2012. november 24., szombat

Gasztronómia Anne Shirley módra

Kezdhetném úgyis, mint Csukás István Pom Pom meséjét: "Hogy kicsoda Pom Pom Anne Shirley, hogy nem ismeritek? Ó igazán senki sem ismeri." Ó, hát őt aztán minden két x-es kromoszómával rendelkező, kezében akár csak egyszer is lányregényt tartott emberi egyed ismeri. De miért is?
Lucy Maud Montgomery Anne sorozata azért válhatott annyira népszerűvé, mert az 1874-ben született írónő, -aki maga is a regény alap helyszínéül szolgáló Prince Edward szigeten született és élt- tulajdonképpen nem tett mást, mint saját életének szereplőit, környezetét teremtette újra papíroson. A saját maga által gyűlölt vörös hajszínnel megáldott, cserfes árva lány, aki képzeletének mindig tág teret enged, a maga elvarázsolt módján különbözik ugyan a közösség többi tagjától, bájos esetlensége és jó szándéka miatt azonban mindenki szereti, és elvarázsoltsága, hiúsága vagy figyelmetlensége miatt kisebb gubancokat okoz, amiket mi, egyszerű olvasók imádunk. Mert amíg olvassa az ember lánya, lassan-lassan rádöbben, hogy Anne Shirley-t nem lehet nem szeretni, hogy egészen nyilvánvaló, nem is érdemes máshol élni, csak egy Zöld manzárdos házban. Vagy inkább A Zöld Manzárdban, még pedig puffos ujjú ruhában.

Ami az Anne otthonra találban még nem is szökött annyira szembe, az az Anne az élet iskolájában már nagyon is beindította a nyálelválasztásomat. Marilla, Miss Lavender és Mrs. Lynde ugyanis olyan kulináris csodákat rittyent, hogy az ember óhatatlanul is felsóhajt: -...de jó lenne megkóstolni!
Igaz ugyan, hogy elméletileg a L.M. Montgomery Kék kastélyának egy régebbi, angol nyelvű példányát kerestem a neten, de kutakodás közben rátaláltam egy csomó finomság leírására, amely az Anne regényekben szerepel.

Az én személyes kedvencem, Miss Lavender fánkja, aminek a receptje a következő:


"Ingredients
2 heaping teaspoons baking powder
1 quart flour
2 eggs
1 cup sugar
1/2 cup new milk (or half cream half milk)

Directions
1. Mix, by sifting 2 or 3 times, baking powder with flour.
2. Beat 2 eggs with sugar, add milk, and flavor with nutmeg.
3. Mix all together, reserving a little flour for rolling out.
4. Fry in hot lard, and when cold roll in powdered sugar."
Mindenképp kipróbálandó!
A további, nagy sóhajokra és nyeldesésekre késztető receptet, itt megtalálhatod: http://www.lmm-anne.net/archives/category/recipes
Plusz egy csemege: Raspberry Cordial
A receptek könyv formájában is megjelentek, Kate Macdonald tollából, melyet meg is vásárolhatsz, akár itt is.


2012. november 19., hétfő

November 18 - A nők egyetemi tanulmányainak engedélyezése

Tegnap, november 18-án volt 117 éve, hogy a nők egyetemi tanulmányait az 1895. évi Királyi Rezolúció lehetővé tette. Minden nőnek, aki egyetemi tanulmányokat óhajtott folytatni, ilyen értelmű kérvényt kellett benyújtania a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumhoz. Az érettségi bizonyítvány alapfeltétel volt. Több, mint 50 évnek kellett eltelnie az első csatározásoktól a határozat elfogadásáig és még egyszer 50 évnek addig, amíg minden világi egyetemi kar megnyílt a nők előtt.



Az intézkedést másfél évtized késéssel hozták, összehasonlítva a világ sok más országával (Londonban 1878-tól, Párizsban 1888-tól, Svédországban 1873-tól, Dániában 1875-től, Olaszországban 1875-től, Hollandiában 1878-tól, Belgiumban 1882-től járhattak nők egyetemre), de akkor országos szinten és nem egyetemenként és tartományonként eltérően, mint sok más országban. A korszak kulturális és oktatási kérdéseinek szabályozására hazánkban az osztrák fejlődés mindig jelentős hatással volt. A Monarchia osztrák részében két évvel később engedélyezték a nők egyetemi tanulmányait, mint Magyarországon. Ezt a recepciót színvonalasnak és némileg megkésettnek lehet tekinteni.

Kísérletek
A kérdés először az 1830-as években vetődött fel, mint a nők általános oktatásának része. Az egyik első vita Kultsár István egy cikke nyomán indult.(Kultsár István (1822): A leánykák házi neveléséről. Hasznos Mulatságok. II.) Ebben ostorozza a leányok hajlamát a felületességre. Válaszként Karacsné Takács Éva -aki író volt és Karacs Teréznek, a nőnevelés egyik magyarországi úttörőjének édesanyja, maga is számos cikket írt a nők tanulásáról és jogairól- írt cikket a Tudományos Gyűjtemény című lapba. Szerinte ahhoz, hogy a lányok a divaton kívül más iránt is érdeklődjenek: „taníttassék leányaitoknak – úgymond a tudományokból annyi, hogy maguk tudjanak gondolkozni, maguk ítélni tetteik jó vagy rossz voltáról.” Szerinte a nők számára is biztosítani kellene a tanulás lehetőségét; akkor a férfiakéhoz hasonló eredményeket érnének el a tudományban: „Ha az asszonyoknak nevelésére olyan kedvező intézetek volnának, mint a férfiakéra, vagy ha nem tartatnék vakmerőségnek, azt mondanám: hogyha az asszonynak a babonás illendőség nem tiltaná a férjfiakat nevelő intézetek boldogításában részesülni, akkor reménylem, több tudományok egészen új színt vennének magokra; kivált a Psychologiára, a Poésisre és a természettudományokra olyan világosság jönne meg, mint Kopernikus és Newton által az ég systémájára nézve. Ha az asszonyi nemnek hasonló pallérozódása lészen a férjfiakkal, akkor meg fogják ezek az ő érdemeik betsét ismerni.”
(Takács Éva (1825): Barátnémhoz írt második levelem ismét nemünk ügyében)

Önmagában az a tény, hogy egy nő cikket írt egy tudományos folyóiratba, felháborodást váltott ki. Az ellenző érvek egy jellemző csoportja szerint: „Az asszonyoknak elég munkát ád az ő eredeti rendeltetésük, úgymint a Magzatok jó nevelése és a ház belső dolgainak jól intézett igazgatása. A pennát bízzák a férjfiakra – A Könyvírók, Critikusok sorába ne törekedjék. Jusson eszébe a páva tollba öltöztetett Szajkó. Nem mind lehet az Anna Schurmannd vagy Stael Asszony, aki elbírja az írói tollat. Elég, ha követheti Corneliát. Ne kössön fegyvert az oldalára, se ne politizáljon: hanem neveljen Gracchusokat a Hazának.” (Az idézett mű a Tudományos Gyűjteményben jelent meg 1824-ben, Mi a pedantizmus? cím alatt, szerzője azonban ismeretlen, írásához csak monogramját adta: K.J.)
A vita során Takács Éva egyik válaszában ezt írta: „Hogy pedig asszonynak ne volna jussa valamely dologról ítéletet kimondani vagy leírni, azt én addig nem hiszem, míg a mennyből jött kirekesztő privilégiumot nem látom.”
Válaszul ellenfelei összeállítottak neki egy „mennyből jött” kirekesztő privilégiumot bibliai idézetekből arra vonatkozólag, hogy „az asszony népek a gyülekezetben hallgassanak”. Végül a folyóirat olyan sok cikket kapott a „nők és a tudomány” témájában, hogy a főszerkesztő, Thaisz Endre, a vitát berekesztette és megígérte, hogy ezeket külön kötetben leközli.(Thaisz Endre (1827): Jelentés a szép Nem jussainak védelmezéséről)
A kötet azonban sohasem jelent meg.

A Magyar Orvosok és Természetvizsgálók Vándorgyűlései, amelyet 1841-ben alapítottak, laza tudományos szervezet volt, amely sohasem rekesztette ki a nőket a részvételből.
A nők közül az első előadást Geöcze Sarolta tartotta „Természettudomány és társadalom” címmel 1892-ben.
A Királyi Magyar Természettudományi Társulatot ugyanabban az évben alapították, mint a Magyar Orvosok és Természetvizsgálók Vándorgyűléseit. Nők 1873-tól lehettek tagjai a Társulatnak. A döntést hosszas vita előzte meg. Nemsokára azonban, már 1872-ben, a Társulat 30. közgyűlésén báró Eötvös József javasolta, hogy az alapszabályokban az egyesületi tagokról szóló részt úgy változtassák meg, hogy a „férfiak” szó helyett „egyének” álljon benne, és így nők is tagjai lehessenek a társulatnak. Szavazáskor a közgyűlés résztvevői közül 40 fő az indítvány ellen, 40 pedig mellette szavazott, így ekkor még az alapszabály változatlan maradt. A következő közgyűlés újratárgyalta a javaslatot, amelyet ezúttal elfogadtak.
A Társulat első 10 női tagja között találjuk Zirzen Jankát (1824–1904), a magyar nőnevelés kiemelkedő alakját.

Indul a mandula
Az első, egyetemi diplomás magyar nő Hugonnay Vilma dr. volt (1847–1922). Ő volt az első nő, akinek cikkei a Királyi Magyar Természettudományi Társulat lapjában megjelentek, s mellesleg róla írta Kertász Erzsébet a Vilma doktorasszony c. regényét.



Zirzen Janka és Hugonnay Vilma elképzelései és céljai nagyon különböző fogadtatásban részesültek a kortársaktól. A teljes életét munkájának szentelő tanárnő -mint köztiszteletben álló különc- figurája elfogadást érdemelt. A családos asszony, aki saját orvosi praxist akart, nem volt elfogadható. Magas társadalmi rangja őt is köztiszteletben álló különccé emelte, de diplomáját csak több mint egy évtized után tudta honosítani.

Az 1895. évi Királyi Rezolúciót követően, a nők egyetemi tanulmányainak első éveiben a tanárok és mindkét nembeli hallgatók a kölcsönös tisztelet jegyében működtek együtt. Ez az állapot 1903-ig tartott, amikor is a női hallgatók elérték az összes hallgatói létszám 10%-át. A nők egyetemi tanulmányai ekkor koncepcionális kérdésből kenyérkereseti kérdéssé alakultak. 1903-tól kezdve azok a nők, akik középiskoláikat nem kitűnő eredménnyel végezték, csak vendéghallgatóként kezdhették meg egyetemi tanulmányaikat és csak vizsgáik eredményeinek függvényében válhattak rendes hallgatókká az első szemeszter végén. Azok felvételét, akik a középiskolát éppen csak elfogadható eredménnyel zárták, a vallás- és közoktatásügyi miniszter nem javasolta. Az I. világháború előtt a nők egyetemi mozgalma ennek a korlátozásnak eltörléséért küzdött, továbbá azért, hogy a jogi és műszaki tanulmányok is lehetővé váljanak a nők számára. Néhány év múlva a korlátozást valóban eltörölték, azonban a tanulmányi lehetőségek kiszélesítésére csak sokkal később került sor.
Másfelől a közvélemény hamarosan megváltozott. Már 1890-ben írt György Aladár, a közoktatás kiváló szakértője a problémáról, mondván, baglyokat vinne Athénbe, ha hangsúlyozni kívánná a nőnevelés javításának szükségességét.

A témában még többet olvashatsz itt: http://www.sote.hu/egyetem/tortenet.php
és itt: http://taneszkozfigyelo.fw.hu/tanfigy10/kisszsuzsanna.html

Forrás: wikipedia, otka.hu, Vámos Éva, Kereszty Orsolya

2012. november 18., vasárnap

Irodalmi karcolatok: Woolf Orlandója és Békássy Éva


Arról, hogy ki is volt Virginia Woolf Orlandója, alias Vita Sackville-West, s hogy némi kapcsolatba is került Békássy Évával, már írtam korábban itt.
Aztán ma eszembe jutott, hogy olvastam egy egyedülálló és hiánypótló írást is a költőnő kalandos életéről Wiener-Sennyey Tibor tolmácsolásában, amit érdemes tartok tovább osztani.
Íme:
"Békássy Ferenc írásainak kiadása közben megismertem a Békássy-család több ágát is. A család meglehetősen kiterjedt, hiszen Bezerédj Emmának és Békássy Istvánnak hét gyereke volt, melyből kettőt veszítettek el: az elsőt, Miklóst – még gyermekként, és Ferencet, aki huszonkét esztendősen, 1915-ben, huszárönkéntesként halt hősi halált a világháborúban. 
Hangsúlyoznám: nem vagyok családtörténész, sem családtag, s engem a szükségesnél jobban nem érdekelt sose a Békássy-család története, sokkal inkább irodalmi hagyatékuk. Farkas Zsófiának szeretném mindenekelőtt megköszönni, hogy rendelkezésemre bocsátotta az egyik Békássy hagyatékát, ahonnan előkerült egy Weöres Sándor-levél is. Az említett levél azonban felhívta a figyelmemet, arra, akinek az szólt: Békássy Ferenc húgára.

„Kedves Éva Néném,
örömmel köszönöm levelét, szép fordításait és főként saját költeményeit. Nem is sejtettem, hogy Rómában ilyen kiváló magyar költőnőnk él. Kár, hogy mikor tavaly két hónapot Rómában töltöttem, nem tudtam, hogy a „Sennyei tölgyhöz” poétája létezik s éppen az Örök Városban.
Békássy Ferenc verseivel most újra foglalkozik egy irodalmárunk, Gál István. Méltatlanul elfelejtett, színes, zamatos költészete talán újra kiadásra kerül. Addig is, Babits tanulmánya őt emlékezetben tartja. Remélem, hogy Éva Néném költészete is könyvbe gyűjtődik, talán valamely nyugati kiadónál, talán Pesten.
Dr. Gál István barátom címe: Budapest V. Városház u. 16. Érdeklődni fogok, mennyire jutott a munkájával; Éva Néném is írhatna neki, ha jónak látja.
Holnap utazom közös pátriánkba, Vas megyébe, tíz napra. Úgy tudom, rokonok vagyunk, Niczky és Ostffy családon át, de legalább is mint vasmegyei nemesek, a múltban, a történelemben. Kezét csókolja szerető híve
W. Sándor
Budapest, 1971. máj. 20.”

 Ebből a kevésből is nagyon sok minden kiderül. Valószínűleg nem ez volt az első levél, tehát Éva és Weöres már korábban is tartották a kapcsolatot. Nem beszélek arról mekkora jelentősége volt számomra Weöres elismerő mondatának Békássy Ferencről, s ha előbb kerül elő – bizonyosan ráírjuk a könyvre. Hanem több fontos dolog is világossá lesz, egyrészt, hogy Éva ekkor (1971-ben) Rómában élő költő és fordító, másrészt, hogy van egy „Sennyei tölgyhöz” című verse, harmadrészt, hogy Weöres rokonnak érzi a Békássy családot. Ez utóbbival van a legkevesebb dolgunk, hiszen pusztán csak az a tény, hogy Ferenc némely versét én kimondottan előzménynek és hasonló világúnak éreztem, mint sok Weöres-költeményt, szerintem inkább fontosabb, még ha nem is oly „érdekes”. Valahol úgyis minden rokona egymásnak. Ahogy most Zsennyére érkeztem, a Somló-hegynél heves eső csapott le rám, és kinézve a kertre, most is ez a nagy, nyári eső ömlik, s azt juttatja az eszembe, hogy e súlyos cseppek mossák bele a holtakat a földbe, mossák bele Weöres Sándort és Békássy Ferencet. De ez a nagy és örök eső mossa bele az élők lépéseinek zörejét, elhagyott tárgyaikat, és álmaikat is. Mígnem megadva magukat ennek az esőnek, az élők is átadják testüket, s nem marad utánuk más, csak lépesek zörejének visszhangja, elfelejtett tárgyak, és kóbor álmaik. Mi, régi történetek nagy hallgatói, semmi mást nem tehetünk, csak fülelünk merre jártak ők, gyűjtjük, amit elvesztettek, és olvassuk álmaik. A nekünk itt hagyott töredékekből és emlékfoszlányokból pedig nem csak őket, hanem magunkat is jobban megismerjük és megértjük.

Békássy Éva életének felidézéséhez két remek dokumentum is nagy segítségünkre lehet. Az egyik egy 16 oldalas, 1947. október 17-én keltezett levél Vita-Sackville-Westhez, a másik egy rövid és vázlatos, szakmai életrajz tíz évvel későbbről, amelyet Münchenben írt. A későbbi eseményeket a gondosan elkészített fotóalbumja és a család segítségével sikerült rekonstruálni. 1898. február 24-én született, akárcsak Ferenc, a zsennyei kastélyban. 1910-ig otthon tanul, majd akárcsak testvéreit, őt is beíratják a híres, angliai, koedukált iskolába, a Bedalesbe. Ebből az időszakból, egy nagyon szép fotónk van Ferencről, Istvánról és Éváról. Csak az utóbbi időben derült ki számomra, hogy a képen Éva is szerepel. Amikor a mi Békássy-kiadásunkba vettük át egy cambridge-i könyvből, nem is sejtettem, hogy a fotót megvágták, s hogy a kép alján, egy esernyőre támaszkodva, Ferencre felnézve és mosolyogva ott van mostani történetünk hősnője. 1916-ban befejezi az iskolát, Drezdába utazik, ahol rajzolást kezd tanulni, de 1917-től egészen 1919-ig már Itáliában találjuk, Genovában, ahol filozófiát tanul. 1921-ben még egy évet tölt Olaszországban, majd Angliába utazik nyárra, testvére farmjára, Suffolkba. 1924 táján Norvégiában utazik, majd 1925-ben hazatérve megismerkedik első férjével, egy erdélyi gróffal, Kornis Károllyal.


A családi legendárium megemlékezik arról, hogy Éva szenvedélyes autóvezető volt, talán az első a magyar nők között. Imádta a repülést is, így került kapcsolatba Almássy Lászlóval, az úszók barlangjának későbbi felfedezőjével, a még későbbi „angol beteggel”, akivel állítólag nem csak közösen repültek, hanem valami halvány románc is kezdett kibontakozni köztük. Ám Éva nem hozzá, hanem az erdélyi grófhoz ment feleségül. Ebből az időből van egy gyönyörű fotónk róla, ahol szeretett sportkocsijában ül, és rettentően melankolikus. A huszonhét éves Éva beleugrik egy házasságba, mely nem lesz éppen zökkenőmentes. Kornis szentbenedeki kastélyában laknak, férje előző házasságból lévő két gyermekét neveli 15 évig, közben több utazást tesznek a Duna-deltához és a Fekete-tengerhez, ahol ornitológiai tanulmányokat folytat, a gólyákat figyeli meg, teljes átéléssel. „10 madár” című kis versciklusában írja: „Madár vagy-e te gólya / vagy varázsló vagy, madár? / Magános mágusa a rétnek / sereges vándora a légnek, / idő előtti ős madár / tiéd a széles nagy határ.” – ezek a versei talán ebből az időből származnak, míg a Weöres Sándor által említett „A sennyei tölgyhöz” és a „Sennyei álom” egyelőre megfejthetetlen, hogy pontosan mikor is íródtak, mindenesetre akárcsak a „Weöres Sándornak” című Zsennyét és környékét írják le, tehát joggal tekinthetjük őket az első és külön ciklusnak. Utóbbi versét egyébként így fejezi be Kám, Jeli, Tana, Kőszef, Rátót, Bozsok, a Fekete Völgy, az Írottkő említése után: 
„Így bolyongok, míg végtére / Álomlábon hazatérve / (Jaj, mert másképp nem lehetett), / Borjúskerti sírok felett / Sennyén játszom kísértet.” 
– ettől azonban még nagyon messze vagyunk, hiszen miután 1940-ben végleg tönkremegy kapcsolata Kornis gróffal, aki, ahogy Vita-Sakcwillenek írja: „halálra itta magát”. Talán ekkor írta „Erdélyi körhinta” című versét, melyet így zár le: „Az életem repül az áron, / jaj, hová szállt héttornyú váram, / ne légyen volt minden csak álom. / Állítsátok meg a világot, / mára elég volt, most már kiszállok.”


Elhagyja Erdélyt, s a Badacsonyban vesz házat, ahol megismerkedik az aradi származású, Mike József doktorral. Összeházasodnak, s a háború alatt második férjének segít, orvosi és tudományos tanulmányokat fordít a kolozsvári egyetem számára. Ezt a badacsonyi időszakot tartja később élete legszebb szakaszának, de végül keserű versében, a „Búcsú a Balatontól” címűben válik el szeretett vidékétől. 1944–45 környékén a zsidóüldözésekkel végképp nem egyetértő Éva és Mike Bergenbe menekül, ahol angolt tanít. Férje Dél-Amerikába akar menni, ő azonban nem szívesen hagyná el végleg Európát, így elválnak útjaik, s 1946 telén, egymaga mássza meg a Dolomitokat, és szökik Ausztriából Olaszországba. 48-éves ekkor, s talán e nehéz túra alatt fogalmazódott meg benne a „Pásztorok éneklik a Dolomitokban” című verse, amiben így sóhajt fel: „Óriási sziklahegy, hogyha lelked volna / az egész esztendő csupa május volna, / a sok nyíló virág mind gyöngyvirág volna, / nagy gránit hatalmad rég leomlott volna.” Az egész verset végigkísérő „volna” jól hangsúlyozza a reménytelennek tűnő helyzetet. Békássy Éva, mindent hátrahagyva, semmi és senki nélkül, két félrecsúszott házasság után, két világégéssel a háta mögött menekült a téli hegyeken át Olaszországba. Valójában e rettentő utazás alatt érik igazi költővé.

Megemlékezik arról, hogy testvéreivel kisgyerekkorában gyakran játszották azt a zsennyei kertben, hogy botra dőlt, reszkető vándorok, akiknek semmijük sincsen, éhesek és fáznak, de megpillantanak egy kedves házat a sűrű erdő mélyén, ahonnan már a kutya is barátságosan elébük szalad. Az első kopogásra a ház úrnője nyit ajtót (aki mellesleg édesanyjuk, Bezerédj Emma volt), aki enni és inni ad, szállást ad a vándoroknak. A gyerekkor játékából valóság lett. Éva átért Itáliába, az első házba összeroskadva és megtörve kopogott be, ahol befogadták, s így életben maradt. Nem sokkal később írja hosszú levelét Vita Sackville Westnek, a híres angol írónőnek, aki nem mellesleg testvére, Ferenc barátjának és angol verseinek kiadójának, Virginia Woolfnak volt a barátnője, talán ezért is fordult éppen hozzá, megalázkodva és könyörögve, hogy segítsen neki útlevélhez jutni, hogy visszatérhessen Angliába, ahol bármilyen munkát elvállalna. Legfőbb érve, hogy miért is segítsen neki a levél címzettje mert „You are a poet – you understand. Please help me if you can and God bless you for it.” – Bár válasz és levélváltás következik, a tényleges segítség elmarad.

Éva ezután – kisebb kihagyással – Rómában él, és ide köthető költészetének legszebb vonulata. A római versek nem csak messze kiemelkednek kiadatlan és elfelejtett hagyatékából, hanem bizonyítékai annak a metafizikai érzékenységgel megélt kapcsolatnak, amit ő az Örök Várossal és a Földközi-tengerrel alakított ki. Ezek a versei a legszebbek. Olvassuk el „A tenger fölött” címűt: „A tenger fölött futnak a felhők / fehéren, sugaras szegéllyel. / Nézi halszagú szerelmem / ki hálóját javítja / a régi Ostiában. / De nem sejti, jaj nem sejti / hogy én is már / aranyos felhőként / zivatarokat görgetek / A Tirréni tenger fölött.” – e rövidke vers jól mutatja az érett, de a dolgok iránt még mindig gyermeki érdeklődést mutató nő sajátos mélabúját. A római életét csak egy viszonylag rövid szakasz zavarja meg, 1953-tól egészen 1957-ig a Szabad Európa rádiónak dolgozik, majd a később, időről-időre hazajár, s ekkor ismeri meg személyesen a Weöres házaspárt. Rómában a hetvenes évek elején írja a római versek közül is a legszebbeket, például a „Bús ének a Regina Coeliből” címűt, melyet külön tanulmányban lenne érdemes elemezni, s mely látszólagos könnyedsége mögött valódi tragédiák sora húzódik meg vezérfonálként. Talán olvasóm is felsóhajt majd és egyetért, hogy ennyi viszontagság után joggal volt kegyes az ég hősnőnkhöz, s nem irigyeljük azt a boldogságot, amit Rómában megismert Norbert von Geschertől kaphatott. A szoros barátságot, mivel Norbert felesége 1976-ben meghalt, időskori szerelem követte. Békássy Éva 80 évesen hozzámegy harmadik férjéhez. Közös utazásokat tesznek Görögországba, és más tengerparti helyekre. 1984-ben Dél-Tirolba költöznek, Meranóba, ahol együtt élnek egészen Norbert 1990-ben bekövetkezett haláláig. Ekkor Éva Bécsbe költözik, a Máltai Lovagrend Idősotthonába, ahol nem sokkal 99-dik születésnapja után, 1997. május 23-án délben meghal.

Egy hasonlattal érzékeltetve Békássy Ferencet mindig öreg léleknek láttam, aki megsejtette, hogy nincs túl sok ideje üzenetének megfogalmazására, míg húga, Éva sokkal inkább egy fiatal léleknek tűnik szememben, aki viszont idősödve ért költővé, s talán ahol Ferenc befejezte, ott Éva folytatta. Örök gyereksége a legnagyobb nehézségeken is átsegítette, soha nem adta fel hitét a boldog életben, és soha nem állt meg. Pályája végül nem tragikus, hanem sokkal inkább nagy ívű és jó értelemben önmegvalósító. Közös volt kettőjükben azonban, s talán a régi magyar családok sajátja lehetett ez, az európai érdeklődés, a különleges életút, és az örök nyitottság. Talán bátyja sikerén felindulva érdemes lenne a szélesebb közönséggel is megismertetni az elfelejtett Békássy Évát, bár nem minden verse világirodalmi szintű természetesen, de ő maga is része annak a nagy párbeszédnek, amit mi magyarok folytatunk sokszor reménytelenül, néha különös sikerrel az egész világgal. Éppen ezért érdemes volna vékonyka életművét kiadni, s mivel szerencsékre szenvedélyes fotográfus volt, erős képanyaggal megtámogatni, és visszaadni a magyar irodalomnak egy költőnőt. Ha mi nem emlékezünk rá, senki sem fog."

Mitológia a' la Gaiman

Mitológia bizony, még hozzá pókokkal, Gaiman módra.

Fülszöveg:
"Kövér Charlie Nancy normális élete kizökken abban a pillanatban, ahogy apja meghal egy karaokeszínpadon Floridában. Charlie nem tudta, hogy az apja egy isten. És nem is sejtette, hogy van egy testvére. Ez a testvér most bekopogtat hozzá, hogy sokkal érdekesebbé tegye Kövér Charlie életét. És sokkal, de sokkal veszélyesebbé…"



Summa:
Ez volt Gaiman első könyve amit olvastam, ezt is afféle szolíd belső kényszerre, mert „mi az, hogy te még nem olvastad, mikor olyan szuper, isteni, fantasztikus, mindegyik regényét sírva fogod majd követelni”, amit a környezetem sugallt egy ideje. 
Nohát: úgy vagyok ezzel a könyvvel mint amikor a barátnőid mindannyian rajongana egy pasiért, aki szívdöglesztő, humoros, jóképű, kedves, stb. Te pedig mikor végre megismered, rájössz…hogy még mindig nem tudod mi a francot esznek rajta. Ami miatt másnak az összetettség élvezete, az nekem ebben a könyvben bizony zagyvaság a hókuszpókusz, meg a krimi, meg a romantika és sorolhatnám. 

Bővebben:
Őszintén szólva, a könyv egyharmadáig egyáltalán nem tetszett. Ehhez semmi köze nincs annak, ahogyan a könyv meg van írva (Gaiman már említett humora, a regény első harmadában is tündököl, és rendkívül ötletei több, mint lenyűgözőek), ez sokkal inkább másnak tudható be. Kicsit idegesített, hogy Kövér Charlie és család tagjai olyan sután-bután, esetlenül kezelik kapcsolataikat, valamint hogy szinte megállás nélkül meg akarták keseríteni egymás életét. A szüntelen vitázás konkrétan kezdett az agyamra menni. Aztán ott volt még maga a sztori, no meg Charlie személyisége, ami ugyan nem rossz, de engem nem vonzott különösebben.
Kövér Charlie-ról:
"Nem volt kövér. Őszintén szólva még csak dundi sem volt, inkább kontúrosan petyhüdt."
Aztán amikor ezen túljutottam -úgy nagyjából a felétől-, boldog voltam, hogy tovább olvastam a történetet, mert az egész rendkívül szórakoztatóvá vált. Maga a "forgatókönyv" változott meg, ami olybá tűnt, hogy szinte két cselekményi szálra bontja a művet, Charlie és a Pók kapcsolatára, illetve minden másra. Ez a minden más ami átveszi aztán az irányítást, és teszi igazán érdekessé, olvasmányossá a kötetet. Az események olyan fordulatot vesznek, hogy Pók és Charlie kénytelenek testvérekként viselkedni, összetartani, ahelyett, hogy egymást szekálnák, s ami miatt lényegesen jobban szívembe zártam Kövér Charliet.
Ami pedig végképp megfordít minden addigi érzelmet az emberben, az szerintem a könyv vége. Charlie akkora metamorfózison megy át, hogy egy teljesen unszimpatikus, magatehetetlen kis lúzerből, egy gigányi bátorságra szert tevő, briliáns fickó lesz. Arról nem is beszélve, hogy vannak olyan befejezések, amelyek boldoggá teszik az embert, vannak olyanok amelyek elgondolkodtatják, vannak, amelyek a meglepetés erejével hatnak, vannak ami után pedig csak ül az ember és bámul maga elé. De hogy ezt így komplexen megkapja...no, az viszonylag nem túl gyakori. De itt pont ez ért utól. :)

Szóval van benne tényleg valami vonzó, ami a kissé túlontúl csavaros mitológiai szál, meg a fáradt kis félvigyorra fakasztó poénok, plusz egy rész Charlie, de kábé ugyanennyi az is ami nem.
A humorát azt díjaztam…de nem illünk egymáshoz. Ez van:)

Egyik kedvenc idézet:

"– Első alkalom – állapította meg a rendőr. – Sajnálom. – Drog? – Nem, köszönöm."

Érdekesség: Nem igen találkoztam még olyan könyvvel, amiben ennyi zene szól. Íme néhány belőlük:

 „Most mind együtt énekeltek, a férfi, a fiú és a sellő. Elénekelték a The Lady is a Tramp-et és a Yellow Submarine-t, majd Marcus megtanította a sellőnek a Flintstones főcímdalát." 


„Együtt fújták a Sárga madarat, mert azon a héten ez volt Marcus kedvence, aztán a Zombie jamboree-t, ami a második kedvenc, és a She'll Be Coming Round the Mountain-t, ami a harmadik." 


"A sötétségből dühös és frusztrált bődülés hangzott. 
Pók elkezdte dúdolni a Tiger Rag-et. Régi dal, lehet vele tigrist cukkolni. "Ott a tigris, hol a tigris?" 


„Az asztalt meglepte az énekes, a főpincér és több pincérnő, felrántották Daisyt, és a terem közepére húzták. Odavitték Kövér Charlie-hoz, és ahogy a zenekar elkezdte az I Just Called to Say I Love You-t, Kövér Charlie átkarolta." 


„Gyönyörű nő volt, vörös flitteres ruhája elkapta a fényt és csillogott mozgás közben. Jobb volt a bandánál. Kövér Charlie szerette volna, ha visszamegy a színpadra és tovább énekli az örökzöldeket – a Night and Day és a különösen átélt Spoonful of Sugar nagyon tetszett neki – …" 



Plusz egy csemege, szintén krlany kapcsán: a szuzafon


Értékelés:5/3
Az Agave Könyvek 2009-es kiadását olvastam 278 oldalon.
Fordította: Pék Zoltán
Eredeti cím és megjelenés: Anansi Boys, 2005


2012. november 17., szombat

Steve Berry: A templomosok öröksége

Gyorsan megnéztem mi is a könyv hivatalos műfaja: kultúrtörténeti krimi. Nos, hogy Berry miért lett kikiáltva ennek egyik legkiválóbb írójává: maximálisan megértettem. Tökéletesen vált helyszínt, cselekménnyel jellemez szereplőt, végtelenül izgalmasan mutat be régi történelmet. Ahogy előre halad az ember a könyvben, akaratlanul is összehasonlítja Dan Brown Da Vinci-kódjával. Ez jobb! Klasszisokkal! Úgy tudnám megfogalmazni: kevésbé hatásvadász és sokkal „szerethetőbb”. Nincs vakmerő "Jézusnak gyerek volt és az a csaj melletted az ő leszármazottja" baromság és összecsapott befejezés. 



A polgári foglalkozását tekintve gyakorló jogász Berry egy olyan műfajt képvisel, aminek jelenleg Dan Brown művei ülnek a trónján. Az Angyalok és démonok, valamint az A Da Vinci Kód sikerét bár világszerte próbálják ostromolni, eddig nem sokan értek fel a trónbitorló Brown székének pereméig.
Valójában azt mondanám ez a két (illetve az Elveszett Jelkép-pel kiegészülve immár három), különböző vallási és kultúrkörök - általában a római katolikusok - legszentebb tanait teljesen másképp, a tudomány álarca mögé bújva magyarázó, éppen ezért hatalmas vitákat kiváltó regény valami hihetetlen reklámot csinált a kultúrtörténeti krimi műfajának. Jómagam is nagyon szeretem ezeket a könyveket, és a belőlük készült szerintem kiváló filmek is a kedvenceim közé tartoznak. Nem találkoztam nagyon hosszú ideje az ő összetettségüket, akár hihetőnek is elfogadható ál/tudományos megalapozottságukat, fordulatos cselekményvezetésüket akár csak megközelíteni képes alkotással. Egészen mostanáig...

Vigyázz spoiler!
Berry ugyan azt a műfajt képviseli, mint Brown utolsó három írása. Neki is megvan a maga legkedveltebb hőse, akit jelen esetben nem Robert Langdonnak, hanem Cotton Malonenak hívnak. Malone nem elismert szimbólumkutató egyetemi professzor, hanem jogász, aki lehúzott tizenkét évet az USA külügyminisztériumának egyik titkos ügyosztályán, mint operatív ügynök. Főnöknője a Magellán Ügyosztály megalakulásakor személyesen választotta ki elsőként a feladatra a talpraesett, dörzsölt fickót, aki azt megelőzően már kilenc éve szolgált a haditengerészet ügyészségén.

Egy rosszul sikerült akció során aztán a No1 ügynök Malone megsebesül Mexikóvárosban egy tűzharcban, amikor fegyveresek könyörtelenül kivégeznek egy bírónőt az amerikai nagykövetség előtti parkban, és ha már véletlenül ott volt, akkor az éppen vele ebédelő dán diplomatát is. Saját, az anyjával élő tizennégy éves fiára gondolva, az állandó ébrenléttől, készültségtől és életveszélytől besokallt Malone kilép a külügy kötelékéből, és Dániába költözik. Döntésében sokat segít az, hogy a Mexikóban lelőtt diplomata világviszonylatban is kőgazdag, nagyhatalmú apja hálából, amiért ő legalább próbált tenni valamit fia érdekében, és a négy támadóból hármat kiiktatott mielőtt maga is golyót kapott, neki ajándékoz egy kis könyvesboltot Koppenhágában.

A civilben az olvasás és a könyvek megszállottja, Malone, tehát maga mögött hagyva a múltat békésebb vizekre hajózik, és könyvritkaságok kereskedelmével foglalatoskodik az öreg kontinensen. Már egy éve él itt, mikor üzenetet kap volt főnökétől, Stephanie Nelle-től, miszerint a hölgy hamarosan Koppenhágába érkezik egy-két napra vakációja során, és szívesen inna vele egy kávét a régi idők emlékére. Ez az üzenet indítja meg a regény fordulatos, izgalmas, remekül átgondolt, és rengeteg utazás és kutatómunka után kiválóan megírt cselekményét, melyben egy kétszáz éves rejtvény megfejtése, no és persze a teljes nyugati civilizációt megalapozó keresztény vallásnak a rejtélyes Templomos Lovagrend által egykoron őrzött, mára azonban elveszett legnagyobb titkának a felkutatása a tét.
Spolier vége

Mindig gondban vagyok, hogy mennyit árulhatok el egy-egy történetből. Egyrészt szeretnék kedvet is csinálni hozzá, másrészt nem is akarom elvenni azt a túl sok információ kiadásával. Itt most  - még ha nehezen is - megállnék ezen a ponton. A cselekmény már a legelső oldalon beindul, nem kell a százötvenedik oldalig várni rá, és az utolsó lapig tart a pörgés. Közben eljutunk Dániába, és Dél-Franciaország számos kisebb-nagyobb városába, sokszázados titkosírás megfejtésén törjük a fejünket, és azon, hogy mi lehet az összefüggés egy XIX. századi pap hihetetlen, máig megmagyarázhatatlan gazdagsága, egy XX. századi történész-író furcsa öngyilkossága, és az 1307. október 13-án felszámolt Templomos Lovagrend azóta elveszett Nagy Öröksége között. A golyók csak úgy süvítenek, és mi nem tudjuk egyértelműen, hogy kik is a sakktábla szereplői, és ki kivel van mindeközben.

És a befejezés! Külön szimpatikus volt, hogy írt egy Utószót, amiben részletesen leírja milyen infot honnan szedett, ill. mely momentumok azok, amik csak az ő képzeletéből származnak. A legjobban az tetszett, ahogyan a valóban létező Bibliai ellentmondásokat, s egyúttal a nagy Titkot/Örökséget megoldotta. Kiváló! Már az ember kezdi sajnálni, hogy mindez csak a képzelet szüleménye, amikor az író az Utószóban eljut egyúttal a regény utolsó mondatához is, mely valóban X. Leótól származik és nem fikció: „Jó szolgálatot tett nekünk ez a mítosz Krisztusról”. Hát nem brilliáns?:)

Berry stílusa nekem nagyon tetszik, és történetszerkesztése is ragyogó. Szeretem, hogy általában nincsenek  iszonyú hosszú fejezetei, hanem rövidebb, 5-6 oldalas részekre tagolódik a regény még egy hosszabb fejezeten belül is. Minden úgy van kitalálva, hogy a legnagyobb feszültségben tartsa az olvasót. A könyv egyébként meglehetősen hosszú: 639 oldal + 5 oldal írói utószó a valóságtartalommal és az elvégzett kutatómunkával kapcsolatban.

A helyszínek, múltbéli események, történelmi személyek, épületek, műtárgyak mind valósak, csak a regény aktív szereplői, és a köré épített történet fikció. Ez ugyan műfaji sajátosság, de Berry művein érződik a rengeteg kutatás. Ezt egyébként az említett utószóban el is ismeri, és le is írja ő maga is.

A történet gyakorlatilag nagyon sok szempontból az A Da Vinci Kód tükörképe, annak szinte testvérműve. Itt azonban más a konklúzió, ami nem kevésbé rengeti meg alapjaiban a teljes keresztény hitet, mint a másik. A fülszöveg szerint izgalmasabb az említett elődnél, és ez nem is nagy túlzás. Nekem jobban is tetszett, mint Brown remeke. Minden kétséget kizáróan Berry lenne most Brown, ha nem késik egy pár évet hozzá képest. Így azonban csak a kettes számú író a műfajban, pedig megérdemelné akár az elsőséget is.



Kedvenc idézet a könyvből:

"Az emberi elmének az az igénye, hogy választ kapjon mindenre, még az olyan kérdésekre is, amelyekre nincs válasz..."

Az írónak eddig nyolc kötete jelent meg magyarul, ebből 6 a Cottone Malone-sorozat tagja (A templomosok öröksége, Alexandria-link, A velencei árulás, Nagy Károly nyomában, Vérbosszú Párizsban, A császár sírja).

Ez utóbbi kapcsán interjú a szerzővel:

http://youtu.be/VV__I0GFEHg



Az Ulpius kiadó 2010-es kiadását olvastam 648 oldalon.
Fordította: Lantos István
Eredeti cím és megjelenés: The Templar Legacy, 2006

Értékelés: 5/5

2012. november 16., péntek

Napi szép

Hervadáskor, pusztuláskor,
Novemberi dérhulláskor
Tinálatok, lent a kertben
Ránk hullott a falevél.
Az öreg fa hervadt lombja
Mintha nékünk szólott volna,
Mintha minket intett volna:
Vigyázzatok, jön a tél!

Hervadáskor, pusztuláskor,
Novemberi dérhulláskor,
Visszasír a lelkem hozzád,
Szép szerelmem, kedvesem.
Mintha ott a kertben lennék...
Száll a levél, száll az emlék,
Szálló levél, szálló emlék
Körülrepdes csendesen...

Hervadáskor, pusztuláskor,
Novemberi dérhulláskor,
Tinálatok, lent a kertben
Most is hull a falevél.
Most is hervadt a fa lombja,
De most mintha sírva szólna:
Ugye, ugye nem hittétek,
Rövid a nyár, itt a tél...

Ady Endre: Hervadáskor










... ugye nem is a kurvák voltak bánatosak?

Gabriel García Marquez nagy kedvencem, pedig nem olvastam még az összes regényét. Eddig.

Állítólag Marquez végignevette ezt a könyvet. Ezen írását annyira nem találtam humorosnak, hogy én is vele nevessek, mert az öregség e furcsa históriája, hol a mély csodálat, hol az enyhe szánalom bizarr egyvelegét váltotta ki belőlem az első pár oldal után. Az epikus szöveg, a pontos leírások nyomán az olvasó szinte a bőrén érzi a trópusi nyomott hőséget, csak úgy, mint az író valamennyi regényében. Szó szerint érezni vélem műveinek olvasása közben, hogy fojtogat, elnyom a forróság...

Ebben a regényben adott egy 90 esztendős főhős, akit különös életszemlélete, magányos, igazi agglegény életmódja, nemszokványos nemi élete nem teszi igazán pozitív hőssé, különösen, hogy születése napján fiatalkorú lánnyal szeretne hancúrozni „nyugalmazott tábornokával". Az emlékezetes éjszakán az aggastyán érintetlenül hagyja a leányt, és ezt követően szerelmes kamaszként kezd viselkedni.

Az író rendkívül szépen, és utánozhatatlanul érzékletesen ír. Több helyütt, egészen összetéveszthetően lírai, már-már költészetre jellemző színes, élénk képei vannak. A picit rövidebbre sikerült novella, a maga 104 oldalával mély, és megrendítő emlékirat. Az olvasó óhatatlanul is kíváncsivá válik, vajon a regény mennyi önéletrajzszerű elemet tartalmazhat. Különösen, hogy a „Bánatos kurváim emlékezete" az író memoárköteteinek írása közben, mintegy melléktermékként született.
A mindig jól öltözött öregúr aztán egy napon a szülei házában ébredve, elkezdi mesélni bánatos kurváival teli élete történetét, mely nőkben gazdag, szerelemben annál szegényebb volt. Hasonlóan Tolsztoj Ivan Iljics halálá-hoz, főhősünk itt is rádöbben sorsának vége felé, miként is ment el vele-mellette az élet. 
A regényben egyetlen barátja, egy bordélyház viharvert madámja, aki szócsőként foglalja össze a kolumbiai vén újságíró gondolatait, vagy afféle évekig elhallgatott lelkiismeretként világít rá bizonyos dolgokra, emlékezteti a "csodálatos" múltra. Az olvasó szerencséjére aztán az öreg sorsa váratlan fordulatot vesz, amikor is beleszeret egy cseppet sem szimpatikus, fiatalkán fiatalka szűzleányba.A vasárnapi újság azon kolumnája, ahová az öregember világ életében írt, tulajdonképpen ennek a hihetetlen szerelemnek a szívet megérintő személyes naplója lesz.

García Márquez-nek regényeire jellemző látásmódja ebben az írásban is megmutatkozik, az összességében negatív figuráktól sem tagadja meg a rokonszenvét. 
A bánatos kurváim emlékezete nem egy elmúlásról szóló regény, a szónak abban az értelmezésében, mikor már csak várjuk a halált és hátra dőlünk párnáink között. Sokkal inkább egy elképesztő megújulás története arról, hogy a szerelmet, a szenvedélyt a legváratlanabb helyeken és időben is megtalálhatjuk.
A novella emlékezetes, szép és inspiráló írás. Ami pedig az elején még a szánalom érzete volt, a könyv végére empátiává válik.

Szösszentyűnyi értékelésem a molyon anno: itt

Kedvenc idézet:
"… ahogy a valóságban megtörtént dolgokat el tudjuk felejteni, az is lehet, hogy néhány olyan dolog, ami sohasem történt meg, úgy él az emlékezetünkben, mintha megtörtént volna."


Érdekesség a kortárs regény kapcsán:
A könyvet megfilmesítették. A film forgatása nehezen indult, mert a Koalíció a Latin-amerikai és Karibi Nők és Lányok Kereskedelme Ellen nevű szervezet szerint a mű a gyermekprostitúciót védi.
"Megfilmesíteni széles vásznon egy 90 éves öregember történetét, aki elhatározza, hogy egy őrült éjszakát tölt el egy kábítószer hatása alatt álló, 14 éves lánykával - ez maga a pedofília dicsőítése és tömegeknek bemutatva az az üzenete, hogy ez természetes vagy normális, ami veszélynek teszi ki népünk asszonyait és lányait. Mi azt szeretnénk, ha Gabriel García Márquez irodalmi munkássága ennek a bűncselekménynek a megelőzését szolgálná, nem pedig a dicsőítését és a természetessé tételét" - érvel a civil szervezet.
A producer és társrendező kifogásolta, hogy olyan filmet cenzúráznak, amelynek még nem látták a forgatókönyvét, és nem ismerik a filmről alkotott rendezői elképzelést sem. A film végül elkészült, a párperces trailert látva visszaadja a regény hangulatát.


A Magvető kiadó 2005-ös példányát olvastam 104 oldalon.
Fordította: Székács Vera
Eredeti cím és megjelenés: Memoria de mis putas tristes, 2004

Értékelés: 5/4,5