2019. december 30., hétfő

Apró évértékelés - 2019 olvasmányokban (is)

2017. év vége óta játszom azt, hogy a következő évre nem terveket szövök, hanem egy szót kiválasztva, annak mentén próbálom megélni az elkövetkező esztendőt.
2018 évre ez a szó a kiengesztelődés volt, 2019-é pedig a megerősödés. Ebben a tekintetben az év vége hozott egy rémisztő kanyart, de összességében mind testileg, mind lelkileg győztesnek érzem magam. És igen, megelégedettnek is.

2019 olvasmányok szempontjából hozzávetőlegesen 94 befejezett és 3 olvasás alatt lévő könyvvel zárul. Elolvasott oldalak száma 31799, ebből 35 könyv volt hazai, zömmel verses kötetek, illetve önéletrajzi/életrajzi regények. Újraolvasások száma mindösszesen kettő darab, az új szerzeményeké pedig 43 és 5 darab kiadótól kapott e-book, vagy print formájában. Nagyon nehéz dolgom lenne, ha ki kellene választanom a legjobbat a 2019-es olvasásaim közül, de nagy eséllyes, szoros versenyben a Tenger a tengerben nyerne Patrik Svenssontól, az Athenaeum kiadótól.

A szubjektív Top10 listám pedig a 2019-ben olvasott könyvek közül, sorrend nélkül a következő: 

Jean-Michel Guenassia: Javíthatatlan ​Optimisták Klubja, Park, 2017.
Daniel Cole: Rongybaba (Rongybaba 1.), Libri, 2017.
Vajda Pierre: Ripityom, Athenaeum, 2018.
Sarah Perry: Az essexi kígyó, XXI. század, 2017.
Naomi Alderman: A hatalom, XXI. század, 2018.
Szvetlana Alekszijevics: Csernobili ima, Európa, 2016.
Finy Petra: Marlenka, Athenaeum, 2019.




2019. december 29., vasárnap

Rigó Rella: Minden este varázslat

Igazából régi adósságot törlesztek azzal, hogy írok erről a kemény fedeles, színes csodába burkolt, önfejlesztőnek sem utolsó gyermekkönyvről. Adósságot az írója felé, mert abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy már a megjelenés előtt olvashattam ezt a csupaszív mesét, és adósságot magam felé, mert úgy vélem, még mindig kevés nyilvánosságot kapnak azok a gyermek- és ifjúsági könyvek, melyek bátorító, féleleműző, ha úgy tetszik önmegerősítő szándékkal íródnak. A kisfiam születése anno egy teljesen elfogadható ürügy volt arra, hogy visszatérhessek a mesekönyvek világába, kezdetben felolvasással, később pedig közös olvasással. 


Mesekönyvek, illetve gyerekkönyvek olvasásánál ezért minden esetben az ő véleményére, érzéseire támaszkodtam, mikor a Molyon értékeltem. Nagyon tanulságos volt, hogy pl. egy felnőttek által agyon csillagozott és dicsért 240 oldalas mesekönyv, az ugyan gyönyörű, de cirkalmas mondataival mennyire nem fogyasztható egy 7 éves gyereknek. Nos, hogy szerintünk milyen egy jó mesekönyv? Mindenekelőtt jól felépített a története, a nyelvezete pedig igényes, de nem gügyög. Szeretjük, ha van benne tanulság, és az sem baj ha humor, vagy báj, kedvesség. Egy jó gyerekkönyv nem lebutított és nem kötelező eleme a didaxis, ugyanakkor vegye komolyan a célközönség érzelmeit, gondolatait. 
Óh, és az illusztráció! Egy jó mesekönyvben szöveg és képi világ kiegészítik, erősítik egymást, egy jól sikerült illusztrációt rengeteget tud javítani még egy átlagos történeten is, ugyanúgy, ahogyan egy szívbemarkoló mesét is simán elront a kevéssé sikerült grafika. Ezek alapján elmondatjuk, a Minden este varázslat egy jó mesekönyv.

A történet főhőse lényegében egy kisfiú, Palkó, aki ismeretlen okból elveszítette az álmait. Nem hisz a mesékben, sem Télapóban, sem egyéb csodában. Az ilyesfajta rendszerhibát pedig Tündéranyó sem hagyhatja tétlenül, ezért Álomországban elküldi legügyesebb tündérkéjét, hogy segítsen Palkónak visszaszerezni az elvszettnek hitt álmokat. Innentől kezdődik Palkó varázslatos, népmesei elemekkel ötvözött utazása a saját magába vetett hitének, és ezáltal az addig számára nem látható, őt körülvevő csodáknak a felfedezése felé. A kis kötet legnagyobb értéke, hogy a gyermekek számára önmegerősítésre biztat, pozitív gondolkodásra tanít.
"Mindig te irányítod az érzéseidet. Te döntöd el, hogy félsz és elmenekülsz vagy szembenézel a nehézségekkel. Te döntesz, hogy valakire szeretettel nézel vagy elutasítással. Mindig te döntöd el, mikor leszel bátor és mikor küzdesz valamiért."
Persze az álmaink elérése korántsem egyszerű, jelen esetben egy Banya nehezíti főhőseink dolgát, aki elcseni a gyönyörű, színes képeket, álmokat, hogy házikójában aztán álomkötők segítségével fogságba ejtse őket, helyükön szürkeséget hagyva. A gyermek lelkű felnőttek ennél a résznél már nyugodtan saját életükre is kivetíthetik a kedves figurákkal benépesített Álomországot, hiszen kinek ne fordult volna már meg a fejében, hogy vajon minden, amit az élettől várhat, azok a tényleg a szürke hétköznapok? De könnyen azonosulhatunk Bimbirkével, a segítő tündérrel is, hiszen Palkó bármelyikünk gyermeke lehetne, aki hittel és megfelelő biztatással elérheti az álmait, valósággá válva, hogy bármire képes, amit el tud képzelni, és tesz érte. 
"[…] ha nem tudod, hogy milyen gyönyörű is lehetne a világ körülötted, és nem vágysz többre, hanem beéred azzal a kevéssel, amit a felszín mutat, fölöslegesnek érezheted a harcot."
A mese megtanít arra is, hogy nem szabadna figyelmen kívül hagynunk, ha elindultunk a célunk felé vezető úton, ne csupán annak elérése lebegjen a szemünk előtt, hanem az út során gyönyörködjünk az apró dolgokban, melyek addig is örömmel töltenek el, és táplálják a reményt. Az Álomországban, Bimbirkével folytatott út során Palkónak három akadályt kell elhárítania, amiket a boszorkány manói gördítenek elé. Név szerint: Kétely, aki elbizonytalanítja, bizalmatlanságot kelt a kisfiúban; Lustaság, aki olyan nyűgössé teszi, hogy alig akar tovább menni; és végül a legerősebb manó, Félelem, aki az ismeretlentől való rettegéssel, és a Reménytelenség nevű kósza lénnyel párban próbálja teljesen elrettenteni a céljától. De ne aggódjunk, Tündéranyónak is vannak ám segítői, még pedig Hit, Remény és Szeretet, akik hatékony mankóul szolgálnak Palkó számára.
"Éreznie kellett a szeretetet, elfogadni a a reményt és hinnie saját magában ahhoz, hogy a manók segíteni tudjanak."
Hogyan is írta L.M. Montgomery az Anne sorozat egyik kötetében? "A világon mindig is lesznek tündérek. Egyszerűen nélkülük nem megy. És valaki mindig megteremti majd őket.” Azt gondolom ez az egyik legcsodálatosabb és reménytelibb gondolat apró emberkék és gyermek lelkű felnőttek számára, hálásak lehetünk, ha valaki időről időre tényleg elénk varázsolja őket. Rigó Rella könyve ezért briliáns, mert a gyermekeknek szánt pozitív megerősítés mellett nyitottságra tanít, s tartja a lelket az emberben, legyen az kicsi, vagy nagy. 
"Minden ember más, máshogy gondolkodnak és éreznek, másban hisznek, és máshogy képzelik el a dolgokat, ezért minden ember mást lát, amint belép a kapun. Mondhatjuk azt is, hogy mindenkinek saját Álomországa van."
A könyv története könnyen követhető, szépen tagolt, így a kisebb gyermekek számára sem akad meg a mese fonala. A szereplők szerethetőek, könnyű a főszereplővel az azonosulás, hiszen a mindennapokból merít, a kedves mese fantáziavilágát leképező gyönyörű illusztrációk pedig Rippl Renátát dicsérik. Bátran ajánlom 6 éves kortól, kisiskolásoknak, nagyobbacskáknak, egyaránt. Óh, és hogy mi lesz a gyermek lelkű, szürke hétköznapokat élő felnőttekkel? Nyugi! Tündéranyó szerint az ellopott álmokat a rendkívüli emberek visszacsenik, vagy újakat álmodnak helyettük. Személy szerint biztos vagyok benne, hogy ilyen ember Rigó Rella is.

A könyvet az írónő jóvoltából olvashattam 64 oldalon. Megjelenés éve 2018.
Ha Te is szereted, vagy szükségetek van félelműző, bátorító, megerősítő mese/gyermekkönyvre, ITT ajánlanák párat.

2019. november 29., péntek

Patrik Svensson: Tenger a tengerben

Kezdem személyessel, mert most tudom azzal kezdeni. A sok Tisza mellett töltött gyerekkori nyaraim egyikén, egy reggel a szomszéd, aki lelkes horgász is volt, átadott a kerítésen egy szatyor tekergőző valamit. A valamit ámulva csodáltam később egy vízzel teli hatalmas festékes vödörben, mert annyira furák voltak, hogy nem tudtam eldönteni mik lehetnek. Angolnák voltak.



Apa azt mondta, nem tudja megfőzi-e őket este a halászlébe a ponty mellé, anyám meg lelkesen bólogatott, hogy szerinte sem érdemes, olyan undorítóak. Apa azt mondta, nem, nem azért, hanem mert annyira különlegesek. Nagyon sokáig eszemben volt, hogy ezt majd meg kell érdeklődnöm, rá kell kérdezni a miértjére, de annyi rengeteg izgalmas történt ott nyáron -mint egyébként valamennyi nyár alatt-, hogy a dolog elsikkadt. Szóval, az angolnák bent várták a sorsukat egy hatalmas, vízzel teli vödörben, míg mi elmentünk a két sarokra lévő strandra. Délután a hátsó telekszomszéd néni jött be izgatottan, apámat keresve, hogy  jöjjön gyorsan, mert tele van a kertünk vonagló kígyókkal. Persze az angolnák voltak. Az angolnák, akik kora délelőtt ismeretlen módszerrel kisiklottak a lefedett, magas falú vödörből, és úgy tekergőztek a fűben, mint a gorgóvá változtatott Meduza hajszálai. Keresték a haza vezető utat, mint azt Svenssontól most már megtudtam. Mert apát akkor ugyan elfelejtettem megkérdezni, de ő szerencsére megírta.


Meg jóval többet is annál. Egy olyan tökéletes, szépirodalomba ágyazott ismeretterjesztő kötetet, ami egészen egyszerűen páratlan és kihagyhatatlan olvasmány. Nem csak azért, mert olyan lélegzetelállító információkat oszt meg velünk, mint hogy az angolnák a Sargasso-tengerből kelnek útra Európa felé és áramlatokon keresztül, pici lárva alakjukban hosszú-hosszú kilométereket, plusz két átalakulást maguk mögött tudva érnek ide; hanem olyat is, hogy minden angolna ide tér vissza meghalni is. Legyen bármilyen messze, jöjjön bármilyen akadály, az angolna valami belső radar által vezérelve vissza tér a Sargasso-tengerbe, hogy szaporodjon, majd elpusztul. 
"Mert attól függetlenül, hogy milyen kort élt meg az angolna, nagyon úgy tűnik, valami módon le tudja állítani az öregedését. Ha a körülmények azt követelik meg, eltolja az utolsó átalakulást későbbre. Ha az angolna nem tud szabadon távozni a Sargasso-tenger felé, inkább át sem esik az utolsó átalakulásán, nem változik ezüstangolnává, nem lesz ivarérett. Inkább csak vár türelmesen évtizedeken át, mígnem a lehetőség hirtelen kinyílik, vagy végül elsorvad az életereje."
Óh igen, szaporodás! Nem kisebb személy, mint Sigmund Freud is felboncolt pár száz angolnát, még mielőtt híres pszichoanalitikus lett volna, éppen azért, hogy az angolnák női- illetve hím ivarszervét meglelje. Tekintettel arra, hogy az angolna máig nem adta meg a titkát, Freud kudarcot vallott, de azért a könyvnek köszönhetően érdekes elmélázni azon, hogy Freud a későbbiekben éppen az (elfojtott) szexust kutatta évekig, amivel itt Triesztben kudarcot vallott.
"Természetesen Freud és Jacoby nem voltak tisztában azzal, hogy az angolnának nem alakul ki látható nemi szerve a szükségesnél korábban. Átalakulásai nem csupán felszínes alkalmazkodások a körülményekhez, hanem egzisztenciális jellegűek. Egy angolna akkor válik azzá, amivé válnia kell, amikor megérik rá az idő."
Az az igazság, hogy számtalan példát tudnék sorolni, izgalmas tényadatokkal arról, hogy például hogyan élnek túl több évtizedet ezek a csodás lények kb. tetszhalottként, fogságban, abban a reményben, hogy folytathatják útjukat a célállomásig, de egyik sem lenne közel sem olyan pompás, mint ahogyan Svensson leírja. Nem elég, hogy a stílusa kitűnő -sőt, számomra az is meglepő volt, hogy egyáltalán van neki-, hanem bámulatosan kreatív is. Olyan számtalan, fordulatokban gazdag, kiváló asszociációkban bővelkedő szemszögekből mutatja be a természettudományok Szent Grálját, hogy az ember lánya csapot-papot ott hagyva azonnal elsietne tengerbiológusnak tanulni, feladva ezzel gyerekkori First Lady/űrhajós álmait. A könyv ugyanakkor okos és hiteles természetvédelmi propaganda is, számos már kihalt élőlényt elénk idéz és csodás, víz alatti atmoszférát teremt.

Nem tudok elmenni szó nélkül a borító mellett sem, mely nem csak szemet gyönyörködtető, hanem teljességében ábrázolja a regény történetét. Igen, regényt írtam. Mert látjátok ott fenn a csónakban a sapkás férfit a pici gyerekkel? Ez a svéd pasi nem kevesebbre vállalkozott, mint hogy felhívja a figyelmet egy ember által kihalásra ítélt természet csodájára, valamint az angolnának emelt memorandum mellé még saját édesapjának is emléket állított.
"Apa nagyon szerette az állatokat, de időnként megölte őket. Nem mulattatta őt a dolog, nem élvezte az erőszakot, csupán megtette, ha helyesnek vélte. Azt nevelték bele, hogy az embernek nemcsak fölénye és hatalma van a többi élőlény fölött, hanem felel is értük. Dönteni kell életről és halálról. Nem mindig egyértelmű, hogyan kell élni ezzel a lehetőséggel, mikor helyes az egyik vagy a másik döntést meghozni, de attól még a felelősségtől nem lehet megszabadulni. És ezt a felelősséget tisztelettel kell viselni. Tisztelettel az állat iránt, az élet iránt és egyúttal a felelősség iránt."
Ez pedig, egy szóval: lenyűgöző. Ugyanis hiába olvastam el a könyvet már háromszor, kb. 3 hét alatt, még mindig nem sikerült megfejtenem, egy első kötetes író hogyan tud ilyen gyönyörű prózát alkotni egy apáról, filozófiai kérdésekről, hitről, származásról, a létezés eredetéről és halálról megindítóan, miközben a következő oldalakon rád zúdít meghökkentőbbnél meghökkentőbb tudományos adatokat úgy, hogy az a legkevésbé sem száraz, hanem könnyen befogadható, sőt, már alig várod a következő adagot. Rejtély. Patrik Svensson olyan csodája lett számomra a tudományos ismeretterjesztő irodalomnak, mint az angolna a vizek élővilágának. Végtelenül szimpatikus gondolatokkal bíró, nagyon tehetséges ember.
"És egyáltalán, hogyan formálhat bárki jogot egy olyan képlékeny dologra, mint az áramló víz?"
Olvassa, aki nyitott az újra, a régire, a szépre, az izgalmasra, a horgászatra, az emlékek felidézésére, a természettudományokra, vagy egyszerűen csak szeretne egy jó könyvet elolvasni. Mert ez az.

A kötetet 304 oldalon az Athenaeum kiadó jóvoltából olvashattam. Kiadás éve 2019.
Kedvezményesen ITT tudod megvásárolni.

P.S: A bejegyzés megírása után olvastam a hírt, hogy "2019. november 25-én zajlott Stockholm szívében az August-díj átadó (ami megfelel a Booker-díjnak vagy a Nemzeti Könyvdíjnak) és az ismeretterjesztő irodalom kategóriában a zsűri felismerte a kis angolnás könyv zsenialitását és Patrik Svenssont hozta ki győztesként. A díj hatására Svédországban 22 000 keményfedeles példányra érkezett megrendelés az eredmény kihirdetése után – ezzel a Tenger a tengerben elérte a 70 000 nyomtatott példányt Svédországban!"

2019. november 1., péntek

E. C. Fremantle: Mérgező ​nász

Szeretitek az intrikával, izgalmakkal és szerelemmel átszőtt történelmi regényeket? Én nem annyira. Olyan kevés igazán jót és hiteleset olvastam, hogy egy ideje feladtam a próbálkozást ebben a műfajban. Aztán jött a Mérgező nász.


"1615 ősze. Óriási botrány rázza meg I. Jakab király udvarát. Az ünnepelt házaspárt, Robert és Frances Carrt a Towerbe vetik. A vád: méregkeverés és gyilkosság. Az áldozat: Robert legjobb barátja. És valakinek meg kell lakolnia a gaztettért. Vajon melyikük a bűnös, melyiküknek több a veszítenivalója, és melyikük mond igazat?"

A gyönyörű borító a következő történetet rejti: adva van a Tudorok kora, benne I. Jakab udvarával, az ott élők piti kis játszmáival, két főhősünkkel a középpontban, a rendkívül jóképű Robert Carral, aki a király kegyeltje, tanácsadója, és még annál is több; valamint Francis Howarddal egy nagy befolyással bíró nemesi rangú család lányával. Kettejük felemelkedéséről, bukásáról, életük történetéről, majd egymásra találásukról is szól a könyv, de annál jóval többről, mert az oldalak tökéletesen megjelenítik a korabeli udvart, annak valamennyi szereplőjével és rá jellemző eseményeivel.
 Az idillinek látszó, egymáshoz szenvedélyes szerelemmel kapcsolódó Frances és Robert kapcsolata és az udvarban betöltött szerepe minimum vetekszik a mai, Hollywoodban népszerű Angelina Jolie és Brad Pitt népszerűségével, egészen addig, amíg Robert Carr korábbi mentorát és jó barátját valaki meg nem mérgezi a Tower börtönében.
 "– Miért van az, hogy ha valami szépet lát az ember, rögtön birtokolni akarja?"
 A szerelem, és a fent említett birtoklási vágy lesz ennek az egészen kiváló történelmi regénynek a központi eleme. A kötet végig váltott szemszögből -Robertéből és Franciséből- épül fel, váltott idősíkokban. Folyamatosan repkedünk a jelen történései, és a múltban bekövetkezett események között, ugyanakkor Fremantle következetesen teszi ezt, így követni egyáltalán nem nehéz, sőt azt kell, hogy mondjam, csak növeli a regény élvezet értékét.

 A regény maga egyébként is két részből áll. Az eleje viszonylag nehezebben indul be, vagy inkább úgy mondanám lassan csordogál a sztori, a hangsúly itt a történelmi háttér megelevenítésén van. Ezt a célt a jellemábrázolásokkal, a korabeli vadászatokkal, jellemző események ábrázolásával (pl. boszorkányság vádja, előre tervezett házasságok, amelyek csak a rang és a vagyon miatt köttetnek, udvari bálok, stb.) éri el az írónő olyan jól sikerült módon, hogy már a könyv negyedénél I.Jakab udvarában érezhetjük magunkat.


A romantika kedvelőit sem éri csalódás, Robert és Francis szerelmének beteljesülése, végre egymásra találása, eleve izgalmakban bővelkedik, de Thomas Overbury rejtélyes halálával a krimi rajongóit sem panaszkodhatnak. Sőt, azt kell, hogy mondjam a második résztől afféle pszicho-thrillerré alakul a történet, hatalmas, és igen váratlan csavarral.
 Miután végigizgultuk, hogy Robert és Frances dacára annak házassága, vagy az udvar számtalan ármánykodása ellenére, összejön-e, itt a következő dilemma: most akkor ki ölte meg Thomas Overburyt? Az ellenséges Essexek és köre tervezett cselszövést, hogy megdöntse a király kedvenc párjának népszerűségét? Vagy valamelyik külső, látszólag mellékszereplőnek tűnő alaknak állt érdekében a páros valamelyik tagjára kenni a gyilkosságot? Vagy ennél sokkal többről van szó? A szereplők mozgatása ekkorra már egy profi bábjátékosnak is dicsőségére válna, de E.C. Fremantle ezt a lécet is gond nélkül megugorja. Úgy szövögeti szépen egymásba a történet rejtélyes szálait, mint ahogyan az udvar ármánykodásai hálózzák be szereplőinket és Jakabot.

Olyan ez a regény, mint egy végtelenül jól sikerült Möbius-szalag, ami először szabályosnak, átlagosnak tűnik, aztán jön a szépen lefelé játszó íve és mire kiderül, hogy van benne egy hatalmas csavar, már át is értünk a következő ívre. Úgy tűnik ugyanis két főszereplőnk, két oldalunk, két nézőpontunk, és két ídősíkunk van. De ne felejtsük el: a Möbius-szalag bár kétdimenziós felület, különlegessége, hogy csak egyetlen oldala és egyetlen éle van. ;)


Csakhogy a rejtélyeket tovább fokozzam, meg kell említenem a történet plusz pikantériája, hogy bár alapvetően a képzelet szüleménye, de mindazonáltal valós, történelmi tényeken alapul. Frances Howard valóban létezett, sőt mi több, tényleg el is ítélték férjével, a király kegyencével együtt. A botrány alapjaiban rázta meg Jakab udvarát, aki pedig nem volt más, mint a skótok rettegett Stuart Máriájának fia. A bűntény az egyik első olyan repedést jelentette, amely végül a Stuart-monarchia összeomlásához vezetett.

Aki egy rendkívül érdekfeszítő, végig feszültséggel terhes, jól megírt történelmi regényt szeretne olvasni, annak bátran ajánlom a Mérgező nász olvasását. Egy olyan pozitív kísérlet volt, ami egyrészt visszaadta a hitemet abban, hogy igenis lehet hiteles és mégis jó, nem unalmas, sem nem lebutított történelmi regényt írni, másrészt pedig kiváltképp izgalmas időutazásnak is tekinthető. Időutazás egy olyan korba, mely mostanra a feledés és a cselszövés homályába veszett, s amelyben az igazság hasonlóképpen kifürkészhetetlenné vált.

 A bejegyzésemet pedig képtelen lennék befejezni anélkül, hogy ne biggyeszteném ide a könyv eredeti borítóját, ami a hazaihoz hasonlóan szintén gyönyörű.

A kötetet a General Press kiadó jóvoltából olvashattam 346 oldalon. Megjelenés ideje: 2019.

A könyvet kedvezményesen INNEN tudod megvásárolni.

2019. október 26., szombat

Finy Petra: Marlenka

A Marlenka valójában egy édes, mézes, pihe-puha lágy örmény süti lenne, ezért a fülszöveg elolvasása után nem is értettem, miért ez a címe a kötetnek. Finy Petra tollából korábban csak mesekönyvekhez volt szerencsém, ami arra azért jó volt, hogy tudjam, egy olyan írónővel lesz dolgom, aki szeret az ember lelkére hatni aképpen, hogy gyönyörűen tud játszani a szavakkal.

"Marlenka imádja a nárciszt. Nem csak a virágot. Bár már három felnőtt gyereke van, vonzza magához a narcisztikus személyiségeket, és gyenge ahhoz, hogy ellenálljon nekik. De vajon miért viselkednek furcsán Marlenka felnőtt gyermekei? Miért tör az asszonyra rosszullét a Városmajor egyes pontjain? Az 1944 telén a városrészben történt tragikus események Marlenka családjának több nemzedékére kihatnak. A gyógyuláshoz pedig több nemzedéknyi idő szükséges." - írja a fülszöveg.

Ami ezúttal teljesen korrekt, Marlenka történetében ugyanis nincs semmi szirupos, semmi édes. Főként úgy nem, hogy az egész életében elnyomás alatt történő személyiség fejlődését nem ildomos összetéveszteni az ember identitásából fakadó természet adta lágysággal, jósággal.


Családregény ez a javából, egy történet, melynek szereplői által kiderül, ki milyen terhet cipel magával a felmenői óta, és által; olyan súlyokat, amelyek végül olyanná formálták őt, amilyen. A regény akár valamennyi szereplőjének bőrébe bele tudjuk magunkat képzelni, Finy Petra karakterábrázolásban nem a cikornyásság embere, eszközei egyszerűek, többnyire a cselekmény erejével él. Marlenka az örök áldozat. Soha nem mond nemet, nem ellenkezik, nem lázad fel, igazából teljesen passzív, mire megismerjük, már idős nő, aki valójában nem is részese saját életének. Személyében rajzolódik ki a legjobban, mennyire meghatározzák a személyiségünket, cselekedeteinket azok a dolgot, melyeket közvetetten éltünk csak meg, s amelyeket akár generációk óta hordozunk magunkkal.  A könyv így válik egy tökéletes családállítás mintájává, hiszen sorsunkra nemcsak azok az események hatnak, amiket tudatosan átéltünk, de azok is, amelyeket felmenőink tapasztaltak meg.
"Tisztában volt azzal, hogy genetikai szempontból nem örökölte a happy endet."
Itt el is hangzik a regény kulcsmondata, amely ismerve Marlenka és gyermekei, valamint a többi szereplő sorosának történetét, azt kell, hogy mondjam, teljesen indokolt állítás. Marlenka életének sztoriján kívül adott egy idős öregúr története is, illetve egy agresszív bandavezéré, aki Marlenkát és családját tartja rettegésben, valamint kapunk egy külső szemlélőt is, egy elhunytat, akivel váltott szemszögből fejtjük fel aztán a történteket. Óh igen, felfejtés! Végig a könyv olvasásakor olyan érzésem volt, hogy ha asszociálnom kellene valamire a könyvről -amit egyébként gyakran játszok-, akkor egy színes, kézzel készített patchwork takarót képzelnék el, melynek kockái, egy-egy darabjai lennének ennek a szomorú-nyomasztó, mégis végtelenül szép családtörténetnek.


Voltál már úgy, hogy bizonyos helyzetben rád szóltak: "Istenem, most tiszta apád voltál!"? Vagy: "Na, ez most teljesen olyan volt, mintha anyád mondta volna." Vagy észrevetted, hogy ugyanolyan mozdulattal gyúrod a tésztát, mint nagymamád? Esetleg évtizedek óta játszol futárt, ha bármilyen programra közösen mentek, hogy elfuvarozd a szüleidet, pedig simán megtehetnék, hogy mennek külön, vagy busszal vagy bárhogy? Ezek a megfelelési kényszerek, és szerencsére az elhagyásukból eredő tanulságok is tükröt mutatnak elénk Marlenkának és Finy Petrának köszönhetően, leginkább azért, hogyan ne csináljuk. Vagy ha már csináltuk, miért ne csináljuk tovább.

Ami miatt nagyon szerettem még Finy Petrát olvasni, az a szóhasználata és a természettel párhuzamot szőtt metaforái voltak. Általuk még a nyilasok borzalmai is olvashatókká váltak, kicsit mesevilággá, meseszerűvé enyhülnek a szereplői által megélt rettenetek. Érdekes, mert sehol máshol nem találkoztam még ezzel a jelenséggel, minden egyes hasonlat mélyíti az empátiát, hat az érzelmi intelligenciára és nem utolsó sorban nagy gyönyörűség elveszni bennük.
"Szemébe a szomorúság felhői olyan gyorsan úsztak be, mintha soha nem lett volna arrafelé napsütés."
"Szentjánosbogarak fényébe belesétálni, és hagyni, hogy felkapcsolják a mosolyunkban a villanyt."
A költőisége is egyedülálló tehát, az pedig külön csemege, hogy ezt egy fejlődésregényen, egy tanmesén keresztül kapjuk meg. Számomra mégis a fent már említett, érzelmekre hatni tudó, beleérző képességet aktivizáló volta miatt lett ötcsillagos. Egyaránt jellemző rá a kommunikációs nyitottság a másik ember iránt, melynek segítségével rezonálni tudunk a szereplők érzelmi állapotaira, szimpatizálni a másikkal, nem a szó hagyományos, hanem az érzelmek átragadásának értelmében. Az olvasottak tudatosításának végeredménye pedig mélyreható átélés, beolvadás a másikba. Könyvben, leírtak által ez a folyamat pedig olyan ritka, mint a fehér holló. Gyógyír ez a kis kötet, finom orvosság, ami villámgyorsan a lelki sebekre hat.

A könyvet az Athenaeum kiadó jóvoltából olvastam, 244 oldalon. Megjelenés éve: 2019.

A kötetet kedvezményesen ITT tudod megvenni.

2019. szeptember 23., hétfő

Elena Ferrante: Az új név története

Nem szeretek olyan kötetet értékelni, amely egy összefüggő sorozat része, addig, amíg nem olvastam a teljes sorozatot. Ferrante Nápolyi regények ciklusának darabjával megtöröm ezt a sormintát, mert azt hiszem egyértelműen megérdemli az olvasók és a kritikusok dicséretét, magasztalását. Noha a négy regény közül még csak kettőt olvastam, számomra tagadhatatlannak tűnik, hogy ez a sorozat kiemelkedő helyen van a 21. század szépirodalmában. 

A második rész ott folytatódik, ahol a Brilliáns barátnőm abbamaradt, hatalmas érzelmi intenzitás és sürgetés bújik elő a sorok közül. Az ember azonnal tudni akarja a két lány további történetét. Elena és Lila fiatal felnőttkorának újabb kihívásaival, és számos akadállyal szembesülünk, amelyekből csak reméljük, hogy a végre rájuk mosolygó szerencse folytán jól kerülnek ki. Sokat gondolkodtam Ferrante titkán, mert a stílusa kb. 0-ról annyira magával ránt és olyan impulzív, hogy ilyet ebben a műfajban nem sokan tudnak. Az eddigi két rész olvasásának tapasztalatait nehéz egyébként megfogalmazni, nem tudom mitől ennyire vonzó, vagy mitől esik olyan jól az embernek a sok nem szépirodalom olvasása után, mint nyársalós kenyérre a hideg sör. Az ember csak szépen elengedi magát, hátradől, lehunyja a szemét és felsóhajt: "-Ez már kellett!" Fura (vagy sunyin tudatos ördögi módon) Ferrante egyébként szépen belefogalmazta saját regény(ei)ének ismérveit Elenáéba:
"Remek történet, időszerű, jól tagolt, teli meglepetéssel, de nem ez a lényeg: harmadszor olvasom a könyvét, és valamiféle őserő sugárzik az oldalakból, ami nem tudom, honnan származik."
A másik amiért teljesen meg vagyok veszve, az a nyelvezete. Annyira telitalálat és annyira fekszik minden egyes apró ponton és jelentéktelennek tetsző momentumnál, hogy az ember szempillantás  alatt Nápoly szegény telepén találja magát. Ferrante nyelvhasználata olyan, mint egy végtelen gazdag fantáziával ellátott turmixgép, amelyben az emberi élet prózai hozzávalói a legfinomabb smoothie-nál is fincsibb elbeszéléssé olvadnak össze. Csalhatatlan következetességgel itatja át a nápolyi tematika széles vásznát rejtéllyel és feszültséggel.

Mindennek a középpontjában Elena és Lila áll. Míg Elena, az első kötetnek megfelelően folytatja a szorgalmas jó kislány szerepet, sőt a karaktere átformálódik egy mind inkább szeretetreméltó narrátorrá, addig Lila továbbra is az őrülten szenvedélyes, kiszámíthatatlan, talányos legjobb barátnő, akit csak el lehet képzelni. Az előző részhez hasonlóan az írónő itt is kiharcolja az olvasótól, hogy szembeszálljon az osztályok és a nemi szerepek adta konvenciókkal, a két lány továbbra is a szegénységgel küszködő, büszke, erőszakos férfitársadalomban próbál a maga módján boldogulni, előrébb jutni, a lehető legnagyobb függetlenséget kivívni.

/Kép forrása: https://www.creativeboom.com/uploads/articles/30/309bda5efd51f022d2797c78dcd4c3f4ef58092c_2200.jpg/

Fiatal felnőtt éveikben Linu és Lila a menekülésnek két útját képviselik: Elena keményen tanul, hogy kivívja magának hőn sóvárgott helyét a felsőoktatásban, Lila pedig egy gazdag férfi felesége lesz. Lila Stefanoval kötött házassága -amelyet Elena úgy jellemez, hogy azelőtt véget ért, mielőtt a nap lement volna a házasságkötésük estéjén- egy olyan hatalmi harc, melyben a pénz és a szex a befolyásolás eszközei és fegyverei. Ahogyan Stefano magyarázza kis feleségének:
"Téged mostantól nem Cerullónak hívnak. Te Carracci asszony vagy, és azt kell tenned, amit én mondok. Tudom, nem értesz hozzá, nem vagy jártas az üzlet világában, azt hiszed, csak úgy találom a pénzt a földön. De nem így van. Minden áldott nap meg kell küzdenem érte, oda kell vinnem, ahol megfial. Te megtervezted a cipőt, apád és a bátyád tud keményen dolgozni, de ti hárman nem vagytok képesek megfialtatni a pénzt. A Solarák igen, ezért aztán – jól figyelj – leszarom, ha nem bírod őket. Marcellótól én is undorodom, és amikor rád néz vagy akár csak rád pillant, amikor eszembe jut, miket mondott rólad, legszívesebben hasba szúrnám egy nagykéssel. De ha szükségem van rá, hogy megfialtassam a pénzem, ő a legjobb barátom. És tudod, miért? Mert ha a pénz nem gyarapszik, nincs ez a kocsi, nincs a ruhád, nem tudom megvenni neked, még a lakást is elveszítjük, mindenestül, te nem játszhatod tovább a nagyasszonyt, és a gyerekeink nyomorban nőnek fel. Úgyhogy ha még egyszer olyanokat merészelsz mondani nekem, mint ma délután, úgy elcsúfítom a szép kis arcocskádat, hogy nem mersz majd kilépni a lakásból.Megértetted?"
Ezzel már a könyv elején megkapjuk a választ arra a kérdésre, honnan Az új név története cím. Stefano sokat vár a Lilara adott új névtől, míg az az érintett számára éppen ellentétes hatást vív ki, állandó lázadást, konfliktust, majd később eszközt, hogy céljait elérje. Stefano, aki az olasz macsó családfő tipikus gender szerepének csapdájában vergődik, akár együttérző is lenne feleségével, ha nem kellene a szerepéből adódó elvárásoknak megfelelnie, így inkább erőszakhoz folyamodik, leginkább azért, mert más utat nem ismer. Lila továbbra sem az a tipikus félős nyuszika, heves, mint mindig, és számtalan módot talál rá, hogy visszavágjon Stefanonak, annak brutális magatartása miatt. Így aztán Lila lassan boxzsákká, Stefano pedig két lábon járó pofozógéppé válik, akit rendre szándékosan provokál, butaságát orra alá dörgölve, tűzről pattant, parancsolásra termett felesége. Mindezt tetézi, hogy Lila rájön, a férjura számára oly fontos pénzt, ami a társadalmi presztízs kivívása miatt elsőrendű fontossággal bír a számára, ellene is fordíthatja, ha afféle úriasszonyhoz méltó módon nagyvonalúan és erkölcstelenül elkezdi eltékozolni.
"Mindazonáltal a legnagyobb hatást az tette rám, amilyen fesztelenül bánt a pénzzel. Egyszerűen odament a kasszához, és kivett annyit, amennyire szüksége volt. Az a fiók volt számára a pénz, gyermekkorunk kincsesládája, maga a feltáruló gazdagság. Ha a kasszában lévő pénz kevés lett volna (ritka eset), elég volt egy pillantást vetnie Stefanóra."
Elena eközben befejezi a középiskolát, kiváló bizonyítvánnyal végez, majd helyet szerez magának a Pisai Egyetemen. Noha nyilvánvalóan tehetséges tanuló, Elena állandóan kisebbségi komplexussal küzd, alacsonyabb rendűnek érzi magát társainál, úgy érzi felvételijével egy olyan világba lépett, amelybe valójában soha nem fog tartozni. Mindezt tetézi, hogy egyetemi évei alatt egy olyan férfinak lesz a párja, akinek réven és nem a saját jogán fogadják el őt társai.
"Gyorsan rájöttem, hogy Franco jelenléte az életemben elkendőzte, de meg nem változtatta a valós helyzetemet, nem sikerült igazán beilleszkednem. Azok közé tartoztam, akik éjjel-nappal magolnak, jó jegyeket kapnak, akiket még rokonszenv és tisztelet is övez, de akik sosem fognak valóban felnőni a tanulmányaik színvonalához. Mindig is félni fogok: félni, hogy rosszat mondok, hogy túl harsány vagyok, hogy nem megfelelő a ruhám, hogy kiderül sekélyesek az érzéseim és nincsenek érdekes gondolataim."
A felnőtté válással, az érettséggel elkerülhetetlenül együtt járó félelem valószínűleg az egyetlen állandó és visszatérő érzelem ebben a regényben, - olyan, amilyennel Ferrante lenyűgöző pontossággal bánik. Ez a szörnyűség azokból a mindennapi megaláztatásokból és nehézségekből származik, amelyeket ezeknek a fiatal nőknek nap mint nap el kell viselniük, s amelyek legkevésbé sem kedveznek a hosszú távú célok eléréséhez szükséges önbizalomnak, vagy egyáltalán a komolyan megfogant vágyaknak.
"És a rezzenéstelen tenger, a napsütés, az öbölre és az egész városra telepedő bágyasztó hőség, a csapongó gondolatok, az álmok, a sorok rendjének és minden más, bármiféle erőfeszítést, jövőbeli beteljesülésre való várakozást igénylő rend megszegésére sarkalló örök vágy is arra ösztökélt, hogy hagyatkozzam a kézzelfogható, azonnal elérhető valóságra, az égi, földi, tengeri élőlények puszta létére."
Elena és Lila mindketten túl intelligensek ahhoz, hogy elfogadják, a beléjük rögzült hagyományok és példák leszűkítsék lehetőségeiket. Szívszorító, ugyanakkor nagyon szórakoztató szituációtól függően figyelni őket, ahogyan ezek ellen a korlátok ellen harcolnak. Mint mindig, kapcsolatukat állandó, már-már megszállott asszimmetria uralja, az a gyanú, hogy a másik az igazán csodálatra méltó, míg az illető nem ér egy fabatkát sem, és sosem ér fel a barátnőjéhez. Konkurencia ez, és mégsem: az örökös egymásra hatástól, megfelelni vágyástól, önmegerősítés vágyából fakadó, függőséget okozó köteléktől nem tudnak szabadulni. És mi sem.
"Igen, Lila teszi nehézzé az írást. Szeretném elképzelni, milyen lett volna az élete, ha megadatik neki, ami nekem megadatott, hogyan sáfárkodott volna a szerencsémmel. És az élete minduntalan megjelenik az enyémben, a szavaimban, melyek gyakran a szavai visszhangjából merítenek, a pofon határozottságában, abban, hogy ami nekem kevés, az neki sok, és ami nekem sok, az csupán erőltetett változata annak, ami neki kevés. Arról nem is beszélve, amit sosem mondott el, csak éreztetett, arról, amit nem tudtam, csak később olvastam a füzeteiben. Így aztán az elbeszélésemben a tényeket óhatatlanul visszautalások, féligazságok, félhazugságok árnyalják: a múlt fáradságos méricskélése a szavak ingatag mércéjével."
Ezért is voltam megkönnyebbülve a kötet végén, kiderült, hogy még nem kell búcsút vennem Elenától és Lilától, és a nápolyi naprendszer még mindannyiunk körül körbejárhat párszor.

A kötetet a Park kiadó 2017-es gondozásában olvastam e-könyvben,  oldalak száma 460.

A könyvet kedvezményesen ITT meg is vásárolhatod.

2019. szeptember 8., vasárnap

Naomi Alderman: A hatalom

"Csak azért teszünk úgy, mintha miden a legnagyobb rendben lenne, mert tanácstalanok vagyunk."
Pedig fejben, elméletben, olyan okosak vagyunk. Mindent pontosan, jól végiggondolva, A, B, C, D tervet kidolgozva agyban előre lemeccselünk. Aztán meg a gyakorlat már az első percben behoz egy soha elő nem fordulható Q tényezőt, és megdöbbenünk.


Mit tennél, ha egy napon nőként hatalmad lenne a férfiak fölött? Úgy értem olyan fizikai erőt, képességet birtokolnál, amitől a férfi nem lenne többé az erősebb nem. Élnél vele, vagy sem? Vagy csak egy kicsit kipróbálnád, hogy ne kelljen többé elviselni az utánad füttyögést az utcán, az alig észrevehető tapizást a villamoson, vagy a végtelen jópofának vélt pajtáskodást a munkahelyen? A szórakozóhelyen boldog, önfeledt tánc közben kizökkentő bunkó beszólásokkal mi a helyzet? Ugye kezd érlelődni a gonosz kis mosoly a szád szögletében? Nem okoznál nagy fájdalmat, csak egy kicsit odacsípnél, hogy azért vegye észre magát, hogy ne kelljen több pökhendi, arrogáns, félvállról  odavetett mondatot hallani lekezelően? Csak egy minimálisan szabadjára engedni és használni azt a hatalmat biztosító energiát, ami lehetővé teszi, hogy a sokadjára elfojtott sérelmeknek, amelyek a békesség, a gyerek, stb. miatt gyűlnek benned, legyen már egyszer vége...Vagy mi lenne, ha ezáltal végre felhívhatnád magadra a figyelmét, ha innentől nem lenne mindig az, amit ő akar, csak azért, hogy ő legyen a nagy és okos férfi, aki terelgeti a gyenge, határozatlan nőt. Nem is fájna nekik nagyon, csak pár pillanatig...és akkor is csak kicsit.


Félek, eszedbe jutnának a korábbi sérelmek...Amikor a lelked tiporta...Amikor a fejed mellé ütött a falba, aztán persze ezerszer is bocsánatot kért. Vagy nem mellé... Vagy gyerekkorodban az apád, vagy később az a gusztustalan főnököd. A kollégád, a szomszédod, az edződ. Óh, akkor Te szerencsés vagy. Neked nem volt ilyen élményed. Így minimum huncutságból használnád. Rossz hírem van: másnak viszont volt. Akit valakinek a bátyja, apja, kedvese bántott meg. Lehet, hogy épp a Tiéd. És annak a másnak is van hatalma, pont úgy mint Neked. Pont úgy, mint majdnem minden nőnek ezen a bolygón. Gondolod nem szeretnének visszavágni? Gondolod nem bosszulnák meg?
"Mostanáig azt tanították nektek, hogy a férfi a nő ura, miként Jézus az egyházé. Én pedig azt mondom, hogy a nő uralkodik a férfin, ahogy Mária vezetgette újszülött fiát, kedvességgel és szeretettel.Mostanáig azt tanították nektek, hogy az ő halála eltörölte bűneiteket. Én pedig azt mondom, hogy semmilyen bűn nem töröltetett el, hanem mind egyesül az igazságosság eljöveteléért. Számos igazságtalanság van, és a Mindenható úgy akarja, hogy fogjunk össze és köszörüljük ki a csorbát."
Ja, és a huncutság. Ha már fizikailag is erősebbek lennénk a férfiaknál, és a felcserélődött szerepek és atrocitások miatt egyébként is meggyöngülnének, mi akadályozná meg, hogy gyönyörre (is) használjuk őket? Egyáltalán mire lehetne használni még őket ezek után? Lehet, hogy utód nemzésen kívül nem sok mindenre?

Végtelenül riasztó, apokaliptikus, feje tetejére állított és szilánkos tükörországot épített fel Alderman a hatalom darabkáiból. Egy olyan világot, melyben a a férfi a nő alárendeltjévé válik minden értelemben. A férfiak egy idő után nem vezethetnek, nem szavazhatnak, sőt tulajdonképpen önállóak és függetlenek sem lehetnek hiszen csak egy hivatalos, okmányba bejegyzett gyám által mozoghatnak szabadon. Innen már csak néhány gondolatnyira vagyunk a nemi erőszak, a munkatábor, a kínzás és a gyilkosság fogalmától.

Mi akadályozná meg, hogy egy olyan világban, ahol a férfi a gyengébb nem, ezek a dolgok megtörténjenek? Könnyítsem meg a kérdést? Akkor kérdezzem inkább úgy, ki akadályozná meg? Számomra itt jutott el az egész regény a mondanivaló kulcskérdéséhez? Van-e jelentősége ki a nő, és ki a férfi? 
"A nemi szerep egy itt a piros, hol a piros játék. Mi a férfi? Nem nő. Mi a nő? Nem férfi. Bökj rá, üres. Kukkants be a skatulyák alá: nincs ott semmi."
Innentől az, hogy férfi, nő, a világon semmit nem jelent többé, üres skatulyává válik mindahány szerep, címke. Ne legyenek illúzióink, Alderman tökéletesen megjeleníti, hogy lecsupaszítva  egyikünk sem jobb a másiknál. Úgy véled a női mivoltunkból fakadóan ez egy empatikusabb, elfogadóbb és szeretőbb világ lenne? Adj korlátlan, természetfeletti hatalmat egy nő kezébe és győzd csodálni, ahogy Hitler-szerű fúriaként a férfiakat zsidók módjára koncentrációs táborba zárva, ámokfutásba kezd. 
"– Így kezdődik – mondja UrbanDox. – Megpuhítanak, hogy gyöngék és riadtak legyünk. Mindez egy terv része. Azért csinálják, mert erre utasították őket. Tunde azt gondolja, nem, nem azért. Hanem, mert megtehetik."
Végtelenül tetszett, hogy a tipikus női klisék, sőt egyáltalán a szerepek nem kaptak semmiféle hangsúlyt a regényben,  igazából bármilyen közös jellemző alapján kiválasztott random csoport kaphatott volna "hatalmat", de férfi és nő szembeállítása, párhuzama már csak az érzelmi hullámvasút miatt sem hagyja az olvasót kint rekedni a történeten. Szereplővé válsz így, vagy úgy. Hiszen érintett vagy. A könyv másik nagy erőssége a főszereplők karaktere. Az öt szemszögből végigfuttatott történetvezetés ugyan néhol igenis túlburjánzó, amely itt-ott számomra az élvezhetőség minőségére ment, ugyanakkor  tagadhatatlanul okosan segített abban, hogy minden oldaláról megismerjük és körbejárjuk a hatalom természetének torz szobrát.

A provokatív, váltott szemszögben íródott kötet végét csak egy szóval tudnám minősíteni: zseniális. Az addigra már egészen leült, és sablonos befejezéssel előrevetített sztorit nálam konkrétan egy teljes csillaggal húzta fel az értékelésben. A másik, amire nagyon érdemes figyelni, a lassú folyamként, ismételgetve ismételt állítások, mondatok a történet előrehaladtával, egy-egy új szóval gazdagodnak, melyek hatalmasat lendítenek a szinte kézzelfoghatóan leírt változásokon. Ilyen pl. a "puncifej."(Pöcsfejről itt már senki sem beszél)
Alderman intim közelségbe hozta és tolta jó közel az arcunkba a hatalom természetét, a nemi szereptől függő-független érzelmi akciókat és a reakciókat. Az írónő stílusa számomra ugyan nehezebben megszokható/megfogható egy átlag új szerzőénél, -amit még így első könyvnél nem tudok mire vélni-, de legyen bármilyen érdes is, hálásak lehetünk , hogy felhívta figyelmünket A hatalom-ra.

"A hatalom formája mindig ugyanaz: végtelen, összetett, folyamatosan elágazó. Miközben élő, akár egy fa, egyre csak növekszik; önmagában teljes, de egyben sokaság is. Megjósolhatatlan, hogy milyen irányt vesz; a saját törvényeinek engedelmeskedik. (…) Akármilyen bonyolultnak tűnik is fel, a valóságban még annál is összetettebb. Gátlástalan és szertelen, akárcsak az óceánba tartó folyók, akárcsak a villámlás."

A könyvet könyvtári példányként olvastam, kiadta a XXI. század kiadó, 2018-ban a KULT könyvek sorozatban 384 oldalon.