2018. december 31., hétfő

Apró évértékelés

2018-ban életemben először:

- jártam Szigligeten
– ültem először több, mint 10 órát repülőn
– voltam Punta Canán
– jártam a Karib-térségben
– kaptam igazi parfümöt
– láttam a Karib-tengert
– ettem fáról lepottyant kókuszt és ananászt, valamint "chaca"-t
– parasailingeltem /már ha van ilyen szó egyáltalán/
- jártam a Del Este Nemzeti Parkban
- Láttam mangrove erdőt
– vettem részt teljesítmény túrán
– szereztem közigazgatási szakértő oklevelet
– vettem részt hivatalos borkóstolón
– láttam a Körhintát színpadon
– jártam a Könyvudvarban :)
– látogattam meg a Murder kiállítást
– találkoztam Fenyő Ivánnal közönségtalálkozón
– voltam Borvacsorán
– csináltattam alkalmi sminket
- nem élveztem a Karácsonyt
- olvastam Ferrante-t



2018 olvasmányokban 108 könyvet és 37196 oldalt jelentett.
Az év TOP 10 olvasmánya, sorrend nélkül:

Elena Ferrante: Briliáns barátnőm
Olivier Bourdeaut: Merre jársz, Bojangles?
Ker Dukey – K. Webster: Pretty Stolen Dolls – Ellopott babácskák
Jill Santopolo: A fény, amit elvesztettünk
Michael Chabon: Ragyog a hold

2018. december 22., szombat

Paige Toon: Akit mind szerettünk

Nem ez az első találkozásom az írónővel, és így a második regénye után azt kell mondanom, nem is az utolsó. Engem meggyőzött, teljesen levett a lábamról a stílusa, az a magvas könnyedség, amivel játszik. Nem bújik nagy gondolatok mögé, viszont ha valaki kedveli a nem csöpögős romantikus irodalmat, a chick lit-et, az Paige Toonnal nem fog mellényúlni.


Nem vagyok biztos benne, hogy hízelgő, vagy éppen frusztráló lehet egy pasinak, ha három gyönyörű nő is oda van érte egyszerre. Ja, hogy ne legyen ennyire egyszerű a dolog, ez a három nő egy családhoz tartozik. S hogy még szebb legyen a dolog: hármasikrek. A történet középpontjában álló srác Angus, aki tizenhét évesen költözik a testvérek szomszédságába. Az ikrek pedig: Phoebe, Rose és Eliza. Phoebe, az örökké nyughatatlan, folyton mehetnékje van és a szenvedélyének élne; Eliza igazi művészlélek, egy boho zenész, aki a nagy áttörésre vár; Rose pedig ápolónő, aki épp szakított a párjával és visszaköltözik az anyjához. 

Rose, Phoebe és Eliza jobban már nem is különbözhetnének egymástól, személyiségük és reakcióik, felnőtté válásuk, az életük nagyon különböző utakat mutat. A Thomson családban a testvér rivalizálás zabolátlan. Hármasikrek, akik csak a kinézetükben és mint a hozott példa mutatja, ízlésükben azonosak: vágyuk, mindhármuk szerelmének tárgya: Angus. Minden más módon drámaian eltérőek. Senki sem mondhat nemet Phoebe-nek, és nem is akar; Rose néha szurkálódó, de gyakorlatias, és Eliza az a rocker csaj, aki még nem találta meg a helyét a világban. Ja, hogy mindannyian szerelmesek Angusba...nem meglepő. Toon olyat rittyentett Angus karakterében, hogy biztosíthatlak, a könyv befejeztével, te is az leszel :)
A szőke herceg nem mindig olyan köntösben érkezik, ahogy azt az ember elképzelte.
Ja, hogy rivalizálás. Nagyon tetszett, ahogyan az írónő három olyan nő versengését ábrázolta, akik kívül-belül ismerik egymást, akik a múltban nem csak egy szobát osztottak meg egymással, hanem annyi mindent mást is, az anyaméhről már nem is beszélve...Egyszóval zseniális a testvérek egymás iránti szeretetének, viszonyának kibontása. Ahogy az is, miként és mennyire befolyásolta az évek folyamán ez a szerelem viszonyukat, az életüket. Amikor történetünk elkezdődik, a fiú figyelméért, kegyeiért folytatott harc már lezárult, Angus és az egyik lány már elköteleződtek egymás iránt, így a másik kettőnek kevés beleszólása van a dolgokba.

De itt jön be a történetbe az a furcsa kis motoszkálás, az a békén nem hagyó mellékzönge, ami a lányokat is újra meg újra előveszi, és amiben Paige Toon az előző regényében is remekelt: Mi lett volna ha? Mi lett volna, ha a kiválasztott nem jön haza? Mi lett volna, ha máshogy történnek az események? Mi lett volna, ha az egyikük előbb ér célt? A kötet szerkezetéből adódóan (egy szereplő-egy fejezet) pörgős a cselekmény és a mellékszálak is izgalmasak, ugyanakkor az idősíkokban való ide-oda ugrálás hoz némi csavart és igényel azért némileg tudatosabb odafigyelést. 

Anélkül, hogy többet spoilereznék, annyit elárulok, hogy az írónő tartogat fordulatot a regény szinte legvégéig, és az érzékenyebbek acélozzák meg a lelküket, mert érzelmileg elég széles amplitúdon mozog a kötet. Fájdalom, humor, düh, harag, öröm. Mind előfordulnak, majd 400 oldalon. Lenyűgöző volt a jellemábrázolás is, ahogyan a szereplők változtak, egyre többet tanultak magukról és a szinte kézzelfoghatóan mély testvéri szeretetről, hiszen ami az egyikőjüknek a szerelmet, a többieknek a veszteséget jelentette. 

Bátran ajánlom a kötetet a romantikus, de nem felszínes irodalom kedvelőinek, akik szeretik az érzelemdús cselekményeket, jól kidolgozott karaktereket és csodás tájleírást. 
A könyvet a General Press kiadó 2018-as megjelenésében olvastam.

2018. december 19., szerda

Elhallgatott traumák - LAPZSÖMLE

Se szavaik, se terük nem volt a magyar nőknek, hogy elmesélhessék a háborúban elszenvedett nemi erőszakot. Milyen következményei vannak a társadalomra nézve,hogy a bűn büntetlenül maradt? Pető Andreával beszélgettünk Elmondani az elmondhatatlant – A nemi erőszak története Magyarországon a II. világháború alatt című könyvéről.



– Nagyon beszédes a könyv címe. Miért elmondatlanok, elmondhatatlanok a II. világháborús nemi erőszak-történetek Magyarországon?
 – A katonák által a II. világháborúban elkövetett nemi erőszakot hosszú ideig elhallgatás vette körül. Ez egyfelől intézményes elhallgatás volt, azaz nem volt hol beszélni róla, hiszen az elkövetők, azaz a Vörös Hadsereg katonái felett a magyar államnak nem volt hatalma, a bírósági ítéletek pedig csak esetlegesen hozzáférhetők az orosz levéltárakban. Másfelől az áldozatoknak a személyes térben is rendkívül nehéz volt beszélniük erről, és a hallgatás sok esetben a továbbélés és a közösséghez tartozászáloga lett. Harmadrészt az elhallgatás nemzeti is volt. Hiszen a háborús nemi erőszak nemzeti keretben is értelmeződik (az „oroszok” megerőszakolták a „magyar nőket”), és a történet újra elmondása a vereséget és a szégyent erősíti. A jogrendszer működése is csak erősítette a csendet, hiszen a bíróságon az áldozatnak kell bizonyítania, hogy egy nemi erőszak-eset megtörtént, ami gyakran hosszadalmas és megalázó procedúra.
 – Vagyis a nemi erőszak-esetek nagy része rejtve maradt?
 – Igen, mivel a téma intim és személyes, az elkövetők, az erőszakot elszenvedők és a tanúk más és más okból, de egyaránt abban érdekeltek, hogy ne beszéljünk az eseményről. A nemi erőszakról maguk az áldozatok a szégyenérzés vagy a hiányzó szókincs miatt, esetleg a meghallgató közeg hiányában hosszú időn át hallgattak. Ah áborús körülmények között az erőszakot elszenvedőket gyakran meg is ölték, így nem maradt sem tanú, sem forrás a bűntényről.
 – Mindennek fényében milyen forrásokra tudott támaszkodni a kutatás során?
 – A Vörös Hadseregre vonatkozó releváns katonai és egészségügyi iratanyagok a zárt oroszországi katonai levéltárakban a mai napig nem kutathatók. Ugyanígy kihívást jelent, hogy szinte lehetetlen az egyes esetek teljes iratanyagának feltárása. Sok esetben egy-egy leirat megmaradt, de az előzmények vagy az azt követő iratok már hiányoznak, így rendkívüli óvatossággal kell kezelni a dokumentumokat. A nemi erőszak esetek elemzésekor külügyi, közigazgatási, katonai, egészségügyi, bűnügyi és egyházi írott források jöhetnek szóba. A Magyar Országos Levéltárban őrzött korabeli külügyminisztériumi anyagokban megtalálhatók az ország különböző részeiről érkező egyedi panaszlevelek a civil lakosságot ért atrocitásokról. Interjúkat készítettem túlélőkkel, és használtam más interjúgyűjteményeket is, például a Soá Vizuális Archívumét, melyben a holokauszt túlélői vallanak a szovjet katonák által elkövetett nemi erőszakról.
 – Miről szól valójában a nőkön elkövetett tömeges nemi erőszak egy háborús helyzetben?
 – Többféle értelmezés is létezik. Sokan úgy tekintenek a háborús nemi erőszakra, mintha az csak a katonai vezetők vagy a politikusok kezében levő fegyver lenne,amellyel egyes népcsoportokat tudatosan büntetnek. Ezt a szakirodalom intencionalista értelmezésnek hívja, amely a nemi erőszak elkövetését egy adott, egységesnek tételezett népcsoporthoz köti. Vagyis eszerint „az oroszok” követtek el nemi erőszakot „a magyarok” ellen. Ezzel szemben áll egy másik értelmezés, amely a nemi erőszakot a társadalmi nemek kapcsolatát meghatározó hatalmi eszköznek tartja. Ebben az értelmezésben olyan háborús fegyver, amelyet a férfiak használnak a nők ellen,hogy hatalmukat megerősítsék. Ezt nevezzük strukturalista értelmezésnek, amely a nemi erőszakot a férfiuralommal meghatározottnak tekinti, és azt állítja, hogy minden katona követhet el nemi erőszakot a militarizmus természetéből adódóan. Ez a téma igen alkalmas az egyszerűsítésre: „a katona megerőszakolja a nőt”. Tehát a nőre áldozatként tekintünk, aki a nemzet (értsd: „a magyarok” vagy „a németek”) közösségének egészét jeleníti meg egyéni tragédiájában.
 – Ön szerint melyik áll közelebb a valósághoz?
 – Ebben a kötetben amellett érvelek, hogy ez a leegyszerűsítő elemzés veszélyes. Az a megfogalmazás, hogy magyar nőket erőszakoltak meg szovjet katonák, vagy hogy koreai nőket a japánok, eltakarja a jelenség strukturális hatalmi lényegét. Két szempontból is veszélyes ez a beszédmód. Egyfelől lehetetlenné teszi, hogy a nemi erőszak strukturális lényegét megértsük, és ezzel megakadályozza az erőszak minden formája elleni hosszú távú harcot. Másfelől elősegíti az egyoldalú, kirekesztésre épülőtörténeti emlékezet kialakulását is. Ráadásul ez a diskurzus az áldozatok számára sem nyit meg olyan társadalmi teret, ahol az őket ért erőszakot méltósággal és a jövőre tekintve feldolgozhatnák.
 – Milyen nyomokat hagytak a magyar társadalmon a szovjet katonák által elkövetett szexuális bűnök, illetve azok elhallgatása, szőnyeg alá söprése?
 – A háborús vereség következtében a bizonytalanság és a kiszolgáltatottság érzését tovább növelte a jogorvoslati fórumok hiánya, hiszen a szovjet hadsereg a megszállt ország jogrendjétől függetlenül működött. A bűn így büntetlenül maradt. A második következmény a kijárás kultúrájának továbbélése: akinek volt jó ismerőse vagy rokona valahol, próbálkozhatott azzal, hogy ne hozzá szállásolják be a katonákat. Mindemellett a nemi erőszakot elszenvedett nők magukra maradtak a jogi és orvosi segítség hiányában, ezért vagy hallgattak az őket ért traumáról, vagy úgy mesélték el, mintha mással történt volna. Sokszor megbetegedtek, és nemcsak a nemi betegségekre gondolok, hanem a lelki traumákra vagy függőségekre, amelyek a nemi erőszak vagy a nem kívánt gyerek megszületése nyomán, vagy éppen a mesterséges terhességmegszakítás miatt következtek be.
 – Gyakorlatilag lehetetlen megmondani, hogy mennyi nemi erőszak-eset történt a vizsgált időszakban. Mégis, akár a visszajelzések ismeretében mit gondol: a magyar családok mekkora része lehet érintett valamilyen formában? Mire lenne szükség a feldolgozáshoz?
 – Ha nem is minden családot érintett, de minden családban ismertek valakit, akivel megtörtént. Nagyon szép e-maileket kapok, és a könyvbemutatón is sokan odajöttek megköszönni, hogy erről írtam, mert ez azt jelenti, hogy végre lehet erről beszélni. A feldolgozás hosszú és munkaigényes folyamat, ez a könyv csak egyike az első lépéseknek, amivel adósak vagyunk.
 – A CEU társadalmi nemek kutatásával foglalkozó egyetemi tanáraként az utóbbi időben több fronton is támadásoknak volt kitéve. Hogyan élte meg az elmúlt hónapokat és az egyetem Bécsbe költözését?
 – Életem egyik legizgalmasabb és legproduktívabb korszaka, mely kristálytisztán bemutatta, hogy kollégák, ismerősök, barátok mennyire önazonosak és mennyire bátrak.Sokkal nagyobb társadalmi teret kapott a tudományunk, a sajtó érdeklődését is felkeltettük, most már csak rajtunk múlik, hogy ezt a régen esedékes társadalmi figyelmet ki tudjuk arra használni, hogy megvédjük a tudományt és a tudomány szabadságát. A bécsi költözés is sok lehetőséget hoz majd. A CEU negyedik alkalmazottja voltam 1991-ben, nem gondoltam, hogy 27 év után újból megadatik a lehetőség, hogy újra részt vehetek egy egyetemi kampusz létrehozásában.


Pető Andrea az MTA doktora, a Közép-európai Egyetem egyetemi tanára. Kutatási területe a 20. századi társadalom és a társadalmi nemek története. 2005-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend Tisztikeresztjével tüntették ki, 2006-ban az MTA Bolyai Plakettet kapta. 2018-ban az Európai Akadémiák (ALLEA) Kulturális Értékteremtésért járó Madame de Staël-díját kapta munkássága elismeréséül.

Szerző: F. Szabó Kata | Megjelent a Vasárnapi Hírek 2018. december 07.-i lapszámban

2018. december 1., szombat

Rachel Kushner: A Mars klub

Kushner Man booker-díjra jelölt könyvéről, A Mars klubról, azt nyilatkozta egy interjúban, hogy kifejezetten arra szolgál, hogy fényt derítsen a Kaliforniában bebörtönzött nők valódi tapasztalatairól. Nem arról szól, amit a különböző jelentések lapjain publikálnak egy bizonyos szempont, vagy irányvonal mentén és nem is a politikai propaganda nyomására megjelentetett negatív vagy pozitív benyomások összességét szajkózza a női fegyintézetekről. Ezért (is) vetettem magam nagy érdeklődéssel a kötetbe, ami egyrészt beszippantott, másrészt hagyott bennem hiányérzetet. Mondom is miért...


Romy Hall kétszeres életfogytiglani büntetésének megkezdésével indít a sztori, a stanville-i női börtönből, a kaliforniai Central Valley-ben. Egy fegyencjáraton utazunk több más elítélt nővel egy buszon, akikről már a regény kezdetekor kiderül, hogy más-más háttérrel, etnikummal és történettel rendelkeznek. A könyv felütése igencsak erős, van itt babát váró női rab, meg babát megölt női rab, erőszakos bántalmazó, fehér felsőbbrendű, illetve egy olyan hölgy is, akiről semmi nem derül ki, tekintve, hogy a célállomás előtt nem sokkal meghal. Az őrök végtelen közönye, ridegsége megdöbbentő. Nem a trágár beszéd, nem a sértések, még csak nem is a bántalmazások, ami a legnagyobb sebet üti az olvasón, hanem a közöny. Egyszerűen nem kezelik sem Romyt, sem a többi bebörtönzött nőt emberként. Sokszor visszautal a történet például az őrök véleményére az anyaság-elítéltség kapcsán: gondolkodott volna akkor anyaként, mielőtt bűnt követett el, innentől neki már semmihez nincs joga.
"Ha engedelmeskedsz a szabályaiknak, még több szabályt hoznak. Vagy megküzdesz másokkal, vagy a végén semmid se marad."
Tényleg nincs. A rendszer nem törődik velük. Illetve csak annyiban, hogy a szabályait minden áron és eszközzel betartassa. Az erőszak persze virágzik mindkét oldalon, egy ilyen közegben már nincs hiteles forrás aki megmondhatná mi a jó és mi a rossz, az erkölcsi mutatók ugyan még élnek, csak a hangsúlyok tolódtak el. A tehetetlenség pedig újra és újra erőszakot szül.
"Az erőszak szó kiüresedett és közhelyessé vált a túl gyakori használattól, de még mindig volt hatalma, még mindig volt jelentése, sőt, egyszerre több is. Jelentett kemény cselekedeteket, amilyen valakinek az agyonverése. De mostanra már jelentett elvontabb dolgokat is, az emberek megfosztását a munkától, biztonságos otthontól, a megfelelő iskoláztatás lehetőségétől."
A regény egyik erőssége számomra az atmoszférateremtő ereje volt; a nihilt, a reménytelenséget, a fertőtlenítőszaggal kevert  mocskot, a szürkeséget kristálytisztán láttam magam előtt. A női karakterek sokszínűsége kedvemre való volt, sokkal kézzel foghatóbbá, életszagúbbá és szerethetőbbé tette a könyvet. Conan, pl. a transznemű izomember rengeteget jelenet elvitt a humorával, aztán számos szereplő megnyilvánult az önzetlen, önfeláldozó, barátságos oldaláról, melyek tovább mélyítették az alakok színességét. Nem, nem éreztem a kötetet szürkének egyáltalán.

Ugyanakkor A Mars klub hiányossága itt, ezen a téren jelentkezik meg. Kushner azt mondja, regényét egyfajta bepillantásnak tekinti, hogy az olvasók meggyőződhessenek azoknak a valóságos embereknek a széles köréről, akiket az állam láthatatlanná tett, kiradírozott a társadalomból. A kötetben végigvonul a sztereotípiákkal való szembesítés, úgy is, mint férfi-nő, másság-heteroszexualitás, más etnikum-fehér bőrű amerikai. 
"Észrevették már, hogy a nők lehetnek közönségesek, de férfiak soha? Soha nem hallani, hogy egy férfira azt mondják, közönséges. A közönséges férfi annyit tesz, átlagos férfi, egy tipikus férfi, egy illedelmes, keményen melózó valaki, szerény álmokkal és forrásokkal. Egy közönséges nő, az egy olcsónak kinéző nő. Egy olcsónak kinéző nő, az olyan nő, akit nem kell tisztelni. Egy nő, akit nem kell tisztelni, az olyan nő, akinek meg van az ára. Az alacsony ára."
Valós emberek, valós idejű problémáit, a fentiek alapján pedig több nézőpont több sztoriját várná az ember. De sajnos nem így van. A Mars klub öt ember történetével szolgál, akik közül ráadásul három férfi. A váltott szemszög tehát megvan, öt sors szálai futnak össze Romyban, a sajátján kívül megismerhetjük a szobatársa Fernandez, a tanára Gordon Hauser, egy "mocskos" zsaru Doc, valamint Kurt Kennedy történetét, azét a férfiét, aki miatt Romy rács mögé került. Ötük közül csupán egy nem fehér, Fernandez. Annyi jó arcot és karaktert varázsolt Kushner ebbe a könyvbe, hogy nem értem miért csak egy rövid szerepet, vagy egy befejezetlen ívű bekezdést adott nekik itt-ott. Conan csak néhol villan fel, többnyire Romy belső monológjai után, de szívesen olvastam volna még Laura Lippmann indítékairól és őrületéről, vagy a cellák királynőjéről Betty LeFrance-ról.
"A zárka csendje az, ahol a valódi kérdések visszhangzani kezdenek egy nő fejében. Az egyetlen valódi kérdés, amire lehetetlen válaszolni. Az, hogy miért tetted. "
A női karakterek szinte csak sémáikban erősek: hogyan kerültek kapcsolatba a bűnnel, milyen elcseszett kapcsolatuk volt az őket körülvevő férfiakkal, merre siklott ki az életük már gyerekkorukban, s hogy mennyire küzdenek a semmiből a gyermekükért, szerelemért, figyelemért, stb. Az egyetlen szereplő aki új perspektívát hoz a kötetbe és a börtön napokba, az Gordon Hauser. Ő az aki tanárként ki- és beléphet a börtönbe és börtönből, aki összeköti a kinti világot a bentivel, aki empátiájával próbál segíteni, reményt vinni a benti reménytelenségbe. Hausert egyszerre nyűgözi le és riasztja el a börtönlakók élete, mindannyiuk patrónusa, ugyanakkor próbál határvonalat húzni a jószándék és a érzelmi öngyilkosság között. 

Összességében tehát, van egy regényünk, ami arra hivatott, hogy bemutassa, milyen igazából az élet egy női börtönben, Kaliforniában. Ugyanekkor ezt három fehér férfi szemszögéből teszi meg (akik közül az egyik érthető módon meghal, ám így vajmi keveset szerepel; a másik pedig egyszer csak felszívódik); egy latin amerikai fiatal nőéből, aki egy igen-igen kicsi mellékszereppel bír; valamint egy fehér sztriptíz táncosnőéből, akinek veszte lesz az út, amelyen jár, és munkahelye a Mars klub. Azért ez különös. 

Félreértés ne essék, ez nem egy rossz regény! Sőt! Ez egy jó könyv! Kushner remekül ír, a szürke porlepte Kaliforniát, amit csak a női börtönruhák narancssárgája tarkít, úgy festette le, ahogy már nagyon régen nem olvastam, kortárs írótól pedig szerintem még egyáltalán nem. Azt gondolom, a női börtönéletről magáról is jól ír, anélkül, hogy szájbarágós, vagy klisés lenne, bemutatta azokat a "kellemetlen" aspektusokat, amelyek kizárólagosan egy női börtön sajátosságai, és amelyekkel nőként nagyon is tudtam azonosulni. Minden mondatából egyértelműen kitűnik, hogy sokat kutatott a témában, határozott és átgondolt véleménye van az amerikai büntetés-végrehajtásról. Saját, valamint társai gyermekkorát, mint az "ahol-minden-eldől" színterét mutatja be, majd állítja ebbe a sorba saját gyermekéét is, akit bekebelez a rendszer, akire jogot formálni többé nincs esélye.
"Rajta van az útján, ahogy én is az enyémen. Az élet sokáig ment előre. Életet adtam neki. Ez elég nagy adomány. A semmi ellentéte. A semmi ellentéte pedig nem a valami. Hanem a minden."
Valószínűleg ez a három szál futott szét az írónő kezéből, aki több dolgot szeretett volna összegyúrni, amelyek szétáradtak egy olyan szövegben, mely végül nem kötelezte el magát egyik mellett sem.

A könyvet az Athenaeum kiadó jóvoltából olvastam 408 oldalon. Kiadás éve: 2018.

2018. november 24., szombat

Jonas Jonasson: A ​százegy éves ember, aki azon gondolkodott, hogy túl sokat gondolkodik

A svédek Forrest Gumpja, alias Allan Karlsson visszatért és szerencsére nem sokat változott!


Jonas Jonasson könyve A százéves ember, aki kimászott az ablakon és eltűnt című kötetének folytatása. A véletlen kalandok pont ott folytatódnak, ahol az első rész véget ért, Balin. Indonéziában, a luxushotelben történő hosszas tartózkodás azonban továbbra sem olcsó, és a forrásuk egy ideje kiapadt. Allan és barátja, Julius a kényelmes, ám végtelenül unalmas nyugdíjas napjaikat adósságból tengetik tehát a tutiban, melyet Julius új üzleti lehetőségek felkutatásával, Allan pedig vadi új, ajándékba kapott IPadjének szüntelenül olvasott híreivel próbál elviselhetővé tenni. A sztori ott kezd izgalmassá és a megszokott módon humorossá válni, mikor elérkezik Alan százegyedik születésnapja, melyre egy hőlégballont bérelnek. A szokásos tesze-toszaság és balfékeskedés aztán persze messze lendíti a regényt, jelen esetben egész pontosan Észak-Koreáig. Jonasson innen aztán az előzőekben már megszokott stílusban hozza az aktuális politika kifigurázását, hőseinek ennek megfelelő ironikus helyzeteket teremt Németországban, Svédországban, Dániában, Afrikában, Oroszországban és természetesen az USA-ban is.
"Névtelen sofőr csodálkozott, hogy a nemzetközi vendégek már két órakor vissza akarnak térni a szállodába.   
– Nem a szállodába megyünk, kedves izé, bármi is a neve. Előbb az elnöki palotába megyünk, és felvesszük a Nagy Vezetőt. Fontos találkozás lesz. Izgalmas, ugye?  
A sofőr elsápadt. A Nagy Vezetőt vinni egy állami alkalmazott észak-koreai sofőr számára olyan lehetett, mint egy svéd papnak magát Jézus Krisztust fuvarozni."
Szinte lehetetlen vállalkozás összehasonlítani a második részt az elsővel. Ugyanis ha megtesszük, a százegy éves ember reménytelenül alul marad a százévessel szemben. Külön kötetként egy kedves, könnyed, humoros írást olvashatunk egy hatalmas fazonról, aki a világtörténelem színpadán számos nagy emberrel találkozott, fontos esemény szereplője volt, majd százegy évesen elképesztő és helyzetkomikumban bővelkedő kaland szereplője lesz. Azt kell mondanom, a két kötetet egymás mellé állítva túl sok árnyék vetül a százegy éves emberünkre, és nem is biztos, hogy méltatlanul. Mindent összevetve nem éri el az első rész színvonalát, még úgy sem, hogy az Allan száz évéről szólt, ez pedig csak egyetlen egyet vesz górcső alá.

Allan és Julius karaktere semmit nem változott, a poénok pont ott ülnek és szerencsére kellő számban fel is vonulnak az oldalakon. Mégis, picit olyan, mintha a történet lelke valahogy elveszett volna Karlsson száz és százegyedik életéve között. A százegy éves Allan valóban túl sokat gondolkodik, nem túl sokat, de itt-ott már aggódik, és jóval empatikusabbnak tűnik, mint az előző részben. A politikai vezetők ábrázolása fergetegesen sikerült, Jonasson bravúrosan építi fel társadalomkritikáit, és adja szereplői szájába azokat. 
"– Azt mondják itt nekem, hogy megkapta az amerikai elnök Szabadság-érdemrendjét – mondta Donald Trump. 
– Bár az az elnök már a történelem része. Ez az elnök viszont visszaveszi a kitüntetést, ha nem válaszol a kérdéseimre. Vissza én.  
– Ha egyszer eljutunk oda, hogy kérdéseket tesz fel, igyekszem mindegyikre válaszolni – mondta Allan. – De az érdemrend visszaszolgáltatása nem fog menni. Annak valahogy lába kelt 1948-ban a tengeralattjárón, úton Leningrádba. Lehet, hogy az oroszok azóta is titokban őrzik valahol, amit mindig meg lehet kérdezni Moszkvában Putyintól, ha nem tévedek, eléggé jóban vannak."
Az, ahogyan Kim Dzsong Un a néphez beszél, aki persze retteg tőle, vagy ahogyan Donald Trump kérdések nélkül, kivörösödve folyton őrjöng és mindent ismétel, ismétel, mert ez az egyetlen kommunikációs eszköze, amivel megerősíteni tudja saját magát és az elmondottakat: egy folytonos stand-up comedy-vá teszik az oldalakat, mely rendkívül jól és könnyen fogyasztható. A fiktív párbeszédek ennek hatására teljesen hihetőek, viccesek, mosolyt csalnak az ember arcára.
"– Hat nap alatt sok mindent el lehet végezni. Csak maradjak életben, már meglehetősen régóta gyengélkedem. Voltaképpen vagy harminc-negyven éve. Már megettem, ahogy mondani szokás, a kenyerem javát. Noé kétségkívül megérte a kilencszázötvenet. A különbség csak az, hogy én tényleg annyi vagyok, amennyi.  
– Ki? – kérdezte Kim Dzsongun.  
– Noé. A Bibliából. Jó könyv. Jaj, ezt most nem kellett volna. Gondolom, nem olvasta, mert ha olvasta volna, saját magát kellett volna likvidálnia, ha jól értem a törvényeiket."
Ahol számomra leült a történet, ott egytől-egyig a mellékszereplők voltak a ludasak. A százegy éves embert körülvevő, felbukkanó figurák jellemábrázolása véleményem szerint laposabbra sikerült. Sokszor nincs is különösebb funkciójuk, mint hogy részt vegyenek egy-két eseményben, csupán azért, hogy Jonasson hozhassa az "elvárt" poénokat és helyzetbe hozza főszereplőjét, Allant. 

Mindazonáltal olyan kikapcsolódást nyújt a könyv, ami tökéletesen szórakoztató, nyugodtan elengedheti magát az ember olvasása közben, humoros és azt kell mondjam intelligens is. Nem csak fent már említett kikarikírozott társadalomrajz, vagy a politikai szatíra miatt, hanem számos rejtett jelzés is figyelemfelhívásként működik, görbe tükörként funkcionál, amire az olvasó csak a sokadik oldal után döbben rá. Allan például a maga százegy évével tökéletes kockává válik, amikor hozzájut szeretett fekete tabletjéhez, utalva ezzel sokunk képernyő- és kütyü-függőségére. Szerettem, hogy Allan még mindig szeretnivaló, hogy még mindig Julius agyára megy, és hogy Jonasson helyzetkomikumára, és humorérzékére még mindig lehet számítani. Nagyon várom, hogy Allan betöltse a százkettőt!
"– Az én nevem Allan. És ez itt a legjobb barátom, Julius. Aki spárgatermesztő. Én nem vagyok semmi, csak öreg. Ha hiszi, ha nem, ma van a százegyedik születésnapom."
A regényt az Athenaeum 2018-as kiadásában és jóvoltából olvashattam 428 oldalon.









2018. november 3., szombat

Gill Sims: Hát persze, hogy iszom!

Most őszintén. Hát nem nagyszerű cím ez? Kellőképpen megmosolyogtató, kicsit pökhendi, enyhén felcsigázza az érdeklődést és nem megszokott. De ami a legfontosabb, a könyv elolvasása után azt kell mondanom önazonos is.


Az alapsztori az, hogy az írónő már évek óta rendszeresen vezetett egy blogot a Facebookon, Peter and Jane néven saját kis családi élete és viszontagságaik történetéről, majd ezekből a bejegyzésekből összerakott egy kellemes könyvet. A kötet humoros hangnemben íródott, középpontban egy 30-as évei végén álló anyával, akinek két gyerkőce, egy férje, egy kutyája, és egy teljesen átlagosnak mondható élete van. A mindennapjait a család, a gyermekek körüli ugrálás és a napi mókuskerék teszi ki, körítve egy részmunkaidős állással és beborítva jó adag, meg nem valósított, és "ezt-nem-így-képzeltem" álommal. 
"Nem akarok én is olyan lenni, mint azok a nők, akik minden héten rendbe rakatják a frizurájukat, és csak "a gyerekeikért élnek". Ott csoportosulnak az iskolaudvaron, és próbálják túllicitálni egymást azzal, mi mindenben tűnik ki a drágalátos csemetéjük, ilyen szuper állást kapott a férjük, és milyen egzotikus nyaraláson vettek részt.Én egyszerűen jó sok whiskyt akarok inni egy füstös jazzklubban, miközben miniszoknyában feszítek, és egy jóképű pasas duruzsol a fülembe.Érdekes foglalkozást szeretnék, hogy végre használhassam az agysejtjeimet (biztos vagyok benne, hogy maradt még néhány…). Újra izgalmat, romantikát és veszélyes helyzeteket szeretnék. Szeretnék Párizsba szökni, hogy egy manzárdszobában átéljem az igaz szerelmet (mindezt természetesen a szinte kötelező szegénység és éhezés nélkül).Gyanítom, hogy Simon és a gyerekek nem ájulnának el a tervemtől, nem kizárólag azon akadnának fenn, hogy igazából utálom a jazzt.”
Ami a Hát persze, hogy iszom! sava-borsát adja, az egyrészt maga a napló formátum: a kötet egy iskolai év kezdésével indít, amikor is Ellen elhatározza, hogy idén minden sokkal olajozottabban és rendszerben szabottan fog zajlani, kevésbé lesz szétszórt, és szeszélyes. A másik nagy erőssége mindenképpen a lapokból oldalanként áradó önirónia és szarkazmus. Sims már a regény kezdetén nem totojázik és beismeri, hogy nagy valószínűséggel idén sem lesz minta anyuci, és a gyerekei sem eminensek, az előre megálmodott napi rutint és esti csésze zöld teát pedig gyorsan kiváltja a káosz és a kanapén lerogyva eliszogatott pohár bor. Vagy kettő.

Azok a felvonultatott szituációk, amelyekben a kimerült édesanya próbálja egyensúlyban tartani a munkáját, a magánéletét és a háztartás vezetését, nos...hogy is fogalmazzak...több, mint életszerűek. Úgy konkrétan mi magunk, 30-on túli családanyák vagyunk. Azok, akik reggelente épp csak ki tudnak kecmeregni a kávéfőzőig, miután többször is kinyomták a telefonjukon az ébresztőt, hogy korántsem tündéri mosollyal az arcukon megpróbálja felébreszteni, és iskolába indítani a gyerekeket. Azok, akiknek még mindig nem sikerült beszerezni a legmenőbb és legpraktikusabb, legmárkásabb uzsonnás dobozt, amelyben mosolygó pofis, formára vágott egészséges finomságok lapulnak. Nap, mint nap. Azok, akik előző este nem képesek összeállítani a másnapi, kifinomult és elegáns stílusjegyeket tükröző, viselni kívánt szettjüket. Vagy ne adj' Isten, nem is rendelkeznek az ízléses ruhatár alapdarabjaival. Azok, akik még mindig nem sajátították el a francia fonás fortélyait, és sütni sem hajlandóak hajnal egykor a másnapi iskolai bulira, hanem inkább vesznek valamit gyorsan reggel a pékségben. Azok, akik nem tudnak cicás szemet rittyenteni maguknak a szemhéjtussal, sőt még laza kontyot sem a Pinterest bejegyzései alapján. Ugye, nem kell folytatnom a sort?

Könnyű azonosulni tehát a könyv karaktereivel, ami mindamellett, hogy rendkívül vicces tud lenni, egy kicsit ijesztő is. Éles tükör, melyben túl jól láthatók a botlásaink, gyengeségeink, mulasztásaink. Gill Sims kötete azon kívül, hogy igazi szórakoztató kikapcsolódást nyújtó írás, egész jó fejlődésregény. Az önmagunkkal való szembenézésre hív fel, mások elfogadására tanít humorral, a felelősségvállalás mibenlétét és annak határait feszegeti. Fontos, hogy merjünk esendőek lenni, hibát véteni! Ahogy bele kell férnie az életünkbe a szabályoknak, úgy helyet kell kapnia időnként a kisebbségi komplexusunknak, a káosznak és egyéb emberi jellemvonásunknak. Az írónő szép számmal be is bizonyítja a történetben, hogy senki nem az, akinek véled, és főként nem az a tökéletes valami, ami látszik. Csak egyszerű emberi lények. S éppen így, s ezért jók. Szerethetőek.

Összességében azt hiszem, akinek tetszett a Rossz anyák című film és társa, az szeretni fogja a kötetet. Néhol úgy éreztem, kicsit sok az azonos gondolat, néhol túl kevésnek találtam a mondanivalót.  Egyébként minden szülőnek ajánlanám. Minden olyan helyzetről szól ugyanis, amikor az ember besokall a maximalizmussal, és boldogan belezuhan a saját esendőségébe. Szerintem sokunknak nem kell magyarázni a túlnyomás miatti gőz kieresztését, akkor sem, ha az egy-két (több) pohár alkohol elfogyasztásában ölt testet. Akinek pedig a könyvből nem jött le a lényeg, az bontson ki egy üveg bort, és érezze jól magát egy olyan könyvvel, amit igazán szeret.
"Próbáld élvezni a gyerekedet, ez a legfontosabb. A gyerek iszonyatosan fárasztó, kiszívja a vérünket, lerágja a húsunkat, ezért meg kell tőle szabadulni néha. Régen ez nem volt probléma, óriási családok éltek együtt, és mindig volt kire bízni a gyereket. Manapság egy izolált anya próbál két-három gyereket nevelni, ami pokoli fárasztó. Élni kell néha, hogy utána egy jól szívható-rágható anyát kapjanak vissza. Nem számít, hogy mindig rend legyen, jól álljon a függöny, és minden ki legyen vasalva. Nem kell vasalni, hordjanak a férfiak olyan inget, ami nem gyűrődik. Ha mindennek próbálunk megfelelni, abba beledöglünk, és a gyerekeinkkel is ingerültek leszünk. Próbáljunk felelőtlen szülők lenni, akik élvezik az életet és a gyerekkel való marháskodást, és akkor jó lesz mindenkinek." /Vekerdy a szülői stratégiáról/
A könyvet a Partvonal 2018-as kiadásában olvastam 360 oldalon. A kötetet kedvezményes áron megvásárolhatod ITT!

2018. szeptember 28., péntek

Lucy Strange - A ​fülemüleerdő titka

Lányregények őszinte híveként, nagy kíváncsisággal és még nagyobb elvárással kezdtem neki a számomra teljesen idegen Lucy Strange regénynek. Kigyönyörködtem magam a szépséges borítóban, majd megsimogattam az első lapokat, mert azok is csodálatos, akár ki is színezhető ábrákat rejtenek.

Fülszöveg: Elragadóan szövevényes történet barátságról, tündérmesékről és családi titkokról. 
1919-et írunk. Mama beteg. Papa külföldön kap munkát. Jane dadus túl elfoglalt, hogy odafigyeljen Henriettára, és az árnyakra amiket lát – vagy látni vél – az új házukban, Remény-lakban. Teljesen egyedül, néhány mese társaságában Henry felfedezi, hogy Remény-lak tele van különös titkokkal: elfeledett padlás, kísérteties alakok, rejtélyes tűz, ami a kert mögötti fák között pislákol. 
Egy éjjel kimerészkedik a Fülemüle-erdő sötétjébe. Vajon mit talál, ami az egész életét megváltoztatja?

Nos a kezdeti ujjongásom nem tartott sokáig, és bizonyos előítéletek csúnyán kezdték felütni a fejüket, ugyanis már a kötet elején kiderül a főszereplő Henry (Henrietta) vezetékneve: Abbott. Kezdjük ott, hogy az én legeslegkedvencebb klasszikus lányregényem főszereplője nem más, mint Jerusha Abbott, a Nyakigláb apó szeretnivaló, kis nagy szívvel megáldott Judyja. Szóval nem öntött el a nagy öröm, hogy ezek szerint Lucy Strange is Jean Webster rajongó, olvasva a fülszöveget és ismerve az említett kötetet, egyértelműnek véltem, hogy Lucy leutánozta Webster sanyarú sorsú árváját egy sanyarú sorsú kamaszlányra és még annyira sem vette a fáradtságot, hogy főhősének egy eltérő család nevet kreáljon. Tudom, csak gyakran elfelejtem: csúnya dolog ítélkezni. Mert hogy hatalmasat tévedtem!


Ahogyan Henry egyre beljebb és beljebb haladt a félelmetes, de ugyanakkor csodálatos Reménylakhoz tartozó fülemüleerdőben és annak rejtélyeinek megoldásában, úgy lágyult el az én egyébként sem túl kérges szívem az Abbott lány és írójának irányában.
A könyv története egy tragédiát követő változással indít, az Abbott család vidékre költözik, mert három gyermekük közül a legidősebbet elveszítették. Az apa a munkájába és általa jó messzire menekül, az anya pedig eltéved saját belső világában. Henryre és Judy nénikéjére marad a feladat, hogy vigyázzanak Malackára, aki egyébként Roberta és kisbaba. Nagyon tetszett  a könyvben a szereplők egyszerű, de rendkívül igényes karakter ábrázolása, amin csak Strange hasonlatai tesznek túl. Annyira szeretem, mikor valaki nem fél használni a szavakat! Nem fél használni, színnel és illatokkal, és ábrándokkal megtölteni és minden negédesség nélkül továbbadni. Ilyen A fülemüleerdő titka.

A könyv, a kamasz Henry szemszögéből mutatja be a gyász feldolgozásának módjait, a felelősségvállalás kérdését, az elmagányosodást, és az újra egymásra találás örömét. Az édesanyja depresszióba süppedésével és a cseppet sem jóindulatú doktor megjelenésével főhősnőnk is egyre mélyebbre merül kétségbeesésében, rengeteg belső vívódásnak, aggodalomnak lehetünk tanúi Henry jellemfejlődésén keresztül. Csodaszép megoldás, hogy az írónő a kamaszlány halott bátyját hívta elő erre a szerepre, ő az aki motiválja, erősíti, támogatja Henryt, aki egyéb társ, vagy felnőtt híján a mankója lesz ebben a végtelenül nehéz helyzetben. 

Henry több, kedves barátra is lel az események előre haladtával, kik remek segítői lesznek, kezdve a fülemüleerdő titokzatos boszorkányával, egy lerázhatatlan sánta rémisztő emberrel, hogy a világháborút megjárt sebhelyes arcú férfiról már ne is beszéljünk. Nagy hangsúlyt kap a regényben a családi és azon belül a testvéri szeretet, amit jóleső örömmel olvastam, annak ellenére, hogy a történet számos része fájdalmasan torokszorító.
"- A történeteknek nincs mindig boldog végük, Hen. - mondta csendesen."
Henryt ennek feldolgozásában újdonsült barátja, Pille segíti, aki tele van meglepetéssel, történetekkel, és persze szívjósággal.

"- Egy rövidebb élet is élet, Henrietta Abbott- mondta. -Sokat gondolkoztam ezen. Egy rövidebb élet röviden,de fényesen ég…Egy fényes csillag."

Óh igen, történetek! Henry egy igazi, vérbeli könyvmoly, aki a történetek varázsával, a fantázia szépségével és a szavak erejével veszi fel a harcot a veszteségek, tragédiák szülte démonokkal, és segítségükkel hozza vissza édesanyját a fájdalom rengetegéből, édesapját pedig a saját maga által okozott száműzetésből.

"- A táviratod az oka, Hen. - mondta. - A távirat, amit tegnap reggel küldtél.

A kiválasztott szavakra gondoltam. Csak négyre volt elég pénzem. Gyötrelmes volt - hogyan magyarázhatnék meg neki mindent, ami történt, csupán négy szóban?

Végül ezeket a szavakat választottam:
Itt van szükségünk rád."
A furcsa titkok; az 1. világháború utáni időszak szomorúsága; az édesanya mérhetetlen, gyermeke elveszítése felett érzett fájdalma; egy kamaszlány félelme, hogy mindenki eltűnik mellőle, akit szeret; - mind-mind olyan szépen és lecsupaszítva van megírva, hogy a történet végig rabul ejt, a szereplőkkel együtt szorong, örül, sír az ember, anélkül, hogy bármikor csöpögőssé válna a kötet. A természet bevonása és megjelenítése kiváló eszköz a regényben, a madarak, a természeti jelenségek, leírások valójában egy-egy érzelem, lelki állapot ábrázolásai, lenyűgöző köntösbe bújtatva. 
Henry története a szívembe markolt, és arra késztetett, hogy azonmód kedvenccé avassam és feltegyem a legkedvesebb könyvespolcom féltett kincsei közé.
Az új helye közvetlenül a Nyakigláb Apó mellett van.


A könyvet kedvezményesen megveheted ITT!
A regényt a mindennapkonyv.hu jóvoltából olvastam, a Manó Könyvek 2018-as kiadásában 320 oldalon.