"Valahányszor az élet komiszul elveri rajtam a port, mindannyiszor egy történettel vigasztalom és sajnálom magam."

Peiker Éva (szerk.): Útra kelni - Magyar írók a felnőtté válásról

Bajban vagyok ezzel a kötettel, mert amennyire szerettem olvasni, annyiszor járt a fejemben, hogy vajon kinek ajánlanám. A könyv fülszövege ugyanis " ötletes és színes ajándék"-ként aposztrofálja az antológiát, melyet ballagóknak, pályakezdő fiataloknak ajánl. Nem szeretem az általánosítást, ámbár itt mégis meg kellett tennem. Tegye szívére mindenki a kezét: hány olyan kamaszkorból felnőttkorba lépő fiatal ismerőse van, aki a klasszikus magyar irodalomért olyannyira rajong, hogy töményebb adagban is fogyaszthatónak, sőt élvezetesnek találja azt? 

Az Y generáció kapunyitási gondjai, amelyet a bizonytalanság, a gazdaság és a munkaerőpiac kiszámíthatatlansága, és e tényezők komplexitása csak megerősít, nem biztos, hogy kellőképp értékelni tudja a Móricz által leírt mondatot: "rózsás gyermekajkak gyermeteg titkaiban akarom élvezni a női szív örök költészetét."

A válogatás egyébként valóban a klasszikus irodalom legismertebb kiváló íróinak tollából áll össze, szám szerint tizenegy nagyság vetette papírra az ember életének 'már nem vagyok gyerek, de még nem vagyok felnőtt sem' akkori életérzését. A tartalomban a következő írásokat olvashatjuk:

Móra Ferenc – Középiskola 

Vas Gereben – A konviktusi diák 

Gárdonyi Géza – Zivatart pékéknél 

Móricz Zsigmond – Pataki diákok 

Csáth Géza – Péter levele 

Hunyady Sándor – A vöröslámpás ház 

Kaffka Margit – A gondolkodók 

Mikszáth Kálmán – Vizsgálatok után 

Tamási Áron – Ábel Amerikában (részlet) 

Karinthy Frigyes -Találkozás egy fiatalemberrel 

Kosztolányi Dezső – Tengerszem

A fentiek közül az első pár novella kifejezetten századelős stílusban íródott, melyet olvasni azért is nehezített pálya, mert a nyelvezete is ennek megfelelő, néhol latin szavakkal tűzdelve. Csáth Géza novellája aztán megtöri azt az ívet és onnantól egészen más hangulatú, elmélyült és töprengésre lehetőséget adó sorok következnek jó pár oldalon, Hunyady és Kaffka által. 

A legkiemelkedőbb írások egyike a Vizsgálatok után című rövid történet, mely egészen élvezetes, színes olvasmány. Bárki könnyen bele tud helyezkedni és feledkezni és nagy eséllyel kíváncsi lesz Mikszáth többi írására is. A végén bónuszként két nagy név, Karinthy és Kosztolányi csábítja az embert olvasásra, s teszi kíváncsivá: "Na lássuk,mit alkottak a nagyok!"

Összességében tetszetős kis válogatás ez, csak nem biztos, hogy a célközönség jól lett megválasztva. Mindenképpen izgalmas lett volna egy Mikszáthot szembe állítani Benyákkal, vagy egy Kaffka Margitot egy Szabó T. Annával, Uram bocsá' egy Karinthyt Gerlóczyval, vagy Kosztolányit Grecsóval. Mivel rendkívül szeretem a századelő magyar irodalmát és a klasszikus magyar irodalmat általában, örömmel forgattam a lapokat és feledkeztem bele egy-egy szívhez szólóbb történetbe, vagy ízlelgettem a számomra szépséges régi magyar szavakat. 

Abban a tekintetben pedig, hogy akkor mégis kinek ajánlanám a könyvet, marad tehát a kiadó ajánlásából az a szekció, mely így szól: "mindenkinek, aki szeretné újraélni, milyen átlépni a felnőttkor küszöbét, vagy legalábbis ott toporogni előtte." 

Ezen kívül ide idézném még Csáth novellájából a következő sort:

"Különben is, valahányszor az élet komiszul – bocsánat a nyers kifejezésért – komiszul elveri rajtam a port, mindannyiszor egy történettel vigasztalom és sajnálom magam."

Az antológia olvasása ebben a kontextusban is kiválóan működhet :)
A könyv olvasására lehetőséget az Athenaeum Kiadó adott, melyet 208 oldalon olvastam.

Kaffka Margit, az én foltvarró asszonyom

Jó, tudom hülyeség, de mégis. A Mária Évei-ből nekem már szilárdan ez ugrott be, így Margit negyedik könyvének olvasásával.
Ahogy haladok előre a könyvében, mindig ezt érzem. Mert vegyük például az általa kreált szavakat: mindegyember, unalompocsolya, velebánás, muszájjózanság, asszonycsirke és még sorolhatnám. Nem csak a szavakból mível aztán teljesen új szóösszetételeket, hanem a szórendet, majd a történéseket is így egymás mellé rakosgatja. Mikor kezdeném unni, vagy lemondóan legyinteni felette, csavar egyet a szavakon (és számomra eddig még megmagyarázhatatlan módon nem is a történeten) és máris visz tovább magával, hogy belesüppedhessem a soraiba és elmerengjek egy két bekezdésén.
A "Kaffka, igen, két f-fel" moly-os kihívás hatására kezdtem el őt olvasni, könyvről könyvre egyre nagyobb örömmel. Előtte, alig-alig ismertem Kaffka Margitot, liezonunk úgy nagyjából pár verse erejéig tartott. De nagyon tud az ember lányára hatni, s én nagyon megszerettem az ő melankolikus stílusát, líráját, be kell valljam nőiesen. /Egyben új kedvenc könyvet is nyertem, a Színek és évekkel, úgyhogy mindenképp hálás köszönet Izoldának a kihívásért!/
A Hangyaboly még kicsit langyoska volt, unalmaska (én gyerekkoromban hallottam a zárdákról meg az apácaneveldéről és az egyházi tanításról aaaaaaaaannyit...), megmosolyogtató, de mégis szeretnivaló. Itt rajzolódott meg az a zárt világ, közösség, ami a Mária Éveiben is megjelent.



Nos, Mária...Mária évei...Nem is tudom, ha visszagondolok, már a cím is desztinál. Hiszen Máriának nem is élete, inkább csak évei vannak. Mária, aki saját életében nem illik sehova és nem egy átlag-leány, majd asszony. Mária, aki a neveldében is picit elüt a többi növendéktől. Aki hazajutván a kisvárosba, nemigen tud beilleszkedni az elvárt társadalmi és szokott helyzetekbe, akit a családjához meleg és rugalmas szálak kötnek, mégis tudatosul benne, hogy lám Ő nem olyan, mint a szerettei, bár a nővér-szerepében tisztességgel helytáll. Talán túlsággal is.
Egészen bizonyos, hogy a maga korában egy efféle belső nagysággal, analitikus hajlammal, nagy műveltséggel rendelkező okos asszony nem könnyen találhatott helyt egy városi kisközösségben. Hmmmmm...de itt jön be, az az ambivalencia, ami aztán a regény végéig megmaradt bennem. Sokszor sajnáltam Máriát, de talán még többször legszívesebben jól megráztam volna, amiért ennyire tehetetlen, idegesítően magára veszi a beilleszkedni nem tudó, kirekesztett, vagy meg nem értett asszonyszerepet. Hiszen meg sem próbálta! Egyszer sem! Mennyivel könnyebb a magányba menekülni, a legkisebb vélt vagy valós sérelmeket elemezgetni és egészen elveszni bennük, mint tevékenyen részt venni a saját életünkben...Vagy...a saját benső törvényünk ellen nem tehetünk semmit? Csak annak a "szava", "hívása" számít igazán? Erre mondják, hogy saját maga ellen senki nem cselekedhet? Saját magától senkit nem lehet megmenteni?
"Igen, de ha ez nekem bensőbb és elhatározóbb minden kimagyarázható, elfogadott életügynél! Nekem "ügy"-em ez; megint egyszer tisztán érzem, hogy valamiben, valahol "más" vagyok mindenkinél - de ennek a titkára még nem jöttem rá világosan."
Hát én sem mert a regény lélektani szempontból olyan jól megírt, hogy ellenérzéseket hagy az emberben...
Mária egyszerűen belemenekül a magányba és a végén hiába veszi körül bárki, teljesen elszigetelődik. Amíg a Színek és években egy percig sem szántam Magdát, mert az a maga vállalta, szenvedte, viselt asszonysorsa volt, addig Laszlovszky Máriát bizony nagyon sokszor. Sajnálni pedig nem ugyanaz, mint szánni valakit, ugye...
Márai éveit valahogyan törvényszerűen tragédia zárja le. S én pironkodva bevallom, hogy a végén már nem is bántam. Már nyomasztott Mária és az ő jelenléte.

Kicsit irritált, de még inkább nyomasztott, ez a "Selyembe-gubódzott élet". Nem is tudom...Szegény Mária!...vagy lemondóan: Hát igen, a Mária...?

A Szépirodalmi Könyvkiadó 1964-es kiadását olvastam, 198 oldalon, az Olcsó könyvtár sorozatból.

Értékelés: 5/4

Kedvenc idézet:

"A fejünk éhes azokra a szép, bolond, izgalmas kis szenzációkra, amik nélkül unalompocsolya volna az élet."