2018. július 22., vasárnap

Albert Camus – Jacques Ferrandez: Az idegen

Amikor megláttam az Athenaeum megjelenésre váró könyvújdonságai között, már akkor tudtam, hogy ezt a kötetet mindenképp el kell olvasnom. Elég régen volt, hogy Camus-től olvastam a Közöny-t, kb. tinédzser korom azon időszakában lehetett, amikor egyszerre igyekeztem befalni az összes klasszikust. Ennek megvan az az előnye, hogy majd' húsz év távlatából már csak azokat veszem elő újra, amikről most is azt gondolom, hogy érdemes.

Emlékszem, mikor újrafordították a könyvet, már azt is épp eléggé bátor vállalkozásnak tartottam, mert az Idegen ugyan teljesen korrekt és tökéletesen fedi az eredetit, de pár helyütt a fordítás épp a "közönyt" változtatta meg olyan mai frázisokkal, amelyek nem közönyt, hanem sokkal inkább flegmaságot tükröznek, a kettő pedig nem ugyanaz. Amíg flegma vagy, addig csak leszarod, de ha már közönyös, akkor tényleg nincs vele semmi kötődésed, dolgod. Így valamelyest számomra veszített is a lényegből, noha a cím maga tetszett.
Szóval ezek után izgatottan és kétkedve vettem a kezembe Az idegent, amely ráadásul képregény formájában igyekszik visszaadni Camus gyors tempójú regényének morális dilemmáját, az abszurdot. Sikerült.


Az adaptációt Jacques Ferrandeznek köszönhetjük, aki Camus-höz hasonlóan szintén algír és azt kell mondanom akvarell-szerű képregényével tökéletesen hozza az eredeti könyv minden fordulatát. Maga a művészi munka ugyanis kiváló. Nem lehet szó nélkül elmenni a kivitelezés mellett, Ferrandez figurái maguk is karikatúráknak tűnnek, színeiben és ábrázolásmódjában zseniálisan jeleníti meg a beálló fordulatot, élezi ki az eseményeket. A könyv egyébként egy nagy alakú, igényes papírra nyomtatott ritkaság. A rajzok annyira szépek és oda valók, hogy az első képregényes oldalt kinyitva és a "de gyönyörű-n" túljutva is sokáig csak ugrál az ember szeme egyik kockáról a másikra, anélkül, hogy ténylegesen olvasni kezdene.


Kicsit muszáj beszélni magáról az alapműről, mert anélkül kevéssé megérthető, hogy mekkora vállalkozás is maga a képregény. A fülszöveg szerint a könyv "egy Meursault nevű algíri francia hivatalnokról szól, aki elkövet egy gyilkosságot, el is ítélik miatta. Meursault büntetése halál, a regény pedig a büntetés előtti börtönnapjait tárgyalja. A végkifejlet nem kétséges, a tanulság azonban meghökkentő. Miközben ugyanis Meursault ellen emberölés vádjával jogos eljárás folyik, egyúttal koncepciós per áldozata is. Ha ugyanis az öncélú gyilkosságot elkövető tettest beszámíthatatlannak nyilvánítanák, megmenekülhetne a fővesztéstől. A bírák azonban végső soron a meursault-i mentalitást, az abszurd emberi mivoltot büntetik. Feláldozzák Meursault-t azért, hogy ne kelljen szembenézniük saját létük abszurditásával."



Azért is tartom nagy kihívásnak, és ugyanakkor rendkívüli ötletnek a Közöny képregényes megjelenítését, mert a karakter(ek) mély összetettsége és maga az önmegfigyelő, introspektív pszichológia ábrázolása embertelen próbálkozásnak tűnik képileg ábrázolva. Maga a hely, a helyszínek is hiba nélkül jelennek meg, egyedülálló, hogy egyrészt pontosan olyan, mint a korabeli lehetett, másrészt pedig olyan, mint amilyennek képzeltem a '40-es évek Algériáját. A képeken alkalmazott lágy tónusok és pl. az épületek részletgazdagsága olyan élővé teszik az oldalakat, mintha a fejünkben pörgő képek, a fehér oldalakon elevenednének meg kivetítve.

"A rikkancsok kiáltását a már enyhülő levegőben, az utolsó madarak énekét a téren, a szendvicsárusok hívogatását, a villamosok csikorgását a magas kanyarokban, és az ég morgását, mielőtt a éjszaka lehull a kikötőre."

A történet előrehaladtával egy idő után be kellett látnom, a képkockák túl strukturáltnak, egydimenziósnak tűnnek. Vissza-vissza lapozva és gondolva azonban azt kell mondanom, azon kívül, hogy hagy egy minimális hiányérzetet, még ez is teljesen jól illeszkedik a történethez. S az is lehet, hogy tudatos.
Maga a sztori és ennek megfelelően a képi világ legmegdöbbentőbb felfedezése, "katarzisa" nagyjából az utolsó 15 oldalon következik be. A főszereplő Mersault világmeglátása, közönye, az őt  (és valamennyiünket) körülvevő gépezetből való kitörés lehetetlensége, magához az élethez és a halálhoz való viszonya igen élénken és ezáltal félelmetesen (jól) ábrázolt. A vége pedig egy rettenetesen érzékletes záró képsor és a vele együtt járó jól megérdemelt borzongás.

"Mit számít, ha gyilkossággal vádolnak, de azért végeznek ki, mert nem sírtál anyád temetésén?!"

Külön érdekesség, hogy a  művet Bayer Antal műfordító, a Magyar Képregénykiadók Szövetségének elnöke ültette át magyar nyelvre. Bátran merem ajánlani minden képregény rajongónak, klasszikus irodalom iránt érdeklődőnek, de nyugodt szívvel kezébe adnám bármely kamasznak, legyűrni a kötelezők iránti kötelező ellenszenvét, mert ezt egész biztosan nem fogja unni. Hibátlan munka ugyanis.

2018. június 20., szerda

Paige Toon: Egy ​darab a szívemből

"Nem vagyok egy 
Sok kis darabból állok 
Töredékek egészeként 
Az egyiket neked adtam 
És egy része most halott 
Valahányszor megbántasz 
Valahányszor sírok 
A darabka, mely a tiéd 
Lassan elenyész 
Egyelőre még él 
Nem veszítettél el 
De mások igen 
És ez olyasmi, amit jó lenne 
Ha nem felejtenél el"



A szüleim 40. házassági évfordulójára készülünk. A húgommal próbálunk egy albumot összeállítani a fiatal "együttjárós" időszakukból és az ifjú házas életükből. Peregnek a régi fotók a kezünkben, peregnek rajtuk az arcok, sokféle érzelemmel, néhol szigorúságig mesterkélten, néhol félszeg félmosollyal, néhol pedig önfeledt pillanatokba beleragadva. Elnézem őket, és eltűnődöm... Vajon ott és akkor boldogok voltak? Vagy csak annak tűnnek? Legyűrték őket a hétköznapok, a pénzkeresés, a megélhetési gondok, vagy sikerült még inkább megerősödniük egymás iránti szeretetükben?
Tudom, hogy szeretik egymást, nem csak a gyermek szemszögéből, hanem a nőéből is, mert nem tudnak huzamosabb ideig  egy helyiségben tartózkodni anélkül, hogy egymáshoz ne érnének; mert minden apró rezdülésükkel a másik felé fordulnak, és mert mindkettő őszinte érzelmekkel a hangjában aggódik a másikért, benne egy közös ponttal megosztva félelmeiket, egymástól függetlenül, ami én vagyok.

Paige Toon könyve éppen ezekről az egymáshoz kötő, egymáshoz kötődő kapcsokról szól. Kapcsokról, amelyek a másikhoz kötnek. Vagy nem kötnek, csak Te gondolod úgy. Szól még egyéb viszonyulásokról is, például az exekhez fűződőkről (óh, jaj!). És az elengedésről.  Arról egyértelműen.
Nem gondoltam volna, hogy pont egy chic-lit műfajú regény hozza elő belőlem az érzelmi kötődés misztériumának boncolgatását, ám mégis ez történt. Történetünk főszereplője Bridget, újságíró, blogger, aki utazásait magazinokban és persze a blogjában rögzíti sikerrel. No meg ez utóbbiban exeinek felkeresését is. Az alap koncepció ugyanis az, mely szerint Bridget azért nem tudja/tudta megtalálni a Nagy Ő-t, mert minden kapcsolatában ott hagyta a szíve egy kis darabkáját és nem teljes emberként nem tud kiteljesedni viszonyaiban. Szóval útra kel, hogy felkeresse valamennyi exét és visszakérje tőlük azt a bizonyos, ott felejtett kis darabot.

"– Mi az? – Csak… Ez a darabokban lévő szív dolog. Hogy azt írod, szeretnél valakit teljes szívedből szeretni. – Igen? – Tényleg azt hiszed, hogy képes leszel rá, pusztán attól, hogy találkozol az összes volt barátoddal, és visszaköveteled tőlük a szíved egy darabkáját?"

Azt kell mondanom, már ez a sztori is végtelenül izgalmas és rendkívül sok témát, érzelmet feszeget és meg is érint. Elindít az emberben egy nosztalgikus visszatekintést, és míg Bridget felkeresi a számára közömbös, de iránta még mindig nem az; az agresszor; a rocksztár, vagy éppen az "ő lehetett volna az, aki..." exeit, az olvasó óhatatlanul párhuzamot von. Vajon, ha én keresném fel valamennyi exemet, hogyan reagálnának? Nekem milyen az exeimhez fűződő viszonyom? Biztos, hogy egy velük való újratalálkozás a megfelelő módja a lezárásnak és tovább lépésnek? Nagyon érdekes és mélyre vezető kérdések, amelynek igyekeztem utána járni. Nem nagyon sikerült. Száraz, -vagy mondjuk inkább úgy- szakirodalom van a témában, de kevéssé a pszichológiai mélységekre voltam kíváncsi. A háttér alapvető ismerete miatt persze megérte, de sokkal izgalmasabbnak tartottam a mozgatórugók gyakorlatát. Mivel meglepően kevés a témában az internetes és nem Berki Krisztiánnak Hódi Pamelához fűződő viszonyáról szóló cikk, mini közvélemény kutatásba kezdtem. Az eredmények megérnének egy külön blogbejegyzést, úgyhogy ezt részleteiben nem is boncolgatom, viszont összegezve elmondható, hogy nem igazán tudjuk szépen elengedni a másikat, vagy egy harmadik segít hozzá ahhoz, hogy közömbössé váljon számunkra. Érdekes...

Toon könyve, annak ellenére, hogy kifejezetten nem szeretem a chick litet,  azért tetszett végtelenül, mert nem túl romantikus, nincsenek idealizált karakterek, a történet eseményei nem fordulnak sem rózsaszínbe, sem csöpögős giccsbe. És nincsenek benne fölösleges mondatok! Nagyon fontos! Szépen lassan hömpölyög a történet az elgondolkodtató részek pont annyi érzelmet kapnak, amennyit kell. Nincs túlcifrázva, sem kiszínezve, így sokkal szerethetőbb. Briget története az exek felkutatása során meglepő fordulatot vesz, és az írónő nagyon okosan egy plusz fordulatot csempész a sztoriba az özvegy, kislányát egyedül nevelő fiatal férfi, Charlie személyével. Számomra ez a kanyar plusz egy pontot tett hozzá az egészhez, mert szembesülünk a gyász és maga a veszteség érzés feldolgozásának egy másik oldalával is.

Összességében ez egy remek, "csajos" könyv, gyönyörű útleírásokkal (Cornwall és Thaiföld), romantikával, párkapcsolati kérdésekkel, és önmagunk megtalálásával.



2018. június 2., szombat

Kimberley Freeman: Örökzöld-zuhatag

Váltott kettős narratívával van dolgunk, mely 88 évet választ el egymástól, színhelye pedig egyaránt a fenséges, nagy múltú történelmi szálloda, az Evergreen Spa Hotel Ausztráliában, a Kék-hegységben.

[Vigyázz spoiler!]
Az egyik szál 1926-ba vezet, amikor is a Honeychurch-Black testvérpár, Flora és Sam az ausztrál elit által kedvelt Evergreen Spa Hotelbe látogat Sam gyógyulása érdekében. A hely afféle szanatóriumként funkcionálna Sam számára, hiszen a testvérek apja azért küldte őt a neves szállodába nővére felügyeletével, hogy kigyógyuljon ópium-függőségéből. Sam karakterében az írónő egyik bravúrjának lehetünk tanúi, olyan ügyesen csavarja át a kellemes, jóképű fiatalember figuráját egy drogfüggő, felelőtlen aranyifjú szerepébe, hogy Violettel együtt mi is átértékeljük a róla addig kialakított képet. Violet: a szintén felelőtlen, életkorának megfelelően kellőképp önző tinédzser korú lány kényszerből, barátja ajánlására kerül a jómódú hotelbe és egyúttal Sam látókörébe. A kettejük közti vonzalom az, amit első látásra szerelemnek szokás nevezni, ám a társadalmi helyzetükből adódó különbségek miatt végig titkolózásra kényszerülnek, míg szerelmük tragédiába nem fordul.

"Azt hitte a szenvedély villámcsapásszerű, tűzforró, elementáris erő. De már tudja, hogy nem az, hanem időtlen, feneketlen, mélységesen mély kút. Vagy inkább olyan, mint a dagály. Lassan közeleg, ám ha egyszer célba ér, roppant erővel, hajthatatlanul mozgatja a világot. Az igazi szenvedély nem éri be az álmodozással: az igazi szenvedély kitart."


Mint már említettem, a regény egyik fő erőssége a karakterek fantasztikus kidolgozottságában és megjelenítésében rejlik. Mindegyik szereplő -legyen az fő, vagy csak mellékszerepet kapott- él és megelevenedik a lapokon. Flora például, egy olyan anyát helyettesítő nőtípust képvisel, aki a korabeli elvárások, konvenciók, valamint saját belső késztetései, igényeinek megvalósítása határán mozog. Kevés reményt ad öccsének ilyesfajta meggyógyítása, gyógyulása számára. Realisztikus, kötelességtudó, ezért kitart apja kívánsága mellett. 
A testvérekkel együtt Flora vőlegénye, Tony és néhány barátja is a szállodai társasághoz tartozik. Flora feladatait tökéletes precizitással teljesíti, ugyanakkor arról álmodozik, hogy orvossá válik, de családja számára ő csak egy fiatal nő, aki kifogástalan előmenetel helyett mindenképp előnyös házasságra termett. Bár kevéssé szép, de rendkívül megbízható és jó nevű nemesi családból való, ezért a végtelenül primitív, proli környezetből felülemelkedett Tonynak, és az elvárásoknak több, mint tökéletes.

Az események aztán veszedelmes fordulatot vesznek, amikor egy hatalmas hóvihar elvágja a szállodát a szomszéd falutól. A feszültség, a frusztráció és az elszigeteltség tapinthatóvá sűrűsödik a lapokon és érzékelhetően lerombolja az erkölcsi és társadalmi normákat. A szálloda megmaradt vendégei csupán minimális személyzetre hagyatkozhatnak, hogy gondoskodhassanak a cseppet sem csökkenő igényeikről. A körülmények azonban egyre romlanak. Az ellátásuk megoldatlan, a személyzet megbetegszik, nincs áram, és ami a legfontosabb, Sam ópiuma elfogy az indulatok pedig végzetesen elszabadulnak....

2014-ben, szeretett testvére, Adam halála után, Lauren Beck az Evergreen-vízeséshez jön, hogy a szálloda kávézójában dolgozzon. Elsőként van távol Tazmániától, az otthonától. Bár harminc éves, Lauren naiv a világ szinte minden területén, mert családja egyfajta furcsa, már-már abnormális burkot vont köré, miközben évekig gondosan ápolták halálos beteg bátyját. Ízelítőt kapunk Lauren családi viszonyairól, az anyának a gyermekeihez fűződő, enyhén szólva is megkérdőjelezhető kapcsolatáról, valamint fény derül Adam titokzatos szerelmére is.
A felújításra váró szállodán Tomas, a dán építészek egyike dolgozik, aki rendre betér Lauren kávézójába. A nő életében első ízben tudja meg, milyen érzés, ha vonzónak találják az embert, milyen flörtölni és egy romantikus kapcsolatot kialakítani valakivel. Rövid ismeretség után Tomas a szálloda nyugati szárnyának kulcsát átadja Laurennek, ahol az régi szerelmes leveleket fedez fel. Tomas közben magánéleti viszontagságok miatt visszatér Dániába, így Lauren egyedül indul a küldetésre, hogy többet megtudjon a levelek írójáról, SBH-ról. Mindeközben feltűnik egy titokzatos idős hölgy, és Laren halott fivérének régi szerelme is...

A regény történelmi hátterének kidolgozottsága és megjelenítése külön említést érdemel, érezni, hogy az írónő rengeteg energiát tett a kutatómunkába. Az oldalakon hibátlanul jelenik meg a '20-as évek atmoszférája, az az időszak, amikor a férfiak és a nők igen-igen szegregáltak voltak, a társadalomban is eszerint a kettős mérce szerint mértek és ítéltek, tekintve, hogy évekkel az egyenjogúság látszatának halvány felvillanása előtt járunk. Freeman izgalmasan ábrázolja a társadalmi rétegeket, a szigorú elkülönülést, a homoszexualitáshoz való viszonyulást és a bármiféle másság kezelését.
Az Örökzöld-zuhatag több, mint egy romantikus szerelmi történet, a testvérek és a barátok közti szeretetről, a szülő-gyermek kapcsolatról szól egy jó adag rejtéllyel és izgalommal nyakon öntve.

Csemegeként pedig meghallgathatod az írónőt arról, hogyan inspirálta őt nagymamája az Örökzöld-zuhatag megírására.



A könyvet az Athenaeum kiadó jóvoltából, 416 oldalon olvastam. Megjelenés éve 2018.

2018. május 28., hétfő

Vámos Mikós: Töredelmes vallomás



Őszinte leszek, egy bajom van a töredelmes, maguktól kikívánkozó vallomásokkal: nem igen tudok velük mit kezdeni. Mármint írásos formában. Amennyiben az a cél, vagy úgy hozza a sors, hogy személyesen, direkt, vagy véletlenül épp nálam találja magát valaki mikor szakad el a cérna, vagy borul ki a bili, teherletétel szempontjából nagyon szívesen segítek. Meghallgatom az illetőt, általában még a feldogozáshoz is segítséget jelentő kérdéseket tudok feltenni, kifújja magát az illető, megnyugszunk és halad minden tovább. Amikor azonban mindezzel egy kötetben kellenem csinálnom valamit, akkor sokszor elbizonytalanodom. Valószínűleg bennem is van hiba, ugyanakkor azt kell mondanom nagyon kevés olyan szerzőt olvastam, aki rendelkezik azzal a stílussal, mely ehhez a műfajhoz szükségeltetne. Szerintem. Mert vagy legyen egy általánosságban kedves-bolondos bölcsességeket megismertetni kívánó személyiség, aki személyes történéseivel színezi a sztorit (lásd Forrest Gump a buszmegállóban); vagy akkor rántson annyira mélyen magával, hogy eszembe se jusson azon gondolkodni, kell-e, jó-e ez most nekem. Jártam már úgy Polcz Alaine egyik kötetével is, hogy annyira indokolatlanul intimnek éreztem, oly nagyon benne jártunk egyből az intim szférájában, hogy abban a minőségben és szövegkörnyezetben nem találtam fel magam.

Vámos kicsit Forrest Gump. De mindenképpen arany középút. Nem tudom megítélni, mennyire tudatos írói munka eredménye ez, de tulajdonképpen mindegy is. Ezt a kötetét valamiért már az egy harmadától, mondjuk úgy, epilógusnak éreztem. Persze, benne van ebben a kor, meg az évek, amit az ember nem is bán egyáltalán. Nagy bravúr, hogy sikerült összehozni egy novellás kötetet úgy, hogy annak ennyire kiegyensúlyozott, jól bejárható íve legyen, amit ráadásul még könnyű is olvasni. 

"Olyan időket élünk, amikor bizonyos dolgokat nem szabad elmesélni. Csak esetleg – hosszabb habozás után – töredelmesen bevallani."

A töredelmes vallomás Vámos Miklós reminiszcenciája, egy színvonalas visszaemlékezés, amiben mindenki szerencséjére van múltidézés és annak minden hozománya. A személyes tapasztalások révén, kapunk végtelenül szimpatikus, és cseppet sem felszínes életbölcsességeket, vagy, ami nekem még jobban tetszett, magától magához címzett kiszólásokat, következtetéseket. Benne vannak hát az élet kis és nagy dolgai, családtagok, szerelmek, barátságok, és ezek anekdotái. A túl korán megkezdett házasságé, vagy a túl korán felnőni kényszerülő gyermekkoré. Az adott életszakaszt körülvevő éra ábrázolása kristálytiszta és hibátlan. S mindeközben végig-végig szerethető.

"A legfájdalmasabb emlékek mindig ahhoz kapcsolódnak, amikor nincs kit hibáztatni, egyértelmű, hogy mi voltunk hülyék. Inkább egyes számban: ÉN VOLTAM HÜLYE."

Szerethető, mert magunkra ismerhetünk a szereplők, vagy a megélt életesemények kapcsán. Szerethető, mert a hangnem mindvégig közvetlen, de nem rám- vagy túlerőltetett. Szerethető, mert végtelenül egyszerű és őszinte. Van benne zsenialitás, -lásd egy mondatos (!) novellák- és intelligens humor pedig még több. Vagy, hogy messzire ne menjünk ez a mondata:

"Az olvasók csodálatos emberek."

Hát lehet az ilyen írót nem szeretni?! Meg azért is, mert a novellák során keresztül bemutatott felidézésekből egy dolgot egyértelműen és biztosan levonhatunk: az életet a maga kusza-furcsa mivoltában jól tessék megélni. Akár így visszaemlékezéseken keresztül is. Vagy meztelenül, kristálytiszta víztükör alatt úszkálva, mint a borítón.
Szeressétek!

A kötetet az Athenaeum kiadó jóvoltából olvashattam, 248. oldalon. Megjelenés éve: 2018.

2018. május 1., kedd

Uj Péter: Ömbizalompunpa

"A Szerda egy rovat, de még inkább műfaj, amit az Index- és 444-alapító Uj Péter írt a Népszabadságban."

"UP tömény, mint Bosch, kis felületre visz fel sokat, mint van Eyck..."

"Hittünk abban, hogy az interneten nem csak összegyűjteni lehet tartalmat, hanem csinálni is. Uj Péter volt a legelkötelezettebb és sikerült is neki."


Ezeket és hasonlókat olvastam Uj Péterről, akinek nevét leginkább az Indexhez és a 444.hu-hoz, írásait pedig főként a kétezres évek elejének Népszabadságából ismertem. Azért nőiesen bevallom, amikor értesültem róla, hogy a zsurnalisztának könyve jelent meg, erősen dolgozott bennem a kíváncsiság, mert nem tudtam elképzelni, abból a zagyvalékos remekből, ami UP-ből úgy folyik, mint EP-ből, hogyan áll össze vajon egy kötet?! Egyébként pedig, személy szerint kihívásnak tűnt elolvasni a könyvet, mert kb. ugyanolyan mértékben van herótom a politizálástól, mint amennyire lelkesedem az intellektusért, és van kedvemre a nyelvi humor. Ezzel így össze is foglaltam, hogy mi Uj Péter lényege, és azt is mondom mindjárt miért is tettem nagyon jól, hogy hagytam magam el/megszédíteni a furcsa glosszákba szabott iróniától.

1. Mert Uj Péter sem szenvedheti a butaságot. Ja, hogy még ki nem...Hát én. Gyűlölöm az emberi fejekben elterpeszkedő, jobbára a trendiségben rejtőző sötétséget. Kiszorítja a józan parasztit, hogy a nagyívűről, a szárnyalóról és a géniuszról már ne is beszéljek. Míg jómagam a megvető közönnyel, addig UP a szavakkal és egy igen éles görbe tükörrel harcol a kreténség ellen.

2. Mert Uj Péter mindig új. Akármennyire rosszul hangzik is, de tényleg. Jómagam például már egészen biztosan nem emlékeztem a cikkekben előforduló szereplők nevének egyharmadára. UP rámutat a publicisztikák illékonyságára, ezért a cikkeit összegzésekkel vezeti fel, lábjegyzeteli, kommenteli. Igazából mégis ott van az az aprócska tény, hogy név nélkül is teljesen felismerhetőek a magyar köz- és magánélet szereplői, lásd pl. a -90-es évek vállalkozója. Úgy tudja rekonstruálni a rendszerváltás éveit és azt követő időszakot - vagy ahogyan ő fogalmaz "a cirillbetűs kovbojhangulatát" -, hogy az ember elképzelni sem tudja, hogy fog a Nagy D-ből, a Merdzsóból és a Gyúrónadrágból összeállni a  neonszín öltönyös-ruhás, susogó mackós, makkos cipős, technós '90-es évek patchworkje... Összefog. 

3. Mert Uj Péter ír is, nem csak lát és dokumentál. Újságírók könyveitől ezért szoktam félni, vagy rosszabb esetben lábrázást kapni. Gyanítom egészen másfajta véna szükségeltetik egyikhez is, másikhoz is. Legkedvesebb a személyes emlékein alapuló szösszenetei voltak, nagyon bele lehet merülni az általuk keltett noszatalgikus hangulatba. A könyvben azt olvastam, élete nagy bókja volt, amikor valaki az írását Eszterházyéhoz hasonlította. Pedig tényleg. Erősen emlékeztet a stílus, és az is, ahogyan a szavakat egymásba fűzi, ahogyan a véleményét félremagyarázás nélküli egy történetbe szövi. Nem semmi.

Nos, összegezve ezért éri meg szerintem Ömbizalompunpát olvasni. Ami zavaró volt benne, az a néhol sok(k)-nak tűnő, hozzám nem mindig elérő, s kicsit izzadtságszagúnak tűnő groteszk. Szerethető egyébként, és én általában kedvelem is, lehet, csak megfelelő adagolás kérdése az egész.

A kötet Uj Péter 1995-2005 közötti írásaiból, glosszáiból és karcolataiból átszűrt, remekbe szabott válogatása. 21 évnyi  cikkhalom, melyek átszerkesztve, szócikkei révén aktualizálva tárják elénk a múltat. Karikatúrába ágyazva mutat meg, idéz fel egy más Magyarországot: a pitit, a kisstílűt, a gagyit és az ízléstelent, amiből ez az egész mai magyar valóság furcsa torszüleménye kifejlődött. Azt is mondhatnám, olyannyira jól sikerült neki a megfigyelés kedvenc leshelyéről, hogy maga is beobachtungstellévé lett.
"Rovatom, a Szerda végül 21 évig húzta. 1995-ben indult tehát, könnyű kiszámolni. Azt hiszem, nem sikerült megdöntenie a rekordot, amelyet Árkus József Egy hét című humorrovata tart vagy tartott: 1968-tól 89-ig futott. Ez kábé holtverseny. (Viszont én meg nem voltam ávós, amit mindenképp a saját javamra írok.)"

2018. április 23., hétfő

Hillary Jordan - Mudbound (Sárfészek)

Jordan díjnyertes debütáló regénye a Sárfészek, nyugodtan lehetne az előítélet könyve. Találkozhatunk benne apróbb megnyilvánulásaival, enyhe kis fintoraival, mely kimerülhet egy megvető szájhúzásban, de össze is rezzenhetünk a lapokon eluralkodó önkényességbe forduló brutalitást olvasva. A könyv 1946-ban, a második világháború után játszódik, Mississippi állam deltavidékén, ahol az emberek sorsát a mezőgazdaság, a birtok, a föld és a háborús élmények határozzák meg.
Hol van már 1861 és a Konföderáció, és hol van például Alexander Stephens, aki szerint "a négerek nem egyenlőek a fehér emberekkel; hogy a rabszolgaság – alárendelés a feljebbvaló fajnak – a természetes és általános életformájuk." - gondolhatnánk. Rossz hírem van. Itt van mind. Itt burjánzik végig 320 oldalon, hiába "írunk" 1861-et.



Ami elsőként megfogott a regényben, az Jordan írásmódja. A téma ugyanis lássuk be, annak szélsőséges és köztudottan érzelmeket kiváltó mivolta miatt -rabszolgaság, elnyomás, feketék-fehérek konfliktusa- már félsiker, ha ügyesen van kiaknázva. Annak megírása azonban már nagyon nem mindegy, született már annyi regény, film, novella, stb. ugyanebben a témában, hogy nehéz helyzetben lehet az, aki a sokadik bőrt akarja lehúzni róla, anélkül, hogy ne legyen egysíkú, és ne vesszen a feledés homályába, az "egy a sok közül" fikciók közé. Hát a Sárfészek minden bizonyára nem fog. Amint már említettem, Hillary Jordan írásmódja ugyanis egészen eltérő, új irányvonalat képvisel az eddig ilyen, vagy hasonló témát feldolgozó íróktól, olyan szuggesztíven jeleníti meg az alakjait és tud kívül helyezkedni a tragikus fordulatoknál, hogy az döbbenet. Nagyon érdekes, hogy viszonylag érzékenyen reagálok a regényben is megjelenő élethelyzetekre, sorsfordulatokra, mégis a váltakozó narratíva és az örökké tárgyilagos, realista, szinte rideg megjelenítés miatt sikerül kívülre helyezkedni és maradni az egyébként szívbemarkoló jeleneteknél.

Kezdetben, az első oldalak olvasása után tartottam tőle, hogy a regény Cullinan: Csábítás című könyvének sorsásra jut majd, hiszen az amerikai Dél, a feketék helyzete, sőt a váltott szemszög alkalmazása is mind-mind ebbe az irányba mutatott. Amíg azonban Cullinannél nem értettem, és nem tartottam indokoltnak a több (ott 8) nézőpont váltogatását, itt ezt alkalmazva az írónő karakterei szinte kiköszöntek a sorok közül és lejöttek a lapról, hogy elmeséljék családregényüket és tragédiájukat. 

A regény kezdetén Laurát ismerhetjük meg leginkább, a vénlánynak számító képzett, okos és jólnevelt asszonyt, akinek sorsába az írónő beleszövi az 1900-as évek közepének elmaradott, hímsoviniszta nézeteit, miszerint egy nő legyen szép, buta, a végletekig engedelmes és szülésen, házimunkán, valamint férjének bálványozásán kívül mással ne foglalkozzék. Laura személyében aztán szépen felszámolja ezeket a nézeteket, a nőnek igénye van a szépre, a művészetekre, az elismerésre. Mindezek és társadalmi helyzete miatt Laura egyfajta kirekesztettségben és magányban kell, hogy éljen. Ettől a magánytól menti meg aztán a férje, Henry, hogy egy másfajta magányba száműzze, igaz már társadalmilag elfogadott rangban, férjes asszonyként. A másfajta magány egy mocskos, elszigetelt farm a semmi közepén, az állandó sár vidékén, melyet ráadásul a bigott és fajgyűlölő apósa próbál irányítani. Ahogyan növekszik Laurában a helytől kapott klausztrofóbia és elvágyódás, úgy megy keresztül egy folyamatos jellemformálódáson, melyet gyönyörű fordulatok és képek írnak le a könyvben.
"Ha a farmra gondolok, csak a sarat látom. A férjem körme alatt, a gyerekek térdén és hajában. Úgy szippantja be a lábam, mint egy falánk újszülött a mellbimbót. Csizmatalpnyi foltokban foglalja el a házat. Hiába is próbálnám visszaverni, elborít mindent. Barnában álmodom."
A többi szereplőt tekintve, valamennyiükre jellemző ez az egy helyben toporgás, az elfogadás és örökös tervezgetés, de tettekre semmit át nem váltó szemlélet. Henry saját maga szerint a tipikus jó ember, jó férj, jó fiú, jó báty - miközben fogalma sincs az őt körülvevők lelkében dúló viharokról, vagy ha van is, ahhoz is középszerű, hogy bármit is hozzá tegyen ehhez. Öccse Jamie, a sármőr, háborús pilóta, ugyanakkor képtelen feldolgozni az őt ért sokkot, így az alkoholba menekül. A háború lesz a kapcsolódási pont közte, illetve a McAllan család és birtokuk egy részének bérlői a fekete bőrű Jacksonék között. Ronsel Jackson, a legidősebb fiú, tulajdonképpen a háború révén szeretne kikerülni a lakhelyét teljesen elborító faji szegregációból, ott érzi először, hogy ő is ember, aki igenis ér valamit, akinek lehetnek vágyai, gondolatai, aki szeret és akit szerethetnek. Ronsel kiemelkedően okos, intelligens, és éppen ez lesz a veszte, nem látja, hogy ami a háború zűrzavarában megengedhető volt, az a szülőföldjén ellenérzést, sőt gyűlölet vált ki. Az elfojtott gyűlöletet és haragot egyébként tökéletesen ábrázolja a folyton jelen lévő és hömpölygő sár, mely egyszer csak elborít mindent.

"Elmentem harcolni a hazámért, és arra tértem vissza, hogy semmit se változott. A feketék még most is a busz végében utaztak és a hátsó ajtón jártak be-ki; még mindig a fehérek gyapotját szedték és a fehérek bocsánatáért könyörögtek."

A regény a végletekig lecsupaszítva mutatja be a rasszizmust, a családon belüli erőszakot, és az elvakult őrületig fokozódó utálatot. Nagyon szerettem volna, ha a szereplők hajon fogva kirángatják magukat ebből a sártengerből, de tudtam számomra Jordan könyvének az a gyengesége, amiben nagyon erős. Becsap a szépséges borító, becsap még a színe is, lenne inkább reménytelenül szürkésbarna a ragyogó avarszín helyett. Ezeknek a karaktereknek hajlíthatatlan a végzetük, nincs abban lehetőség egy csöpp vargabetűre sem, és egyik sem fog levonni semmiféle nagyívű következtetést az emberi lélek nagyságának győzelméről. Ennek a történetnek a mesemondói a legigaztalanabb, legszörnyűbb hiedelmekről tanúskodnak, amelyek ronda foltjai az amerikai nemzet történelmének, és olyan igazságokat kínálnak, melyek sokkal mélyebben rezegnek bennünk, mint a happy endek megnyugtató lezárásai.

Azt hiszem, ha összegeznem és pár szóval jellemeznem kellene, azt mondanám ez egy csúfságában is szép és bátor regény, amely sok elismerést és széles olvasó közönséget érdemel. Még akkor is, ha személy szerint úgy vagyok vele: nem szeretek barnában álmodni. Bár...a könyv vége beszél valami ragyogásról...szóval...mindenképp megéri elolvasni!

"Ilyen véget szeretnénk mind a ketten, te és én. Elhiheted, hogy nem valószínű, de lehetséges. Ha elég keményen dolgozott és imádkozott érte. Ha legalább olyan makacs volt, mint amilyen szerencsés.Ha tényleg megvolt benne az a ragyogás."

Plusz pontul szolgált nálam a második világháborúban a feketék szerepét bemutató nézőpont és a "Fekete Párduc" harckocsizó zászlóalj megjelenítése.
Ha pedig filmen is megnéznéd, milyen a Sárfészek, jó szívvel tudom ajánlani a belőle készült, 4 Oscar díjra jelölt filmet, melyet 2017-ben Carey Mulligan rendezett, a főszerepben Mary J. Blige-al.


2018. március 22., csütörtök

Ngũgĩ wa Thiong'o - Közöttünk ​a folyó

Waiyaki, a történet főhőse, miközben a g(k)ikuyu közösség szent fája mellett, a Mugumo-on áll, látja, hogy az elterülő gerincek és völgyek olyanok, mint a nyugvó oroszlánok, akik újra felébredni készülek. Ez a nyugalom összeomlik a brit gyarmatosítók megjelenésével, akik olyan változást hoznak, amely a társadalmat a megvilágosodás kulturális dilemmájába helyezi, vagy az ősi gyökerekhez vezeti vissza. A változás e témája, a középütt állás dilemmája a központi eleme Ngugi első könyvének.



A helyszín tehát Afrika, és a kikuyu közösség kis faluja, amiről a szerző Ngugi wa Thiong'o népmeseszerűen mondja el a változás hatását a két ellentétes, egymással szembe kerülő dombon, végig fenntartva azt a feszültséget, melyet két dühös harcos összecsapása előtt éreznénk. Az első és nagyobb domb Kameno, amely otthont ad a nagy látnoknak, Mugo wa Kibiro-nak, aki megprófétálta a fehér emberek eljövetelét. Főhősünk, Waiyaki és az apja Chege Mugó közvetlen leszármazottai Mugónak.
A rivális, Makuyu a kereszténységet és a fehér ember életformáját tette magáévá, itt él a vakbuzgó Joshua prédikátor a családjával, aki a misszionárius Livingstone nagy követője, az Ótestamentum minden betűjének betartója és betartatója. Ebben a vezetésért és a jövőért küzdő élet-halál harcban egy folyó folyik a két gerinc között, amely az idő és haladás közti középutat szimbolizálja. Az élet folytonosságát is képviselő folyó, a Honia.

"Az élet völgyén vágott át a folyó. Ha a lejtőket nem borítják bokrok és erdők, a Kameno vagy a Makuyu tetejéről látni lehetett volna a vizet. Így azonban le kellett ereszkedni hozzá. Odalentről sem lehetett felmérni a folyó teljes hosszát, ahogy kecsesen, minden sietség nélkül kanyargott végig a völgyön, akár egy kígyó. A folyó neve Honia volt, a szó azt jelenti, gyógyulás vagy újjáéledés. A Honia soha nem száradt ki: mintha erős élni akarás segítette volna, hogy ellenálljon az aszálynak és az időjárás változásainak. Mindig ugyanúgy folytatta az útját, soha nem sietett, soha meg nem torpant. Az emberek látták ezt, és örültek neki."

A történetben a főhős, Waiyaki afrikai elitté válik, miután apja elküldi, hogy tanuljon a fehér embertől a misszionárius iskolában, majd térjen haza és próbálja meg átadni a saját társadalmának ezt a tudást. A Makuyu domb vakbuzgó kereszténysége és a Kameno konzervatív törzsi tisztasága a népi hagyományok megőrzésével -így például a lányok körülmetélésével- fenyegeti a társadalom egységét és  előrevetíti annak pusztulását. A szerző ugyanakkor reményt ad ebbe a kavargásba, amikor a könyvébe egy szerelmi történetet csempész. Waiyaki ugyanis beleszeret egy Kamenói lányba, Nyamburába, aki számára ugyan egy tisztátalan, körülmetéletlen lány kellene csupán, hogy legyen  Makuyunól, kinek apja Józsué ráadásul a keresztények vezetője. Waiyaki csendben meditál minderről az Isten hegyén, miután megválasztotta Nyamburát feleségének és összeveti magában a haladás és a törzse adta ellentétekben rejlő lehetőségeket.

"Igen, a dombok csendjében Waiyaki sok mindent megértett. A nők körülmetélésében nem a fizikai művelet a fontos, hanem az, amit az ember lelkével tett. Nem lehetett egyik napról a másikra eltörölni. Türelemre és mindenekfölött oktatásra volt szükség. Ha a fehér ember vallása elszakít a szokásoktól, de nem ad helyette mást, aminek ugyanekkora az értéke, az ember elvész, és belehal abba, hogy megpróbálja feloldani az ellentétet, mint Muthoni."
Waiyakinak azonban rá kell döbbennie, hogy hiába épített iskolákat és tanított gyerekeket, hiába lett a közössége megbecsült tagja és nevezik Tanítónak, ezek az ellentétek már nem feloldhatóak.
Az a prózai világosság, és az általa használt egyszerű és erőteljes szavak egyfajta nagyítót adnak az olvasó kezébe és arra késztetik, hogy a társadalmat a regény karakterein keresztül vizsgálja meg. A szép költői képek és főként Kenya igazi afrikai leírása és megjelenítése az, ami igazán kiemelkedő a könyvben. A nézőpont állandó váltogatása is nagyon tetszett, ezáltal többféle nézőpontból is megvizsgálhatjuk az eszméket, a törzset, a vallást, az oktatást és az összefogást.