Egy ideig őrizgettem bizonyos figyelmet czikornyákba felcsigázó cikkeket, tanulmányokat, esszéket, amiket úgy döntöttem kényelmesebb és csinosabb lesz itt egy csokorba szedni "Szemezgető" néven.
Az alábbit a régebben járatott Rubicon folyóiratban olvastam.
Lapszám: 2007/8. Szerző: Fráter Zoltán -igen, aki az
Egyfülű kosarat is szerkesztette-.
A cikkben a húszas-harmincas évek azon asszonyainak irodalomra gyakorolt hatásáról olvashatunk, akik nem alkotóként, hanem kvázi "múzsaként", ne adj' Isten patrónusként tűntek fel.
Az egyes szereplők Fráter általi leírását itt-ott kiegészítettem. Lássuk az elsőként megemlített nagyasszonyt, Cecil mamát.
Íme:
"Polányiné, Cecil mama
Polányi Cecil, aki a világhírű kémiaprofesszor és tudományfilozófus Polányi Mihály, valamint a gazdaságtörténész Polányi Károly édesanyja volt, évtizedeken át nagy hírű összejöveteleket szervezett. Szalonja a századelőn élte fénykorát, de Cecil mama – ahogyan ismerősei nevezték – a két háború közötti időkben is megőrizte azt a képességét, hogy minden tehetségre felfigyelt, s nem lankadt a felfedezésben. Kalandos életű hölgy lévén, a líceumot még a cári Oroszországban végezte, aztán férjhez ment, és Magyarországra jött – a húszas évek végén Illyés Gyula számára már „bájos orosz diáklány múltú nagymama” lett. A Neues Pester Journalban jelentek meg szociológiai, művészeti írásai, irodalmi kritikái.
Élénk társasági életet élt, alkalmi rendezvényein, melyeket hol az Andrássy úton, hol a Duna-parti Carlton Szállóban, hol a Krisztina körúti vagy Széna téri lakásban tartott, sűrűn megfordultak a kor neves írói és más művészei, gondolkodói Jászi Oszkártól és Szabó Ervintől Bartókon és Kodályon át Balázs Béláig, Gábor Andorig, Déry Tiborig, a fiatalabbak közül később József Attila és Illyés Gyula is. Déry szerint időnként száz ember is zsúfolódott a háromszobás Krisztina körúti lakásban, ahol olcsó szendvicsek, hamisított egyiptomi cigaretták várták a vendégeket, a valódi hírességeket és sznob rajongóikat egyaránt.
Cecil mama szalonja az egész városra kiterjedt, a pszichológia és a társadalomtudományok komoly szakemberei éppúgy látogatták, mint a művészvilág bohém figurái. Polányi Cecil szellemi frissességére jellemző, hogy még 1932-ben is felszólalt azon a konferencián, amely az Ödipusz-komplexus lélektani és társadalmi jelentőségéről zajlott. Érdeklődése, akárcsak szalonjának nyitottsága, fogadókészsége mondhatni interkontinentális volt, városrészektől, szakterülettől független."
Akkor nézzük ki is volt Pollacsek Mihályné, sz. Cecilia Wohl:
"1862-ben (vagy 1861-ben) született Vilnában. Apja Alex (vagy Asher) Wohl (1836-1905), elismert felvilágosult tudós talmudista, a vilnai rabbi szeminárium tanára volt, a társadalmi nyitás és mérsékelt asszimiláció híveként ő írta az első héber-orosz kétnyelvű zsidó imakönyvet, amit a kormányzat kitüntetéssel jutalmazott. Tudunk Cecilnek egy fiútestvéréről, Polányi Mihály életrajzírója szerint ikertestvéréről Lazar Wohlról, aki egyes források szerint egy nemzetközi kereskedelmi banknál dolgozott Moszkvában és Szentpéterváron, más források szerint orvos lett. Az édesanyjukról szinte semmi nem ismeretes, azon túl, hogy Wohl nagyapa levelei végén rendszerint tolmácsolta felesége üdvözletét is. Cecil szüleiről Polányi Károly özvegye, Duczynska Ilona visszaemlékezésének legújabb kiadásában felbukkan egy változat, amit Szapor Judit is lehetségesnek tart: Wohl papa nem sokkal korábban özvegyülhetett meg, amikor Cecil elkerült otthonról. Apja újra házasodott, és keresztény házvezetőnőjét vette feleségül.Ehhez viszont – feltehetően ki kellett volna keresztelkednie, amiről nem tudunk. A nagyapa intenzív levelezést folytatott unokáival, különösen Mauzival, és idős korában Cecilékhez, Pestre is költözött.
A Pollacsek famíliáról mégis jóval több tényt tart számon a családi emlékezet, mint az anyai ágról. Ami érthető, hiszen a Pollacsek família nagyon sok kiváló családtaggal büszkélkedhet: elég itt Pollacsek Mihály testvérei közül megemlíteni Schlesinger Gyuláné, Pollacsek Lujzát: Szabó Ervin édesanyját, és Seidler Lipótné, Pollacsek Vilmát: Seidler Irma (Lukács György egykori szerelme) és Seidler Ernő édesanyját.
Cecil Vilnában, orosz középiskolában érettségizett, ott tett szert széles irodalmi műveltségének alapjaira. Tizenhét éves volt, amikor barátnőjével, Anna Lvovnával együtt, Bécsbe került egy taborstrasszei ékszerészhez tanoncnak. A család elbeszélése szerint ennek fő oka, hogy megóvják a forradalmi eszmékért lelkesedő fiatal lányokat a cári Oroszországban reájuk váró veszedelmektől. Szapor elemzése szerint ebben az is szerepet játszhatott, hogy az ezernyolcszáz nyolcvanas évek elejére erejét vesztette a cári rendszer korábbi reformszelleme. A tehetősebb zsidó családok ekkortól Zürichbe küldték tanulni leányaikat. Hogy Cecil Bécsbe került szakmát tanulni, arra utal, hogy a család nem követte vagy nem követhette az általános tendenciát. A rebellis eszmék Bécsben is hatottak: a következő évben Anna férjhez ment a forradalmár (és szintén Vilnából származó) Samuel Klatskohoz, Cecil pedig hamarosan egy sikeres, világlátott vasútépítő mérnök vállalkozó, Pollacsek Mihály felesége lett. Amikor 1881-ben, megesküdtek, Cecil tizenkilenc, férje pedig harminchárom éves volt. Egy éven belül, 1882-ben megszületett első gyermekük, Laura, majd 1883-ban Adolf, 1886-ban Károly, 1888-ban Zsófia, 1891-ben Mihály, végül pedig Pál: ő valamikor 1893 táján, szellemi fogyatékkal született és kamasz korában meghalt.
Pali sorsáról csak keveset tudunk. Fennmaradt egy családi fénykép, ahol együtt látható a hat testvér, és tudjuk, hogy a fiút egy korszerű budai intézetben ápolták, s hogy Misi 1907-ben, még biztosan látogatta. „Hogy mi volt Palival, az egyszerűen nem volt beszédtéma a családban” – így fogalmazott Scottnak később, a nyolcvanas években Laura legfiatalabb gyermeke, Sriker György (Ottó). Érdekes adalék viszont, ám biztos ismeret hiányában legfeljebb találgatásra adhat alapot arról, hogy van-e összefüggés a fiú betegsége és aközött, hogy Polányi Mihály első, még orvostanhallgató korában, 1910-ben, magyarul, majd a rákövetkező évben németül publikált tudományos cikkének címe: „Adatok a hydrocephalusfolyadék [vízfejőség-agyvíz] chemiájához”
A nyolcvanas évek végén a család Pestre költözött, vagyonuk gyorsan gyarapodott, és ez - ahogy később Polányi Károly emlékei nyomán lánya, Kari Polányi-Levitt írja: lehetővé tette számukra, hogy kialakítsanak egy felső középosztálybeli, ugyanakkor azonban a magyar dzsentri szokásoktól nagyon eltérő, nonkonformista életmódot, „…melynek középpontjában a gyermekek spártai szigorúságú nevelése állt. Házi oktatásban részesültek, amelynek mintájául a nyugat-európai nevelés legmagasabb szintje szolgált. A gyermekek csak 13 éves koruk után kerülhettek klasszikus gimnáziumba. Az otthoni oktatás az idegen nyelveket – angolt, franciát – is magába foglalta; korán elkezdték olvasni a görög és latin auktorokat; a fiúk tornáztak és atletizáltak, a lányok zenét tanultak.”(Kari Polanyi-Levitt. 1986.18) Polányi Károly utólag is hálásan emlegette ezt a következetes nevelési szigort: „Még az edzettségemet is neki köszönhetem - írta idős korában lányának - amely átsegített a bajokon, amikor a betegség aláásta teherbíró képességemet; s az ő gyengéd gondoskodása révén tettem szert nyelvtudásra, ami a szegénység éveiben nyitva tartotta előttem a tanulás világát, s lehetővé tette, hogy szélesebb távlatokban gondolkozzam. (Kari Polanyi-Levitt. uo.)
Cecil pedig megvalósította régi elképzelését, és szalont nyitott, ahol a pesti avantgarde és a radikális értelmiség színe java megfordulhatott.
1899-1900 körül azonban az apa vállalkozása tönkrement, és anyagilag a család már nem tudott többet talpra állni. A csőd Cecilt is megviselte. Olykor fel sem kelt az ágyból, ott evett, ott fogadta a vendégeket is, a köznapi feladatok nagy részét a gyerekek végezték. A háztartás szervezése amúgy sem tartozott Cecil erősségei közé. Nem is volt erre régebben szüksége, hiszen a férje határozottan és nagy gonddal irányította a család gyakorlati életét, ő pedig a kultúra és az eszmék világában élhetett szabadon, távol a földi gondoktól – Polányi Károly legalábbis így látta szülei házasságában apjuk szerepét: „Amíg tőle tellett, anyám virágos kertben töltötte napjait bámulói körében. Amikor nem tellett, tűrte egyedüllétét és egy igazi férfi túlerejével tette semmivé anyám társaságát, amelyet észre sem vett igazán.”(Levél Polányi Mihálynak édesanyjuk halálakor. Vezér 1986.90). A háztartás szervezésének terhe a tizenhét éves Mauzi nyakába szakadt, minthogy apjuk ekkoriban külföldön próbálkozott a cég talpra állításával, Cecil pedig képtelen volt a gyakorlati ügyek intézésre. Laura a harmincas években Misinek írt egyik, elég keserű hangú levelében felidézi, amint anyjuk csak feküdt a csipkés párnáin, míg a többiek elvégezték a háztartási munkát. Mégis mindeközben, - roppant jellemző módon - a család szellemi élete töretlen maradt. A nagyobb gyerekek munkát (tanítást, fordítást, szerkesztést) vállaltak a tanulás mellett. Cecil pedig energikusan terjesztette a korai orosz forradalmárok eszméit, aktívan részt vett a Társadalomtudományi Társaság életében, hosszú, akár órákig tartó, nagysikerű előadásokat tartott, és a szalon sem szűnt meg működni.
Pollacsek Mihály szeretetteljes de szigorú levelein keresztül továbbra is kézben tartotta gyermekeinek nevelését, felügyelte nyelvtanulásukat és pályaválasztásukat.
1904-ben a gyermekek nevüket Polányira magyarosították, amit apjuk is szorgalmazott, bár maga megtartotta a nevét és zsidó vallását.A bölcsészkart végző Laura még ez évben feleségül ment egy „körön kívülihez”, a nála tizenhárom évvel idősebb, jóképű és tehetős Striker Sándor üzletemberhez. Az ismerősöket, barátokat nagyon meglepte, sőt megdöbbentette az „intellektuális mésalliance”, de Laura döntése a maga szempontjából nem volt váratlan. Az év januárjában ilyeneket írt unokafivérének, Szabó Ervinnek:
„Én borzasztóan szeretek támaszkodni, támogattatni, szeretek félni s szeretem, ha nekem valaki
imponál, szeretek másodlagos lenni; unom a magam önállóságom, tüchtigségem terhét, ellenben kevés emberben s erkölcsi s szellemi életemnek kis részében találok ilyen támaszt - a legtöbb ember, tárgykör, olyan, hogy akarva, nem akarva - én dominálok.”(Szabó Ervin 1977.I.416).
A kontextusából kiragadva is kiérezhető az írásból, hogy ez a fiatal nő változtatni akar az életén, és - egy időre legalábbis - a hagyományos értékek felé fordul. (Alig két év múlva, fiatal családanyaként már a nők jogairól és kötelességeiről ír izgalmas, bonyolult, de máig érvényes mondanivalójú brosúrát.
1905. januárjában hirtelen meghalt Pollacsek Mihály, félévre rá elhunyt az időközben Pestre költözött és régóta beteg Wohl nagyapa is, ősszel pedig megszületett Laura első gyermeke, Striker Misi, majd a rákövetkező évben a második: Striker Éva.
Pollacsek Mihály váratlan halála az egész népes családot – testvéreit, unokaöccseit és húgait is
nagyon megrendítette, gyermekeit mélységes gyászba borította. Éppen ezért a mai olvasó eléggé furcsának találhatja azt a kurta levelet, amelyet Cecil küldött férje unokaöccsének, Szabó Ervinnek 1905. január végén, tehát alig néhány héttel a haláleset után:
„Kedves Ervin!
Bocsáss meg, ha vitánk során túlléptem a szokásos önmérséklet határát – még soha ilyen kevéssé nem akartalak megbántani. De igazán embertelenül izgatott vagyok az oroszországi események miatt – nem csekélység, ha az ember azokat a célokat, melyeket már bakfisként is minden és mindenki fölé helyezett, megvalósultnak hiszi. Tehát még egyszer: bocsáss meg és megbocsátásod jeleként gyere. Közügyekkel kell foglalkoznom, hogy egyéni fájdalmamat elviseljem. Cecil”(Szabó Ervin 1978.II.25.)
Nehéz megmondani, hogy valójában hogyan is érezhetett a negyvenhárom évesen megözvegyült Cecil, aki egyetlen esztendő leforgása alatt az intellektuális ambícióktól fűtött, viruló asszonyból, sokgyermekes, vagyontalan özvegy lett, elveszítette édesapját, és megszületett első unokája (ne feledjük, Mihály fia ekkoriban töltötte be a tizennegyedik évét, a mentálisan sérült Pali meg még talán tizenkettő sem volt). Lelkileg mindez nagyon megterhelő lehetett egy olyan személyiségnek, aki megszokta, hogy “virágoskertben, bámulói körében töltse napjait”. Hiszen még önnön anyai szerepéből adódó ambivalenciáival sem tudott megküzdeni, és máris szembe kellett (volna) néznie az öregedéssel. A barátoknak, rokonoknak küldött leveleiből az látszik hogy Cecil addig halogatta a szembenézést önmagával, ameddig csak lehetett. 1906. augusztus 2-án például levelet írt Dömösről Budapestre Szabó Ervinnek egy a Szabad Gondolatban talált figyelemreméltó cikk kapcsán, majd kifejezte örömét, hogy Ervin egészséges, valamint megemlítette a Társadalomtudomány Társaság napirenden lévő sürgető ügyeit. Ezek után mintegy mellesleg arra kéri:
“Menj el Mauzihoz az Andrássy út 83-ba, ahol beteg gyermekével van. Üdvözöld a házbelieket, [Jászi] Oszkárt, [Madzsarné, Jászi] Alizt, Kornélt. Senki se jön Dömösre? Nagyszerű itt! Cecile”.
(Szabó Ervin 1978.II.344) Ebből a levélből az, aki nem ismeri a szereplőket, aligha jöhetne rá, hogy írója a saját állapotos lányáról és csecsemő unokájáról beszél. Nyilvánvaló ugyanis, hogy az éppen beteg gyerek Laura első szülött kisfia, aki még egy éves sincs, miközben édesanyja pedig már a kislányával várandós. Éva, 1906. november 13-án született meg. És mint azt immár százegyedik évét is betöltött, de még ma is tevékenykedő, világhírű kerámikus asszonyként, beszélgetései során gyakran meséli: sohasem bocsátotta meg, hogy „aggódó környezete” az édesanyját, Mauzit művi vetélésre biztatta, amikor éppen vele volt terhes. A család azzal érvelt, hogy egy újabb gyermek végleg meghiúsítaná Laura tudományos pályafutását, amelyet Striker Sándorral kötött házassága (az “intellektuális mesalliance”) amúgy is veszélybe sodort.
A tízes évek a legnehezebbek Cecil asszony számára : „…nagy levertség lett úrrá rajtam, - írja ekkoriban Lukács Györgynek - mindent elfed, mindent eltávolít, a körvonalak elmosódottak, ijesztőek, hátborzongatóak…Csak annak jó, aki, mint Maga, azt mondhatja, dolgozom. Lavoro ergo sum. …Maga él. Én alig-alig. Túlságosan fáradt vagyok…”
Ezután lassú változás kezdődik: Cecil négy hónapos analízisbe fog a zürichi Bircher-Brenner szanatóriumban, majd jelentkezik Ferenczinél. „A hölgy, akit várok, egy bizonyos Pollatschekné asszony, annak a szép szemű betegnek az anyja, akit (az itáliai utazás utáni első rendelésekor) Ön küldött hozzám, de nem jött. - A hölgy (az anya) ugyanis maga is neurotikus s éppen négy hónapig járt analízisbe Zürichben Bircher-Brennernél. Annak idején egy sor csúf megjegyzést tett „obszcén” előadásaimról; mostanra teljesen megtért, igen lelkes az ügy iránt, vissza akar menni Bircherhez..."
Ötvenedik évéhez közeledve Cecil asszony - talán a pszichoanalízis hatására - lassanként elfogadja új szerepét, és valóban Cecil-mamává lesz. Az átváltozást jól érzékelhetjük Lukácsnak írt 1912 márc. 2-án kelt, utolsónak szánt levelében: „Gyuri, jó, hogy így történt. Két hónapja vagyok itt, és se nem kerestem sem meg nem találtam egyetlen régi ismerősömet sem. Leánylíceumot csinálok, segítőket és új lehetőségeket keresek. Az analízis az én nagy, reménytelen szerelmem - a flörtölés ideje elmúlt. Rendben van. Egyetlen - mondom: egyetlen ember sincs meg a régiek közül. …Tudattalanomban még inkább menekültem, mint
tudatosan."
Cecil mama 1939 szeptemberében halt meg. Beszélték, hogy még a halálos ágyán is falta a könyveket, hármat-négyet naponta. Ekkor már egyik gyermeke sem élt Magyarországon, s a háború kitörésével lehetőségük sem volt hazajönni. A gyászbeszédet Sós Aladár építész, egykori galileista mondta:
“Drága Polányi Cecil, akit magunk között bizalmasan Cecil mamának hívtunk, mi, akik körülállunk Téged, gyermekeid barátai vagyunk, és így egy kicsit a Te gyermekeid is. Együtt nőttünk fel fiaiddal és leányaiddal, és velük együtt anyai, serkentő és dédelgető tekinteteddel bennünket is figyeltél. Diákkorunkban otthonod otthonunk volt, és kiválóan tehetséges gyermekeid a testvéreink. Ötszögletes sarokszobád a Bécsi utcában
egyben a nagyvilágot, az irodalmi szalont is jelentette nekünk, és nyitott ablaka tényleg ablakot nyitott számunkra a szellemi érdeklődés minden irányába. Mi akkor nagyon fiatalok voltunk, de Te akkor is a legfiatalabb voltál közöttünk, tudásvágyad és kultúrszomjad a legmohóbb. De nemcsak a tudomány és a művészet eseményei érdekeltek, hanem mi is érdekeltünk Téged. Mindegyikünkben láttál valamit, ígéretet és értéket, anyai elfogultságodban és tehetségkutató buzgalmadban. A nagy orosz regények ősi, erős és okos, tevékeny anyáira emlékeztettél, tetézve rendkívüli szellemed finomságával és elevenségével. Három évtized múlt el azóta, s ennyi idő alatt sokat és sokszor változott a világ és benne jó magunk. Mi megöregedtünk, Te öregség, betegség és megpróbáltatásoktól meggyötörten is fiatal maradtál. Mi elfáradtunk és elszürkültünk, Te friss és színes maradtál. Mi elközönyösödtünk, Te lelkes értékkutató voltál mindvégig. Te kiábrándulhattál belőlünk, mi csak ábrándozva gondolhatunk Rád és Veled forrongó ifjúságunkra és szorongó szeretettel,
mint be nem váltott ígéreteink bölcs és elnéző mentőtanújára.”
Forrás:
Fráter Zoltán: A Nyugat asszonyai,
Békés Vera: A Polányi család és a pszichoanalízis kezdetei,
Vezér Erzsébet 1986. Írástudó Nemzedékek – A Polányi család története dokumentumokban.
Szapor Judith 2005. The Hungarian Pocahontas – The Life and Times of Laura Polanyi Stricker 1882-1959.
Jön: Karinthyné Böhm Aranka
