Leheletfinom, pasztell, légiesen könnyű, mondhatnám femin borító. A kötetet forgatva, és a fülszöveget elolvasva tartottam is ettől a babarózsaszíntől, de mint az első pár oldal után kiderült, feleslegesen.
"...milyen hihetetlen jelentősége van az ember tudatalattijának, és ezért milyen fontos, hogy a régi sebeket megfelelően begyógyítsuk. Nem szabad csak úgy ideiglenesen leragasztani és letagadni őket. Az nem működik."
Tömören, ebben az idézetben benne van a könyv történetének vezérmotívuma. A sztori felütése teljesen idilli. Csodálatos kisvárosi, természeti környezetben Amy és Matt gyermekkori barátságába csöppenünk. A kislány és a kisfiú között nagyon szoros kapocs van, mély és őszinte, igazi "gyerek szerelem" köti össze őket. Tökéletesen kiegészítik egymást, egyik sem tud meglenni a másik nélkül hosszabb ideig. Ennek a harmóniának nagyon hamar, alig pár oldal leforgása alatt vége szakad. Lecsap rájuk egy gyilkos, megerőszakolja és megöli Amyt, ami szerencsétlen Mattnek egy fához kötözve végig kell néznie. Matt túléli a rettenetet, de még több, mint húsz év múltán sem képes feldolgozni a tragédiát, párkapcsolatára, egész életére kihatással van.
A következőkben Matt mindennapjaiba nyerhetünk betekintést, megtudjuk, hogy különleges képességgel bír, gyógymasszőrként dolgozik és rájuk hangolódva a páciensek emlékeibe is bepillantást nyer. Ezúttal egy háromtagú családhoz igyekszik éppen, a szerény körülmények között élő házaspár egy autista lányt nevel, Julie-t. A történet tökéletesen ambivalens érzéseket váltott ki innentől belőlem. Egy túl gyorsan, és hirtelen bekövetkező furcsa csavarral kiderül, Amy valójában Julie testében él tovább, akire Matt persze rátalál. Katolikusként nem nagyon éreztem kényszert, hogy elgondolkodjam, vajon tényleg létezik-e élet a halál után, másik testben, „régi” lélekkel, és ha igen, hogyan, milyen formában történik ez? A sztorit teljesen áthatják a fantasztikus, vagy mondjuk úgy hihetetlen elemek.
"Eh, mi a név? Mit rózsának hívunk, Bárhogy nevezzük, éppoly illatos. És, látod, szerintem ez nagyon találó. Úgy értem… mi tesz egy embert azzá, aki? A neve? A külseje? Nem! Épp neked kellene tudnod, hogy a testünk csak burok, mely a lényeget veszi körül. A lelkünket."
Nos, a könyv szerint az utolsó fogadalma miatt Amy lelke nem engedi el ezt a világot. Julie, aki egy idő után számomra már csak afféle gazdatestként funkcionált, alkalmatlan az önálló életre, a nap minden percében gondoskodni kell róla, de amint Matt belép az életébe, jön egy lassú magához térés, a benne élő Amy lelke fokozatosan előtör, mígnem Amyvé válik, annak múltjával, emlékeivel. Ez váltotta ki az első meghökkenést, hiszen Julie, bár nem egyik napról a másikra megy végbe a változás, ezek szerint gyakorlatilag nem is létezik, csak afféle lepelként funkcionál, amit Amy egyszer csak leránt magáról és nincs többé. Egy kicsit itt kezdett el ellaposodni a történet, nem ment át rózsaszínbe, vagy csöpögősbe, de valahogy nem tudta fenntartani az érdeklődésem.
Mondanom sem kell, Matt és Amy innentől boldog szerelmes párként élnek együtt tovább, legyőzve a környezetük kétkedését. Érdekes volt megismerni a szülők hozzáállását, "Julie" szüleit nagyon szimpatikus házaspárként festi le az írónő, végtelen szeretettel és nyitottsággal közelítenek ehhez az egész reinkarnációs kérdéshez, ugyanakkor Amy szüleit már nem volt ennyire egyszerű megnyerniük, igazi félelmekkel és a felfoghatatlant megérteni próbáló reakciókkal találkozunk részükről, ami lássuk be a realitáshoz közelebb is áll.
A másik, ami miatt feszengtem, hogy most tényleg 8 együtt töltött őszinte gyermekkor vált ki ekkora szerelmet 21 év után, és tényleg erre építi innentől az írónő a karakterek kibontását? Picit tompította a méltatlankodásomat a bűnügyi szál megjelenése, de az is olyan valószerűtlenre, olyan lezáratlanra sikerült, hogy csak rövid ideig izgulhattam a gyilkos leleplezése miatt. Aztán ott volt a vége...mivel az egész reinkarnációs szál túlságosan távol állt tőlem, ezért a befejezést nem is értettem. Milyen többletet, tanulságot szeretett volna az írónő közvetíteni ezzel felénk, olvasók felé? Rejtély.
Összességében jó szívvel ajánlom ezt a könyvet a megmagyarázhatatlan és a spirituális utazás iránt érdeklődőknek. Ernst nagyon finoman, és pontosan ír, a szereplők szerethetőek, hétköznapiak. A két fiatal szerelme is teljesen visszafogott, érthető módon már-már szűzies, örültem, hogy az évtizedeken át tartó fájdalom, magány, bezárkózás és tehetetlenség után végre élvezhették a nekik adatott időt.
Az én személyes tanulságom az, hogy lehet a sorsot kicselezni, elodázni, de teljesen kiradírozni és újat rajzolni helyette nem.
A kötetet az Athenaeum kiadó jóvoltából olvashattam 448 oldalon. Megjelenés éve: 2018.
