2014. szeptember 11., csütörtök

"Kirakni rajzod, régi Kassa, álom"

Márai Sándor: Régi Kassa, álom
Avagy, mit is jelent Márainak Kassa? Korábbi műveiből és a könyv idézeteiből tökéletesen kirajzolódik a kép:

"A gyermekkor titkos kertje volt a Mária-udvar, s harminc év, tehát az élet teljes távolságán át lépek most ez élmény varázskörébe, az udvar közepére, megállok egyik platán alatt, nézem a földszinti és emeleti lakásokat, s engedem, hogy megrohanjon a nyugtalan játékok emléke. Minden él és minden megmarad. Egy élményt keresek ma is, mint harminc év előtt. Talán addig él az ember, amíg ez az emlék és vágy eleven."
(Kassai őrjárat, 1941)

"Szeretném látni, először életemben, madártávlatból a Várost, melyhez egyedül van személyes közöm a világon. Igen, ez itt a Dóm... Látom az utcák kusza szalagjait, megismerek egy házcsoportot, s egyszerre látom az egészet, zsúfoltan, összezártan, ahogy középkori város és erőd tud csak egységes és összetartozó lenni, minden részletében szervesen ugyanahhoz a központhoz tapadó, s ez a központ a Dóm, melynek tetőzete lezár és magába foglal egyfajta lelkiséget és világképet, a keresztény Európa világképét. A dómtornyok kötözik össze, légvonalban a keresztény európai kultúra őrhelyeit... Ezek a dómtornyok őriznek egyfajta útvonalat a pusztuló világ felett – Kassa és Tours, Uppsala és Reims, Köln és Firenze fölött kóvályog a lélek e hetekben, s a pusztulás fölött a harci lángokban villogó templomkeresztek mutatják az elsötétülő világban a tévelygő léleknek az utat. Ez a Dóm, szülővárosom időtlen remeke, egyike az európai lélek világítótornyainak.”

Értékőrzés, nosztalgikus mítosz, múlt őrzés, nemes rang, európai város. A Polgár városa. Ez Márainak Kassa.


„A polgár és a polgári rend az emberi együttélés egyik legértékesebb, leghasznosabb, magasrendű terméke, mindaddig, amíg alkotó és hősies... A hősies polgári korok alkották Európában azt a remekművet, melynek napnyugati kultúra a neve. A flamand polgár és az erdélyi, felvidéki. A francia polgár, a szó XIX. századi értelmében, s a firenzei polgár, a szó renaissance értelmében. A kis toscanai polgári város-köztársaságok hősies erőfeszítéseikkel. Az északi skandináv polgárság, nagylelkű és tehetséges társadalmi berendezésével. Az igazi polgár szerencsés vegyülete a művésznek és a katonának, alkotó és megtartó, álmodó és megőrző. Ezt a polgárságot, ennek utolsó, legjobb pillanatát ismertem meg gyermekkoromban, a Városban. Életem legszebb, igaz és emberi, európai emlékeit annak a magyar végvárosi, polgári kultúrának köszönhetem, melynél különbet aztán később a világban sem találtam.”


"S ha csak őrület volt is, amit apáink szolgáltak, csodálatos és nemes őrület volt, emberibb és termékenyebb, mint a mai jelszavak. Titokzatos dolog: ami valakinek gyerekkorában vérévé válik a kor levegőjéből, az örökre megmarad benne."
(Stefan Zweig: A tegnap világában)

Pascal szerint bármilyen helyzetbe kerülünk is, kiszolgáltatott és nyomorult körülmények között csak az marad meg, ami érték számunkra, ahová a tartásunkat biztosító gyökereink nyúlnak.

"Valahányszor Kassára mentem, a pillanatban, mikor leszálltam a vonatról, megejtett az a varázslatos biztonságérzés, hogy itt, csak itt, e néhány utcán, nem történhet semmi bajom. Ez a gyermekkor biztonságérzetének varázslata, s mely átdereng a felnőtt életébe is. Mintha itt még hatalmak vigyáznának reám, a szülők, az ismerősök, a halottaim a temetőben, az a csodálatos varázskör, mely bezárja a gyermek életét. Erre természetesen nem gondoltam tudatosan. De Kassán másképp járok, mint akárhol a világon: nem kell megfontolni lépéseimet, csukott szemekkel is végighaladok utcákon, befordulok utcasarkokon vagy házak kapuján. Mintha mindaz, ami a világban elviselhetetlenül ocsmány, fertőzött és embertelen, ez örök varázskörön belül nem tudna hatni többé. A szülőváros területenkívüliségének csodája ez. A kirakatok, az emberek és a házak arca, mindezt nem kell külön észlelni: mindez hozzátartozik életemhez. Aki ezt nem tudja, talán felszabadult és kötetlen ember, talán otthon van a világban; de nagyon szegény ember, mert nincs otthon az egyetlen helyen, mely e vad világon belül oly biztonságosan őrzi életünk alapérzéseit, mint a régi várak, kőfallal, bástyával és felvonóhidakkal, őrizték kis emberi közösségek titkait."
(A kassai bombák)

"..nincs olyan emberi közösség, céh, osztály, amelyben el tudok helyezkedni; szemléletemben, életmódomban, lelki magatartásomban polgár vagyok, s mindenütt hamarább érzem otthon magam, mint polgárok között; anarchiában élek, melyet erkölcstelennek érzek, s nehezen bírom ezt az állapotot." (Egy polgár vallomásai)

Talán összegzésként is értelmezhető a "város-mítosz" csúcsán, az alig értékelt színdarab, a Kassai polgárok:

„Az irodalom belső értelme nem tudott többé azzal a tiszta erővel sugározni, amely nélkül nincs igazi hatás, nincs megtisztulás. Ez a belső értelem nem más, mint hogy az író könyörtelenül és a legtökéletesebb formában az igazat mondja, mindig az igazat, azt az egyetlen végső igazságot, amely a szépség és a dallam is: mert az igazság mindig szép és dallamos, az igazság mindig művészi. Csak a hazugság torz és idétlen, giccses és hamis... Ingyen nem adják, még azt a szenvedést sem adják ingyen, amely az alkotómunka légköre, feltétele. A boldogtalanságot sem adják ingyen. Az írói munka – akármilyen a minősége – megköveteli, hogy a szívet, az ideget és eszméletet valamilyen, az átlagos élet-érzésnél perzselőbb hőfokon tartsuk. ... »Boldog« ember nem alkot; a boldog ember egyszerűen boldog.”

2014. augusztus 25., hétfő

Épülget a halálcsillag

Olvastam Cserna-Szabó András Szíved helyén épül már a Halálcsillag című könyvét, mely egy alkotó férfiember szenvedélyeinek kavalkádját, nagy szerelmének kálváriáját és a boldogság kék madarának kergetését mutatja be.
Oldalakon keresztül. Sok zenén keresztül. Sok-sok krimin keresztül. Sok-sok-sok abszurd történésen keresztül. Meg még több kaján, pián keresztül. Ja! És rengeteg benne a krimi. De ezt már lehet, hogy mondtam...

Végig dilemmáztam az írótól olvasott első könyvem olvasva, vajon Emlék Bundás a könyv főszereplője annyira fél-e a boldogságtól, hogy egyáltalán nem is tudna mit kezdeni vele, mert megunná, mint pl. a Mókussal ( a tökéletes filozófia prof. nővel, akinek nyálcsorgató, Baruch névre hallgató bernáthegyije később Emlék lakó- és élettársa lesz) való kapcsolatában, vagy a kiábrándultság teszi-e ezt az örökös másoktól és magától való menekülést? Mert minden tudjuk minden csak viszonyítás kérdése.

"Mert mi fontos? Az élet. Más semmi, csak az az egy. 
Az élet: a nyugodt és megelégedett élet, 
melyben az ember békét köt önmagával és a világgal, 
és nem vágyik sehova és semmire, még arra sem, hogy teljék az idő. 
Ezt talán boldogságnak lehetne nevezni, pedig nem az. 
A boldogság már nyugtalanító és aggodalmat ébreszt. 
Félelmet, hogy egyszer véget ér. 
A nyugalom az maga a végtelenség, bölcs, szelíd, emberséges élet: 
úgy folyik, hogyha közben véget érne, nem is venné talán észre az ember."
(Wass Albert)

"Minden estétől félek, amit Mókussal kell töltenem. Megtaláltam ugyan a rég áhított csendet. Imádom ezt a nőt, a teste összes porcikáját, a tejeskávé bőrét, a sáfrányillatú mellét, a lelke minden pici zugát. De belehalok a gondolatba, hogy egyetlen mozgó alkatrész se lesz többé az életemben. Félek Mókustól. Rettegek a tökéletességétől."132.o.

Bundás nem számokban és anyagi javakban mérné a sikeres és boldog életet, boldogságának kulcsát sokkal inkább az örökösen űzött-vágyott Léna nevű két lábon járó "desztillált probléma" viseli a nyakában.(is)

"Még egy harmadrangú poéta is tudja, hogy csak egyetlen szerelem van: az elvakult, buta, üres szerelem, ami csak szenvedély és rabság. A többi habkönnyű neurózis, polgári házasság, semmi egyéb."75.o.

Nagyon szerettem Bundás cinizmusát, öniróniáját, még a vulgarizmusát is. 

"– Elbasztam az életemet – vallottam be Kázmér szemei közé nézve. – Bár ezzel talán nem vagyok egyedül ezen az elátkozott bolygón. Ha csupán a jelenleg élő homo sapiensekre gondolunk, máris csak egy vagyok a több milliárd boldogtalan, elbaszott, kisiklott élet közül. Öreg, ez egy nagy csapat! Hatalmas család. Többen vagyunk, mint a legnagyobb világvallás. Többen, mint a Föld összes nyugdíjasa. Többen, mint a Barca-drukkerek."64.o.

Még az sem róható fel különösebben Cserna-Szabónak, hogy az embernek folyton csorog a nyál a szája szélin az olvasott főzőcskézések és ivászatok miatt. Kicsit gasztrománnak érzem a tagot, de ebben az előadásmódban határozottan jól áll neki.

Jaj, mindenképp szót kell még ejtenem a nemet váltó Zafír/Zafíráról, aki hol hímsoviniszta bonvivánként, hol egy agg pederasztáért szerelembe esett középkorú transzvesztiként, hol jóságos nagymama fazonként, hol pedig Dudu bohócként szerepel, jelenik meg jó barátja Bundás életében. (Majd egy sötét temetői éjjelen végleg elviszi egy néhol világító, repülő fekete folt, de ez egy másik sztori)
No meg ott van még Emlék Bundás másik lakótársa, Kázmér, aki sárga, de nem kínai, hanem gumikacsa és hivatalos fürdőpartner is.

A végén aztán szétesett teljesen a Halálcsillag sok kis hullócsillaggá, ami némileg kedvem szegte, de lehet, hogy csak nem tudom a dolgokat úgy elképzelni, hogy valódibbak legyenek az igazinál.

"Ráadásul a képzeletben végrehajtott dolgok valahogy sokkal valóságosabbak, mint az úgynevezett valódiak. Hiszen a valódi dolgok hosszú és viszontagságos utat tesznek meg, míg emlék lesz belőlük. A képzelt dolgok viszont eleve emléknek készülnek, már születésük pillanatában emlékek. Így aztán nem szelídülnek, nem válnak démonikussá – egyáltalán nem változnak. Mozdulatlanok. Igaziak. Igazibbak az igaznál."299.o.

De a lényeg, amiért ezt a bejegyzést írtam, hogy összeszedtem szépen egy helyre a könyvben szereplő zenéket, így már bármikor meghallgathatók, s nem kell külön kikeresgélni.

A könyvben pedig ezekre a könyvekre történik utalás, vagy olvassa éppen Bundás:
- Stephen King: Cujo
- Thomas Mayne Reid: A fej nélküli lovas
- Robert B. Parker: Ballada hatlövetűre
- Jirí Brdecka: Limonádé Joe
- Arthur Schopenhauer:  A világ mint akarat és képzet
- Jo Nesbø: Boszorkányszög
- John Le Carré: Suszter, szabó, baka, kém
- Raymond Chandler: The Big Sleep
- Szekula Teréz: Szegedi új szakácskönyv
- John Ajvide Lindqvist:  Hívj be!

Összességében nagyon élveztem Cserna-Szabó regényét, 5/4,5 bőven meg van.


Ha érdekel a könyv, itt olvashatsz egy jó ajánlást róla: A regényírás Tarantinója

2014. augusztus 23., szombat

Szemezgető - Isabella Beeton, az angolok viktoriánus Julia Child-ja

Kis ferdítéssel ezt mondanám, hiszen Mrs Beeton Book of Household and Management-je jóval beelőzte az isteni Juliát, s könyve nem csak egyszerű szakácskönyv, mégsem tudunk róla szinte semmit. Pedig szerintem elég izgalmas élete volt.
Első blikkre Mrs Beetont egy dundi, pirospozsgás, alacsony, ötvenes hölgynek képzelné az ember, pedig igazából 28 évesen halt meg és még csak sejtése sem volt, s nem is lehetett arról, hogy övé  lesz az egyik leghíresebb valaha megjelent szakácskönyv.



Isabella Dorling 1836-ban született, Epsomban, egy újgazdag család legidősebb gyermekeként. Ami nem lehetett a legkönnyebb, tekintve hogy húsz testvére volt. Édesapja halála után anyja ismét férjhez ment és testvérek-féltestvérek siserehada özönlötte el az Epsomi derby épületeit, tekintve hogy nem fértek el máshol.



A testvérek istápolása anyja mellett nagyrészt rá hárult, nevelőapja a derby versenyeinek kártyáit nyomtatta, s forgalmazta sikeresen. Ennek köszönhetően a fiatal Isabella Németországban, Heidelbergben folytathatta tanulmányait. Amikor hazatért folyékonyan beszélt franciául és németül, majd 20 éves korában feleségül ment egy olcsó folyóirat szerkesztő-kiadójához Samuel Orchart Beeton-hoz.


Beeton megszenvedte a házassága elejét, asszonyi életét több vetéléssel kezdte, majd meghalt nehezen megszületett, 3 éves fiacskája is. 1863-an aztán megszületett Samuel, majd két év múlva Mayson. Kezdetben, hogy figyelmét elterelje kezdte magát belevetni férje kiadói üzletpolititkájának feltuningolásába, majd írogatni is a The Englishwoman's Domestic Magazine című folyóiratba. Két rovatot vitt itt aztán, az egyik a The Nursery, melyben nevelési tanácsokat adott, a másik pedig a Cooking, Pickling and Preserving című. Mindkettő alapköve lett a The Book of Household Management-nek, melyből az első évben 60.000 példányt adtak el.

A korabeli társadalom sokáig nem nézte jó szemmel Isabella ténykedését, mert a viktoriánus Anglia nem nagyon tudott mit kezdeni egy középosztálybeli dolgozó nővel, aki naponta vonattal járt dolgozni, amelyen a cilinderes urak ráadásul még rá sem gyújthattak miatta....
A közvélemény viszont a könyv sikere után abszolút mellé állt, egyszerűen divatos lett Isabella tippjeit olvasni és sikk receptjeit egy klasszikus teadélutánon megvalósítani. Nem tudtak ellenállni a 2751 felszolgálási és szervírozási trükköket, kulináris szakértelmet és etikettet is tartalmazó kézikönyvvé lényegült írásnak.
Amellett, hogy Isabella igen szigorú és következetes szabályok szerinti háztartást vitt, s kitűnő szakácsnőnek, valamint háziasszonynak bizonyult, ő lett a közösség lelkiismerete is. Számos jótékonysági rendezvényen sütött-főzött, majd saját házának konyhájában létrehozott egy korabeli "melegedőt" 1858 igen kemény telén, ahol forró, tartalmas leveseket kínált a rászoruló gyerekeknek.

Isabella igen korai, 1865-ös halála félbeszakította karrierjét. Halálának okát sokáig titkolták, majd amikor az utolsó Beeton leszármazott is elhunyt 1999-ben, Kathreen Hughesnak, Isabella Beeton életrajz írójának, sikerült megszereznie az erre vonatkozó orvosi papírokat.
Ő fedezte fel, hogy Isabella szinte azonnal megfertőződött szifilisszel a nászútján, mint számos más viktoriánus fiatalasszony ebben az időben. Ez állt a vetélések és a gyenge fizikummal született kisgyermek halálának hátterében is. 
Mrs Beeton és az ő csodás Household Management-je azóta számos átdolgozást és kiadást megélt, de az angolok nem engedik elfelejteni kedvencüket, a könyvnek mai napig számos rajongója van. az ötórai tea aprósüteményei az új kiadásból készülnek még mindig. 
Ami tehát az amerikaiaknak Julia Child, vagy nekünk Horváth Ilona, az az angoloknak Isabella Beeton. Az angolok hagyományos konyhájának kulináris bástyája és morális alapköve :)
Mrs Beeton a West Norwood temetőben nyugszik Londonban.
A könyvet online is elolvashatod, itt: The Book of Household Management, by Isabella Beeton


/Forrás: wikipedia, http://www.pbs.org/wgbh/masterpiece/mrsbeeton/beeton.html, http://www.theguardian.com/books/2005/oct/15/featuresreviews.guardianreview33, http://www.branchcollective.org/?ps_articles=susan-zlotnick-on-the-publication-of-isabella-beetons-book-of-household-management-1861, http://www.epsomandewellhistoryexplorer.org.uk/BeetonMrs.html/

2014. július 20., vasárnap

Dienes Eszter: Éjben szalmazsákok

'Kedvencblogontalálós':


Két méter hallgatás
köztünk az árok;
lyukas ingemben
szívemig látszok.

Testem széjjelszórva
-éjben szalmazsákok-
leégett telihold
udvarában állok.

Mandulás két szemem
fogyó aranyába'
meglátszik szétosztott
mosolyom hiánya.

Úgy vagyok, mint a kő-
el kell, hogy dobjanak.
Vigasznak túl kevés,
támasznak ingatag.

/Dienes Eszter: Éjben szalmazsákok/



2014. június 16., hétfő

Szemezgető - Nők, Nyugat, Irodalom 4. - A magyar irodalom "Hugh Haffner-e"? Jókai és Nagy Bella

A fenti jelzőt egy internetes portálon olvastam, utalva az író és ifjú felesége közötti nagy korkülönbségre. Az akkor 74 éves író ugyanis 1899-ben feleségül vette a kezdő színésznőt, a mindössze 20 éves Nagy Bellát.

"Regényes fordulatokban szövődött Jókai második házasságának története. Az 1897. év egy tavaszi napján történt, hogy Jókai lakásába bekopogtatott egy fiatal leány. Remegő hangon adta elő, hogy olthatatlan vágy űzi a művészi pályára, színésznő akar lenni, hivatást érez magában, ámde szülei szegények s nem tudják érte a színiiskolai tandíjat fizetni, ha a méltóságos úr meghallgatná a szavalását és méltónak találná rája, vegye pártfogásába és nagy befolyásával segítse előre művészi tanulmányaiban. Jókai hátradőlt karosszékében és Nagy Bella elszavalta a Tetemre hívást. Mikor befejezte a szavalást, Jókai fölkelt s homlokon csókolta a leányt, ettől fogva pedig nem szűnt meg figyelemmel kísérni fejlődése útját. Bejuttatta a Nemzeti Színházba ösztöndíjas növendéknek, majd mikor tanárai ott nem voltak meggyőződve a hivatottságáról, a Rákosi Szidi iskolájában szerzett neki tandíjmentes helyet. 
A vizsgálaton a kritika figyelme is Nagy Bella felé fordult. Az óbudai színházban és a Krisztinavárosi Nyári Színházban lépett fel ezután a fiatal művésznő, többnyire Jókai darabjaiban; Jókai ott volt a színházban minden föllépténél, maga hívta föl a lapok figyelmét a leányra, s ekkor már nyílt titokként beszélték, hogy az agg költő pártfogása nem közönséges érdeklődés megnyilvánulása, hanem mély és mindinkább elhatalmasodó vonzalom jele a leány iránt. E suttogó szóbeszéd dacára is nagy feltűnést keltett, mikor egy-két lap azt újságolta, hogy Jókai Mór feleségül óhajtja venni Nagy Bellát. Sehogy sem tudták megérteni, hogy a költőkirály egy Grósz Mór nevű szegény zsidó gépésznek a leányát szemelje ki Laborfalvi Róza utódjául. A legkínosabban Jókai családját, Fesztyéket és Hegedűs Sándorékat érte a hír. Ezek rögtön cáfolatot is tettek közzé a lapokban és ezzel megindult a harc Jókai és a családja között. A beavatottak sokat beszéltek annak idején arról, hogy a család miképpen igyekezett előbb Jókait eltéríteni az elhatározásától, majd mint környékezte Nagy Bellát, a csábítónál csábítóbb ajánlatokkal, hogy mondjon le. Ám Jókaiban sokkal jobban meggyökeresedett már a szerelem, semhogy e közbenjárások eredményre vezettek volna. S mikor odáig éleződött ki a helyzet, hogy választania kellett családja vagy szerelme között, Jókai a szerelmét választotta: elszakad az eddigi családjától, s hogy véget vessen a további harcoknak, hirtelenében egy napon, 1899. szeptember 16-án diszpenzációt szerzett Matuska alpolgármesternél a házassági kihirdetés kötelezettsége alól, s ugyanezen napon a VI. kerületi Gyár utcai anyakönyvi hivatalban házassági frigyre is lépett Nagy Bellával, pár órával a polgári esketés után pedig elutazott ifjú nejével Szicíliába.
Mikor nászútjáról visszatért, új élet kezdődött Jókai számára. Az Erzsébet körút 44. számú házban lévő lakásán, mely Fesztyéktől való megválása óta otthona lett, nemcsak ifjú neje volt a költő mellett, odaköltözött nejének családja is, Grósz Mórné két ifjabbik leányával és fiával. Jókai egyre azon volt, hogy meggyőzze a világot, mily jól érzi magát új környezetében, s mily szerető gyöngédséggel ápolja őt új családja. "És valóban megható volt az a törekvése, amellyel ifjú nejének utat igyekezett törni a társaságba. Ahova jött, csak neje dícséretét zengette, a műveltségét, a szeretetreméltó voltát, s ha volt keserűsége utolsó éveiben, az abból fakadt, hogy e törekvésében nagy elfogultságokra és nehézségekre bukkant unos-untalan."


"Kedves Bella
Ha csak teheti, ne menjen el ma a színházba. Az idő rosszra fordult, estére viharos lesz. Én rettegek attól a gondolattól, hogy önt valami baj éri, s akkor nem felelhet meg a feladatának az ünnepélyen, amelynek sikerétől függ Önnek az egész jövendője. Ha ez a feladata nem sikerülne, az olyan nagy bukás volna, amit nem lehetne helyrehozni. Gondolja meg, hogy hányan imádkoznak azért, hogy kegyedet valami baleset megakadályozza a már kiegyengetett útjában a célhoz jutásban.
Kérek a soraimra választ, az inasom vár rá. Holnap meglátogatom. Nagyon vigyázzon az egészségére.
Legszívesebb üdvözlettel
igaz híve
Jókai Móric"
Vagy nem. [...] „boldogságáról zengtek Jókai Mórnak, s mindenki az ellenkezőjét tudta és beszélte. Gyöngéd ápolásról ódáztak, holott az ellenkezőjét tapasztaltam. Részvétük hazug kifejezésével fordultak az emberek ahhoz, akinek egy jó szava nem volt az ősz poétához, még idegenek előtt sem.”
A részletekről szemtanúk sokasága nyilatkozott Fényes László újságírónak közvetlenül az író halála után, aki ezeket két füzetben meg is jelentette, bár az írásban elmondottakat életrajzírók mai napig kétkedéssel szemlélik.

A normákat Jókai egyébként egyszer már 1849-ben megszegte: akkor nyolc évvel idősebb nőt vett el Laborfalvi Rózát (1817-1886), a Nemzeti Színház vezető tragikájának személyében. A feleség fő feladatának a korabeli közvélekedés a nyugodt háttér megteremtését tartotta: ennek Róza a kritikus emlékezők szerint csak többé-kevésbé felelt meg: jól főzött és szenvedélyesen gazdálkodott, viszont nem tartott kellő rendet és dühkitöréseivel izgatta az író kedélyét. Túl sokat tékozolt a lakásban halmokban álló régiségekre (a mai népszerű pszichológia „hoarder”-nek, kóros gyűjtögetőnek hívja az ilyen embert).
Nagy Bellát egyébként (1879-1947) molett termete miatt férje is gúnyolta, egy korabeli női „football clubba” járt mozogni. A Jókai-családtagok részéről kizárólag gyűlölködő vagy legalábbis rosszalló megnyilvánulások, leírások maradtak fenn róla – hiszen Jókai örökbefogadott lánya, Feszty Árpádné (Laborfalvi Róza unokája) és Jókai testvéreinek gyermekei foggal-körömmel küzdöttek a nincstelen zsidó színésznővel kötendő házasság ellen.


Házasságkötésekor Jókai szakított rokonaival, és újakat kapott: Bella két húga és két öccse valamint édesanyjuk tekintette ezentúl családfőnek, mert őket már jóval korábban elhagyta Grosz Móric, az apa. De a fortyogás nem szűnt meg: antiszemita fiatalok fütyülik ki a Pozsonyban fellépő Nagy Bellát, Jókai rendszeresen rágalmazó leveleket kap neje erkölcstelen életmódjáról, a család sötét titkairól.
Jókai unokahúga, a praktikus Váli Mari például egy ilyen iratot kézhez kapva kereste meg rendőrorvos ismerősét, akitől azt a megnyugtató választ kapta, hogy valóban tartott fenn nyilvánosházat egy bizonyos Grószné a VI. kerületben, de az nem azonos Grosz Móricné Flamm Évával, Bella anyjával. Jókai ekkoriban családjához intézett leveleiből árad a mélységes kiábrándultság az emberekkel szemben, ezen a ponton már az ő mindent megszépítő fantáziája is feladja. A visszaemlékezések – pártállás szerint – vagy házi boldogságban élő aggastyánként vagy „agyondresszírozott öreg kutyaként” ábrázolják. 1904-ben a nizzai telelésből hazatérve kap tüdőgyulladást, Budapesten hal meg.

Ebben az évben jelenik meg a már említett Fényes László újságíró harmincoldalas pamfletje, amelyben főleg a Jókai-ház korábbi alkalmazottai tanúskodnak Bella családja ellen.
Nagy Bella házassága hírhedt lett, de egyénisége, sorsa láthatatlan maradt. Jókaival viharban állt, de utána tartós szélcsend következett: különböző belvárosi címeken éldegélt a jogdíjakból és Fesztynével pereskedett. Vajon mi töltötte ki a napjait? Szeretett még szerelemmel valakit? Miféle célokért élt? 1939-ben mindenesetre Angliába menekült, és egy London környéki városkában hunyt el 1946-ban.

A korkülönbségre visszatérve egyébként Nyáry Krisztián végzett statisztikát, elsősorban a magyar irodalmi élet nagyjainak párkapcsolati viszonylatában:
" Legnagyobb korkülönbség a férfi javára: 58 év (Kodály Zoltán és Péczely Sarolta), írónál: 54 év (Jókai Mór és Grósz Bella)
Legnagyobb korkülönbség a nő javára: 30 év (Dénes Zsófia és Szalatnyai József)
A legnagyobb korkülönbség egy ember két partnere között: 86 (Kodályné Sándor Emma és Kodályné Péczely Sarolta), írónál: 62 (Jókainé Laborfalvi Róza és Jókainé Grósz Bella)
Leghosszabb együtt töltött idő/leghosszabb házasság: 66 év, ebből 63 év házasságban (Márai Sándor és Matzner Lola)
Legrövidebb együtt töltött idő: 10 perc (Juhász Gyula és Sárvári Anna)
Legrövidebb idő házasságkötéstől a válásig: 3 hónap (Pilinszky János és Márkus Anna)
Leghosszabb házasságon kívüli kapcsolat: 60 év, ebből 44 év szeretőként (Füst Milán és Jaulusz Erzsébet)
Leghosszabb kapcsolat azonos neműek között: 36 év (Faludy György és Eric Johnson)
Legtöbb házasság ugyanazzal a személlyel: 3 (Gozsdu Elek és Bauer Hermina)"



 /Források: Nyáry Krisztián: Így szerettek ők 2., irodalmiszemle.hu, halcsontosfuzo.postr.hu, bfl.archivportal.hu, huszadikszazad.hu, irodalmijelen.hu, wikipedia.hu/
Regényes fordulatokban szövődött Jókai második házasságának története. Az 1897. év egy tavaszi napján történt, hogy Jókai lakásába bekopogtatott egy fiatal leány. Remegő hangon adta elő, hogy olthatatlan vágy űzi a művészi pályára, színésznő akar lenni, hivatást érez magában, ámde szülei szegények s nem tudják érte a színiiskolai tandíjat fizetni, ha a méltóságos úr meghallgatná a szavalását és méltónak találná rája, vegye pártfogásába és nagy befolyásával segítse előre művészi tanulmányaiban. Jókai hátradőlt karosszékében és Nagy Bella elszavalta a Tetemre hívást. Mikor befejezte a szavalást, Jókai fölkelt s homlokon csókolta a leányt, ettől fogva pedig nem szűnt meg figyelemmel kísérni fejlődése útját. Bejuttatta a Nemzeti Színházba ösztöndíjas növendéknek, majd mikor tanárai ott nem voltak meggyőződve a hivatottságáról, a Rákosi Szidi iskolájában szerzett neki tandíjmentes helyet. A vizsgálaton a kritika figyelme is Nagy Bella felé fordult. Az óbudai színházban és a Krisztinavárosi Nyári Színházban lépett fel ezután a fiatal művésznő, többnyire Jókai darabjaiban; Jókai ott volt a színházban minden föllépténél, maga hívta föl a lapok figyelmét a leányra, s ekkor már nyílt titokként beszélték, hogy az agg költő pártfogása nem közönséges érdeklődés megnyilvánulása, hanem mély és mindinkább elhatalmasodó vonzalom jele a leány iránt. E suttogó szóbeszéd dacára is nagy feltűnést keltett, mikor egy-két lap azt újságolta, hogy Jókai Mór feleségül óhajtja venni Nagy Bellát. Sehogy sem tudták megérteni, hogy a költőkirály egy Grósz Mór nevű szegény zsidó gépésznek a leányát szemelje ki Laborfalvi Róza utódjául. A legkínosabban Jókai családját, Fesztyéket és Hegedűs Sándorékat érte a hír. Ezek rögtön cáfolatot is tettek közzé a lapokban és ezzel megindult a harc Jókai és a családja között. A beavatottak sokat beszéltek annak idején arról, hogy a család miképpen igyekezett előbb Jókait eltéríteni az elhatározásától, majd mint környékezte Nagy Bellát, a csábítónál csábítóbb ajánlatokkal, hogy mondjon le.
  Ám Jókaiban sokkal jobban meggyökeresedett már a szerelem, semhogy e közbenjárások eredményre vezettek volna. S mikor odáig éleződött ki a helyzet, hogy választania kellett családja vagy szerelme között, Jókai a szerelmét választotta: elszakad az eddigi családjától, s hogy véget vessen a további harcoknak, hirtelenében egy napon, 1899. szeptember 16-án diszpenzációt szerzett Matuska alpolgármesternél a házassági kihirdetés kötelezettsége alól, s ugyane napon a VI. kerületi Gyár utcai anyakönyvi hivatalban házassági frigyre is lépett Nagy Bellával, pár órával a polgári esketés után pedig elutazott ifjú nejével Szicíliába.
  Mikor nászútjáról visszatért, új élet kezdődött Jókai számára. Az Erzsébet körút 44. számú házban lévő lakásán, mely Fesztyéktől való megválása óta otthona lett, nemcsak ifjú neje volt a költő mellett, odaköltözött nejének családja is, Grósz Mórné két ifjabbik leányával és fiával. Jókai egyre azon volt, hogy meggyőzze a világot, mily jól érzi magát új környezetében, s mily szerető gyöngédséggel ápolja őt új családja. És valóban megható volt az a törekvése, amellyel ifjú nejének utat igyekezett törni a társaságba. Ahova jött, csak neje dícséretét zengette, a műveltségét, a szeretetreméltó voltát, s ha volt keserűsége utolsó éveiben, az abból fakadt, hogy e törekvésében nagy elfogultságokra és nehézségekre bukkant unos-untalan.
- See more at: http://www.irodalmijelen.hu/05242013-0951/jokai-masodik-hazassaga#sthash.p5ssCrJd.dpuf
Regényes fordulatokban szövődött Jókai második házasságának története. Az 1897. év egy tavaszi napján történt, hogy Jókai lakásába bekopogtatott egy fiatal leány. Remegő hangon adta elő, hogy olthatatlan vágy űzi a művészi pályára, színésznő akar lenni, hivatást érez magában, ámde szülei szegények s nem tudják érte a színiiskolai tandíjat fizetni, ha a méltóságos úr meghallgatná a szavalását és méltónak találná rája, vegye pártfogásába és nagy befolyásával segítse előre művészi tanulmányaiban. Jókai hátradőlt karosszékében és Nagy Bella elszavalta a Tetemre hívást. Mikor befejezte a szavalást, Jókai fölkelt s homlokon csókolta a leányt, ettől fogva pedig nem szűnt meg figyelemmel kísérni fejlődése útját. Bejuttatta a Nemzeti Színházba ösztöndíjas növendéknek, majd mikor tanárai ott nem voltak meggyőződve a hivatottságáról, a Rákosi Szidi iskolájában szerzett neki tandíjmentes helyet. A vizsgálaton a kritika figyelme is Nagy Bella felé fordult. Az óbudai színházban és a Krisztinavárosi Nyári Színházban lépett fel ezután a fiatal művésznő, többnyire Jókai darabjaiban; Jókai ott volt a színházban minden föllépténél, maga hívta föl a lapok figyelmét a leányra, s ekkor már nyílt titokként beszélték, hogy az agg költő pártfogása nem közönséges érdeklődés megnyilvánulása, hanem mély és mindinkább elhatalmasodó vonzalom jele a leány iránt. E suttogó szóbeszéd dacára is nagy feltűnést keltett, mikor egy-két lap azt újságolta, hogy Jókai Mór feleségül óhajtja venni Nagy Bellát. Sehogy sem tudták megérteni, hogy a költőkirály egy Grósz Mór nevű szegény zsidó gépésznek a leányát szemelje ki Laborfalvi Róza utódjául. A legkínosabban Jókai családját, Fesztyéket és Hegedűs Sándorékat érte a hír. Ezek rögtön cáfolatot is tettek közzé a lapokban és ezzel megindult a harc Jókai és a családja között. A beavatottak sokat beszéltek annak idején arról, hogy a család miképpen igyekezett előbb Jókait eltéríteni az elhatározásától, majd mint környékezte Nagy Bellát, a csábítónál csábítóbb ajánlatokkal, hogy mondjon le.
Ám Jókaiban sokkal jobban meggyökeresedett már a szerelem, semhogy e közbenjárások eredményre vezettek volna. S mikor odáig éleződött ki a helyzet, hogy választania kellett családja vagy szerelme között, Jókai a szerelmét választotta: elszakad az eddigi családjától, s hogy véget vessen a további harcoknak, hirtelenében egy napon, 1899. szeptember 16-án diszpenzációt szerzett Matuska alpolgármesternél a házassági kihirdetés kötelezettsége alól, s ugyane napon a VI. kerületi Gyár utcai anyakönyvi hivatalban házassági frigyre is lépett Nagy Bellával, pár órával a polgári esketés után pedig elutazott ifjú nejével Szicíliába.

Legyezőnyelv


„Forró, kánikulai napokon, amikor megsűrűsödik és izzani látszik körülöttünk a levegő, gyakran nyúlunk egy-egy összehajtogatott újságért, keményebb papírlapért; évezredes szokásnak, egyúttal a gyakorlatiasságnak is hódolunk ilyenkor – a gép, a ventilátor még nem tudja teljesen kiszorítani ezen a téren sem a kézimunkát. Egyszóval, botcsinálta módjára legyezőt készítünk magunknak, és dehogyis gondolunk arra, hogy előállítása valaha világszerte elterjedt, művészi igényű ipar volt. S mi több, használata által kialakult egy sajátos nyelv is, amelyet szótár nélkül egyformán értettek Bécsben vagy Párizsban, Rómában vagy Londonban. Ezután jogos a kérdés, mi is hát a legyező: játékszer, dísztárgy, ruházati kiegészítő, netán szerelmi postás?” 

A sajátos hangulatú, ám a nyári forróságban könnyen átérezhető szövegrészlet egy 1968-as múzeumi esszé bevezetője. A legyező című kultúrtörténeti szösszenet szerzője Sz. Koroknay Éva (1925―1987) művészettörténész, aki művészettörténet-klasszika-archeológia és keresztény régészet szakon szerzett diplomát, majd az Iparművészeti Múzeumba került muzeológusként, ahol egészen haláláig dolgozott. Kutatási területe a könyvkötészet volt, így legyezők iránti iparművészeti érdeklődése érthető. Írása a Múzeumi Magazin 1968/1. számában jelent meg. 
A szerző a funkcionalista és hangulati bevezető után tér rá valódi témájára: a legyezők keleti kultuszával indít, aztán átvezeti az olvasót a 13―14. századi európai lovagregények terepére, ezt követően a 16―19. század közötti Európába, a legyezők és a legyezőgyártás fénykorába. Iparosok, művészek, Diderot Enciklopédiája (amely említi a tárgyat), alaptípusok, összecsukható és speciális anyagból (például teknőcből) készített változatok, pergamen- és selyemvariációk, a legkülönfélébb díszítéssel. Aranykor és hanyatlás, aztán még egy kis szecessziós fellángolás, végül a várási lét. És a tanulság:
„a világszerte újra reneszánszát élő szecesszió divatja idején mintha ismét felvirradna a legyezőknek is. Igaz, nem valószínű, hogy visszanyeri hajdani jelentőségét, de egy-egy szép darab dísze lehet bármelyik lakásnak vagy gyűjteménynek. Ha pedig elismerjük a szecesszió valódi értékeit, nem kell többé szégyenkezve dugdosnunk nagymamáink legyezőit.”
Az írás illusztrációi képes jelenetekkel díszített legyezők fekete-fehér fotói: a fénykor, egy szebb és jobb világ illata, művészettörténész szemmel, az Iparművészeti Múzeum gyűjteményének mélyéről. Az egész olyan, mint egy sóhaj: vágy, valami régi, egykori, mára letűnt élet iránt. 




A cikk legizgalmasabb része viszont mégiscsak a lap alján tíz kockából összevágott fotósorozat: a képeken Az aranyember (1962, r.: Gertler Viktor) és A kőszívű ember fiai (1965, r.: Várkonyi Zoltán) filmváltozatából ekkor már jól ismert, pályája csúcsán lévő szép és fiatal színésznő, Béres Ilona látható (aki hangjával menthetetlenül rabul ejtette a férfiakat), legyezővel kezében (fotó: Bojár Sándor fotóművész). Tupírozott copfos konty, tussal festett mandulaszem, fűzős kötényruha, kis nyakkendő, hosszú nyaklánc és persze a legyező. Tíz gesztus, tíz jelentéssel: igen, nem, hazudsz, figyellek, ne mond ki, szeretlek, szenvedek, csábító vagy, megcsókolhatsz, hűtlenséged megöl. Mintha egy történelmi film báljelenetében járnánk, egy némafilm kockáin, ahol az erős, kissé eltúlozott, hangtalan gesztusokat egész vásznas feliratok követik: igen, nem, hazudsz, figyellek, ne mond ki, szeretlek, szenvedek, csábító vagy, megcsókolhatsz, hűtlenséged megöl. Zongora hangja szól. Egyszereplős vívódós monodráma. Tíz kockában. Nem tagadom, nagyon tetszik a megközelítés. Míg a szövegben Sz. Koroknay Éva muzeológusként kultúrtörténeti adatokkal és eredeti tárgyakkal operál, a lap alján átlépünk egy másik dimenzióba: egy vélt vagy valós jelnyelvbe, díszlettel, jelmezzel, színésszel, kellékkel, filmkockaszerűen. Hogy ez valóban egy szótár nélkül Bécsben, Párizsban, Rómában és Londonban is egyformán érthető nyelv volna? Nos, ezt nem tudom. A képcsík mégsem pusztán illusztráció, hanem önálló történettel rendelkező autonóm alkotás, amelyet alkotók egy adott koncepció szerint hoztak létre. A írásnak kifejezetten jót tesz a fiktív, képes játék, a képsorok pedig kompaktabbak a szöveges háttéradatokkal. Valóság és fikció egyben. Szeretem a két szféra érintkezését, a két eltérő regiszter illesztését: a leíró adatokat és forrásokat az egyik oldalon, a játékot és a fikciót a másikon. Leginkább az autentikus tárgyakat értelmezően mozgató múzeumi kiállításokra emlékeztet. Amelyekben az elrendezés lehetővé teszi, hogy többről legyen szó, mint jól adatolt, szép tárgyak megtekintéséről. Ahol hallom és látom a rendező fantáziáját játszani, amelyek nem tolakszanak a múzeumi tárgy elé, mégis meglendítik a látogatói gondolatokat."

/Forrás: városimáz/

2014. június 13., péntek

Disznózsír, marhavelő és bórax - szépségpraktikák a múltból

"A Viktória királynő nevével jelzett korszak leginkább a visszafogottság szinonimájaként vonult be a köztudatba, hiszen ezekben az évtizedekben az asztal lábára is harisnyát húztak, és nagy üzlet volt a repülősó, hiszen a kisasszonyok a legenyhébb pikáns utalás hatására is elájultak. A sminket és a hivalkodó ruhákat a feslett erkölcsökkel azonosították, így nem meglepő, hogy nem ez volt a szépségipar nagy korszaka. Az emberi természet azonban – különösen a női – már csak olyan, hogy ha a külcsínről van szó, nem elégszik a természet adta lehetőségekkel. Nem voltak ezzel másképp a derék viktoriánus polgárok sem, és megadták a testnek, ami jár, ha másképp nem, házilag kotyvasztott kencékkel. Erről tanúskodik az az 1873-ban keletkezett kézikönyv, ami a korabeli hölgyeket látja el szépségtanácsokkal, illetve 1876-os párja, ami az urakat okítja kellemes megjelenés titkaira. Mindkét művet újra kiadták néhány hónapja a modern olvasók nagy örömére.



 A Beauty, What It Is and How to Retain (Szépség: mi fán terem és hogyan ápold) című szépségipari oktatómű izgalmas betekintést nyújt a 19. századi mindennapokba. Hogy mennyire ingoványos területről van szó, azt jól szemlélteti, hogy a szerző nem fedte fel a személyét, egyszerűen egy Lady néven publikálta művét. Bárki is volt, az biztos, hogy rendkívül jártas volt témában, és legalább ennyire alapos, hiszen a szépségápolás valamennyi területére kitért és hasznos tanácsokkal látta el olvasóit, ami egyáltalán nem volt egyszerű, már csak azért sem, mert ekkor csak házi szerek álltak rendelkezésre. Épp ezért az arcpakolások és hajápoló kencék összetevői között gyakran felbukkannak olyan, ma már szokatlan összetevők, mint a marhavelő, a disznózsír vagy épp a bórax. Persze, sok gyakorlati tanácsa is furcsa a modern szépségiparon szocializálódott olvasó számára. A titokzatos hölgy ugyanis úgy véli, hogy az ápolt haj receptje, ha a hölgyek reggel és este is húsz percen át kefélgetik. Hiába érintett azonban többé-kevésbé tabutémát, a smink kérdésében hamisítatlan viktoriánusnak bizonyult: határozottan kijelentette, hogy az arcfestés természetellenes, és csak a színésznők, illetve prostituáltak fedik el természetese vonásaikat. Ha rendes nő mégis ilyesmire vetemedne, akkor a sminknek diszkrétnek és természetes hatásúnak kell lennie.


Vannak azonban olyan tanácsai is, melyek örök érvényűnek bizonyultak. Ilyen például az a megállapítása, hogy a tökéletes megjelenéshez nélkülözhetetlen, hogy megőrizzük a fogainkat. Az azonban már ismét izgalmas és kissé megmosolyogtató kordokumentum, hogy szerinte ehhez az a legjobb a módszer, ha puha borzszőr kefével ápoljuk őket. Szintén elfogadható ma is az a tétel, hogy mosakodáshoz legjobb az esővíz, ám ha londoni esővizet használunk, mindenképpen szűrjük le, hogy megtisztítsuk a szennyeződésektől.
Hasonlóan szórakoztató olvasmány a férfiaknak készült kéziköny, mely The Gentleman’s Art of Dressing, With Economy (A gazdaságos öltözködés művészete uraknak) címet kapta. A szerző személye itt is rejtve maradt, ám azt nem titkolja, hogy klubokban lopja a napot, hiszen A Lounger at the Clubs néven jegyzi magát. Ebből viszont az is kiderül, hogy mindet tud a korabeli öltözködésről, hiszen akkoriban a londoni férfiak olyan divatos klubokban múlatták az időt, ahol a jó megjelenés volt a legfontosabb. Ez a szerző is rendkívül alapos: először megismerteti stílusos megjelenésre vágyó olvasóját azokkal az alapelvekkel, melyek az igazi gentleman öltözködését vezérlik, majd végigvezeti az öltözködés valamennyi aspektusán, végül pedig bemutatja, hogyan lehet szerény költségvetésből is megvalósítani mindezt. Egyebek mellett ilyen tanácsokkal szolgál: „Ne viselje ugyanazt a nadrágot két egymást követő napon! Ha van egy jó ruhatára, készítsen beosztást, és váltogassa a különböző darabokat, így soha nem lesz unalmas és elcsépelt a megjelenése.”

/Forrás: napichili.hu/


2014. március 20., csütörtök

Szemezgető- Nők, Nugat, Irodalom 3. - Kosztolányiné Harmos Ilona - "Egyébként aziránt megnyugtathatom, az uram nem lesz öngyilkos, s ha lesz, csak miattam, mert ezek után bizonyára alaposan meg fogom gyötörni, joggal."


Ami az életrajzi tényeket illeti, Harmos (Schlesinger) Ilona 1885. február 21-én született, Schlesinger Vilmos fakereskedő és Schneller Matild (a losonci postamester lánya) gyermekeként. A losonci házasságkötés után a pár Gödöllőre, majd Budapestre költözött, Ilona már itt született. Személyiségének alakulása szempontjából meghatározónak érzi a testvérsorban elfoglalt pozícióját: tizenegy gyerek közül ő a nyolcadik.
"Ordítanom kellett, hogy meghallják a hangomat [...] Rájöttem, hogyan kell magam felé fordítani mások figyelmét" - írja a Kosztolányi-életrajzban. Az erőteljes önérvényesítő készségek mellett ugyanakkor különféle "idegbetegségek", szorongások is gyötrik - félelem a sötétben, fuldoklási rohamok, rémlátás, sírógörcs, dührohamok és gyakori betegeskedés.
A viszonylag jómódú, zsidó polgári család az apa halála után elszegényedésnek indul. Anyja dohánytőzsdét nyit, Ilonát kiveszi a gimnáziumból, és varrni taníttatja. Ő azonban más terveket szövöget; házbeli barátnőjével titokban felkeresi Császár Imrét, a Nemzeti Színház színészét, a Színművészeti Akadémia tanárát, hogy hallgassa meg. A tanár biztatja, tehetségesnek találja, és Ilona ősszel beiratkozik a Színművészeti Akadémiára. A rokonok dühösek, anyja is alig szól hozzá évekig, pedig Ilona szerint titokban örül a dolognak, saját becsvágya elégül ki általa. Az akadémián elismerik, sikerei vannak, sok szerepet kap. Egyik vizsgája után Beöthy László szerződteti az akkor nyíló Magyar Színházhoz, s ott szinte minden főszerepet rá oszt. A színház azonban anyagilag sikertelennek bizonyul, és kénytelen populárisabb darabok, bohózatok felé fordulni, ebben a szerepkörben pedig Ilona kezd fölöslegessé válni. Nagy Endre hívja az Andrássy úti kabaréhoz, itt azonban még rosszabbul érzi magát. Türelmetlenségében újra beiratkozik a gimnáziumba, érettségizni akar, orvosnak menni, de ez már nem sikerül. Keserű, ingerlékeny, szorongó időszaka ez, amit néhány rosszul végződött szerelem is felerősít.
Ekkor, 1910 telén történik a sokat idézett, kissé bohózatszerű, de a komoly folytatás lehetőségét rejtő megismerkedés Kosztolányival a Vígszínház bemutatóján.
"Harmos Ilona színésznő 25 éves volt, amikor 1910 telén, egy vígszínházi premier szünetében leült egy ismeretlen fiatalember mellé. A szintén 25 éves Kosztolányi Dezső az éppen Párizsban tartózkodó Ady Endre helyére került a Budapesti Naplónál, így hírlapíróként kapott meghívást a bemutatóra. A színésznő, aki akkoriban változtatta a nevét Schlesingerről Harmosra, nem sokkal korábban hagyta ott társulatát, egy kabarét, mert komolyabb szerepekre vágyott. Talán egy jó szerződés reményében ment el nézőként a Vígszínházba. Feltűnő, lazacszínű ruhában üldögélt a zsöllyében, amikor egy férfi odalépett a mellette ülő fiatalemberhez. Kéri Pál újságíró volt, aki szeretett volna megismerkedni a csinos színésznővel. Odahajolt Kosztolányihoz, és így szólt: ,,Kérem, mutasson be a húgának!"
Dide és Ilona egymásra nevetett, és észrevették, hogy tényleg nagyon hasonlítanak egymásra.
,,Bevallom nem sokat tudtam ebben az időben Kosztolányi Dezsőről. ... Ettől fogva figyelni kezdtem a verseire" - írta később Ilona."

Pedig akár ismerhették volna egymást, hiszen Ilona Kosztolányi legjobb barátjának, Karinthy Frigyesnek volt fiatalkori szerelme. Néhány évvel később pedig a lány barátnője, Judik Etel színésznő egy Kosztolányival való rövid románc után lett Karinthy kedvese. Mindenesetre a vígszínházi bemutatkozás után találkozgatni kezdett Ilona és Dide. Néha Karinthy is velük tartott, mindenféle vicces szerepjátékokat játszottak az utcán és kávéházakban. Hamar kiderült, hogy hasonlóságuk nem csak külsődleges, mégis inkább tűntek játszótársaknak, mint szerelmespárnak. Karinthy Márton szerint ennek oka az volt, hogy Ilonának valójában az Etelnek udvaroló Frici tetszett inkább. Hogy ez így volt-e, nehéz eldönteni, de tény: Ilona úgy érezte, Dide nem szereti eléggé.
,,Szinte már írni sem tudok neked, oly intenzíven és gyakran élek át veled minden félét képzeletben" -írta Ilona. ,,Egyszer csak megfogsz engem is, és se szó, se beszéd, kinevezel emléknek. Ne, édes! Inkább nézd és keresd rajtam keresztül azt, ami neked kell. Én átlátszó vagyok, mint az üveg."
A szerelmes leveleket szakító, majd újabb békülő levelek követték. Végül Ilona vidéki színházakhoz szerződött, hogy véget vessen a kapcsolatnak. Ebben az időben Bródy András hírlapíró (Bródy Sándor fia) és Lengyel Menyhért is udvarolt neki, de ő mindannyiszor véget vetett a liezonoknak, és újra levelezésbe bonyolódott Didével, aki rádöbbent, el is vihetik tőle a lányt. ,,Semmi bizonyosság, hogy szeretsz, pedig ebben a pillanatban az életem felét odaadnám egy szavadért. ... Rettegve gondolok arra, hogy nem kellek neked." - írta a költő.

A folyton kibékülő, majd újra szakító párt Kosztolányi unokatestvére, Csáth Géza kísérelte meg végérvényesen összeboronálni, de Dide ódzkodott a házasság béklyójától: ,,Kérdezd meg magadtól, vagy-e az a nő, aki egy művészt tud szeretni, aki az Isten előtt az, s nem darabgyártó és hülye zsurnaliszta, és vagy-e az a nő, aki a hullámokra bízza magát és az ő rendkívüli szerelmére, amely messzebb visz, többet jelent, mint a gőzzel járó, biztosan haladó és rohadt házassági bárka." A válasz sem késlekedett: ,,Nem akarok én hozzád feleségül menni, csak nem képzeled, hogy viselném egész életemen keresztül, hogy megakasztottam a karrieredet". Akkoriban rendkívül hosszúnak számító ideig, három évig tartott ez a rendezetlen kapcsolat, s a színésznőre már kezdtek rossz szemmel nézni a társaságban. Így aztán Dide végül mégis megkérte Ilona kezét.

1913. május 8-án házasodtak össze. Ilona érezte, hogy férje leginkább a társadalmi konvencióknak engedelmeskedett: "Bevallom, nem érzek zavartalan örömöt. Restelkedem. Ha több bátorságom van, talán nemet mondok. Keserű a szájam íze. Arra gondolok, hogy nemcsak szerelemből, de kicsit szánalomból is vett feleségül. ... A férfi sohase nősül önként, mindig a nőnek kell akarnia a házasságot. A házasság bizony már csak a szerelem polgári lebonyolítása, szükséges rossz."
Házasságuk valóban nem volt lobogó szerelmi házasság, a válságok és kibékülések váltották egymást gyakran. De kettejük érzelmi és szellemi hasonlósága, a humor és a játékosság mégis erős kötelékké fűzte a kapcsolatukat, akárcsak rajongó szeretetük lelkileg labilis fiuk, Ádám iránt. Ilona egész életében biztos hátteret nyújtott férjének. Talán ezért sem derült ki róla, hogy ő maga is kitűnő tollú író. Néhány novellája megjelent a Nyugatban, de regényei, színdarabja kéziratban maradtak. Életében memoárja mellett csak Kosztolányiról és Karinthyról szóló regényes életrajzai láttak napvilágot. Több mint 30 évvel élte túl a férjét, aki Feleségemnek... című versében fogalmazta meg kapcsolatuk lényegét: ,,Megszoktalak, akár a levegőt, / bármerre nézek, mindenütt te vagy, / szekrényem alján, a fiókjaimban, / az agyvelőmben, és nem veszlek észre. / De múltkor este, amikor bejöttél / szobámba, s mondtál valamit nekem, / sok év után egyszerre ráocsudtam, / hogy itt vagy, és szavadra sem figyelve / ámulva néztelek. Szemem lehunytam. / Ezt hajtogattam csöndesen magamban: / Megszoktam őt, akár a levegőt, / Ő adja nékem a lélegzetet."



Harmos Ilona, miután férjhez ment Kosztolányihoz, felhagyott a színi pályával, és családanyai szerepkörben valósította meg önmagát. Urát éppúgy gondozta, nevelte, mint egyetlen kisfiát, Ádámot. Néhanapján írt – egyébként nem is rossz – novellákat, ezeket a Nyugat közölte. Később emlékezéseiben, életrajzaiban állított emléket kortársainak. Nem kímélte a férfiakat sem, de kivált a nőkről rántotta le a leplet. A férfiakba – mint amatőr freudista – vagy szerelmes volt, vagy tartott tőlük. Kosztolányi előtti nagy szerelme a század első évtizedében Karinthy Frigyes volt. Talán sohasem tudta megbocsátani (sem magának, sem Karinthy feleségeinek), hogy a népszerű író nem neki kötötte be a fejét. Arankának nemes egyszerűséggel a szemébe mondta, hogy cafkának tartja. Karinthyné bűbájos mosollyal felelte: „Inkább vagyok ká 1932-ben, mint 1912-ben, édes Ilonám.”

Amikor házasságát veszélyeztető riválisa, Radákovich Mária 1935-ben lángoló szerelmet lobbantott a rákkal küzdő Kosztolányiban, Ilona szókimondó fenyegetőlevelet írt a szépasszonynak. Szenvedélyes soraiban férjét is indulatos szavakkal illette.
"Maga szerencsétlen, tájékozatlan lúd, ha én magát még egyszer meglátom az erkélyén szenvelegni, ha maga még egyszer csak egyetlen izenetet, levelet, apróhirdetést vagy csak jelt is ad vagy jelet elfogad az én szerencsétlen, haláltól és öregségtől - sajnos joggal - rettegő, gyönge jellemű uramtól, akkor én magát a nyílt utcán, a fia szeme láttára összeverem, mint egy haszontalan, rossz és ostoba dögöt, de az is lehet, hogy lelövöm, mint valami veszett kutyát. Figyelmeztetem, hogy az én uram, aki - sajnos - súlyosan beteg és idegbeteg, alig várja, hogy megszabaduljon magától." (A levelet itt olvashatod.)
Mindennapjait Ilonka azonban továbbra is a hitvesi hűség jegyében élte. Sebzett anyatigrisként harcolt a halálos kórtól sorvadó, egyre gyámoltalanabb Kosztolányiért, s mindezek után is, az utolsó pillanatig lelkiismeretesen ápolta nagybeteg urát.

Legismertebb művei a férjéről és Karinthyról írt életrajzok, és a háború után kiadott Holocaust- naplója, a Tüzes cipőben, (1948 és 2004 ), mely a fiával átélt bujkálásának krónikája. Burokban születtem c. önéletrajzát Borgos Anna gondozásában 2003-ban adták ki. A remekmű Édes Anna az ő ötlete nyomán születik meg, talán gyerekkori cselédjükről, a rimaszombati Jáger Máriáról mintázza, akiről sokat ír önéletrajzában.
"A nemzetiszocialista időkben családja zsidó származása miatt üldöztetésnek volt kitéve. A nyilasok több alkalommal is rájuk törtek és letartóztatták őket, pénzt és emléktárgyakat vittek magukkal. Közfelháborodás hatására azonban visszaadták ezeket. Színjátszó egyesületek számára is készített műsortanácsadókat. Élete utolsó időszakában visszavonultan élt."

Forrás: www.zetna.org/zek/folyoiratok/92/borgos.html, www.wikipedia.org, www.irodalmijeken.hu, www.holmi.org. www.kosztolanyidezsoter.blog.hu
Borgos Anna: Meleg burokból tüzes cipőbe
Nyáry Krisztián: Így szerettek ők