2018. január 27., szombat

Tan Twan Eng: Esti ködök kertje

 "Úgy éreztem, minden egyes korttyal valami mélabút is magamba szívok, ami átjárta a tealeveleket."

Igen, határozottan én is így éreztem, mert Tan Twan Eng második regényében, Az Esti ködök kertjében folytatja az emlékezet és a felejtés két pillére közti érzékeny egyensúly ábrázolását az 1980-as évek végi Malajziában.



A könyv borítója is gyönyörű szép, ritka pillanat mikor ennyire nagy összhangban van a tartalom a külalakkal. A látvány már eleve egy klasszikus, távol-keleti atmoszférát ígér és Tan gondoskodik róla, hogy az olvasó azt is kapja. Rendkívül aprólékosan megmunkált, részletgazdag regény, főszereplője Töoh Jün-ling bírónő megtestesíthetné Mnémoszüné szobrát, benne ugyanis -afáziája következtében- tökéletesen összekapcsolódik az emberi emlékezet és a felejtés, valamint neki is van egy lánytestvére, mint az istennőnek volt. (Adja magát a kérdés, melyet a regény tökéletesen ábrázol: És hogyan jelenik meg a személyes, az emlékezetben személyessé lett idő? Nem azzal töltjük szinte az egész életünket, hogy lavírozgatunk emlékezet és felejtés között, harmóniát keresve?)

A történet úgy kezdődik, hogy az 1980-as évek végén a tiszteletreméltó Jün-ling betegsége miatt visszavonul és elkezdi írni emlékiratait. Ennek a dokumentálásnak, mementónak köszönhetően ismerjük meg múltjának legszebb darabját, Jugirit, a maláj hegyek teaültetvényei között megbújó Esti Ködök Kertjét. A Kert, szépségét Nakamura Aritomo munkásságának köszönheti, aki személyesen a japán császárnak tervezett művészi rendezési elv alapján japánkerteket. Aritomo már régen elment, a kert pedig, amit maga után hagyott, az enyészeté lett. Örökségének szortírozásával előtörnek Jün-ling második világháborús kísértetekkel teli emlékei. A jelen és a múlt között hirtelen váltakozó fejezetek alatt tanúi lehetünk annak a rettenetnek, melyet a bírónő és nővére a japán internálás alatt elszenvedtek. Nővére halála után Jün-linget a túlélők bűntudata járja át, mely innentől a regény lapjait végig kíséri. Ennek egyik eredményeként, emlékének tiszteletben tartására hozza létre Jün-ling Jugirit, azáltal, hogy a japánkerteket kedvelő nővére miatt, beáll kertészinasnak Aritomotóhoz.

A regényben Aritomoto figuráját végig rejtély kíséri, nem derül ki róla semmi, azon kívül, hogy menekül a múltja elől. Annyit megtudunk még, hogy a kertészkedésen kívül más művészeteknek is hódol, így pl. a ukiyo-e és a horimono területén is képzett. Ennek azért is van jelentősége, mert Eng profi módon fűzi össze a regény történéseit az ezekből a művészeti ágakból kölcsönzött elemekkel.

Innentől kezdődik tulajdonképpen a cselekmény háttérbe szorítása, mert a fókusz nem szigorúan a cselekmény, hanem egyfajta metaforikus "köd" létrehozása, mely az elfelejtett emlékeket jelképezik. Azok, akik nem kedvelik a lassan hömpölygő és kibontakozó történeteket, kárpótlást nyújthat a regény kiváló hely- és időbeni vezetése. A könyv ugyanis annyira végtelenül gazdag kidolgozott részletekben, hogy borzasztóan nehéz nem benne ragadni a leíró részek szépségében, az általuk keltett melankóliában és továbblapozni a végkifejlet felé.

"Smaragdzöld zománcos mézmadár röppent tova fénytüskeként, még mindig ragyogva a napsugártól, amit a dzsungel fölött szívott magába."

A könyv egyik nagy tanulsága, az Esti Ködök Kertjének egyik nagy leckéje, hogy a mindennapi életünkben is mennyi pozitívumot köszönhetünk a művészeteknek. Mind Aritomo, mind pedig Jün-ling számára a művészet egy élő, lélegző dolog, amit Jugiri képvisel. Traumákkal, fájdalommal teli életükben gyógyír. Jün-ling nem értékeli mégsem ezt a kapcsolatot az élete és a gyönyörű kert között. Azt csak Aritomónak köszönhetően tanulja meg. Megtanulja, hogy gyakorlatilag bármitől, bármiből lehet kölcsönözni, hogy gazdagodjunk általa. Ahogyan a japán kert használja a sakkei elemeit a végső tökéletesség eléréséhez, úgy viselkedik, szelektál és kölcsönöz memóriánk is az emlékeinkkel.

"Az ablakokon át figyelem, ahogy a köd megsűrűsödik, eltörölve a hegyek kertbe idézett képét. Vajon a köd is csupán a sakkei egyik eleme, amelyet Aritomo bevont a művészetébe? Eltűnődöm a kérdésen. Talán nem csupán a hegyeket használta fel, de a szelet, a felhőket és az örökké változó fényviszonyokat is? Talán magától a mennytől kölcsönzött?"
Tan Twan Eng regénye bebizonyítja, hogy éppúgy, mint a Jugirit körülvevő éteri köd, emlékezetünk is megváltoztathatja formáit és alakíthatja mindennapi életünket. A művészetek pedig segíthetik az itt-ott előálló, betöltetlen űr széles ecsetvonásokkal történő kitöltését.





2018. január 14., vasárnap

Irene Adler - A bűn fejedelme (Sherlock, Lupin és én 10.)

Szóval, van ez az Irene Adler írói álnéven futó sorozat, mely Sherlock Holmes, Arsene Lupin és Irene Adler gyermekkori találkozásától ifjúkori barátságáig ível, közben rengeteg érdekfeszítő rejtéllyel és érzelmes személyes történéssel. Benivel nagy Sherlock Holmes rajongók vagyunk, így nem volt kérdés, hogy kb. 3 éve, amikor rátaláltunk a helyi könyvtár gyermekrészlegének a polcán, hazajöjjön-e velünk. Az eltelt időszakban megjelent köteteket olvasva azt kell mondanom, a sorozat nem okozott csalódást és az idővel, valamint velünk együtt vált gyermekkorúból kiskamasszá :)


Fülszöveg: "A tavasz beköszönte nem vidítja fel Sherlock Holmest, aki alig várja, hogy újabb nyomozással foglalhassa le zseniális elméjét. Irene ezért játékból azt javasolja neki, hogy vizsgáljon meg alaposabban egy sor megmagyarázhatatlan bűnügyi hírt. Sherlock Holmes logikai érzéke pedig csakugyan rátalál az eseteket összekötő félelmetes, láthatatlan szálra... Ezzel kezdetét veszi a viadal egy kivételes képességekkel megáldott, titokzatos bűnözővel, majd sok-sok fordulat után Sherlock, Lupin és Irene döbbenetes felfedezést tesz.

Három rendkívüli gyerek, akik elválaszthatatlan barátok.
A krimi történetének három világhírű szereplője.
Lélegzetelállítóan izgalmas kalandok egész sora."

A legfrissebb kötetben, A bűn fejedelmében, a három jó barát csupa véletlenségből egy különösen veszélyes bűnöző után ered. Az eddigi regényekhez híven ennek a bűnténynek is egy különleges, nem hétköznapi kiindulópontja van, melyben szerepet kap majd a három kamasz törzshelye, egy újsághirdetés, valamint egy gyerekmondóka is. A legkevésbé sem szokványos trió végtelenül fordulatos eseményeken át jut el az összefüggéstelennek tűnő láncszemeken keresztül, a titokzatos bűnöző-géniuszig, aki hihetetlen megoldáshoz juttatja el a triumvirátust.

Nagyszerűnek tartom, hogy a sorozat szereplőinek mindegyike teljesen jól megrajzolt karakter, egyikből sem hiányzik felnőttkori, ismert önmagának egyetlen jellemvonása sem. Beazonosíthatóak, felismerhetőek, a hozzájuk kapcsolódó események által pedig könnyen szerethetőek, gyakran megmosolyogtatóak. Az első kötettől kezdve figyelmet fordít arra az író, hogy ne csak egy fordulatokban gazdag ifjúsági bűnügyi regényt tartson a kezében az olvasó, hanem konkrétan az ifjú Sherlock, az ifjú Arsene és az ifjú Irene kalandjait, korhű köntösben. Végig vonulnak a kalandok a korabeli Párizstól Londonig és a főszereplők letehetetlenül izgalmas kalandjai mellett szurkolhatunk az előttük álló, folyamatos magánéleti nehézségek, történések miatt is. Gyermekszemszögből nézve a könyv éppen ideális mennyiségű, könnyen fogyasztható fejezetekre van tagolva, a szereplőkkel pedig igazán egyszerű, sőt kívánatos azonosulni.

"– Neked arra van szükséged, hogy csinálj valamit – mondtam neki.
– Nekem arra van szükségem, hogy legyen valami, amit csinálhatok – helyesbített. A dolgok megjelentek, ő pedig tudomásul vette, elemezte, szétszedte őket. Így történt, nem pedig fordítva."

Szomorú, hogy így a 10. kötet után már sejthető, az idő múlását nem tudjuk megállítani, a gyermekkori barátság kötelékei a három szereplő között bomladozni kezdenek...
Remélem tartogat még azért a sorozat pár regényt, mert az egyik kedvencünk volt a Manó könyvek kiadótól, mely -egyébként azt kell mondanom a sokadik kötetük olvasása után-, igazán igényes, a kiskamasz-tini korosztálynak nyugodtan kezébe adható ifjúsági regényeket kínál. Nem lehet elmenni szó nélkül a regény, illetve az egész sorozat külső megjelenése mellett. A borító gyerkőc kézbe való, belül csodásan illusztrált, az aktuális bűnügyi rejtélynek és a regényben megjelenő izgalmas momentumoknak tökéletes és szemet gyönyörködtető ábrázolása Iacopo Bruno jóvoltából.



Szívünknek kedves kötet, egy végtelenül szerethető sorozatból, melyet bátran ajánlanék 8 éves kortól felfelé. Nagyoknak is izgalmas, fordulatos olvasmány, kisebbek közül pedig még olyanoknak is nyugodt szívvel a kezébe adnám, akik szerint az olvasás uncsi. Nem fognak csalódni!


2018. január 2., kedd

Sarah Andersen: Felnőni kiábrándító


Sosem voltam egy képregény fan, nem volt bajom a műfajjal, csak éppen egyszerűen hidegen hagyott. Sarah Andersen rajzai aztán változtattak ezen. Mert például ki ne érzett volna már így:


Vagy így:


Esetleg így :)


Szóval a képek után elég egyértelműen jelentkezett a "te hazajössz velem!" érzés, mikor megláttam a könyvtár polcon ezt a Fumax kötetet... Szerelem lett első olvasásra, majd jött a második meglepi, nemcsak nálam, hanem a kiskamaszomnál is! Szóval kívánságlistára tettük :)

Sarah Andersenben véleményem szerint, ez az egyik legvonzóbb: bármely korosztályhoz képes szólni a rajzain keresztül, nyugodtan oda mered adni gyerek kézbe is, mert nincs benne semmi vulgáris, nehezen érthető, vagy félelmetes. Adott élethelyzettől függetlenül végtelenül könnyen lehet rezonálni a képeken megjelenő szituációkra, vagy azért, mert az ember egyből bólogat, hogy "aha, ez tényleg ilyen szívás", vagy pedig azért, mert "aha, lehet, hogy ez ilyen szívás, de milyen vicces"! A pár kockában elénk táruló helyzetkomikum ugyanis, amennyire súlytalannak tűnik, éppen annyira találó. Finom, ironikus humor, szerethető karakterek és a képregényekre jellemző rövid, ütős mondatok miatt jön létre a szerelem első olvasásra fíling.

"ÉN 13 ÉVESEN: Csak 5 barátom van, tök lúzer vagyok. 
ÉN MOST: Hogy barátok? Mármint emberek? Utálom őket. Ne közelíts."

A Felnőni kiábrándító egy olyan kötet, mely szó szerint illusztrálja, azt a legkevésbé nemes érzést, milyen egy introvertált személyiségnek a felnőttkorba lépve inkább a saját otthona magányában, de komfortosan elrejtőzni, mintsem felvállalni a szociális interakciók szorongását. Mindezt rendkívül viccesen és szellemesen, feloldva ezzel a probléma negatív érzületét. Olvasás közben garantált a jókedv, a kuncogás, a röhögés, szóval nyilvános helyen csak saját felelősségre olvasd!

Andersen regénye nem az a fajta könyv, melyben egyik pontról a másikra jutunk a történetben nem egy ívet bejáró sztoriról van szó ugyanis, hanem több apró történetről melyek számos témában nyújtanak humoros, saját magunkon röhögni valót a párkapcsolati kínlódásainkon át, a szakmai féltékenységig.

"ROSSZ PÁRKAPCSOLAT:– Nézd, nem borotváltam le a lábam! Haha! – Undi! – … 
JÓ PÁRKAPCSOLAT:– Nézd! – Ohóóóó! Bolyhos!"

Az egyetlen problémám ezzel a könyvvel az, hogy véget ért. Bár ez a Sarah's Scribbles-gyűjtemény első kötete, introvertált személyiségű embernek annyira jól lehet azonosulnia vele, hogy nem csupán örömteli bólogatásra ragadtatja el magát, felismerve, hogy végre valaki megérti a mások számára fura, abnormális érzéseit; hanem késztetést is érez, hogy másoknak megmutassa, lássák lerajzolva mit érez, amikor hülyén viselkedik adott szituban. 
Egy őszinte vígjáték ez a könyv, ugyanakkor bármennyire vicces is, de egy nagyon erős mankó, képes segíteni az embereknek, hogy megértsék, nem mindenkinek mennek egyformán jól a társas akciók, és hogy milyen kínos tud lenni egy introvertáltnak különbözni a normálistól, az átlagtól, bármi legyen is az.

Az egyetlen állandó karakterünk neve a lapokon szintén Sarah, ami nem a véletlen műve, hiszen az írónő magáról mintázta és nevezte el furi, szeretnivaló kis alakját. Erről a kettősségről itt olvashatsz angolul: SARAH’S SCRIBBLES: INTERVIEW WITH SARAH ANDERSEN
A képregény kivitelezésének oldaláról tekintve szerintem még jobban "üt" a történet azzal, hogy nincsenek színek, az ábrázolásmód egyszerű, egyáltalán nem részletes, és remekül kiegészíti a történetet. Az illusztrációk tökéletesen lekövetik az adott sztorit, elég a főszereplő Sarah hatalmas szemeire pillantanunk, mikor bekerül egy-egy kényes szituációba. Ha egyszerre szeretnél valami pihentetőt, de tartalmasat olvasni, akkor Sarah Andersen képregénye mindenképp ajánlott olvasmány!

"ÍRÁSBELI KOMMUNIKÁCIÓ– Mindent egybevéve elmondható, hogy a feltételezésem helytálló volt. 
SZÓBELI KOMMUNIKÁCIÓ– És… ööö… nos… igen, ez így… hát tudjátok, na… ennyi…"

2018. január 1., hétfő

Steven Rowley: Lily és a polip

A történet Tedről egy szingli, középkorú pasiról és tacskójáról a 12 éves Lilyről szól. Szívfacsargatós történet a magányos, saját életében is csak fél lábbal jelen lévő Tedről és tökéletes társáról Lilyről. Lily egy bájos, öregedő virslikutya, aki tizenkét hetes korától gazdája szerelme. Egy napon aztán rátelepszik „A polip” és minden megváltozik…



A Lily és a polip minden oldala bemutatja, majd újra és újra megint megmutatja a Ted és Lily közötti eltéphetetlen köteléket. A kettejük közti közelség, a szeretet és maga az élet, a mindennapok, amit megosztottak az elmúlt 12 évben egymással jelen van a lapokon. A regényt oly módon sikerült megírnia Rowleynak, hogy fetűnnek előttünk mindennapi szokásaik, apró pillanataik, de főként az, hogy mennyire függnek ők ketten egymástól. Vagy inkább Ted Lilytől?

Akit már fűzött kötelék egy kutyushoz, az el tudja képzelni milyen emberfeletti küzdelem elengedni azt, aki önzetlenül és mindenek felett, hűségesen, odaadón szeret. Elengedni azt a lényt, akinek mindig tiszta a lelke. 
„A kutyák a boldogság erős várai, és képtelenek olyasmit tenni, amivel kiérdemelnék, hogy valami rossz történjen velük.” 
Ők azok, akik a jelenben élnek. Nem haragtartók. Minden egyes percben feloldoznak és megbocsátanak. Épp ezért, a polip megjelenésekor Tednek nehéz döntéseket kell hoznia, és aki ilyen szituációban ült már hasonló érzelmi hullámvasúton, az egészen bizonyosan bele tud majd helyezkedni Ted fájdalmába is, melyet ezek a döntések hoznak. Steven Rowley ragyogóan használja arra a szavakat, hogy leírja Tednek a Polippal való harcát, de különösen azt szerettem, ahogyan Lily szájába adta a szavakat. Végtelenül élénken közvetíti a kutyus minden érzelmét, és főleg örömeit, nem lebutítva, nem gügyörészve, de csupa nagybetűsen.

"Aznap este, vacsora után, miközben a többiek elmosogattak, és a maradék hús nagy részét letisztítottuk a csontól, dupla zsákba csomagoltam a pulyka maradékát, letettem a hátsó ajtóhoz a többi szemét mellé, és megterítettem az asztalt a desszerthez. Valamivel később észrevettem, hogy mindkét zsákon egy hatalmas lyuk tátong, és a csontok tökéletesen tiszták lettek. Nem volt nehéz kiderítenem, hogy mi történt. Miután követtem a szószos tappancsnyomokat, rátaláltam Lilyre a konyhaasztal alatt, aki a szokásos mérete kétszeresére dagadt. Rám nézett, és megnyalta zsírtól csillogó pofáját. NYUGODTAN! MEGBÜNTETHETSZ! HA! AKARSZ! DE! MEGÉRTE!"
Amennyiben könnyű olvasmányt keresel, akkor a Lily és a polip nem biztos, hogy a Te könyved, mert ez bizony magával visz és cserbe könnyeket hoz. Könnyeket Lilyért, aztán persze Tedért, de mindenképp megéri elolvasni, mert egy csodálatos történet olyasvalakiről, akinek meg kell tanulnia kezelni a veszteség fájdalmát. Nagyon szép és kedves kis történet, kutyus-gazdi kalandjairól, és a végső utazásról. Picit zavart a vége felé a túlmisztifikált „polip” jelenség, de hát ki vagyok én, hogy bíráljam más gyászát? A lényeg a könyv háromnegyedénél már úgyis elhangzik:

"Rengeteg kalandban volt részünk. És mindegyiket imádtam."