Cecilia Ahern - Lantmadár

"Olyan, mint egy mesebeli teremtmény, a férfi alig látja, hol kezdődik a fa, és hol ér véget a lány. A fejük fölé boruló leveleket megrezegtetve, a szellő hullámzó fényjátékot vetít a lány arcára."

Ahern teljesen tiszta lap volt előttem, mert bár a könyvespolcomon megtalálható egy példány tőle, valamiért számomra túl romantikus olvasmányok írójának véltem. Ami, mint kiderült nem teljesen fedi a valót.

A könyv középpontjában Laura Button, vagyis Lantmadár áll, aki becenevét hangutánzó képességéről kapta. A reflektált hangok egyúttal tükrözik az érzéseit és gondolatvilágát is. Az írónő a főhősön keresztül elrepít minket Írország varázslatos dombjai közé, ahol Lantmadár úgy nő föl és szocializálódik, mintha teljesen törvényen kívüli lenne, afféle természet gyermeke. Egészen Solomon megjelenéséig a világnak tudomása sincs arról, hogy létezik. Solomon egy hangszerelő, aki dokumentumfilmes stábbal forgat a helyszínen. A városi fiú és az ír tündérkirálylány között persze szerelem szövődik, hogy aztán meg is mérettessék az elszigetelt élet és a nyüzsgő, filmes világ közötti ellentét. A könyv harmadik főszereplője Bo, Solomon barátnője, producer. A lány képességeit felfedezve rájönnek, hogy Laurának és a történetének bizony vásznon a helye, így az velük tart Dublinba, a reality showk, valamint a közösségi média világába. 

A majd teljesen elszigetelt, természetközeli élet után nagyon megkapóan ábrázolta az írónő Laura viszontagságait, érzelmeit, belső vívódását. Szóval, összességében a történet tekintetében azt kell mondanom igazán tetszett a kötet, mégpedig az egyedisége miatt. Az írásmód magával ragadó, a hangvétel pedig meleg és lírai. A nomádként élő lány sztorija lebilincselő és élvezetes. Bizonyos mértékben.

"A képességed része, hogy meg tudod mutatni a világ szépségét. Észreveszed az emberek, az állatok, a tárgyak legapróbb tulajdonságait, bármiről is legyen szó. Te olyan dolgokat hallasz, amik nekünk fel se tűnnek, vagy egyszerűen már csak megszűntünk meghallani őket. Te megragadod ezeket a dolgokat, és visszajátszod a világnak. Emlékeztetsz minket arra, ami szép."

A fenti idézetben foglaltak miatt is kedveltem Laura karakterét, érdekes volt betekinteni abba az önelemzésbe, ami rajta keresztül zajlott, a vele történt változások kapcsán, még akkor is, ha egy idő után kifejezetten elesett és gyenge, ami néhol, elismerem, idegesítő lehet. De Solomon... Nos, a férfi főszereplő nem tartozott a kedvenceim közé. Elvileg neki kellene a hősszerelmes, kissé szégyenlős mentőlovagot alakítani, de számomra semmi vonzó tulajdonságot nem sikerült mutatnia. Arrogáns, gúnyos, kissé rosszfiús, de nem a szónak a női szíveket megdobogtató értelmében, -ahogyan gondolom Ahern megjeleníteni próbálta-, hanem afféle tenyérbemászó, viszketősen idegesítő módon. Két évig voltak együtt Bóval. Véleményem szerint, két év kötődés, azért elég hosszú idő kellene hogy legyen ahhoz, hogy az ember ne hagyja ott a másikat olyan könnyedén, mint egy gyerek, aki a régi játékát cseréli le újra. 

A vonzalom, vagy kapocs, vagy nevezzük bárminek is, kétségtelenül rögtön létrejön közötte és Laura között, ami lehetne nagyszerű is, ha a folytatás máshogyan rajzolódna tovább. Ami miatt mégsem lesz nagyszerű az az, hogy két év után szó nélkül letojod a barátnődet, összevissza hantázol, undorítónak nevezed őt, s miközben a kiszemelteddel hárman egy fedél alatt laktok, vele mindvégig kedves vagy, míg a barátnőddel tetű. Ha mindez nem lenne elég, mindeközben féltékeny vagy az undorítónak nevezett barátnődre, de bármennyire vonzódsz a másik lány után, képtelen vagy vele szakítani! Utálom a töketlen alakokat!

"Azt hiszem, amit te csinálsz, az lehetővé teszi, hogy az emberek pontosan olyannak hallják önmagukat és a világot, amilyenek. Szűrő nélkül. És a mai világban baromi nagy ritkaságnak számít minden, ami természetes és érintetlen."

Bár Laura személye megfogott, és a modern világ kontra külvilágtól elzárkózott mágikus világ ellentét is bejött, Solomon ellenszenvessége és a történet további folytatása, a tehetségkutató világa számomra lehúzta a misztikum erejét. A végén olyan érzésem volt, hogy Laura kevéssé egy csodálatos lantmadár, inkább csak egy tűrhető impresszionista. A sztori maga rengeteg potenciált hordoz magában, kár, hogy ezek miatt az elemek miatt a végén kicsit megkopott.

A könyvet az Athenaeum kiadó jóvoltából olvashattam 408 oldalon. Megjelenés éve 2018. A kötetet kedvezményesen megvásárolhatod ITT.

Daniel Kalder: A pokoli könyvtár

Irodalom és politika kapcsolata -főként, ha annak szélsőséges oldaláról van szó- időként felvet jó néhány kényes kérdést, megosztva ezzel annak lehetséges közönségét és az irodalmárokat. A fasiszta szerzők publikálásával kapcsolatban például azt mondják, háromfajta reakció létezik: vannak, akik határozottan elleneznek minden olyan szándékot és törekvést, ami vissza akarja hozni őket; vannak, akik erre törekednek; végül pedig vannak, akik azt mondják, hogy az egyetlen, ami számít, az a mű irodalmi minősége, függetlenül szerzője ideológiai hovatartozásától, mintha az nem volna meghatározó egy szöveg születésénél. Az én szívem az első álláspont felé húz, és elítéli a másodikat. Az eszem pedig arra figyelmeztet, hogy mindkét hozzáállás ostoba, és hogy mi a lényeg: meg kell cáfolni a harmadik hozzáállást, azokét az álszent irodalmárokét, akik arcokról hajlandók beszélni, de eszmekultuszokról már nem, és azon igyekeznek, hogy beadják nekünk, megkerülve a lényeget, a legrosszabb intellektuális zagyvaságokat, csak legyenek jól csomagolva. Kalder egyértelműen ezt célozta meg.

"A diktátorok általában élményekben gazdag életet élnek. Milliók életének és halálának urai gyakran kisebbfajta istenségként léteznek – legalábbis amíg hagyják őket. Egy biztos: sorsuk sokkal érdekesebb a legtöbb íróénál. Ekkora hatalom és ennyi egyedülálló tudás birtokában még egy kicsiny, geopolitikailag jelentéktelen ország diktátora is olyan helyzetben van, hogy legalább egy mérsékelten érdekes könyvet elvárhatnánk tőle, még ha csak véletlenül is. És mégis: kivétel nélkül szinte mindannyian agyzsibbasztó badarságot produkáltak. Kíváncsi voltam, miért."

Írja Daniel Kalder A pokoli könyvtár című művének létjogosultságát igazolván. Érdekes dolog a diktátorirodalom, különösen ha a létrejöttét indokló mozgatórúgókra gondolunk. Kalder könyve kevéssé erről, sokkal inkább azok és íróik minősítéséről szól. Mert úgy tűnik hogy, amikor nem a történelem ívének meghajlításán fáradoznak, a diktátorok kivétel nélkül tendenciózusan és szorgalmasan írnak. És kivétel nélkül szörnyűek benne.

Doktrinák, kiáltványok, önéletrajzok, emlékiratok, versek, sőt akár romantikus fikciók - ki hinné, a zsarnokok már mindegyik műfajban kipróbálták magukat. Olykor, a diktátorok egy-egy műve fenn marad és tovább él, lásd pl. Hitler Mein Kampfja esetében, de túlnyomórészt csak a történészek szembesülnek ezekkel a förmedvényekkel, kipiszkálva őket az adott szereplő hagyatékából. Igen, mindenképpen förmedvények, ha hihetünk Kaldernek, mert szerinte valamennyi diktátor, elnyomó rezsim kiemelkedő figurája szemetet írt. Válogatás nélkül. Ezek aztán a maguk zagyva, összefüggéstelen valójukban, megérdemelten tűntek el a szemünk elől a történelem szemetesládájában.

De mit veszítünk mégis, ha félredobjuk ezeket az írásokat? Na ez már egy sokkal izgalmasabb gondolat, aminek felderítésébe az író nem kevés kutató munkát és energiát feccolt. Hihetetlen kitartó módon végigrágta magát Sztálin, Lenin és Hitler írásain, hogy aztán elképesztően jóleső, hatalmas adag malíciával tálalja nekünk a választ. A korábban újságíróként a BBC-nek és a Guardian-nek is cikkező Kalder éveket töltött magával az olvasással, ide értve Mussolini szívszorító művét, az Arnaldo ​Mussolini élete című remeket, vagy Robert Mugabe A miniszterelnök felszólal egy állami banketten Észak-Koreában 1980. október 6-án opuszát, mely valószínűleg annyira lebilincselő volt, hogy könyv formájában meg kellett jelennie.

Heroikus feladat, de a szerző már csak élcből is rengeteg ismeretlen finomságot húz elő a kalapból, hiszen ki gondolta volna, hogy Szaddám Husszein írt egy középkorban játszódó romantikus regényt, ami valószínűleg jobban bepillantást enged az iraki vezető elméjébe, mint bármely beszéde. Ha ez nem lenne elég, Türkmenisztánban a kommunista párt korábbi vezetője, Saparmyrat Nyýazow türkménbasi, nem mással rukkolt elő, mint a Rukhnama-val, a lélek könyvével. Mivel érdemelte ki, hogy bekerüljön a diktátor kánonba? Több, mint érdekfeszítő a történet.

"Egy-két év elteltével a nyugati sajtó érdeklődni kezdett a türkménbasi iránt. Nem ő volt a legkegyetlenebb diktátor, nem a legellenségeskedőbb, és geopolitikailag sem a legjelentősebb alak, de Kadhafi óta kétségkívül ő volt a legszínesebb személyiség, és lehet, hogy ebben még túl is tett az ezredesen. Ki más tiltotta volna be az aranyfogat és a playbacket, a balettet és az operát, a cirkuszt és a cigarettázást? Ki más nevezte volna át a január hónapot maga, a kenyeret pedig az anyja után? Ki más háromlábú állványon, feltartott karral álló, arany szobra forgott folyamatosan, hogy egész nap kezében tartsa a napot? És ki más könyve volt kötelező olvasmány a jogosítvány megszerzéséhez, és állt a Korán, illetve a Biblia mellett a mecsetek és templomok bejáratában? Ki más tudott olyan könyvet írni, amelyet elejétől a végéig háromszor elolvasva garantáltan a paradicsomba jut az ember? Ki más írt annyira szent szövegeket, hogy azokat Közép-Ázsia legnagyobb mecsetének minaretjeire is felvésték? Ki más könyve olyan időtálló, hogy még a szeptember hónap nevét is megváltoztatták a tiszteletére? Ki más könyvét fordíttatták le olyan sok nyelvre a kapzsi nagyvállalatok, akik így akartak bevágódni egy-egy zsíros állami üzlet reményében? Senki más. Senki, még maga Kim Dzsongil sem ment ilyen messzire."

Azon kívül, hogy Kalder feltérképezi Lenint, Sztálint, Maót, Hitlert és Mussolinit, olyan kevéssé ismert szereplőket is bemutat, mint Zairéban Mobutu Sese Seko; François „Papa Doc” Duvalier, Haitin egy orvosból lett fekete nacionalista; vagy dr. António de Oliveira Salazar Portugáliában. A könyv tanulsága és legnagyobb értéke viszont az, hogy felhívja a figyelmet a veszélyre. Annak veszélyére, hogy ma is a feloszlások korát éljük, bár sokkal kevésbé drámai szinten, mint annak idején. De a hidegháború utáni rend felbomlóban van, és ez globális következményekkel jár. Elég ha csak arra gondolunk, évtizedekig megkérdőjelezhetetlennek tűnő meggyőződések és értékek állnak ostrom alatt jobb- és baloldalról egyaránt. A dolgok széthullanak, márpedig ilyenkor általában gyorsan hullanak darabjaikra, és kevesen tudják megjósolni a bajt.

"Lenin alig tizenhat év alatt jutott a müncheni száműzetésből, ahol a Mi a teendő?-t írta, a Kreml irodájába, ahol megváltoztatta a világtörténelmet. Mao kezdetben még a testedzés fontosságáról írt az Új Ifjúság magazinba, harminckét évvel később pedig már uralma alatt egyesítette a világ legnépesebb országát. Hitler és Mussolini még náluk is gyorsabban vált ismeretlen alakból vezetővé. A diktátorirodalom nem félreeső, elmaradott országokban született meg, hanem hajdanvolt hatalmas birodalmakban, ősi földeken és fejlett országokban, a világ legjobb íróinak, gondolkodóinak, tudósainak, képzőművészeinek és zenészeinek hazájában. Oroszország, Olaszország, Németország vagy Kína nem szűkölködött a jó könyvekben, rövid idő alatt mégis milliók döntöttek úgy, hogy ők inkább csapnivaló könyveket fognak olvasni."

Szóval szép dolog a semleges szöveg, de ha állítólag van pl. Auschwitz előtt és után az író számára, akkor van az olvasó számára is, aki éppen annyira felelős a szövegért, amely őáltala tölti be küldetését, mint az, aki megalkotta. Nem lehet ugyanolyan szemmel olvasni Auschwitz után (és aki azt mondja Auschwitz, azt is mondja: Szarajevó, Hanoi, Ruanda, Csecsenföld, hogy a rossznak csak néhány legújabb nevét említsük). Lehetetlen, hogy ne legyen ellenséges szöveg. A semleges szöveg felfoghatatlan, torzszülött, amit a szellemi gyávaság és szolgalelkűség hozott a világra, hogy bűnös üzeneteket leplezzen: az emlékezet nem semleges, a jövőre irányuló tervek, vágyak nem semlegesek, a tudás nem semleges, az igazság nem semleges. Erre a nem létező semleges szövegre hívja fel Kalder társadalomtudományi, ismeretterjesztő munkája a figyelmet. A szó, mondta Freud – de mindig is így volt –, gyógyít, magával ragad és öl. Vagy ahogyan Alekszandr Szolzsenyicin mondta:

"Bárcsak ilyen egyszerű lenne! Bárcsak lennének a rossz emberek, akik valahol ármánykodva űzik gonoszságaikat, nekünk pedig csak annyi lenne a dolgunk, hogy elkülönítsük őket a többiektől, és elpusztítsuk őket. De a Jó és a Rossz közötti választóvonal ott húzódik minden ember szívében. És ki lenne hajlandó elpusztítani a saját szíve egy darabját?"

A könyvet az Atheneum Kiadó jóvoltából olvastam, 464 oldalon, Bottka Sándor Mátyás fordításában. Kiadás éve: 2018. 
A kötetet kedvezményesen megvásárolhatod ITT.

Kelen Károly: Egy ​birodalom ébredése - Így élt Emich Gusztáv, az Athenaeum vállalatcsoport alapítója

Még a dominikai utam előtt olvastam Kelen Károlynak Emich Gusztávról szóló könyvét, aztán most jutott eszembe, hogy jól elfelejtettem bejegyzést írni róla. Pedig ennyit megérdemel. Minimum.

"A történt főhőse Emich Gusztáv, egy pesti pékmester fia, akinek családja német földről érkezett Pestre, mégis ő teremti majd meg a magyar nemzeti könyvkiadás legnagyobb cégét."

Így indul a kötet, mely valójában Emich élettörténetét a könyvkiadás és nyomdatörténet mérföldköveihez köti és egyféle hátteréül szolgál. Csodás bemutatása a könyv a reformkornak, melyet a történelem és irodalom tankönyvekből leginkább a magyar polgárosodással, a nemzetté válással kötünk egybe. A dokumentumregény egyik fő erőssége azonban az, hogy magáról a korról is remek, olvasmányos rajzolatot kapunk. A lapokon megelevenedik a korabeli pesti könyvkereskedés, könyvkötés, a kulturális élet felpezsdülése színházakkal, újságokkal és a kor szempontjából nagyon fontos "intézményekkel": a kávéházakkal. Erről Mikszáth így ír:

"Hiszen elképzelni is csodálatos, csak kávéház van a városban 33, s ezekbe 13 újság jár."

Ebben az érában indítja el vállalkozását Emich, aki 1841-ben Nemzeti Könyvkereskedést nyit Pesten, könyvkereskedői és -kiadói tevékenységével pedig előmozdítja a magyar irodalom fejlődését. 

Itt szintén kitér a történet egy érdekességre, mégpedig arra tényre, hogy Emich a könyvkereskedés helyét is nagy gondossággal választotta ki, fontos volt számára, hogy a belvárosban legyen, a többi könyveshez minél közelebb, ráadásul Pest egyik legérdekesebb és legnépszerűbb épületében, a Brudern-házban. A Párizsi udvart Pollack Mihály tervei alapján építtette 1817-ben báró Brudern József. Ez az épület volt Magyarország egyik első, modern értelemben vett üzletháza. Pollack a hiedelem szerint az 1810 körül épült párizsi Passage des Panoramas mintájára alakította ki az üzletsori folyosót, a passzázst, ami miatt a pesti köznyelv hamar „Párisi-ház” néven kezdte emlegetni.

A kétemeletes épület különlegessége, hogy földszintjén harminckét üzlet fogadta a látogatót, leginkább divat- és ékszerboltokkal. Az emeleti részen azonban lakások helyezkedtek el, ide költözött már családostól '42-ben Emich. 

Számos kultúrtörténeti érdekességgel szórakoztat a kötet, pl. milyen magyar nyelvű könyveket árulhatott Gusztávunk -hiszen német nyelvűeket már árultak, lefedett célközönséggel és piaccal-, és ha az irodalmat/történelmet a könyvben írt adomákkal tanítanák, azt hiszem sokkal élvezetesebben és könnyebben lehetne elsajátítani a reformkor momentumait.

A könyvkereskedés után eljutunk a lapkiadásig, Emich egy már működő lapot vesz át, és indít el átkeresztelve Honderü néven. A lap tartalma kettős, melyben a fent nevezett úriember rafináltsága is megmutatkozik: a hazafiasság és az életvezetés/életélvezés fonódik össze benne. A címadó Honderü ugyanis verseket, drámákat, "beszélyeket" tartalmazott, míg a második rész a Pesti Salon nevet viselte és társasági-irodalmi híreket, szalonok pletykáit, divathíreket közölt. Az elsővel az arisztokrácia hiúságára alapozott, míg a másodikkal az inkább magyarul olvasó pénzes polgárságot célozta meg. S itt fogalmazódott meg bennem először, hogy milyen kár, hogy képeket, korabeli nyomatokat, újság részleteket, illusztrációkat nem tartalmaz a kötet, hiszen Kelen Károly így ír az újság kapcsán:

"Kiadó és szerkesztője megállapodtak abban, hogy a legszebb kiadványt készítik, amire pénzükből és tehetségükből futja. Gondosabban ügyelnek majd a kiállításra, mint akkoriban a többiek. A Honderü elegáns lett: szedése egyszerű, levegős, nyomása szép."

Csak hogy ne spoilerezzem szét a könyvet, felsorolás szintjén elárulom, a  regényben találkozhatunk Széchenyivel, Jókaival, Vörösmartyval, Petőfivel, Arannyal és Landererrel is többek között, ráadásul rendkívül emberien és új, kevésbé ismert oldalukról megmutatkozva. Petőfivel való viszonya ráadásul több, mint izgalmas, az alig húsz esztendős versárus Petőfit Emich először elutasítja, ám '45-ben végre magához köti a költőt, ami mind szakmailag, mind pedig későbbi barátságuk szempontjából is sorsdöntő.

Nemsokára -1848-tól- aztán nyomdát is alapít, nem kevés nehézség árán. A cenzúra, a sajtószabadság fontos és jelentős kérdések voltak a magyar nyelv használata mellett ebben az időben, ami nem könnyítette meg Emich dolgát. Ő adta ki egyébként a Pesti Naplót is, továbbá nevéhez fűződik a Bécsi Képes Krónika Toldy Ferenc-féle híres díszkiadása is a kiegyezés évéből. Vállalataiból pedig megalakult az Athenaeum Rt.

Rövid idő alatt a magyar irodalmi élet egyik legnépszerűbb alakja lett. Könyvkereskedése a kor politikai és irodalmi vezéralakjainak találkozóhelye lett. Az üzlet vevőkörében, később pedig Emich baráti körében megtalálható volt – többek között – Toldy Ferenc, br. Eötvös József, br. Kemény Zsigmond és Jókai Mór is. Elsők között ismerte fel az erősödő nemzeti, hazafias érzésekből fakadó igényeket, rövidesen ő lett a magyar irodalom egyik legismertebb patrónusa.

"Kelen Károly dokumentumregénye egy kultúrtörténeti Jurassic Park: tanulságos és igaz mese egy elveszett világ rég kihalt figuráiról, a magyar könyvszakma legfénylőbb hőskoráról, amikor az óriások csatájának olyan mozdíthatatlan törvények adtak keretet és formát, mint a személyes becsület vagy a nemzetépítési szándék. Az Athenaeumot alapító Emich Gusztáv élete a nagyság metaforája."

Általában nem szeretem a fülszövegeket, de ez most talált-süllyedt. Mivel a könyv elolvasása után Emichet sikerült egy izgalmas, érdekes figuraként megismerni, már csak az író Kelen Károlyra lennék kíváncsi. Az ismertető alapján magyartanár, népművelő, újságíró és szerkesztő. Mennyire beültem volna egy irodalom órára hozzá!

A könyvet kedvezményesen megvásárolhatod ITT!

A könyvet az Athenaeum jóvoltából olvashattam 220 oldalon. Kiadás éve: 2017.