Jhumpa Lahiri - Mélyföld

"A hindu filozófiában a három igeidő – a múlt, a jelen és a jövő – feltehetően egyszerre létezik Istenben. Isten időtlen, de az idő – halál isteneként – testet ölt.
Descartes a Harmadik Meditációjában azt mondja, hogy Isten minden egyes egymást követő pillanatban újjáalkotja a testet. Így az idő a létfenntartás egyik formája."

Jhumpa Lahiri családregénye érdekes vállalkozás, a két testvér története két különböző földrészen játszódik. Egyetlen esemény drámaian megváltoztathatja az ember lakhelyéhez, tájhoz kötődő érzelmeit, azét, amelyet addig sajátjának érzett. Az ebből fakadó érzelmi hullám pedig kifelé tovább fodrozódik a generációk végtelen mintáin és összekuszálja, összeütközteti azt új emberekkel, új körülményekkel, hogy aztán visszavonhatatlanul átalakíthassa. Így jelenik meg benne egyszerre a három, fent idézett igeidő.

A történet középpontja Rhode Island és India (Kalkutta), valamint a Mitra testvérek Subhash és Udayan, akik tizenöt hónap különbséggel látták meg a napvilágot. A '60-as évek végén járunk, abban az időszakban mikor a Naxalita-felkelés a kommunizmus katalizátorául szolgált. Subhash, az idősebb testvér, végtelenül nyugodt és megbízható, míg öccse, Udayan jóval indulatosabb, merészebb, így ő lesz az, aki egy mély fejest ugrik a mozgalomba és annak egyik központi figurája lesz. A két, egymáshoz erős kötelékkel ragaszkodó testvér kapcsolata az évek múlásával és Udayan elköteleződésével egyre lazábbá válik. Megrendítő olvasni, mennyire el tud egy eszme távolítani egymástól két olyan embert, akik olyan szimbiózisban cseperednek, mint az ikerpárok. Amikor aztán Subhashnak felajánlanak egy ösztöndíjat az Amerikai Egyesült Államokba, hogy eltávolodjon mindattól a szégyentől és gondtól melyet a testvére és a lakhelye kezd jelenteni számára, kevés gondolkodás után igen mond. A sztori fordulópontja azonban csak ezután jön, mert Subhash a költözéssel csupán annyit ér el, hogy egy furcsa kereszteződést hoz létre kontinensek és nemzedékek között.

Lahiri írásmódja sémáktól mentes, nem kell különféle, jól bevált klisékhez folyamodnia azért, hogy egy szívfacsaró történetet kanyarintson, anélkül is meg tudja ríkatni és hatni az olvasóit, hogy manipulálná őket. A regényben megjelenő kevés, de éppen elégséges számú karakterek magányos elmélkedésén keresztül, az olvasók rátalálnak saját személyes tapasztalataikra, érzéseikre, amelyek aztán visszatükröződnek rájuk. Például, mikor megkérdezik Subhasht, otthon érzi-e magát Rhode Islandon, Lahiri ezt írja: "He didn't belong, but perhaps it didn't matter. He wanted to tell her that he had been waiting all his life to find Rhode Island. That it was here, in this minute but majestic corner of the world, that he could breathe." A kötődéseknek és azok szűk csomóinak ilyesfajta kibogozása, analizálása annyira egyedi és profi módon van mélységeiben megírva, hogy az egészen ritka élmény.

"Bár Subhash úgy nézett ki, mint akármelyik bengáli, most elkötelezettséget érzett a külföldiek iránt. Közös volt velük az a tudat, hogy létezik egy máshol. Egy másik élet, ahová vissza lehet térni. Az eltávozásra való képesség."

Nagy és súlyos témákkal dolgozik az író, úgy mint bűntudat, bátorság és a passzivitás következményei. Bár Rhode Island partjai valószínűleg majd minden regényben tökéletes helyszínt nyújtanának, ebben a könyvben a magányt jelképező óceán, a vízsodorta uszadék fa, mind kiváló metaforául szolgálnak egy egymással összecsapó és egymásba omló, majd szétszóródó családnak. 

Azok, akik már több írását is olvasták Lahirinek, azt szokták a szemére vetni, hogy minden regényében felveti a bevándorlás témáját és mindig hasonló módon teszi ezt. A bevándorló szülőktől származó írónőtől azért eléggé természetesnek tűnik, hogy lenyűgözi a téma és nem tud nem írni róla. Aztán pedig adja magát a gondolat, nem lehet, hogy a Subhashban megfogalmazódó aggályok és félelmek, valójában Jhumpáé? Az igazat megvallva bárhogy légyen is, a Mélyföld azért többről szól, mint emigráció, még akkor is, ha a sztori alappillére ezen a lábon áll. 

Egy helyütt pl. az írónő egy, a tengerparton heverő nehéz, nagy kőről ír: "too large to unearth, its surface partly visible, but its contours unknown." Ezzel a félmondattal tökéletesen jellemezhető Lahiri írásmódja. A Mélyföldben a karakterek összetett érzelmi síkon mozognak, kevéssé kontúrosak, vagy körülhatárolhatóak és az olvasó megtapasztalhatja ennek a skálának minden rétegét, alámerülhet annak színes mélységeibe. 

Junot Díaz: Így veszíted el

Néha fel-felbukkannak olyan könyvek, amelyek nem nyerik el maradéktalanul a tetszésemet, mégis nehéz szó nélkül elmenni mellettük. Motoszkál az emberben valami, amiről úgy érzi, figyelem felhívás céljából mégis csak közlésre érdemes, ellenkező esetben lehet, hogy mások is szó és olvasás nélkül mennek el mellette. Így vagyok én Junot Díaz: Így veszíted el című kötetével.

Az Így veszíted el, az emberi szív összetettségéről szóló rövid történetek gyűjteménye, a Pulitzer-díjas Junot Díaz-tól. Ahogyan az amerikaiak mondanák: Junot Díaz is the big deal. Nagy üzlet, mert a Drown (1996) című, dominikai migrációról szóló novella gyűjteménye óta, töretlenül megy előre és vissza sem néz. Regénye, az Oscar Wao rövid, de csodálatos élete (és akkor most ne menjünk el amellett sem, hogy nagy címmágus Díaz!)  2008-ban elnyerte a Pulitzer-díjat.

Ahogyan a cím is jelzi, a vékonyka kötetben megjelenő történetek az összetört szívről és szétszakadt szerelmi kapcsolatokról szólnak. A Drown-ból megismert Yuniort itt visszacsempészi ez az egészen tehetséges Díaz, és természetesen a központi karakterré váló figura itt sem sokkal bölcsebb, mint a bemutatkozó kötetben volt. A szeszélyes és virilis fiatalember nem csinál nagy kunsztot semmiből, lelkiismereti kérdések nemigen foglalkoztatják. A barátnőivel hűvös, meg-megalszik azért valamelyikőjüknél itt-ott, és egyik elbaltázott kapcsolatból a másikba ugrál. Példaképei, -barátja Elvis, és testvére Rafa- sem éppen az erény megtestesítői. Elvis ugyan házas, mégis támogat odahaza a Dominikai Köztársaságban egy hátrahagyott saját gyereket, Rafa pedig rákos, mégis barátnők sorával igyekszik magát életben tartani. 

"Nem vagyok rossz ember. Tudom, hogyan hangzik ez – védekező, gátlástalan –, de igaz. Olyan vagyok, mint mindenki más: gyenge, tele hibákkal, de alapvetően jó."

Az ember azt gondolná, itt lett elég, és minden olvasó lecsapja a könyvet, de...! De itt jön be Díaz elvitathatatlan tehetsége, mert egyrészt Yunior karakterének és szellemének annyira emberi és esendő jellemvonásokat, majd a novellák sorát végigjárva jellemfejlődést ad, hogy az ember minden bűnét megbocsátja és nem tudja nem kedvelni. Másrészt ott van végig a háttér, a tipikusnak épp nem biztos, hogy mondható, de általánosításában végtelenül jól sikerült bevándorló latin-amerikai, dominikai közösség ábrázolása is. Bár nem olyan emberekről olvasunk, akikkel mindennap összefuthatunk, az író tapasztalatának köszönhetően életre kelnek ezek a figurák és az ember úgy érzi, ha leteszi a könyvet csak átugrik a szomszéd alacsony tornácos, színes fadeszkás házába és máris találkozhat Rafával. Nagyon fontosnak tartom ez utóbbi készséget, ugyanis az évek alatt rájöttem, az igazán nagy irodalom nem feltétlenül az, amit olvasva folytonosan rajongok, hanem az, amiben külső, tudatos szemlélő tudok maradni, mégis a számomra kevésbé tetszetős cselekménytől el tud rángatni és belehúzni egy teljesen másféle emberi közegbe, állapotba. Ezeket a boldogtalan szerelmi sztorikat is egyfajta médiumként használja, hogy súlyosabb emberi történetkehez, témákhoz nyúlhasson. Elismerésem.

Díaz könyvében minden szereplő szembesül a helyettesíthetőség és adott helyzetünkből való elmozdulás, kiszorítás veszélyével - legyen szó szegénységről, bevándorlásról, halálról. Személyes kedvencemben a Nilda, című novellában Yunior megpróbál megbirkózni bátyja rákos megbetegedésével. Menekülési útvonalat keresve ráébred, vannak olyan dolgok az életben, amelyek elől képtelenség elfutni, elmenekülni. Megváltás azonban van. A karaktereket ugyanis nem nyomja agyon a sorsuk, próbálnak erőt venni azon a szerencsétlen lapjáráson, amit a balsors nekik osztott. Ez Díaz másik nagy titka, bár szereplőinek sorsa nem tükrözi feltétlenül a miénket, a jobb és boldogabb életbe vetett álmaik igen. Rájönnek, hogy a megváltás egyszerűen úgy jelentkezik, hogy a sors azért dob eléjük olyan problémát ami elől lehetetlen elfutni, vagy megoldani, mert csak megélni lehet azt és elfogadni. Aztán pedig újra és töretlenül az álmokba menekülni.

Azt olvastam, a Díaz-rajongók úgy nyilatkoztak, az olyan könyvek, mint az Így veszíted el, megújította a hitüket az irodalomban. Nos ezzel, minden érdeme és az író tehetségének elismerése mellett sem tudok azonosulni. Azzal viszont igen, amit Díaz nyilatkozott származása és identitása kapcsán, azzal összefüggésben, miszerint rájött, a dominikai közösség kultúrája is megérdemli a nagy művészetet, művészeket: "-It's terrible not to see yourself reflected in the larger culture. You become a ghost."

Mindenesetre azt kell mondanom, karakterábrázolásával, s azok jellemfejlődésével, hihetetlenül emberi hangjával Díaz nem csak az említett embereknek tett nagy szolgálatot, hanem mindannyiunknak.