„Forró,
kánikulai napokon, amikor megsűrűsödik és izzani látszik körülöttünk a levegő,
gyakran nyúlunk egy-egy összehajtogatott újságért, keményebb papírlapért;
évezredes szokásnak, egyúttal a gyakorlatiasságnak is hódolunk ilyenkor – a gép,
a ventilátor még nem tudja teljesen kiszorítani ezen a téren sem a kézimunkát.
Egyszóval, botcsinálta módjára legyezőt készítünk magunknak, és dehogyis
gondolunk arra, hogy előállítása valaha világszerte elterjedt, művészi igényű
ipar volt. S mi több, használata által kialakult egy sajátos nyelv is, amelyet
szótár nélkül egyformán értettek Bécsben vagy Párizsban, Rómában vagy
Londonban. Ezután jogos a kérdés, mi is hát a legyező: játékszer, dísztárgy,
ruházati kiegészítő, netán szerelmi postás?”
A
sajátos hangulatú, ám a nyári forróságban könnyen átérezhető szövegrészlet egy
1968-as múzeumi esszé bevezetője. A
legyező című kultúrtörténeti szösszenet szerzője Sz. Koroknay
Éva (1925―1987)
művészettörténész, aki művészettörténet-klasszika-archeológia és
keresztény régészet szakon szerzett diplomát, majd az Iparművészeti Múzeumba
került muzeológusként, ahol egészen haláláig dolgozott. Kutatási területe a
könyvkötészet volt, így legyezők iránti iparművészeti érdeklődése érthető. Írása
a Múzeumi Magazin 1968/1. számában
jelent meg.
A szerző a funkcionalista és hangulati bevezető után tér rá valódi
témájára: a legyezők keleti kultuszával indít, aztán átvezeti az olvasót a 13―14.
századi európai lovagregények terepére, ezt követően a 16―19. század közötti Európába,
a legyezők és a legyezőgyártás fénykorába. Iparosok, művészek, Diderot Enciklopédiája (amely említi a tárgyat),
alaptípusok, összecsukható és speciális anyagból (például teknőcből) készített
változatok, pergamen- és selyemvariációk, a legkülönfélébb díszítéssel.
Aranykor és hanyatlás, aztán még egy kis szecessziós fellángolás, végül a
várási lét. És a tanulság:
„a világszerte újra reneszánszát élő szecesszió divatja idején mintha ismét felvirradna a legyezőknek is. Igaz, nem valószínű, hogy visszanyeri hajdani jelentőségét, de egy-egy szép darab dísze lehet bármelyik lakásnak vagy gyűjteménynek. Ha pedig elismerjük a szecesszió valódi értékeit, nem kell többé szégyenkezve dugdosnunk nagymamáink legyezőit.”
Az
írás illusztrációi képes jelenetekkel díszített legyezők fekete-fehér fotói: a fénykor,
egy szebb és jobb világ illata, művészettörténész szemmel, az Iparművészeti
Múzeum gyűjteményének mélyéről. Az egész olyan, mint egy sóhaj: vágy, valami
régi, egykori, mára letűnt élet iránt.
A
cikk legizgalmasabb része viszont mégiscsak a lap alján tíz kockából
összevágott fotósorozat: a képeken Az aranyember
(1962, r.: Gertler Viktor) és A kőszívű
ember fiai (1965, r.: Várkonyi Zoltán) filmváltozatából ekkor már jól
ismert, pályája csúcsán lévő szép és fiatal színésznő, Béres Ilona látható (aki
hangjával menthetetlenül rabul ejtette a férfiakat), legyezővel kezében (fotó:
Bojár Sándor fotóművész). Tupírozott copfos konty, tussal festett mandulaszem,
fűzős kötényruha, kis nyakkendő, hosszú nyaklánc és persze a legyező. Tíz
gesztus, tíz jelentéssel: igen, nem, hazudsz, figyellek, ne mond ki, szeretlek,
szenvedek, csábító vagy, megcsókolhatsz, hűtlenséged megöl. Mintha egy
történelmi film báljelenetében járnánk, egy némafilm kockáin, ahol az erős, kissé
eltúlozott, hangtalan gesztusokat egész vásznas feliratok követik: igen, nem,
hazudsz, figyellek, ne mond ki, szeretlek, szenvedek, csábító vagy,
megcsókolhatsz, hűtlenséged megöl. Zongora hangja szól. Egyszereplős vívódós
monodráma. Tíz kockában.
Nem
tagadom, nagyon tetszik a megközelítés. Míg a szövegben Sz. Koroknay Éva
muzeológusként kultúrtörténeti adatokkal és eredeti tárgyakkal operál, a lap alján
átlépünk egy másik dimenzióba: egy vélt vagy valós jelnyelvbe, díszlettel,
jelmezzel, színésszel, kellékkel, filmkockaszerűen. Hogy ez valóban egy szótár
nélkül Bécsben, Párizsban, Rómában és Londonban is egyformán érthető nyelv
volna? Nos, ezt nem tudom. A képcsík mégsem pusztán illusztráció, hanem önálló
történettel rendelkező autonóm alkotás, amelyet alkotók egy adott koncepció
szerint hoztak létre. A írásnak kifejezetten jót tesz a fiktív, képes játék, a
képsorok pedig kompaktabbak a szöveges háttéradatokkal. Valóság és fikció
egyben. Szeretem a két szféra érintkezését, a két eltérő regiszter illesztését:
a leíró adatokat és forrásokat az egyik oldalon, a játékot és a fikciót a
másikon. Leginkább az autentikus tárgyakat értelmezően mozgató múzeumi
kiállításokra emlékeztet. Amelyekben az elrendezés lehetővé teszi, hogy többről
legyen szó, mint jól adatolt, szép tárgyak megtekintéséről. Ahol hallom és
látom a rendező fantáziáját játszani, amelyek nem tolakszanak a múzeumi tárgy
elé, mégis meglendítik a látogatói gondolatokat."
/Forrás: városimáz/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése