2012. január 25., szerda

Vasco Pratolini: Szegény szerelmesek krónikája - egy impresszionista kép margójára

Szegény szerelmeseink ugyan szánni valóak is, de itt jelzőnk nem erre utal, hanem sokkal inkább életkörülményeikre. Pratolini úgy formálja a figuráit Firenze Corno utcájának minitársadalmában, mint ahogyan egy rendkívüli impresszionista festő kap el és ábrázol egy teljesen köznapi életképet. Egyedi, pont annyira színes, amennyire a téma megkívánja, teljesen a benyomásokon alapul, tulajdonképpen nincs is benne semmi különös, és még is minden benne van.

*Spoiler jöhet...*

A Corno utca épp olyan utcának tűnik, mint a többi, helyileg meghatározva egész pontosan a Santa Croce bazilika és a Palazzo Vecchio között. A tér ( Piazza Signoria) túloldalán, ami itt már pont lemaradt:


Időben az 1920-'30-as évek tájékán járunk, háttérben azzal a Firenzével, melynek politikai és társadalmi életébe a fasizmus korai szakasza hirtelen változást hoz, a maga szélsőséges mivoltával és agyament kicsapongásaival. A közösség, s így utcánk kisközössége is, megosztott, ám ez a megosztottság sem valódi, hiszen sokan mintegy behódolnak a nagyhatalomnak a túlélés érdekében. A fasizmus, mint egy rossz vírus, terjed és fertőz, a Pártba való belépés nem elvi kérdés lesz az idő múltával, sokkal inkább az életben maradás záloga. A választás lehetősége erősen kétséges, akinek módjában áll szedett-vedett indokokkal húzza-halogatja a tagsági felvételt. Aki teheti a némaságba és a mozdulatlanságba menekül, emígy "tüntet" a rendszer ellen és józan eszének megóvása mellett.
Aztán persze akad olyan is, aki addig-addig kapargatja a felszínt és vesz részt tessék-lássék a feketeingesek horrorisztikus játékaiban még saját magát is teljesen meggyőzi a terrorista diktatúra nemhogy szükségességéről, de kétségbevonhatatlan erényeiről.
Pratolini zsenije pedig abban (is) áll, hogy a regényben az akkori politikai élet szereplőit, illetve magát a politikai folyamatokat szerepelteti az utca karakterein keresztül. (Könnyen felismerhetjük a Corno utca "duce"-ját a jómódú, emeleti lakásából kimozdulni nem tudó, az utca életét a háttérből irányító, önmagát fiatal lányokkal életben tartó "Sapphói" Signora alakjában)
Ez az ötven láb hosszú és öt láb széles mikrokozmosz az író igen tarka galériája: szereplői itt találkoznak, majd összecsapnak; üldözik és elveszítik egymást; szeretnek és gyűlölnek. Ezek a szerelemtől részegült fiatal életek együtt nőnek fel, ismerik egymás privát kis titkait, történeteit, harcait, hazugságait, megszüntetve mintegy önnön és egymás intim szféráját. A mindenki tud mindenkiről szindróma. De! Mindez nekik cseppet sem kellemetlen, lázadoznak ugyan, hangos, vulgáris és jóféle humorral átitatott szóváltásokba keverednek emiatt egymással, ám tudják, valahol ez talpon maradásuk záloga, ez húz köréjük elég erős védőburkot a "külvilággal" (minden ami a Corno utcán kívül van) szemben.
Először irritált az utca lakóinak rengetege, féltem, a szereplők követhetetlen cserélgetése tönkreteszi majd a sztorit, de egy idő után valahogy hozzászoktam a sok jellemhez és névhez úgy, hogy a regény élvezhetőségébe némileg bezavart ugyan, de le nem vont belőle. A sok főszereplő mellett az utca maga kínál lehetőséget az írónak egyéb mellékszereplők felvonultatására, akik aztán tovább hömpölyögnek a Corno utca folyamával, egymásba folynak, míg végül remek mellékszálak és egyszerűen szép szerelmi történetek bontakoznak ki.
Vasco Pratolini nagyon bölcsen, szolídan szövi bele saját nézeteit regényébe, a fasizmus mellett megjelenik a kommunizmus, bár nem megoldásként hanem ellenpontként, s azért, hogy egy újabb karakter új színt vigyen az amúgy is kápráztató forgatagba: az emberséget.
A társadalmi osztályok közötti különbség fel-felsejlik, megjelenik egyféle proletár-harc is, de a mondanivaló vége mindig finom pesszimizmusba torkollik. Hiába a sok szenvedés és gyötrelem, szereplőink csatát egyszer sem nyernek, az általuk megélt győzelemről előbb-utóbb kiderül, hogy az nem más, mint legyőzöttség. Mégis nemes egyszerűséggel, szerényen és diszkrét humorral veszik tudomásul a dolgokat, csupán tényként elkönyvelve azokat.
Hol egy eszmét, hol egy kedvező fordulatot dob elénk Pratolini, ami továbbvisz anélkül, hogy rossz szájíz maradna bennünk. Úgy robog el velünk a történet a végkifejletig, mint oldalkocsis motorjával Maciste Ugoval az oldalán, viszi magával a humánumot, mely annak ellenére is győz, hogy mire a nap felkel a fasiszták kivégzik őt.
Az írónak egyébként az ábrázolás szempontjából nem volt könnyű dolga, hiszen gondoljunk bele Olaszországnak egy olyan valós időszakáról és megtörtént eseményeiről, tényeiről is szól, melyek következtében az emberek fásultak, kiábrándultak. Az ország lakói a háború után, kiszolgáltatva az eseményeknek, alázatosak és zavarodottak.
Az ő figurái mégis megmosolyogtatóak. Javarészt köszönhető ez annak a nagyon gondos, nagyon tömör, a figyelmet a részletekre, gesztusokra, apró mozzanatokra terelő és leíró stílusnak, melyet Vasco Pratolini használ. Különösen tetszettek a helyi anekdotáik, népszokásaik, ünnepeiket aprólékosan megmutató színfoltjaik.
Az író ezzel az impresszionista, vagy mondjuk úgy neo-realista "ecsetvonásaival" pátoszt, líraiságot teremt, de úgy, hogy felhívja figyelmünket a helyzet ellentmondásaira, gyakran ő maga szolgáltatva visszhangot, ellenpontot. A narráció ritka tökéletes. Azt hiszem ennek köszönhető, hogy ennyire tetszett ez a csodásan színes, minden negatív történése ellenére is bennem reményt hagyó kép, melyet Pratolininek köszönhetően magam nézhettem végig a Corno utca egyik ablakából, alattam a "szenes" Nesivel, aki ép az ajtófélfának dől apja nagykabátjában.
Micsoda kavalkád! Egy élmény volt ez a krónika...!

Te is megnézheted, hiszen a könyvből film is készült Marcello Mastroiani főszereplésével.

Én a Kossuth Kiadó 1979-es kiadású példányát olvastam.
Eredeti cím és megjelenés: Cronache di poveri amanti, 1947
Oldalak száma: 454



Értékelés: 5/4

2012. január 23., hétfő

Alice Walker: Possessing the Secret of Joy

*Vigyázz! SPOILER*
Nem tudom van-e olyan ember, -főképp nő- aki szó nélkül el tud menni Tashi története mellett.
Tashi története így kezdődik:
"I did not realize for a long time that I was dead."

Főhősnőnk van akinek már a 'Color Purple' kisregényből is ismerős lehet, de míg ott mellékutasként tűnt fel, itt övé a főszerep.
Főszerep egy borzasztó történetben: Tashi az afrikai Olinka törzs tagjaként aláveti magát a női körülmetélésnek, mely törzse ősi hagyománya. Mégpedig felnőtt korában.

Ha azt mondjuk, a női nemi szerv csonkítása egyes közösségekben kulturális gyakorlat, eképp kimondva eléggé bizarr módon hangzik, de némileg talán tudományos és távolságtartó. Hát nem az. Valóságos horror, ahogyan az írónő részletesen leírja a körülmetélés folyamatát, annak fizikai következményeivel, veszélyeivel és bemutatja, hogyan vált ez a "kulturális gyakorlat" követendő példává anyák tömegeinek, akik szintén elvégzik e rituálét saját kislányaikon. Azokon a kislányokon, akik próbálnak nem sírni, erősek és ügyesek lenni, miközben belül valami végleg meghal bennük, magukba zárva örökre azt a síró kislányt, akik akkor és ott voltak. Szívszorító!
Tashi pedig mindezeken nem kislány vagy babakorában megy keresztül, hanem felnőtt nőként, fizikálisan és lelkileg teljesen tönkremenve majd... S itt lép be a képbe a választás mítosza. Bemutatva, hogy Tashi mindezt miért szenvedte el saját önszántából tett elhatározása eredményeként, s hogy ez mennyire is volt saját döntés...
Nos, nem az. Tashi előtt nincsenek variációs lehetőségek, nincs jótanács, nincs felvilágosítás, hogy ez és ez fog történni veled... A törzsbéli nők örökös csúfolódása van, az, hogy ő nem teljes jogú Olinka, hogy tisztátalan és hogy ilyen nőt nem vehet feleségül senki. Így hát magára veszi az Olinkák védjegyét, tiszteletet mutat a törzsi hagyomány iránt, fejet hajt és enged ennek a megalázó és embertelen procedúrának, hogy végre ne egy selejt legyen, hanem teljes jogú törzs-tag, teljes értékű nő és feleség. Nem tudja, fel sem méri tette vagy egyáltalán döntése micsoda horderejű, mekkora kihatása lesz az életére, az egészségére és valójában micsoda szerencséje volt, hogy mindezt kislányként elkerülte.
Nincs a regénynek egy olyan pontja sem, mikor Tashit azon kapnánk, hogy megbánta a döntését. Nem is lehet ilyen, hiszen ez valójában nem volt választás soha. A valóságban minden elrendezett és előre megírt Tashi körül, elkerülhetetlen, nincsen más lehetőség, mint rálépni az elődjei által kitaposott útra.
Maga a történet az 'egy fejezet= egy szereplő nézőpontja' sémát követi, jól felépített, a karakterek kontúrosan megrajzoltak. A váltakozó nézőpont és a visszatekintések nem törték meg a novella menetét és nem rontottak a sztori élvezhetőségén. Ezek nagyon tetszettek. Ami viszont nem, hogy ezek a nézőpontok túlontúl is megrajzoltak, a szereplők és ezáltal a mi szájunkba adottak voltak, mintha Walker egy politikai kampánybeszéd előre eltervezett, bizonyos értékeket képviselő szónoklatának mondatait csempészte volna oda. Nincs több aspektus, csak az van, amit készen kaptál az író szócsövein keresztül.
Összességében elég kemény könyv volt ez számomra, semmiképen nem azok közül való, amelyek úgy vázolnak egy problémát, hogy közben homokba dughatod a fejed, vagy pártatlan maradhatsz. Tényleg csak az olvassa, aki bírja. Érzelmileg és lelkileg. Maga a tárgya miatt is, hiszen a női nemi szerv megcsonkítása nem egy chic-litbe való téma, és azért is mert dühös leszel tőle. Annyira, hogy kérdések merülnek fel benned, hogyan lehet ez még ma is bevett gyakorlat egy férfiak uralta társadalomban, vagy közösségben?!
Alice Walker jó munkát végzett, mert indulatokat vált ki a novellájával. Konkrétan jól belerúg azoknak a hátsójába is, akik apátiára hajlamosak, vagy közönyösek. Ébresztő!!
Kérdéseket komponál. Mit lehetne tenni, hogy efféle agyatlan, irracionális dolgok ne váljanak elfogadottá a világban?
Érzelmekre hat. Mert ha nem is vagy egy minden oldalon könnycseppet hullajtó érzékeny mimóza, akkor is megmozdít ott legbelül. Még ha nem is vagy fekete. Vagy nő. Mert a félelem és a fájdalom kézzelfoghatóvá válik a novella olvasatakor. Mindenkinek. S ha végigverekszed magad a történet legvégéig, no akkor jutalmat kapsz. Nem is akármilyet! Tiéd lesz az "öröm bírásának titka" (Possessing the Secret of Joy). Amivel, vagy ami nélkül nincs élet. Tashié sem. Gyönyörű a végszó...
A könyv utolsó fejezetébe bele is tudsz olvasni...

Én a Pocket 1993-as, első kiadását olvastam angolul.
Oldalak száma: 304

Értékelés: 5/4

Az írónőhöz itt tudsz ellátogatni: www.alicewalkersgarden.com





2012. január 17., kedd

Két lány az "uccán". Máraival?!

Nem, nem egészen, illetve csak részben, mert az egyik megfordulhatott vele.
De, hogy a legelején kezdjem: tegnap este ágyban fekvős, akár unalmasnak is mondható távkapcsoló nyomkodás közepette találtam a Duna World-re. Itt adták a 'Két lány az utcán' című 1939-es filmet. A Magyar Klasszikusok összes dvd büszke birtokosaként nem árulok el nagy titkot: régi filmet nézni több, mint szeretek.
Tóth Endre, vagy André de Tóth filmje azonban nem a megszokott könnyed, komikai fordulatokban, szerelmi liezonokban gazdag és happy end-es kis történet.
*SPOILER*

Az alaptörténet két lányról szól, akik mindketten válsághelyzetben vannak. Vica (Bordy Bella) és Gyöngyi (Tasnády-Fekete Mária) épp jókor kapaszkodnak össze, az egyik -egy mondjuk úgy munkahelyi- szerelmi történés-félreértés áldozata lesz, a másikat pedig gazdag földbirtokos apja elhajtja otthonról, mint ő később Budapestre érve a nem kívánt magzatát. Úrilányoknak adják ki magukat és ketten lakást bérelnek, múltjukról, előéletükről mit sem tud senki.
Lesz aztán erkölcsi nevelgetés Gyöngyi (aki olyan gyönyörű ebben a filmben!) részéről, próbálja terelgetni, formálgatni Vicát, aki viszont női hősszerelmes, és végig megmarad alárendelt szerepében.
Nem kapunk tehát Kabos-féle félreértés humormorzsákat, sem gyönyörűszépen pillantgató Jávor urat, édesen csicsergő Szeleczkyt, de még búgó hangú dramatikus Karádyt sem.
Van helyette abortusz, elzüllöttség, kitaszítottság, magány, szorongás, és ami nekem nagyon tetszett: cinizmus. A vége ugyan '... s boldogan éltek, amíg meg nem haltak', de nem afféle 'kézenfogva elmentek a naplementében'.
Aki szereti a noir-t, annak tetszeni fog Tóth Endre filmje. Aki nem, az is nézze meg, mert szerintem egyfajta kuriózumot képvisel. Van benne Csortos Gyula bácsi is, a férfi galád pedig Ajtay, bár én őt speciel sosem szívleltem. Meg egy nagyon édes kis betétdal, amiben arról regélnek, hogy:
"No de hogy le tetszett fogyni, még össze tetszik rogyni", meg "ilyen hülyeséget, mint a sport", meg efféle csacskaságok:))



Azt, hogy minden mindennel és mindenki mindenkivel összefügg, a Nyugatosok önéletrajzi könyveiből már nagyjából sejtettem. Most a film kapcsán ugrott be, hogy a gyönyörű Gyöngyi: Tasnády-Fekete Mária, akiben az 1931-es Miss Hungaryt tisztelhetjük, Radványi Gézának volt a felesége. S akkor meg is érkeztünk, hiszen Radványi Géza testvére pedig nem más, mint Márai. Mindketten Grosschmidok, nagynénjük a szintén kedvenc figura, Zsüli néni, alias Hrabovszky Júlia, aki szintén írogatott, s akit Márai az Egy polgár vallomásaiban hív életre:
„Zsüli néni sokáig élt Párizsban, majd a Loire mellett, egy kastélyban: öltözködése, modora, ismeretségei, minden elmondhatatlanul nagyvilági volt. Anyja a nagyon finom, mindig főkötős Louise néni, testvére apai nagyapámnak.
Zsüli néni nem értett a gyermekneveléshez, tehát ösztönösen megütötte a helyes hangot.
Terebélyes kalapokat viselt, suhogó selyemruhákat, mintha bálba menne. Mindegyre úton volt, terveket főzött, írta regényeit és elbeszéléseit, estélyeken jelent meg, Párizsba készült – káprázatos jelenség volt számomra.
S ezen felül volt benne valami elpusztíthatatlan, valami elemien sugárzó, melyet később idő, nyomorúság, magány és csalódások sem tudtak meghamisítani. Zsüli néni igazi nő volt, a „fin de siecle” (századvég) remekműve, ritka tünemény."
No ugye, hogy sétálhatott az egyik lánnyal az uccán Márai? :)

2012. január 2., hétfő

Boldogabb 2012-őt nekünk!

Minden közhely és egyéb megfogalmazás nélkül kívánom minden drágaságomnak, barátomnak, ismerősömnek, szerettemnek és ide látogatónak, hogy 2012 legyen fantasztikusabb, izgalmasabb, sikeresebb, érzelmesebb, szenvedélyesebb és színesebb, mint a tavalyi volt, és legyen rosszabb mint a következő.
Szeretettel gondolva Rátok:

Véda