Isabel Allende: Maya naplója

Akiknek volt már szerencséjük Allendéhez, azt mondják, az utóbbi időben megjelent könyvei közül nem olvastak tőle igazán jót. Bár a Maya naplója annyiban különbözik ezektől, hogy egy teljesen más korban játszódik, mégis úgy tűnik, mintha az ember visszatérhetne a régiekhez, a jó öreg Allendéhez, aki annyira kiváló mesemondásban, mint ebben a regényben. Is.

"Egy héttel ezelőtt a nagymamám egy árva könnycsepp nélkül ölelt át a San Franciscó-i repülőtéren, és a lelkemre kötötte, hogy ha kedves az életem, addig egyetlen ismerőssel se lépjek kapcsolatba, amíg meg nem győződtünk róla, hogy az ellenségeim már nincsenek a nyomomban."

A történet így kezdődik, a 19 éves Maya Vidallal, aki Chile egy távoli részébe, Chiloe szigetére (megnéztem, létezik és csodás!) utazik, pontosabban menekül az ellenségei elől. Első blikkre az ember kis fenntartással kezeli ezt az alaphangot, mert miféle eltúlzott és béna sztori kell, hogy húzódjon az oldalak mögött, ha egy fiatal csajszinak már a könyv elején a déli féltekére kell futnia.

A lány a noteszébe írja az utazás kezdetekor annak, majd életének történetét, a nagyon cuki, csupaszív, szeretetteli és támogató nagyszüleitől kezdve a Chiloéban megesett kalandjaiig. Aki klasszikus családregényt remél e tekintetben a könyvtől, az már az elején zárja be. Maya bár kiegyensúlyozott háttérrel rendelkezik, és nem árva, mégis a nagyszülei: egy igazi gentleman, komoly, afroamerikai csillagász és egy dél-amerikai (chilei) erős egyéniséggel megáldott asszony neveli fel. A két teljesen különböző habitusú és személyiségű ember nagy szeretetben, nagyanyjának, Nininek köszönhetően pedig déli temperamentummal, kellő érzékenységgel és empátiával megáldva gondoskodik róla. 

"Nini chilei módra nevelt: sok étel és szeretet, világos szabályok, és nem sokszor, de néha pár tasli. Egyszer megfenyegettem, hogy kiskorú veszélyeztetéséért feljelentem a rendőrségen, akkor úgy elvert a levesmerő kanállal, hogy púp nőtt a fejemre. Ettől azonnal elálltam a szándékomtól."

Amíg nagymamája szigor és vehemencia, addig nagypapája az engedékenység és nyugodtság. Mayát feltétel nélkül Papó szereti, tőle tanul önismeretet, gyakorol türelmet és feledkezik rá arra, nem csak a látható és megmagyarázható létezik, hogy ostobaság csak olyasmiben hinni, amit be tudunk bizonyítani. 

Fordulópontként a hármas életében is bekövetkezik a tragédia, és mindenki erejéhez mérten próbál megbirkózni a nehezen feldolgozhatóval. Innen a sztori viszonylag lassú mederben, de izgalmakban és fordulatokban gazdagon csordogál, megismerhetjük Maya mindennapjait, a csodás Chiloét, és lakóit a maguk fura szokásaival, hiedelmével és történetével. Faltam ezeket a részeket a könyvben, imádtam ahogyan Allende Chiloéről és lakosairól mesél, annyira érzékletes és magával ragadó, hogy az ember lánya azonnal kedvet kap az odautazáshoz retúrjegy nélkül. A hely történetének megismerésével együtt ráadásul, főhősnőnk magáról is egyre többet tanul. Mind az őslakosok, mind pedig a Mayát vendégül látó és életének részeseivé váló emberek jellemrajza rendkívül árnyalt, mondhatnám sunyi módon nagyon okosan van megcsinálva. Mikor az egyik szereplőt elkönyvelnéd valamilyennek, azonnal kiderül róla, hogy az egyénisége még rengeteg színt tartalmaz, és akárcsak Maya, mi is rengeteget tanulhatunk általuk.

"– Tudod, hogy a fél életemet bezárkózva töltöttem, Maya. Nem olyan régóta kezdek megnyílni, de nem tudom szétválasztani az érzelmeket. Azon a résen, ahol kibújik a szerelem, szüremkedik ki a félelem is. Ezzel azt akarom mondani, ha képes vagy nagyon szeretni, akkor szenvedni is sokat fogsz."

Anélkül, hogy tovább spoilerezném a történetet, meg kell hagyni, hogy Maya naplója egészen biztosan meglepetést tartogat a végén a Te számodra is. Azt is mondhatnám, hogy Maya életének leírása más író tollából talán annyira hihetetlen lenne, hogy egyúttal hiteltelenné is válna. Allende azonban annyira beránt a történetbe és játszik az érzelmeinkkel, de általánosságban is egyszerűen csak hat ránk, hogy az oldalak egy idő után olvastatják magukat és nem tudod letenni a könyvet. Az írónő ráadásul a tőle megszokott módon él a mágikus realizmus eszközeivel és jócskán csempész misztikus elemeket a történetbe.

Összességében azt hiszem a Maya naplójának erőssége a karakterek erejében, a bemutatott helyszínek varázzsal teli atmoszférájában rejlik, tapintható a könyvben Allende Chile iránti olthatatlan szeretete. Ami pedig teljesen lenyűgözött az az érzelmek sokszínűsége, melyekkel az írónő nagyon tud zsonglőrködni és melyből jó tucatot át- meg átélhetünk akár pár oldalon belül is. Óh, és az a csipetnyi humor gondosan adagolva! Páratlan! 

A könyvet a Geopen kiadásában, 406 oldalon néhol kitörő örömmel, néhol picsogósan olvastam. A könyvbe bele is olvashatsz, ITT

Chiloe, Te csodás; ami bakancslistás hellyé nőtte ki magát nálam: http://www.visitchile.com/en/chiloe-island/

A hűség a kutyáknak való?

Szőcs Henriette: A hűség kutyáknak való

Mivel kapott ez a könyv már hideget-meleget egyaránt, igencsak felszaladt a szemöldököm, mikor megláttam mennyire vékonyka kötet. Nem tudtam elképzelni micsoda szennyes és felháborító tartalom lehet benne összezsúfolva 224 oldalon, ami első körben ekkora felháborodást váltott ki. Aztán ahogy túl lettem az első pár oldal meghökkentően kitárulkozós elbeszélés módján és haladtam előre a történetben, kezdtem kapisgálni, hogy sok embernél mi verhette ki a biztosítékot. Az őszintesége.

Rakjuk akkor picit tisztába a dolgokat, amiért én személy szerint nem tudok mit kezdeni a "felháborító", "erkölcsi nulla" és "undorító" címkékkel. Azt hiszem alapvető, hogy mindenkinek személyisége és vérmérséklete, neveltetése és életfelfogása szerint határozható meg, mi az amit számára a hűség, mint erény jelent. Anélkül, hogy mélyebb filozófiai vitákba feledkeznénk, megállapíthatjuk, hogy maga a fogalom is meglehetősen szubjektív, mert még a katolikus lexikon szerint is "erkölcsi erény, a kitartás társerénye, mely készségessé tesz arra, hogy minden körülmények között megmaradjunk a jóban." S hogy miért lovagolok ennyit a cím egyik kulcsszaván? Korántsem azért, mert bevezetőnek szánom a történethez, ahhoz ugyanis huncut módon csak átvitt értelemben van köze. Azon kívül, hogy igen hangzatosra sikeredett és rendkívül figyelemfelkeltő, már-már polgárpukkasztóan pimasz, a könyv sztorijának szempontjából nem releváns. Mindjárt mondom, hogy miért...

"Hogyan lesz az örökösen másokat pátyolgató, támogató nőből tökéletes szexturista?
Adott egy nő, aki elhatározta, hogy boldog lesz. Mert az jót tesz az egészségének. Különben is annyiszor ráfázott már. Nem gyámolítót keres, nincs szüksége senkire, hogy eltartsa, öntörvényű és szabad. Ő választ, hogy kivel, melyik városban és hogyan szexel. Sokat megtud a férfiakról, de még többet magáról. Meg arról, hogy az élet nem egy tündérmese. Ha éjfélkor elveszíted a cipőd, egyszerűen részeg vagy. Szőcs Henriette hősében mindannyian benne vagyunk egy kicsit, azzal a különbséggel, hogy ő meg is teszi, amiket legtöbben nem merünk. Irigyeljük? Lehet. De lehet nincs is miért.
Egyetlen hely van, ahol a romantika megelőzi a szexet, az a szótár."

Ezt olvashatjuk a fülszövegben és akkor némi spoilerezéssel lássuk, mit is takar ez valójában. Adott egy egy gyermekes, sikeres, jól szituált, anyagi biztonságban élő, intelligens szingli anyuka, aki tapasztalt és már nem nagyon hisz a herceg fehér lovon típusú versenyzőkben. Internetes társkereső oldalon kizárólag külföldi partnerek útján keresi a boldogságot, tartson az akár pár órára, akár hosszabb távra. Ahogyan haladunk előre a történetben, és utazunk vele ide-oda a világban, egyre többet kapunk főhősnőnkből és egyre kevesebbet forgatjuk a fejünket a strandon egy újabb szexjelenethez érve, hogy 'Te jó ég, vajon ki látott be a lapjaim közé'... Mert az ágyjelenetek bizony itt nincsenek cukormázzal bevonva, sok romantikára ne számítsunk, ez a fajta erotika naturalista és szókimondó, sőt, provokatív módon szereti nevén nevezni a dolgokat. 

És akkor kanyarodjunk vissza a elejére, a hűség-őszinteség fogalom pároshoz. A könyv egyik nagy pozitívuma, hogy rendhagyó. Nagyon sok tekintetben. Rendhagyóan közelíti meg az előbb említetteket, mert megmutatja, hogyan válhatsz teljesen önmagaddá anélkül, hogy az egoizmus mértékegységévé lennél. Végtelenül tudom tisztelni -és jó ideje már kizárólag csak az ilyen emberek társaságát keresem/kedvelem- az önazonos embereket. Nem baj, ha romlott, nem baj, ha nem túl jóindulatú, csak ne próbáljon meg tündérkének vagy faszagyereknek láttatni és látszódni. Ezért teljesen el tudtam fogadni főhősnőnk álláspontját, miszerint adott már magából eleget, nem akar többé valami olyat játszani ami nem teljesen ő igazán, csak azért, hogy valaki másnak jó legyen. A csalódások által hátrahagyott keserűség azért rendesen jelen van a lapokon, de okosan provokatív humorral körülvéve így nem idegesítő, sőt...

A szemünk láttára formálódik egy érett, dögös nő önképe sok férfin és még több szexen át a lapokon, hogy egy önmagához teljesen őszinte, magához és az elveihez hűséges teremtést kapjunk. És ez több, mint amennyit sokunk el tud mondani magáról. Ezért nem értem az erkölcsi nulla titulust sem. A prüdériával, vagy más (jó)ízlésével sokat nem lehet kezdeni, így azt viszont teljesen el tudom fogadni, ha valakinek ez a fajta vulgarizmus és kitárulkozás, vagy szexuális fantázia kiveri a biztosítékot. Megértem, van ilyen. Nekem kifejezetten tetszett, hogy annyira egyedi és új az egész perspektíva, hogy nem is nagyon olvastam még magyar író tollából hasonlót (nemhogy írónőéből) erotikus irodalom témakörben. Mert sem nem gagyi pornó, sem nem művészi erotika, hanem sokkal inkább a kettő közötti testiség, ami bekopogtat az ember érzékeinek ajtaján. Azt meg végképp nem tudom értelmezni, hogy miért hasonlították a Szürke ötven árnyalatához, mikor az egy meseszerű sztori egy szűz nimfománról, akinek rózsaszín világába eljön a milliárdos, kicsit beteg playboy. Jajj, hagyjuk is, mert az egy végtelenül ostoba picsa, agyament története...

Nagyon tetszettek még az ide-oda beszurkált aforizma-szerűségek, az intelligens humor mini Coelhói. Aki komolyan vette, az valamit nem megfelelően értelmezett és túl szigorúan értelmezte az egyébként is szubjektív igazságot. 

Összességében tetszett a könyv, mert rengeteg olyan jelzőt tudnék vele kapcsolatban mondani, ami megérdemli a dicséretet, de mégis a végén valami hiányérzetem maradt. Vagy azért, mert egy-két sztori túl gyorsan tova pörgött a lapokon - és valószínűsítem ez azért lehet, mert Szőcs Henriett számomra mindig alapvetően egy kitűnő novellista marad -, vagy azért, mert egy-két karaktert még lehetett volna tovább bontogatni, kíváncsi lettem volna rájuk. Szóval, ha volt már olyan osztálytársnőtök, barátnőtök, kolleginátok, aki teljesen önazonos és öntörvényű, ugyanakkor a szabadszájúságával, és végtelenül fájó őszinteségével és a szex iránti nyilvánvaló és köztudott rajongásával nem tudtok mihez kezdeni, de nem lehet nem szeretni őt és mégis egyszerre félő de izgalmas a társasága, akkor bátran ajánlom nektek ezt a könyvet. Aki prűdebb, visszafogottabb beállítottságú, vagy gondjai vannak a szabad szexszel, annak nem. Csak bosszankodna rajta...Úrinők pedig, nos, ők csak a rojtos szélű, fehér csipkés napernyőjük gondos takarásában essenek neki.

Kedvenc idézet a könyvből: 

"Az agy a legfontosabb nemi szerv. A jó szex az agyban kezdődik. Ötletek, szerepjátékok nélkül az egész csupán fitnesz, ahhoz nincs szükségem partnerre, lemegyek a szalonba, és rázatom a seggem a gépen. A szép testek látványa sem vonz már, több izmos feneket láttam, mint egy vécédeszka. Agyafúrt, varázslatos elmét keveset."

És hogy ez mennyire így van...