Aki Jézust rockzenészként képzeli el

Találós kérdés: ki lehet az a figura akiben egyszerre van jelen az irodalom, a teológia, a filozófia és a (magyar) rockzene?

Segítek: Vasváry-Tóth Tiborról van szó. A Moly.hu könyves közösség online folyóiratának "Búvár" elnevezésű rovata, az egyik könyvmoly /@tölgyfamajor/által készített interjúja olvasható a nemrégiben megjelent márciusi számban.

A Yes frontembere, -aki Jézust rockzenészként képzeli el- a F.Sz.E.K. és a Különleges Tudakozó tájékoztató könyvtárosa, rockszakíró és rockesztéta szívesen beszélt a vidéki értelmiségi létről, a progresszív rockzenéhez fűződő missziójáról, Adyról és sok minden másról.

„Azt mondták nekünk a professzoraink, hogy a filozófiai és vallástörténeti ismeretek nélkül nem lehet dolgozni a későbbiekben. Ha nem látjuk tisztán a gondolkodás történetét, nagyon nehéz lenne bármit is mondani az embereknek, mert a saját értékeinkkel sem lennék tisztában. Másokat is kell tanulmányozni, hogy szabatosan és érthetően ki tudjuk magunkat fejezni. Élethosszig való tanulás vár a teológusokra és mindazokra, akik a kereszténységen belül képzik magukat, mert az értékeket nem sajátíthatjuk el néhány év alatt, csak jó alapokat lehet szerezni.”

"Jon Anderson, a Yes énekese és szövegírója is, mint minden művész, ihletettséggel alkotott, és az inspiráció költőként arra ösztönözte, hogy az igazság igényével szólaljon meg. Érdekes, maga Anderson mondta egyszer, hogy az emberek szavakból élnek, ezért fontos, hogy mindig legyen egy hírvivő énekes, aki elmondja a valódi üzenetet, amikor kilép a színpadra, és mindenki rá figyel.

Tudtad, hogy evangélikus szerző írta a nemzetközi irodalomban is egyedülálló Yes-monográfiát? "

Ha nem, akkor mindenképp megéri ráfordítani pár percet és elolvasni a beszélgetést itt: Búvár – Különszám: Vasváry-Tóth Tibor vallásról, irodalomról, rockzenéről

A Merítésről: https://moly.hu/sugo/merites

Szőcs Henriette: Ősképcsarnok

Nosztalgia (főnév): Sóvárgás, vágyakozás távoli, elveszett, elmúlt dolgok után. – írja a szótár. Igen ám, de létezik afféle sóvárgás is, amit nem élhettünk át, aminek nem lehettünk részesei, mégis valamilyennek gondoljuk, elképzeljük és veszettül vágyunk megismerni azt. 

Nem véletlenül írja Kőrösi a Szívlekvárban „az emlékek sokkal erősebbek az akaratnál, tartósabbak a vágynál és a reménynél, az emlékek igazi hatalma rajtunk az, hogy nincs előlük menekvés, magunkkal visszük őket, ha eltagadjuk is. […] Az ember azt véli a legjobban megismerni, ami nem adatik meg neki.” 

Szőcs Henriett novelláskötetében ez az érzés motoszkált bennem végig. Mikor mesélteted a családból az idősebbeket, hogy olyat tudj meg a régmúltról, amihez semmi közöd és mégis benned van. Apró mozaikokból kirakott, rendkívül jól megformált jellemrajzzal bíró történeteken keresztül ad egy kerek egész képet a család, fel-fel-felmenőkig nyúló rajza. Az írónő magabiztosan bánik a novellánként váltakozó korábrázolással is, pedig érzékeny téma rövid tartalommal úgy ábrázolni fejezetenként más-más érát és annak vetületeit, hogy ne legyen az erőltetett, vagy mű. Nagyon tetszett a kötet realista, már-már naturalisztikus ábrázolása, nincs benne fikarcnyi finomkodás sem. Nagyot üt, pont ahol kell. 

Bravúros csavar is van benne, először csak emberek neveivel jelzett novellákat olvasol, majd kb. a könyv felénél rájössz, milyen szépen vannak felfűzve az egyes emberek történetei, hiszen ez egy család szereplőinek láncolata. Erőteljes kortárs kötet, tele hangulattal, mondhatni az egyik legjobb kortárs darab, amit idén olvastam. Egyetlen hibája van: túl vékonyka :)

A kortárs novellás kötetet 100-oldalon olvastam a Naphegy Kiadótól.

A könyvért hálás köszönetem az írónőnek!