Rhiannon Navin - Egyetlen gyermek

Sokáig tologattam a kötetet, mert olvasás előtt nem néztem utána a könyvnek, fülszövegét pedig nem böngésztem végig. Szentül meg voltam győződve róla, hogy a könyv egy meddő anyáról szól, aki csodával határos módon gyermeket szül, és az egész történet egy krimibe ágyazott félelmetes írás. Valószínűleg összekevertem egy hirdetéssel...Ezért most haragszom egy picit, mert előbb is sort keríthettem volna erre az édes rettenetre.

A sztori in medias res indít, de úgy, hogy attól olvasás közben bent reked a levegő. Vagy összeszorul a torok. A könyv a hat éves, kisiskolás Zach szemszögéből íródott, még hozzá kiválóan. Képzeld el, hogy hat éves vagy, sokad magaddal plusz a tanítónéniddel bezárkózva egy szűk iskolai szekrénybe, amit egy kallantyú fog csupán. Azt pedig te tartod belülről, miközben kint egy fegyveres ámokfutó szedi áldozatait és a sok lövést, csak a sikolyok zaja szakítja meg. 

Erősen meglepett, hogy Navin első kötetes író, mert rettenet érzékletesen ír. Én már a könyv első pár oldalánál teljes gyomorgörccsel ültem szegény Zach miatt, nem utolsó sorban azért is, mert nekem is van egy iskolás korú gyerekem. A főszereplővel már az elején felülünk egy érzelmi hullámvasútra, ami a könyv egész történetén végighalad. Traumával indítunk, de rögtön kapunk pánikot, bezártság érzetet is, hogy pár perc alatt teljesen kihúzzák a lábunk alól a talajt, és az addigi biztonságos kis világunk egy csapásra megváltozzék.

"A mai nap úgy kezdődött, mint egy rendes nap, de mostanra teljesen megváltozott. És Andy nem fekszik az ágyába többet, úgyhogy az ágya szépen bevetve marad."

Andy ugyanis Zach bátyja. S mint a fentiekből is kiderül, a lövöldözés egyik áldozata. Zachnek nem elég elviselnie és feldolgoznia az iskolában tapasztaltakat, hozzájárul még ehhez a szülei és a család gyásza, a változás, a semmi sem ugyanolyan többé-érzés és a bűntudat. 

"Az összes ember a házunkon túl ugyanazt csinálja, mint mindig. Én meg azon tűnődöm, vajon tudják-e, hogy itt, a mi házunkon belül minden megváltozott."

Bűntudat, mert az öcsi-báty kapcsolatba bepillantva rádöbbenünk, Andy korántsem volt az a klasszikus jó gyerek és szuper tesó, mint ahogyan az pl. később a búcsúztatón elhangzik. Szabad ezért először egy kicsit felmérgesedni? Szabad emiatt egyszerre szomorúnak és megkönnyebbültnek lenni? Döbbenet, ahogy az írónő megjeleníti azt a gondolatvilágot, amiben egy hat esztendős mozog, sokszor fizikai mivoltukban kísérve az ambivalens érzéseket keltő testvér viszonyt, a megélt érzelmeket.

Főhősünk annyira okos és annyira cuki, mint egy rendkívül intelligens és édes hatéves. A veszteségeit és a biztonságérzetét pótlandó, visszanyúl a régi, szeretett plüsshöz, bunkit keres és alakít ki magának a házukon belül. Szükség van erre, ugyanis a várakozással ellentétben, a "rossz" báty halála nem többlet figyelmet eredményez felé a szüleitől, hanem éppen ellenkezőleg. És mintha ők sem ők lennének többé. Apa egy kedves, de teljesen elveszett, bizonytalan valaki, anya pedig... Anya pedig egy teljesen és tökéletesen idegenné lett ismeretlenné válik a gyász különböző fázisaiban. Olyan valaki, aki mellett Zach többé nem kiegyensúlyozott. A mi hatévesünkben tehát rendkívül összekuszálódtak az érzelmek, de van annyira okos, hogy érezze,  ez nem jó, ha így marad, ezért festeni kezd. Mert az segít elkülöníteni őket. Ezáltal megérteni és feldolgozni is. Szerettem volna, ha a különböző, Zach által felvázolt színek is megjelennek a borítón, mert a jelenlegi fehér házikó nem takarja be az egész sztorit. A fehér - együttérzés szín, és bár Zach családja végül ennek köszönhetően válik újra Zach családjává, a könyv mondanivalója és a közben megélt érzelmek skálája sokkal-sokkal színesebb ennél. Csakúgy, mint a kisfiú által festett, a búvóhelye falát díszítő rajzlapok.

"Piros – Szégyenkezés Szürke – Szomorúság Fekete – Félelem Zöld – Harag Magányosság – Átlátszó Sárga – Boldogság Megvártam, amíg az érzelemképeim megszáradtak, akkor kihoztam a konyhából a ragasztószalagot, és kitettem őket a búvóhelyem falára. Ez jó hely nekik. Lefeküdhettem Andy hálózsákjára, és nézegettem az érzéseket. Most külön voltak, így könnyebben gondolkodhattam rajtuk."

Míg Zach próbálja feldolgozni, hogyan lehet egyszerre ennyi különböző érzés egy emberben, a családon belüli hierarchia megbomlásán kívül a többi szereplő egymáshoz fűződő kapcsolatát is feltérképezzük. Így derül ki az osztálytárs Ricky anyukája és Zach apukája közötti viszony, illetve bepillantást nyerünk az áldozatok családjának fájdalmán kívül, az elkövető családi hátterébe is. Charlie, a jóságos, végletekig gyerekbarát iskolai biztonsági őr karaktere a színes hullámvasutunk egyik sötét mélypontja, fiát, az elkövetőt, ugyanúgy szerette, mint az áldozatok a sajátjukat, ő azonban eljött "Charlie angyalaiért". Feldolgozhatatlan, örökké tartó fájdalom. Bűntudat. Szégyen. Szeretet.

"De emlékeztem, ahogy Charlie anyára nézett, amikor anya azokat a gonosz szavakat mondta neki. A szeme egészen nagynak tűnt, főleg, hogy az arca a megöregedéstől nagyon kicsi lett, és szinte ijesztő volt az összes kiálló csont. Az volt a legszomorúbb arc, amit valaha láttam. Arra gondoltam, hogy apának nem volt igaza, amikor azt mondta, hogy Charlie-nak nem lett semmi baja, mert lett. Az ő fia is meghalt, és ez neki ugyanúgy fájhatott, ahogy nekünk Andy halála, csak Charlie-nak sokkal rosszabb, mert a fia megölte az ő angyalait, és ez rosszabb, mint ha egyszerűen csak meghalt volna."

A másik érdekes kérdés, ami szintén elgondolkodtatott és ráébresztett, hogy mennyi szemszögből is lehet vizsgálni ugyanazt a dolgot, az a szülő-gyermek kötelék kapcsán jött elő. Azt hisszük ugyanis, ha bármi baj, probléma, nehézség adódik, a szülő mindig ott van a gyereknek. És mi van a gyerekkel? Annyira fájdalmasan szépen ábrázolja Navin, hogy bizony a gyerek is ott van minden tragédia és rettenet közepén is a szülő mellett. 100%-osan. Akkor is ha kellemetlen, ha ciki, ha máshol lenne, ha rossz.

"Anya fogta a kezem. Egyre jobban és jobban szorította. Már szinte fájt, mégsem próbáltam elhúzni tőle. Anyának szüksége van arra, hogy szorítsa, gondoltam."

Az ember szíve bizony meg-megszakad oldalról oldalra, ahogyan a gyerek próbálja feldolgozni az őt ért traumákat, miközben körülötte minden és mindenki darabokra hullik szét. Ez a gyerek a mérhetetlen, soha el nem múló szomorúság, a szégyenérzet, a lelkiismeret furdalás és a gyász mélypontjain át is kapaszkodót keres. Saját kis világából merít, olvasmány élményeiből próbálja felkutatni a boldogság titkait, hogy megpróbálja a szüleinél is alkalmazni az olvasottakat. Saját kis világot épít, ha épp minden és mindenki veszni látszik már, féltőn óvja titkát, ám azonnal szívesen megosztja azzal, akiről azt gondolja, szüksége van rá. Nem kis vállalkozás, ugyanakkor végtelen okos megoldás volt az írónőtől, hogy egy ilyen kemény történetet egy ilyen kicsi emberre bízzon. Nem kis vállalkozás, mert életkornak, megélt tapasztalatoknak, saját hangnak, mind-mind passzolnia kellett a kötetben. Ugyanakkor okos is, mert ha bejön, ki lehetne hitelesebb hang, egy gyereknél? Zach hangja, az ártatlanság hangja. Személyében egy lapra tett fel mindent Navin, de ez a lap royal flush-nek bizonyult.

Beleolvasni is TUDSZ

A kötetet kedvezményesen megvásárolhatod ITT! Köszönet az Athenaeum Kiadónak a könyvért, melyet 358 oldalon olvastam. Megjelenés éve: 2018.

Eimear McBride - Kisbohémek

Óh, ez a könyv! Zsigeri és káprázatos. Hatalmas gyomros a szépséges, de furcsa pasztell borító mögött. Hazudnék, ha azt mondanám megvett magának elsőre, mert a stílus és a nyelvezet már eleve annyira unikum, hogy rögtön tudtam, ez bizony megosztó lesz. Aztán ott van a szép lassan kibontakozó történet. Nyers brutalitás, ugyanakkor mézédes őszinteség. Egy idő után annyira szerettem olvasni, hogy újra és újra elolvastam belőle részeket. Pedig nem kifejezetten könnyű olvasmány. Sőt, egyáltalán nem az. Nehéz olvasni, időt és figyelmet követel magának. Egyrészt az E/1-es személy, jelen idős mesélés és a szabadversre hajazó stílus miatt, másrészt pedig gyomorforgatóan szürreális, a 18 éves, frissen Londonba került, Írországban felnövő színinövendék narrációja végett. Jó nagy adag elvonatkoztatási és beleérző képesség nélkül bátortalanabbak ne vágjanak bele, mert enélkül elkedvetlenít, megfullaszt a tömény elbeszélés mód. Aztán viszont a történet visz magával és elborzadva kell, muszáj olvasni ezt a csodás rettenetet, hogy aztán újra döbbenten pillogjon az ember lánya a lapok felett. Só a sebbe. Tudom szeretni.

                   

Nem véletlenül tettem egymás mellé a két borítót. Esztétikailag semmi kivetnivaló nincs a magyar kiadásban, kifejező és gyönyörű, de igazán az eredeti borító fogott meg a maga "blackout poetry-s" ábrázolásmódjával. Mert hogy a könyv is teljesen ilyen.

"Kipakolok bugyit, kazettát. Hát így indul a hétvégém a honvágytalan újban. Még azután is, hogy rám izzad a fal, úgy gondolom, itt a helyem. Még mikor az előtérben a búcsúpohár-gajdolás üvöltözésbe fordul is. Még ha a vécépadlón pisa fénylik is. Megjöttem és itt a helyem."

A helyszín a '90-es évek Londonja, ide érkezik egy fiatal színi növendék ír lány, aki egyik este találkozik a nála jóval idősebb befutott színész-rendezővel. Kettejük szerelméről, a lány útkereséséről, nagy adag eszközként (is) használt szexualitásról, bántalmazásról, frusztrációról, testi és lelki sebekről, aberrációról szól a két ember története. A nevük ugyanis, csakúgy, mint mindenki másé, elveszik a vélt-valós-képzelt gondolatfoszlányok, benyomáshalmazok és illúziók között. A könyv utolsó harmadában kapnak csak nevet a főszereplők, addig köznevekkel illeti őket az írónő úgy, mint Lakótárs, Házinéni, stb. Párbeszédek valójában nem léteznek, illetve csak alig, afféle megerősítésként, hogy igen jól, vagy nem, nem jól tetted helyére az eddig történtekben a szereplőket.

 "Úgy beléd szerettem, hogy csak erre tudok gondolni. Amit mond, átjárja az egész testem, mikor magához von. Én is szeretlek, mondom, miért halogattad ennyit? És figyelem, ahogyan az ő testét is átjárja. És elhiszem, hogy tudja, szeretem. Rám mosolyog. Visszamosolygok. És a közelgő zuhanás már jelen. Örülünk neki. Belevetjük magunkat. Alig várjuk, hogy megtudjuk, milyen mélyre."

A történet maga, azt kell mondjam, lehetne éppen elcsépelt is a maga fiatal lány-érett férfi kombójával, akik mindketten hányatott sorsúak, de a végén egymásra találnak, blablabla... Azt, hogy mennyire mégsem erről szól a kötet, már a legelején sejteni lehet. Eil víziónak tűnő gondolatai mélyebb és ronda titkokat rejtenek, Stephen esetében pedig csak töredékekben bontakozik ki a kép: a lecsúszott, de sikeres színész figurája mögött jóval több lapul. Elképesztő, szív- és torokszorító, ahogyan ez a két sérült ember próbál kapaszkodni egymásba, sokszor a testiséget felhasználva megváltásként. Van itt mocsok bőven, két olyan ember kapcsolatát élhetjük meg, akik csak akkor tudnak tovább lépni és feldolgozni, ha előtte szándékosan okoznak maguknak és a körülöttük lévőknek még nagyobb sebet, fájdalmat és kárt. Csak így képesek a túlélésre. Fáj valamid? Okozz még nagyobb fájdalmat, hátha akkor elfeleded.

"Megperzsel a túlontúl gyönyörű nézés. Ahogyan a kétségbeesés túlpartjára elér a hit, bár az élet nem. És ott, az óriási katedrális boltíve alatt a magánya legyek én teljesen. Feladjam a korlátaimat, váljak csak egy lánnyá, egy másik emberré ezen a világon, akiből most szökik el az élet. Ő hagyja, hogy a kezem a kezébe csússzon, nem szól semmit, de most ő is megperzselődött, látszik. Hát ebben – hit vagy sem – úgy találjuk, egyek vagyunk."

Eily útja, önkeresése Stephen mellett éppen 9 fejezeten keresztül tart, ennyi idő, míg a szűz, ír katolikus lányból felszabadult szexualitással bíró felnőtt nő lesz. Át bizonytalanságon, barátságon, megcsaláson, honvágyon, drogokon, szexen, színházon, szexen és még több szexen. A Stephennel való viszonya is egy éjszakás kalandként indul, hogy aztán a kínos pillanat valami zavaros, rendezetlen, de komplex függéssé alakuljon kettejük között. Olyan veszélyes vonzódás ez, ami egyszerre emel az égig és tapos a pokol legaljába.

"Tüzel a képem, elképzelem, mit fogok látni, az ő szeme mosolygósra keskenyedik […]. Tessék fölnézni rám, mondja […]. Erőltetem, de a szeméig mégse. A karcsú válla. A sápadt mellkasa. A karhajlata, az erek kötélzete. Kiállnak a kicsi bordái. A hasa alján sötétebb szálak, mint a fején. Még? Bólintok. Nadrág le a hosszú lábszáron. Keskeny, nem girhes."

Mindezek után nem mehetünk el szó nélkül McBride tabu döntögetése mellett, hiszen a regényben olyan témák kapnak helyet, mint a családon belüli erőszak, női promiszkuitás és szexuális identitás kérdése. Érdekes, hogy az írónő elbeszélési stílusa olyan fergetegesen magával ragadó, hogy a sok szörnyűség és kibogozni váró csoda között észre sem veszi az ember, mikor csöppent bele a két főszereplő illékony intimitásába. Pedig egyszer csak benne vagyunk, ráadásul olyan voyeur-ként, aki  nagyon benső körből, kb. két milliméteres távolságból figyelheti a dolgokat. Ami nem mindig jó, de elmenekülni egyszerűen lehetetlen.

"Még sose láttam sírni. Úgy visszafiatalodik tőle. […] idétlenül szorongatjuk egymást. Olyan csont és bőr, hogy már tudom, eljutottunk a szerelem túloldalára. Az nem gyűlölet. Annyira tisztán látom ezen az estén, hogy a szerelem ellentéte a kétségbeesés."

Kétségtelen, hogy ezt a regényt pont annyian fogják utálni és lehúzni, mint amennyien rajongani érte. Keletkeznek majd mindenféle teóriák az egyedi, szinte újjá alkotott nyelvezet miatt, amit próbálnak megfejteni, belemagyarázni és így követezetlennek is titulálni. Ugyanakkor McBride vitalitása, újszerűsége, nyelvi hangulata, akárhogy is nézzük, jelentős eredmény. És minden hibája, következetlensége és zavarba ejtő, puzzle-szerű történetmesélésének zavarba ejtő nehézsége miatt, tökéletes rajzolta egy tökéletlen szerelemnek. 

"Hát felnőttem egyetlen éjszaka? Egy napon belül? Hozzá kucorodva a keskeny ágyon, a karjaink bölcsőjében, a lábunk fonatában figyelem, milyen mélyen alszik, messze már a múlt fenyegetése, míg én szerelmesen fekszem itt. Milyen nagyon és sokkal hamarabb, mint hittem volna. Azt hittem, évekbe telik még. De megvan az én birodalmam, ahol addig csak ceruza volt meg toll. Hirtelen, egészen hirtelen. Többé nem mélyben, sötétben rekedt hal. Az voltam nyílásokon, áramlatokon keresztül. Most fel a felszínre. Ki a napra."

A kihagyhatatlan élményért köszönet az Athenaeum kiadónak. A kötetet 360 oldalon olvastam, megjelenés éve: 2018.

UPDATE:

2019. tavaszán nem hagyott békén és újra kellett olvasnom. Bevallom Kedvenccé lett. Furcsa perverzió ez, de nem tudok szabadulni kettejüktől. Lehet, nem is akarok. Pont úgy érzem magam, mint a szerelmes Eily a könyv lapjain: "Szétterülök egy lány darabjaivá, aki reménytelenül szerelmes."