Lucy Strange - A ​fülemüleerdő titka

Lányregények őszinte híveként, nagy kíváncsisággal és még nagyobb elvárással kezdtem neki a számomra teljesen idegen Lucy Strange regénynek. Kigyönyörködtem magam a szépséges borítóban, majd megsimogattam az első lapokat, mert azok is csodálatos, akár ki is színezhető ábrákat rejtenek.

Fülszöveg: Elragadóan szövevényes történet barátságról, tündérmesékről és családi titkokról. 
1919-et írunk. Mama beteg. Papa külföldön kap munkát. Jane dadus túl elfoglalt, hogy odafigyeljen Henriettára, és az árnyakra amiket lát – vagy látni vél – az új házukban, Remény-lakban. Teljesen egyedül, néhány mese társaságában Henry felfedezi, hogy Remény-lak tele van különös titkokkal: elfeledett padlás, kísérteties alakok, rejtélyes tűz, ami a kert mögötti fák között pislákol. 
Egy éjjel kimerészkedik a Fülemüle-erdő sötétjébe. Vajon mit talál, ami az egész életét megváltoztatja?

Nos a kezdeti ujjongásom nem tartott sokáig, és bizonyos előítéletek csúnyán kezdték felütni a fejüket, ugyanis már a kötet elején kiderül a főszereplő Henry (Henrietta) vezetékneve: Abbott. Kezdjük ott, hogy az én legeslegkedvencebb klasszikus lányregényem főszereplője nem más, mint Jerusha Abbott, a Nyakigláb apó szeretnivaló, kis nagy szívvel megáldott Judyja. Szóval nem öntött el a nagy öröm, hogy ezek szerint Lucy Strange is Jean Webster rajongó, olvasva a fülszöveget és ismerve az említett kötetet, egyértelműnek véltem, hogy Lucy leutánozta Webster sanyarú sorsú árváját egy sanyarú sorsú kamaszlányra és még annyira sem vette a fáradtságot, hogy főhősének egy eltérő család nevet kreáljon. Tudom, csak gyakran elfelejtem: csúnya dolog ítélkezni. Mert hogy hatalmasat tévedtem!

Ahogyan Henry egyre beljebb és beljebb haladt a félelmetes, de ugyanakkor csodálatos Reménylakhoz tartozó fülemüleerdőben és annak rejtélyeinek megoldásában, úgy lágyult el az én egyébként sem túl kérges szívem az Abbott lány és írójának irányában.

A könyv története egy tragédiát követő változással indít, az Abbott család vidékre költözik, mert három gyermekük közül a legidősebbet elveszítették. Az apa a munkájába és általa jó messzire menekül, az anya pedig eltéved saját belső világában. Henryre és Judy nénikéjére marad a feladat, hogy vigyázzanak Malackára, aki egyébként Roberta és kisbaba. Nagyon tetszett  a könyvben a szereplők egyszerű, de rendkívül igényes karakter ábrázolása, amin csak Strange hasonlatai tesznek túl. Annyira szeretem, mikor valaki nem fél használni a szavakat! Nem fél használni, színnel és illatokkal, és ábrándokkal megtölteni és minden negédesség nélkül továbbadni. Ilyen A fülemüleerdő titka.

A könyv, a kamasz Henry szemszögéből mutatja be a gyász feldolgozásának módjait, a felelősségvállalás kérdését, az elmagányosodást, és az újra egymásra találás örömét. Az édesanyja depresszióba süppedésével és a cseppet sem jóindulatú doktor megjelenésével főhősnőnk is egyre mélyebbre merül kétségbeesésében, rengeteg belső vívódásnak, aggodalomnak lehetünk tanúi Henry jellemfejlődésén keresztül. Csodaszép megoldás, hogy az írónő a kamaszlány halott bátyját hívta elő erre a szerepre, ő az aki motiválja, erősíti, támogatja Henryt, aki egyéb társ, vagy felnőtt híján a mankója lesz ebben a végtelenül nehéz helyzetben. 

Henry több, kedves barátra is lel az események előre haladtával, kik remek segítői lesznek, kezdve a fülemüleerdő titokzatos boszorkányával, egy lerázhatatlan sánta rémisztő emberrel, hogy a világháborút megjárt sebhelyes arcú férfiról már ne is beszéljünk. Nagy hangsúlyt kap a regényben a családi és azon belül a testvéri szeretet, amit jóleső örömmel olvastam, annak ellenére, hogy a történet számos része fájdalmasan torokszorító.

"- A történeteknek nincs mindig boldog végük, Hen. - mondta csendesen."

Henryt ennek feldolgozásában újdonsült barátja, Pille segíti, aki tele van meglepetéssel, történetekkel, és persze szívjósággal.

"- Egy rövidebb élet is élet, Henrietta Abbott- mondta. -Sokat gondolkoztam ezen. Egy rövidebb élet röviden,de fényesen ég…Egy fényes csillag."

Óh igen, történetek! Henry egy igazi, vérbeli könyvmoly, aki a történetek varázsával, a fantázia szépségével és a szavak erejével veszi fel a harcot a veszteségek, tragédiák szülte démonokkal, és segítségükkel hozza vissza édesanyját a fájdalom rengetegéből, édesapját pedig a saját maga által okozott száműzetésből.

"- A táviratod az oka, Hen. - mondta. - A távirat, amit tegnap reggel küldtél.

A kiválasztott szavakra gondoltam. Csak négyre volt elég pénzem. Gyötrelmes volt - hogyan magyarázhatnék meg neki mindent, ami történt, csupán négy szóban?

Végül ezeket a szavakat választottam:

Itt van szükségünk rád."

A furcsa titkok; az 1. világháború utáni időszak szomorúsága; az édesanya mérhetetlen, gyermeke elveszítése felett érzett fájdalma; egy kamaszlány félelme, hogy mindenki eltűnik mellőle, akit szeret; - mind-mind olyan szépen és lecsupaszítva van megírva, hogy a történet végig rabul ejt, a szereplőkkel együtt szorong, örül, sír az ember, anélkül, hogy bármikor csöpögőssé válna a kötet. A természet bevonása és megjelenítése kiváló eszköz a regényben, a madarak, a természeti jelenségek, leírások valójában egy-egy érzelem, lelki állapot ábrázolásai, lenyűgöző köntösbe bújtatva. 

Henry története a szívembe markolt, és arra késztetett, hogy azonmód kedvenccé avassam és feltegyem a legkedvesebb könyvespolcom féltett kincsei közé.
Az új helye közvetlenül a Nyakigláb Apó mellett van.

A könyvet kedvezményesen megveheted ITT!

A regényt a mindennapkonyv.hu jóvoltából olvastam, a Manó Könyvek 2018-as kiadásában 320 oldalon.

Monique Schwitter: Egyik a másikban

Mondhatnám, hogy átverés áldozata lettem, de nem mondom, mert nem haragszom. Becsapva sem érzem magam, mert azt gondolom, az irodalom elég sokszor és olyan végeláthatatlanul széles spektrumban tud szubjektív lenni, hogy éppen ettől gyönyörű. De, hogy a címadó kötetnél maradjak: Schwitter könyvét a fülszöveg, és a netes ajánlók alapján egy viszonylag könnyed szerelmi történetnek véltem, egy-két bájos, a felületet karcolgató gondolattal, amelyekkel szintén nő lévén majd remekül azonosulhatok. Nem így történt. Ahogy haladtam az olvasással, úgy kellett rádöbbenjek: bizony-bizony pofára estem. Ez a könyv személy szerint a földbe döngölt, egy kicsit meg is taposott, hogy aztán az arcomba tolja a maga örök érvényű igazságát: amíg nem tudsz lezárni dolgokat, amíg viszed magaddal a sebekként szerzett mázsás súlyokat, addig soha semmi nem fog megváltozni. És marad a pofára esés.

Óh igen, a borító. Látszólag nem egy nagy alkotás, és ha semmitmondónak nem is titulálnám, biztosan elmennék mellette pár rövid pillantás után. Végül a regény olvasása után döbbentem rá, mekkora ötlet volt ez a formás vádlijú női láb, aki éppen eltaposni készül az időt.

A kötet tehát afféle visszatekintős szerelmi történetként indul, amelyben az írónő, aki a történetben szintén író, színházi ember és rendező, felidézi ifjúkori nagy szerelmét, Petrust. Petrus, mint afféle első, gondtalan szerelmek egyike, aki végigkíséri a felnőtté váláson, egy negatív élmény kapcsán kerül célkeresztbe, a főhősnő rákeres a neten és döbbenten szembesül halálhírével. Vele indul ez a fura, patchwork regény, amiben aztán megismerhetjük valamennyi, életében eddig előbukkanó férfihoz fűződő viszonyát, kapcsolatait. 

"Ha bármelyikünk hirtelen ráguglizik az első szerelmére, az csak a kopogás miatt van, amit elalvás előtt hallott, illetve reggel még hangosabban, amikor belenézett a tükörbe, és meglátta a mély, függőleges ráncokat a szemöldökei között."

A férfiak szám szerint tizenketten vannak és valamennyien az apostolok neveit viselik. 

A keresztény hagyományok szerint az apostolok azok a férfiak voltak, akiket Jézus választott maga mellé, s akikkel küldetését együtt végezte. Maga az apostol szó görög eredetű és küldöttet jelent. Az apostolokról elsősorban a Bibliában olvashatunk – az evangéliumokban és az Apostolok cselekedeteiben. Egy helyütt nem olvashatunk az összes apostolról, János evangéliuma nem sorolja fel őket. Viszont itt kétszer is megjelenik az a Natánael, akiről a szinoptikusok nem tesznek említést. János nem mondja róla, hogy ő is apostol lenne, ám Jézus feltámadása után az apostolok közösségében említi. Natánaelt Bertalannal szokták azonosítani, ugyanis az Apostolok cselekedeteiben (1,13) a felsorolásban Bertalan helyén áll a neve.
Mindezt azért is tartottam említésre érdemesnek, mert a könyv nagyszerűségét láttam benne igazolni. Minden apró, előre talán nem is feltűnő részletnek mélyebb jelentése van és minden mindennel összefügg. Ez pedig különösen izgalmas vállalkozás, mert a regény maga egyáltalán nem cselekményes, vagy pörgős, inkább egy végtelen lassúsággal hömpölygő gondolat-folyam. 

A különféle kapcsolatok bemutatása egy soha véget nem érőnek tűnő szellemvasútra ültet, szédítő sebességgel robognak el mellettünk az emlékek, mindig csak apró szilánkjukat felfedve. A könyvben az idősíkok is folyton váltakoznak, ami az elején igen zavaró tud lenni, de mikor megszokja az ember, csodát láthat. Egy csodásan színes kaleidoszkópot, amin az írónő mindig csavar egy újabbat, hogy kiélesedjen a sokszínű kép és új, izgalmas, tompa mozaikká essen szét.

Felvetődik a kérdés: hová és miért ez az örökös változás, a múlt folytonos felidézése? Milyen lezáratlan ügy lehet a háttérben? Mivel férfiakhoz fűződő kapcsolódásokról és reflekciókról kaptunk részletes bemutatást, jómagam egy fel nem dolgozott, apához köthető élményre tippeltem. A regény végén aztán kiderült, még ha nem is sokkal, de mellé lőttem. 

Ami nagyon tetszett a kötetben, az az volt, hogy az önigazolást kereső mondatok között az olvasó saját maga is felteszi a saját kérdéseit, saját kapcsolataihoz, exeihez fűződő viszonyait illetően. A jelen és a múlt közötti ugráláson kívül a történet a valóság, és a képzelet között is gyakran és gyorsan vált. Mindez kiválóan megjeleníti, hogy tulajdonképpen a realitás is szubjektív, csak egy saját magunk által megalkotott kép. Ha akarom éles, ha akarom torzít, ha nem akarok, nem látok meg dolgokat belőle. Ezt bizonyítja pl. Philip, a férj szerencsejáték-függősége. Amikor ez kiderül, a nő úgy érzi, itt újabb keresztúthoz érkezett, nem tudja magát túltenni a történteken. 

"Titokban arra várok, hogy valaki ismét keresztülbotladozik az életemen, és tovább írja a történetet."

Közös és folyton visszatérő pont ez a sok férfi, mindent a hozzájuk való viszonyon, az általuk megtapasztalt szűrőkön keresztül ismerünk meg a nő életéből, abból a szemszögből, amelyik élethelyzetben éppen az adott férfivel van/volt. Az egyik mellett tanítvány (Tadeus), a másik mellett feleség és anya (Philip), aztán mester (Jakob), stb. (Ugye emlékszünk még az apostolokra és szerepeikre?)

Ugyanezen kettősség jellemző a kötet egyik mozgatórugójára, még pedig vágy és valóság, vágy és lehetőség kettősének szempontjából. Petrus történetén és alakján keresztül jutunk el a szabadságvágy megvalósításáig, Simon a közös barát okán, aki megrajzolja az egyetlen, repülni nem tudó madarat, Petrust a pingvin. Petrus ezt kikéri magának, olyannyira megsértődik a történtekért, hogy száműzi az életükből Simont, hiszen ő igenis tud repülni. Amit később be is bizonyít...

A repülni tudó pingvin szimbóluma viszi el az írónőt egy kósza, hirtelen ötlettől vezérelve Svájcba, a szülővárosa és egyben lezárás színhelyére. A történetfüzéren végighúzódó, a lapok között fel-felbukkanó szürrealizmus így valósággá lesz.

"Következő megálló: Alte Trotte. De hová megyek én? Már több mint egy hónapja itt vagyok, a szülővárosomban – keresve valamit? Mit? Más megoldásokat? Újrakezdést? Az nincs. Már éppen elégszer megkíséreltem: elfutni, mindent magam mögött hagyni, új város, új boldogság, új férfi, új boldogság. Nem működik. Remélem, hogy legalább a folytatáshoz megtalálom az alapot. De biztos, hogy keresni kell? Nem megy amúgy is minden tovább, egyszerűen csak úgy tovább? Nem éppen ez az oka annak, hogy már egy hónapja itt tévelygek ebben a városban, és a múltban vájkálgatok, távol a férjemtől, a gyerekeimtől, az aktuális életemtől? Csakhogy éppen sehogy sem sikerül kihúzni magam, egyszerűen leugrani, a körhintát egy kis időre megállítani, hogy egy remegésmentes képet nyerjek az egészről, és utána el tudjam dönteni, hogy ismét visszaülök-e, és ha igen, mikor, illetve melyik lóra?"

Főhősünk aztán a saját maga által teremtett mankóval, egy régi szerelme ifjonti változatával, és a gyermekkora mélyén megbúvó tragédia feloldásával talál kiutat, vagy ha úgy tetszik visszautat a családjához, az életéhez. Az események innentől felgyorsulnak, de happy endre azért még ne számítsunk. A befejezést tekintve sajnos az írónő következetesen tartotta magát a könyvbeli másához:

" Semmi sem jut az eszembe. Nem tudom, hogyan kell jó befejezést írni.

Nem is írt, egyáltalán. Nekem azért hiányzott. A regény tökéletes megjelenítése annak, hogy az életünkben lezárás, szembenézés nélkül nincs újrakezdés, de tovább lépés sem. Emlékszünk még a borítóra? A kísérletre, hogy lábbal tiporjuk az időt? Nos, a kötet egyértelmű tanulsága az, hogy nem lehet.

"A szerelmet az ember nem választja. A nagymamára gondolok. Undinéra, Andreasra, Petrusra, Jakobra, Tadeuszra. A legfinomabb szilánkok a legveszélyesebbek. Mindannyian újból felbukkannak majd? Egyáltalán véget érnek valaha is a dolgok?"

Monique Schwitter svájci származású írónő, színész. 1972-ben született Zürichben. 1993 és 1997 között színházi rendezést és színészetet tanult Salzburgban. 2010-ig Zürichben, Frankfurtban, Grazban és Hamburgban dolgozott színészként. 2010-től főállású író, Hamburgban él. 2015-ben Svájci Könyvdíjjal kitüntetett Egyik a másikban az ötödik könyve.
Köszönöm az Athenaeum kiadónak, hogy olvashattam! Amennyiben kedvet kaptál hozzá, a könyvbe bele is olvashatsz ITT. Megjelenés éve: 2018, oldalak száma: 304.

Pfliegel Dóra - Feleséged története

Nagyon vártam ezt a kötetet, valami klasszikus szépirodalmi felhangra gondoltam, olyan Szabó Magdásra, modernebb sztorival persze. Modern sztori pipa, az összes többinél erős hiányjel, hozzátéve jópár indokolatlan hasonlatot és még több klisét. Számomra sajnos csalódás a könyv, mindjárt mondom is miért.

Igazán nem vagyok egy szőrös szívű kommenter, sem nem lételem a jól odamondogatás, lehúzás, vagy pocskondiázás. De a kezdeti lelkesedésem a könyv olvasásával egyenesen arányban csökkent, és a végén már nagyon tudatosan oda kellett figyelnem, hogy megtaláljam a pici jót a sorok között.

Fura ez, mert végtelenül tisztelem a nőkben a kitartást, a keménységet, a megfelelést, és a bátorságot. Ebben a történetben elvileg mindez meg is van. Hiszen Dédé története egy szerelemből létrejött házasság, majd egy házasságból létrejött viszony ironikus, szembenézős belső monológja. Szembeállítja a nőket az irreális elvárásaikkal, a rózsaszín köddel és az önzőséggel, melyek sokszor jellemzik kapcsolataikat. Még az is tetszett (volna), hogy ennyire hétköznapi, hogy a könyvben megtörténtek mindennaposak, hogy a történet szereplői lehetnénk akár mi is. De számomra épp itt kezdett el hiteltelenné válni a női sorsot fitogtató sztori.

"Egykorvolt életünk a ki nem mondott szavaktól és félelmektől elmocsarasodott, és a mocsárban nem gyullad meg már semmiféle láng, csak egyre mélyebbre lehet süllyedni benne."

A karakterábrázolás ugyanis nem tartozik a Feleséged története erősségei közé. Az ember lánya várna egy szenvedélyes, végtelenül őszinte önvallomást, ezt viszont az írónő a főszereplő Dédé barátnőjére testálja, tehát csak harmadik fél által elmesélt kivonatot, néha pedig bő lére eresztett mesét kapunk.
A főhős Dédé, sajnos számomra kezdettől egy önmagát a párjában kereső nő volt, akivel nem tudtam azonosulni. Idegesítettek a vívódásai, melyek szanaszét zilálták az épp aktuális, harmadik kézből kapott cselekményt, amelyeknek együttérzést, vagy izgalmat kellett volna kiváltaniuk. Nem tűntek összetettnek, hiányzott belőlük valami mélység és csupán feszélyezett nyafogás, hiszti maradt meg a feloldásra váró szituációkból.

A többi karakter is szinte átlátszó: Dédé férje Máté, mintha egy árnyalak lenne, akivel a kapcsolat megromlása idején, mint falra kivetített képpel hadakozna. Tőle csak András, a szerető lett színtelenebb. Egy konkrét tulajdonságot, momentumot nem tudnék vele kapcsolatban visszahozni. Értem én, hogy a sztori szempontjából lényegtelen András külseje, jelleme, stb. mert a házasság ebben a szakaszában már mindegy ki a harmadik, csak törvényszerűen jönnie kellett valakinek, de...Akkor már sokkal izgalmasabb lett volna semmit sem mondani, csak érzéseket közvetíteni. Ha már E/3 személy, akkor belefért volna jóval több info csepegtetése, amitől a karakterek élnek is a lapokon. Így maradt valami behelyettesítő szerep, kuszaság és egy adag hiányérzet.

Ugyanakkor a téma és benne a kérdésfelvetések tetszettek. Akadhatnak olyanok akiknek hasonló szituációban már az is segíthet, ha olvashat arról, ami vele történik. A lelki, majd fizikai eltávolodás, a lelkiismeretfurdalás, az önigazolások mind-mind szimpatikus felvetések voltak ebben a kötetben, kár, hogy a megfelelő stílus -vagy annak hiánya rontott az élvezeti értékén. Nem bántam meg, hogy elolvastam, érdekes tapasztalat volt női-anyai szemszögből látni egy párkapcsolat ilyesfajta viszontagságait, figyelemmel kísérni a főhősnő jellemének színe változását. A témaválasztás azt gondolom egyértelműen aktuális, a végkövetkeztetést pedig mindenki vonja le saját maga: bizonyos fordulópontokhoz érve, vajon merre fordulna? Pont arra sodródna, mint Dédé, vagy egész biztosan másfelé kormányozna? Érdekes, talán nem is megválaszolható kérdés.

"És honnan tudjuk, hogy az érzelmeink valósak? Hogy nem csak kiszakadni szeretnénk valamiből? Mi a különbség a vágy és a szerelem között? Szerelemmé mélyülhet-e a vágy, ha bűnben született?"

A könyvet az Athenaeum Kiadó jóvoltából olvashattam 200 oldalon. Megjelenés éve: 2018.