A könyvkereskedés után eljutunk a lapkiadásig, Emich egy már működő lapot vesz át, és indít el átkeresztelve Honderü néven. A lap tartalma kettős, melyben a fent nevezett úriember rafináltsága is megmutatkozik: a hazafiasság és az életvezetés/életélvezés fonódik össze benne. A címadó Honderü ugyanis verseket, drámákat, "beszélyeket" tartalmazott, míg a második rész a Pesti Salon nevet viselte és társasági-irodalmi híreket, szalonok pletykáit, divathíreket közölt. Az elsővel az arisztokrácia hiúságára alapozott, míg a másodikkal az inkább magyarul olvasó pénzes polgárságot célozta meg. S itt fogalmazódott meg bennem először, hogy milyen kár, hogy képeket, korabeli nyomatokat, újság részleteket, illusztrációkat nem tartalmaz a kötet, hiszen Kelen Károly így ír az újság kapcsán:

"Kiadó és szerkesztője megállapodtak abban, hogy a legszebb kiadványt készítik, amire pénzükből és tehetségükből futja. Gondosabban ügyelnek majd a kiállításra, mint akkoriban a többiek. A Honderü elegáns lett: szedése egyszerű, levegős, nyomása szép."

Csak hogy ne spoilerezzem szét a könyvet, felsorolás szintjén elárulom, a  regényben találkozhatunk Széchenyivel, Jókaival, Vörösmartyval, Petőfivel, Arannyal és Landererrel is többek között, ráadásul rendkívül emberien és új, kevésbé ismert oldalukról megmutatkozva. Petőfivel való viszonya ráadásul több, mint izgalmas, az alig húsz esztendős versárus Petőfit Emich először elutasítja, ám '45-ben végre magához köti a költőt, ami mind szakmailag, mind pedig későbbi barátságuk szempontjából is sorsdöntő.

Nemsokára -1848-tól- aztán nyomdát is alapít, nem kevés nehézség árán. A cenzúra, a sajtószabadság fontos és jelentős kérdések voltak a magyar nyelv használata mellett ebben az időben, ami nem könnyítette meg Emich dolgát. Ő adta ki egyébként a Pesti Naplót is, továbbá nevéhez fűződik a Bécsi Képes Krónika Toldy Ferenc-féle híres díszkiadása is a kiegyezés évéből. Vállalataiból pedig megalakult az Athenaeum Rt.



Rövid idő alatt a magyar irodalmi élet egyik legnépszerűbb alakja lett. Könyvkereskedése a kor politikai és irodalmi vezéralakjainak találkozóhelye lett. Az üzlet vevőkörében, később pedig Emich baráti körében megtalálható volt – többek között – Toldy Ferenc, br. Eötvös József, br. Kemény Zsigmond és Jókai Mór is. Elsők között ismerte fel az erősödő nemzeti, hazafias érzésekből fakadó igényeket, rövidesen ő lett a magyar irodalom egyik legismertebb patrónusa.

"Kelen Károly dokumentumregénye egy kultúrtörténeti Jurassic Park: tanulságos és igaz mese egy elveszett világ rég kihalt figuráiról, a magyar könyvszakma legfénylőbb hőskoráról, amikor az óriások csatájának olyan mozdíthatatlan törvények adtak keretet és formát, mint a személyes becsület vagy a nemzetépítési szándék. Az Athenaeumot alapító Emich Gusztáv élete a nagyság metaforája."

Általában nem szeretem a fülszövegeket, de ez most talált-süllyedt. Mivel a könyv elolvasása után Emichet sikerült egy izgalmas, érdekes figuraként megismerni, már csak az író Kelen Károlyra lennék kíváncsi. Az ismertető alapján magyartanár, népművelő, újságíró és szerkesztő. Mennyire beültem volna egy irodalom órára hozzá!

A könyvet kedvezményesen megvásárolhatod ITT!

A könyvet az Athenaeum jóvoltából olvashattam 220 oldalon. Kiadás éve: 2017.

2018. július 22., vasárnap

Albert Camus – Jacques Ferrandez: Az idegen

Amikor megláttam az Athenaeum megjelenésre váró könyvújdonságai között, már akkor tudtam, hogy ezt a kötetet mindenképp el kell olvasnom. Elég régen volt, hogy Camus-től olvastam a Közöny-t, kb. tinédzser korom azon időszakában lehetett, amikor egyszerre igyekeztem befalni az összes klasszikust. Ennek megvan az az előnye, hogy majd' húsz év távlatából már csak azokat veszem elő újra, amikről most is azt gondolom, hogy érdemes.

Emlékszem, mikor újrafordították a könyvet, már azt is épp eléggé bátor vállalkozásnak tartottam, mert az Idegen ugyan teljesen korrekt és tökéletesen fedi az eredetit, de pár helyütt a fordítás épp a "közönyt" változtatta meg olyan mai frázisokkal, amelyek nem közönyt, hanem sokkal inkább flegmaságot tükröznek, a kettő pedig nem ugyanaz. Amíg flegma vagy, addig csak leszarod, de ha már közönyös, akkor tényleg nincs vele semmi kötődésed, dolgod. Így valamelyest számomra veszített is a lényegből, noha a cím maga tetszett.
Szóval ezek után izgatottan és kétkedve vettem a kezembe Az idegent, amely ráadásul képregény formájában igyekszik visszaadni Camus gyors tempójú regényének morális dilemmáját, az abszurdot. Sikerült.


Az adaptációt Jacques Ferrandeznek köszönhetjük, aki Camus-höz hasonlóan szintén algír és azt kell mondanom akvarell-szerű képregényével tökéletesen hozza az eredeti könyv minden fordulatát. Maga a művészi munka ugyanis kiváló. Nem lehet szó nélkül elmenni a kivitelezés mellett, Ferrandez figurái maguk is karikatúráknak tűnnek, színeiben és ábrázolásmódjában zseniálisan jeleníti meg a beálló fordulatot, élezi ki az eseményeket. A könyv egyébként egy nagy alakú, igényes papírra nyomtatott ritkaság. A rajzok annyira szépek és oda valók, hogy az első képregényes oldalt kinyitva és a "de gyönyörű-n" túljutva is sokáig csak ugrál az ember szeme egyik kockáról a másikra, anélkül, hogy ténylegesen olvasni kezdene.


Kicsit muszáj beszélni magáról az alapműről, mert anélkül kevéssé megérthető, hogy mekkora vállalkozás is maga a képregény. A fülszöveg szerint a könyv "egy Meursault nevű algíri francia hivatalnokról szól, aki elkövet egy gyilkosságot, el is ítélik miatta. Meursault büntetése halál, a regény pedig a büntetés előtti börtönnapjait tárgyalja. A végkifejlet nem kétséges, a tanulság azonban meghökkentő. Miközben ugyanis Meursault ellen emberölés vádjával jogos eljárás folyik, egyúttal koncepciós per áldozata is. Ha ugyanis az öncélú gyilkosságot elkövető tettest beszámíthatatlannak nyilvánítanák, megmenekülhetne a fővesztéstől. A bírák azonban végső soron a meursault-i mentalitást, az abszurd emberi mivoltot büntetik. Feláldozzák Meursault-t azért, hogy ne kelljen szembenézniük saját létük abszurditásával."



Azért is tartom nagy kihívásnak, és ugyanakkor rendkívüli ötletnek a Közöny képregényes megjelenítését, mert a karakter(ek) mély összetettsége és maga az önmegfigyelő, introspektív pszichológia ábrázolása embertelen próbálkozásnak tűnik képileg ábrázolva. Maga a hely, a helyszínek is hiba nélkül jelennek meg, egyedülálló, hogy egyrészt pontosan olyan, mint a korabeli lehetett, másrészt pedig olyan, mint amilyennek képzeltem a '40-es évek Algériáját. A képeken alkalmazott lágy tónusok és pl. az épületek részletgazdagsága olyan élővé teszik az oldalakat, mintha a fejünkben pörgő képek, a fehér oldalakon elevenednének meg kivetítve.

"A rikkancsok kiáltását a már enyhülő levegőben, az utolsó madarak énekét a téren, a szendvicsárusok hívogatását, a villamosok csikorgását a magas kanyarokban, és az ég morgását, mielőtt a éjszaka lehull a kikötőre."

A történet előrehaladtával egy idő után be kellett látnom, a képkockák túl strukturáltnak, egydimenziósnak tűnnek. Vissza-vissza lapozva és gondolva azonban azt kell mondanom, azon kívül, hogy hagy egy minimális hiányérzetet, még ez is teljesen jól illeszkedik a történethez. S az is lehet, hogy tudatos.
Maga a sztori és ennek megfelelően a képi világ legmegdöbbentőbb felfedezése, "katarzisa" nagyjából az utolsó 15 oldalon következik be. A főszereplő Mersault világmeglátása, közönye, az őt  (és valamennyiünket) körülvevő gépezetből való kitörés lehetetlensége, magához az élethez és a halálhoz való viszonya igen élénken és ezáltal félelmetesen (jól) ábrázolt. A vége pedig egy rettenetesen érzékletes záró képsor és a vele együtt járó jól megérdemelt borzongás.

"Mit számít, ha gyilkossággal vádolnak, de azért végeznek ki, mert nem sírtál anyád temetésén?!"

Külön érdekesség, hogy a  művet Bayer Antal műfordító, a Magyar Képregénykiadók Szövetségének elnöke ültette át magyar nyelvre. Bátran merem ajánlani minden képregény rajongónak, klasszikus irodalom iránt érdeklődőnek, de nyugodt szívvel kezébe adnám bármely kamasznak, legyűrni a kötelezők iránti kötelező ellenszenvét, mert ezt egész biztosan nem fogja unni. Hibátlan munka ugyanis.

A kötetet kedvezményesen megveheted ITT!

2018. július 10., kedd

Paige Toon: Egy ​darab a szívemből

"Nem vagyok egy 
Sok kis darabból állok 
Töredékek egészeként 
Az egyiket neked adtam 
És egy része most halott 
Valahányszor megbántasz 
Valahányszor sírok 
A darabka, mely a tiéd 
Lassan elenyész 
Egyelőre még él 
Nem veszítettél el 
De mások igen 
És ez olyasmi, amit jó lenne 
Ha nem felejtenél el"



A szüleim 40. házassági évfordulójára készülünk. A húgommal próbálunk egy albumot összeállítani a fiatal "együttjárós" időszakukból és az ifjú házas életükből. Peregnek a régi fotók a kezünkben, peregnek rajtuk az arcok, sokféle érzelemmel, néhol szigorúságig mesterkélten, néhol félszeg félmosollyal, néhol pedig önfeledt pillanatokba beleragadva. Elnézem őket, és eltűnődöm... Vajon ott és akkor boldogok voltak? Vagy csak annak tűnnek? Legyűrték őket a hétköznapok, a pénzkeresés, a megélhetési gondok, vagy sikerült még inkább megerősödniük egymás iránti szeretetükben?
Tudom, hogy szeretik egymást, nem csak a gyermek szemszögéből, hanem a nőéből is, mert nem tudnak huzamosabb ideig  egy helyiségben tartózkodni anélkül, hogy egymáshoz ne érnének; mert minden apró rezdülésükkel a másik felé fordulnak, és mert mindkettő őszinte érzelmekkel a hangjában aggódik a másikért, benne egy közös ponttal megosztva félelmeiket, egymástól függetlenül, ami én vagyok.

Paige Toon könyve éppen ezekről az egymáshoz kötő, egymáshoz kötődő kapcsokról szól. Kapcsokról, amelyek a másikhoz kötnek. Vagy nem kötnek, csak Te gondolod úgy. Szól még egyéb viszonyulásokról is, például az exekhez fűződőkről (óh, jaj!). És az elengedésről.  Arról egyértelműen.
Nem gondoltam volna, hogy pont egy chic-lit műfajú regény hozza elő belőlem az érzelmi kötődés misztériumának boncolgatását, ám mégis ez történt. Történetünk főszereplője Bridget, újságíró, blogger, aki utazásait magazinokban és persze a blogjában rögzíti sikerrel. No meg ez utóbbiban exeinek felkeresését is. Az alap koncepció ugyanis az, mely szerint Bridget azért nem tudja/tudta megtalálni a Nagy Ő-t, mert minden kapcsolatában ott hagyta a szíve egy kis darabkáját és nem teljes emberként nem tud kiteljesedni viszonyaiban. Szóval útra kel, hogy felkeresse valamennyi exét és visszakérje tőlük azt a bizonyos, ott felejtett kis darabot.

"– Mi az? – Csak… Ez a darabokban lévő szív dolog. Hogy azt írod, szeretnél valakit teljes szívedből szeretni. – Igen? – Tényleg azt hiszed, hogy képes leszel rá, pusztán attól, hogy találkozol az összes volt barátoddal, és visszaköveteled tőlük a szíved egy darabkáját?"

Azt kell mondanom, már ez a sztori is végtelenül izgalmas és rendkívül sok témát, érzelmet feszeget és meg is érint. Elindít az emberben egy nosztalgikus visszatekintést, és míg Bridget felkeresi a számára közömbös, de iránta még mindig nem az; az agresszor; a rocksztár, vagy éppen az "ő lehetett volna az, aki..." exeit, az olvasó óhatatlanul párhuzamot von. Vajon, ha én keresném fel valamennyi exemet, hogyan reagálnának? Nekem milyen az exeimhez fűződő viszonyom? Biztos, hogy egy velük való újratalálkozás a megfelelő módja a lezárásnak és tovább lépésnek? Nagyon érdekes és mélyre vezető kérdések, amelynek igyekeztem utána járni. Nem nagyon sikerült. Száraz, -vagy mondjuk inkább úgy- szakirodalom van a témában, de kevéssé a pszichológiai mélységekre voltam kíváncsi. A háttér alapvető ismerete miatt persze megérte, de sokkal izgalmasabbnak tartottam a mozgatórugók gyakorlatát. Mivel meglepően kevés a témában az internetes és nem Berki Krisztiánnak Hódi Pamelához fűződő viszonyáról szóló cikk, mini közvélemény kutatásba kezdtem. Az eredmények megérnének egy külön blogbejegyzést, úgyhogy ezt részleteiben nem is boncolgatom, viszont összegezve elmondható, hogy nem igazán tudjuk szépen elengedni a másikat, vagy egy harmadik segít hozzá ahhoz, hogy közömbössé váljon számunkra. Érdekes...

Toon könyve, annak ellenére, hogy kifejezetten nem szeretem a chick litet,  azért tetszett végtelenül, mert nem túl romantikus, nincsenek idealizált karakterek, a történet eseményei nem fordulnak sem rózsaszínbe, sem csöpögős giccsbe. És nincsenek benne fölösleges mondatok! Nagyon fontos! Szépen lassan hömpölyög a történet az elgondolkodtató részek pont annyi érzelmet kapnak, amennyit kell. Nincs túlcifrázva, sem kiszínezve, így sokkal szerethetőbb. Briget története az exek felkutatása során meglepő fordulatot vesz, és az írónő nagyon okosan egy plusz fordulatot csempész a sztoriba az özvegy, kislányát egyedül nevelő fiatal férfi, Charlie személyével. Számomra ez a kanyar plusz egy pontot tett hozzá az egészhez, mert szembesülünk a gyász és maga a veszteség érzés feldolgozásának egy másik oldalával is.

Összességében ez egy remek, "csajos" könyv, gyönyörű útleírásokkal (Cornwall és Thaiföld), romantikával, párkapcsolati kérdésekkel, és önmagunk megtalálásával.