Susanna Ernst: A ​lelked bennem

Leheletfinom, pasztell, légiesen könnyű, mondhatnám femin borító. A kötetet forgatva, és a fülszöveget elolvasva tartottam is ettől a babarózsaszíntől, de mint az első pár oldal után kiderült, feleslegesen.

"...milyen hihetetlen jelentősége van az ember tudatalattijának, és ezért milyen fontos, hogy a régi sebeket megfelelően begyógyítsuk. Nem szabad csak úgy ideiglenesen leragasztani és letagadni őket. Az nem működik."

Tömören, ebben az idézetben benne van a könyv történetének vezérmotívuma. A sztori felütése teljesen idilli. Csodálatos kisvárosi, természeti környezetben Amy és Matt gyermekkori barátságába csöppenünk. A kislány és a kisfiú között nagyon szoros kapocs van, mély és őszinte, igazi "gyerek szerelem" köti össze őket. Tökéletesen kiegészítik egymást, egyik sem tud meglenni a másik nélkül hosszabb ideig. Ennek a harmóniának nagyon hamar, alig pár oldal leforgása alatt vége szakad. Lecsap rájuk egy gyilkos, megerőszakolja és megöli Amyt, ami szerencsétlen Mattnek egy fához kötözve végig kell néznie. Matt túléli a rettenetet, de még több, mint húsz év múltán sem képes feldolgozni a tragédiát, párkapcsolatára, egész életére kihatással van.

A következőkben Matt mindennapjaiba nyerhetünk betekintést, megtudjuk, hogy különleges képességgel bír, gyógymasszőrként dolgozik és rájuk hangolódva a páciensek emlékeibe is bepillantást nyer. Ezúttal egy háromtagú családhoz igyekszik éppen, a szerény körülmények között élő házaspár egy autista lányt nevel, Julie-t. A történet tökéletesen ambivalens érzéseket váltott ki innentől belőlem. Egy túl gyorsan, és hirtelen bekövetkező furcsa csavarral kiderül, Amy valójában Julie testében él tovább, akire Matt persze rátalál. Katolikusként nem nagyon éreztem kényszert, hogy elgondolkodjam, vajon tényleg létezik-e élet a halál után, másik testben, „régi” lélekkel, és ha igen, hogyan, milyen formában történik ez? A sztorit teljesen áthatják a fantasztikus, vagy mondjuk úgy hihetetlen elemek.  

"Eh, mi a név? Mit rózsának hívunk, Bárhogy nevezzük, éppoly illatos. És, látod, szerintem ez nagyon találó. Úgy értem… mi tesz egy embert azzá, aki? A neve? A külseje? Nem! Épp neked kellene tudnod, hogy a testünk csak burok, mely a lényeget veszi körül. A lelkünket."

Nos, a könyv szerint az utolsó fogadalma miatt Amy lelke nem engedi el ezt a világot. Julie, aki egy idő után számomra már csak afféle gazdatestként funkcionált, alkalmatlan az önálló életre, a nap minden percében gondoskodni kell róla, de amint Matt belép az életébe, jön egy lassú magához térés, a benne élő Amy lelke fokozatosan előtör, mígnem Amyvé válik, annak múltjával, emlékeivel. Ez váltotta ki az első meghökkenést, hiszen Julie, bár nem egyik napról a másikra megy végbe a változás, ezek szerint gyakorlatilag nem is létezik, csak afféle lepelként funkcionál, amit Amy egyszer csak leránt magáról és nincs többé. Egy kicsit itt kezdett el ellaposodni a történet, nem ment át rózsaszínbe, vagy csöpögősbe, de valahogy nem tudta fenntartani az érdeklődésem.

Mondanom sem kell, Matt és Amy innentől boldog szerelmes párként élnek együtt tovább, legyőzve a környezetük kétkedését. Érdekes volt megismerni a szülők hozzáállását, "Julie" szüleit nagyon szimpatikus házaspárként festi le az írónő, végtelen szeretettel és nyitottsággal közelítenek ehhez az egész reinkarnációs kérdéshez, ugyanakkor Amy szüleit már nem volt ennyire egyszerű megnyerniük, igazi félelmekkel és a felfoghatatlant megérteni próbáló reakciókkal találkozunk részükről, ami lássuk be a realitáshoz közelebb is áll. 

A másik, ami miatt feszengtem, hogy most tényleg 8 együtt töltött őszinte gyermekkor vált ki ekkora szerelmet 21 év után, és tényleg erre építi innentől az írónő a karakterek kibontását? Picit tompította a méltatlankodásomat a bűnügyi szál megjelenése, de az is olyan valószerűtlenre, olyan lezáratlanra sikerült, hogy csak rövid ideig izgulhattam a gyilkos leleplezése miatt. Aztán ott volt a vége...mivel az egész reinkarnációs szál túlságosan távol állt tőlem, ezért a befejezést nem is értettem. Milyen többletet, tanulságot szeretett volna az írónő közvetíteni ezzel felénk, olvasók felé? Rejtély.

Összességében jó szívvel ajánlom ezt a könyvet a megmagyarázhatatlan és a spirituális utazás iránt érdeklődőknek. Ernst nagyon finoman, és pontosan ír, a szereplők szerethetőek, hétköznapiak. A két fiatal szerelme is teljesen visszafogott, érthető módon már-már szűzies, örültem, hogy az évtizedeken át tartó fájdalom, magány, bezárkózás és tehetetlenség után végre élvezhették a nekik adatott időt.

Az én személyes tanulságom az, hogy lehet a sorsot kicselezni, elodázni, de teljesen kiradírozni és újat rajzolni helyette nem.

A kötetet az Athenaeum kiadó jóvoltából olvashattam 448 oldalon. Megjelenés éve: 2018.

Albert Camus – Jacques Ferrandez: Az idegen

Amikor megláttam az Athenaeum megjelenésre váró könyvújdonságai között, már akkor tudtam, hogy ezt a kötetet mindenképp el kell olvasnom. Elég régen volt, hogy Camus-től olvastam a Közöny-t, kb. tinédzser korom azon időszakában lehetett, amikor egyszerre igyekeztem befalni az összes klasszikust. Ennek megvan az az előnye, hogy majd' húsz év távlatából már csak azokat veszem elő újra, amikről most is azt gondolom, hogy érdemes.

Emlékszem, mikor újrafordították a könyvet, már azt is épp eléggé bátor vállalkozásnak tartottam, mert az Idegen ugyan teljesen korrekt és tökéletesen fedi az eredetit, de pár helyütt a fordítás épp a "közönyt" változtatta meg olyan mai frázisokkal, amelyek nem közönyt, hanem sokkal inkább flegmaságot tükröznek, a kettő pedig nem ugyanaz. Amíg flegma vagy, addig csak leszarod, de ha már közönyös, akkor tényleg nincs vele semmi kötődésed, dolgod. Így valamelyest számomra veszített is a lényegből, noha a cím maga tetszett.

Szóval ezek után izgatottan és kétkedve vettem a kezembe Az idegent, amely ráadásul képregény formájában igyekszik visszaadni Camus gyors tempójú regényének morális dilemmáját, az abszurdot. Sikerült.

Az adaptációt Jacques Ferrandeznek köszönhetjük, aki Camus-höz hasonlóan szintén algír és azt kell mondanom akvarell-szerű képregényével tökéletesen hozza az eredeti könyv minden fordulatát. Maga a művészi munka ugyanis kiváló. Nem lehet szó nélkül elmenni a kivitelezés mellett, Ferrandez figurái maguk is karikatúráknak tűnnek, színeiben és ábrázolásmódjában zseniálisan jeleníti meg a beálló fordulatot, élezi ki az eseményeket. A könyv egyébként egy nagy alakú, igényes papírra nyomtatott ritkaság. A rajzok annyira szépek és oda valók, hogy az első képregényes oldalt kinyitva és a "de gyönyörű-n" túljutva is sokáig csak ugrál az ember szeme egyik kockáról a másikra, anélkül, hogy ténylegesen olvasni kezdene.

Kicsit muszáj beszélni magáról az alapműről, mert anélkül kevéssé megérthető, hogy mekkora vállalkozás is maga a képregény. A fülszöveg szerint a könyv "egy Meursault nevű algíri francia hivatalnokról szól, aki elkövet egy gyilkosságot, el is ítélik miatta. Meursault büntetése halál, a regény pedig a büntetés előtti börtönnapjait tárgyalja. A végkifejlet nem kétséges, a tanulság azonban meghökkentő. Miközben ugyanis Meursault ellen emberölés vádjával jogos eljárás folyik, egyúttal koncepciós per áldozata is. Ha ugyanis az öncélú gyilkosságot elkövető tettest beszámíthatatlannak nyilvánítanák, megmenekülhetne a fővesztéstől. A bírák azonban végső soron a meursault-i mentalitást, az abszurd emberi mivoltot büntetik. Feláldozzák Meursault-t azért, hogy ne kelljen szembenézniük saját létük abszurditásával."

Azért is tartom nagy kihívásnak, és ugyanakkor rendkívüli ötletnek a Közöny képregényes megjelenítését, mert a karakter(ek) mély összetettsége és maga az önmegfigyelő, introspektív pszichológia ábrázolása embertelen próbálkozásnak tűnik képileg ábrázolva. Maga a hely, a helyszínek is hiba nélkül jelennek meg, egyedülálló, hogy egyrészt pontosan olyan, mint a korabeli lehetett, másrészt pedig olyan, mint amilyennek képzeltem a '40-es évek Algériáját. A képeken alkalmazott lágy tónusok és pl. az épületek részletgazdagsága olyan élővé teszik az oldalakat, mintha a fejünkben pörgő képek, a fehér oldalakon elevenednének meg kivetítve.

"A rikkancsok kiáltását a már enyhülő levegőben, az utolsó madarak énekét a téren, a szendvicsárusok hívogatását, a villamosok csikorgását a magas kanyarokban, és az ég morgását, mielőtt a éjszaka lehull a kikötőre."

A történet előrehaladtával egy idő után be kellett látnom, a képkockák túl strukturáltnak, egydimenziósnak tűnnek. Vissza-vissza lapozva és gondolva azonban azt kell mondanom, azon kívül, hogy hagy egy minimális hiányérzetet, még ez is teljesen jól illeszkedik a történethez. S az is lehet, hogy tudatos.

Maga a sztori és ennek megfelelően a képi világ legmegdöbbentőbb felfedezése, "katarzisa" nagyjából az utolsó 15 oldalon következik be. A főszereplő Mersault világmeglátása, közönye, az őt  (és valamennyiünket) körülvevő gépezetből való kitörés lehetetlensége, magához az élethez és a halálhoz való viszonya igen élénken és ezáltal félelmetesen (jól) ábrázolt. A vége pedig egy rettenetesen érzékletes záró képsor és a vele együtt járó jól megérdemelt borzongás.

"Mit számít, ha gyilkossággal vádolnak, de azért végeznek ki, mert nem sírtál anyád temetésén?!"

Külön érdekesség, hogy a  művet Bayer Antal műfordító, a Magyar Képregénykiadók Szövetségének elnöke ültette át magyar nyelvre. Bátran merem ajánlani minden képregény rajongónak, klasszikus irodalom iránt érdeklődőnek, de nyugodt szívvel kezébe adnám bármely kamasznak, legyűrni a kötelezők iránti kötelező ellenszenvét, mert ezt egész biztosan nem fogja unni. Hibátlan munka ugyanis.

A kötetet kedvezményesen megveheted ITT!

Paige Toon: Egy ​darab a szívemből

"Nem vagyok egy 
Sok kis darabból állok 
Töredékek egészeként 
Az egyiket neked adtam 
És egy része most halott 
Valahányszor megbántasz 
Valahányszor sírok 
A darabka, mely a tiéd 
Lassan elenyész 
Egyelőre még él 
Nem veszítettél el 
De mások igen 
És ez olyasmi, amit jó lenne 
Ha nem felejtenél el"

A szüleim 40. házassági évfordulójára készülünk. A húgommal próbálunk egy albumot összeállítani a fiatal "együttjárós" időszakukból és az ifjú házas életükből. Peregnek a régi fotók a kezünkben, peregnek rajtuk az arcok, sokféle érzelemmel, néhol szigorúságig mesterkélten, néhol félszeg félmosollyal, néhol pedig önfeledt pillanatokba beleragadva. Elnézem őket, és eltűnődöm... Vajon ott és akkor boldogok voltak? Vagy csak annak tűnnek? Legyűrték őket a hétköznapok, a pénzkeresés, a megélhetési gondok, vagy sikerült még inkább megerősödniük egymás iránti szeretetükben?
Tudom, hogy szeretik egymást, nem csak a gyermek szemszögéből, hanem a nőéből is, mert nem tudnak huzamosabb ideig  egy helyiségben tartózkodni anélkül, hogy egymáshoz ne érnének; mert minden apró rezdülésükkel a másik felé fordulnak, és mert mindkettő őszinte érzelmekkel a hangjában aggódik a másikért, benne egy közös ponttal megosztva félelmeiket, egymástól függetlenül, ami én vagyok.

Paige Toon könyve éppen ezekről az egymáshoz kötő, egymáshoz kötődő kapcsokról szól. Kapcsokról, amelyek a másikhoz kötnek. Vagy nem kötnek, csak Te gondolod úgy. Szól még egyéb viszonyulásokról is, például az exekhez fűződőkről (óh, jaj!). És az elengedésről.  Arról egyértelműen.
Nem gondoltam volna, hogy pont egy chic-lit műfajú regény hozza elő belőlem az érzelmi kötődés misztériumának boncolgatását, ám mégis ez történt. Történetünk főszereplője Bridget, újságíró, blogger, aki utazásait magazinokban és persze a blogjában rögzíti sikerrel. No meg ez utóbbiban exeinek felkeresését is. Az alap koncepció ugyanis az, mely szerint Bridget azért nem tudja/tudta megtalálni a Nagy Ő-t, mert minden kapcsolatában ott hagyta a szíve egy kis darabkáját és nem teljes emberként nem tud kiteljesedni viszonyaiban. Szóval útra kel, hogy felkeresse valamennyi exét és visszakérje tőlük azt a bizonyos, ott felejtett kis darabot.

"– Mi az? – Csak… Ez a darabokban lévő szív dolog. Hogy azt írod, szeretnél valakit teljes szívedből szeretni. – Igen? – Tényleg azt hiszed, hogy képes leszel rá, pusztán attól, hogy találkozol az összes volt barátoddal, és visszaköveteled tőlük a szíved egy darabkáját?"

Azt kell mondanom, már ez a sztori is végtelenül izgalmas és rendkívül sok témát, érzelmet feszeget és meg is érint. Elindít az emberben egy nosztalgikus visszatekintést, és míg Bridget felkeresi a számára közömbös, de iránta még mindig nem az; az agresszor; a rocksztár, vagy éppen az "ő lehetett volna az, aki..." exeit, az olvasó óhatatlanul párhuzamot von. Vajon, ha én keresném fel valamennyi exemet, hogyan reagálnának? Nekem milyen az exeimhez fűződő viszonyom? Biztos, hogy egy velük való újratalálkozás a megfelelő módja a lezárásnak és tovább lépésnek? Nagyon érdekes és mélyre vezető kérdések, amelynek igyekeztem utána járni. Nem nagyon sikerült. Száraz, -vagy mondjuk inkább úgy- szakirodalom van a témában, de kevéssé a pszichológiai mélységekre voltam kíváncsi. A háttér alapvető ismerete miatt persze megérte, de sokkal izgalmasabbnak tartottam a mozgatórugók gyakorlatát. Mivel meglepően kevés a témában az internetes és nem Berki Krisztiánnak Hódi Pamelához fűződő viszonyáról szóló cikk, mini közvélemény kutatásba kezdtem. Az eredmények megérnének egy külön blogbejegyzést, úgyhogy ezt részleteiben nem is boncolgatom, viszont összegezve elmondható, hogy nem igazán tudjuk szépen elengedni a másikat, vagy egy harmadik segít hozzá ahhoz, hogy közömbössé váljon számunkra. Érdekes...

Toon könyve, annak ellenére, hogy kifejezetten nem szeretem a chick litet,  azért tetszett végtelenül, mert nem túl romantikus, nincsenek idealizált karakterek, a történet eseményei nem fordulnak sem rózsaszínbe, sem csöpögős giccsbe. És nincsenek benne fölösleges mondatok! Nagyon fontos! Szépen lassan hömpölyög a történet az elgondolkodtató részek pont annyi érzelmet kapnak, amennyit kell. Nincs túlcifrázva, sem kiszínezve, így sokkal szerethetőbb. Briget története az exek felkutatása során meglepő fordulatot vesz, és az írónő nagyon okosan egy plusz fordulatot csempész a sztoriba az özvegy, kislányát egyedül nevelő fiatal férfi, Charlie személyével. Számomra ez a kanyar plusz egy pontot tett hozzá az egészhez, mert szembesülünk a gyász és maga a veszteség érzés feldolgozásának egy másik oldalával is.

Összességében ez egy remek, "csajos" könyv, gyönyörű útleírásokkal (Cornwall és Thaiföld), romantikával, párkapcsolati kérdésekkel, és önmagunk megtalálásával.