Szemezgető - Nők, Nyugat, Irodalom 4. - A magyar irodalom "Hugh Haffner-e"? Jókai és Nagy Bella

A fenti jelzőt egy internetes portálon olvastam, utalva az író és ifjú felesége közötti nagy korkülönbségre. Az akkor 74 éves író ugyanis 1899-ben feleségül vette a kezdő színésznőt, a mindössze 20 éves Nagy Bellát.

"Regényes fordulatokban szövődött Jókai második házasságának története. Az 1897. év egy tavaszi napján történt, hogy Jókai lakásába bekopogtatott egy fiatal leány. Remegő hangon adta elő, hogy olthatatlan vágy űzi a művészi pályára, színésznő akar lenni, hivatást érez magában, ámde szülei szegények s nem tudják érte a színiiskolai tandíjat fizetni, ha a méltóságos úr meghallgatná a szavalását és méltónak találná rája, vegye pártfogásába és nagy befolyásával segítse előre művészi tanulmányaiban. Jókai hátradőlt karosszékében és Nagy Bella elszavalta a Tetemre hívást. Mikor befejezte a szavalást, Jókai fölkelt s homlokon csókolta a leányt, ettől fogva pedig nem szűnt meg figyelemmel kísérni fejlődése útját. Bejuttatta a Nemzeti Színházba ösztöndíjas növendéknek, majd mikor tanárai ott nem voltak meggyőződve a hivatottságáról, a Rákosi Szidi iskolájában szerzett neki tandíjmentes helyet. 

A vizsgálaton a kritika figyelme is Nagy Bella felé fordult. Az óbudai színházban és a Krisztinavárosi Nyári Színházban lépett fel ezután a fiatal művésznő, többnyire Jókai darabjaiban; Jókai ott volt a színházban minden föllépténél, maga hívta föl a lapok figyelmét a leányra, s ekkor már nyílt titokként beszélték, hogy az agg költő pártfogása nem közönséges érdeklődés megnyilvánulása, hanem mély és mindinkább elhatalmasodó vonzalom jele a leány iránt. E suttogó szóbeszéd dacára is nagy feltűnést keltett, mikor egy-két lap azt újságolta, hogy Jókai Mór feleségül óhajtja venni Nagy Bellát. Sehogy sem tudták megérteni, hogy a költőkirály egy Grósz Mór nevű szegény zsidó gépésznek a leányát szemelje ki Laborfalvi Róza utódjául. A legkínosabban Jókai családját, Fesztyéket és Hegedűs Sándorékat érte a hír. Ezek rögtön cáfolatot is tettek közzé a lapokban és ezzel megindult a harc Jókai és a családja között. A beavatottak sokat beszéltek annak idején arról, hogy a család miképpen igyekezett előbb Jókait eltéríteni az elhatározásától, majd mint környékezte Nagy Bellát, a csábítónál csábítóbb ajánlatokkal, hogy mondjon le. Ám Jókaiban sokkal jobban meggyökeresedett már a szerelem, semhogy e közbenjárások eredményre vezettek volna. S mikor odáig éleződött ki a helyzet, hogy választania kellett családja vagy szerelme között, Jókai a szerelmét választotta: elszakad az eddigi családjától, s hogy véget vessen a további harcoknak, hirtelenében egy napon, 1899. szeptember 16-án diszpenzációt szerzett Matuska alpolgármesternél a házassági kihirdetés kötelezettsége alól, s ugyanezen napon a VI. kerületi Gyár utcai anyakönyvi hivatalban házassági frigyre is lépett Nagy Bellával, pár órával a polgári esketés után pedig elutazott ifjú nejével Szicíliába.

Mikor nászútjáról visszatért, új élet kezdődött Jókai számára. Az Erzsébet körút 44. számú házban lévő lakásán, mely Fesztyéktől való megválása óta otthona lett, nemcsak ifjú neje volt a költő mellett, odaköltözött nejének családja is, Grósz Mórné két ifjabbik leányával és fiával. Jókai egyre azon volt, hogy meggyőzze a világot, mily jól érzi magát új környezetében, s mily szerető gyöngédséggel ápolja őt új családja. "És valóban megható volt az a törekvése, amellyel ifjú nejének utat igyekezett törni a társaságba. Ahova jött, csak neje dícséretét zengette, a műveltségét, a szeretetreméltó voltát, s ha volt keserűsége utolsó éveiben, az abból fakadt, hogy e törekvésében nagy elfogultságokra és nehézségekre bukkant unos-untalan."

"Kedves Bella

Ha csak teheti, ne menjen el ma a színházba. Az idő rosszra fordult, estére viharos lesz. Én rettegek attól a gondolattól, hogy önt valami baj éri, s akkor nem felelhet meg a feladatának az ünnepélyen, amelynek sikerétől függ Önnek az egész jövendője. Ha ez a feladata nem sikerülne, az olyan nagy bukás volna, amit nem lehetne helyrehozni. Gondolja meg, hogy hányan imádkoznak azért, hogy kegyedet valami baleset megakadályozza a már kiegyengetett útjában a célhoz jutásban.

Kérek a soraimra választ, az inasom vár rá. Holnap meglátogatom. Nagyon vigyázzon az egészségére.

Legszívesebb üdvözlettel

igaz híve

Jókai Móric"

Vagy nem. [...] „boldogságáról zengtek Jókai Mórnak, s mindenki az ellenkezőjét tudta és beszélte. Gyöngéd ápolásról ódáztak, holott az ellenkezőjét tapasztaltam. Részvétük hazug kifejezésével fordultak az emberek ahhoz, akinek egy jó szava nem volt az ősz poétához, még idegenek előtt sem.”

A részletekről szemtanúk sokasága nyilatkozott Fényes László újságírónak közvetlenül az író halála után, aki ezeket két füzetben meg is jelentette, bár az írásban elmondottakat életrajzírók mai napig kétkedéssel szemlélik.

A normákat Jókai egyébként egyszer már 1849-ben megszegte: akkor nyolc évvel idősebb nőt vett el Laborfalvi Rózát (1817-1886), a Nemzeti Színház vezető tragikájának személyében. A feleség fő feladatának a korabeli közvélekedés a nyugodt háttér megteremtését tartotta: ennek Róza a kritikus emlékezők szerint csak többé-kevésbé felelt meg: jól főzött és szenvedélyesen gazdálkodott, viszont nem tartott kellő rendet és dühkitöréseivel izgatta az író kedélyét. Túl sokat tékozolt a lakásban halmokban álló régiségekre (a mai népszerű pszichológia „hoarder”-nek, kóros gyűjtögetőnek hívja az ilyen embert).
Nagy Bellát egyébként (1879-1947) molett termete miatt férje is gúnyolta, egy korabeli női „football clubba” járt mozogni. A Jókai-családtagok részéről kizárólag gyűlölködő vagy legalábbis rosszalló megnyilvánulások, leírások maradtak fenn róla – hiszen Jókai örökbefogadott lánya, Feszty Árpádné (Laborfalvi Róza unokája) és Jókai testvéreinek gyermekei foggal-körömmel küzdöttek a nincstelen zsidó színésznővel kötendő házasság ellen.

Házasságkötésekor Jókai szakított rokonaival, és újakat kapott: Bella két húga és két öccse valamint édesanyjuk tekintette ezentúl családfőnek, mert őket már jóval korábban elhagyta Grosz Móric, az apa. De a fortyogás nem szűnt meg: antiszemita fiatalok fütyülik ki a Pozsonyban fellépő Nagy Bellát, Jókai rendszeresen rágalmazó leveleket kap neje erkölcstelen életmódjáról, a család sötét titkairól.

Jókai unokahúga, a praktikus Váli Mari például egy ilyen iratot kézhez kapva kereste meg rendőrorvos ismerősét, akitől azt a megnyugtató választ kapta, hogy valóban tartott fenn nyilvánosházat egy bizonyos Grószné a VI. kerületben, de az nem azonos Grosz Móricné Flamm Évával, Bella anyjával. Jókai ekkoriban családjához intézett leveleiből árad a mélységes kiábrándultság az emberekkel szemben, ezen a ponton már az ő mindent megszépítő fantáziája is feladja. A visszaemlékezések – pártállás szerint – vagy házi boldogságban élő aggastyánként vagy „agyondresszírozott öreg kutyaként” ábrázolják. 1904-ben a nizzai telelésből hazatérve kap tüdőgyulladást, Budapesten hal meg.

Ebben az évben jelenik meg a már említett Fényes László újságíró harmincoldalas pamfletje, amelyben főleg a Jókai-ház korábbi alkalmazottai tanúskodnak Bella családja ellen.

Nagy Bella házassága hírhedt lett, de egyénisége, sorsa láthatatlan maradt. Jókaival viharban állt, de utána tartós szélcsend következett: különböző belvárosi címeken éldegélt a jogdíjakból és Fesztynével pereskedett. Vajon mi töltötte ki a napjait? Szeretett még szerelemmel valakit? Miféle célokért élt? 1939-ben mindenesetre Angliába menekült, és egy London környéki városkában hunyt el 1946-ban.

A korkülönbségre visszatérve egyébként Nyáry Krisztián végzett statisztikát, elsősorban a magyar irodalmi élet nagyjainak párkapcsolati viszonylatában:

" Legnagyobb korkülönbség a férfi javára: 58 év (Kodály Zoltán és Péczely Sarolta), írónál: 54 év (Jókai Mór és Grósz Bella)
Legnagyobb korkülönbség a nő javára: 30 év (Dénes Zsófia és Szalatnyai József)
A legnagyobb korkülönbség egy ember két partnere között: 86 (Kodályné Sándor Emma és Kodályné Péczely Sarolta), írónál: 62 (Jókainé Laborfalvi Róza és Jókainé Grósz Bella)
Leghosszabb együtt töltött idő/leghosszabb házasság: 66 év, ebből 63 év házasságban (Márai Sándor és Matzner Lola)
Legrövidebb együtt töltött idő: 10 perc (Juhász Gyula és Sárvári Anna)
Legrövidebb idő házasságkötéstől a válásig: 3 hónap (Pilinszky János és Márkus Anna)
Leghosszabb házasságon kívüli kapcsolat: 60 év, ebből 44 év szeretőként (Füst Milán és Jaulusz Erzsébet)
Leghosszabb kapcsolat azonos neműek között: 36 év (Faludy György és Eric Johnson)
Legtöbb házasság ugyanazzal a személlyel: 3 (Gozsdu Elek és Bauer Hermina)"

 /Források: Nyáry Krisztián: Így szerettek ők 2., irodalmiszemle.hu, halcsontosfuzo.postr.hu, bfl.archivportal.hu, huszadikszazad.hu, irodalmijelen.hu, wikipedia.hu/

Regényes fordulatokban szövődött Jókai második házasságának története. Az 1897. év egy tavaszi napján történt, hogy Jókai lakásába bekopogtatott egy fiatal leány. Remegő hangon adta elő, hogy olthatatlan vágy űzi a művészi pályára, színésznő akar lenni, hivatást érez magában, ámde szülei szegények s nem tudják érte a színiiskolai tandíjat fizetni, ha a méltóságos úr meghallgatná a szavalását és méltónak találná rája, vegye pártfogásába és nagy befolyásával segítse előre művészi tanulmányaiban. Jókai hátradőlt karosszékében és Nagy Bella elszavalta a Tetemre hívást. Mikor befejezte a szavalást, Jókai fölkelt s homlokon csókolta a leányt, ettől fogva pedig nem szűnt meg figyelemmel kísérni fejlődése útját. Bejuttatta a Nemzeti Színházba ösztöndíjas növendéknek, majd mikor tanárai ott nem voltak meggyőződve a hivatottságáról, a Rákosi Szidi iskolájában szerzett neki tandíjmentes helyet. A vizsgálaton a kritika figyelme is Nagy Bella felé fordult. Az óbudai színházban és a Krisztinavárosi Nyári Színházban lépett fel ezután a fiatal művésznő, többnyire Jókai darabjaiban; Jókai ott volt a színházban minden föllépténél, maga hívta föl a lapok figyelmét a leányra, s ekkor már nyílt titokként beszélték, hogy az agg költő pártfogása nem közönséges érdeklődés megnyilvánulása, hanem mély és mindinkább elhatalmasodó vonzalom jele a leány iránt. E suttogó szóbeszéd dacára is nagy feltűnést keltett, mikor egy-két lap azt újságolta, hogy Jókai Mór feleségül óhajtja venni Nagy Bellát. Sehogy sem tudták megérteni, hogy a költőkirály egy Grósz Mór nevű szegény zsidó gépésznek a leányát szemelje ki Laborfalvi Róza utódjául. A legkínosabban Jókai családját, Fesztyéket és Hegedűs Sándorékat érte a hír. Ezek rögtön cáfolatot is tettek közzé a lapokban és ezzel megindult a harc Jókai és a családja között. A beavatottak sokat beszéltek annak idején arról, hogy a család miképpen igyekezett előbb Jókait eltéríteni az elhatározásától, majd mint környékezte Nagy Bellát, a csábítónál csábítóbb ajánlatokkal, hogy mondjon le.

  Ám Jókaiban sokkal jobban meggyökeresedett már a szerelem, semhogy e közbenjárások eredményre vezettek volna. S mikor odáig éleződött ki a helyzet, hogy választania kellett családja vagy szerelme között, Jókai a szerelmét választotta: elszakad az eddigi családjától, s hogy véget vessen a további harcoknak, hirtelenében egy napon, 1899. szeptember 16-án diszpenzációt szerzett Matuska alpolgármesternél a házassági kihirdetés kötelezettsége alól, s ugyane napon a VI. kerületi Gyár utcai anyakönyvi hivatalban házassági frigyre is lépett Nagy Bellával, pár órával a polgári esketés után pedig elutazott ifjú nejével Szicíliába.

  Mikor nászútjáról visszatért, új élet kezdődött Jókai számára. Az Erzsébet körút 44. számú házban lévő lakásán, mely Fesztyéktől való megválása óta otthona lett, nemcsak ifjú neje volt a költő mellett, odaköltözött nejének családja is, Grósz Mórné két ifjabbik leányával és fiával. Jókai egyre azon volt, hogy meggyőzze a világot, mily jól érzi magát új környezetében, s mily szerető gyöngédséggel ápolja őt új családja. És valóban megható volt az a törekvése, amellyel ifjú nejének utat igyekezett törni a társaságba. Ahova jött, csak neje dícséretét zengette, a műveltségét, a szeretetreméltó voltát, s ha volt keserűsége utolsó éveiben, az abból fakadt, hogy e törekvésében nagy elfogultságokra és nehézségekre bukkant unos-untalan.

- See more at: http://www.irodalmijelen.hu/05242013-0951/jokai-masodik-hazassaga#sthash.p5ssCrJd.dpuf

Regényes fordulatokban szövődött Jókai második házasságának története. Az 1897. év egy tavaszi napján történt, hogy Jókai lakásába bekopogtatott egy fiatal leány. Remegő hangon adta elő, hogy olthatatlan vágy űzi a művészi pályára, színésznő akar lenni, hivatást érez magában, ámde szülei szegények s nem tudják érte a színiiskolai tandíjat fizetni, ha a méltóságos úr meghallgatná a szavalását és méltónak találná rája, vegye pártfogásába és nagy befolyásával segítse előre művészi tanulmányaiban. Jókai hátradőlt karosszékében és Nagy Bella elszavalta a Tetemre hívást. Mikor befejezte a szavalást, Jókai fölkelt s homlokon csókolta a leányt, ettől fogva pedig nem szűnt meg figyelemmel kísérni fejlődése útját. Bejuttatta a Nemzeti Színházba ösztöndíjas növendéknek, majd mikor tanárai ott nem voltak meggyőződve a hivatottságáról, a Rákosi Szidi iskolájában szerzett neki tandíjmentes helyet. A vizsgálaton a kritika figyelme is Nagy Bella felé fordult. Az óbudai színházban és a Krisztinavárosi Nyári Színházban lépett fel ezután a fiatal művésznő, többnyire Jókai darabjaiban; Jókai ott volt a színházban minden föllépténél, maga hívta föl a lapok figyelmét a leányra, s ekkor már nyílt titokként beszélték, hogy az agg költő pártfogása nem közönséges érdeklődés megnyilvánulása, hanem mély és mindinkább elhatalmasodó vonzalom jele a leány iránt. E suttogó szóbeszéd dacára is nagy feltűnést keltett, mikor egy-két lap azt újságolta, hogy Jókai Mór feleségül óhajtja venni Nagy Bellát. Sehogy sem tudták megérteni, hogy a költőkirály egy Grósz Mór nevű szegény zsidó gépésznek a leányát szemelje ki Laborfalvi Róza utódjául. A legkínosabban Jókai családját, Fesztyéket és Hegedűs Sándorékat érte a hír. Ezek rögtön cáfolatot is tettek közzé a lapokban és ezzel megindult a harc Jókai és a családja között. A beavatottak sokat beszéltek annak idején arról, hogy a család miképpen igyekezett előbb Jókait eltéríteni az elhatározásától, majd mint környékezte Nagy Bellát, a csábítónál csábítóbb ajánlatokkal, hogy mondjon le.

Ám Jókaiban sokkal jobban meggyökeresedett már a szerelem, semhogy e közbenjárások eredményre vezettek volna. S mikor odáig éleződött ki a helyzet, hogy választania kellett családja vagy szerelme között, Jókai a szerelmét választotta: elszakad az eddigi családjától, s hogy véget vessen a további harcoknak, hirtelenében egy napon, 1899. szeptember 16-án diszpenzációt szerzett Matuska alpolgármesternél a házassági kihirdetés kötelezettsége alól, s ugyane napon a VI. kerületi Gyár utcai anyakönyvi hivatalban házassági frigyre is lépett Nagy Bellával, pár órával a polgári esketés után pedig elutazott ifjú nejével Szicíliába.

Legyezőnyelv

„Forró, kánikulai napokon, amikor megsűrűsödik és izzani látszik körülöttünk a levegő, gyakran nyúlunk egy-egy összehajtogatott újságért, keményebb papírlapért; évezredes szokásnak, egyúttal a gyakorlatiasságnak is hódolunk ilyenkor – a gép, a ventilátor még nem tudja teljesen kiszorítani ezen a téren sem a kézimunkát. Egyszóval, botcsinálta módjára legyezőt készítünk magunknak, és dehogyis gondolunk arra, hogy előállítása valaha világszerte elterjedt, művészi igényű ipar volt. S mi több, használata által kialakult egy sajátos nyelv is, amelyet szótár nélkül egyformán értettek Bécsben vagy Párizsban, Rómában vagy Londonban. Ezután jogos a kérdés, mi is hát a legyező: játékszer, dísztárgy, ruházati kiegészítő, netán szerelmi postás?” 

A sajátos hangulatú, ám a nyári forróságban könnyen átérezhető szövegrészlet egy 1968-as múzeumi esszé bevezetője. A legyező című kultúrtörténeti szösszenet szerzője Sz. Koroknay Éva (1925―1987) művészettörténész, aki művészettörténet-klasszika-archeológia és keresztény régészet szakon szerzett diplomát, majd az Iparművészeti Múzeumba került muzeológusként, ahol egészen haláláig dolgozott. Kutatási területe a könyvkötészet volt, így legyezők iránti iparművészeti érdeklődése érthető. Írása a Múzeumi Magazin 1968/1. számában jelent meg. 

A szerző a funkcionalista és hangulati bevezető után tér rá valódi témájára: a legyezők keleti kultuszával indít, aztán átvezeti az olvasót a 13―14. századi európai lovagregények terepére, ezt követően a 16―19. század közötti Európába, a legyezők és a legyezőgyártás fénykorába. Iparosok, művészek, Diderot Enciklopédiája (amely említi a tárgyat), alaptípusok, összecsukható és speciális anyagból (például teknőcből) készített változatok, pergamen- és selyemvariációk, a legkülönfélébb díszítéssel. Aranykor és hanyatlás, aztán még egy kis szecessziós fellángolás, végül a várási lét. És a tanulság:

„a világszerte újra reneszánszát élő szecesszió divatja idején mintha ismét felvirradna a legyezőknek is. Igaz, nem valószínű, hogy visszanyeri hajdani jelentőségét, de egy-egy szép darab dísze lehet bármelyik lakásnak vagy gyűjteménynek. Ha pedig elismerjük a szecesszió valódi értékeit, nem kell többé szégyenkezve dugdosnunk nagymamáink legyezőit.”

Az írás illusztrációi képes jelenetekkel díszített legyezők fekete-fehér fotói: a fénykor, egy szebb és jobb világ illata, művészettörténész szemmel, az Iparművészeti Múzeum gyűjteményének mélyéről. Az egész olyan, mint egy sóhaj: vágy, valami régi, egykori, mára letűnt élet iránt. 

A cikk legizgalmasabb része viszont mégiscsak a lap alján tíz kockából összevágott fotósorozat: a képeken Az aranyember (1962, r.: Gertler Viktor) és A kőszívű ember fiai (1965, r.: Várkonyi Zoltán) filmváltozatából ekkor már jól ismert, pályája csúcsán lévő szép és fiatal színésznő, Béres Ilona látható (aki hangjával menthetetlenül rabul ejtette a férfiakat), legyezővel kezében (fotó: Bojár Sándor fotóművész). Tupírozott copfos konty, tussal festett mandulaszem, fűzős kötényruha, kis nyakkendő, hosszú nyaklánc és persze a legyező. Tíz gesztus, tíz jelentéssel: igen, nem, hazudsz, figyellek, ne mond ki, szeretlek, szenvedek, csábító vagy, megcsókolhatsz, hűtlenséged megöl. Mintha egy történelmi film báljelenetében járnánk, egy némafilm kockáin, ahol az erős, kissé eltúlozott, hangtalan gesztusokat egész vásznas feliratok követik: igen, nem, hazudsz, figyellek, ne mond ki, szeretlek, szenvedek, csábító vagy, megcsókolhatsz, hűtlenséged megöl. Zongora hangja szól. Egyszereplős vívódós monodráma. Tíz kockában. Nem tagadom, nagyon tetszik a megközelítés. Míg a szövegben Sz. Koroknay Éva muzeológusként kultúrtörténeti adatokkal és eredeti tárgyakkal operál, a lap alján átlépünk egy másik dimenzióba: egy vélt vagy valós jelnyelvbe, díszlettel, jelmezzel, színésszel, kellékkel, filmkockaszerűen. Hogy ez valóban egy szótár nélkül Bécsben, Párizsban, Rómában és Londonban is egyformán érthető nyelv volna? Nos, ezt nem tudom. A képcsík mégsem pusztán illusztráció, hanem önálló történettel rendelkező autonóm alkotás, amelyet alkotók egy adott koncepció szerint hoztak létre. A írásnak kifejezetten jót tesz a fiktív, képes játék, a képsorok pedig kompaktabbak a szöveges háttéradatokkal. Valóság és fikció egyben. Szeretem a két szféra érintkezését, a két eltérő regiszter illesztését: a leíró adatokat és forrásokat az egyik oldalon, a játékot és a fikciót a másikon. Leginkább az autentikus tárgyakat értelmezően mozgató múzeumi kiállításokra emlékeztet. Amelyekben az elrendezés lehetővé teszi, hogy többről legyen szó, mint jól adatolt, szép tárgyak megtekintéséről. Ahol hallom és látom a rendező fantáziáját játszani, amelyek nem tolakszanak a múzeumi tárgy elé, mégis meglendítik a látogatói gondolatokat."

/Forrás: városimáz/

Disznózsír, marhavelő és bórax - szépségpraktikák a múltból

"A Viktória királynő nevével jelzett korszak leginkább a visszafogottság szinonimájaként vonult be a köztudatba, hiszen ezekben az évtizedekben az asztal lábára is harisnyát húztak, és nagy üzlet volt a repülősó, hiszen a kisasszonyok a legenyhébb pikáns utalás hatására is elájultak. A sminket és a hivalkodó ruhákat a feslett erkölcsökkel azonosították, így nem meglepő, hogy nem ez volt a szépségipar nagy korszaka. Az emberi természet azonban – különösen a női – már csak olyan, hogy ha a külcsínről van szó, nem elégszik a természet adta lehetőségekkel. Nem voltak ezzel másképp a derék viktoriánus polgárok sem, és megadták a testnek, ami jár, ha másképp nem, házilag kotyvasztott kencékkel. Erről tanúskodik az az 1873-ban keletkezett kézikönyv, ami a korabeli hölgyeket látja el szépségtanácsokkal, illetve 1876-os párja, ami az urakat okítja kellemes megjelenés titkaira. Mindkét művet újra kiadták néhány hónapja a modern olvasók nagy örömére.

 A Beauty, What It Is and How to Retain (Szépség: mi fán terem és hogyan ápold) című szépségipari oktatómű izgalmas betekintést nyújt a 19. századi mindennapokba. Hogy mennyire ingoványos területről van szó, azt jól szemlélteti, hogy a szerző nem fedte fel a személyét, egyszerűen egy Lady néven publikálta művét. Bárki is volt, az biztos, hogy rendkívül jártas volt témában, és legalább ennyire alapos, hiszen a szépségápolás valamennyi területére kitért és hasznos tanácsokkal látta el olvasóit, ami egyáltalán nem volt egyszerű, már csak azért sem, mert ekkor csak házi szerek álltak rendelkezésre. Épp ezért az arcpakolások és hajápoló kencék összetevői között gyakran felbukkannak olyan, ma már szokatlan összetevők, mint a marhavelő, a disznózsír vagy épp a bórax. Persze, sok gyakorlati tanácsa is furcsa a modern szépségiparon szocializálódott olvasó számára. A titokzatos hölgy ugyanis úgy véli, hogy az ápolt haj receptje, ha a hölgyek reggel és este is húsz percen át kefélgetik. Hiába érintett azonban többé-kevésbé tabutémát, a smink kérdésében hamisítatlan viktoriánusnak bizonyult: határozottan kijelentette, hogy az arcfestés természetellenes, és csak a színésznők, illetve prostituáltak fedik el természetese vonásaikat. Ha rendes nő mégis ilyesmire vetemedne, akkor a sminknek diszkrétnek és természetes hatásúnak kell lennie.

Vannak azonban olyan tanácsai is, melyek örök érvényűnek bizonyultak. Ilyen például az a megállapítása, hogy a tökéletes megjelenéshez nélkülözhetetlen, hogy megőrizzük a fogainkat. Az azonban már ismét izgalmas és kissé megmosolyogtató kordokumentum, hogy szerinte ehhez az a legjobb a módszer, ha puha borzszőr kefével ápoljuk őket. Szintén elfogadható ma is az a tétel, hogy mosakodáshoz legjobb az esővíz, ám ha londoni esővizet használunk, mindenképpen szűrjük le, hogy megtisztítsuk a szennyeződésektől.

Hasonlóan szórakoztató olvasmány a férfiaknak készült kéziköny, mely The Gentleman’s Art of Dressing, With Economy (A gazdaságos öltözködés művészete uraknak) címet kapta. A szerző személye itt is rejtve maradt, ám azt nem titkolja, hogy klubokban lopja a napot, hiszen A Lounger at the Clubs néven jegyzi magát. Ebből viszont az is kiderül, hogy mindet tud a korabeli öltözködésről, hiszen akkoriban a londoni férfiak olyan divatos klubokban múlatták az időt, ahol a jó megjelenés volt a legfontosabb. Ez a szerző is rendkívül alapos: először megismerteti stílusos megjelenésre vágyó olvasóját azokkal az alapelvekkel, melyek az igazi gentleman öltözködését vezérlik, majd végigvezeti az öltözködés valamennyi aspektusán, végül pedig bemutatja, hogyan lehet szerény költségvetésből is megvalósítani mindezt. Egyebek mellett ilyen tanácsokkal szolgál: „Ne viselje ugyanazt a nadrágot két egymást követő napon! Ha van egy jó ruhatára, készítsen beosztást, és váltogassa a különböző darabokat, így soha nem lesz unalmas és elcsépelt a megjelenése.”

/Forrás: napichili.hu/