Emlékszem, amikor kislány voltam, soha nem tartottam semmitől. Mélység, magasság, ugatós kutya, varangyos béka, jöhetett bármi, és ez kamaszkoromig így is maradt. Anyám szegény, gyakran a szívéhez kapott, amikor egy nyaralás alatt kiderült, hogy eltűntem a mocsárban, mert ott több békát lehet fogni kisvödörrel; vagy megtaláltak a strandtól nem messze lévő termálvíz-központ mélyfúrású kútjai mellett, ahol pallón kellett átmenni a 72 fokos források mellett. Teljesen tanácstalan volt, hogyan értesse már meg velem, hogy, amit csinálok agyament és veszélyes, őt pedig lassan, de biztosan elemészti az aggodalom. Nagyanyám erre nagy bölcsen azt mondta: "semmit se tudsz vele kezdeni, majd ha anya lesz, megtanul félni ő is." Ne is részletezzük, mennyire igaza volt...
Pachmann Péterről nem volt igazán kialakult képem, sem a pályafutását nem követtem, sem különösebb szimpátiát, vagy unszimpátiát nem váltott ki belőlem, egy arc volt a tv egyik reggeli műsorából, akit hallgatni legalább nem idegesítő. Azt sem tudtam, hogy a
Misu háborúja már nem az első könyve, így viszonylag nagy elvárások nélkül kezdtem neki a délszláv háborúban játszódó, súlyos beteg kisfiú történetének. Igazából most is kiderült, hogy nem szabad hinni a beharangozóknak, sem egyéb ajánlóknak, mert a sztori fiktív, a háttér valós, és sokkal inkább az édesanyja, mint Misu háborújáról szól a történet.
Igazából nem is rémlik, mikor olvastam utoljára olyan könyvet, amely már az első pár oldal után és azt követően folyamatosan marokra szorítja a gyomrom, és mégsem tudom abbahagyni az olvasását. A kegyetlensége, az egyre inkább megnyilvánuló sötétsége, barbársága az, amit ha hasonlítanom kellene valamihez, a
Sinistra körzet és a
Pusztítás könyve ugrana be róla elsőnek. Itt azonban az egyéni sorstragédia roppantul nem terebélyesedik történelmi végzetté, az az elementáris erő, ami vonz és taszít egyszerre, aminek révén olvasnám és le is tenném ezt a szépségesen megírt borzalmat, nem enged el, és végig rettegem az egészet.
Maga az indítás is elborzaszt, egy végtelenül naturalista módon ábrázolt szüléssel kezdődik a könyv, Misu születésével, ami eleve komplikált. Lassan, fokozatosan derül fény arra a titokzatos utazásra, mely végigível a regény történetén és arra az ambivalens kapocsra is, ami Misu és az édesanyja között alakult ki, jött létre. A történet szerint valamiért ők ketten a rémségek völgyébe, egy haláltáborba utaznak, amelynek során a más vallású, "félholdas", "koszoskezű" nőket sok-sok megaláztatás, fizikai és verbális bántalom éri. Számtalanszor rezzentem össze ezeken az oldalakon, és mivel az utazás célja szinte csak az utolsó pár oldalon világosodik meg, nem értettem miért és minek egy eleve halálos betegséggel küzdő kisgyermekes anyának ilyesmire vállalkoznia. A könyv annyira jól van megírva, hogy egyetlen negatívum sincs, amit fel tudnék hozni, akár szösszenetnyi említés szintjén is. Mindig tovább és tovább hajt ez a végtelenített borzalom, tán az ember azért is lapoz tovább, hogy feloldozást, kegyelmet nyerjen végre a feltárt emberi sorosok kilátástalanságából, de csak úgy, mint az életben, ez itt sem adatik meg.
Az alcíme nyugodtan lehetne egyébként Kérdések a Pokolból is, mert ez a hely, ahová az anya annyira görcsösen készül, hogy valami ismeretlen okból, de abból a célból siet, hogy megmentse a kisfiát, maga a pokol. Egy szörnyű vízió támad fel az emberben a völgyben fekvő táborról olvasva, egy reinkarnálódott Auschwitz a maga embertelenségével és reménytelenségével. Bár Pachmann Péter több interjú kapcsán is hivatkozott rá, hogy a boszniai háború idején ugyan tucatnyi alkalommal tudósított Szarajevóból és környékéről, valamint NATO-ösztöndíjasként testközelből tapasztalhatta meg a délszláv háború minden szörnyűségét, nem volt közvetlen életveszélyben. Mégis, elképzelni sem tudom azokat a gyűlölet és gyilkos düh által elkövetett rémtetteket, amelyeket azoknak kellett elszenvedniük, tőlünk alig pár száz kilométerre, akik mások voltak. Meglátni az Antikrisztust, akkor is szétrombolja a lelkedet, ha nem közvetlenül, hanem közvetve történt az.
A kérdések pedig időről-időre jelentkeznek a könyvben, a végig névtelenül maradó Anya által, akinek belső monológjai segítenek megérteni személyes, Misuhoz kötődő történetét. Az anya szemszögéből ábrázolt belső ábrázolás egyébként egészen fantasztikus, hatalmas írói bravúr és a történet egyik kulcspontja, egyrészt mert, ha nem tudom meg nem mondanám, hogy nem nő írta le a saját harcait, másrészt pedig így hiteles és kerek egész a mondanivalója.
"Tanulható-e a szeretet? Vagy a szeretet is csupán ösztön? Kitől várjuk, és kitől kapjuk? Azé, aki kiharcolja, vagy azé, aki türelmesen vár? Mi van akkor, ha századokkal korábban a lelkünk egy másik testben vétkezett? Vétek és szeretet összefügg-e, vagy a szeretet alanyi jogon jár?"
A harc ugyanis, a délszláv háború maga, csupán egy ocsmány, de túlságosan is remekbe szabott keret, mert a könyv mondanivalója nem annyira az, hogy a háborúban, hogyan tűnik el a humánum, hanem sokkal inkább, hogy még egy ilyen förtelmes, szélsőséges helyzetben is mit meg nem tesz egy anya a saját gyermekéért, még akkor is, ha a kapcsolatuk finoman fogalmazva sem indul zökkenőmentesen. Különösen nagy élmény egy férfi tollából olvasni az anyaság csodájáról, annak minden fizikai és bennünk zajló élményéről, arról, amikor azt sem tudjuk hová vezethet az, ha meg kell osztani a testünket egy idegen kis lénnyel és annak a csodájáról, mikor emberfeletti küzdelmet vívsz szó szerint bármivel, csak megóvd őt mindentől. Borzalmában is gyönyörű tiszteletadás ez valamennyi édesanya felé, talán pici mankó is, olykor kicsiny gondolatébresztő.
"Van-e elszámolnivaló magunk vagy mások felé? Mások felé, akik ölelnek, felemelnek, langyos ringatással elvarázsolnak bennünket?" [...] "Ha a szemébe néztem – folytatta –, különös folyosót éreztem közte, magam és a Jóisten között."
Azt kell mondanom, Pachmann tökéleteset alkotott, a figyelmem egy percre sem kalandozott el az olvasás alatt, az a 30.oldaltól telibe talált gyomros pedig még az Epilógus olvasásakor sem akart megszűnni fájni. Fájt, mert persze végig féltem. Féltem, hogy mi lesz, ha az anya kudarcot vall; féltem, hogy mi lesz a háború áldozataival, amikor úgyis tudtam, hogy mi; és féltem, hogy mi lesz, ha az utolsó oldalhoz érek és nem tudom meg, hogyan záródik Misu háborúja. Kisgyermekes anyaként és hívő keresztényként aztán persze a legvégén már nem bírtam tovább és eleredtek a könnyeim, de remek alkalmat is kaptam ahhoz, hogy elmerengjek újból a találkozások, a lelkiismeret, de főként a kegyelem kérdésén. Olvastam régebben egy keresztény könyvben, hogy Ellie Wiesel Nobel-díjas író egyszer egy közismert rabbival beszélgetett, és feltett neki egy kérdést, ami régóta nem hagyta már nyugodni.
"– Hogyan tud hinni Istenben Auschwitz után, rabbi?
A rabbi egy hosszú percen át hallgatott, majd alig hallhatóan azt felelte:
– Hogyan lehetne nem hinni Istenben Auschwitz után?
„Mi maradna nekünk Isten nélkül ebben az Auschwitz által elsötétített világban?” – kérdezi Wiesel."
Akármennyire meggyötört és összetört ez a regény, nagyon örülök, hogy elgondolkodhattam a jóvoltából számos, számomra fontos kérdésen, még akkor is, ha az író tökéletesen megmutatta, "a lélek legmélye a legszörnyűbb csatatér." Minden tiszteletem Pachmanné, hogy így tudta megírni ezt a történetet, és csak annyit kérnék tőle, ha van még a tarsolyában, ami belülről emészti: Péter! Írjon még!
A
könyvet az Athenaeum jóvoltából olvashattam 206 rövidke, de földbe döngölő oldalon. Köszönet érte!
