2017. szeptember 22., péntek

A megtévesztés egymásra rakódó rétegei - Thomas Cullinan:Csábítás



Azt hiszem ha az amerikai polgárháború, pszicho-triller, leánynevelde címkéket olvassuk egyetlen könyv kapcsán, abszolút felcsillan a szemünk és érdeklődve várjuk a jól megérdemelt misztikumot, borzongást, kosztümös ruhákat, Uram bocsá' romantikát. Már lelki szemeim előtt megjelent, ahogyan a kora őszön bekuckózva riadozok a fehér tornácos Dél csendes-mosolygós lelki terrorjait olvasva. 

Nos, a Csábítás című könyv azért visszarángatott két lábbal a valóság talajára, mely már egyszer megjelent 1971-ben, és melyből egyszer már Sophia Coppola előtt is forgattak filmet, de erről majd később... A történet az amerikai polgárháború idején játszódik, a helyszín pedig a virginiai Miss Martha Farnsworth Leánynevelő Intézet. A helyszín melletti közeli kiserdőben az egyik növendék talál egy sebesült, haldokló-félben lévő jenki katonát és hazahurcolja a csak nők lakta intézménybe. A lányok korosztálya az egészen fiatal kislánytól a majdnem-felnőtt kamaszig széles skálán mozog, -ha jól számoltam- öten vannak és egy sötétbőrű rabszolga asszonyság, valamint egy középkorú nővérpáros felügyel rájuk.



A szereplők jellemrajza nagyon (nagyon-nagyon) lassan bontakozik ki, és mind a történet követését, mind pedig a szereplők beazonosítását nehezíti a váltott szemszögű nézőpont, mégpedig NYOLC különböző szemszögből. Bár a kötet követi az egy fejezet-egy szereplő elvet, ez jottányit sem segít a beazonosításban, ugyanis némely lány karaktere annyira színtelen, szagtalan, hogy teljesen elveszünk a sorok között.
Ahogyan haladunk előre a cselekményben, úgy derül ki a végtelenül kedves, mindenkivel kokettáló és szépet tevő tizedes valódi természete, valamint a lányok és főként a felnőttek jelleme. Mondanom sem kell, a nyolc nőnemű egymáshoz való viszonyát és általában a dolgokhoz való hozzáállását alapjaiban rengeti meg a jóképű, fiatal katona megjelenése. Innentől kezdődik az egyik legérdekesebb vonal a könyvben: hogyan írja át egy zárt női közösség mindennapjait egy férfi felbukkanása, és hogyan változik meg a csoport pszichológiája. A regényben elkezdődnek a konfliktusok, lassan-lassan fény derül arra, hogy a dögös tizedes mindenki számára dögös, és bizony mindenkinek udvarol, bókol és a nyelve alá beszél. Mindeközben rohamos gyorsasággal gyógyul és már csak akkor sápad el, ha eszébe juttatja a szigorú főnökasszony, hogy lassan vissza kell térnie a seregbe. Ez John McBurneynek nem igazán van ínyére, igyekszik mindenkivel még jobban lenni, még többet udvarolni, mindenkit a másik ellen fordítani, de legalábbis úgy, hogy az események számára kedvezően alakuljanak. Aztán a sok udvarlásból baleset lesz, és elkezd az igazi, már nem csak a felszínen bujkáló feszültség kirobbanni a szereplők között.

"Milyen mélyre nyúlnak a megtévesztés egymásra rakódó rétegei, jutott eszembe egy szép napon…"

Ez a kedvenc idézetem a regényben, mert tökéletesen összefoglalja a küszöbön toporgó tragédiát, kiderül, hogy ki az, akitől ebben az átformálódott csoport hierarchiában félni kell, és ki az, aki végén az áldozat marad.
Azt gondolom, egy zárt teret és zárt közösséget górcső alá venni mindig érdekes feladat: megmutatni, hogy milyen folyamatok indulnak el – főleg akkor, ha ellentétes érdekek ütköznek, illetve más-más személyiségek vannak összezárva. Elsősorban tehát az ok-okozati összefüggések, a kényszerek, a hátsó gondolatok, a zárt tér pszichológiája tett kíváncsivá a regény olvasásakor és ebbéli elvárásomat Cullinan maradéktalanul teljesítette is. Ugyanakkor a borzongató thrillernek sehol sem akadtam nyomára, 528 oldal alatt sem, szóval aki pszicho-thrillerként vág bele, mert sikítós borzongásra vágyik, az csalódni fog, és nyugodtan ki mehet a sötétben is pisilni az utolsó oldal Vége felirata után.
Mivel műfaját tekintve nem krimi, és nagyon nehéz lenne hová besorolni ezt a könyvet, legközelebb talán a lélektani regény lenne rá megfelelő a maga drámájával. Nagyon tetszett Mattie, a fekete szakácsnő-mindenes karaktere, egészen korhűen leképezte az 1863-as év Amerikájának Észak-Dél konfliktusát, szinte hallani lehetett az elnyújtott magánhangzóit is monológjainak olvasása közben. Ő az egyetlen, aki boncolgatja, majd meg is fejti, hogy bizonyos apróságok hogyan adódtak össze nagy problémákká, miként jutottak el a végkifejletig szinte a semmiből, és mit lehetett volna másként csavarni a dolgokon, szavakon, hogy ne fulladjon egy cicaharc végzetes tragédiába.

Mindezek mellett nem tudtam megbirkózni a csalódással, hogy ez nem egy pszicho-thriller, hogy nem azt kaptam, amit vártam és végtelenül lassította az olvasást, hogy sokszor vissza kellett lapoznom az ide-oda váltogatott szereplőket kutatva, hogy akkor ki kicsoda. Azt gondoltam a nyolc hölgy karakterének kibontása, személyiségük sokfélesége, és a velük való legapróbb történés  elbeszélése vezet majd valahová, de ezek szerepe annyi, hogy "bevigyen az erdőbe" és máshová helyezhesse a történet csattanóját. Elmondhatom, hogy kedvelem a lassan kibontakozó történeteket, a szavak zenéjében és úgy általában egymás mellettiségében is tudok gyönyörködni, de mikor a könyv fülszövegén Stephen Kingtől olvas az ember egy vérpezsdítő, borzongató ajánlót, akkor pont nem ezt várja. Annyira sok volt az oldalakon az üresjárat és annyiszor csak gomolygott és gomolygott a feszültség, de ki nem robbant, hogy a sok sejtetésből a végén számomra csak üres füst lett, ami el is szállt.



Mint már említettem, a regényből Sophia Coppola előtt is csináltak filmet, csak akkor Don Siegel vitte vászonra,és nem Collin Farrell, hanem Clint Eastwood játszotta a főszerepet. Mivel a 2017-es verziót nem láttam, ezt viszont igen, így bátran merem ajánlani, annyira jól kezeli a bújtatott feszültséget, és jeleníti meg az emberi gonoszságot A Tizedes háreme. A filmről kritikát itt olvashatsz: Clint Eastwood kalandjai egy bentlakásos lányiskolában.

Összességében tetszett a regény, mert újszerű volt, nem tucatkönyv és még jól is van megírva. Javára válik, hogy a Dél kísérteties birtokai, a szigorú erkölcs, a fojtott érzelmek és a régió véres története tökéletesen jelenik meg, és a sztori alaphangja lesz. A regény végig elbeszélő múlt idejű részekből áll, egyedül Mattie és Miss Harriett leírásaiban jelenik meg párbeszéd, az író viszont ügyesen játszik a különféle "hangokkal", nem fél a karakter jelleméhez leginkább passzoló nyers, vagy durva tónust használni. Legnagyobb pozitívuma pedig, hogy Cullinan tudja, nem kell külső horror elemekhez nyúlni ahhoz, hogy az ember a legfélelmetesebb találkozzon össze, mert az bennünk, emberekben van.

A kötetet 528 oldalon olvastam az Athenaeum kiadó jóvoltából. Köszönet érte!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése