A tényszerűen igaz elemek a legkevésbé meggyőzőek - Verses Naplóm (ajánló)

Azt hiszem a fenti mondatot egy Tibor Fischerrel készített interjúban olvastam, amiben azt a megfigyelését osztotta meg, hogy az olvasók azokat a momentumokat, melyek valóban megtörténtek tekintik gyakran a legkevésbé hihetőknek a könyvében, ugyanakkor a kitalált dolgokkal szemben soha nem szkeptikusak, bármilyen merészek legyenek is azok.

Nos, eképpen vagyok én is valahogy az olvasással, s ebből kifolyólag a recenziókkal, mert ahogyan egy kedves barátom megfogalmazta: vajon mit tudnának neked olyat írni, ami veled ebben az évben még nem történt meg? Bölcs élettapasztalásra utaló kérdés, és igen, ennek tükrében sok minden súlytalanná, megkérdőjelezhetővé és olykor hiteltelenné is válhat. 

Sokszor, sokaknak azonban vigaszt is nyújthat a szó. Az írott főként. Van, akinek ez lehet a támasz, s belőle falat, falakat, új otthont is emelhet magának. Bóta Tímea az általam kedvelt és követett Facebook-on is jelen lévő Nő a tükörben című blogot és művészetterápiás oldalt vezeti már jó ideje. Célja, hogy segítse az embereket az önismeretük mélyítésében - kortárs versek segítségével. Ennek a több éves munkának fontos eredménye a "Verses Naplóm", egy ingyenesen letölthető önismereti anyag, amit Szeder Kata illusztrátorral készítettek. A kötet a linkelt felületről csupán november végéig érhető el, aztán megszűnik maga az oldal, ahonnan le lehet tölteni. 52+1 verset, -azaz minden hétre egyet- pedig én nem hagynék-hagyhatok veszendőbe menni. 

Aki már nem ott tart, hogy háttal álljon a szavakból történő új otthon építésnek, annak jó szívvel ajánlom. Nem fogom véleményezni, sem értékelni, mert az oldalakra vezető linkek önmagukért beszélnek. Megnyugtatóan, bekuckózósan, otthonosan.

Elhallgatott traumák - LAPZSÖMLE

Se szavaik, se terük nem volt a magyar nőknek, hogy elmesélhessék a háborúban elszenvedett nemi erőszakot. Milyen következményei vannak a társadalomra nézve,hogy a bűn büntetlenül maradt? Pető Andreával beszélgettünk Elmondani az elmondhatatlant – A nemi erőszak története Magyarországon a II. világháború alatt című könyvéről.

– Nagyon beszédes a könyv címe. Miért elmondatlanok, elmondhatatlanok a II. világháborús nemi erőszak-történetek Magyarországon?

 – A katonák által a II. világháborúban elkövetett nemi erőszakot hosszú ideig elhallgatás vette körül. Ez egyfelől intézményes elhallgatás volt, azaz nem volt hol beszélni róla, hiszen az elkövetők, azaz a Vörös Hadsereg katonái felett a magyar államnak nem volt hatalma, a bírósági ítéletek pedig csak esetlegesen hozzáférhetők az orosz levéltárakban. Másfelől az áldozatoknak a személyes térben is rendkívül nehéz volt beszélniük erről, és a hallgatás sok esetben a továbbélés és a közösséghez tartozászáloga lett. Harmadrészt az elhallgatás nemzeti is volt. Hiszen a háborús nemi erőszak nemzeti keretben is értelmeződik (az „oroszok” megerőszakolták a „magyar nőket”), és a történet újra elmondása a vereséget és a szégyent erősíti. A jogrendszer működése is csak erősítette a csendet, hiszen a bíróságon az áldozatnak kell bizonyítania, hogy egy nemi erőszak-eset megtörtént, ami gyakran hosszadalmas és megalázó procedúra.

 – Vagyis a nemi erőszak-esetek nagy része rejtve maradt?

 – Igen, mivel a téma intim és személyes, az elkövetők, az erőszakot elszenvedők és a tanúk más és más okból, de egyaránt abban érdekeltek, hogy ne beszéljünk az eseményről. A nemi erőszakról maguk az áldozatok a szégyenérzés vagy a hiányzó szókincs miatt, esetleg a meghallgató közeg hiányában hosszú időn át hallgattak. Ah áborús körülmények között az erőszakot elszenvedőket gyakran meg is ölték, így nem maradt sem tanú, sem forrás a bűntényről.

 – Mindennek fényében milyen forrásokra tudott támaszkodni a kutatás során?

 – A Vörös Hadseregre vonatkozó releváns katonai és egészségügyi iratanyagok a zárt oroszországi katonai levéltárakban a mai napig nem kutathatók. Ugyanígy kihívást jelent, hogy szinte lehetetlen az egyes esetek teljes iratanyagának feltárása. Sok esetben egy-egy leirat megmaradt, de az előzmények vagy az azt követő iratok már hiányoznak, így rendkívüli óvatossággal kell kezelni a dokumentumokat. A nemi erőszak esetek elemzésekor külügyi, közigazgatási, katonai, egészségügyi, bűnügyi és egyházi írott források jöhetnek szóba. A Magyar Országos Levéltárban őrzött korabeli külügyminisztériumi anyagokban megtalálhatók az ország különböző részeiről érkező egyedi panaszlevelek a civil lakosságot ért atrocitásokról. Interjúkat készítettem túlélőkkel, és használtam más interjúgyűjteményeket is, például a Soá Vizuális Archívumét, melyben a holokauszt túlélői vallanak a szovjet katonák által elkövetett nemi erőszakról.

 – Miről szól valójában a nőkön elkövetett tömeges nemi erőszak egy háborús helyzetben?

 – Többféle értelmezés is létezik. Sokan úgy tekintenek a háborús nemi erőszakra, mintha az csak a katonai vezetők vagy a politikusok kezében levő fegyver lenne,amellyel egyes népcsoportokat tudatosan büntetnek. Ezt a szakirodalom intencionalista értelmezésnek hívja, amely a nemi erőszak elkövetését egy adott, egységesnek tételezett népcsoporthoz köti. Vagyis eszerint „az oroszok” követtek el nemi erőszakot „a magyarok” ellen. Ezzel szemben áll egy másik értelmezés, amely a nemi erőszakot a társadalmi nemek kapcsolatát meghatározó hatalmi eszköznek tartja. Ebben az értelmezésben olyan háborús fegyver, amelyet a férfiak használnak a nők ellen,hogy hatalmukat megerősítsék. Ezt nevezzük strukturalista értelmezésnek, amely a nemi erőszakot a férfiuralommal meghatározottnak tekinti, és azt állítja, hogy minden katona követhet el nemi erőszakot a militarizmus természetéből adódóan. Ez a téma igen alkalmas az egyszerűsítésre: „a katona megerőszakolja a nőt”. Tehát a nőre áldozatként tekintünk, aki a nemzet (értsd: „a magyarok” vagy „a németek”) közösségének egészét jeleníti meg egyéni tragédiájában.

 – Ön szerint melyik áll közelebb a valósághoz?

 – Ebben a kötetben amellett érvelek, hogy ez a leegyszerűsítő elemzés veszélyes. Az a megfogalmazás, hogy magyar nőket erőszakoltak meg szovjet katonák, vagy hogy koreai nőket a japánok, eltakarja a jelenség strukturális hatalmi lényegét. Két szempontból is veszélyes ez a beszédmód. Egyfelől lehetetlenné teszi, hogy a nemi erőszak strukturális lényegét megértsük, és ezzel megakadályozza az erőszak minden formája elleni hosszú távú harcot. Másfelől elősegíti az egyoldalú, kirekesztésre épülőtörténeti emlékezet kialakulását is. Ráadásul ez a diskurzus az áldozatok számára sem nyit meg olyan társadalmi teret, ahol az őket ért erőszakot méltósággal és a jövőre tekintve feldolgozhatnák.

 – Milyen nyomokat hagytak a magyar társadalmon a szovjet katonák által elkövetett szexuális bűnök, illetve azok elhallgatása, szőnyeg alá söprése?

 – A háborús vereség következtében a bizonytalanság és a kiszolgáltatottság érzését tovább növelte a jogorvoslati fórumok hiánya, hiszen a szovjet hadsereg a megszállt ország jogrendjétől függetlenül működött. A bűn így büntetlenül maradt. A második következmény a kijárás kultúrájának továbbélése: akinek volt jó ismerőse vagy rokona valahol, próbálkozhatott azzal, hogy ne hozzá szállásolják be a katonákat. Mindemellett a nemi erőszakot elszenvedett nők magukra maradtak a jogi és orvosi segítség hiányában, ezért vagy hallgattak az őket ért traumáról, vagy úgy mesélték el, mintha mással történt volna. Sokszor megbetegedtek, és nemcsak a nemi betegségekre gondolok, hanem a lelki traumákra vagy függőségekre, amelyek a nemi erőszak vagy a nem kívánt gyerek megszületése nyomán, vagy éppen a mesterséges terhességmegszakítás miatt következtek be.

 – Gyakorlatilag lehetetlen megmondani, hogy mennyi nemi erőszak-eset történt a vizsgált időszakban. Mégis, akár a visszajelzések ismeretében mit gondol: a magyar családok mekkora része lehet érintett valamilyen formában? Mire lenne szükség a feldolgozáshoz?

 – Ha nem is minden családot érintett, de minden családban ismertek valakit, akivel megtörtént. Nagyon szép e-maileket kapok, és a könyvbemutatón is sokan odajöttek megköszönni, hogy erről írtam, mert ez azt jelenti, hogy végre lehet erről beszélni. A feldolgozás hosszú és munkaigényes folyamat, ez a könyv csak egyike az első lépéseknek, amivel adósak vagyunk.

 – A CEU társadalmi nemek kutatásával foglalkozó egyetemi tanáraként az utóbbi időben több fronton is támadásoknak volt kitéve. Hogyan élte meg az elmúlt hónapokat és az egyetem Bécsbe költözését?

 – Életem egyik legizgalmasabb és legproduktívabb korszaka, mely kristálytisztán bemutatta, hogy kollégák, ismerősök, barátok mennyire önazonosak és mennyire bátrak.Sokkal nagyobb társadalmi teret kapott a tudományunk, a sajtó érdeklődését is felkeltettük, most már csak rajtunk múlik, hogy ezt a régen esedékes társadalmi figyelmet ki tudjuk arra használni, hogy megvédjük a tudományt és a tudomány szabadságát. A bécsi költözés is sok lehetőséget hoz majd. A CEU negyedik alkalmazottja voltam 1991-ben, nem gondoltam, hogy 27 év után újból megadatik a lehetőség, hogy újra részt vehetek egy egyetemi kampusz létrehozásában.

Pető Andrea az MTA doktora, a Közép-európai Egyetem egyetemi tanára. Kutatási területe a 20. századi társadalom és a társadalmi nemek története. 2005-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend Tisztikeresztjével tüntették ki, 2006-ban az MTA Bolyai Plakettet kapta. 2018-ban az Európai Akadémiák (ALLEA) Kulturális Értékteremtésért járó Madame de Staël-díját kapta munkássága elismeréséül.

Szerző: F. Szabó Kata | Megjelent a Vasárnapi Hírek 2018. december 07.-i lapszámban

Legyezőnyelv

„Forró, kánikulai napokon, amikor megsűrűsödik és izzani látszik körülöttünk a levegő, gyakran nyúlunk egy-egy összehajtogatott újságért, keményebb papírlapért; évezredes szokásnak, egyúttal a gyakorlatiasságnak is hódolunk ilyenkor – a gép, a ventilátor még nem tudja teljesen kiszorítani ezen a téren sem a kézimunkát. Egyszóval, botcsinálta módjára legyezőt készítünk magunknak, és dehogyis gondolunk arra, hogy előállítása valaha világszerte elterjedt, művészi igényű ipar volt. S mi több, használata által kialakult egy sajátos nyelv is, amelyet szótár nélkül egyformán értettek Bécsben vagy Párizsban, Rómában vagy Londonban. Ezután jogos a kérdés, mi is hát a legyező: játékszer, dísztárgy, ruházati kiegészítő, netán szerelmi postás?” 

A sajátos hangulatú, ám a nyári forróságban könnyen átérezhető szövegrészlet egy 1968-as múzeumi esszé bevezetője. A legyező című kultúrtörténeti szösszenet szerzője Sz. Koroknay Éva (1925―1987) művészettörténész, aki művészettörténet-klasszika-archeológia és keresztény régészet szakon szerzett diplomát, majd az Iparművészeti Múzeumba került muzeológusként, ahol egészen haláláig dolgozott. Kutatási területe a könyvkötészet volt, így legyezők iránti iparművészeti érdeklődése érthető. Írása a Múzeumi Magazin 1968/1. számában jelent meg. 

A szerző a funkcionalista és hangulati bevezető után tér rá valódi témájára: a legyezők keleti kultuszával indít, aztán átvezeti az olvasót a 13―14. századi európai lovagregények terepére, ezt követően a 16―19. század közötti Európába, a legyezők és a legyezőgyártás fénykorába. Iparosok, művészek, Diderot Enciklopédiája (amely említi a tárgyat), alaptípusok, összecsukható és speciális anyagból (például teknőcből) készített változatok, pergamen- és selyemvariációk, a legkülönfélébb díszítéssel. Aranykor és hanyatlás, aztán még egy kis szecessziós fellángolás, végül a várási lét. És a tanulság:

„a világszerte újra reneszánszát élő szecesszió divatja idején mintha ismét felvirradna a legyezőknek is. Igaz, nem valószínű, hogy visszanyeri hajdani jelentőségét, de egy-egy szép darab dísze lehet bármelyik lakásnak vagy gyűjteménynek. Ha pedig elismerjük a szecesszió valódi értékeit, nem kell többé szégyenkezve dugdosnunk nagymamáink legyezőit.”

Az írás illusztrációi képes jelenetekkel díszített legyezők fekete-fehér fotói: a fénykor, egy szebb és jobb világ illata, művészettörténész szemmel, az Iparművészeti Múzeum gyűjteményének mélyéről. Az egész olyan, mint egy sóhaj: vágy, valami régi, egykori, mára letűnt élet iránt. 

A cikk legizgalmasabb része viszont mégiscsak a lap alján tíz kockából összevágott fotósorozat: a képeken Az aranyember (1962, r.: Gertler Viktor) és A kőszívű ember fiai (1965, r.: Várkonyi Zoltán) filmváltozatából ekkor már jól ismert, pályája csúcsán lévő szép és fiatal színésznő, Béres Ilona látható (aki hangjával menthetetlenül rabul ejtette a férfiakat), legyezővel kezében (fotó: Bojár Sándor fotóművész). Tupírozott copfos konty, tussal festett mandulaszem, fűzős kötényruha, kis nyakkendő, hosszú nyaklánc és persze a legyező. Tíz gesztus, tíz jelentéssel: igen, nem, hazudsz, figyellek, ne mond ki, szeretlek, szenvedek, csábító vagy, megcsókolhatsz, hűtlenséged megöl. Mintha egy történelmi film báljelenetében járnánk, egy némafilm kockáin, ahol az erős, kissé eltúlozott, hangtalan gesztusokat egész vásznas feliratok követik: igen, nem, hazudsz, figyellek, ne mond ki, szeretlek, szenvedek, csábító vagy, megcsókolhatsz, hűtlenséged megöl. Zongora hangja szól. Egyszereplős vívódós monodráma. Tíz kockában. Nem tagadom, nagyon tetszik a megközelítés. Míg a szövegben Sz. Koroknay Éva muzeológusként kultúrtörténeti adatokkal és eredeti tárgyakkal operál, a lap alján átlépünk egy másik dimenzióba: egy vélt vagy valós jelnyelvbe, díszlettel, jelmezzel, színésszel, kellékkel, filmkockaszerűen. Hogy ez valóban egy szótár nélkül Bécsben, Párizsban, Rómában és Londonban is egyformán érthető nyelv volna? Nos, ezt nem tudom. A képcsík mégsem pusztán illusztráció, hanem önálló történettel rendelkező autonóm alkotás, amelyet alkotók egy adott koncepció szerint hoztak létre. A írásnak kifejezetten jót tesz a fiktív, képes játék, a képsorok pedig kompaktabbak a szöveges háttéradatokkal. Valóság és fikció egyben. Szeretem a két szféra érintkezését, a két eltérő regiszter illesztését: a leíró adatokat és forrásokat az egyik oldalon, a játékot és a fikciót a másikon. Leginkább az autentikus tárgyakat értelmezően mozgató múzeumi kiállításokra emlékeztet. Amelyekben az elrendezés lehetővé teszi, hogy többről legyen szó, mint jól adatolt, szép tárgyak megtekintéséről. Ahol hallom és látom a rendező fantáziáját játszani, amelyek nem tolakszanak a múzeumi tárgy elé, mégis meglendítik a látogatói gondolatokat."

/Forrás: városimáz/

Disznózsír, marhavelő és bórax - szépségpraktikák a múltból

"A Viktória királynő nevével jelzett korszak leginkább a visszafogottság szinonimájaként vonult be a köztudatba, hiszen ezekben az évtizedekben az asztal lábára is harisnyát húztak, és nagy üzlet volt a repülősó, hiszen a kisasszonyok a legenyhébb pikáns utalás hatására is elájultak. A sminket és a hivalkodó ruhákat a feslett erkölcsökkel azonosították, így nem meglepő, hogy nem ez volt a szépségipar nagy korszaka. Az emberi természet azonban – különösen a női – már csak olyan, hogy ha a külcsínről van szó, nem elégszik a természet adta lehetőségekkel. Nem voltak ezzel másképp a derék viktoriánus polgárok sem, és megadták a testnek, ami jár, ha másképp nem, házilag kotyvasztott kencékkel. Erről tanúskodik az az 1873-ban keletkezett kézikönyv, ami a korabeli hölgyeket látja el szépségtanácsokkal, illetve 1876-os párja, ami az urakat okítja kellemes megjelenés titkaira. Mindkét művet újra kiadták néhány hónapja a modern olvasók nagy örömére.

 A Beauty, What It Is and How to Retain (Szépség: mi fán terem és hogyan ápold) című szépségipari oktatómű izgalmas betekintést nyújt a 19. századi mindennapokba. Hogy mennyire ingoványos területről van szó, azt jól szemlélteti, hogy a szerző nem fedte fel a személyét, egyszerűen egy Lady néven publikálta művét. Bárki is volt, az biztos, hogy rendkívül jártas volt témában, és legalább ennyire alapos, hiszen a szépségápolás valamennyi területére kitért és hasznos tanácsokkal látta el olvasóit, ami egyáltalán nem volt egyszerű, már csak azért sem, mert ekkor csak házi szerek álltak rendelkezésre. Épp ezért az arcpakolások és hajápoló kencék összetevői között gyakran felbukkannak olyan, ma már szokatlan összetevők, mint a marhavelő, a disznózsír vagy épp a bórax. Persze, sok gyakorlati tanácsa is furcsa a modern szépségiparon szocializálódott olvasó számára. A titokzatos hölgy ugyanis úgy véli, hogy az ápolt haj receptje, ha a hölgyek reggel és este is húsz percen át kefélgetik. Hiába érintett azonban többé-kevésbé tabutémát, a smink kérdésében hamisítatlan viktoriánusnak bizonyult: határozottan kijelentette, hogy az arcfestés természetellenes, és csak a színésznők, illetve prostituáltak fedik el természetese vonásaikat. Ha rendes nő mégis ilyesmire vetemedne, akkor a sminknek diszkrétnek és természetes hatásúnak kell lennie.

Vannak azonban olyan tanácsai is, melyek örök érvényűnek bizonyultak. Ilyen például az a megállapítása, hogy a tökéletes megjelenéshez nélkülözhetetlen, hogy megőrizzük a fogainkat. Az azonban már ismét izgalmas és kissé megmosolyogtató kordokumentum, hogy szerinte ehhez az a legjobb a módszer, ha puha borzszőr kefével ápoljuk őket. Szintén elfogadható ma is az a tétel, hogy mosakodáshoz legjobb az esővíz, ám ha londoni esővizet használunk, mindenképpen szűrjük le, hogy megtisztítsuk a szennyeződésektől.

Hasonlóan szórakoztató olvasmány a férfiaknak készült kéziköny, mely The Gentleman’s Art of Dressing, With Economy (A gazdaságos öltözködés művészete uraknak) címet kapta. A szerző személye itt is rejtve maradt, ám azt nem titkolja, hogy klubokban lopja a napot, hiszen A Lounger at the Clubs néven jegyzi magát. Ebből viszont az is kiderül, hogy mindet tud a korabeli öltözködésről, hiszen akkoriban a londoni férfiak olyan divatos klubokban múlatták az időt, ahol a jó megjelenés volt a legfontosabb. Ez a szerző is rendkívül alapos: először megismerteti stílusos megjelenésre vágyó olvasóját azokkal az alapelvekkel, melyek az igazi gentleman öltözködését vezérlik, majd végigvezeti az öltözködés valamennyi aspektusán, végül pedig bemutatja, hogyan lehet szerény költségvetésből is megvalósítani mindezt. Egyebek mellett ilyen tanácsokkal szolgál: „Ne viselje ugyanazt a nadrágot két egymást követő napon! Ha van egy jó ruhatára, készítsen beosztást, és váltogassa a különböző darabokat, így soha nem lesz unalmas és elcsépelt a megjelenése.”

/Forrás: napichili.hu/

Lapzsömle - dr. Máté Gábor

Figyelemhiány, hiperaktivitás, stresszes társadalom.

Érdekes gondolatébresztő mondatok Máté Gábortól:

"Csüggedtséget látok az arcokon"