Már túl voltak a mesén. A kisfiú, aki jobban szerette, ha nagyfiúnak mondják - az is volt, negyedikes, és évet is veszített - már a vizet is bekészítette magának. Egy ideje, mondta, hajnalban felébred arra, hogy szomjas. Esténként, lehetett bármilyen fáradt vagy álmos, sose feledkezett meg a vízről. A szobáját egy ajtó választotta el a szülei szobájától.
Nem olyan rég lett egy új szokása. Amióta nagyfiúnak érzi magát, becsukja a két szobát elválasztó ajtót. Csak néha hagyja nyitva. Mint most.
A kiáltás halk volt, és óvatos.
-Mama!
Csodálkozott, hogy még fönn van a gyerek. Odanézett az ágyból, látta, jókora rést hagyott az ajtón. A keze már nyúlt, készült lekapcsolni a kislámpát. Most megint hallotta, még halkabban a gyerek hangját.
-Mama, alszol?
Csöndesen szólt át.
-Még nem.
Nem hallatszott semmi nesz. Várt egy kicsit. Aztán átszólt a kisfiúnak.
-Nem tudsz aludni?
-Nem - válaszolt a gyerek, és sietősen mondott még valamit, elnyelte a szavakat, mintha az egész nem lenne olyan fontos.
-Mama, nem akarsz átjönni...?
-Most?
Ahogy kimondta, megbánta. De a gyerek segített.
-Csak egy kicsit...Bebújni...Átjössz?
Kis-nagyfiú, gondolta. Bebújni. Ahogy régen. És fáradtan elmosolyodott. Egész nap gürcölt. Cipelt is sokat, de főleg a kimerítő álldogálás az fárasztotta el kegyetlenül. És az a szerencsétlen szóváltás a főnökével. Még ha a végére értek volna. De félbehagyta. Soha semmi összetűzésbe nem megy bele. Kihátrál. Aztán eszi magát hetekig. Most is feszült. Még az ágyban is. És fáradt.
Megfeszítve az izmait, kinyújtózott a bemelegedett takaró alatt. Mellette, a másik párnán már egyenletes volt a szuszogás. Milyen hamar elalszanak a férfiak, gondolta. És szégyellve, hogy húzza az időt, gyorsan kibújt az ágyból.
A kisfiú már bekucorodott a fal felőli oldalra. Kicsit megemelte a takarót.
-Bújj be, mama...!
Odabent a takaró alatt meleg volt. Beleszagolt a kisfiú nyakába, mélyen beszívta az álmos szappanszagot. Játékosan odacuppantott. A gyerek átölelte.
Szorosan karolta a nyakát. Egészen másképp, ahogy szokta. Becsukta a szemét, érezte, mindjárt öntudatlan lesz, és elalszik. Gyorsan megkérdezte hát a kisfiút.
-Te miért nem tudsz aludni?
-Gondolkodom.
-Min?
-Hogy mi lesz velem, ha ti nem lesztek...
Az asszonynak, mint akit hideg vízzel leöntöttek, kiment az álom a szeméből.
-Hogyhogy nem leszünk?
-Hát...Ha meghaltok.
A feje ott feküdt a karján. Arról vette észre, hogy hangtalanul sír a kisfiú. Nedves lett a karja a hálóing alatt. Folytak a könnyei. Az asszony fektében fölhúzta a lábát, s miközben teste körbeölelte a fiát, agya lázasan kapkodott. Mi lelte? Mi jár a fejében? Hol időzik a gyerekek lelke, miközben azt hisszük, itt fekszik az ágyában, s minden a lehető legnagyobb rendben van. Megijedt? Próbált visszaemlékezni, hogy is volt kislánykorában...
És halkan beszélni kezdett. Mesélt arról, amikor a kisfiú megszületett, mesélt az álomillatú éjszakákról, amikor az öléből nézte a csillagokat, mesélt arról, hogy sose hagyják el egymást azok, akik így találkoznak. S hogy szeretnek minket. Sokáig mesélt. Simogatta a kisfiú arcát, egyszer csak érezte, csukva a szeme. A lélegzése mutatta, elaudt.
Napokig nem tudott elszakadni attól az estétől. Pedig a kisfiú vidáman ébredt, nem kérdezett semmit, amikor iskolába indulva megölelték egymást, csak annyit mondott szégyenlősen-fölényesen.
-Nem hagytalak aludni...!
Pár nap múlva, késő délután elgondolkodva ült a HÉVen. A második kocsi első peronján, közvetlenül az ajtó mellett egyetlen sor ülés van. Oda vette be magát. Nem nagyon figyelt másfelé. A Margit hídnál vette észre, közvetlenül mellette egy kislány készül leszállni, de nem találja a kapaszkodót. Eltakarta egy termetes utas. Akkor látta, a kislány vak. Amikor felállt, melléje húzódott. Majd segítek, karolt belé. A gyerek - tizenkét-tizenhárom éves lehetett -, vékony hangon mondta, köszönöm.
Nyílt az ajtó, a kislány lépett. Még nem érte el a lába a lépcsőt, amikor üdvözült mosollyal felkiáltott:
-Szia, Anya!
Az arcát nem fordította feléje. Mert nem látta. Nem látta, hogy ott van. Tudta. Tudta, hogy ott áll széles mosollyal az arcán, piros kabátban, szőkén, fiatalon, az édesanyja. A vak kislány tudta, hogy minden délután ott várja őt a második kocsi első ajtajában a biztonság. Az otthon.
A fiatal nő nyújtotta a kezét, segített leszállni a lányának. Köszönöm, nézett derűsen a másik asszonyra, és kart karba öltve, elindultak ők ketten. Nagyokat léptek. Minden lépésnél nevetve összekoccant a válluk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése