2018. május 28., hétfő

Vámos Mikós: Töredelmes vallomás



Őszinte leszek, egy bajom van a töredelmes, maguktól kikívánkozó vallomásokkal: nem igen tudok velük mit kezdeni. Mármint írásos formában. Amennyiben az a cél, vagy úgy hozza a sors, hogy személyesen, direkt, vagy véletlenül épp nálam találja magát valaki mikor szakad el a cérna, vagy borul ki a bili, teherletétel szempontjából nagyon szívesen segítek. Meghallgatom az illetőt, általában még a feldogozáshoz is segítséget jelentő kérdéseket tudok feltenni, kifújja magát az illető, megnyugszunk és halad minden tovább. Amikor azonban mindezzel egy kötetben kellenem csinálnom valamit, akkor sokszor elbizonytalanodom. Valószínűleg bennem is van hiba, ugyanakkor azt kell mondanom nagyon kevés olyan szerzőt olvastam, aki rendelkezik azzal a stílussal, mely ehhez a műfajhoz szükségeltetne. Szerintem. Mert vagy legyen egy általánosságban kedves-bolondos bölcsességeket megismertetni kívánó személyiség, aki személyes történéseivel színezi a sztorit (lásd Forrest Gump a buszmegállóban); vagy akkor rántson annyira mélyen magával, hogy eszembe se jusson azon gondolkodni, kell-e, jó-e ez most nekem. Jártam már úgy Polcz Alaine egyik kötetével is, hogy annyira indokolatlanul intimnek éreztem, oly nagyon benne jártunk egyből az intim szférájában, hogy abban a minőségben és szövegkörnyezetben nem találtam fel magam.

Vámos kicsit Forrest Gump. De mindenképpen arany középút. Nem tudom megítélni, mennyire tudatos írói munka eredménye ez, de tulajdonképpen mindegy is. Ezt a kötetét valamiért már az egy harmadától, mondjuk úgy, epilógusnak éreztem. Persze, benne van ebben a kor, meg az évek, amit az ember nem is bán egyáltalán. Nagy bravúr, hogy sikerült összehozni egy novellás kötetet úgy, hogy annak ennyire kiegyensúlyozott, jól bejárható íve legyen, amit ráadásul még könnyű is olvasni. 

"Olyan időket élünk, amikor bizonyos dolgokat nem szabad elmesélni. Csak esetleg – hosszabb habozás után – töredelmesen bevallani."

A töredelmes vallomás Vámos Miklós reminiszcenciája, egy színvonalas visszaemlékezés, amiben mindenki szerencséjére van múltidézés és annak minden hozománya. A személyes tapasztalások révén, kapunk végtelenül szimpatikus, és cseppet sem felszínes életbölcsességeket, vagy, ami nekem még jobban tetszett, magától magához címzett kiszólásokat, következtetéseket. Benne vannak hát az élet kis és nagy dolgai, családtagok, szerelmek, barátságok, és ezek anekdotái. A túl korán megkezdett házasságé, vagy a túl korán felnőni kényszerülő gyermekkoré. Az adott életszakaszt körülvevő éra ábrázolása kristálytiszta és hibátlan. S mindeközben végig-végig szerethető.

"A legfájdalmasabb emlékek mindig ahhoz kapcsolódnak, amikor nincs kit hibáztatni, egyértelmű, hogy mi voltunk hülyék. Inkább egyes számban: ÉN VOLTAM HÜLYE."

Szerethető, mert magunkra ismerhetünk a szereplők, vagy a megélt életesemények kapcsán. Szerethető, mert a hangnem mindvégig közvetlen, de nem rám- vagy túlerőltetett. Szerethető, mert végtelenül egyszerű és őszinte. Van benne zsenialitás, -lásd egy mondatos (!) novellák- és intelligens humor pedig még több. Vagy, hogy messzire ne menjünk ez a mondata:

"Az olvasók csodálatos emberek."

Hát lehet az ilyen írót nem szeretni?! Meg azért is, mert a novellák során keresztül bemutatott felidézésekből egy dolgot egyértelműen és biztosan levonhatunk: az életet a maga kusza-furcsa mivoltában jól tessék megélni. Akár így visszaemlékezéseken keresztül is. Vagy meztelenül, kristálytiszta víztükör alatt úszkálva, mint a borítón.
Szeressétek!

A kötetet az Athenaeum kiadó jóvoltából olvashattam, 248. oldalon. Megjelenés éve: 2018.

2018. május 1., kedd

Uj Péter: Ömbizalompunpa

"A Szerda egy rovat, de még inkább műfaj, amit az Index- és 444-alapító Uj Péter írt a Népszabadságban."

"UP tömény, mint Bosch, kis felületre visz fel sokat, mint van Eyck..."

"Hittünk abban, hogy az interneten nem csak összegyűjteni lehet tartalmat, hanem csinálni is. Uj Péter volt a legelkötelezettebb és sikerült is neki."


Ezeket és hasonlókat olvastam Uj Péterről, akinek nevét leginkább az Indexhez és a 444.hu-hoz, írásait pedig főként a kétezres évek elejének Népszabadságából ismertem. Azért nőiesen bevallom, amikor értesültem róla, hogy a zsurnalisztának könyve jelent meg, erősen dolgozott bennem a kíváncsiság, mert nem tudtam elképzelni, abból a zagyvalékos remekből, ami UP-ből úgy folyik, mint EP-ből, hogyan áll össze vajon egy kötet?! Egyébként pedig, személy szerint kihívásnak tűnt elolvasni a könyvet, mert kb. ugyanolyan mértékben van herótom a politizálástól, mint amennyire lelkesedem az intellektusért, és van kedvemre a nyelvi humor. Ezzel így össze is foglaltam, hogy mi Uj Péter lényege, és azt is mondom mindjárt miért is tettem nagyon jól, hogy hagytam magam el/megszédíteni a furcsa glosszákba szabott iróniától.

1. Mert Uj Péter sem szenvedheti a butaságot. Ja, hogy még ki nem...Hát én. Gyűlölöm az emberi fejekben elterpeszkedő, jobbára a trendiségben rejtőző sötétséget. Kiszorítja a józan parasztit, hogy a nagyívűről, a szárnyalóról és a géniuszról már ne is beszéljek. Míg jómagam a megvető közönnyel, addig UP a szavakkal és egy igen éles görbe tükörrel harcol a kreténség ellen.

2. Mert Uj Péter mindig új. Akármennyire rosszul hangzik is, de tényleg. Jómagam például már egészen biztosan nem emlékeztem a cikkekben előforduló szereplők nevének egyharmadára. UP rámutat a publicisztikák illékonyságára, ezért a cikkeit összegzésekkel vezeti fel, lábjegyzeteli, kommenteli. Igazából mégis ott van az az aprócska tény, hogy név nélkül is teljesen felismerhetőek a magyar köz- és magánélet szereplői, lásd pl. a -90-es évek vállalkozója. Úgy tudja rekonstruálni a rendszerváltás éveit és azt követő időszakot - vagy ahogyan ő fogalmaz "a cirillbetűs kovbojhangulatát" -, hogy az ember elképzelni sem tudja, hogy fog a Nagy D-ből, a Merdzsóból és a Gyúrónadrágból összeállni a  neonszín öltönyös-ruhás, susogó mackós, makkos cipős, technós '90-es évek patchworkje... Összefog. 

3. Mert Uj Péter ír is, nem csak lát és dokumentál. Újságírók könyveitől ezért szoktam félni, vagy rosszabb esetben lábrázást kapni. Gyanítom egészen másfajta véna szükségeltetik egyikhez is, másikhoz is. Legkedvesebb a személyes emlékein alapuló szösszenetei voltak, nagyon bele lehet merülni az általuk keltett noszatalgikus hangulatba. A könyvben azt olvastam, élete nagy bókja volt, amikor valaki az írását Eszterházyéhoz hasonlította. Pedig tényleg. Erősen emlékeztet a stílus, és az is, ahogyan a szavakat egymásba fűzi, ahogyan a véleményét félremagyarázás nélküli egy történetbe szövi. Nem semmi.

Nos, összegezve ezért éri meg szerintem Ömbizalompunpát olvasni. Ami zavaró volt benne, az a néhol sok(k)-nak tűnő, hozzám nem mindig elérő, s kicsit izzadtságszagúnak tűnő groteszk. Szerethető egyébként, és én általában kedvelem is, lehet, csak megfelelő adagolás kérdése az egész.

A kötet Uj Péter 1995-2005 közötti írásaiból, glosszáiból és karcolataiból átszűrt, remekbe szabott válogatása. 21 évnyi  cikkhalom, melyek átszerkesztve, szócikkei révén aktualizálva tárják elénk a múltat. Karikatúrába ágyazva mutat meg, idéz fel egy más Magyarországot: a pitit, a kisstílűt, a gagyit és az ízléstelent, amiből ez az egész mai magyar valóság furcsa torszüleménye kifejlődött. Azt is mondhatnám, olyannyira jól sikerült neki a megfigyelés kedvenc leshelyéről, hogy maga is beobachtungstellévé lett.
"Rovatom, a Szerda végül 21 évig húzta. 1995-ben indult tehát, könnyű kiszámolni. Azt hiszem, nem sikerült megdöntenie a rekordot, amelyet Árkus József Egy hét című humorrovata tart vagy tartott: 1968-tól 89-ig futott. Ez kábé holtverseny. (Viszont én meg nem voltam ávós, amit mindenképp a saját javamra írok.)"

2018. április 23., hétfő

Hillary Jordan - Mudbound (Sárfészek)

Jordan díjnyertes debütáló regénye a Sárfészek, nyugodtan lehetne az előítélet könyve. Találkozhatunk benne apróbb megnyilvánulásaival, enyhe kis fintoraival, mely kimerülhet egy megvető szájhúzásban, de össze is rezzenhetünk a lapokon eluralkodó önkényességbe forduló brutalitást olvasva. A könyv 1946-ban, a második világháború után játszódik, Mississippi állam deltavidékén, ahol az emberek sorsát a mezőgazdaság, a birtok, a föld és a háborús élmények határozzák meg.
Hol van már 1861 és a Konföderáció, és hol van például Alexander Stephens, aki szerint "a négerek nem egyenlőek a fehér emberekkel; hogy a rabszolgaság – alárendelés a feljebbvaló fajnak – a természetes és általános életformájuk." - gondolhatnánk. Rossz hírem van. Itt van mind. Itt burjánzik végig 320 oldalon, hiába "írunk" 1861-et.



Ami elsőként megfogott a regényben, az Jordan írásmódja. A téma ugyanis lássuk be, annak szélsőséges és köztudottan érzelmeket kiváltó mivolta miatt -rabszolgaság, elnyomás, feketék-fehérek konfliktusa- már félsiker, ha ügyesen van kiaknázva. Annak megírása azonban már nagyon nem mindegy, született már annyi regény, film, novella, stb. ugyanebben a témában, hogy nehéz helyzetben lehet az, aki a sokadik bőrt akarja lehúzni róla, anélkül, hogy ne legyen egysíkú, és ne vesszen a feledés homályába, az "egy a sok közül" fikciók közé. Hát a Sárfészek minden bizonyára nem fog. Amint már említettem, Hillary Jordan írásmódja ugyanis egészen eltérő, új irányvonalat képvisel az eddig ilyen, vagy hasonló témát feldolgozó íróktól, olyan szuggesztíven jeleníti meg az alakjait és tud kívül helyezkedni a tragikus fordulatoknál, hogy az döbbenet. Nagyon érdekes, hogy viszonylag érzékenyen reagálok a regényben is megjelenő élethelyzetekre, sorsfordulatokra, mégis a váltakozó narratíva és az örökké tárgyilagos, realista, szinte rideg megjelenítés miatt sikerül kívülre helyezkedni és maradni az egyébként szívbemarkoló jeleneteknél.

Kezdetben, az első oldalak olvasása után tartottam tőle, hogy a regény Cullinan: Csábítás című könyvének sorsásra jut majd, hiszen az amerikai Dél, a feketék helyzete, sőt a váltott szemszög alkalmazása is mind-mind ebbe az irányba mutatott. Amíg azonban Cullinannél nem értettem, és nem tartottam indokoltnak a több (ott 8) nézőpont váltogatását, itt ezt alkalmazva az írónő karakterei szinte kiköszöntek a sorok közül és lejöttek a lapról, hogy elmeséljék családregényüket és tragédiájukat. 

A regény kezdetén Laurát ismerhetjük meg leginkább, a vénlánynak számító képzett, okos és jólnevelt asszonyt, akinek sorsába az írónő beleszövi az 1900-as évek közepének elmaradott, hímsoviniszta nézeteit, miszerint egy nő legyen szép, buta, a végletekig engedelmes és szülésen, házimunkán, valamint férjének bálványozásán kívül mással ne foglalkozzék. Laura személyében aztán szépen felszámolja ezeket a nézeteket, a nőnek igénye van a szépre, a művészetekre, az elismerésre. Mindezek és társadalmi helyzete miatt Laura egyfajta kirekesztettségben és magányban kell, hogy éljen. Ettől a magánytól menti meg aztán a férje, Henry, hogy egy másfajta magányba száműzze, igaz már társadalmilag elfogadott rangban, férjes asszonyként. A másfajta magány egy mocskos, elszigetelt farm a semmi közepén, az állandó sár vidékén, melyet ráadásul a bigott és fajgyűlölő apósa próbál irányítani. Ahogyan növekszik Laurában a helytől kapott klausztrofóbia és elvágyódás, úgy megy keresztül egy folyamatos jellemformálódáson, melyet gyönyörű fordulatok és képek írnak le a könyvben.
"Ha a farmra gondolok, csak a sarat látom. A férjem körme alatt, a gyerekek térdén és hajában. Úgy szippantja be a lábam, mint egy falánk újszülött a mellbimbót. Csizmatalpnyi foltokban foglalja el a házat. Hiába is próbálnám visszaverni, elborít mindent. Barnában álmodom."
A többi szereplőt tekintve, valamennyiükre jellemző ez az egy helyben toporgás, az elfogadás és örökös tervezgetés, de tettekre semmit át nem váltó szemlélet. Henry saját maga szerint a tipikus jó ember, jó férj, jó fiú, jó báty - miközben fogalma sincs az őt körülvevők lelkében dúló viharokról, vagy ha van is, ahhoz is középszerű, hogy bármit is hozzá tegyen ehhez. Öccse Jamie, a sármőr, háborús pilóta, ugyanakkor képtelen feldolgozni az őt ért sokkot, így az alkoholba menekül. A háború lesz a kapcsolódási pont közte, illetve a McAllan család és birtokuk egy részének bérlői a fekete bőrű Jacksonék között. Ronsel Jackson, a legidősebb fiú, tulajdonképpen a háború révén szeretne kikerülni a lakhelyét teljesen elborító faji szegregációból, ott érzi először, hogy ő is ember, aki igenis ér valamit, akinek lehetnek vágyai, gondolatai, aki szeret és akit szerethetnek. Ronsel kiemelkedően okos, intelligens, és éppen ez lesz a veszte, nem látja, hogy ami a háború zűrzavarában megengedhető volt, az a szülőföldjén ellenérzést, sőt gyűlölet vált ki. Az elfojtott gyűlöletet és haragot egyébként tökéletesen ábrázolja a folyton jelen lévő és hömpölygő sár, mely egyszer csak elborít mindent.

"Elmentem harcolni a hazámért, és arra tértem vissza, hogy semmit se változott. A feketék még most is a busz végében utaztak és a hátsó ajtón jártak be-ki; még mindig a fehérek gyapotját szedték és a fehérek bocsánatáért könyörögtek."

A regény a végletekig lecsupaszítva mutatja be a rasszizmust, a családon belüli erőszakot, és az elvakult őrületig fokozódó utálatot. Nagyon szerettem volna, ha a szereplők hajon fogva kirángatják magukat ebből a sártengerből, de tudtam számomra Jordan könyvének az a gyengesége, amiben nagyon erős. Becsap a szépséges borító, becsap még a színe is, lenne inkább reménytelenül szürkésbarna a ragyogó avarszín helyett. Ezeknek a karaktereknek hajlíthatatlan a végzetük, nincs abban lehetőség egy csöpp vargabetűre sem, és egyik sem fog levonni semmiféle nagyívű következtetést az emberi lélek nagyságának győzelméről. Ennek a történetnek a mesemondói a legigaztalanabb, legszörnyűbb hiedelmekről tanúskodnak, amelyek ronda foltjai az amerikai nemzet történelmének, és olyan igazságokat kínálnak, melyek sokkal mélyebben rezegnek bennünk, mint a happy endek megnyugtató lezárásai.

Azt hiszem, ha összegeznem és pár szóval jellemeznem kellene, azt mondanám ez egy csúfságában is szép és bátor regény, amely sok elismerést és széles olvasó közönséget érdemel. Még akkor is, ha személy szerint úgy vagyok vele: nem szeretek barnában álmodni. Bár...a könyv vége beszél valami ragyogásról...szóval...mindenképp megéri elolvasni!

"Ilyen véget szeretnénk mind a ketten, te és én. Elhiheted, hogy nem valószínű, de lehetséges. Ha elég keményen dolgozott és imádkozott érte. Ha legalább olyan makacs volt, mint amilyen szerencsés.Ha tényleg megvolt benne az a ragyogás."

Plusz pontul szolgált nálam a második világháborúban a feketék szerepét bemutató nézőpont és a "Fekete Párduc" harckocsizó zászlóalj megjelenítése.
Ha pedig filmen is megnéznéd, milyen a Sárfészek, jó szívvel tudom ajánlani a belőle készült, 4 Oscar díjra jelölt filmet, melyet 2017-ben Carey Mulligan rendezett, a főszerepben Mary J. Blige-al.


2018. március 22., csütörtök

Ngũgĩ wa Thiong'o - Közöttünk ​a folyó

Waiyaki, a történet főhőse, miközben a g(k)ikuyu közösség szent fája mellett, a Mugumo-on áll, látja, hogy az elterülő gerincek és völgyek olyanok, mint a nyugvó oroszlánok, akik újra felébredni készülek. Ez a nyugalom összeomlik a brit gyarmatosítók megjelenésével, akik olyan változást hoznak, amely a társadalmat a megvilágosodás kulturális dilemmájába helyezi, vagy az ősi gyökerekhez vezeti vissza. A változás e témája, a középütt állás dilemmája a központi eleme Ngugi első könyvének.



A helyszín tehát Afrika, és a kikuyu közösség kis faluja, amiről a szerző Ngugi wa Thiong'o népmeseszerűen mondja el a változás hatását a két ellentétes, egymással szembe kerülő dombon, végig fenntartva azt a feszültséget, melyet két dühös harcos összecsapása előtt éreznénk. Az első és nagyobb domb Kameno, amely otthont ad a nagy látnoknak, Mugo wa Kibiro-nak, aki megprófétálta a fehér emberek eljövetelét. Főhősünk, Waiyaki és az apja Chege Mugó közvetlen leszármazottai Mugónak.
A rivális, Makuyu a kereszténységet és a fehér ember életformáját tette magáévá, itt él a vakbuzgó Joshua prédikátor a családjával, aki a misszionárius Livingstone nagy követője, az Ótestamentum minden betűjének betartója és betartatója. Ebben a vezetésért és a jövőért küzdő élet-halál harcban egy folyó folyik a két gerinc között, amely az idő és haladás közti középutat szimbolizálja. Az élet folytonosságát is képviselő folyó, a Honia.

"Az élet völgyén vágott át a folyó. Ha a lejtőket nem borítják bokrok és erdők, a Kameno vagy a Makuyu tetejéről látni lehetett volna a vizet. Így azonban le kellett ereszkedni hozzá. Odalentről sem lehetett felmérni a folyó teljes hosszát, ahogy kecsesen, minden sietség nélkül kanyargott végig a völgyön, akár egy kígyó. A folyó neve Honia volt, a szó azt jelenti, gyógyulás vagy újjáéledés. A Honia soha nem száradt ki: mintha erős élni akarás segítette volna, hogy ellenálljon az aszálynak és az időjárás változásainak. Mindig ugyanúgy folytatta az útját, soha nem sietett, soha meg nem torpant. Az emberek látták ezt, és örültek neki."

A történetben a főhős, Waiyaki afrikai elitté válik, miután apja elküldi, hogy tanuljon a fehér embertől a misszionárius iskolában, majd térjen haza és próbálja meg átadni a saját társadalmának ezt a tudást. A Makuyu domb vakbuzgó kereszténysége és a Kameno konzervatív törzsi tisztasága a népi hagyományok megőrzésével -így például a lányok körülmetélésével- fenyegeti a társadalom egységét és  előrevetíti annak pusztulását. A szerző ugyanakkor reményt ad ebbe a kavargásba, amikor a könyvébe egy szerelmi történetet csempész. Waiyaki ugyanis beleszeret egy Kamenói lányba, Nyamburába, aki számára ugyan egy tisztátalan, körülmetéletlen lány kellene csupán, hogy legyen  Makuyunól, kinek apja Józsué ráadásul a keresztények vezetője. Waiyaki csendben meditál minderről az Isten hegyén, miután megválasztotta Nyamburát feleségének és összeveti magában a haladás és a törzse adta ellentétekben rejlő lehetőségeket.

"Igen, a dombok csendjében Waiyaki sok mindent megértett. A nők körülmetélésében nem a fizikai művelet a fontos, hanem az, amit az ember lelkével tett. Nem lehetett egyik napról a másikra eltörölni. Türelemre és mindenekfölött oktatásra volt szükség. Ha a fehér ember vallása elszakít a szokásoktól, de nem ad helyette mást, aminek ugyanekkora az értéke, az ember elvész, és belehal abba, hogy megpróbálja feloldani az ellentétet, mint Muthoni."
Waiyakinak azonban rá kell döbbennie, hogy hiába épített iskolákat és tanított gyerekeket, hiába lett a közössége megbecsült tagja és nevezik Tanítónak, ezek az ellentétek már nem feloldhatóak.
Az a prózai világosság, és az általa használt egyszerű és erőteljes szavak egyfajta nagyítót adnak az olvasó kezébe és arra késztetik, hogy a társadalmat a regény karakterein keresztül vizsgálja meg. A szép költői képek és főként Kenya igazi afrikai leírása és megjelenítése az, ami igazán kiemelkedő a könyvben. A nézőpont állandó váltogatása is nagyon tetszett, ezáltal többféle nézőpontból is megvizsgálhatjuk az eszméket, a törzset, a vallást, az oktatást és az összefogást.


2018. február 15., csütörtök

Jhumpa Lahiri - Mélyföld

"A hindu filozófiában a három igeidő – a múlt, a jelen és a jövő – feltehetően egyszerre létezik Istenben. Isten időtlen, de az idő – halál isteneként – testet ölt.
Descartes a Harmadik Meditációjában azt mondja, hogy Isten minden egyes egymást követő pillanatban újjáalkotja a testet. Így az idő a létfenntartás egyik formája."

Jhumpa Lahiri családregénye érdekes vállalkozás, a két testvér története két különböző földrészen játszódik. Egyetlen esemény drámaian megváltoztathatja az ember lakhelyéhez, tájhoz kötődő érzelmeit, azét, amelyet addig sajátjának érzett. Az ebből fakadó érzelmi hullám pedig kifelé tovább fodrozódik a generációk végtelen mintáin és összekuszálja, összeütközteti azt új emberekkel, új körülményekkel, hogy aztán visszavonhatatlanul átalakíthassa. Így jelenik meg benne egyszerre a három, fent idézett igeidő.




A történet középpontja Rhode Island és India (Kalkutta), valamint a Mitra testvérek Subhash és Udayan, akik tizenöt hónap különbséggel látták meg a napvilágot. A '60-as évek végén járunk, abban az időszakban mikor a Naxalita-felkelés a kommunizmus katalizátorául szolgált. Subhash, az idősebb testvér, végtelenül nyugodt és megbízható, míg öccse, Udayan jóval indulatosabb, merészebb, így ő lesz az, aki egy mély fejest ugrik a mozgalomba és annak egyik központi figurája lesz. A két, egymáshoz erős kötelékkel ragaszkodó testvér kapcsolata az évek múlásával és Udayan elköteleződésével egyre lazábbá válik. Megrendítő olvasni, mennyire el tud egy eszme távolítani egymástól két olyan embert, akik olyan szimbiózisban cseperednek, mint az ikerpárok. Amikor aztán Subhashnak felajánlanak egy ösztöndíjat az Amerikai Egyesült Államokba, hogy eltávolodjon mindattól a szégyentől és gondtól melyet a testvére és a lakhelye kezd jelenteni számára, kevés gondolkodás után igen mond. A sztori fordulópontja azonban csak ezután jön, mert Subhash a költözéssel csupán annyit ér el, hogy egy furcsa kereszteződést hoz létre kontinensek és nemzedékek között.

Lahiri írásmódja sémáktól mentes, nem kell különféle, jól bevált klisékhez folyamodnia azért, hogy egy szívfacsaró történetet kanyarintson, anélkül is meg tudja ríkatni és hatni az olvasóit, hogy manipulálná őket. A regényben megjelenő kevés, de éppen elégséges számú karakterek magányos elmélkedésén keresztül, az olvasók rátalálnak saját személyes tapasztalataikra, érzéseikre, amelyek aztán visszatükröződnek rájuk. Például, mikor megkérdezik Subhasht, otthon érzi-e magát Rhode Islandon, Lahiri ezt írja: "He didn't belong, but perhaps it didn't matter. He wanted to tell her that he had been waiting all his life to find Rhode Island. That it was here, in this minute but majestic corner of the world, that he could breathe." A kötődéseknek és azok szűk csomóinak ilyesfajta kibogozása, analizálása annyira egyedi és profi módon van mélységeiben megírva, hogy az egészen ritka élmény.

"Bár Subhash úgy nézett ki, mint akármelyik bengáli, most elkötelezettséget érzett a külföldiek iránt. Közös volt velük az a tudat, hogy létezik egy máshol. Egy másik élet, ahová vissza lehet térni. Az eltávozásra való képesség."

Nagy és súlyos témákkal dolgozik az író, úgy mint bűntudat, bátorság és a passzivitás következményei. Bár Rhode Island partjai valószínűleg majd minden regényben tökéletes helyszínt nyújtanának, ebben a könyvben a magányt jelképező óceán, a vízsodorta uszadék fa, mind kiváló metaforául szolgálnak egy egymással összecsapó és egymásba omló, majd szétszóródó családnak. 

Azok, akik már több írását is olvasták Lahirinek, azt szokták a szemére vetni, hogy minden regényében felveti a bevándorlás témáját és mindig hasonló módon teszi ezt. A bevándorló szülőktől származó írónőtől azért eléggé természetesnek tűnik, hogy lenyűgözi a téma és nem tud nem írni róla. Aztán pedig adja magát a gondolat, nem lehet, hogy a Subhashban megfogalmazódó aggályok és félelmek, valójában Jhumpáé? Az igazat megvallva bárhogy légyen is, a Mélyföld azért többről szól, mint emigráció, még akkor is, ha a sztori alappillére ezen a lábon áll. 
Egy helyütt pl. az írónő egy, a tengerparton heverő nehéz, nagy kőről ír: "too large to unearth, its surface partly visible, but its contours unknown." Ezzel a félmondattal tökéletesen jellemezhető Lahiri írásmódja. A Mélyföldben a karakterek összetett érzelmi síkon mozognak, kevéssé kontúrosak, vagy körülhatárolhatóak és az olvasó megtapasztalhatja ennek a skálának minden rétegét, alámerülhet annak színes mélységeibe. 


2018. február 3., szombat

Junot Díaz: Így veszíted el

Néha fel-felbukkannak olyan könyvek, amelyek nem nyerik el maradéktalanul a tetszésemet, mégis nehéz szó nélkül elmenni mellettük. Motoszkál az emberben valami, amiről úgy érzi, figyelem felhívás céljából mégis csak közlésre érdemes, ellenkező esetben lehet, hogy mások is szó és olvasás nélkül mennek el mellette. Így vagyok én Junot Díaz: Így veszíted el című kötetével.



Az Így veszíted el, az emberi szív összetettségéről szóló rövid történetek gyűjteménye, a Pulitzer-díjas Junot Díaz-tól. Ahogyan az amerikaiak mondanák: Junot Díaz is the big deal. Nagy üzlet, mert a Drown (1996) című, dominikai migrációról szóló novella gyűjteménye óta, töretlenül megy előre és vissza sem néz. Regénye, az Oscar Wao rövid, de csodálatos élete (és akkor most ne menjünk el amellett sem, hogy nagy címmágus Díaz!)  2008-ban elnyerte a Pulitzer-díjat.
Ahogyan a cím is jelzi, a vékonyka kötetben megjelenő történetek az összetört szívről és szétszakadt szerelmi kapcsolatokról szólnak. A Drown-ból megismert Yuniort itt visszacsempészi ez az egészen tehetséges Díaz, és természetesen a központi karakterré váló figura itt sem sokkal bölcsebb, mint a bemutatkozó kötetben volt. A szeszélyes és virilis fiatalember nem csinál nagy kunsztot semmiből, lelkiismereti kérdések nemigen foglalkoztatják. A barátnőivel hűvös, meg-megalszik azért valamelyikőjüknél itt-ott, és egyik elbaltázott kapcsolatból a másikba ugrál. Példaképei, -barátja Elvis, és testvére Rafa- sem éppen az erény megtestesítői. Elvis ugyan házas, mégis támogat odahaza a Dominikai Köztársaságban egy hátrahagyott saját gyereket, Rafa pedig rákos, mégis barátnők sorával igyekszik magát életben tartani. 

"Nem vagyok rossz ember. Tudom, hogyan hangzik ez – védekező, gátlástalan –, de igaz. Olyan vagyok, mint mindenki más: gyenge, tele hibákkal, de alapvetően jó."

Az ember azt gondolná, itt lett elég, és minden olvasó lecsapja a könyvet, de...! De itt jön be Díaz elvitathatatlan tehetsége, mert egyrészt Yunior karakterének és szellemének annyira emberi és esendő jellemvonásokat, majd a novellák sorát végigjárva jellemfejlődést ad, hogy az ember minden bűnét megbocsátja és nem tudja nem kedvelni. Másrészt ott van végig a háttér, a tipikusnak épp nem biztos, hogy mondható, de általánosításában végtelenül jól sikerült bevándorló latin-amerikai, dominikai közösség ábrázolása is. Bár nem olyan emberekről olvasunk, akikkel mindennap összefuthatunk, az író tapasztalatának köszönhetően életre kelnek ezek a figurák és az ember úgy érzi, ha leteszi a könyvet csak átugrik a szomszéd alacsony tornácos, színes fadeszkás házába és máris találkozhat Rafával. Nagyon fontosnak tartom ez utóbbi készséget, ugyanis az évek alatt rájöttem, az igazán nagy irodalom nem feltétlenül az, amit olvasva folytonosan rajongok, hanem az, amiben külső, tudatos szemlélő tudok maradni, mégis a számomra kevésbé tetszetős cselekménytől el tud rángatni és belehúzni egy teljesen másféle emberi közegbe, állapotba. Ezeket a boldogtalan szerelmi sztorikat is egyfajta médiumként használja, hogy súlyosabb emberi történetkehez, témákhoz nyúlhasson. Elismerésem.

Díaz könyvében minden szereplő szembesül a helyettesíthetőség és adott helyzetünkből való elmozdulás, kiszorítás veszélyével - legyen szó szegénységről, bevándorlásról, halálról. Személyes kedvencemben a Nilda, című novellában Yunior megpróbál megbirkózni bátyja rákos megbetegedésével. Menekülési útvonalat keresve ráébred, vannak olyan dolgok az életben, amelyek elől képtelenség elfutni, elmenekülni. Megváltás azonban van. A karaktereket ugyanis nem nyomja agyon a sorsuk, próbálnak erőt venni azon a szerencsétlen lapjáráson, amit a balsors nekik osztott. Ez Díaz másik nagy titka, bár szereplőinek sorsa nem tükrözi feltétlenül a miénket, a jobb és boldogabb életbe vetett álmaik igen. Rájönnek, hogy a megváltás egyszerűen úgy jelentkezik, hogy a sors azért dob eléjük olyan problémát ami elől lehetetlen elfutni, vagy megoldani, mert csak megélni lehet azt és elfogadni. Aztán pedig újra és töretlenül az álmokba menekülni.

Azt olvastam, a Díaz-rajongók úgy nyilatkoztak, az olyan könyvek, mint az Így veszíted el, megújította a hitüket az irodalomban. Nos ezzel, minden érdeme és az író tehetségének elismerése mellett sem tudok azonosulni. Azzal viszont igen, amit Díaz nyilatkozott származása és identitása kapcsán, azzal összefüggésben, miszerint rájött, a dominikai közösség kultúrája is megérdemli a nagy művészetet, művészeket: "-It's terrible not to see yourself reflected in the larger culture. You become a ghost."
Mindenesetre azt kell mondanom, karakterábrázolásával, s azok jellemfejlődésével, hihetetlenül emberi hangjával Díaz nem csak az említett embereknek tett nagy szolgálatot, hanem mindannyiunknak.



2018. január 27., szombat

Tan Twan Eng: Esti ködök kertje

 "Úgy éreztem, minden egyes korttyal valami mélabút is magamba szívok, ami átjárta a tealeveleket."

Igen, határozottan én is így éreztem, mert Tan Twan Eng második regényében, Az Esti ködök kertjében folytatja az emlékezet és a felejtés két pillére közti érzékeny egyensúly ábrázolását az 1980-as évek végi Malajziában.



A könyv borítója is gyönyörű szép, ritka pillanat mikor ennyire nagy összhangban van a tartalom a külalakkal. A látvány már eleve egy klasszikus, távol-keleti atmoszférát ígér és Tan gondoskodik róla, hogy az olvasó azt is kapja. Rendkívül aprólékosan megmunkált, részletgazdag regény, főszereplője Töoh Jün-ling bírónő megtestesíthetné Mnémoszüné szobrát, benne ugyanis -afáziája következtében- tökéletesen összekapcsolódik az emberi emlékezet és a felejtés, valamint neki is van egy lánytestvére, mint az istennőnek volt. (Adja magát a kérdés, melyet a regény tökéletesen ábrázol: És hogyan jelenik meg a személyes, az emlékezetben személyessé lett idő? Nem azzal töltjük szinte az egész életünket, hogy lavírozgatunk emlékezet és felejtés között, harmóniát keresve?)

A történet úgy kezdődik, hogy az 1980-as évek végén a tiszteletreméltó Jün-ling betegsége miatt visszavonul és elkezdi írni emlékiratait. Ennek a dokumentálásnak, mementónak köszönhetően ismerjük meg múltjának legszebb darabját, Jugirit, a maláj hegyek teaültetvényei között megbújó Esti Ködök Kertjét. A Kert, szépségét Nakamura Aritomo munkásságának köszönheti, aki személyesen a japán császárnak tervezett művészi rendezési elv alapján japánkerteket. Aritomo már régen elment, a kert pedig, amit maga után hagyott, az enyészeté lett. Örökségének szortírozásával előtörnek Jün-ling második világháborús kísértetekkel teli emlékei. A jelen és a múlt között hirtelen váltakozó fejezetek alatt tanúi lehetünk annak a rettenetnek, melyet a bírónő és nővére a japán internálás alatt elszenvedtek. Nővére halála után Jün-linget a túlélők bűntudata járja át, mely innentől a regény lapjait végig kíséri. Ennek egyik eredményeként, emlékének tiszteletben tartására hozza létre Jün-ling Jugirit, azáltal, hogy a japánkerteket kedvelő nővére miatt, beáll kertészinasnak Aritomotóhoz.

A regényben Aritomoto figuráját végig rejtély kíséri, nem derül ki róla semmi, azon kívül, hogy menekül a múltja elől. Annyit megtudunk még, hogy a kertészkedésen kívül más művészeteknek is hódol, így pl. a ukiyo-e és a horimono területén is képzett. Ennek azért is van jelentősége, mert Eng profi módon fűzi össze a regény történéseit az ezekből a művészeti ágakból kölcsönzött elemekkel.

Innentől kezdődik tulajdonképpen a cselekmény háttérbe szorítása, mert a fókusz nem szigorúan a cselekmény, hanem egyfajta metaforikus "köd" létrehozása, mely az elfelejtett emlékeket jelképezik. Azok, akik nem kedvelik a lassan hömpölygő és kibontakozó történeteket, kárpótlást nyújthat a regény kiváló hely- és időbeni vezetése. A könyv ugyanis annyira végtelenül gazdag kidolgozott részletekben, hogy borzasztóan nehéz nem benne ragadni a leíró részek szépségében, az általuk keltett melankóliában és továbblapozni a végkifejlet felé.

"Smaragdzöld zománcos mézmadár röppent tova fénytüskeként, még mindig ragyogva a napsugártól, amit a dzsungel fölött szívott magába."

A könyv egyik nagy tanulsága, az Esti Ködök Kertjének egyik nagy leckéje, hogy a mindennapi életünkben is mennyi pozitívumot köszönhetünk a művészeteknek. Mind Aritomo, mind pedig Jün-ling számára a művészet egy élő, lélegző dolog, amit Jugiri képvisel. Traumákkal, fájdalommal teli életükben gyógyír. Jün-ling nem értékeli mégsem ezt a kapcsolatot az élete és a gyönyörű kert között. Azt csak Aritomónak köszönhetően tanulja meg. Megtanulja, hogy gyakorlatilag bármitől, bármiből lehet kölcsönözni, hogy gazdagodjunk általa. Ahogyan a japán kert használja a sakkei elemeit a végső tökéletesség eléréséhez, úgy viselkedik, szelektál és kölcsönöz memóriánk is az emlékeinkkel.

"Az ablakokon át figyelem, ahogy a köd megsűrűsödik, eltörölve a hegyek kertbe idézett képét. Vajon a köd is csupán a sakkei egyik eleme, amelyet Aritomo bevont a művészetébe? Eltűnődöm a kérdésen. Talán nem csupán a hegyeket használta fel, de a szelet, a felhőket és az örökké változó fényviszonyokat is? Talán magától a mennytől kölcsönzött?"
Tan Twan Eng regénye bebizonyítja, hogy éppúgy, mint a Jugirit körülvevő éteri köd, emlékezetünk is megváltoztathatja formáit és alakíthatja mindennapi életünket. A művészetek pedig segíthetik az itt-ott előálló, betöltetlen űr széles ecsetvonásokkal történő kitöltését.