E. C. Fremantle: Mérgező ​nász

Szeretitek az intrikával, izgalmakkal és szerelemmel átszőtt történelmi regényeket? Én nem annyira. Olyan kevés igazán jót és hiteleset olvastam, hogy egy ideje feladtam a próbálkozást ebben a műfajban. Aztán jött a Mérgező nász.

"1615 ősze. Óriási botrány rázza meg I. Jakab király udvarát. Az ünnepelt házaspárt, Robert és Frances Carrt a Towerbe vetik. A vád: méregkeverés és gyilkosság. Az áldozat: Robert legjobb barátja. És valakinek meg kell lakolnia a gaztettért. Vajon melyikük a bűnös, melyiküknek több a veszítenivalója, és melyikük mond igazat?"

A gyönyörű borító a következő történetet rejti: adva van a Tudorok kora, benne I. Jakab udvarával, az ott élők piti kis játszmáival, két főhősünkkel a középpontban, a rendkívül jóképű Robert Carral, aki a király kegyeltje, tanácsadója, és még annál is több; valamint Francis Howarddal egy nagy befolyással bíró nemesi rangú család lányával. Kettejük felemelkedéséről, bukásáról, életük történetéről, majd egymásra találásukról is szól a könyv, de annál jóval többről, mert az oldalak tökéletesen megjelenítik a korabeli udvart, annak valamennyi szereplőjével és rá jellemző eseményeivel.
 Az idillinek látszó, egymáshoz szenvedélyes szerelemmel kapcsolódó Frances és Robert kapcsolata és az udvarban betöltött szerepe minimum vetekszik a mai, Hollywoodban népszerű Angelina Jolie és Brad Pitt népszerűségével, egészen addig, amíg Robert Carr korábbi mentorát és jó barátját valaki meg nem mérgezi a Tower börtönében.

 "– Miért van az, hogy ha valami szépet lát az ember, rögtön birtokolni akarja?"

 A szerelem, és a fent említett birtoklási vágy lesz ennek az egészen kiváló történelmi regénynek a központi eleme. A kötet végig váltott szemszögből -Robertéből és Franciséből- épül fel, váltott idősíkokban. Folyamatosan repkedünk a jelen történései, és a múltban bekövetkezett események között, ugyanakkor Fremantle következetesen teszi ezt, így követni egyáltalán nem nehéz, sőt azt kell, hogy mondjam, csak növeli a regény élvezet értékét.

 A regény maga egyébként is két részből áll. Az eleje viszonylag nehezebben indul be, vagy inkább úgy mondanám lassan csordogál a sztori, a hangsúly itt a történelmi háttér megelevenítésén van. Ezt a célt a jellemábrázolásokkal, a korabeli vadászatokkal, jellemző események ábrázolásával (pl. boszorkányság vádja, előre tervezett házasságok, amelyek csak a rang és a vagyon miatt köttetnek, udvari bálok, stb.) éri el az írónő olyan jól sikerült módon, hogy már a könyv negyedénél I.Jakab udvarában érezhetjük magunkat.

A romantika kedvelőit sem éri csalódás, Robert és Francis szerelmének beteljesülése, végre egymásra találása, eleve izgalmakban bővelkedik, de Thomas Overbury rejtélyes halálával a krimi rajongóit sem panaszkodhatnak. Sőt, azt kell, hogy mondjam a második résztől afféle pszicho-thrillerré alakul a történet, hatalmas, és igen váratlan csavarral.
 Miután végigizgultuk, hogy Robert és Frances dacára annak házassága, vagy az udvar számtalan ármánykodása ellenére, összejön-e, itt a következő dilemma: most akkor ki ölte meg Thomas Overburyt? Az ellenséges Essexek és köre tervezett cselszövést, hogy megdöntse a király kedvenc párjának népszerűségét? Vagy valamelyik külső, látszólag mellékszereplőnek tűnő alaknak állt érdekében a páros valamelyik tagjára kenni a gyilkosságot? Vagy ennél sokkal többről van szó? A szereplők mozgatása ekkorra már egy profi bábjátékosnak is dicsőségére válna, de E.C. Fremantle ezt a lécet is gond nélkül megugorja. Úgy szövögeti szépen egymásba a történet rejtélyes szálait, mint ahogyan az udvar ármánykodásai hálózzák be szereplőinket és Jakabot.

Olyan ez a regény, mint egy végtelenül jól sikerült Möbius-szalag, ami először szabályosnak, átlagosnak tűnik, aztán jön a szépen lefelé játszó íve és mire kiderül, hogy van benne egy hatalmas csavar, már át is értünk a következő ívre. Úgy tűnik ugyanis két főszereplőnk, két oldalunk, két nézőpontunk, és két ídősíkunk van. De ne felejtsük el: a Möbius-szalag bár kétdimenziós felület, különlegessége, hogy csak egyetlen oldala és egyetlen éle van. ;)

Csakhogy a rejtélyeket tovább fokozzam, meg kell említenem a történet plusz pikantériája, hogy bár alapvetően a képzelet szüleménye, de mindazonáltal valós, történelmi tényeken alapul. Frances Howard valóban létezett, sőt mi több, tényleg el is ítélték férjével, a király kegyencével együtt. A botrány alapjaiban rázta meg Jakab udvarát, aki pedig nem volt más, mint a skótok rettegett Stuart Máriájának fia. A bűntény az egyik első olyan repedést jelentette, amely végül a Stuart-monarchia összeomlásához vezetett.

Aki egy rendkívül érdekfeszítő, végig feszültséggel terhes, jól megírt történelmi regényt szeretne olvasni, annak bátran ajánlom a Mérgező nász olvasását. Egy olyan pozitív kísérlet volt, ami egyrészt visszaadta a hitemet abban, hogy igenis lehet hiteles és mégis jó, nem unalmas, sem nem lebutított történelmi regényt írni, másrészt pedig kiváltképp izgalmas időutazásnak is tekinthető. Időutazás egy olyan korba, mely mostanra a feledés és a cselszövés homályába veszett, s amelyben az igazság hasonlóképpen kifürkészhetetlenné vált.

 A bejegyzésemet pedig képtelen lennék befejezni anélkül, hogy ne biggyeszteném ide a könyv eredeti borítóját, ami a hazaihoz hasonlóan szintén gyönyörű.

A kötetet a General Press kiadó jóvoltából olvashattam 346 oldalon. Megjelenés ideje: 2019.

A könyvet kedvezményesen INNEN tudod megvásárolni.

Paige Toon: Akit mind szerettünk

Nem ez az első találkozásom az írónővel, és így a második regénye után azt kell mondanom, nem is az utolsó. Engem meggyőzött, teljesen levett a lábamról a stílusa, az a magvas könnyedség, amivel játszik. Nem bújik nagy gondolatok mögé, viszont ha valaki kedveli a nem csöpögős romantikus irodalmat, a chick lit-et, az Paige Toonnal nem fog mellényúlni.

Nem vagyok biztos benne, hogy hízelgő, vagy éppen frusztráló lehet egy pasinak, ha három gyönyörű nő is oda van érte egyszerre. Ja, hogy ne legyen ennyire egyszerű a dolog, ez a három nő egy családhoz tartozik. S hogy még szebb legyen a dolog: hármasikrek. A történet középpontjában álló srác Angus, aki tizenhét évesen költözik a testvérek szomszédságába. Az ikrek pedig: Phoebe, Rose és Eliza. Phoebe, az örökké nyughatatlan, folyton mehetnékje van és a szenvedélyének élne; Eliza igazi művészlélek, egy boho zenész, aki a nagy áttörésre vár; Rose pedig ápolónő, aki épp szakított a párjával és visszaköltözik az anyjához. 

Rose, Phoebe és Eliza jobban már nem is különbözhetnének egymástól, személyiségük és reakcióik, felnőtté válásuk, az életük nagyon különböző utakat mutat. A Thomson családban a testvér rivalizálás zabolátlan. Hármasikrek, akik csak a kinézetükben és mint a hozott példa mutatja, ízlésükben azonosak: vágyuk, mindhármuk szerelmének tárgya: Angus. Minden más módon drámaian eltérőek. Senki sem mondhat nemet Phoebe-nek, és nem is akar; Rose néha szurkálódó, de gyakorlatias, és Eliza az a rocker csaj, aki még nem találta meg a helyét a világban. Ja, hogy mindannyian szerelmesek Angusba...nem meglepő. Toon olyat rittyentett Angus karakterében, hogy biztosíthatlak, a könyv befejeztével, te is az leszel :)

A szőke herceg nem mindig olyan köntösben érkezik, ahogy azt az ember elképzelte.

Ja, hogy rivalizálás. Nagyon tetszett, ahogyan az írónő három olyan nő versengését ábrázolta, akik kívül-belül ismerik egymást, akik a múltban nem csak egy szobát osztottak meg egymással, hanem annyi mindent mást is, az anyaméhről már nem is beszélve...Egyszóval zseniális a testvérek egymás iránti szeretetének, viszonyának kibontása. Ahogy az is, miként és mennyire befolyásolta az évek folyamán ez a szerelem viszonyukat, az életüket. Amikor történetünk elkezdődik, a fiú figyelméért, kegyeiért folytatott harc már lezárult, Angus és az egyik lány már elköteleződtek egymás iránt, így a másik kettőnek kevés beleszólása van a dolgokba.

De itt jön be a történetbe az a furcsa kis motoszkálás, az a békén nem hagyó mellékzönge, ami a lányokat is újra meg újra előveszi, és amiben Paige Toon az előző regényében is remekelt: Mi lett volna ha? Mi lett volna, ha a kiválasztott nem jön haza? Mi lett volna, ha máshogy történnek az események? Mi lett volna, ha az egyikük előbb ér célt? A kötet szerkezetéből adódóan (egy szereplő-egy fejezet) pörgős a cselekmény és a mellékszálak is izgalmasak, ugyanakkor az idősíkokban való ide-oda ugrálás hoz némi csavart és igényel azért némileg tudatosabb odafigyelést. 

Anélkül, hogy többet spoilereznék, annyit elárulok, hogy az írónő tartogat fordulatot a regény szinte legvégéig, és az érzékenyebbek acélozzák meg a lelküket, mert érzelmileg elég széles amplitúdon mozog a kötet. Fájdalom, humor, düh, harag, öröm. Mind előfordulnak, majd 400 oldalon. Lenyűgöző volt a jellemábrázolás is, ahogyan a szereplők változtak, egyre többet tanultak magukról és a szinte kézzelfoghatóan mély testvéri szeretetről, hiszen ami az egyikőjüknek a szerelmet, a többieknek a veszteséget jelentette. 

Bátran ajánlom a kötetet a romantikus, de nem felszínes irodalom kedvelőinek, akik szeretik az érzelemdús cselekményeket, jól kidolgozott karaktereket és csodás tájleírást. 

A könyvet a General Press kiadó 2018-as megjelenésében olvastam.
A könyvet most kedvezményes áron ITT tudod megrendelni.

Paige Toon: Egy ​darab a szívemből

"Nem vagyok egy 
Sok kis darabból állok 
Töredékek egészeként 
Az egyiket neked adtam 
És egy része most halott 
Valahányszor megbántasz 
Valahányszor sírok 
A darabka, mely a tiéd 
Lassan elenyész 
Egyelőre még él 
Nem veszítettél el 
De mások igen 
És ez olyasmi, amit jó lenne 
Ha nem felejtenél el"

A szüleim 40. házassági évfordulójára készülünk. A húgommal próbálunk egy albumot összeállítani a fiatal "együttjárós" időszakukból és az ifjú házas életükből. Peregnek a régi fotók a kezünkben, peregnek rajtuk az arcok, sokféle érzelemmel, néhol szigorúságig mesterkélten, néhol félszeg félmosollyal, néhol pedig önfeledt pillanatokba beleragadva. Elnézem őket, és eltűnődöm... Vajon ott és akkor boldogok voltak? Vagy csak annak tűnnek? Legyűrték őket a hétköznapok, a pénzkeresés, a megélhetési gondok, vagy sikerült még inkább megerősödniük egymás iránti szeretetükben?
Tudom, hogy szeretik egymást, nem csak a gyermek szemszögéből, hanem a nőéből is, mert nem tudnak huzamosabb ideig  egy helyiségben tartózkodni anélkül, hogy egymáshoz ne érnének; mert minden apró rezdülésükkel a másik felé fordulnak, és mert mindkettő őszinte érzelmekkel a hangjában aggódik a másikért, benne egy közös ponttal megosztva félelmeiket, egymástól függetlenül, ami én vagyok.

Paige Toon könyve éppen ezekről az egymáshoz kötő, egymáshoz kötődő kapcsokról szól. Kapcsokról, amelyek a másikhoz kötnek. Vagy nem kötnek, csak Te gondolod úgy. Szól még egyéb viszonyulásokról is, például az exekhez fűződőkről (óh, jaj!). És az elengedésről.  Arról egyértelműen.
Nem gondoltam volna, hogy pont egy chic-lit műfajú regény hozza elő belőlem az érzelmi kötődés misztériumának boncolgatását, ám mégis ez történt. Történetünk főszereplője Bridget, újságíró, blogger, aki utazásait magazinokban és persze a blogjában rögzíti sikerrel. No meg ez utóbbiban exeinek felkeresését is. Az alap koncepció ugyanis az, mely szerint Bridget azért nem tudja/tudta megtalálni a Nagy Ő-t, mert minden kapcsolatában ott hagyta a szíve egy kis darabkáját és nem teljes emberként nem tud kiteljesedni viszonyaiban. Szóval útra kel, hogy felkeresse valamennyi exét és visszakérje tőlük azt a bizonyos, ott felejtett kis darabot.

"– Mi az? – Csak… Ez a darabokban lévő szív dolog. Hogy azt írod, szeretnél valakit teljes szívedből szeretni. – Igen? – Tényleg azt hiszed, hogy képes leszel rá, pusztán attól, hogy találkozol az összes volt barátoddal, és visszaköveteled tőlük a szíved egy darabkáját?"

Azt kell mondanom, már ez a sztori is végtelenül izgalmas és rendkívül sok témát, érzelmet feszeget és meg is érint. Elindít az emberben egy nosztalgikus visszatekintést, és míg Bridget felkeresi a számára közömbös, de iránta még mindig nem az; az agresszor; a rocksztár, vagy éppen az "ő lehetett volna az, aki..." exeit, az olvasó óhatatlanul párhuzamot von. Vajon, ha én keresném fel valamennyi exemet, hogyan reagálnának? Nekem milyen az exeimhez fűződő viszonyom? Biztos, hogy egy velük való újratalálkozás a megfelelő módja a lezárásnak és tovább lépésnek? Nagyon érdekes és mélyre vezető kérdések, amelynek igyekeztem utána járni. Nem nagyon sikerült. Száraz, -vagy mondjuk inkább úgy- szakirodalom van a témában, de kevéssé a pszichológiai mélységekre voltam kíváncsi. A háttér alapvető ismerete miatt persze megérte, de sokkal izgalmasabbnak tartottam a mozgatórugók gyakorlatát. Mivel meglepően kevés a témában az internetes és nem Berki Krisztiánnak Hódi Pamelához fűződő viszonyáról szóló cikk, mini közvélemény kutatásba kezdtem. Az eredmények megérnének egy külön blogbejegyzést, úgyhogy ezt részleteiben nem is boncolgatom, viszont összegezve elmondható, hogy nem igazán tudjuk szépen elengedni a másikat, vagy egy harmadik segít hozzá ahhoz, hogy közömbössé váljon számunkra. Érdekes...

Toon könyve, annak ellenére, hogy kifejezetten nem szeretem a chick litet,  azért tetszett végtelenül, mert nem túl romantikus, nincsenek idealizált karakterek, a történet eseményei nem fordulnak sem rózsaszínbe, sem csöpögős giccsbe. És nincsenek benne fölösleges mondatok! Nagyon fontos! Szépen lassan hömpölyög a történet az elgondolkodtató részek pont annyi érzelmet kapnak, amennyit kell. Nincs túlcifrázva, sem kiszínezve, így sokkal szerethetőbb. Briget története az exek felkutatása során meglepő fordulatot vesz, és az írónő nagyon okosan egy plusz fordulatot csempész a sztoriba az özvegy, kislányát egyedül nevelő fiatal férfi, Charlie személyével. Számomra ez a kanyar plusz egy pontot tett hozzá az egészhez, mert szembesülünk a gyász és maga a veszteség érzés feldolgozásának egy másik oldalával is.

Összességében ez egy remek, "csajos" könyv, gyönyörű útleírásokkal (Cornwall és Thaiföld), romantikával, párkapcsolati kérdésekkel, és önmagunk megtalálásával.

Sarah Winman: Amikor Isten nyúl volt

Most őszintén, tegye a szívére a kezét az a könyvmoly, aki a sokadik olvasása után sem kezd előítéletekkel teli az olyan könyv olvasásának, melyet a "kis darabka mennyország" és a "valami igazán egyedi és varázslatos" jelzőkkel ajánlanak. Hát már eleve gyanússá válik. 

Egy kedves ismerősöm javaslatára aztán persze belevágtam, leginkább a figyelemfelkeltő cím és a tetszetős borító miatt. Nos, be kell vallanom minden pillanatát élveztem az olvasásnak, Winman egy szeretetteli, de végtelenül keserédes, problémákkal terhes család történetébe rántott bele, melyet félbeszakítani frusztráló, letenni pedig lehetetlen.

A történet két szálon fut a regényben, az egyik egy fiatal angol lány szemszögéből mutatja be a történteket, a másikban pedig a 20 évvel későbbi New York-i cselekményekből kapunk bepillantást a World Trade Centert ért merényletet is ideértve. Az Amikor Isten nyúl volt egy lenyűgöző portré a gyerekkorról, végtelenül szeretnivaló és szórakoztató, sötét és furcsa humorral. 

Hát igen…kinek milyen volt, de minden a gyermekkorban dől el, abból indul ki, hogy aztán nap-nap után visszatérjünk hozzá. Azokhoz a napokhoz, amikor isten nyúl volt (igen, egy nyuszi, akit Istennek keresztelt el a kis gazdája); mikor minden nyári reggel „nyárszaggal”, színekkel és boldog izgalommal indult, hogy aznapra vajon mit tartogat a szünidő; mikor tudtam, hogy ha elég sokáig és hangosan sírok, akkor úgyis megvigasztal valaki; mikor kalapáló szívvel felkeltünk az éjszaka közepén, hogy később rohamlépésekkel közelítsük meg a szüleink ágyát, ahol már várt a felhajtott takaró; mikor …Lehetne folytatni még a sort.

Semmi különösről nem szól ez a könyv, tök egyszerűen csak a soha el nem fogyó szeretetről. Meg még talán a titkokról is, amelyeket akkor sem tárhatunk fel a szeretteink előtt, ha végtelenül bizalmas kapcsolatban vagyunk velük, és szeretjük őket. Illetve épp ezért nem. A túlélésről, elmúlásról és az újrakezdésről, barátságról és családról, győzelemről és tragédiáról és mindarról, ami eközben egy családi köteléken belül történik. Eltéphetetlen kötelékről egy lány és a fivére között.

"Elhalkulnak a kavicson csikorgó léptek. Számolom a nyomukban maradt csöndet."

Nagyon tetszett, hogy a testvérek közötti áthatolhatatlan és széttéphetetlen kötelékhez, az ártatlanság elvesztéséhez és egyáltalán egy családban zajló intim eseményekhez Winman végtelenül finoman és eredeti hangon, szépséges nyelvezettel nyúlt hozzá. Fantasztikus, ahogyan az írónő szabad teret ad és tart az események értelmezéséhez, lehetőséget ad az egyéni értelmezésre, a dolgok összegzéséért az olvasónak kell megdolgoznia. Nem befolyásol, nem manipulál és nem kínálja tálcán a megoldásokat.

"– Az emlékek – mondta nekem Nancy –, bármilyen kicsik és jelentéktelenek, az életünk könyvének lapjai."

A könyv persze kedvenc lett, és egészen rövid idő (max. két nap) alatt végeztem is vele. Az Amikor Isten nyúl volt egy tényleg csodálatosan megírt történet a családról, az egymásra figyelésről, az emlékeinkről és azok hatásáról, utórezgéseiről a mai mindennapjainkba. Egyszerűen szép és figyelemre méltó.

"– Hosszú távon semmi sem merül feledésbe, Elly. Olykor egyszerűen föl kell hívnunk a világ figyelmét arra, hogy különlegesek vagyunk, és még mindig itt vagyunk."