Junot Díaz: Így veszíted el

Néha fel-felbukkannak olyan könyvek, amelyek nem nyerik el maradéktalanul a tetszésemet, mégis nehéz szó nélkül elmenni mellettük. Motoszkál az emberben valami, amiről úgy érzi, figyelem felhívás céljából mégis csak közlésre érdemes, ellenkező esetben lehet, hogy mások is szó és olvasás nélkül mennek el mellette. Így vagyok én Junot Díaz: Így veszíted el című kötetével.

Az Így veszíted el, az emberi szív összetettségéről szóló rövid történetek gyűjteménye, a Pulitzer-díjas Junot Díaz-tól. Ahogyan az amerikaiak mondanák: Junot Díaz is the big deal. Nagy üzlet, mert a Drown (1996) című, dominikai migrációról szóló novella gyűjteménye óta, töretlenül megy előre és vissza sem néz. Regénye, az Oscar Wao rövid, de csodálatos élete (és akkor most ne menjünk el amellett sem, hogy nagy címmágus Díaz!)  2008-ban elnyerte a Pulitzer-díjat.

Ahogyan a cím is jelzi, a vékonyka kötetben megjelenő történetek az összetört szívről és szétszakadt szerelmi kapcsolatokról szólnak. A Drown-ból megismert Yuniort itt visszacsempészi ez az egészen tehetséges Díaz, és természetesen a központi karakterré váló figura itt sem sokkal bölcsebb, mint a bemutatkozó kötetben volt. A szeszélyes és virilis fiatalember nem csinál nagy kunsztot semmiből, lelkiismereti kérdések nemigen foglalkoztatják. A barátnőivel hűvös, meg-megalszik azért valamelyikőjüknél itt-ott, és egyik elbaltázott kapcsolatból a másikba ugrál. Példaképei, -barátja Elvis, és testvére Rafa- sem éppen az erény megtestesítői. Elvis ugyan házas, mégis támogat odahaza a Dominikai Köztársaságban egy hátrahagyott saját gyereket, Rafa pedig rákos, mégis barátnők sorával igyekszik magát életben tartani. 

"Nem vagyok rossz ember. Tudom, hogyan hangzik ez – védekező, gátlástalan –, de igaz. Olyan vagyok, mint mindenki más: gyenge, tele hibákkal, de alapvetően jó."

Az ember azt gondolná, itt lett elég, és minden olvasó lecsapja a könyvet, de...! De itt jön be Díaz elvitathatatlan tehetsége, mert egyrészt Yunior karakterének és szellemének annyira emberi és esendő jellemvonásokat, majd a novellák sorát végigjárva jellemfejlődést ad, hogy az ember minden bűnét megbocsátja és nem tudja nem kedvelni. Másrészt ott van végig a háttér, a tipikusnak épp nem biztos, hogy mondható, de általánosításában végtelenül jól sikerült bevándorló latin-amerikai, dominikai közösség ábrázolása is. Bár nem olyan emberekről olvasunk, akikkel mindennap összefuthatunk, az író tapasztalatának köszönhetően életre kelnek ezek a figurák és az ember úgy érzi, ha leteszi a könyvet csak átugrik a szomszéd alacsony tornácos, színes fadeszkás házába és máris találkozhat Rafával. Nagyon fontosnak tartom ez utóbbi készséget, ugyanis az évek alatt rájöttem, az igazán nagy irodalom nem feltétlenül az, amit olvasva folytonosan rajongok, hanem az, amiben külső, tudatos szemlélő tudok maradni, mégis a számomra kevésbé tetszetős cselekménytől el tud rángatni és belehúzni egy teljesen másféle emberi közegbe, állapotba. Ezeket a boldogtalan szerelmi sztorikat is egyfajta médiumként használja, hogy súlyosabb emberi történetkehez, témákhoz nyúlhasson. Elismerésem.

Díaz könyvében minden szereplő szembesül a helyettesíthetőség és adott helyzetünkből való elmozdulás, kiszorítás veszélyével - legyen szó szegénységről, bevándorlásról, halálról. Személyes kedvencemben a Nilda, című novellában Yunior megpróbál megbirkózni bátyja rákos megbetegedésével. Menekülési útvonalat keresve ráébred, vannak olyan dolgok az életben, amelyek elől képtelenség elfutni, elmenekülni. Megváltás azonban van. A karaktereket ugyanis nem nyomja agyon a sorsuk, próbálnak erőt venni azon a szerencsétlen lapjáráson, amit a balsors nekik osztott. Ez Díaz másik nagy titka, bár szereplőinek sorsa nem tükrözi feltétlenül a miénket, a jobb és boldogabb életbe vetett álmaik igen. Rájönnek, hogy a megváltás egyszerűen úgy jelentkezik, hogy a sors azért dob eléjük olyan problémát ami elől lehetetlen elfutni, vagy megoldani, mert csak megélni lehet azt és elfogadni. Aztán pedig újra és töretlenül az álmokba menekülni.

Azt olvastam, a Díaz-rajongók úgy nyilatkoztak, az olyan könyvek, mint az Így veszíted el, megújította a hitüket az irodalomban. Nos ezzel, minden érdeme és az író tehetségének elismerése mellett sem tudok azonosulni. Azzal viszont igen, amit Díaz nyilatkozott származása és identitása kapcsán, azzal összefüggésben, miszerint rájött, a dominikai közösség kultúrája is megérdemli a nagy művészetet, művészeket: "-It's terrible not to see yourself reflected in the larger culture. You become a ghost."

Mindenesetre azt kell mondanom, karakterábrázolásával, s azok jellemfejlődésével, hihetetlenül emberi hangjával Díaz nem csak az említett embereknek tett nagy szolgálatot, hanem mindannyiunknak.

"és elkezdődött a másik életem, ami sokkal jobb, mint ez volt" - Kardos Margit disszidál

Rögtön az elején egy vallomással tartozom: Szentesi Évától a méhnyakrák-kampány előttig semmit sem olvastam, kvázi azt sem tudtam, ki ő. Aztán elkezdtem olvasgatni a netes írásait, cikkeit, és azt kell mondjam, tetszett. A Hamvaimból című, saját gyógyulástörténetét feldolgozó regényét szándékosan kerültem, saját érintettség és Mittelholcz Dóra hasonló témájú kötete után rettegtem attól, hogy még nagyobb bajt vonzok be magamnak a már meglévő mellé.

Hazai írójú könyveknél szinte soha nem olvasom el mások értékeléseit, konkrét ajánlóját az adott könyvről, mert nem szeretem ha befolyásol; több remek írásról is majdnem lemaradtam anno, mert nagyon lehúzták, nekem persze mikor rávetem magam az elolvasására, tetszett. Szóval Kardos Margitról a csodás, vintage stílusú borító kapcsán annyi gondolatom volt, hogy ez biztos valami izgalmas életű nőszemély emigrációjáról szól. De tényleg :)

Nos, igazából nem tévedtem olyan nagyot. Leszámítva azt a tényt, hogy Kardos Margit (milyen szép neve van!) Szentesi Éva nagymamája, aki nem emigrált külföldre, csupán Alzheimer-kórja által a saját életéből disszidált.

Komolyra fordítva a szót, Szentesinek ez a könyve novelláskötet, ami nagyon meglepett, mert bár a műfaj nagy rajongója vagyok, nem gondoltam, hogy Éva stílusa lenne. Azt kell mondanom, kellemesen meglepett. A könyvben 24 darab női sors, egymással át- meg átszőtt történetfüzér található, mint megannyi mozaik kocka az életükből, életünkből. Nagyon érdekesnek tartottam, hogy a novellák egymással összefüggnek, ugyanekkor nem követik egymást sorrendben. Tulajdonképpen olyan érzése támadt az embernek, mintha mindegyik nő betekinthetne a másik életébe, mint egy nyitott, de kissé homályos ablakon, hogy aztán annak befejezésével folytatódjék az ő saját története. 

"Az emberek csukott szemmel utaznak a reménytelenségbe, én meg kibámulok az ablakon, és arról ábrándozom, hogy valaki felemeli ennek a mocskos szerelvénynek a tetejét, kiemel innen, és elvisz messzire, ahol megszűnik ez az életem, és elkezdődik egy másik, ami sokkal, de sokkal jobb ennél."

Tetszett a merészsége, és azt kell mondjam, a hangja egyedi. Sőt, ha jobban belegondolok, már az is nagy dolog az igen erős magyar kortárs novella-irodalom mezőnyben, hogy hangja van. De van, és jól áll neki a nyíltság, a szókimondás, a szembenézés. Nagy bátorság kell ahhoz, hogy saját élményeinkből, családunkból, személyes emlékeinkből lehámozzuk a jóindulat és az évek nosztalgikus kliséit, és a dolgok lényegét nyissuk meg magunk és mások felé. Szentesi nem fél ettől, épp ezért olvastatja magát a kötet, kíváncsi az ember a következő, majd az azt követő történetre, és érzi magát személyesen is megszólítva itt-ott, még ha korábban nem is érezte közel magát valamelyik sztorihoz. Mégis kell az a "igen, tényleg így van" vagy a "hmm..hát ilyen is lehetett volna" hang minden egyes darabka után. Egyetlen negatívum, ami nem tetszett: Éva, néhol úgy tűnik, a dolgok élét hajlamos valami általánosságba burkolt (szó)fordulattal becsomagolni, hogy ne üssön akkorát. De! Üssön! Fájjon csak! Vagy rémisszen meg, képesszen el. Nem azt mondom, hogy a női Tar Sándornak kell lenni, de ha már bevállalósak vagyunk - és miért ne lennénk mikor annyira jól áll ez a realista hang és vonal -, akkor ne riadjunk vissza a dolgok nyers egyszerűségétől.

Abszolút nóvum, hogy Szentesi a Csokiszív című novellában Péterfy-Novák Éva azonos című novelláját folytatja, illetőleg írta át saját szájíze szerint. Azért is jó olvasni ezt a kötetet, mert magad is azt, és annyit vehetsz ki a történetből, amit és amennyit akarsz. Mert igazából mind Kardos Margitok vagyunk, akik gyermekből kollégista tini, csóró pályakezdőből gazdag szerető és röhögő barátnőből szerencsétlen feleség szerepekbe disszidálhatunk ide-oda.

Kedvenc írásaim a címadó novella, a Darázs és a Meghalni Chanelben voltak. A kötetet az Athenaeum kiadó megjelenésében olvastam 220 oldalon. Köszönet érte!

Szőcs Henriette: Ősképcsarnok

Nosztalgia (főnév): Sóvárgás, vágyakozás távoli, elveszett, elmúlt dolgok után. – írja a szótár. Igen ám, de létezik afféle sóvárgás is, amit nem élhettünk át, aminek nem lehettünk részesei, mégis valamilyennek gondoljuk, elképzeljük és veszettül vágyunk megismerni azt. 

Nem véletlenül írja Kőrösi a Szívlekvárban „az emlékek sokkal erősebbek az akaratnál, tartósabbak a vágynál és a reménynél, az emlékek igazi hatalma rajtunk az, hogy nincs előlük menekvés, magunkkal visszük őket, ha eltagadjuk is. […] Az ember azt véli a legjobban megismerni, ami nem adatik meg neki.” 

Szőcs Henriett novelláskötetében ez az érzés motoszkált bennem végig. Mikor mesélteted a családból az idősebbeket, hogy olyat tudj meg a régmúltról, amihez semmi közöd és mégis benned van. Apró mozaikokból kirakott, rendkívül jól megformált jellemrajzzal bíró történeteken keresztül ad egy kerek egész képet a család, fel-fel-felmenőkig nyúló rajza. Az írónő magabiztosan bánik a novellánként váltakozó korábrázolással is, pedig érzékeny téma rövid tartalommal úgy ábrázolni fejezetenként más-más érát és annak vetületeit, hogy ne legyen az erőltetett, vagy mű. Nagyon tetszett a kötet realista, már-már naturalisztikus ábrázolása, nincs benne fikarcnyi finomkodás sem. Nagyot üt, pont ahol kell. 

Bravúros csavar is van benne, először csak emberek neveivel jelzett novellákat olvasol, majd kb. a könyv felénél rájössz, milyen szépen vannak felfűzve az egyes emberek történetei, hiszen ez egy család szereplőinek láncolata. Erőteljes kortárs kötet, tele hangulattal, mondhatni az egyik legjobb kortárs darab, amit idén olvastam. Egyetlen hibája van: túl vékonyka :)

A kortárs novellás kötetet 100-oldalon olvastam a Naphegy Kiadótól.

A könyvért hálás köszönetem az írónőnek!