Kelen Károly: Egy ​birodalom ébredése - Így élt Emich Gusztáv, az Athenaeum vállalatcsoport alapítója

Még a dominikai utam előtt olvastam Kelen Károlynak Emich Gusztávról szóló könyvét, aztán most jutott eszembe, hogy jól elfelejtettem bejegyzést írni róla. Pedig ennyit megérdemel. Minimum.

"A történt főhőse Emich Gusztáv, egy pesti pékmester fia, akinek családja német földről érkezett Pestre, mégis ő teremti majd meg a magyar nemzeti könyvkiadás legnagyobb cégét."

Így indul a kötet, mely valójában Emich élettörténetét a könyvkiadás és nyomdatörténet mérföldköveihez köti és egyféle hátteréül szolgál. Csodás bemutatása a könyv a reformkornak, melyet a történelem és irodalom tankönyvekből leginkább a magyar polgárosodással, a nemzetté válással kötünk egybe. A dokumentumregény egyik fő erőssége azonban az, hogy magáról a korról is remek, olvasmányos rajzolatot kapunk. A lapokon megelevenedik a korabeli pesti könyvkereskedés, könyvkötés, a kulturális élet felpezsdülése színházakkal, újságokkal és a kor szempontjából nagyon fontos "intézményekkel": a kávéházakkal. Erről Mikszáth így ír:

"Hiszen elképzelni is csodálatos, csak kávéház van a városban 33, s ezekbe 13 újság jár."

Ebben az érában indítja el vállalkozását Emich, aki 1841-ben Nemzeti Könyvkereskedést nyit Pesten, könyvkereskedői és -kiadói tevékenységével pedig előmozdítja a magyar irodalom fejlődését. 

Itt szintén kitér a történet egy érdekességre, mégpedig arra tényre, hogy Emich a könyvkereskedés helyét is nagy gondossággal választotta ki, fontos volt számára, hogy a belvárosban legyen, a többi könyveshez minél közelebb, ráadásul Pest egyik legérdekesebb és legnépszerűbb épületében, a Brudern-házban. A Párizsi udvart Pollack Mihály tervei alapján építtette 1817-ben báró Brudern József. Ez az épület volt Magyarország egyik első, modern értelemben vett üzletháza. Pollack a hiedelem szerint az 1810 körül épült párizsi Passage des Panoramas mintájára alakította ki az üzletsori folyosót, a passzázst, ami miatt a pesti köznyelv hamar „Párisi-ház” néven kezdte emlegetni.

A kétemeletes épület különlegessége, hogy földszintjén harminckét üzlet fogadta a látogatót, leginkább divat- és ékszerboltokkal. Az emeleti részen azonban lakások helyezkedtek el, ide költözött már családostól '42-ben Emich. 

Számos kultúrtörténeti érdekességgel szórakoztat a kötet, pl. milyen magyar nyelvű könyveket árulhatott Gusztávunk -hiszen német nyelvűeket már árultak, lefedett célközönséggel és piaccal-, és ha az irodalmat/történelmet a könyvben írt adomákkal tanítanák, azt hiszem sokkal élvezetesebben és könnyebben lehetne elsajátítani a reformkor momentumait.

A könyvkereskedés után eljutunk a lapkiadásig, Emich egy már működő lapot vesz át, és indít el átkeresztelve Honderü néven. A lap tartalma kettős, melyben a fent nevezett úriember rafináltsága is megmutatkozik: a hazafiasság és az életvezetés/életélvezés fonódik össze benne. A címadó Honderü ugyanis verseket, drámákat, "beszélyeket" tartalmazott, míg a második rész a Pesti Salon nevet viselte és társasági-irodalmi híreket, szalonok pletykáit, divathíreket közölt. Az elsővel az arisztokrácia hiúságára alapozott, míg a másodikkal az inkább magyarul olvasó pénzes polgárságot célozta meg. S itt fogalmazódott meg bennem először, hogy milyen kár, hogy képeket, korabeli nyomatokat, újság részleteket, illusztrációkat nem tartalmaz a kötet, hiszen Kelen Károly így ír az újság kapcsán:

"Kiadó és szerkesztője megállapodtak abban, hogy a legszebb kiadványt készítik, amire pénzükből és tehetségükből futja. Gondosabban ügyelnek majd a kiállításra, mint akkoriban a többiek. A Honderü elegáns lett: szedése egyszerű, levegős, nyomása szép."

Csak hogy ne spoilerezzem szét a könyvet, felsorolás szintjén elárulom, a  regényben találkozhatunk Széchenyivel, Jókaival, Vörösmartyval, Petőfivel, Arannyal és Landererrel is többek között, ráadásul rendkívül emberien és új, kevésbé ismert oldalukról megmutatkozva. Petőfivel való viszonya ráadásul több, mint izgalmas, az alig húsz esztendős versárus Petőfit Emich először elutasítja, ám '45-ben végre magához köti a költőt, ami mind szakmailag, mind pedig későbbi barátságuk szempontjából is sorsdöntő.

Nemsokára -1848-tól- aztán nyomdát is alapít, nem kevés nehézség árán. A cenzúra, a sajtószabadság fontos és jelentős kérdések voltak a magyar nyelv használata mellett ebben az időben, ami nem könnyítette meg Emich dolgát. Ő adta ki egyébként a Pesti Naplót is, továbbá nevéhez fűződik a Bécsi Képes Krónika Toldy Ferenc-féle híres díszkiadása is a kiegyezés évéből. Vállalataiból pedig megalakult az Athenaeum Rt.

Rövid idő alatt a magyar irodalmi élet egyik legnépszerűbb alakja lett. Könyvkereskedése a kor politikai és irodalmi vezéralakjainak találkozóhelye lett. Az üzlet vevőkörében, később pedig Emich baráti körében megtalálható volt – többek között – Toldy Ferenc, br. Eötvös József, br. Kemény Zsigmond és Jókai Mór is. Elsők között ismerte fel az erősödő nemzeti, hazafias érzésekből fakadó igényeket, rövidesen ő lett a magyar irodalom egyik legismertebb patrónusa.

"Kelen Károly dokumentumregénye egy kultúrtörténeti Jurassic Park: tanulságos és igaz mese egy elveszett világ rég kihalt figuráiról, a magyar könyvszakma legfénylőbb hőskoráról, amikor az óriások csatájának olyan mozdíthatatlan törvények adtak keretet és formát, mint a személyes becsület vagy a nemzetépítési szándék. Az Athenaeumot alapító Emich Gusztáv élete a nagyság metaforája."

Általában nem szeretem a fülszövegeket, de ez most talált-süllyedt. Mivel a könyv elolvasása után Emichet sikerült egy izgalmas, érdekes figuraként megismerni, már csak az író Kelen Károlyra lennék kíváncsi. Az ismertető alapján magyartanár, népművelő, újságíró és szerkesztő. Mennyire beültem volna egy irodalom órára hozzá!

A könyvet kedvezményesen megvásárolhatod ITT!

A könyvet az Athenaeum jóvoltából olvashattam 220 oldalon. Kiadás éve: 2017.

Susanna Ernst: A ​lelked bennem

Leheletfinom, pasztell, légiesen könnyű, mondhatnám femin borító. A kötetet forgatva, és a fülszöveget elolvasva tartottam is ettől a babarózsaszíntől, de mint az első pár oldal után kiderült, feleslegesen.

"...milyen hihetetlen jelentősége van az ember tudatalattijának, és ezért milyen fontos, hogy a régi sebeket megfelelően begyógyítsuk. Nem szabad csak úgy ideiglenesen leragasztani és letagadni őket. Az nem működik."

Tömören, ebben az idézetben benne van a könyv történetének vezérmotívuma. A sztori felütése teljesen idilli. Csodálatos kisvárosi, természeti környezetben Amy és Matt gyermekkori barátságába csöppenünk. A kislány és a kisfiú között nagyon szoros kapocs van, mély és őszinte, igazi "gyerek szerelem" köti össze őket. Tökéletesen kiegészítik egymást, egyik sem tud meglenni a másik nélkül hosszabb ideig. Ennek a harmóniának nagyon hamar, alig pár oldal leforgása alatt vége szakad. Lecsap rájuk egy gyilkos, megerőszakolja és megöli Amyt, ami szerencsétlen Mattnek egy fához kötözve végig kell néznie. Matt túléli a rettenetet, de még több, mint húsz év múltán sem képes feldolgozni a tragédiát, párkapcsolatára, egész életére kihatással van.

A következőkben Matt mindennapjaiba nyerhetünk betekintést, megtudjuk, hogy különleges képességgel bír, gyógymasszőrként dolgozik és rájuk hangolódva a páciensek emlékeibe is bepillantást nyer. Ezúttal egy háromtagú családhoz igyekszik éppen, a szerény körülmények között élő házaspár egy autista lányt nevel, Julie-t. A történet tökéletesen ambivalens érzéseket váltott ki innentől belőlem. Egy túl gyorsan, és hirtelen bekövetkező furcsa csavarral kiderül, Amy valójában Julie testében él tovább, akire Matt persze rátalál. Katolikusként nem nagyon éreztem kényszert, hogy elgondolkodjam, vajon tényleg létezik-e élet a halál után, másik testben, „régi” lélekkel, és ha igen, hogyan, milyen formában történik ez? A sztorit teljesen áthatják a fantasztikus, vagy mondjuk úgy hihetetlen elemek.  

"Eh, mi a név? Mit rózsának hívunk, Bárhogy nevezzük, éppoly illatos. És, látod, szerintem ez nagyon találó. Úgy értem… mi tesz egy embert azzá, aki? A neve? A külseje? Nem! Épp neked kellene tudnod, hogy a testünk csak burok, mely a lényeget veszi körül. A lelkünket."

Nos, a könyv szerint az utolsó fogadalma miatt Amy lelke nem engedi el ezt a világot. Julie, aki egy idő után számomra már csak afféle gazdatestként funkcionált, alkalmatlan az önálló életre, a nap minden percében gondoskodni kell róla, de amint Matt belép az életébe, jön egy lassú magához térés, a benne élő Amy lelke fokozatosan előtör, mígnem Amyvé válik, annak múltjával, emlékeivel. Ez váltotta ki az első meghökkenést, hiszen Julie, bár nem egyik napról a másikra megy végbe a változás, ezek szerint gyakorlatilag nem is létezik, csak afféle lepelként funkcionál, amit Amy egyszer csak leránt magáról és nincs többé. Egy kicsit itt kezdett el ellaposodni a történet, nem ment át rózsaszínbe, vagy csöpögősbe, de valahogy nem tudta fenntartani az érdeklődésem.

Mondanom sem kell, Matt és Amy innentől boldog szerelmes párként élnek együtt tovább, legyőzve a környezetük kétkedését. Érdekes volt megismerni a szülők hozzáállását, "Julie" szüleit nagyon szimpatikus házaspárként festi le az írónő, végtelen szeretettel és nyitottsággal közelítenek ehhez az egész reinkarnációs kérdéshez, ugyanakkor Amy szüleit már nem volt ennyire egyszerű megnyerniük, igazi félelmekkel és a felfoghatatlant megérteni próbáló reakciókkal találkozunk részükről, ami lássuk be a realitáshoz közelebb is áll. 

A másik, ami miatt feszengtem, hogy most tényleg 8 együtt töltött őszinte gyermekkor vált ki ekkora szerelmet 21 év után, és tényleg erre építi innentől az írónő a karakterek kibontását? Picit tompította a méltatlankodásomat a bűnügyi szál megjelenése, de az is olyan valószerűtlenre, olyan lezáratlanra sikerült, hogy csak rövid ideig izgulhattam a gyilkos leleplezése miatt. Aztán ott volt a vége...mivel az egész reinkarnációs szál túlságosan távol állt tőlem, ezért a befejezést nem is értettem. Milyen többletet, tanulságot szeretett volna az írónő közvetíteni ezzel felénk, olvasók felé? Rejtély.

Összességében jó szívvel ajánlom ezt a könyvet a megmagyarázhatatlan és a spirituális utazás iránt érdeklődőknek. Ernst nagyon finoman, és pontosan ír, a szereplők szerethetőek, hétköznapiak. A két fiatal szerelme is teljesen visszafogott, érthető módon már-már szűzies, örültem, hogy az évtizedeken át tartó fájdalom, magány, bezárkózás és tehetetlenség után végre élvezhették a nekik adatott időt.

Az én személyes tanulságom az, hogy lehet a sorsot kicselezni, elodázni, de teljesen kiradírozni és újat rajzolni helyette nem.

A kötetet az Athenaeum kiadó jóvoltából olvashattam 448 oldalon. Megjelenés éve: 2018.

Albert Camus – Jacques Ferrandez: Az idegen

Amikor megláttam az Athenaeum megjelenésre váró könyvújdonságai között, már akkor tudtam, hogy ezt a kötetet mindenképp el kell olvasnom. Elég régen volt, hogy Camus-től olvastam a Közöny-t, kb. tinédzser korom azon időszakában lehetett, amikor egyszerre igyekeztem befalni az összes klasszikust. Ennek megvan az az előnye, hogy majd' húsz év távlatából már csak azokat veszem elő újra, amikről most is azt gondolom, hogy érdemes.

Emlékszem, mikor újrafordították a könyvet, már azt is épp eléggé bátor vállalkozásnak tartottam, mert az Idegen ugyan teljesen korrekt és tökéletesen fedi az eredetit, de pár helyütt a fordítás épp a "közönyt" változtatta meg olyan mai frázisokkal, amelyek nem közönyt, hanem sokkal inkább flegmaságot tükröznek, a kettő pedig nem ugyanaz. Amíg flegma vagy, addig csak leszarod, de ha már közönyös, akkor tényleg nincs vele semmi kötődésed, dolgod. Így valamelyest számomra veszített is a lényegből, noha a cím maga tetszett.

Szóval ezek után izgatottan és kétkedve vettem a kezembe Az idegent, amely ráadásul képregény formájában igyekszik visszaadni Camus gyors tempójú regényének morális dilemmáját, az abszurdot. Sikerült.

Az adaptációt Jacques Ferrandeznek köszönhetjük, aki Camus-höz hasonlóan szintén algír és azt kell mondanom akvarell-szerű képregényével tökéletesen hozza az eredeti könyv minden fordulatát. Maga a művészi munka ugyanis kiváló. Nem lehet szó nélkül elmenni a kivitelezés mellett, Ferrandez figurái maguk is karikatúráknak tűnnek, színeiben és ábrázolásmódjában zseniálisan jeleníti meg a beálló fordulatot, élezi ki az eseményeket. A könyv egyébként egy nagy alakú, igényes papírra nyomtatott ritkaság. A rajzok annyira szépek és oda valók, hogy az első képregényes oldalt kinyitva és a "de gyönyörű-n" túljutva is sokáig csak ugrál az ember szeme egyik kockáról a másikra, anélkül, hogy ténylegesen olvasni kezdene.

Kicsit muszáj beszélni magáról az alapműről, mert anélkül kevéssé megérthető, hogy mekkora vállalkozás is maga a képregény. A fülszöveg szerint a könyv "egy Meursault nevű algíri francia hivatalnokról szól, aki elkövet egy gyilkosságot, el is ítélik miatta. Meursault büntetése halál, a regény pedig a büntetés előtti börtönnapjait tárgyalja. A végkifejlet nem kétséges, a tanulság azonban meghökkentő. Miközben ugyanis Meursault ellen emberölés vádjával jogos eljárás folyik, egyúttal koncepciós per áldozata is. Ha ugyanis az öncélú gyilkosságot elkövető tettest beszámíthatatlannak nyilvánítanák, megmenekülhetne a fővesztéstől. A bírák azonban végső soron a meursault-i mentalitást, az abszurd emberi mivoltot büntetik. Feláldozzák Meursault-t azért, hogy ne kelljen szembenézniük saját létük abszurditásával."

Azért is tartom nagy kihívásnak, és ugyanakkor rendkívüli ötletnek a Közöny képregényes megjelenítését, mert a karakter(ek) mély összetettsége és maga az önmegfigyelő, introspektív pszichológia ábrázolása embertelen próbálkozásnak tűnik képileg ábrázolva. Maga a hely, a helyszínek is hiba nélkül jelennek meg, egyedülálló, hogy egyrészt pontosan olyan, mint a korabeli lehetett, másrészt pedig olyan, mint amilyennek képzeltem a '40-es évek Algériáját. A képeken alkalmazott lágy tónusok és pl. az épületek részletgazdagsága olyan élővé teszik az oldalakat, mintha a fejünkben pörgő képek, a fehér oldalakon elevenednének meg kivetítve.

"A rikkancsok kiáltását a már enyhülő levegőben, az utolsó madarak énekét a téren, a szendvicsárusok hívogatását, a villamosok csikorgását a magas kanyarokban, és az ég morgását, mielőtt a éjszaka lehull a kikötőre."

A történet előrehaladtával egy idő után be kellett látnom, a képkockák túl strukturáltnak, egydimenziósnak tűnnek. Vissza-vissza lapozva és gondolva azonban azt kell mondanom, azon kívül, hogy hagy egy minimális hiányérzetet, még ez is teljesen jól illeszkedik a történethez. S az is lehet, hogy tudatos.

Maga a sztori és ennek megfelelően a képi világ legmegdöbbentőbb felfedezése, "katarzisa" nagyjából az utolsó 15 oldalon következik be. A főszereplő Mersault világmeglátása, közönye, az őt  (és valamennyiünket) körülvevő gépezetből való kitörés lehetetlensége, magához az élethez és a halálhoz való viszonya igen élénken és ezáltal félelmetesen (jól) ábrázolt. A vége pedig egy rettenetesen érzékletes záró képsor és a vele együtt járó jól megérdemelt borzongás.

"Mit számít, ha gyilkossággal vádolnak, de azért végeznek ki, mert nem sírtál anyád temetésén?!"

Külön érdekesség, hogy a  művet Bayer Antal műfordító, a Magyar Képregénykiadók Szövetségének elnöke ültette át magyar nyelvre. Bátran merem ajánlani minden képregény rajongónak, klasszikus irodalom iránt érdeklődőnek, de nyugodt szívvel kezébe adnám bármely kamasznak, legyűrni a kötelezők iránti kötelező ellenszenvét, mert ezt egész biztosan nem fogja unni. Hibátlan munka ugyanis.

A kötetet kedvezményesen megveheted ITT!

Paige Toon: Egy ​darab a szívemből

"Nem vagyok egy 
Sok kis darabból állok 
Töredékek egészeként 
Az egyiket neked adtam 
És egy része most halott 
Valahányszor megbántasz 
Valahányszor sírok 
A darabka, mely a tiéd 
Lassan elenyész 
Egyelőre még él 
Nem veszítettél el 
De mások igen 
És ez olyasmi, amit jó lenne 
Ha nem felejtenél el"

A szüleim 40. házassági évfordulójára készülünk. A húgommal próbálunk egy albumot összeállítani a fiatal "együttjárós" időszakukból és az ifjú házas életükből. Peregnek a régi fotók a kezünkben, peregnek rajtuk az arcok, sokféle érzelemmel, néhol szigorúságig mesterkélten, néhol félszeg félmosollyal, néhol pedig önfeledt pillanatokba beleragadva. Elnézem őket, és eltűnődöm... Vajon ott és akkor boldogok voltak? Vagy csak annak tűnnek? Legyűrték őket a hétköznapok, a pénzkeresés, a megélhetési gondok, vagy sikerült még inkább megerősödniük egymás iránti szeretetükben?
Tudom, hogy szeretik egymást, nem csak a gyermek szemszögéből, hanem a nőéből is, mert nem tudnak huzamosabb ideig  egy helyiségben tartózkodni anélkül, hogy egymáshoz ne érnének; mert minden apró rezdülésükkel a másik felé fordulnak, és mert mindkettő őszinte érzelmekkel a hangjában aggódik a másikért, benne egy közös ponttal megosztva félelmeiket, egymástól függetlenül, ami én vagyok.

Paige Toon könyve éppen ezekről az egymáshoz kötő, egymáshoz kötődő kapcsokról szól. Kapcsokról, amelyek a másikhoz kötnek. Vagy nem kötnek, csak Te gondolod úgy. Szól még egyéb viszonyulásokról is, például az exekhez fűződőkről (óh, jaj!). És az elengedésről.  Arról egyértelműen.
Nem gondoltam volna, hogy pont egy chic-lit műfajú regény hozza elő belőlem az érzelmi kötődés misztériumának boncolgatását, ám mégis ez történt. Történetünk főszereplője Bridget, újságíró, blogger, aki utazásait magazinokban és persze a blogjában rögzíti sikerrel. No meg ez utóbbiban exeinek felkeresését is. Az alap koncepció ugyanis az, mely szerint Bridget azért nem tudja/tudta megtalálni a Nagy Ő-t, mert minden kapcsolatában ott hagyta a szíve egy kis darabkáját és nem teljes emberként nem tud kiteljesedni viszonyaiban. Szóval útra kel, hogy felkeresse valamennyi exét és visszakérje tőlük azt a bizonyos, ott felejtett kis darabot.

"– Mi az? – Csak… Ez a darabokban lévő szív dolog. Hogy azt írod, szeretnél valakit teljes szívedből szeretni. – Igen? – Tényleg azt hiszed, hogy képes leszel rá, pusztán attól, hogy találkozol az összes volt barátoddal, és visszaköveteled tőlük a szíved egy darabkáját?"

Azt kell mondanom, már ez a sztori is végtelenül izgalmas és rendkívül sok témát, érzelmet feszeget és meg is érint. Elindít az emberben egy nosztalgikus visszatekintést, és míg Bridget felkeresi a számára közömbös, de iránta még mindig nem az; az agresszor; a rocksztár, vagy éppen az "ő lehetett volna az, aki..." exeit, az olvasó óhatatlanul párhuzamot von. Vajon, ha én keresném fel valamennyi exemet, hogyan reagálnának? Nekem milyen az exeimhez fűződő viszonyom? Biztos, hogy egy velük való újratalálkozás a megfelelő módja a lezárásnak és tovább lépésnek? Nagyon érdekes és mélyre vezető kérdések, amelynek igyekeztem utána járni. Nem nagyon sikerült. Száraz, -vagy mondjuk inkább úgy- szakirodalom van a témában, de kevéssé a pszichológiai mélységekre voltam kíváncsi. A háttér alapvető ismerete miatt persze megérte, de sokkal izgalmasabbnak tartottam a mozgatórugók gyakorlatát. Mivel meglepően kevés a témában az internetes és nem Berki Krisztiánnak Hódi Pamelához fűződő viszonyáról szóló cikk, mini közvélemény kutatásba kezdtem. Az eredmények megérnének egy külön blogbejegyzést, úgyhogy ezt részleteiben nem is boncolgatom, viszont összegezve elmondható, hogy nem igazán tudjuk szépen elengedni a másikat, vagy egy harmadik segít hozzá ahhoz, hogy közömbössé váljon számunkra. Érdekes...

Toon könyve, annak ellenére, hogy kifejezetten nem szeretem a chick litet,  azért tetszett végtelenül, mert nem túl romantikus, nincsenek idealizált karakterek, a történet eseményei nem fordulnak sem rózsaszínbe, sem csöpögős giccsbe. És nincsenek benne fölösleges mondatok! Nagyon fontos! Szépen lassan hömpölyög a történet az elgondolkodtató részek pont annyi érzelmet kapnak, amennyit kell. Nincs túlcifrázva, sem kiszínezve, így sokkal szerethetőbb. Briget története az exek felkutatása során meglepő fordulatot vesz, és az írónő nagyon okosan egy plusz fordulatot csempész a sztoriba az özvegy, kislányát egyedül nevelő fiatal férfi, Charlie személyével. Számomra ez a kanyar plusz egy pontot tett hozzá az egészhez, mert szembesülünk a gyász és maga a veszteség érzés feldolgozásának egy másik oldalával is.

Összességében ez egy remek, "csajos" könyv, gyönyörű útleírásokkal (Cornwall és Thaiföld), romantikával, párkapcsolati kérdésekkel, és önmagunk megtalálásával.

Benyák Zoltán: Az utolsó emberig

Valamiért magyar szerző könyvét mindig nehezebb értékelnem, vagy azért mert annyira jó, hogy csupa ömlengős közhelyeket gondol róla az ember és minimum szinonima szótár kell egy normális és nem elcsépelt jelzőért; vagy azért, mert annyira azért nem jó, és hát ki szereti szapulni azt, ami hazai...

Benyáktól eddig a Csavargók dalát olvastam, ami nagyon tetszett, a maga szürreális, fájón sötét stílusával, de kérdőjeleket hagyott maga után bennem, kicsit hiányzott a végkövetkeztetés, összecsapottnak éreztem a befejezését, mint amikor valaki borzasztó terhet cipel hosszú ideig és végre ledobhatja. Aztán belevágtam Az utolsó emberig című új kötetébe és leesett az állam. Mondjuk már a borítótól is, de a külcsín a könyveknél különösen sokszor tévútra viszi az embert, de ez esetben tökéletesen illusztrálja a belső mondanivalót. Meg szép is, na.

A regény egy nagyon érdekes, mondhatnám vakmerő vállalkozás. A történet ugyanis 1588-ban, a nagy felfedezések korában indul egy hajótöréssel, és valahová a nagyon távoli jövőbe vezet, hogy végre véget érhessen. Hogy mi? Hát ez az! Egy ősi történet, az emberiség drámája, jó és rossz párharca. Örök erkölcsi dilemma, feloldhatatlan ellentét. Benyák nem másra vállalkozott, mint hogy egy monstre utazásra vigye az olvasót világokon és korokon át, afféle „Az ember tragédiája” utóérzéssel. Sikerült.

Ki irányítja a történelmet? Az isteni gondviselés? A gonosz mesterkedése? Az ember? Az egyén vagy a tömeg? Az efféle kérdések már a Madách dráma kapcsán is felmerültek, ám amíg ott az első emberpár áll a főszerepben Luciferrel együtt, itt egy másik hármas, az első testvérpár lesz az origó egy női karakterrel kiegészülve. Jó és rossz párharca, újjászületések sorozata, örökre megválaszolatlan kérdések belső dilemmája zajlik több, mint 300 oldalon.

Különlegessége a könyvnek, hogy az egyes fejezetek olyan jól elválnak egymástól, és annyira különböző eseményeket, különböző korokat elevenítenek meg, hogy időbe telik, mire az ember lánya észbe kap: ez bizony nem novellafüzér, hanem összefüggő szép kerek történet. Mikor ráeszméltem, miféle mesteri huncutság áldozata lettem, bennem azért felvillant egy másik könyv is: David Mitchell Felhőatlasza. Azt is szerettük.

"Mi a nagy riválisok. Az árnyék és a fény, ha patetikus akarok lenni; a tűz és a víz, ha törzsi; tigris és bárány"

A regény legnagyobb értéke számomra a sokszínűsége mellett az, hogy végig hiteles tud maradni. És minden szempontból hozza is a kívánt színvonalat. Sade márki Franciaországa, Hasfelmetsző Jack Angliája vagy az utópikus, jövőbeni állam színtere, nemcsak a helyszínek váltakozása miatt izgalmas kihívás, hanem legalább ugyanennyi műfaji sajátosságot is magában foglal. Meglepő, hogy míg például Madáchnál Lucifer kalauzolja a különböző színeken keresztül Ádámot, az „útvezető”, a megelégedéssel ironizáló ördög, egy olyan jövendő képét festi le, melynek alapja a kétely, felépítménye pedig a tragikum; itt, ha úri kedve úgy tartja, az olvasó maga is Luciferré válhat. Szívfájdalmam, hogy a Nő a kötetben oly kevéssé volt tudatában saját szerepének, és gyakorlatilag passzív főhősként, befolyással bíró naivaként követi a duót századokon át. Különleges, szinte kézzel foghatóan érzékletes atmoszféra burkolja be mindezt, ami többek számára nyomasztónak tűnhet, szerintem viszont sokkal inkább realisztikus. 

"Tudod, a magam részéről úgy látom, hogy az ember egyre kapkodóbban él. Nem képes már tudomásul venni, hogy egy élethossz alatt alig néhány dologgal tud érdemben foglalkozni. Mindent akar. Habzsolna. Ebből aztán pokoli gyorsasággal egyre több művészeti irányzat, politikai ideológia, vallási hóbort, szokás, trend,divat üti fel a fejét. Gyorsabban nyílnak el, mint a legrövidebb életű virág, úgy lobbannak fel, mint a szilveszteri tűzijáték szikrái az újév egyetlen pillanatában. A korunk sűrű és tömény. Nem lehet eligazodni benne, annyira fullasztó. Mintha mézbe mártottak volna, és most abban kellene lélegeznünk."

Benyák már a történet legelejétől nem kíméli olvasóit, gyomorforgató jelenetekkel ábrázolja az emberség elvesztésének pillanatait. A kötetet erős filozofikusság, szimbolikus gondolkodás jellemzi, olvasmányos stílusa miatt ugyanakkor az embernek nem okoz különösebb nehézséget belemerülni ezekbe a mélységekbe. 

A több más könyvvel felfedezhető párhuzam ellenére az is nagyon tetszett, hogy az író végig okosan egyensúlyozott. Egy kicsit Az ember tragédiája, egy kicsit Felhőatlasz, egy kicsit Pi élete is...de mégis nagyon Az utolsó emberig. Ha belegondolunk, azt már a Szentírás óta tudjuk, hogy Isten a jó és az ősellensége a Sátán a rossz, a gonosz. Isten nem köt kompromisszumot, nem alkuszik meg és a Sátán is hasonlóan van ezzel. Természetesen a Sátán nem mondja önmagára, hogy ő a rossz, a gonosz, hanem a világosság angyalaként igyekszik feltüntetni magát és elhitetni mindenkivel, hogy ő a jó. Erre csak úgy képes, hogy a régi módszerhez folyamodva kétségbe vonja Isten örök és megváltoztathatatlan rendjét a jóval és rosszal kapcsolatban. Jónak mondja a rosszat és igyekszik meggyőzni erről az embereket. Ennek az lesz az eredménye, hogy megfordítja az isteni értékrendet azt mondva jónak, amit ő képvisel és az lesz a rossz, amit Isten igéje mond. A Sátán kedvelt módszere az összezavarás, az örök értékek kétségbe vonása és viszonylagossá tétele az emberekre bízva, hogy az ember maga döntse el, neki mi a jó és mi a rossz. 

Ezt a történetet dolgozta fel Benyák Zoltán egy csodálatos modern sok-sok darabos, rendkívül fantáziadús irodalmi puzzle-t alkotva. Örülök, hogy egy-két darabkáját saját mércém szerint magam is összerakhattam.

"Ha elég sokat kötögeted össze a pontokat, akkor minden tett, amit valaha ember elkövetett, közvetlenül a miénk."

 A könyvet az Athenaeum jóvoltából 352 oldalon olvastam. Kiadás éve: 2018.
A kötetet kedvezményesen megvásárolhatod ITT!

Majgull Axelsson: Nem vagyok Miriam

Tegye a szívére a kezét mindenki, és őszintén vallja meg, hogy a Holokauszt szót meghallva az első gondolata nem a zsidóság...Ugye? Akkor mondok egy másikat: Porajmos. Vagy Parajmos. Kicsit muszáj árnyalnunk a képet, mert nagyon is sok minden múlik rajta. Például egy ember élete.

/A roma holokauszt áldozatainak emlékműve Koblenzben/

Azt hiszem igen indokolt a közönyt az emberiség egyik legnagyobb ellenségének definiálni. Aki közönyös marad, abból a történések nem váltanak ki semmilyen érzelmet, ami pedig két dolog miatt is veszélyes: nem sarkall cselekvésre, mert nincs mozgatórugó, illetve nem indít el olyan folyamatokat, mint pl. az emlékezés. Ezáltal pedig az emlékeztetés. Nagy felelősség. Axelsson könyvének egyik erőssége, hogy arra is felhívja a figyelmet, a második világháború náci rendszere nemcsak a zsidó népirtásról szólt, hanem a romák, az oroszok hadifoglyok, a fogyatékosok, a homoszexuálisok, vagy vallási ellenállók, "rendszeridegenek", kommunisták megsemmisítéséről. "A nácik minden áldozatát figyelembe véve a halottak száma jóval nagyobb, a legtöbb becslés 9 és 11 millió közé teszi."  

A porajmos a második világháborúban a Harmadik Birodalom által a cigányok körében végrehajtott etnikai tisztogatás. A szó jelentése: elpusztítás, elnyeletés. A könyv szempontjából a második különösképp találó, mert egy olyan asszony fiktív visszaemlékezéséről szól, akinek az üldöztetés, a koncentrációs táborok borzalmai nemcsak a családját, a biztonságát, az életét, az emberi mivoltát vették el, hanem az identitását is a túlélés érdekében.

"– Volt egy barátom, akit Anusának hívtak. Régen. 
A Másik Anusa kezdte begombolni a kabátot, de most megállt, és Miriamra nézett:
– Cigány volt?
Miriam nem válaszolt, nem mert válaszolni, csak megrázta a fejét. A Másik Anusa erősen ránézett, és súgva kérdezte:
– És te? Rom szan? Romengi szan?
A világ egy pillanat alatt megingott, Miriam belső falain kitágultak a repedések, s egy pillanatra elöntötte a vágy – elakarta hagyni ezt az álmot, amiben élt, vissza akart térni saját nyelvéhez és saját életéhez, az igazsághoz és valósághoz, de tudta, hogy lehetetlen, túl súlyos következményekkel járt volna, nem történhetett meg, nem volt szabad megtörténnie, úgyhogy bedugta a kezét a bunda zsebébe, és újra megrázta a fejét. Beletelt egy kis időbe, mire visszanyerte a hangját:
– Ne haragudj – mondta szelíden. – Nem értettem, mit mondtál."

2013-ban Miriam 85 éves, és családja körében ünnepelni készül, mikor a neki ajándékba szánt ékszer, egy szép cigány kézműves karkötő, elindítja a főszereplőben az emlékezés folyamát, és kicsúszik a száján egy mondat, miszerint: "Nem vagyok Miriam."- események lavináját működésbe hozva ezzel. Innen a könyv nagyjából három idősíkon játszódik nem egymás utániságban, hanem össze-vissza ugrálva. Több helyen olvastam, hogy ez nagyban rontott mások számára a kötet élvezeti értékén, engem azonban érdekes módon egyáltalán nem zavart, sőt... Mivel maga a történet eleje egy rendkívül zavart helyzetet idéz meg, amiről nem is nagyon tudjuk, hogy egy szenilis idős hölgy fejében játszódik-e, vagy valós sztorit kíván megjeleníteni, valahogy rendjén valónak éreztem ezt a fajta kibogozásra várást. Aztán a későbbiekben ez volt az az írói eszköz, amely Miriam félelmét kézzelfoghatóvá tette és mindvégig fenntartotta.

Maga a kerettörténet, Miriam családjának egymáshoz fűződő viszonya, és el nem mondott dolgaik tornya, végig rendkívül nyomasztó, szürke és lassúdadan halad a végkifejlet felé. A mostohafia, Thomas az a szereplő, akinek jelenlétén keresztül betekintést nyerhetünk a régmúlt eseményekbe, illetve unokája Camilla, akinél átszakad a 68 évig rejtegetett titok gátja és elkezdi mesélni Miriam  valódi történetét. Az tudott a család számára, hogy Miriam egy rendes zsidó család Auschwitzot is megjárt, egyedüli túlélő lánya. Az igazság azonban az hogy, Miriam valódi neve Malika, akit roma kisöccsével s unokanővérével együtt hurcoltak előbb árvaházba, majd haláltáborba. Ebben az időben a náci németek még azon az állásponton vannak, hogy a cigányok az eredeti indiai árják leszármazottai, ugyanakkor megbízhatatlan bűnözőként megbélyegzett népcsoport. A dilemmát persze a fajelmélet ideológusai gyorsan feloldják, szerintük a cigányság az árják azon alsóbb osztályaiból származik, amelyek vándorlásuk során keveredtek az alacsonyabb rendű népekkel, például a dravidákkal, a szemitákkal és a törökökkel. Szegénységüket és nomád életmódjukat e keveredés következményének tartották, és így az árják faji tisztaságát fenyegető tényezőkké, tehát megsemmisítendőkké lettek.

Sokat gondolkodtam azon, vajon valójában el lehet-e nyomni saját személyiségünket, egész identitásunkat ennyire hosszú időn keresztül anélkül, hogy a végeredmény ne torkolljon katasztrófába, vagy hogy az elnyomott "titok" ki ne derüljék... De a félelem mozgatórugója nem lebecsülendő erő. Mint ahogy a mélyen eltemetett emlékek súlya sem. Mert hogyan is lehetne azt elmesélni, hogy az öcséd arca a koncentrációs táborban Mengele Noma-kísérletétől egyszerűen elfogyott?  Vagy azt, hogy azért nem akartad a haláltábor áramos kerítésén végezni, mert ha már nem maradt semmid és senkid, legalább a holttested legyen teljes és maradjon meg mindene? Hogy ne maradjon ott a kezed a drótokon?

Amikor Malikát átszállítják Ravensbrückbe, a vagonban újabb embertelen támadás éri, és ruha nélkül marad. Ekkor dől el végleg a sorsa, és bújik bele Miriam Goldberg "bőrébe" úgy, mint ahogyan magára ölti rabruháját. A történet folytatásából kiderül, mindez nemcsak a lágerbeli napjait, hanem a háború után a későbbi életét is meghatározza. Zsidó túlélőként a Vöröskereszt által Svédországba kerül, ami egészen az 1960-as évekig nem fogad be romákat. Sőt, az egyik legkeresztényebb svéd városban, Jönköpingben '48-ban zavargások kezdődnek ellenük, "Kifelé a cigányokkal!" - követeli a magát kereszténynek nevező tömeg. Malika-Miriam így teljesen elsajátítja az elvárt magatartásformát, beszédstílust, modort és gesztusokat, svédebb lesz a svédnél, csak hogy ne kelljen többé rettegnie és biztonságban élhessen. Az önbecsapásnak ez a fajta maximalizmusa azért is megrendítő, mert Malika identitásvesztése, én-azonosságának szándékos száműzése éppen a pubertáskorban, az identitás kialakulásának végén kezdődik el. Tévedés azt hinni, hogy Miriam beilleszkedik Svédországban! Nagyon fontos hogy itt nem beilleszkedésről, hanem tökéletes azonosulásól beszélhetünk, aminek ára a teljes önmegtagadás. Miriam is csak akkor fogadja el igazán önmagát, mikor a regény végén végre nem kell rejtőzködnie többé.

"– Ma reggel azt mondtad, hogy te nem vagy Miriam. Ez igaz? Miriam rámosolyog, és kicsit megrázza a fejét: – Nem. Nem pontosan. Úgy mondhatnám, hogy valóban Miriamnak hívnak… Miriamnak is."

Axelsson könyve azért is nagyon fontos kötet, mert nemcsak szembenézésre szólít, hanem emlékezetkultúrára épít, és reflekcióra kötelez. Olyan fogalmak újragondolását indítja el, mint az előítélet, elhallgatás és emlékezés.

"Újra és újra mondjuk el az embereknek, hogy nagyon nincs rendben más emberek származásával, vagy a haláltáborokkal viccelődni, soha. Erre mindig emlékeznünk kell. Mert ha nem tesszük, könnyen elölről kezdődhet az egész.”

A svéd írónő volt a díszvendége az idei Élet Menetének. A magyarországi Élet Menete Alapítvány célja, hogy rendezvényeiken bárki, felekezeti és politikai hovatartozásra való tekintet nélkül róhassa le kegyeletét a holokauszt áldozatainak emléke előtt, és hitet tegyen a társadalmi szolidaritás és a demokratikus politikai kultúra mellett. A Nem vagyok Miriam Péterfy Gergely átiratát a Vígszínház 2019. februárjában tervezi bemutatni, Kincses Réka rendezésében, a főszerepben Igó Évával.

A könyvet az Athenaeum jóvoltából olvashattam 424 oldalon. Kiadás éve: 2018.

Kimberley Freeman: Örökzöld-zuhatag

Váltott kettős narratívával van dolgunk, mely 88 évet választ el egymástól, színhelye pedig egyaránt a fenséges, nagy múltú történelmi szálloda, az Evergreen Spa Hotel Ausztráliában, a Kék-hegységben.

[Vigyázz spoiler!]

Az egyik szál 1926-ba vezet, amikor is a Honeychurch-Black testvérpár, Flora és Sam az ausztrál elit által kedvelt Evergreen Spa Hotelbe látogat Sam gyógyulása érdekében. A hely afféle szanatóriumként funkcionálna Sam számára, hiszen a testvérek apja azért küldte őt a neves szállodába nővére felügyeletével, hogy kigyógyuljon ópium-függőségéből. Sam karakterében az írónő egyik bravúrjának lehetünk tanúi, olyan ügyesen csavarja át a kellemes, jóképű fiatalember figuráját egy drogfüggő, felelőtlen aranyifjú szerepébe, hogy Violettel együtt mi is átértékeljük a róla addig kialakított képet. Violet: a szintén felelőtlen, életkorának megfelelően kellőképp önző tinédzser korú lány kényszerből, barátja ajánlására kerül a jómódú hotelbe és egyúttal Sam látókörébe. A kettejük közti vonzalom az, amit első látásra szerelemnek szokás nevezni, ám a társadalmi helyzetükből adódó különbségek miatt végig titkolózásra kényszerülnek, míg szerelmük tragédiába nem fordul.

"Azt hitte a szenvedély villámcsapásszerű, tűzforró, elementáris erő. De már tudja, hogy nem az, hanem időtlen, feneketlen, mélységesen mély kút. Vagy inkább olyan, mint a dagály. Lassan közeleg, ám ha egyszer célba ér, roppant erővel, hajthatatlanul mozgatja a világot. Az igazi szenvedély nem éri be az álmodozással: az igazi szenvedély kitart."

Mint már említettem, a regény egyik fő erőssége a karakterek fantasztikus kidolgozottságában és megjelenítésében rejlik. Mindegyik szereplő -legyen az fő, vagy csak mellékszerepet kapott- él és megelevenedik a lapokon. Flora például, egy olyan anyát helyettesítő nőtípust képvisel, aki a korabeli elvárások, konvenciók, valamint saját belső késztetései, igényeinek megvalósítása határán mozog. Kevés reményt ad öccsének ilyesfajta meggyógyítása, gyógyulása számára. Realisztikus, kötelességtudó, ezért kitart apja kívánsága mellett. 

A testvérekkel együtt Flora vőlegénye, Tony és néhány barátja is a szállodai társasághoz tartozik. Flora feladatait tökéletes precizitással teljesíti, ugyanakkor arról álmodozik, hogy orvossá válik, de családja számára ő csak egy fiatal nő, aki kifogástalan előmenetel helyett mindenképp előnyös házasságra termett. Bár kevéssé szép, de rendkívül megbízható és jó nevű nemesi családból való, ezért a végtelenül primitív, proli környezetből felülemelkedett Tonynak, és az elvárásoknak több, mint tökéletes.

Az események aztán veszedelmes fordulatot vesznek, amikor egy hatalmas hóvihar elvágja a szállodát a szomszéd falutól. A feszültség, a frusztráció és az elszigeteltség tapinthatóvá sűrűsödik a lapokon és érzékelhetően lerombolja az erkölcsi és társadalmi normákat. A szálloda megmaradt vendégei csupán minimális személyzetre hagyatkozhatnak, hogy gondoskodhassanak a cseppet sem csökkenő igényeikről. A körülmények azonban egyre romlanak. Az ellátásuk megoldatlan, a személyzet megbetegszik, nincs áram, és ami a legfontosabb, Sam ópiuma elfogy az indulatok pedig végzetesen elszabadulnak....

2014-ben, szeretett testvére, Adam halála után, Lauren Beck az Evergreen-vízeséshez jön, hogy a szálloda kávézójában dolgozzon. Elsőként van távol Tazmániától, az otthonától. Bár harminc éves, Lauren naiv a világ szinte minden területén, mert családja egyfajta furcsa, már-már abnormális burkot vont köré, miközben évekig gondosan ápolták halálos beteg bátyját. Ízelítőt kapunk Lauren családi viszonyairól, az anyának a gyermekeihez fűződő, enyhén szólva is megkérdőjelezhető kapcsolatáról, valamint fény derül Adam titokzatos szerelmére is.
A felújításra váró szállodán Tomas, a dán építészek egyike dolgozik, aki rendre betér Lauren kávézójába. A nő életében első ízben tudja meg, milyen érzés, ha vonzónak találják az embert, milyen flörtölni és egy romantikus kapcsolatot kialakítani valakivel. Rövid ismeretség után Tomas a szálloda nyugati szárnyának kulcsát átadja Laurennek, ahol az régi szerelmes leveleket fedez fel. Tomas közben magánéleti viszontagságok miatt visszatér Dániába, így Lauren egyedül indul a küldetésre, hogy többet megtudjon a levelek írójáról, SBH-ról. Mindeközben feltűnik egy titokzatos idős hölgy, és Laren halott fivérének régi szerelme is...

A regény történelmi hátterének kidolgozottsága és megjelenítése külön említést érdemel, érezni, hogy az írónő rengeteg energiát tett a kutatómunkába. Az oldalakon hibátlanul jelenik meg a '20-as évek atmoszférája, az az időszak, amikor a férfiak és a nők igen-igen szegregáltak voltak, a társadalomban is eszerint a kettős mérce szerint mértek és ítéltek, tekintve, hogy évekkel az egyenjogúság látszatának halvány felvillanása előtt járunk. Freeman izgalmasan ábrázolja a társadalmi rétegeket, a szigorú elkülönülést, a homoszexualitáshoz való viszonyulást és a bármiféle másság kezelését.
Az Örökzöld-zuhatag több, mint egy romantikus szerelmi történet, a testvérek és a barátok közti szeretetről, a szülő-gyermek kapcsolatról szól egy jó adag rejtéllyel és izgalommal nyakon öntve.

Csemegeként pedig meghallgathatod az írónőt arról, hogyan inspirálta őt nagymamája az Örökzöld-zuhatag megírására.

A könyvet az Athenaeum kiadó jóvoltából, 416 oldalon olvastam. Megjelenés éve 2018.

Vámos Mikós: Töredelmes vallomás

Őszinte leszek, egy bajom van a töredelmes, maguktól kikívánkozó vallomásokkal: nem igen tudok velük mit kezdeni. Mármint írásos formában. Amennyiben az a cél, vagy úgy hozza a sors, hogy személyesen, direkt, vagy véletlenül épp nálam találja magát valaki mikor szakad el a cérna, vagy borul ki a bili, teherletétel szempontjából nagyon szívesen segítek. Meghallgatom az illetőt, általában még a feldogozáshoz is segítséget jelentő kérdéseket tudok feltenni, kifújja magát az illető, megnyugszunk és halad minden tovább. Amikor azonban mindezzel egy kötetben kellenem csinálnom valamit, akkor sokszor elbizonytalanodom. Valószínűleg bennem is van hiba, ugyanakkor azt kell mondanom nagyon kevés olyan szerzőt olvastam, aki rendelkezik azzal a stílussal, mely ehhez a műfajhoz szükségeltetne. Szerintem. Mert vagy legyen egy általánosságban kedves-bolondos bölcsességeket megismertetni kívánó személyiség, aki személyes történéseivel színezi a sztorit (lásd Forrest Gump a buszmegállóban); vagy akkor rántson annyira mélyen magával, hogy eszembe se jusson azon gondolkodni, kell-e, jó-e ez most nekem. Jártam már úgy Polcz Alaine egyik kötetével is, hogy annyira indokolatlanul intimnek éreztem, oly nagyon benne jártunk egyből az intim szférájában, hogy abban a minőségben és szövegkörnyezetben nem találtam fel magam.

Vámos kicsit Forrest Gump. De mindenképpen arany középút. Nem tudom megítélni, mennyire tudatos írói munka eredménye ez, de tulajdonképpen mindegy is. Ezt a kötetét valamiért már az egy harmadától, mondjuk úgy, epilógusnak éreztem. Persze, benne van ebben a kor, meg az évek, amit az ember nem is bán egyáltalán. Nagy bravúr, hogy sikerült összehozni egy novellás kötetet úgy, hogy annak ennyire kiegyensúlyozott, jól bejárható íve legyen, amit ráadásul még könnyű is olvasni. 

"Olyan időket élünk, amikor bizonyos dolgokat nem szabad elmesélni. Csak esetleg – hosszabb habozás után – töredelmesen bevallani."

A töredelmes vallomás Vámos Miklós reminiszcenciája, egy színvonalas visszaemlékezés, amiben mindenki szerencséjére van múltidézés és annak minden hozománya. A személyes tapasztalások révén, kapunk végtelenül szimpatikus, és cseppet sem felszínes életbölcsességeket, vagy, ami nekem még jobban tetszett, magától magához címzett kiszólásokat, következtetéseket. Benne vannak hát az élet kis és nagy dolgai, családtagok, szerelmek, barátságok, és ezek anekdotái. A túl korán megkezdett házasságé, vagy a túl korán felnőni kényszerülő gyermekkoré. Az adott életszakaszt körülvevő éra ábrázolása kristálytiszta és hibátlan. S mindeközben végig-végig szerethető.

"A legfájdalmasabb emlékek mindig ahhoz kapcsolódnak, amikor nincs kit hibáztatni, egyértelmű, hogy mi voltunk hülyék. Inkább egyes számban: ÉN VOLTAM HÜLYE."

Szerethető, mert magunkra ismerhetünk a szereplők, vagy a megélt életesemények kapcsán. Szerethető, mert a hangnem mindvégig közvetlen, de nem rám- vagy túlerőltetett. Szerethető, mert végtelenül egyszerű és őszinte. Van benne zsenialitás, -lásd egy mondatos (!) novellák- és intelligens humor pedig még több. Vagy, hogy messzire ne menjünk ez a mondata:

"Az olvasók csodálatos emberek."

Hát lehet az ilyen írót nem szeretni?! Meg azért is, mert a novellák során keresztül bemutatott felidézésekből egy dolgot egyértelműen és biztosan levonhatunk: az életet a maga kusza-furcsa mivoltában jól tessék megélni. Akár így visszaemlékezéseken keresztül is. Vagy meztelenül, kristálytiszta víztükör alatt úszkálva, mint a borítón.

Szeressétek!

A kötetet az Athenaeum kiadó jóvoltából olvashattam, 248. oldalon. Megjelenés éve: 2018.

Uj Péter: Ömbizalompunpa

"A Szerda egy rovat, de még inkább műfaj, amit az Index- és 444-alapító Uj Péter írt a Népszabadságban."

"UP tömény, mint Bosch, kis felületre visz fel sokat, mint van Eyck..."

"Hittünk abban, hogy az interneten nem csak összegyűjteni lehet tartalmat, hanem csinálni is. Uj Péter volt a legelkötelezettebb és sikerült is neki."

Ezeket és hasonlókat olvastam Uj Péterről, akinek nevét leginkább az Indexhez és a 444.hu-hoz, írásait pedig főként a kétezres évek elejének Népszabadságából ismertem. Azért nőiesen bevallom, amikor értesültem róla, hogy a zsurnalisztának könyve jelent meg, erősen dolgozott bennem a kíváncsiság, mert nem tudtam elképzelni, abból a zagyvalékos remekből, ami UP-ből úgy folyik, mint EP-ből, hogyan áll össze vajon egy kötet?! Egyébként pedig, személy szerint kihívásnak tűnt elolvasni a könyvet, mert kb. ugyanolyan mértékben van herótom a politizálástól, mint amennyire lelkesedem az intellektusért, és van kedvemre a nyelvi humor. Ezzel így össze is foglaltam, hogy mi Uj Péter lényege, és azt is mondom mindjárt miért is tettem nagyon jól, hogy hagytam magam el/megszédíteni a furcsa glosszákba szabott iróniától.

1. Mert Uj Péter sem szenvedheti a butaságot. Ja, hogy még ki nem...Hát én. Gyűlölöm az emberi fejekben elterpeszkedő, jobbára a trendiségben rejtőző sötétséget. Kiszorítja a józan parasztit, hogy a nagyívűről, a szárnyalóról és a géniuszról már ne is beszéljek. Míg jómagam a megvető közönnyel, addig UP a szavakkal és egy igen éles görbe tükörrel harcol a kreténség ellen.

2. Mert Uj Péter mindig új. Akármennyire rosszul hangzik is, de tényleg. Jómagam például már egészen biztosan nem emlékeztem a cikkekben előforduló szereplők nevének egyharmadára. UP rámutat a publicisztikák illékonyságára, ezért a cikkeit összegzésekkel vezeti fel, lábjegyzeteli, kommenteli. Igazából mégis ott van az az aprócska tény, hogy név nélkül is teljesen felismerhetőek a magyar köz- és magánélet szereplői, lásd pl. a -90-es évek vállalkozója. Úgy tudja rekonstruálni a rendszerváltás éveit és azt követő időszakot - vagy ahogyan ő fogalmaz "a cirillbetűs kovbojhangulatát" -, hogy az ember elképzelni sem tudja, hogy fog a Nagy D-ből, a Merdzsóból és a Gyúrónadrágból összeállni a  neonszín öltönyös-ruhás, susogó mackós, makkos cipős, technós '90-es évek patchworkje... Összefog. 

3. Mert Uj Péter ír is, nem csak lát és dokumentál. Újságírók könyveitől ezért szoktam félni, vagy rosszabb esetben lábrázást kapni. Gyanítom egészen másfajta véna szükségeltetik egyikhez is, másikhoz is. Legkedvesebb a személyes emlékein alapuló szösszenetei voltak, nagyon bele lehet merülni az általuk keltett noszatalgikus hangulatba. A könyvben azt olvastam, élete nagy bókja volt, amikor valaki az írását Eszterházyéhoz hasonlította. Pedig tényleg. Erősen emlékeztet a stílus, és az is, ahogyan a szavakat egymásba fűzi, ahogyan a véleményét félremagyarázás nélküli egy történetbe szövi. Nem semmi.

Nos, összegezve ezért éri meg szerintem Ömbizalompunpát olvasni. Ami zavaró volt benne, az a néhol sok(k)-nak tűnő, hozzám nem mindig elérő, s kicsit izzadtságszagúnak tűnő groteszk. Szerethető egyébként, és én általában kedvelem is, lehet, csak megfelelő adagolás kérdése az egész.

A kötet Uj Péter 1995-2005 közötti írásaiból, glosszáiból és karcolataiból átszűrt, remekbe szabott válogatása. 21 évnyi  cikkhalom, melyek átszerkesztve, szócikkei révén aktualizálva tárják elénk a múltat. Karikatúrába ágyazva mutat meg, idéz fel egy más Magyarországot: a pitit, a kisstílűt, a gagyit és az ízléstelent, amiből ez az egész mai magyar valóság furcsa torszüleménye kifejlődött. Azt is mondhatnám, olyannyira jól sikerült neki a megfigyelés kedvenc leshelyéről, hogy maga is beobachtungstellévé lett.

"Rovatom, a Szerda végül 21 évig húzta. 1995-ben indult tehát, könnyű kiszámolni. Azt hiszem, nem sikerült megdöntenie a rekordot, amelyet Árkus József Egy hét című humorrovata tart vagy tartott: 1968-tól 89-ig futott. Ez kábé holtverseny. (Viszont én meg nem voltam ávós, amit mindenképp a saját javamra írok.)"

Hillary Jordan - Mudbound (Sárfészek)

Jordan díjnyertes debütáló regénye a Sárfészek, nyugodtan lehetne az előítélet könyve. Találkozhatunk benne apróbb megnyilvánulásaival, enyhe kis fintoraival, mely kimerülhet egy megvető szájhúzásban, de össze is rezzenhetünk a lapokon eluralkodó önkényességbe forduló brutalitást olvasva. A könyv 1946-ban, a második világháború után játszódik, Mississippi állam deltavidékén, ahol az emberek sorsát a mezőgazdaság, a birtok, a föld és a háborús élmények határozzák meg.

Hol van már 1861 és a Konföderáció, és hol van például Alexander Stephens, aki szerint "a négerek nem egyenlőek a fehér emberekkel; hogy a rabszolgaság – alárendelés a feljebbvaló fajnak – a természetes és általános életformájuk." - gondolhatnánk. Rossz hírem van. Itt van mind. Itt burjánzik végig 320 oldalon, hiába "írunk" 1861-et.

Ami elsőként megfogott a regényben, az Jordan írásmódja. A téma ugyanis lássuk be, annak szélsőséges és köztudottan érzelmeket kiváltó mivolta miatt -rabszolgaság, elnyomás, feketék-fehérek konfliktusa- már félsiker, ha ügyesen van kiaknázva. Annak megírása azonban már nagyon nem mindegy, született már annyi regény, film, novella, stb. ugyanebben a témában, hogy nehéz helyzetben lehet az, aki a sokadik bőrt akarja lehúzni róla, anélkül, hogy ne legyen egysíkú, és ne vesszen a feledés homályába, az "egy a sok közül" fikciók közé. Hát a Sárfészek minden bizonyára nem fog. Amint már említettem, Hillary Jordan írásmódja ugyanis egészen eltérő, új irányvonalat képvisel az eddig ilyen, vagy hasonló témát feldolgozó íróktól, olyan szuggesztíven jeleníti meg az alakjait és tud kívül helyezkedni a tragikus fordulatoknál, hogy az döbbenet. Nagyon érdekes, hogy viszonylag érzékenyen reagálok a regényben is megjelenő élethelyzetekre, sorsfordulatokra, mégis a váltakozó narratíva és az örökké tárgyilagos, realista, szinte rideg megjelenítés miatt sikerül kívülre helyezkedni és maradni az egyébként szívbemarkoló jeleneteknél.

Kezdetben, az első oldalak olvasása után tartottam tőle, hogy a regény Cullinan: Csábítás című könyvének sorsásra jut majd, hiszen az amerikai Dél, a feketék helyzete, sőt a váltott szemszög alkalmazása is mind-mind ebbe az irányba mutatott. Amíg azonban Cullinannél nem értettem, és nem tartottam indokoltnak a több (ott 8) nézőpont váltogatását, itt ezt alkalmazva az írónő karakterei szinte kiköszöntek a sorok közül és lejöttek a lapról, hogy elmeséljék családregényüket és tragédiájukat. 

A regény kezdetén Laurát ismerhetjük meg leginkább, a vénlánynak számító képzett, okos és jólnevelt asszonyt, akinek sorsába az írónő beleszövi az 1900-as évek közepének elmaradott, hímsoviniszta nézeteit, miszerint egy nő legyen szép, buta, a végletekig engedelmes és szülésen, házimunkán, valamint férjének bálványozásán kívül mással ne foglalkozzék. Laura személyében aztán szépen felszámolja ezeket a nézeteket, a nőnek igénye van a szépre, a művészetekre, az elismerésre. Mindezek és társadalmi helyzete miatt Laura egyfajta kirekesztettségben és magányban kell, hogy éljen. Ettől a magánytól menti meg aztán a férje, Henry, hogy egy másfajta magányba száműzze, igaz már társadalmilag elfogadott rangban, férjes asszonyként. A másfajta magány egy mocskos, elszigetelt farm a semmi közepén, az állandó sár vidékén, melyet ráadásul a bigott és fajgyűlölő apósa próbál irányítani. Ahogyan növekszik Laurában a helytől kapott klausztrofóbia és elvágyódás, úgy megy keresztül egy folyamatos jellemformálódáson, melyet gyönyörű fordulatok és képek írnak le a könyvben.

"Ha a farmra gondolok, csak a sarat látom. A férjem körme alatt, a gyerekek térdén és hajában. Úgy szippantja be a lábam, mint egy falánk újszülött a mellbimbót. Csizmatalpnyi foltokban foglalja el a házat. Hiába is próbálnám visszaverni, elborít mindent. Barnában álmodom."

A többi szereplőt tekintve, valamennyiükre jellemző ez az egy helyben toporgás, az elfogadás és örökös tervezgetés, de tettekre semmit át nem váltó szemlélet. Henry saját maga szerint a tipikus jó ember, jó férj, jó fiú, jó báty - miközben fogalma sincs az őt körülvevők lelkében dúló viharokról, vagy ha van is, ahhoz is középszerű, hogy bármit is hozzá tegyen ehhez. Öccse Jamie, a sármőr, háborús pilóta, ugyanakkor képtelen feldolgozni az őt ért sokkot, így az alkoholba menekül. A háború lesz a kapcsolódási pont közte, illetve a McAllan család és birtokuk egy részének bérlői a fekete bőrű Jacksonék között. Ronsel Jackson, a legidősebb fiú, tulajdonképpen a háború révén szeretne kikerülni a lakhelyét teljesen elborító faji szegregációból, ott érzi először, hogy ő is ember, aki igenis ér valamit, akinek lehetnek vágyai, gondolatai, aki szeret és akit szerethetnek. Ronsel kiemelkedően okos, intelligens, és éppen ez lesz a veszte, nem látja, hogy ami a háború zűrzavarában megengedhető volt, az a szülőföldjén ellenérzést, sőt gyűlölet vált ki. Az elfojtott gyűlöletet és haragot egyébként tökéletesen ábrázolja a folyton jelen lévő és hömpölygő sár, mely egyszer csak elborít mindent.

"Elmentem harcolni a hazámért, és arra tértem vissza, hogy semmit se változott. A feketék még most is a busz végében utaztak és a hátsó ajtón jártak be-ki; még mindig a fehérek gyapotját szedték és a fehérek bocsánatáért könyörögtek."

A regény a végletekig lecsupaszítva mutatja be a rasszizmust, a családon belüli erőszakot, és az elvakult őrületig fokozódó utálatot. Nagyon szerettem volna, ha a szereplők hajon fogva kirángatják magukat ebből a sártengerből, de tudtam számomra Jordan könyvének az a gyengesége, amiben nagyon erős. Becsap a szépséges borító, becsap még a színe is, lenne inkább reménytelenül szürkésbarna a ragyogó avarszín helyett. Ezeknek a karaktereknek hajlíthatatlan a végzetük, nincs abban lehetőség egy csöpp vargabetűre sem, és egyik sem fog levonni semmiféle nagyívű következtetést az emberi lélek nagyságának győzelméről. Ennek a történetnek a mesemondói a legigaztalanabb, legszörnyűbb hiedelmekről tanúskodnak, amelyek ronda foltjai az amerikai nemzet történelmének, és olyan igazságokat kínálnak, melyek sokkal mélyebben rezegnek bennünk, mint a happy endek megnyugtató lezárásai.

Azt hiszem, ha összegeznem és pár szóval jellemeznem kellene, azt mondanám ez egy csúfságában is szép és bátor regény, amely sok elismerést és széles olvasó közönséget érdemel. Még akkor is, ha személy szerint úgy vagyok vele: nem szeretek barnában álmodni. Bár...a könyv vége beszél valami ragyogásról...szóval...mindenképp megéri elolvasni!

"Ilyen véget szeretnénk mind a ketten, te és én. Elhiheted, hogy nem valószínű, de lehetséges. Ha elég keményen dolgozott és imádkozott érte. Ha legalább olyan makacs volt, mint amilyen szerencsés.Ha tényleg megvolt benne az a ragyogás."

Plusz pontul szolgált nálam a második világháborúban a feketék szerepét bemutató nézőpont és a "Fekete Párduc" harckocsizó zászlóalj megjelenítése.
Ha pedig filmen is megnéznéd, milyen a Sárfészek, jó szívvel tudom ajánlani a belőle készült, 4 Oscar díjra jelölt filmet, melyet 2017-ben Carey Mulligan rendezett, a főszerepben Mary J. Blige-al.

Ngũgĩ wa Thiong'o - Közöttünk ​a folyó

Waiyaki, a történet főhőse, miközben a g(k)ikuyu közösség szent fája mellett, a Mugumo-on áll, látja, hogy az elterülő gerincek és völgyek olyanok, mint a nyugvó oroszlánok, akik újra felébredni készülek. Ez a nyugalom összeomlik a brit gyarmatosítók megjelenésével, akik olyan változást hoznak, amely a társadalmat a megvilágosodás kulturális dilemmájába helyezi, vagy az ősi gyökerekhez vezeti vissza. A változás e témája, a középütt állás dilemmája a központi eleme Ngugi első könyvének.

A helyszín tehát Afrika, és a kikuyu közösség kis faluja, amiről a szerző Ngugi wa Thiong'o népmeseszerűen mondja el a változás hatását a két ellentétes, egymással szembe kerülő dombon, végig fenntartva azt a feszültséget, melyet két dühös harcos összecsapása előtt éreznénk. Az első és nagyobb domb Kameno, amely otthont ad a nagy látnoknak, Mugo wa Kibiro-nak, aki megprófétálta a fehér emberek eljövetelét. Főhősünk, Waiyaki és az apja Chege Mugó közvetlen leszármazottai Mugónak.

A rivális, Makuyu a kereszténységet és a fehér ember életformáját tette magáévá, itt él a vakbuzgó Joshua prédikátor a családjával, aki a misszionárius Livingstone nagy követője, az Ótestamentum minden betűjének betartója és betartatója. Ebben a vezetésért és a jövőért küzdő élet-halál harcban egy folyó folyik a két gerinc között, amely az idő és haladás közti középutat szimbolizálja. Az élet folytonosságát is képviselő folyó, a Honia.

"Az élet völgyén vágott át a folyó. Ha a lejtőket nem borítják bokrok és erdők, a Kameno vagy a Makuyu tetejéről látni lehetett volna a vizet. Így azonban le kellett ereszkedni hozzá. Odalentről sem lehetett felmérni a folyó teljes hosszát, ahogy kecsesen, minden sietség nélkül kanyargott végig a völgyön, akár egy kígyó. A folyó neve Honia volt, a szó azt jelenti, gyógyulás vagy újjáéledés. A Honia soha nem száradt ki: mintha erős élni akarás segítette volna, hogy ellenálljon az aszálynak és az időjárás változásainak. Mindig ugyanúgy folytatta az útját, soha nem sietett, soha meg nem torpant. Az emberek látták ezt, és örültek neki."

A történetben a főhős, Waiyaki afrikai elitté válik, miután apja elküldi, hogy tanuljon a fehér embertől a misszionárius iskolában, majd térjen haza és próbálja meg átadni a saját társadalmának ezt a tudást. A Makuyu domb vakbuzgó kereszténysége és a Kameno konzervatív törzsi tisztasága a népi hagyományok megőrzésével -így például a lányok körülmetélésével- fenyegeti a társadalom egységét és  előrevetíti annak pusztulását. A szerző ugyanakkor reményt ad ebbe a kavargásba, amikor a könyvébe egy szerelmi történetet csempész. Waiyaki ugyanis beleszeret egy Kamenói lányba, Nyamburába, aki számára ugyan egy tisztátalan, körülmetéletlen lány kellene csupán, hogy legyen  Makuyunól, kinek apja Józsué ráadásul a keresztények vezetője. Waiyaki csendben meditál minderről az Isten hegyén, miután megválasztotta Nyamburát feleségének és összeveti magában a haladás és a törzse adta ellentétekben rejlő lehetőségeket.

"Igen, a dombok csendjében Waiyaki sok mindent megértett. A nők körülmetélésében nem a fizikai művelet a fontos, hanem az, amit az ember lelkével tett. Nem lehetett egyik napról a másikra eltörölni. Türelemre és mindenekfölött oktatásra volt szükség. Ha a fehér ember vallása elszakít a szokásoktól, de nem ad helyette mást, aminek ugyanekkora az értéke, az ember elvész, és belehal abba, hogy megpróbálja feloldani az ellentétet, mint Muthoni."

Waiyakinak azonban rá kell döbbennie, hogy hiába épített iskolákat és tanított gyerekeket, hiába lett a közössége megbecsült tagja és nevezik Tanítónak, ezek az ellentétek már nem feloldhatóak.

Az a prózai világosság, és az általa használt egyszerű és erőteljes szavak egyfajta nagyítót adnak az olvasó kezébe és arra késztetik, hogy a társadalmat a regény karakterein keresztül vizsgálja meg. A szép költői képek és főként Kenya igazi afrikai leírása és megjelenítése az, ami igazán kiemelkedő a könyvben. A nézőpont állandó váltogatása is nagyon tetszett, ezáltal többféle nézőpontból is megvizsgálhatjuk az eszméket, a törzset, a vallást, az oktatást és az összefogást.

Jhumpa Lahiri - Mélyföld

"A hindu filozófiában a három igeidő – a múlt, a jelen és a jövő – feltehetően egyszerre létezik Istenben. Isten időtlen, de az idő – halál isteneként – testet ölt.
Descartes a Harmadik Meditációjában azt mondja, hogy Isten minden egyes egymást követő pillanatban újjáalkotja a testet. Így az idő a létfenntartás egyik formája."

Jhumpa Lahiri családregénye érdekes vállalkozás, a két testvér története két különböző földrészen játszódik. Egyetlen esemény drámaian megváltoztathatja az ember lakhelyéhez, tájhoz kötődő érzelmeit, azét, amelyet addig sajátjának érzett. Az ebből fakadó érzelmi hullám pedig kifelé tovább fodrozódik a generációk végtelen mintáin és összekuszálja, összeütközteti azt új emberekkel, új körülményekkel, hogy aztán visszavonhatatlanul átalakíthassa. Így jelenik meg benne egyszerre a három, fent idézett igeidő.

A történet középpontja Rhode Island és India (Kalkutta), valamint a Mitra testvérek Subhash és Udayan, akik tizenöt hónap különbséggel látták meg a napvilágot. A '60-as évek végén járunk, abban az időszakban mikor a Naxalita-felkelés a kommunizmus katalizátorául szolgált. Subhash, az idősebb testvér, végtelenül nyugodt és megbízható, míg öccse, Udayan jóval indulatosabb, merészebb, így ő lesz az, aki egy mély fejest ugrik a mozgalomba és annak egyik központi figurája lesz. A két, egymáshoz erős kötelékkel ragaszkodó testvér kapcsolata az évek múlásával és Udayan elköteleződésével egyre lazábbá válik. Megrendítő olvasni, mennyire el tud egy eszme távolítani egymástól két olyan embert, akik olyan szimbiózisban cseperednek, mint az ikerpárok. Amikor aztán Subhashnak felajánlanak egy ösztöndíjat az Amerikai Egyesült Államokba, hogy eltávolodjon mindattól a szégyentől és gondtól melyet a testvére és a lakhelye kezd jelenteni számára, kevés gondolkodás után igen mond. A sztori fordulópontja azonban csak ezután jön, mert Subhash a költözéssel csupán annyit ér el, hogy egy furcsa kereszteződést hoz létre kontinensek és nemzedékek között.

Lahiri írásmódja sémáktól mentes, nem kell különféle, jól bevált klisékhez folyamodnia azért, hogy egy szívfacsaró történetet kanyarintson, anélkül is meg tudja ríkatni és hatni az olvasóit, hogy manipulálná őket. A regényben megjelenő kevés, de éppen elégséges számú karakterek magányos elmélkedésén keresztül, az olvasók rátalálnak saját személyes tapasztalataikra, érzéseikre, amelyek aztán visszatükröződnek rájuk. Például, mikor megkérdezik Subhasht, otthon érzi-e magát Rhode Islandon, Lahiri ezt írja: "He didn't belong, but perhaps it didn't matter. He wanted to tell her that he had been waiting all his life to find Rhode Island. That it was here, in this minute but majestic corner of the world, that he could breathe." A kötődéseknek és azok szűk csomóinak ilyesfajta kibogozása, analizálása annyira egyedi és profi módon van mélységeiben megírva, hogy az egészen ritka élmény.

"Bár Subhash úgy nézett ki, mint akármelyik bengáli, most elkötelezettséget érzett a külföldiek iránt. Közös volt velük az a tudat, hogy létezik egy máshol. Egy másik élet, ahová vissza lehet térni. Az eltávozásra való képesség."

Nagy és súlyos témákkal dolgozik az író, úgy mint bűntudat, bátorság és a passzivitás következményei. Bár Rhode Island partjai valószínűleg majd minden regényben tökéletes helyszínt nyújtanának, ebben a könyvben a magányt jelképező óceán, a vízsodorta uszadék fa, mind kiváló metaforául szolgálnak egy egymással összecsapó és egymásba omló, majd szétszóródó családnak. 

Azok, akik már több írását is olvasták Lahirinek, azt szokták a szemére vetni, hogy minden regényében felveti a bevándorlás témáját és mindig hasonló módon teszi ezt. A bevándorló szülőktől származó írónőtől azért eléggé természetesnek tűnik, hogy lenyűgözi a téma és nem tud nem írni róla. Aztán pedig adja magát a gondolat, nem lehet, hogy a Subhashban megfogalmazódó aggályok és félelmek, valójában Jhumpáé? Az igazat megvallva bárhogy légyen is, a Mélyföld azért többről szól, mint emigráció, még akkor is, ha a sztori alappillére ezen a lábon áll. 

Egy helyütt pl. az írónő egy, a tengerparton heverő nehéz, nagy kőről ír: "too large to unearth, its surface partly visible, but its contours unknown." Ezzel a félmondattal tökéletesen jellemezhető Lahiri írásmódja. A Mélyföldben a karakterek összetett érzelmi síkon mozognak, kevéssé kontúrosak, vagy körülhatárolhatóak és az olvasó megtapasztalhatja ennek a skálának minden rétegét, alámerülhet annak színes mélységeibe. 

Junot Díaz: Így veszíted el

Néha fel-felbukkannak olyan könyvek, amelyek nem nyerik el maradéktalanul a tetszésemet, mégis nehéz szó nélkül elmenni mellettük. Motoszkál az emberben valami, amiről úgy érzi, figyelem felhívás céljából mégis csak közlésre érdemes, ellenkező esetben lehet, hogy mások is szó és olvasás nélkül mennek el mellette. Így vagyok én Junot Díaz: Így veszíted el című kötetével.

Az Így veszíted el, az emberi szív összetettségéről szóló rövid történetek gyűjteménye, a Pulitzer-díjas Junot Díaz-tól. Ahogyan az amerikaiak mondanák: Junot Díaz is the big deal. Nagy üzlet, mert a Drown (1996) című, dominikai migrációról szóló novella gyűjteménye óta, töretlenül megy előre és vissza sem néz. Regénye, az Oscar Wao rövid, de csodálatos élete (és akkor most ne menjünk el amellett sem, hogy nagy címmágus Díaz!)  2008-ban elnyerte a Pulitzer-díjat.

Ahogyan a cím is jelzi, a vékonyka kötetben megjelenő történetek az összetört szívről és szétszakadt szerelmi kapcsolatokról szólnak. A Drown-ból megismert Yuniort itt visszacsempészi ez az egészen tehetséges Díaz, és természetesen a központi karakterré váló figura itt sem sokkal bölcsebb, mint a bemutatkozó kötetben volt. A szeszélyes és virilis fiatalember nem csinál nagy kunsztot semmiből, lelkiismereti kérdések nemigen foglalkoztatják. A barátnőivel hűvös, meg-megalszik azért valamelyikőjüknél itt-ott, és egyik elbaltázott kapcsolatból a másikba ugrál. Példaképei, -barátja Elvis, és testvére Rafa- sem éppen az erény megtestesítői. Elvis ugyan házas, mégis támogat odahaza a Dominikai Köztársaságban egy hátrahagyott saját gyereket, Rafa pedig rákos, mégis barátnők sorával igyekszik magát életben tartani. 

"Nem vagyok rossz ember. Tudom, hogyan hangzik ez – védekező, gátlástalan –, de igaz. Olyan vagyok, mint mindenki más: gyenge, tele hibákkal, de alapvetően jó."

Az ember azt gondolná, itt lett elég, és minden olvasó lecsapja a könyvet, de...! De itt jön be Díaz elvitathatatlan tehetsége, mert egyrészt Yunior karakterének és szellemének annyira emberi és esendő jellemvonásokat, majd a novellák sorát végigjárva jellemfejlődést ad, hogy az ember minden bűnét megbocsátja és nem tudja nem kedvelni. Másrészt ott van végig a háttér, a tipikusnak épp nem biztos, hogy mondható, de általánosításában végtelenül jól sikerült bevándorló latin-amerikai, dominikai közösség ábrázolása is. Bár nem olyan emberekről olvasunk, akikkel mindennap összefuthatunk, az író tapasztalatának köszönhetően életre kelnek ezek a figurák és az ember úgy érzi, ha leteszi a könyvet csak átugrik a szomszéd alacsony tornácos, színes fadeszkás házába és máris találkozhat Rafával. Nagyon fontosnak tartom ez utóbbi készséget, ugyanis az évek alatt rájöttem, az igazán nagy irodalom nem feltétlenül az, amit olvasva folytonosan rajongok, hanem az, amiben külső, tudatos szemlélő tudok maradni, mégis a számomra kevésbé tetszetős cselekménytől el tud rángatni és belehúzni egy teljesen másféle emberi közegbe, állapotba. Ezeket a boldogtalan szerelmi sztorikat is egyfajta médiumként használja, hogy súlyosabb emberi történetkehez, témákhoz nyúlhasson. Elismerésem.

Díaz könyvében minden szereplő szembesül a helyettesíthetőség és adott helyzetünkből való elmozdulás, kiszorítás veszélyével - legyen szó szegénységről, bevándorlásról, halálról. Személyes kedvencemben a Nilda, című novellában Yunior megpróbál megbirkózni bátyja rákos megbetegedésével. Menekülési útvonalat keresve ráébred, vannak olyan dolgok az életben, amelyek elől képtelenség elfutni, elmenekülni. Megváltás azonban van. A karaktereket ugyanis nem nyomja agyon a sorsuk, próbálnak erőt venni azon a szerencsétlen lapjáráson, amit a balsors nekik osztott. Ez Díaz másik nagy titka, bár szereplőinek sorsa nem tükrözi feltétlenül a miénket, a jobb és boldogabb életbe vetett álmaik igen. Rájönnek, hogy a megváltás egyszerűen úgy jelentkezik, hogy a sors azért dob eléjük olyan problémát ami elől lehetetlen elfutni, vagy megoldani, mert csak megélni lehet azt és elfogadni. Aztán pedig újra és töretlenül az álmokba menekülni.

Azt olvastam, a Díaz-rajongók úgy nyilatkoztak, az olyan könyvek, mint az Így veszíted el, megújította a hitüket az irodalomban. Nos ezzel, minden érdeme és az író tehetségének elismerése mellett sem tudok azonosulni. Azzal viszont igen, amit Díaz nyilatkozott származása és identitása kapcsán, azzal összefüggésben, miszerint rájött, a dominikai közösség kultúrája is megérdemli a nagy művészetet, művészeket: "-It's terrible not to see yourself reflected in the larger culture. You become a ghost."

Mindenesetre azt kell mondanom, karakterábrázolásával, s azok jellemfejlődésével, hihetetlenül emberi hangjával Díaz nem csak az említett embereknek tett nagy szolgálatot, hanem mindannyiunknak.

Tan Twan Eng: Esti ködök kertje

 "Úgy éreztem, minden egyes korttyal valami mélabút is magamba szívok, ami átjárta a tealeveleket."

Igen, határozottan én is így éreztem, mert Tan Twan Eng második regényében, Az Esti ködök kertjében folytatja az emlékezet és a felejtés két pillére közti érzékeny egyensúly ábrázolását az 1980-as évek végi Malajziában.

A könyv borítója is gyönyörű szép, ritka pillanat mikor ennyire nagy összhangban van a tartalom a külalakkal. A látvány már eleve egy klasszikus, távol-keleti atmoszférát ígér és Tan gondoskodik róla, hogy az olvasó azt is kapja. Rendkívül aprólékosan megmunkált, részletgazdag regény, főszereplője Töoh Jün-ling bírónő megtestesíthetné Mnémoszüné szobrát, benne ugyanis -afáziája következtében- tökéletesen összekapcsolódik az emberi emlékezet és a felejtés, valamint neki is van egy lánytestvére, mint az istennőnek volt. (Adja magát a kérdés, melyet a regény tökéletesen ábrázol: És hogyan jelenik meg a személyes, az emlékezetben személyessé lett idő? Nem azzal töltjük szinte az egész életünket, hogy lavírozgatunk emlékezet és felejtés között, harmóniát keresve?)

A történet úgy kezdődik, hogy az 1980-as évek végén a tiszteletreméltó Jün-ling betegsége miatt visszavonul és elkezdi írni emlékiratait. Ennek a dokumentálásnak, mementónak köszönhetően ismerjük meg múltjának legszebb darabját, Jugirit, a maláj hegyek teaültetvényei között megbújó Esti Ködök Kertjét. A Kert, szépségét Nakamura Aritomo munkásságának köszönheti, aki személyesen a japán császárnak tervezett művészi rendezési elv alapján japánkerteket. Aritomo már régen elment, a kert pedig, amit maga után hagyott, az enyészeté lett. Örökségének szortírozásával előtörnek Jün-ling második világháborús kísértetekkel teli emlékei. A jelen és a múlt között hirtelen váltakozó fejezetek alatt tanúi lehetünk annak a rettenetnek, melyet a bírónő és nővére a japán internálás alatt elszenvedtek. Nővére halála után Jün-linget a túlélők bűntudata járja át, mely innentől a regény lapjait végig kíséri. Ennek egyik eredményeként, emlékének tiszteletben tartására hozza létre Jün-ling Jugirit, azáltal, hogy a japánkerteket kedvelő nővére miatt, beáll kertészinasnak Aritomotóhoz.

A regényben Aritomoto figuráját végig rejtély kíséri, nem derül ki róla semmi, azon kívül, hogy menekül a múltja elől. Annyit megtudunk még, hogy a kertészkedésen kívül más művészeteknek is hódol, így pl. a ukiyo-e és a horimono területén is képzett. Ennek azért is van jelentősége, mert Eng profi módon fűzi össze a regény történéseit az ezekből a művészeti ágakból kölcsönzött elemekkel.

Innentől kezdődik tulajdonképpen a cselekmény háttérbe szorítása, mert a fókusz nem szigorúan a cselekmény, hanem egyfajta metaforikus "köd" létrehozása, mely az elfelejtett emlékeket jelképezik. Azok, akik nem kedvelik a lassan hömpölygő és kibontakozó történeteket, kárpótlást nyújthat a regény kiváló hely- és időbeni vezetése. A könyv ugyanis annyira végtelenül gazdag kidolgozott részletekben, hogy borzasztóan nehéz nem benne ragadni a leíró részek szépségében, az általuk keltett melankóliában és továbblapozni a végkifejlet felé.

"Smaragdzöld zománcos mézmadár röppent tova fénytüskeként, még mindig ragyogva a napsugártól, amit a dzsungel fölött szívott magába."

A könyv egyik nagy tanulsága, az Esti Ködök Kertjének egyik nagy leckéje, hogy a mindennapi életünkben is mennyi pozitívumot köszönhetünk a művészeteknek. Mind Aritomo, mind pedig Jün-ling számára a művészet egy élő, lélegző dolog, amit Jugiri képvisel. Traumákkal, fájdalommal teli életükben gyógyír. Jün-ling nem értékeli mégsem ezt a kapcsolatot az élete és a gyönyörű kert között. Azt csak Aritomónak köszönhetően tanulja meg. Megtanulja, hogy gyakorlatilag bármitől, bármiből lehet kölcsönözni, hogy gazdagodjunk általa. Ahogyan a japán kert használja a sakkei elemeit a végső tökéletesség eléréséhez, úgy viselkedik, szelektál és kölcsönöz memóriánk is az emlékeinkkel.

"Az ablakokon át figyelem, ahogy a köd megsűrűsödik, eltörölve a hegyek kertbe idézett képét. Vajon a köd is csupán a sakkei egyik eleme, amelyet Aritomo bevont a művészetébe? Eltűnődöm a kérdésen. Talán nem csupán a hegyeket használta fel, de a szelet, a felhőket és az örökké változó fényviszonyokat is? Talán magától a mennytől kölcsönzött?"

Tan Twan Eng regénye bebizonyítja, hogy éppúgy, mint a Jugirit körülvevő éteri köd, emlékezetünk is megváltoztathatja formáit és alakíthatja mindennapi életünket. A művészetek pedig segíthetik az itt-ott előálló, betöltetlen űr széles ecsetvonásokkal történő kitöltését.

Irene Adler - A bűn fejedelme (Sherlock, Lupin és én 10.)

Szóval, van ez az Irene Adler írói álnéven futó sorozat, mely Sherlock Holmes, Arsene Lupin és Irene Adler gyermekkori találkozásától ifjúkori barátságáig ível, közben rengeteg érdekfeszítő rejtéllyel és érzelmes személyes történéssel. Benivel nagy Sherlock Holmes rajongók vagyunk, így nem volt kérdés, hogy kb. 3 éve, amikor rátaláltunk a helyi könyvtár gyermekrészlegének a polcán, hazajöjjön-e velünk. Az eltelt időszakban megjelent köteteket olvasva azt kell mondanom, a sorozat nem okozott csalódást és az idővel, valamint velünk együtt vált gyermekkorúból kiskamasszá :)

Fülszöveg: "A tavasz beköszönte nem vidítja fel Sherlock Holmest, aki alig várja, hogy újabb nyomozással foglalhassa le zseniális elméjét. Irene ezért játékból azt javasolja neki, hogy vizsgáljon meg alaposabban egy sor megmagyarázhatatlan bűnügyi hírt. Sherlock Holmes logikai érzéke pedig csakugyan rátalál az eseteket összekötő félelmetes, láthatatlan szálra... Ezzel kezdetét veszi a viadal egy kivételes képességekkel megáldott, titokzatos bűnözővel, majd sok-sok fordulat után Sherlock, Lupin és Irene döbbenetes felfedezést tesz.

Három rendkívüli gyerek, akik elválaszthatatlan barátok.
A krimi történetének három világhírű szereplője.
Lélegzetelállítóan izgalmas kalandok egész sora."

A legfrissebb kötetben, A bűn fejedelmében, a három jó barát csupa véletlenségből egy különösen veszélyes bűnöző után ered. Az eddigi regényekhez híven ennek a bűnténynek is egy különleges, nem hétköznapi kiindulópontja van, melyben szerepet kap majd a három kamasz törzshelye, egy újsághirdetés, valamint egy gyerekmondóka is. A legkevésbé sem szokványos trió végtelenül fordulatos eseményeken át jut el az összefüggéstelennek tűnő láncszemeken keresztül, a titokzatos bűnöző-géniuszig, aki hihetetlen megoldáshoz juttatja el a triumvirátust.

Nagyszerűnek tartom, hogy a sorozat szereplőinek mindegyike teljesen jól megrajzolt karakter, egyikből sem hiányzik felnőttkori, ismert önmagának egyetlen jellemvonása sem. Beazonosíthatóak, felismerhetőek, a hozzájuk kapcsolódó események által pedig könnyen szerethetőek, gyakran megmosolyogtatóak. Az első kötettől kezdve figyelmet fordít arra az író, hogy ne csak egy fordulatokban gazdag ifjúsági bűnügyi regényt tartson a kezében az olvasó, hanem konkrétan az ifjú Sherlock, az ifjú Arsene és az ifjú Irene kalandjait, korhű köntösben. Végig vonulnak a kalandok a korabeli Párizstól Londonig és a főszereplők letehetetlenül izgalmas kalandjai mellett szurkolhatunk az előttük álló, folyamatos magánéleti nehézségek, történések miatt is. Gyermekszemszögből nézve a könyv éppen ideális mennyiségű, könnyen fogyasztható fejezetekre van tagolva, a szereplőkkel pedig igazán egyszerű, sőt kívánatos azonosulni.

"– Neked arra van szükséged, hogy csinálj valamit – mondtam neki.
– Nekem arra van szükségem, hogy legyen valami, amit csinálhatok – helyesbített. A dolgok megjelentek, ő pedig tudomásul vette, elemezte, szétszedte őket. Így történt, nem pedig fordítva."

Szomorú, hogy így a 10. kötet után már sejthető, az idő múlását nem tudjuk megállítani, a gyermekkori barátság kötelékei a három szereplő között bomladozni kezdenek...
Remélem tartogat még azért a sorozat pár regényt, mert az egyik kedvencünk volt a Manó könyvek kiadótól, mely -egyébként azt kell mondanom a sokadik kötetük olvasása után-, igazán igényes, a kiskamasz-tini korosztálynak nyugodtan kezébe adható ifjúsági regényeket kínál. Nem lehet elmenni szó nélkül a regény, illetve az egész sorozat külső megjelenése mellett. A borító gyerkőc kézbe való, belül csodásan illusztrált, az aktuális bűnügyi rejtélynek és a regényben megjelenő izgalmas momentumoknak tökéletes és szemet gyönyörködtető ábrázolása Iacopo Bruno jóvoltából.

Szívünknek kedves kötet, egy végtelenül szerethető sorozatból, melyet bátran ajánlanék 8 éves kortól felfelé. Nagyoknak is izgalmas, fordulatos olvasmány, kisebbek közül pedig még olyanoknak is nyugodt szívvel a kezébe adnám, akik szerint az olvasás uncsi. Nem fognak csalódni!