2011. december 27., kedd

József Attila: A hetedik

E világon ha ütsz tanyát,
hétszer szűljön meg az anyád!
Egyszer szűljön égő házban,
egyszer jeges áradásban,
egyszer bolondok házában,
egyszer hajló, szép búzában,
egyszer kongó kolostorban,
egyszer disznók közt az ólban.
Fölsír a hat, de mire mégy?
A hetedik te magad légy!

Ellenség ha elődbe áll,
hét legyen, kit előtalál.
Egy, ki kezdi szabad napját,
egy, ki végzi szolgálatját,
egy, ki népet ingyen oktat,
egy, kit úszni vízbe dobtak,
egy, ki magva erdőségnek,
egy, kit őse bőgve védett,
csellel, gánccsal mind nem elég, -
a hetedik te magad légy!

Szerető után ha járnál,
hét legyen, ki lány után jár.
Egy, ki szivet ad szaváért,
egy, ki megfizet magáért,
egy, ki a merengőt adja,
egy, ki a szoknyát kutatja,
egy, ki tudja, hol a kapocs,
egy, ki kendőcskére tapos, -
dongják körül, mint húst a légy!
A hetedik te magad légy.

Ha költenél s van rá költség,
azt a verset heten költsék.
Egy, ki márványból rak falut,
egy, ki mikor szűlték, aludt,
egy, ki eget mér és bólint,
egy, kit a szó nevén szólít,
egy, ki lelkét üti nyélbe,
egy, ki patkányt boncol élve.
Kettő vitéz és tudós négy, -
a hetedik te magad légy.

S ha mindez volt, ahogy írva,
hét emberként szállj a sírba.
Egy, kit tejes kebel ringat,
egy, ki kemény mell után kap,
egy, ki elvet üres edényt,
egy, ki győzni segít szegényt,
egy, ki dolgozik bomolva,
egy, aki csak néz a Holdra:
Világ sírköve alatt mégy!
A hetedik te magad légy.

1932

2011. december 10., szombat

Virginia Woolf - Orlando aka Vita Sackville West

*NYOMOKBAN SPOILERT TARTALMAZHAT*

Az egész dolog apropója, hogy a napokban olvastam V. Woolf Orlandoját, kissé úgy, mint akit fejbe kólintottak. Nagyon ambivalens érzéseim voltak a regény olvasása közben, szinte ugyanolyan arányban csodálkoztam rá, hogy mennyire zseniális, mint amennyit bosszankodtam, "akkor most mi van?!" felkiáltásokkal.
Mondjuk ki őszintén, azért okoz némi zavart a fejben, ha a regény elején a főszereplő egy fiatal arisztokrata férfi, aki egy orosz nőbe szerelmes, majd minden különösebb átmenet nélkül törökországi nagykövetsége alatt nővé változik. De ezután jön a legkedvencebb, Orlandot négyszáz éven át kísérhetjük figyelemmel és a regény befejeztével 36 éves korában búcsúzunk el tőle.
Elszakadva a realitásoktól és hagyva magam sodródni e varázsos, félőrült, mese-való folyamával, végül is nagyon pozitív élménnyel lettem gazdagabb. Örülök, hogy belevágtam és be is fejeztem (bár számtalanszor megfordult a fejemben, hogy hagyom a csudába), mert egy olyan világba tudtam bekukucskálni, ami eddig számomra rejtve maradt. Érdekes és izgalmas új tapasztalat volt. Az ajtót azért mindenesetre, gondosan becsuktam magam után egy időre :)
Aztán kíváncsiságomnak engedve, elkezdtem utánaolvasgatni Woolf-nak és Orlando-ja körülményeinek, s rájöttem, hogy így utólag sokkal "emészthetőbb" a 90%-ban átvitt értelmű mondanivaló. Mondhatjuk úgy is, hogy a világirodalom egyik leghíresebb leszbikusának regényéhez az élettörténete ad kulcsot.
Nos hát kezdjük ott, hogy Orlandót az írónő szerelméről Vita Sackvile-Westről mintázta. Az a tény, hogy mindkét hölgy házasságban élt, ne tévesszen meg senkit; Woolf saját bevallása szerint, férje Leonard iránt fizikálisan képtelen volt érezni bárit is: " Amikor néhány napja megcsókoltál, nem éreztem többet, mint egy kő."
Mégis, több, mint becsülendő, az a fajta önmaga által vállalt cölibátus, -már ha lehet így fogalmazni-, amit Leonard Woolf Virginiával vett a nyakába. Ez a veszély nem fenyegette Vita férjét, aki viszont közismerten biszexuális volt.
Vita Sackville-West első fotója teljesen meggyőzött arról, hogy ő Orlando. Külsejét tekintve valóban egy androgén egyén, a mai köznyelv nagy valószínűséggel nemes egyszerűséggel le" transzvesztitázná".
Íme:

Vita-t leginkább költő, regényíró, trend-alapító, kertész és leszbikus-szerető címkékkel jellemezhetnénk. A 20. század eme különc ikonja, már világra jöttének körülményeivel is kavar némi port maga körül, a híres spanyol táncos, Pepito unokája, aki igencsak bensőségesre sikeredett kapcsolatot ápolt a 2. Lord Sackville-el, Lionel Sackville West-el. Igen ám, de lányuk, Victoria a saját unokatestvéréhez ment feleségül (Lionel Edward-hoz), s az ő produktumuk lett a kis Vita. Jujj.
A legkisebb Sackville-West-et anyja után a Victoria névre keresztelték, de megkülönböztetvén őket egymástól, a lánykát "Vita"-nak becézik. Vita, angol arisztokrata család sarja lévén kiváltságos nevelésben -is- részesül lány létére, bár ez a tény későbbiekben, apja halálakor, az öröklési kérdésekben gondot okoz. (S akkor megint az Orlando-nál tartunk...)
A Sackville-West rezidencia:




Na ugye, hogy az Orlando-t olvasva is pont így képzelted? :)

Vita költészet iránti rajongása már gyermekkorában kezdődött, majd 17 évesen megjelenik első kötete a Chatterton, amelyet számos követ még, továbbá tizenhárom regény, több életrajzi és történelmi munka társaságában. Nemcsak természetével, hanem külsejével is kitűnt kora tömegéből, extravagáns ruhái, magas alkata (több, mint hat láb volt tehát 1.80-tól magasabb) igencsak felhívta magára a figyelmet. Ráadásul ő volt az első, aki feltűnő színekkel festeni kezdte a körmét :)
Aztán a 21 éves Őkülöncsége hozzámegy Nigel Nicholshoz, és házasságukat még az az aprócska tény sem befolyásolja, hogy Nigel saját neméhez is vonzódik csakúgy, mint Vita, sőt még két fiuk is születik, Nigel és Benedict. A házaspár mintegy külső tagja a Bloomsbury Csoportnak, akik a viktoriánus szigorú erkölcsnek cseppet sem megfelelve, szabad gondolkodókként tömörültek össze. A társaságnak természetesen Virginia Woolf is tagja volt, de fellelhető itt Keynes közgazdász is.
Vita-t romantikus kapcsolat -megszámlálhatatlan leszbikus szeretőjének ellenére- egyedül csak Virginiához kötötte, a '20-as évek végén. Az Orlando-t aztán fia, Nigel a "leghosszabb és legszebb szerelmes levél az irodalomban" -nak nevezi, mintegy definiálva kettejük kapcsolatát.
Vita 1962-ben csaknem remeteként halt meg, kedvteléseinek: a kertészkedésnek és az írásnak szentelve magát.
Jajj, hogy el ne felejtsem! Kettejük regényében rövid időre két magyar is feltűnik, az egyik Laub majd később László Fülöp Elek, vagyis Philip de László festőművész és Békássy Éva írónő.
László Fülöp Elek Budapesten Lotz és Székely Bertalan tanítványaként még Laub, majd angolhonba vándorol és válik állampolgárrá László néven. Akadémikus stílusa egészen a Royal Art School tanárságáig viszi, Önarcképe az Uffizziben található. Az utolsó udvari festő készíti el aztán Vita portréját:

Békássy Éva költőnő az ő kalandos életével pedig úgy jött a képbe, hogy levelezésbe kezd Vita-val, aki ezidőtájt testvérének, Ferencnek egyik barátja, s kiadója Woolf. Békássy Kornis gróffal köttetett, majd megromlott házassága után ír 16 oldalt '47-ben West-nek némileg megalázkodva, hogy segítsen neki munkát szerezni és letelepedni Angliában. Néhány levélváltás és bátorító szó után a valós segítségnyújtás elmarad.

Végezetül, nem tudom csak nekem volt-e olyan érzésem, hogy a kevésbé szürreális részeken Oscar Wilde-ot vélek olvasni, de számomra érezhető volt némi párhuzam. Alapjában véve jó ez a viktoriánus Anglia :)


2011. november 30., szerda

2011. november 14., hétfő

Hát nem romantikus?!


Valami baj van ma velem, azt hiszem...Vagy legalábbis a hormonjaimmal. Egész nap ilyen, még épp intellektüellen bugyutácska melódiák, csokoládék és édes-krémes sütemények, simik és nagy ölelések után sóvárgok....Hahhhh....*sóhajka*

2011. november 13., vasárnap

Aki az asztalt kigondolta...


AKI AZ ASZTALT KIGONDOLTA...

Aki az asztalt kigondolta,
nemcsak enni akart rajta.

Nagyon hontalan lehetett,
egész világnak terített.

Nem jutott tányér térdire,
könyökölt hát a semmibe.

S ahogy a semmibe könyökölt,
eszébe jutott egy fatönk.

Gondolatban rákönyökölt,
alátámasztotta a tönk.

Megtámasztotta életét,
teli tányért s asztalt remélt.

Asztalt, terített szavakat:
"Ülj le, érezd otthon magad!"

Egy deszkalap, valami láb,
ácsolt magának hazát.

Aki az asztalt kieszelte,
a világot köré ültette.

Nagyon messzire láthatott:
asztalainkra ráhajolt.


/Hervay Gizella/

2011. november 12., szombat

Full gyönyör a' la 20-as évek

Mármint nekem, mert IGEN, IGEN, IGEN!! Ma megérkezett a kintről vásárolt könyvkupacom, köztük ezzel a gyönyörűséggel:



A FIELL Kiadó által publikált sorozat egyik részéről van szó, mivel több darabot adtak ki különböző dekádokból pl. 30-as évek, 40-es évek, idényjellegűen bemutatva, évtizedekre bontva a 20. századot.... /ezek is kívánságlistásak! :D/
Valójában egy nagyon átfogó (576 oldal, 600 illusztráció!), korhű dokumentációról beszélünk, eredeti fényképekkel, nyomatokkal, rajzokkal.
Azt hiszem nem csak a divatbolondok, vagy tanoncok forgatják majd csillogó szemekkel.:)
Ez a kötet az Art Decóra fókuszál, a maga csábos kis fejre és bubbifrizőrre simuló női kalapkáival, gyöngyös, bevarrt estélyi ruháival, pántos cipőivel. Kísérő szövegként kitér a stílus és a korszak fontosabb stílusjegyeire, tervezőire, rendkívül gazdag forrást nyújtva a témához, s a gyönyörűséges ruhákhoz.

Ami a szerkesztőket illeti, Charlotte Fiell egy olyan vezető designer, ill. történész-kutató bestseller író és miegymás, aki grafikai kommunikáció és a divattervezés szempontjairól is publikált már számos könyvet. Emanuelle Dirix pedig egy kint igen nagy tiszteletben álló divattörténész, kurátor.

S íme a szemnekvaló mennyei mannából egy kis ízelítő:










2011. november 11., péntek

Matatós-dili

Ami nálam a kreatívkodást jelenti. Már az őszi szünetben elkezdtük Pocakkal, az évszaknak megfelelő papírdíszek készítésével, leveleket, szőlőt, almát, körték rajzoltunk, színeztünk majd vagdostunk ki és aggattuk fel őket a szobájában.
Aztán készítettünk levélképeket, levélnyomdáztunk, stb.
Most kézimunkázni tanulok egy nénitől a sulinkban és vadul keresem a neten a megvalósítható dolgokat. No meg jönnek az ünnepek, így elő kell vennem a karácsonyi kézműves ötlettárat.
Szóval: rajtunk a matathatnék! :)

Ezekből mazsolázok most:






2011. november 7., hétfő

'20-as évek amerikája képekben, mert megígértem...:)

Csak egy pici hangulatkeltésnek, no meg ihletmerítőnek még a pénteki buli előtt ;)

Aztán majd jövök vele részletesen is...

Nem tudom ki mennyire ismeri a hölgyet, de haj és stílus miatt mindenképp idekívánkozik a korszak egyik üdvöskéje, a bubi-frizőr szülőanyja: Louise Brooks, az amerikai némafilmek sztárja.





Igaz, egy New yorki fodrász már az 1900-as évek elején kitalálta ezt a fazont, de igazán Louise-nak, a kor hedonista, démoni nőalakjának köszönheti népszerűségét, aki önmaga volt a megtestesült ellentmondás. Majd 30 évig uralta a divatőrültek szívét, és amikor épp kezdett volna eltűnni a süllyesztőben, akkor jött Vidal Sassoon. Felfrissítve az alapokat oldalt ferdére nyírta a hajat. :)


Apropó haj!
A korszak egyik aradi dívája, tragikája is a bubidivat áldozata lett, mégpedig 150cm-es (!) haját vágatta le, melyről anno szenzációként adtak hírt.
"- A divat terrorja késztetett hajam levágatására. Egy színésznőnek - mondotta a legfrissebb bubis hősnő - nincsen szabad akarata, a közönség, a divat parancsolnak és ő engedelmeskedik. A konty, a hosszú haj - sajnos - anachronizmussá lett, mint a krinolin, vagy a fűző. Igazán furcsa lenne, ha nem venném ezt figyelembe és következetesen krinolint viselné még ma is. Bizony nem volt könnyű dolog, amíg ez az elhatározás megérlelődött bennem. Sok szép emlékem fűződik e két hatalmas hajfonathoz, melynek most áldozatul kellett esnie. És nem is áll rosszul az új frizura, de két kilóval könnyebb lett a fejem …
Aradon bátor nőnek tartják Fekete Irént és azt mondják, hogy szebb az új frizurával, mint azelőtt volt."





/Forrás: http://www.huszadikszazad.hu/bulvar/a-bubifrizura-legnagyobb-diadala/


Aztán, ha már művészetnél tartunk, jött az art deco a franciáktól...



...mely kb. a '20-as évek közepétől ill. az 1925-ben megrendezett Díszítőművészeti és Ipari Kiállítás megrendezésétől datálódik, nevét is annak rövidítéséről kapta (Exposition des Arts Decoratifs et Industriest).
Az art deco-t elsősorban az iparművészet területén alkalmazták, de jelentősen hatott rá a kor pezsgő képzőművészete. Fontos hatást képviselt az avantgárd festészet (kontruktivizms, kubizmus, futurizmus), az egzotikus vidékek kultúrája, hagyományai, technikai megoldásai, formakincse, témaválasztása,ilyen pl. a mezopotámiai és maja művészet: lépcsős piramisai az 1930-as évek égbe nyúló felhőkarcolóiról vagy lépcsőmotívumot használó kisebb tárgyakról köszönnek vissza. Szecessziós eredetű, vonalai szárazak, a görbék szögletessé keményednek. Jellegzetes art deco motívum a napfelkelte a szétáradó sugarakkal, népszerű még a stilizált szökőkút zuhataggal, és szép számmal fordulnak elő virágok és alakos ábrázolások is. A többiről majd..:)





Aztán a hölgyek azokkal a kiegészítőkkel, külcsínnel...no meg csipetnyi huncutsággal. (Mert végre nem csak a haj, a szoknya is rövidebb lehetett, és összességében divat volt pimasznak lenni és annak megfelelően kinézni.)



Szépségverseny díjazottjai Washingtonban 1922 környékén:)











S eszemben van még Memphis Minnie, Betty Boop az eredeti, a szürrealizmus, Chaplin, C. Coles Philips és Maxfield Parrish illusztrátorok, az új automobil:a Ford "A-modell", a ragtime és a jazz no meg kedvencem a swing és a hozzá kapcsolódó táncok...De ezekről majd később.

Addig csipetnyi divat még:









2011. november 1., kedd

Kaffka Margit, az én foltvarró asszonyom

Jó, tudom hülyeség, de mégis. A Mária Évei-ből nekem már szilárdan ez ugrott be, így Margit negyedik könyvének olvasásával.
Ahogy haladok előre a könyvében, mindig ezt érzem. Mert vegyük például az általa kreált szavakat: mindegyember, unalompocsolya, velebánás, muszájjózanság, asszonycsirke és még sorolhatnám. Nem csak a szavakból mível aztán teljesen új szóösszetételeket, hanem a szórendet, majd a történéseket is így egymás mellé rakosgatja. Mikor kezdeném unni, vagy lemondóan legyinteni felette, csavar egyet a szavakon (és számomra eddig még megmagyarázhatatlan módon nem is a történeten) és máris visz tovább magával, hogy belesüppedhessem a soraiba és elmerengjek egy két bekezdésén.
A "Kaffka, igen, két f-fel" moly-os kihívás hatására kezdtem el őt olvasni, könyvről könyvre egyre nagyobb örömmel. Előtte, alig-alig ismertem Kaffka Margitot, liezonunk úgy nagyjából pár verse erejéig tartott. De nagyon tud az ember lányára hatni, s én nagyon megszerettem az ő melankolikus stílusát, líráját, be kell valljam nőiesen. /Egyben új kedvenc könyvet is nyertem, a Színek és évekkel, úgyhogy mindenképp hálás köszönet Izoldának a kihívásért!/
A Hangyaboly még kicsit langyoska volt, unalmaska (én gyerekkoromban hallottam a zárdákról meg az apácaneveldéről és az egyházi tanításról aaaaaaaaannyit...), megmosolyogtató, de mégis szeretnivaló. Itt rajzolódott meg az a zárt világ, közösség, ami a Mária Éveiben is megjelent.



Nos, Mária...Mária évei...Nem is tudom, ha visszagondolok, már a cím is desztinál. Hiszen Máriának nem is élete, inkább csak évei vannak. Mária, aki saját életében nem illik sehova és nem egy átlag-leány, majd asszony. Mária, aki a neveldében is picit elüt a többi növendéktől. Aki hazajutván a kisvárosba, nemigen tud beilleszkedni az elvárt társadalmi és szokott helyzetekbe, akit a családjához meleg és rugalmas szálak kötnek, mégis tudatosul benne, hogy lám Ő nem olyan, mint a szerettei, bár a nővér-szerepében tisztességgel helytáll. Talán túlsággal is.
Egészen bizonyos, hogy a maga korában egy efféle belső nagysággal, analitikus hajlammal, nagy műveltséggel rendelkező okos asszony nem könnyen találhatott helyt egy városi kisközösségben. Hmmmmm...de itt jön be, az az ambivalencia, ami aztán a regény végéig megmaradt bennem. Sokszor sajnáltam Máriát, de talán még többször legszívesebben jól megráztam volna, amiért ennyire tehetetlen, idegesítően magára veszi a beilleszkedni nem tudó, kirekesztett, vagy meg nem értett asszonyszerepet. Hiszen meg sem próbálta! Egyszer sem! Mennyivel könnyebb a magányba menekülni, a legkisebb vélt vagy valós sérelmeket elemezgetni és egészen elveszni bennük, mint tevékenyen részt venni a saját életünkben...Vagy...a saját benső törvényünk ellen nem tehetünk semmit? Csak annak a "szava", "hívása" számít igazán? Erre mondják, hogy saját maga ellen senki nem cselekedhet? Saját magától senkit nem lehet megmenteni?
"Igen, de ha ez nekem bensőbb és elhatározóbb minden kimagyarázható, elfogadott életügynél! Nekem "ügy"-em ez; megint egyszer tisztán érzem, hogy valamiben, valahol "más" vagyok mindenkinél - de ennek a titkára még nem jöttem rá világosan."
Hát én sem mert a regény lélektani szempontból olyan jól megírt, hogy ellenérzéseket hagy az emberben...
Mária egyszerűen belemenekül a magányba és a végén hiába veszi körül bárki, teljesen elszigetelődik. Amíg a Színek és években egy percig sem szántam Magdát, mert az a maga vállalta, szenvedte, viselt asszonysorsa volt, addig Laszlovszky Máriát bizony nagyon sokszor. Sajnálni pedig nem ugyanaz, mint szánni valakit, ugye...
Márai éveit valahogyan törvényszerűen tragédia zárja le. S én pironkodva bevallom, hogy a végén már nem is bántam. Már nyomasztott Mária és az ő jelenléte.
Kicsit irritált, de még inkább nyomasztott, ez a "Selyembe-gubódzott élet". Nem is tudom...Szegény Mária!...vagy lemondóan: Hát igen, a Mária...?

A Szépirodalmi Könyvkiadó 1964-es kiadását olvastam, 198 oldalon, az Olcsó könyvtár sorozatból.

Értékelés: 5/4

Kedvenc idézet:

"A fejünk éhes azokra a szép, bolond, izgalmas kis szenzációkra, amik nélkül unalompocsolya volna az élet."


2011. október 30., vasárnap

Elröppenő vasárnap este...

...ez a mai.
Megnéztem a Házasságból elégséges-t, hála Lady_L molyhölgynek ;)
Aztán kivonultam a konyhába ilyet (http://szepsegtar.blogspot.com/2011/06/gesztenyegolyo-torta.html) készíteni a fagyóban árválkodó gesztenyepüréimből, miközben ez (is) szólt...

2011. október 22., szombat

"Meine kleine ars poetica" ... Ez is...

Talán eltűnök hirtelen,
akár az erdőben a vadnyom.
Elpazaroltam mindenem,
amiről számot kéne adnom.

Már bimbós gyermek-testemet
szem-maró füstön száritottam.
Bánat szedi szét eszemet,
ha megtudom, mire jutottam.

Korán vájta belém fogát
a vágy, mely idegenbe tévedt.
Most rezge megbánás fog át:
várhattam volna még tiz évet.

Dacból se fogtam föl soha
értelmét az anyai szónak.
Majd árva lettem, mostoha
s kiröhögtem az oktatómat.

Ifjúságom, e zöld vadont
szabadnak hittem és öröknek
és most könnyezve hallgatom,
a száraz ágak hogy zörögnek.

/József Attila: Talán eltűnök hirtelen.../

2011. szeptember 22., csütörtök

...and so it goes...

Naná, hogy "The more I see you" :))
Annyiféle verzióban és feldolgozásban hallottam már, de nagy kedvencem, Michael Bublé már rég volt, úgyhogy szóljon most tőle.
S éljenek a csütörtökök, mert az már mindjárt péntek! ;)


2011. augusztus 30., kedd

Egy volt a világ



Szép volt, isten volt, Egy Volt a Világ.
Tél, tavasz, nyár, ősz: meghitt tarkaság.
Égen és földön mosolygott a rend.
A nap hajnalban mindig megjelent,
mennyei munkás, hős, nagyrabecsült,
barát, aki velem kelt és feküdt,
és fűtött nekem és világitott.
Fák közt a kert száz tűz-szeme nyitott;
és eső jött és elverte a port,
s éjjel szelíden csőszködött a hold.
S mindezt nekem tették, személyesen,
és érdekes volt látni, hogy milyen
ügyes az ember. Én is az leszek?
Mért ne? (Hacsak a farkas meg nem esz!)
Borzongó percek s naphosszú öröm:
a tengertől még nem váltam külön,
nem voltam sziget... Imák és csodák:
szép volt, isten volt, Egy Volt a Világ.

/Szabó Lőrinc: Egy volt a világ/

2011. augusztus 19., péntek

2011. augusztus 18., csütörtök

A Gare de l’Esten


Reggelre én már messze futok
S bomlottan sírok valahol:
Most sírni, nyögni nem merek én,
Páris dalol, dalol.

Én elmegyek most, hazamegyek,
Már sziszeg, dohog a vonat,
Még itt van Páris a szivemen
S elránt az alkonyat.

Most fűt bolond-sok álmom alá
A füttyös, barna szörnyeteg.
Holnap fehérebb én leszek-e
Vagy a svájci hegyek?

Holnap fehérebb én leszek, én.
Téli sírkertek szele jő,
Küldi már a csókjait nekem
A magyar Temető.

Óh, az élet nem nagy vigalom
Sehol. De ámulni lehet.
Szép ámulások szent városa,
Páris, isten veled.

Az én hűtlen, beteg istenem
Ülje itt mindig vad torát:
A tűzcsóvás, felséges Öröm.
Dalolj, dalolj tovább.

Tőled hallja a zsoltárokat
E koldus, zűrös, bús világ
S az életbe belehazudunk
Egy kis harmóniát.

Dalolj, dalolj. Idegen fiad
Daltalan tájra megy, szegény:
Koldus zsivaját a magyar Ég,
Óh, küldi már felém.

Fagyos lehellet és hullaszag
Száll ott minden virág felett.
Elátkozott hely. Nekem: hazám.
A naptalan Kelet.

Mégis megyek. Visszakövetel
A sorsom. S aztán meghalok,
Megölnek a daltalan szivek
S a vad pézsma-szagok.

Megölnek és nem lesz mámorom,
Kinyúlok bután, hidegen.
Páris, te óriás Daloló,
Dalolj mámort nekem.

Csipkésen, forrón, illatosan
Csak egyszer hullna még reám
S csókolná le a szemeimet
Egy párisi leány.

Az alkonyatban zengnének itt
Tovább a szent dalok.
Kivágtatna a vasszörnyeteg
És rajta egy halott.


/Ady Endre: A Gare de l’Esten/

2011. augusztus 15., hétfő

"Hangulatos" olvasás..:)



Eljött az Olvasás 7 hetének utolsó hete...
Milyen gyorsan röpül az idő! Az e heti téma az olvasási szokások változásával foglalkozik.
Ami számomra azért rendkívül nehéz, mert ezt is a hangulatom, kedvem, érzelmi állapotom befolyásolja, mint az, hogy milyen évszak van éppen. Sőt, nagy mértékben a velem történt dolgok, engem ért hatások azok, amik vezetik a kezemet, mikor egy könyv után nyúlok a polcon.

Ami pedig a földrajzi és napszakbeli vonzatát illeti, nagyjából így néz ki:























Mindig és mindenhol, kivéve menet közben. Az nem megy. Tengeribetegséget kapok közben:)