Szegény szerelmeseink ugyan szánni valóak is, de itt jelzőnk nem erre utal, hanem sokkal inkább életkörülményeikre. Pratolini úgy formálja a figuráit Firenze Corno utcájának minitársadalmában, mint ahogyan egy rendkívüli impresszionista festő kap el és ábrázol egy teljesen köznapi életképet. Egyedi, pont annyira színes, amennyire a téma megkívánja, teljesen a benyomásokon alapul, tulajdonképpen nincs is benne semmi különös, és még is minden benne van.
*Spoiler jöhet...*
A Corno utca épp olyan utcának tűnik, mint a többi, helyileg meghatározva egész pontosan a Santa Croce bazilika és a Palazzo Vecchio között. A tér ( Piazza Signoria) túloldalán, ami itt már pont lemaradt:
Időben az 1920-'30-as évek tájékán járunk, háttérben azzal a Firenzével, melynek politikai és társadalmi életébe a fasizmus korai szakasza hirtelen változást hoz, a maga szélsőséges mivoltával és agyament kicsapongásaival. A közösség, s így utcánk kisközössége is, megosztott, ám ez a megosztottság sem valódi, hiszen sokan mintegy behódolnak a nagyhatalomnak a túlélés érdekében. A fasizmus, mint egy rossz vírus, terjed és fertőz, a Pártba való belépés nem elvi kérdés lesz az idő múltával, sokkal inkább az életben maradás záloga. A választás lehetősége erősen kétséges, akinek módjában áll szedett-vedett indokokkal húzza-halogatja a tagsági felvételt. Aki teheti a némaságba és a mozdulatlanságba menekül, emígy "tüntet" a rendszer ellen és józan eszének megóvása mellett.
Aztán persze akad olyan is, aki addig-addig kapargatja a felszínt és vesz részt tessék-lássék a feketeingesek horrorisztikus játékaiban még saját magát is teljesen meggyőzi a terrorista diktatúra nemhogy szükségességéről, de kétségbevonhatatlan erényeiről.
Pratolini zsenije pedig abban (is) áll, hogy a regényben az akkori politikai élet szereplőit, illetve magát a politikai folyamatokat szerepelteti az utca karakterein keresztül. (Könnyen felismerhetjük a Corno utca "duce"-ját a jómódú, emeleti lakásából kimozdulni nem tudó, az utca életét a háttérből irányító, önmagát fiatal lányokkal életben tartó "Sapphói" Signora alakjában)
Ez az ötven láb hosszú és öt láb széles mikrokozmosz az író igen tarka galériája: szereplői itt találkoznak, majd összecsapnak; üldözik és elveszítik egymást; szeretnek és gyűlölnek. Ezek a szerelemtől részegült fiatal életek együtt nőnek fel, ismerik egymás privát kis titkait, történeteit, harcait, hazugságait, megszüntetve mintegy önnön és egymás intim szféráját. A mindenki tud mindenkiről szindróma. De! Mindez nekik cseppet sem kellemetlen, lázadoznak ugyan, hangos, vulgáris és jóféle humorral átitatott szóváltásokba keverednek emiatt egymással, ám tudják, valahol ez talpon maradásuk záloga, ez húz köréjük elég erős védőburkot a "külvilággal" (minden ami a Corno utcán kívül van) szemben.
Először irritált az utca lakóinak rengetege, féltem, a szereplők követhetetlen cserélgetése tönkreteszi majd a sztorit, de egy idő után valahogy hozzászoktam a sok jellemhez és névhez úgy, hogy a regény élvezhetőségébe némileg bezavart ugyan, de le nem vont belőle. A sok főszereplő mellett az utca maga kínál lehetőséget az írónak egyéb mellékszereplők felvonultatására, akik aztán tovább hömpölyögnek a Corno utca folyamával, egymásba folynak, míg végül remek mellékszálak és egyszerűen szép szerelmi történetek bontakoznak ki.
Vasco Pratolini nagyon bölcsen, szolídan szövi bele saját nézeteit regényébe, a fasizmus mellett megjelenik a kommunizmus, bár nem megoldásként hanem ellenpontként, s azért, hogy egy újabb karakter új színt vigyen az amúgy is kápráztató forgatagba: az emberséget.
A társadalmi osztályok közötti különbség fel-felsejlik, megjelenik egyféle proletár-harc is, de a mondanivaló vége mindig finom pesszimizmusba torkollik. Hiába a sok szenvedés és gyötrelem, szereplőink csatát egyszer sem nyernek, az általuk megélt győzelemről előbb-utóbb kiderül, hogy az nem más, mint legyőzöttség. Mégis nemes egyszerűséggel, szerényen és diszkrét humorral veszik tudomásul a dolgokat, csupán tényként elkönyvelve azokat.
Hol egy eszmét, hol egy kedvező fordulatot dob elénk Pratolini, ami továbbvisz anélkül, hogy rossz szájíz maradna bennünk. Úgy robog el velünk a történet a végkifejletig, mint oldalkocsis motorjával Maciste Ugoval az oldalán, viszi magával a humánumot, mely annak ellenére is győz, hogy mire a nap felkel a fasiszták kivégzik őt.
Az írónak egyébként az ábrázolás szempontjából nem volt könnyű dolga, hiszen gondoljunk bele Olaszországnak egy olyan valós időszakáról és megtörtént eseményeiről, tényeiről is szól, melyek következtében az emberek fásultak, kiábrándultak. Az ország lakói a háború után, kiszolgáltatva az eseményeknek, alázatosak és zavarodottak.
Az ő figurái mégis megmosolyogtatóak. Javarészt köszönhető ez annak a nagyon gondos, nagyon tömör, a figyelmet a részletekre, gesztusokra, apró mozzanatokra terelő és leíró stílusnak, melyet Vasco Pratolini használ. Különösen tetszettek a helyi anekdotáik, népszokásaik, ünnepeiket aprólékosan megmutató színfoltjaik.
Az író ezzel az impresszionista, vagy mondjuk úgy neo-realista "ecsetvonásaival" pátoszt, líraiságot teremt, de úgy, hogy felhívja figyelmünket a helyzet ellentmondásaira, gyakran ő maga szolgáltatva visszhangot, ellenpontot. A narráció ritka tökéletes. Azt hiszem ennek köszönhető, hogy ennyire tetszett ez a csodásan színes, minden negatív történése ellenére is bennem reményt hagyó kép, melyet Pratolininek köszönhetően magam nézhettem végig a Corno utca egyik ablakából, alattam a "szenes" Nesivel, aki ép az ajtófélfának dől apja nagykabátjában.
Micsoda kavalkád! Egy élmény volt ez a krónika...!
Te is megnézheted, hiszen a könyvből film is készült Marcello Mastroiani főszereplésével.
Én a Kossuth Kiadó 1979-es kiadású példányát olvastam.
Eredeti cím és megjelenés: Cronache di poveri amanti, 1947
Eredeti cím és megjelenés: Cronache di poveri amanti, 1947
Oldalak száma: 454
