2018. augusztus 1., szerda

Kelen Károly: Egy ​birodalom ébredése - Így élt Emich Gusztáv, az Athenaeum vállalatcsoport alapítója

Még a dominikai utam előtt olvastam Kelen Károlynak Emich Gusztávról szóló könyvét, aztán most jutott eszembe, hogy jól elfelejtettem bejegyzést írni róla. Pedig ennyit megérdemel. Minimum.

"A történt főhőse Emich Gusztáv, egy pesti pékmester fia, akinek családja német földről érkezett Pestre, mégis ő teremti majd meg a magyar nemzeti könyvkiadás legnagyobb cégét."

Így indul a kötet, mely valójában Emich élettörténetét a könyvkiadás és nyomdatörténet mérföldköveihez köti és egyféle hátteréül szolgál. Csodás bemutatása a könyv a reformkornak, melyet a történelem és irodalom tankönyvekből leginkább a magyar polgárosodással, a nemzetté válással kötünk egybe. A dokumentumregény egyik fő erőssége azonban az, hogy magáról a korról is remek, olvasmányos rajzolatot kapunk. A lapokon megelevenedik a korabeli pesti könyvkereskedés, könyvkötés, a kulturális élet felpezsdülése színházakkal, újságokkal és a kor szempontjából nagyon fontos "intézményekkel": a kávéházakkal. Erről Mikszáth így ír:

"Hiszen elképzelni is csodálatos, csak kávéház van a városban 33, s ezekbe 13 újság jár."

Ebben az érában indítja el vállalkozását Emich, aki 1841-ben Nemzeti Könyvkereskedést nyit Pesten, könyvkereskedői és -kiadói tevékenységével pedig előmozdítja a magyar irodalom fejlődését. 
Itt szintén kitér a történet egy érdekességre, mégpedig arra tényre, hogy Emich a könyvkereskedés helyét is nagy gondossággal választotta ki, fontos volt számára, hogy a belvárosban legyen, a többi könyveshez minél közelebb, ráadásul Pest egyik legérdekesebb és legnépszerűbb épületében, a Brudern-házban. A Párizsi udvart Pollack Mihály tervei alapján építtette 1817-ben báró Brudern József. Ez az épület volt Magyarország egyik első, modern értelemben vett üzletháza. Pollack a hiedelem szerint az 1810 körül épült párizsi Passage des Panoramas mintájára alakította ki az üzletsori folyosót, a passzázst, ami miatt a pesti köznyelv hamar „Párisi-ház” néven kezdte emlegetni.
A kétemeletes épület különlegessége, hogy földszintjén harminckét üzlet fogadta a látogatót, leginkább divat- és ékszerboltokkal. Az emeleti részen azonban lakások helyezkedtek el, ide költözött már családostól '42-ben Emich. 



Számos kultúrtörténeti érdekességgel szórakoztat a kötet, pl. milyen magyar nyelvű könyveket árulhatott Gusztávunk -hiszen német nyelvűeket már árultak, lefedett célközönséggel és piaccal-, és ha az irodalmat/történelmet a könyvben írt adomákkal tanítanák, azt hiszem sokkal élvezetesebben és könnyebben lehetne elsajátítani a reformkor momentumait.

A könyvkereskedés után eljutunk a lapkiadásig, Emich egy már működő lapot vesz át, és indít el átkeresztelve Honderü néven. A lap tartalma kettős, melyben a fent nevezett úriember rafináltsága is megmutatkozik: a hazafiasság és az életvezetés/életélvezés fonódik össze benne. A címadó Honderü ugyanis verseket, drámákat, "beszélyeket" tartalmazott, míg a második rész a Pesti Salon nevet viselte és társasági-irodalmi híreket, szalonok pletykáit, divathíreket közölt. Az elsővel az arisztokrácia hiúságára alapozott, míg a másodikkal az inkább magyarul olvasó pénzes polgárságot célozta meg. S itt fogalmazódott meg bennem először, hogy milyen kár, hogy képeket, korabeli nyomatokat, újság részleteket, illusztrációkat nem tartalmaz a kötet, hiszen Kelen Károly így ír az újság kapcsán:

"Kiadó és szerkesztője megállapodtak abban, hogy a legszebb kiadványt készítik, amire pénzükből és tehetségükből futja. Gondosabban ügyelnek majd a kiállításra, mint akkoriban a többiek. A Honderü elegáns lett: szedése egyszerű, levegős, nyomása szép."

Csak hogy ne spoilerezzem szét a könyvet, felsorolás szintjén elárulom, a  regényben találkozhatunk Széchenyivel, Jókaival, Vörösmartyval, Petőfivel, Arannyal és Landererrel is többek között, ráadásul rendkívül emberien és új, kevésbé ismert oldalukról megmutatkozva. Petőfivel való viszonya ráadásul több, mint izgalmas, az alig húsz esztendős versárus Petőfit Emich először elutasítja, ám '45-ben végre magához köti a költőt, ami mind szakmailag, mind pedig későbbi barátságuk szempontjából is sorsdöntő.

Nemsokára -1848-tól- aztán nyomdát is alapít, nem kevés nehézség árán. A cenzúra, a sajtószabadság fontos és jelentős kérdések voltak a magyar nyelv használata mellett ebben az időben, ami nem könnyítette meg Emich dolgát. Ő adta ki egyébként a Pesti Naplót is, továbbá nevéhez fűződik a Bécsi Képes Krónika Toldy Ferenc-féle híres díszkiadása is a kiegyezés évéből. Vállalataiból pedig megalakult az Athenaeum Rt.



Rövid idő alatt a magyar irodalmi élet egyik legnépszerűbb alakja lett. Könyvkereskedése a kor politikai és irodalmi vezéralakjainak találkozóhelye lett. Az üzlet vevőkörében, később pedig Emich baráti körében megtalálható volt – többek között – Toldy Ferenc, br. Eötvös József, br. Kemény Zsigmond és Jókai Mór is. Elsők között ismerte fel az erősödő nemzeti, hazafias érzésekből fakadó igényeket, rövidesen ő lett a magyar irodalom egyik legismertebb patrónusa.

"Kelen Károly dokumentumregénye egy kultúrtörténeti Jurassic Park: tanulságos és igaz mese egy elveszett világ rég kihalt figuráiról, a magyar könyvszakma legfénylőbb hőskoráról, amikor az óriások csatájának olyan mozdíthatatlan törvények adtak keretet és formát, mint a személyes becsület vagy a nemzetépítési szándék. Az Athenaeumot alapító Emich Gusztáv élete a nagyság metaforája."

Általában nem szeretem a fülszövegeket, de ez most talált-süllyedt. Mivel a könyv elolvasása után Emichet sikerült egy izgalmas, érdekes figuraként megismerni, már csak az író Kelen Károlyra lennék kíváncsi. Az ismertető alapján magyartanár, népművelő, újságíró és szerkesztő. Mennyire beültem volna egy irodalom órára hozzá!

A könyvet kedvezményesen megvásárolhatod ITT!

A könyvet az Athenaeum jóvoltából olvashattam 220 oldalon. Kiadás éve: 2017.

2018. július 22., vasárnap

Albert Camus – Jacques Ferrandez: Az idegen

Amikor megláttam az Athenaeum megjelenésre váró könyvújdonságai között, már akkor tudtam, hogy ezt a kötetet mindenképp el kell olvasnom. Elég régen volt, hogy Camus-től olvastam a Közöny-t, kb. tinédzser korom azon időszakában lehetett, amikor egyszerre igyekeztem befalni az összes klasszikust. Ennek megvan az az előnye, hogy majd' húsz év távlatából már csak azokat veszem elő újra, amikről most is azt gondolom, hogy érdemes.

Emlékszem, mikor újrafordították a könyvet, már azt is épp eléggé bátor vállalkozásnak tartottam, mert az Idegen ugyan teljesen korrekt és tökéletesen fedi az eredetit, de pár helyütt a fordítás épp a "közönyt" változtatta meg olyan mai frázisokkal, amelyek nem közönyt, hanem sokkal inkább flegmaságot tükröznek, a kettő pedig nem ugyanaz. Amíg flegma vagy, addig csak leszarod, de ha már közönyös, akkor tényleg nincs vele semmi kötődésed, dolgod. Így valamelyest számomra veszített is a lényegből, noha a cím maga tetszett.
Szóval ezek után izgatottan és kétkedve vettem a kezembe Az idegent, amely ráadásul képregény formájában igyekszik visszaadni Camus gyors tempójú regényének morális dilemmáját, az abszurdot. Sikerült.


Az adaptációt Jacques Ferrandeznek köszönhetjük, aki Camus-höz hasonlóan szintén algír és azt kell mondanom akvarell-szerű képregényével tökéletesen hozza az eredeti könyv minden fordulatát. Maga a művészi munka ugyanis kiváló. Nem lehet szó nélkül elmenni a kivitelezés mellett, Ferrandez figurái maguk is karikatúráknak tűnnek, színeiben és ábrázolásmódjában zseniálisan jeleníti meg a beálló fordulatot, élezi ki az eseményeket. A könyv egyébként egy nagy alakú, igényes papírra nyomtatott ritkaság. A rajzok annyira szépek és oda valók, hogy az első képregényes oldalt kinyitva és a "de gyönyörű-n" túljutva is sokáig csak ugrál az ember szeme egyik kockáról a másikra, anélkül, hogy ténylegesen olvasni kezdene.


Kicsit muszáj beszélni magáról az alapműről, mert anélkül kevéssé megérthető, hogy mekkora vállalkozás is maga a képregény. A fülszöveg szerint a könyv "egy Meursault nevű algíri francia hivatalnokról szól, aki elkövet egy gyilkosságot, el is ítélik miatta. Meursault büntetése halál, a regény pedig a büntetés előtti börtönnapjait tárgyalja. A végkifejlet nem kétséges, a tanulság azonban meghökkentő. Miközben ugyanis Meursault ellen emberölés vádjával jogos eljárás folyik, egyúttal koncepciós per áldozata is. Ha ugyanis az öncélú gyilkosságot elkövető tettest beszámíthatatlannak nyilvánítanák, megmenekülhetne a fővesztéstől. A bírák azonban végső soron a meursault-i mentalitást, az abszurd emberi mivoltot büntetik. Feláldozzák Meursault-t azért, hogy ne kelljen szembenézniük saját létük abszurditásával."



Azért is tartom nagy kihívásnak, és ugyanakkor rendkívüli ötletnek a Közöny képregényes megjelenítését, mert a karakter(ek) mély összetettsége és maga az önmegfigyelő, introspektív pszichológia ábrázolása embertelen próbálkozásnak tűnik képileg ábrázolva. Maga a hely, a helyszínek is hiba nélkül jelennek meg, egyedülálló, hogy egyrészt pontosan olyan, mint a korabeli lehetett, másrészt pedig olyan, mint amilyennek képzeltem a '40-es évek Algériáját. A képeken alkalmazott lágy tónusok és pl. az épületek részletgazdagsága olyan élővé teszik az oldalakat, mintha a fejünkben pörgő képek, a fehér oldalakon elevenednének meg kivetítve.

"A rikkancsok kiáltását a már enyhülő levegőben, az utolsó madarak énekét a téren, a szendvicsárusok hívogatását, a villamosok csikorgását a magas kanyarokban, és az ég morgását, mielőtt a éjszaka lehull a kikötőre."

A történet előrehaladtával egy idő után be kellett látnom, a képkockák túl strukturáltnak, egydimenziósnak tűnnek. Vissza-vissza lapozva és gondolva azonban azt kell mondanom, azon kívül, hogy hagy egy minimális hiányérzetet, még ez is teljesen jól illeszkedik a történethez. S az is lehet, hogy tudatos.
Maga a sztori és ennek megfelelően a képi világ legmegdöbbentőbb felfedezése, "katarzisa" nagyjából az utolsó 15 oldalon következik be. A főszereplő Mersault világmeglátása, közönye, az őt  (és valamennyiünket) körülvevő gépezetből való kitörés lehetetlensége, magához az élethez és a halálhoz való viszonya igen élénken és ezáltal félelmetesen (jól) ábrázolt. A vége pedig egy rettenetesen érzékletes záró képsor és a vele együtt járó jól megérdemelt borzongás.

"Mit számít, ha gyilkossággal vádolnak, de azért végeznek ki, mert nem sírtál anyád temetésén?!"

Külön érdekesség, hogy a  művet Bayer Antal műfordító, a Magyar Képregénykiadók Szövetségének elnöke ültette át magyar nyelvre. Bátran merem ajánlani minden képregény rajongónak, klasszikus irodalom iránt érdeklődőnek, de nyugodt szívvel kezébe adnám bármely kamasznak, legyűrni a kötelezők iránti kötelező ellenszenvét, mert ezt egész biztosan nem fogja unni. Hibátlan munka ugyanis.

A kötetet kedvezményesen megveheted ITT!

2018. július 10., kedd

Paige Toon: Egy ​darab a szívemből

"Nem vagyok egy 
Sok kis darabból állok 
Töredékek egészeként 
Az egyiket neked adtam 
És egy része most halott 
Valahányszor megbántasz 
Valahányszor sírok 
A darabka, mely a tiéd 
Lassan elenyész 
Egyelőre még él 
Nem veszítettél el 
De mások igen 
És ez olyasmi, amit jó lenne 
Ha nem felejtenél el"



A szüleim 40. házassági évfordulójára készülünk. A húgommal próbálunk egy albumot összeállítani a fiatal "együttjárós" időszakukból és az ifjú házas életükből. Peregnek a régi fotók a kezünkben, peregnek rajtuk az arcok, sokféle érzelemmel, néhol szigorúságig mesterkélten, néhol félszeg félmosollyal, néhol pedig önfeledt pillanatokba beleragadva. Elnézem őket, és eltűnődöm... Vajon ott és akkor boldogok voltak? Vagy csak annak tűnnek? Legyűrték őket a hétköznapok, a pénzkeresés, a megélhetési gondok, vagy sikerült még inkább megerősödniük egymás iránti szeretetükben?
Tudom, hogy szeretik egymást, nem csak a gyermek szemszögéből, hanem a nőéből is, mert nem tudnak huzamosabb ideig  egy helyiségben tartózkodni anélkül, hogy egymáshoz ne érnének; mert minden apró rezdülésükkel a másik felé fordulnak, és mert mindkettő őszinte érzelmekkel a hangjában aggódik a másikért, benne egy közös ponttal megosztva félelmeiket, egymástól függetlenül, ami én vagyok.

Paige Toon könyve éppen ezekről az egymáshoz kötő, egymáshoz kötődő kapcsokról szól. Kapcsokról, amelyek a másikhoz kötnek. Vagy nem kötnek, csak Te gondolod úgy. Szól még egyéb viszonyulásokról is, például az exekhez fűződőkről (óh, jaj!). És az elengedésről.  Arról egyértelműen.
Nem gondoltam volna, hogy pont egy chic-lit műfajú regény hozza elő belőlem az érzelmi kötődés misztériumának boncolgatását, ám mégis ez történt. Történetünk főszereplője Bridget, újságíró, blogger, aki utazásait magazinokban és persze a blogjában rögzíti sikerrel. No meg ez utóbbiban exeinek felkeresését is. Az alap koncepció ugyanis az, mely szerint Bridget azért nem tudja/tudta megtalálni a Nagy Ő-t, mert minden kapcsolatában ott hagyta a szíve egy kis darabkáját és nem teljes emberként nem tud kiteljesedni viszonyaiban. Szóval útra kel, hogy felkeresse valamennyi exét és visszakérje tőlük azt a bizonyos, ott felejtett kis darabot.

"– Mi az? – Csak… Ez a darabokban lévő szív dolog. Hogy azt írod, szeretnél valakit teljes szívedből szeretni. – Igen? – Tényleg azt hiszed, hogy képes leszel rá, pusztán attól, hogy találkozol az összes volt barátoddal, és visszaköveteled tőlük a szíved egy darabkáját?"

Azt kell mondanom, már ez a sztori is végtelenül izgalmas és rendkívül sok témát, érzelmet feszeget és meg is érint. Elindít az emberben egy nosztalgikus visszatekintést, és míg Bridget felkeresi a számára közömbös, de iránta még mindig nem az; az agresszor; a rocksztár, vagy éppen az "ő lehetett volna az, aki..." exeit, az olvasó óhatatlanul párhuzamot von. Vajon, ha én keresném fel valamennyi exemet, hogyan reagálnának? Nekem milyen az exeimhez fűződő viszonyom? Biztos, hogy egy velük való újratalálkozás a megfelelő módja a lezárásnak és tovább lépésnek? Nagyon érdekes és mélyre vezető kérdések, amelynek igyekeztem utána járni. Nem nagyon sikerült. Száraz, -vagy mondjuk inkább úgy- szakirodalom van a témában, de kevéssé a pszichológiai mélységekre voltam kíváncsi. A háttér alapvető ismerete miatt persze megérte, de sokkal izgalmasabbnak tartottam a mozgatórugók gyakorlatát. Mivel meglepően kevés a témában az internetes és nem Berki Krisztiánnak Hódi Pamelához fűződő viszonyáról szóló cikk, mini közvélemény kutatásba kezdtem. Az eredmények megérnének egy külön blogbejegyzést, úgyhogy ezt részleteiben nem is boncolgatom, viszont összegezve elmondható, hogy nem igazán tudjuk szépen elengedni a másikat, vagy egy harmadik segít hozzá ahhoz, hogy közömbössé váljon számunkra. Érdekes...

Toon könyve, annak ellenére, hogy kifejezetten nem szeretem a chick litet,  azért tetszett végtelenül, mert nem túl romantikus, nincsenek idealizált karakterek, a történet eseményei nem fordulnak sem rózsaszínbe, sem csöpögős giccsbe. És nincsenek benne fölösleges mondatok! Nagyon fontos! Szépen lassan hömpölyög a történet az elgondolkodtató részek pont annyi érzelmet kapnak, amennyit kell. Nincs túlcifrázva, sem kiszínezve, így sokkal szerethetőbb. Briget története az exek felkutatása során meglepő fordulatot vesz, és az írónő nagyon okosan egy plusz fordulatot csempész a sztoriba az özvegy, kislányát egyedül nevelő fiatal férfi, Charlie személyével. Számomra ez a kanyar plusz egy pontot tett hozzá az egészhez, mert szembesülünk a gyász és maga a veszteség érzés feldolgozásának egy másik oldalával is.

Összességében ez egy remek, "csajos" könyv, gyönyörű útleírásokkal (Cornwall és Thaiföld), romantikával, párkapcsolati kérdésekkel, és önmagunk megtalálásával.



2018. június 17., vasárnap

Majgull Axelsson: Nem vagyok Miriam

Tegye a szívére a kezét mindenki, és őszintén vallja meg, hogy a Holokauszt szót meghallva az első gondolata nem a zsidóság...Ugye? Akkor mondok egy másikat: Porajmos. Vagy Parajmos. Kicsit muszáj árnyalnunk a képet, mert nagyon is sok minden múlik rajta. Például egy ember élete.


/A roma holokauszt áldozatainak emlékműve Koblenzben/

Azt hiszem igen indokolt a közönyt az emberiség egyik legnagyobb ellenségének definiálni. Aki közönyös marad, abból a történések nem váltanak ki semmilyen érzelmet, ami pedig két dolog miatt is veszélyes: nem sarkall cselekvésre, mert nincs mozgatórugó, illetve nem indít el olyan folyamatokat, mint pl. az emlékezés. Ezáltal pedig az emlékeztetés. Nagy felelősség. Axelsson könyvének egyik erőssége, hogy arra is felhívja a figyelmet, a második világháború náci rendszere nemcsak a zsidó népirtásról szólt, hanem a romák, az oroszok hadifoglyok, a fogyatékosok, a homoszexuálisok, vagy vallási ellenállók, "rendszeridegenek", kommunisták megsemmisítéséről. "A nácik minden áldozatát figyelembe véve a halottak száma jóval nagyobb, a legtöbb becslés 9 és 11 millió közé teszi."  
A porajmos a második világháborúban a Harmadik Birodalom által a cigányok körében végrehajtott etnikai tisztogatás. A szó jelentése: elpusztítás, elnyeletés. A könyv szempontjából a második különösképp találó, mert egy olyan asszony fiktív visszaemlékezéséről szól, akinek az üldöztetés, a koncentrációs táborok borzalmai nemcsak a családját, a biztonságát, az életét, az emberi mivoltát vették el, hanem az identitását is a túlélés érdekében.

"– Volt egy barátom, akit Anusának hívtak. Régen. 
A Másik Anusa kezdte begombolni a kabátot, de most megállt, és Miriamra nézett:
– Cigány volt?
Miriam nem válaszolt, nem mert válaszolni, csak megrázta a fejét. A Másik Anusa erősen ránézett, és súgva kérdezte:
– És te? Rom szan? Romengi szan?
A világ egy pillanat alatt megingott, Miriam belső falain kitágultak a repedések, s egy pillanatra elöntötte a vágy – elakarta hagyni ezt az álmot, amiben élt, vissza akart térni saját nyelvéhez és saját életéhez, az igazsághoz és valósághoz, de tudta, hogy lehetetlen, túl súlyos következményekkel járt volna, nem történhetett meg, nem volt szabad megtörténnie, úgyhogy bedugta a kezét a bunda zsebébe, és újra megrázta a fejét. Beletelt egy kis időbe, mire visszanyerte a hangját:
– Ne haragudj – mondta szelíden. – Nem értettem, mit mondtál."

2013-ban Miriam 85 éves, és családja körében ünnepelni készül, mikor a neki ajándékba szánt ékszer, egy szép cigány kézműves karkötő, elindítja a főszereplőben az emlékezés folyamát, és kicsúszik a száján egy mondat, miszerint: "Nem vagyok Miriam."- események lavináját működésbe hozva ezzel. Innen a könyv nagyjából három idősíkon játszódik nem egymás utániságban, hanem össze-vissza ugrálva. Több helyen olvastam, hogy ez nagyban rontott mások számára a kötet élvezeti értékén, engem azonban érdekes módon egyáltalán nem zavart, sőt... Mivel maga a történet eleje egy rendkívül zavart helyzetet idéz meg, amiről nem is nagyon tudjuk, hogy egy szenilis idős hölgy fejében játszódik-e, vagy valós sztorit kíván megjeleníteni, valahogy rendjén valónak éreztem ezt a fajta kibogozásra várást. Aztán a későbbiekben ez volt az az írói eszköz, amely Miriam félelmét kézzelfoghatóvá tette és mindvégig fenntartotta.

Maga a kerettörténet, Miriam családjának egymáshoz fűződő viszonya, és el nem mondott dolgaik tornya, végig rendkívül nyomasztó, szürke és lassúdadan halad a végkifejlet felé. A mostohafia, Thomas az a szereplő, akinek jelenlétén keresztül betekintést nyerhetünk a régmúlt eseményekbe, illetve unokája Camilla, akinél átszakad a 68 évig rejtegetett titok gátja és elkezdi mesélni Miriam  valódi történetét. Az tudott a család számára, hogy Miriam egy rendes zsidó család Auschwitzot is megjárt, egyedüli túlélő lánya. Az igazság azonban az hogy, Miriam valódi neve Malika, akit roma kisöccsével s unokanővérével együtt hurcoltak előbb árvaházba, majd haláltáborba. Ebben az időben a náci németek még azon az állásponton vannak, hogy a cigányok az eredeti indiai árják leszármazottai, ugyanakkor megbízhatatlan bűnözőként megbélyegzett népcsoport. A dilemmát persze a fajelmélet ideológusai gyorsan feloldják, szerintük a cigányság az árják azon alsóbb osztályaiból származik, amelyek vándorlásuk során keveredtek az alacsonyabb rendű népekkel, például a dravidákkal, a szemitákkal és a törökökkel. Szegénységüket és nomád életmódjukat e keveredés következményének tartották, és így az árják faji tisztaságát fenyegető tényezőkké, tehát megsemmisítendőkké lettek.


Sokat gondolkodtam azon, vajon valójában el lehet-e nyomni saját személyiségünket, egész identitásunkat ennyire hosszú időn keresztül anélkül, hogy a végeredmény ne torkolljon katasztrófába, vagy hogy az elnyomott "titok" ki ne derüljék... De a félelem mozgatórugója nem lebecsülendő erő. Mint ahogy a mélyen eltemetett emlékek súlya sem. Mert hogyan is lehetne azt elmesélni, hogy az öcséd arca a koncentrációs táborban Mengele Noma-kísérletétől egyszerűen elfogyott?  Vagy azt, hogy azért nem akartad a haláltábor áramos kerítésén végezni, mert ha már nem maradt semmid és senkid, legalább a holttested legyen teljes és maradjon meg mindene? Hogy ne maradjon ott a kezed a drótokon?

Amikor Malikát átszállítják Ravensbrückbe, a vagonban újabb embertelen támadás éri, és ruha nélkül marad. Ekkor dől el végleg a sorsa, és bújik bele Miriam Goldberg "bőrébe" úgy, mint ahogyan magára ölti rabruháját. A történet folytatásából kiderül, mindez nemcsak a lágerbeli napjait, hanem a háború után a későbbi életét is meghatározza. Zsidó túlélőként a Vöröskereszt által Svédországba kerül, ami egészen az 1960-as évekig nem fogad be romákat. Sőt, az egyik legkeresztényebb svéd városban, Jönköpingben '48-ban zavargások kezdődnek ellenük, "Kifelé a cigányokkal!" - követeli a magát kereszténynek nevező tömeg. Malika-Miriam így teljesen elsajátítja az elvárt magatartásformát, beszédstílust, modort és gesztusokat, svédebb lesz a svédnél, csak hogy ne kelljen többé rettegnie és biztonságban élhessen. Az önbecsapásnak ez a fajta maximalizmusa azért is megrendítő, mert Malika identitásvesztése, én-azonosságának szándékos száműzése éppen a pubertáskorban, az identitás kialakulásának végén kezdődik el. Tévedés azt hinni, hogy Miriam beilleszkedik Svédországban! Nagyon fontos hogy itt nem beilleszkedésről, hanem tökéletes azonosulásól beszélhetünk, aminek ára a teljes önmegtagadás. Miriam is csak akkor fogadja el igazán önmagát, mikor a regény végén végre nem kell rejtőzködnie többé.

"– Ma reggel azt mondtad, hogy te nem vagy Miriam. Ez igaz? Miriam rámosolyog, és kicsit megrázza a fejét: – Nem. Nem pontosan. Úgy mondhatnám, hogy valóban Miriamnak hívnak… Miriamnak is."


Axelsson könyve azért is nagyon fontos kötet, mert nemcsak szembenézésre szólít, hanem emlékezetkultúrára épít, és reflekcióra kötelez. Olyan fogalmak újragondolását indítja el, mint az előítélet, elhallgatás és emlékezés.
"Újra és újra mondjuk el az embereknek, hogy nagyon nincs rendben más emberek származásával, vagy a haláltáborokkal viccelődni, soha. Erre mindig emlékeznünk kell. Mert ha nem tesszük, könnyen elölről kezdődhet az egész.”
A svéd írónő volt a díszvendége az idei Élet Menetének. A magyarországi Élet Menete Alapítvány célja, hogy rendezvényeiken bárki, felekezeti és politikai hovatartozásra való tekintet nélkül róhassa le kegyeletét a holokauszt áldozatainak emléke előtt, és hitet tegyen a társadalmi szolidaritás és a demokratikus politikai kultúra mellett. A Nem vagyok Miriam Péterfy Gergely átiratát a Vígszínház 2019. februárjában tervezi bemutatni, Kincses Réka rendezésében, a főszerepben Igó Évával.

A könyvet az Athenaeum jóvoltából olvashattam 424 oldalon. Kiadás éve: 2018.

2018. június 2., szombat

Kimberley Freeman: Örökzöld-zuhatag

Váltott kettős narratívával van dolgunk, mely 88 évet választ el egymástól, színhelye pedig egyaránt a fenséges, nagy múltú történelmi szálloda, az Evergreen Spa Hotel Ausztráliában, a Kék-hegységben.

[Vigyázz spoiler!]
Az egyik szál 1926-ba vezet, amikor is a Honeychurch-Black testvérpár, Flora és Sam az ausztrál elit által kedvelt Evergreen Spa Hotelbe látogat Sam gyógyulása érdekében. A hely afféle szanatóriumként funkcionálna Sam számára, hiszen a testvérek apja azért küldte őt a neves szállodába nővére felügyeletével, hogy kigyógyuljon ópium-függőségéből. Sam karakterében az írónő egyik bravúrjának lehetünk tanúi, olyan ügyesen csavarja át a kellemes, jóképű fiatalember figuráját egy drogfüggő, felelőtlen aranyifjú szerepébe, hogy Violettel együtt mi is átértékeljük a róla addig kialakított képet. Violet: a szintén felelőtlen, életkorának megfelelően kellőképp önző tinédzser korú lány kényszerből, barátja ajánlására kerül a jómódú hotelbe és egyúttal Sam látókörébe. A kettejük közti vonzalom az, amit első látásra szerelemnek szokás nevezni, ám a társadalmi helyzetükből adódó különbségek miatt végig titkolózásra kényszerülnek, míg szerelmük tragédiába nem fordul.

"Azt hitte a szenvedély villámcsapásszerű, tűzforró, elementáris erő. De már tudja, hogy nem az, hanem időtlen, feneketlen, mélységesen mély kút. Vagy inkább olyan, mint a dagály. Lassan közeleg, ám ha egyszer célba ér, roppant erővel, hajthatatlanul mozgatja a világot. Az igazi szenvedély nem éri be az álmodozással: az igazi szenvedély kitart."


Mint már említettem, a regény egyik fő erőssége a karakterek fantasztikus kidolgozottságában és megjelenítésében rejlik. Mindegyik szereplő -legyen az fő, vagy csak mellékszerepet kapott- él és megelevenedik a lapokon. Flora például, egy olyan anyát helyettesítő nőtípust képvisel, aki a korabeli elvárások, konvenciók, valamint saját belső késztetései, igényeinek megvalósítása határán mozog. Kevés reményt ad öccsének ilyesfajta meggyógyítása, gyógyulása számára. Realisztikus, kötelességtudó, ezért kitart apja kívánsága mellett. 
A testvérekkel együtt Flora vőlegénye, Tony és néhány barátja is a szállodai társasághoz tartozik. Flora feladatait tökéletes precizitással teljesíti, ugyanakkor arról álmodozik, hogy orvossá válik, de családja számára ő csak egy fiatal nő, aki kifogástalan előmenetel helyett mindenképp előnyös házasságra termett. Bár kevéssé szép, de rendkívül megbízható és jó nevű nemesi családból való, ezért a végtelenül primitív, proli környezetből felülemelkedett Tonynak, és az elvárásoknak több, mint tökéletes.

Az események aztán veszedelmes fordulatot vesznek, amikor egy hatalmas hóvihar elvágja a szállodát a szomszéd falutól. A feszültség, a frusztráció és az elszigeteltség tapinthatóvá sűrűsödik a lapokon és érzékelhetően lerombolja az erkölcsi és társadalmi normákat. A szálloda megmaradt vendégei csupán minimális személyzetre hagyatkozhatnak, hogy gondoskodhassanak a cseppet sem csökkenő igényeikről. A körülmények azonban egyre romlanak. Az ellátásuk megoldatlan, a személyzet megbetegszik, nincs áram, és ami a legfontosabb, Sam ópiuma elfogy az indulatok pedig végzetesen elszabadulnak....

2014-ben, szeretett testvére, Adam halála után, Lauren Beck az Evergreen-vízeséshez jön, hogy a szálloda kávézójában dolgozzon. Elsőként van távol Tazmániától, az otthonától. Bár harminc éves, Lauren naiv a világ szinte minden területén, mert családja egyfajta furcsa, már-már abnormális burkot vont köré, miközben évekig gondosan ápolták halálos beteg bátyját. Ízelítőt kapunk Lauren családi viszonyairól, az anyának a gyermekeihez fűződő, enyhén szólva is megkérdőjelezhető kapcsolatáról, valamint fény derül Adam titokzatos szerelmére is.
A felújításra váró szállodán Tomas, a dán építészek egyike dolgozik, aki rendre betér Lauren kávézójába. A nő életében első ízben tudja meg, milyen érzés, ha vonzónak találják az embert, milyen flörtölni és egy romantikus kapcsolatot kialakítani valakivel. Rövid ismeretség után Tomas a szálloda nyugati szárnyának kulcsát átadja Laurennek, ahol az régi szerelmes leveleket fedez fel. Tomas közben magánéleti viszontagságok miatt visszatér Dániába, így Lauren egyedül indul a küldetésre, hogy többet megtudjon a levelek írójáról, SBH-ról. Mindeközben feltűnik egy titokzatos idős hölgy, és Laren halott fivérének régi szerelme is...

A regény történelmi hátterének kidolgozottsága és megjelenítése külön említést érdemel, érezni, hogy az írónő rengeteg energiát tett a kutatómunkába. Az oldalakon hibátlanul jelenik meg a '20-as évek atmoszférája, az az időszak, amikor a férfiak és a nők igen-igen szegregáltak voltak, a társadalomban is eszerint a kettős mérce szerint mértek és ítéltek, tekintve, hogy évekkel az egyenjogúság látszatának halvány felvillanása előtt járunk. Freeman izgalmasan ábrázolja a társadalmi rétegeket, a szigorú elkülönülést, a homoszexualitáshoz való viszonyulást és a bármiféle másság kezelését.
Az Örökzöld-zuhatag több, mint egy romantikus szerelmi történet, a testvérek és a barátok közti szeretetről, a szülő-gyermek kapcsolatról szól egy jó adag rejtéllyel és izgalommal nyakon öntve.

Csemegeként pedig meghallgathatod az írónőt arról, hogyan inspirálta őt nagymamája az Örökzöld-zuhatag megírására.



A könyvet az Athenaeum kiadó jóvoltából, 416 oldalon olvastam. Megjelenés éve 2018.

2018. május 28., hétfő

Vámos Mikós: Töredelmes vallomás



Őszinte leszek, egy bajom van a töredelmes, maguktól kikívánkozó vallomásokkal: nem igen tudok velük mit kezdeni. Mármint írásos formában. Amennyiben az a cél, vagy úgy hozza a sors, hogy személyesen, direkt, vagy véletlenül épp nálam találja magát valaki mikor szakad el a cérna, vagy borul ki a bili, teherletétel szempontjából nagyon szívesen segítek. Meghallgatom az illetőt, általában még a feldogozáshoz is segítséget jelentő kérdéseket tudok feltenni, kifújja magát az illető, megnyugszunk és halad minden tovább. Amikor azonban mindezzel egy kötetben kellenem csinálnom valamit, akkor sokszor elbizonytalanodom. Valószínűleg bennem is van hiba, ugyanakkor azt kell mondanom nagyon kevés olyan szerzőt olvastam, aki rendelkezik azzal a stílussal, mely ehhez a műfajhoz szükségeltetne. Szerintem. Mert vagy legyen egy általánosságban kedves-bolondos bölcsességeket megismertetni kívánó személyiség, aki személyes történéseivel színezi a sztorit (lásd Forrest Gump a buszmegállóban); vagy akkor rántson annyira mélyen magával, hogy eszembe se jusson azon gondolkodni, kell-e, jó-e ez most nekem. Jártam már úgy Polcz Alaine egyik kötetével is, hogy annyira indokolatlanul intimnek éreztem, oly nagyon benne jártunk egyből az intim szférájában, hogy abban a minőségben és szövegkörnyezetben nem találtam fel magam.

Vámos kicsit Forrest Gump. De mindenképpen arany középút. Nem tudom megítélni, mennyire tudatos írói munka eredménye ez, de tulajdonképpen mindegy is. Ezt a kötetét valamiért már az egy harmadától, mondjuk úgy, epilógusnak éreztem. Persze, benne van ebben a kor, meg az évek, amit az ember nem is bán egyáltalán. Nagy bravúr, hogy sikerült összehozni egy novellás kötetet úgy, hogy annak ennyire kiegyensúlyozott, jól bejárható íve legyen, amit ráadásul még könnyű is olvasni. 

"Olyan időket élünk, amikor bizonyos dolgokat nem szabad elmesélni. Csak esetleg – hosszabb habozás után – töredelmesen bevallani."

A töredelmes vallomás Vámos Miklós reminiszcenciája, egy színvonalas visszaemlékezés, amiben mindenki szerencséjére van múltidézés és annak minden hozománya. A személyes tapasztalások révén, kapunk végtelenül szimpatikus, és cseppet sem felszínes életbölcsességeket, vagy, ami nekem még jobban tetszett, magától magához címzett kiszólásokat, következtetéseket. Benne vannak hát az élet kis és nagy dolgai, családtagok, szerelmek, barátságok, és ezek anekdotái. A túl korán megkezdett házasságé, vagy a túl korán felnőni kényszerülő gyermekkoré. Az adott életszakaszt körülvevő éra ábrázolása kristálytiszta és hibátlan. S mindeközben végig-végig szerethető.

"A legfájdalmasabb emlékek mindig ahhoz kapcsolódnak, amikor nincs kit hibáztatni, egyértelmű, hogy mi voltunk hülyék. Inkább egyes számban: ÉN VOLTAM HÜLYE."

Szerethető, mert magunkra ismerhetünk a szereplők, vagy a megélt életesemények kapcsán. Szerethető, mert a hangnem mindvégig közvetlen, de nem rám- vagy túlerőltetett. Szerethető, mert végtelenül egyszerű és őszinte. Van benne zsenialitás, -lásd egy mondatos (!) novellák- és intelligens humor pedig még több. Vagy, hogy messzire ne menjünk ez a mondata:

"Az olvasók csodálatos emberek."

Hát lehet az ilyen írót nem szeretni?! Meg azért is, mert a novellák során keresztül bemutatott felidézésekből egy dolgot egyértelműen és biztosan levonhatunk: az életet a maga kusza-furcsa mivoltában jól tessék megélni. Akár így visszaemlékezéseken keresztül is. Vagy meztelenül, kristálytiszta víztükör alatt úszkálva, mint a borítón.
Szeressétek!

A kötetet az Athenaeum kiadó jóvoltából olvashattam, 248. oldalon. Megjelenés éve: 2018.

2018. május 1., kedd

Uj Péter: Ömbizalompunpa

"A Szerda egy rovat, de még inkább műfaj, amit az Index- és 444-alapító Uj Péter írt a Népszabadságban."

"UP tömény, mint Bosch, kis felületre visz fel sokat, mint van Eyck..."

"Hittünk abban, hogy az interneten nem csak összegyűjteni lehet tartalmat, hanem csinálni is. Uj Péter volt a legelkötelezettebb és sikerült is neki."


Ezeket és hasonlókat olvastam Uj Péterről, akinek nevét leginkább az Indexhez és a 444.hu-hoz, írásait pedig főként a kétezres évek elejének Népszabadságából ismertem. Azért nőiesen bevallom, amikor értesültem róla, hogy a zsurnalisztának könyve jelent meg, erősen dolgozott bennem a kíváncsiság, mert nem tudtam elképzelni, abból a zagyvalékos remekből, ami UP-ből úgy folyik, mint EP-ből, hogyan áll össze vajon egy kötet?! Egyébként pedig, személy szerint kihívásnak tűnt elolvasni a könyvet, mert kb. ugyanolyan mértékben van herótom a politizálástól, mint amennyire lelkesedem az intellektusért, és van kedvemre a nyelvi humor. Ezzel így össze is foglaltam, hogy mi Uj Péter lényege, és azt is mondom mindjárt miért is tettem nagyon jól, hogy hagytam magam el/megszédíteni a furcsa glosszákba szabott iróniától.

1. Mert Uj Péter sem szenvedheti a butaságot. Ja, hogy még ki nem...Hát én. Gyűlölöm az emberi fejekben elterpeszkedő, jobbára a trendiségben rejtőző sötétséget. Kiszorítja a józan parasztit, hogy a nagyívűről, a szárnyalóról és a géniuszról már ne is beszéljek. Míg jómagam a megvető közönnyel, addig UP a szavakkal és egy igen éles görbe tükörrel harcol a kreténség ellen.

2. Mert Uj Péter mindig új. Akármennyire rosszul hangzik is, de tényleg. Jómagam például már egészen biztosan nem emlékeztem a cikkekben előforduló szereplők nevének egyharmadára. UP rámutat a publicisztikák illékonyságára, ezért a cikkeit összegzésekkel vezeti fel, lábjegyzeteli, kommenteli. Igazából mégis ott van az az aprócska tény, hogy név nélkül is teljesen felismerhetőek a magyar köz- és magánélet szereplői, lásd pl. a -90-es évek vállalkozója. Úgy tudja rekonstruálni a rendszerváltás éveit és azt követő időszakot - vagy ahogyan ő fogalmaz "a cirillbetűs kovbojhangulatát" -, hogy az ember elképzelni sem tudja, hogy fog a Nagy D-ből, a Merdzsóból és a Gyúrónadrágból összeállni a  neonszín öltönyös-ruhás, susogó mackós, makkos cipős, technós '90-es évek patchworkje... Összefog. 

3. Mert Uj Péter ír is, nem csak lát és dokumentál. Újságírók könyveitől ezért szoktam félni, vagy rosszabb esetben lábrázást kapni. Gyanítom egészen másfajta véna szükségeltetik egyikhez is, másikhoz is. Legkedvesebb a személyes emlékein alapuló szösszenetei voltak, nagyon bele lehet merülni az általuk keltett noszatalgikus hangulatba. A könyvben azt olvastam, élete nagy bókja volt, amikor valaki az írását Eszterházyéhoz hasonlította. Pedig tényleg. Erősen emlékeztet a stílus, és az is, ahogyan a szavakat egymásba fűzi, ahogyan a véleményét félremagyarázás nélküli egy történetbe szövi. Nem semmi.

Nos, összegezve ezért éri meg szerintem Ömbizalompunpát olvasni. Ami zavaró volt benne, az a néhol sok(k)-nak tűnő, hozzám nem mindig elérő, s kicsit izzadtságszagúnak tűnő groteszk. Szerethető egyébként, és én általában kedvelem is, lehet, csak megfelelő adagolás kérdése az egész.

A kötet Uj Péter 1995-2005 közötti írásaiból, glosszáiból és karcolataiból átszűrt, remekbe szabott válogatása. 21 évnyi  cikkhalom, melyek átszerkesztve, szócikkei révén aktualizálva tárják elénk a múltat. Karikatúrába ágyazva mutat meg, idéz fel egy más Magyarországot: a pitit, a kisstílűt, a gagyit és az ízléstelent, amiből ez az egész mai magyar valóság furcsa torszüleménye kifejlődött. Azt is mondhatnám, olyannyira jól sikerült neki a megfigyelés kedvenc leshelyéről, hogy maga is beobachtungstellévé lett.
"Rovatom, a Szerda végül 21 évig húzta. 1995-ben indult tehát, könnyű kiszámolni. Azt hiszem, nem sikerült megdöntenie a rekordot, amelyet Árkus József Egy hét című humorrovata tart vagy tartott: 1968-tól 89-ig futott. Ez kábé holtverseny. (Viszont én meg nem voltam ávós, amit mindenképp a saját javamra írok.)"