E. C. Fremantle: Mérgező ​nász

Szeretitek az intrikával, izgalmakkal és szerelemmel átszőtt történelmi regényeket? Én nem annyira. Olyan kevés igazán jót és hiteleset olvastam, hogy egy ideje feladtam a próbálkozást ebben a műfajban. Aztán jött a Mérgező nász.

"1615 ősze. Óriási botrány rázza meg I. Jakab király udvarát. Az ünnepelt házaspárt, Robert és Frances Carrt a Towerbe vetik. A vád: méregkeverés és gyilkosság. Az áldozat: Robert legjobb barátja. És valakinek meg kell lakolnia a gaztettért. Vajon melyikük a bűnös, melyiküknek több a veszítenivalója, és melyikük mond igazat?"

A gyönyörű borító a következő történetet rejti: adva van a Tudorok kora, benne I. Jakab udvarával, az ott élők piti kis játszmáival, két főhősünkkel a középpontban, a rendkívül jóképű Robert Carral, aki a király kegyeltje, tanácsadója, és még annál is több; valamint Francis Howarddal egy nagy befolyással bíró nemesi rangú család lányával. Kettejük felemelkedéséről, bukásáról, életük történetéről, majd egymásra találásukról is szól a könyv, de annál jóval többről, mert az oldalak tökéletesen megjelenítik a korabeli udvart, annak valamennyi szereplőjével és rá jellemző eseményeivel.
 Az idillinek látszó, egymáshoz szenvedélyes szerelemmel kapcsolódó Frances és Robert kapcsolata és az udvarban betöltött szerepe minimum vetekszik a mai, Hollywoodban népszerű Angelina Jolie és Brad Pitt népszerűségével, egészen addig, amíg Robert Carr korábbi mentorát és jó barátját valaki meg nem mérgezi a Tower börtönében.

 "– Miért van az, hogy ha valami szépet lát az ember, rögtön birtokolni akarja?"

 A szerelem, és a fent említett birtoklási vágy lesz ennek az egészen kiváló történelmi regénynek a központi eleme. A kötet végig váltott szemszögből -Robertéből és Franciséből- épül fel, váltott idősíkokban. Folyamatosan repkedünk a jelen történései, és a múltban bekövetkezett események között, ugyanakkor Fremantle következetesen teszi ezt, így követni egyáltalán nem nehéz, sőt azt kell, hogy mondjam, csak növeli a regény élvezet értékét.

 A regény maga egyébként is két részből áll. Az eleje viszonylag nehezebben indul be, vagy inkább úgy mondanám lassan csordogál a sztori, a hangsúly itt a történelmi háttér megelevenítésén van. Ezt a célt a jellemábrázolásokkal, a korabeli vadászatokkal, jellemző események ábrázolásával (pl. boszorkányság vádja, előre tervezett házasságok, amelyek csak a rang és a vagyon miatt köttetnek, udvari bálok, stb.) éri el az írónő olyan jól sikerült módon, hogy már a könyv negyedénél I.Jakab udvarában érezhetjük magunkat.

A romantika kedvelőit sem éri csalódás, Robert és Francis szerelmének beteljesülése, végre egymásra találása, eleve izgalmakban bővelkedik, de Thomas Overbury rejtélyes halálával a krimi rajongóit sem panaszkodhatnak. Sőt, azt kell, hogy mondjam a második résztől afféle pszicho-thrillerré alakul a történet, hatalmas, és igen váratlan csavarral.
 Miután végigizgultuk, hogy Robert és Frances dacára annak házassága, vagy az udvar számtalan ármánykodása ellenére, összejön-e, itt a következő dilemma: most akkor ki ölte meg Thomas Overburyt? Az ellenséges Essexek és köre tervezett cselszövést, hogy megdöntse a király kedvenc párjának népszerűségét? Vagy valamelyik külső, látszólag mellékszereplőnek tűnő alaknak állt érdekében a páros valamelyik tagjára kenni a gyilkosságot? Vagy ennél sokkal többről van szó? A szereplők mozgatása ekkorra már egy profi bábjátékosnak is dicsőségére válna, de E.C. Fremantle ezt a lécet is gond nélkül megugorja. Úgy szövögeti szépen egymásba a történet rejtélyes szálait, mint ahogyan az udvar ármánykodásai hálózzák be szereplőinket és Jakabot.

Olyan ez a regény, mint egy végtelenül jól sikerült Möbius-szalag, ami először szabályosnak, átlagosnak tűnik, aztán jön a szépen lefelé játszó íve és mire kiderül, hogy van benne egy hatalmas csavar, már át is értünk a következő ívre. Úgy tűnik ugyanis két főszereplőnk, két oldalunk, két nézőpontunk, és két ídősíkunk van. De ne felejtsük el: a Möbius-szalag bár kétdimenziós felület, különlegessége, hogy csak egyetlen oldala és egyetlen éle van. ;)

Csakhogy a rejtélyeket tovább fokozzam, meg kell említenem a történet plusz pikantériája, hogy bár alapvetően a képzelet szüleménye, de mindazonáltal valós, történelmi tényeken alapul. Frances Howard valóban létezett, sőt mi több, tényleg el is ítélték férjével, a király kegyencével együtt. A botrány alapjaiban rázta meg Jakab udvarát, aki pedig nem volt más, mint a skótok rettegett Stuart Máriájának fia. A bűntény az egyik első olyan repedést jelentette, amely végül a Stuart-monarchia összeomlásához vezetett.

Aki egy rendkívül érdekfeszítő, végig feszültséggel terhes, jól megírt történelmi regényt szeretne olvasni, annak bátran ajánlom a Mérgező nász olvasását. Egy olyan pozitív kísérlet volt, ami egyrészt visszaadta a hitemet abban, hogy igenis lehet hiteles és mégis jó, nem unalmas, sem nem lebutított történelmi regényt írni, másrészt pedig kiváltképp izgalmas időutazásnak is tekinthető. Időutazás egy olyan korba, mely mostanra a feledés és a cselszövés homályába veszett, s amelyben az igazság hasonlóképpen kifürkészhetetlenné vált.

 A bejegyzésemet pedig képtelen lennék befejezni anélkül, hogy ne biggyeszteném ide a könyv eredeti borítóját, ami a hazaihoz hasonlóan szintén gyönyörű.

A kötetet a General Press kiadó jóvoltából olvashattam 346 oldalon. Megjelenés ideje: 2019.

A könyvet kedvezményesen INNEN tudod megvásárolni.

Susanna Ernst: A ​lelked bennem

Leheletfinom, pasztell, légiesen könnyű, mondhatnám femin borító. A kötetet forgatva, és a fülszöveget elolvasva tartottam is ettől a babarózsaszíntől, de mint az első pár oldal után kiderült, feleslegesen.

"...milyen hihetetlen jelentősége van az ember tudatalattijának, és ezért milyen fontos, hogy a régi sebeket megfelelően begyógyítsuk. Nem szabad csak úgy ideiglenesen leragasztani és letagadni őket. Az nem működik."

Tömören, ebben az idézetben benne van a könyv történetének vezérmotívuma. A sztori felütése teljesen idilli. Csodálatos kisvárosi, természeti környezetben Amy és Matt gyermekkori barátságába csöppenünk. A kislány és a kisfiú között nagyon szoros kapocs van, mély és őszinte, igazi "gyerek szerelem" köti össze őket. Tökéletesen kiegészítik egymást, egyik sem tud meglenni a másik nélkül hosszabb ideig. Ennek a harmóniának nagyon hamar, alig pár oldal leforgása alatt vége szakad. Lecsap rájuk egy gyilkos, megerőszakolja és megöli Amyt, ami szerencsétlen Mattnek egy fához kötözve végig kell néznie. Matt túléli a rettenetet, de még több, mint húsz év múltán sem képes feldolgozni a tragédiát, párkapcsolatára, egész életére kihatással van.

A következőkben Matt mindennapjaiba nyerhetünk betekintést, megtudjuk, hogy különleges képességgel bír, gyógymasszőrként dolgozik és rájuk hangolódva a páciensek emlékeibe is bepillantást nyer. Ezúttal egy háromtagú családhoz igyekszik éppen, a szerény körülmények között élő házaspár egy autista lányt nevel, Julie-t. A történet tökéletesen ambivalens érzéseket váltott ki innentől belőlem. Egy túl gyorsan, és hirtelen bekövetkező furcsa csavarral kiderül, Amy valójában Julie testében él tovább, akire Matt persze rátalál. Katolikusként nem nagyon éreztem kényszert, hogy elgondolkodjam, vajon tényleg létezik-e élet a halál után, másik testben, „régi” lélekkel, és ha igen, hogyan, milyen formában történik ez? A sztorit teljesen áthatják a fantasztikus, vagy mondjuk úgy hihetetlen elemek.  

"Eh, mi a név? Mit rózsának hívunk, Bárhogy nevezzük, éppoly illatos. És, látod, szerintem ez nagyon találó. Úgy értem… mi tesz egy embert azzá, aki? A neve? A külseje? Nem! Épp neked kellene tudnod, hogy a testünk csak burok, mely a lényeget veszi körül. A lelkünket."

Nos, a könyv szerint az utolsó fogadalma miatt Amy lelke nem engedi el ezt a világot. Julie, aki egy idő után számomra már csak afféle gazdatestként funkcionált, alkalmatlan az önálló életre, a nap minden percében gondoskodni kell róla, de amint Matt belép az életébe, jön egy lassú magához térés, a benne élő Amy lelke fokozatosan előtör, mígnem Amyvé válik, annak múltjával, emlékeivel. Ez váltotta ki az első meghökkenést, hiszen Julie, bár nem egyik napról a másikra megy végbe a változás, ezek szerint gyakorlatilag nem is létezik, csak afféle lepelként funkcionál, amit Amy egyszer csak leránt magáról és nincs többé. Egy kicsit itt kezdett el ellaposodni a történet, nem ment át rózsaszínbe, vagy csöpögősbe, de valahogy nem tudta fenntartani az érdeklődésem.

Mondanom sem kell, Matt és Amy innentől boldog szerelmes párként élnek együtt tovább, legyőzve a környezetük kétkedését. Érdekes volt megismerni a szülők hozzáállását, "Julie" szüleit nagyon szimpatikus házaspárként festi le az írónő, végtelen szeretettel és nyitottsággal közelítenek ehhez az egész reinkarnációs kérdéshez, ugyanakkor Amy szüleit már nem volt ennyire egyszerű megnyerniük, igazi félelmekkel és a felfoghatatlant megérteni próbáló reakciókkal találkozunk részükről, ami lássuk be a realitáshoz közelebb is áll. 

A másik, ami miatt feszengtem, hogy most tényleg 8 együtt töltött őszinte gyermekkor vált ki ekkora szerelmet 21 év után, és tényleg erre építi innentől az írónő a karakterek kibontását? Picit tompította a méltatlankodásomat a bűnügyi szál megjelenése, de az is olyan valószerűtlenre, olyan lezáratlanra sikerült, hogy csak rövid ideig izgulhattam a gyilkos leleplezése miatt. Aztán ott volt a vége...mivel az egész reinkarnációs szál túlságosan távol állt tőlem, ezért a befejezést nem is értettem. Milyen többletet, tanulságot szeretett volna az írónő közvetíteni ezzel felénk, olvasók felé? Rejtély.

Összességében jó szívvel ajánlom ezt a könyvet a megmagyarázhatatlan és a spirituális utazás iránt érdeklődőknek. Ernst nagyon finoman, és pontosan ír, a szereplők szerethetőek, hétköznapiak. A két fiatal szerelme is teljesen visszafogott, érthető módon már-már szűzies, örültem, hogy az évtizedeken át tartó fájdalom, magány, bezárkózás és tehetetlenség után végre élvezhették a nekik adatott időt.

Az én személyes tanulságom az, hogy lehet a sorsot kicselezni, elodázni, de teljesen kiradírozni és újat rajzolni helyette nem.

A kötetet az Athenaeum kiadó jóvoltából olvashattam 448 oldalon. Megjelenés éve: 2018.

Irene Adler - A bűn fejedelme (Sherlock, Lupin és én 10.)

Szóval, van ez az Irene Adler írói álnéven futó sorozat, mely Sherlock Holmes, Arsene Lupin és Irene Adler gyermekkori találkozásától ifjúkori barátságáig ível, közben rengeteg érdekfeszítő rejtéllyel és érzelmes személyes történéssel. Benivel nagy Sherlock Holmes rajongók vagyunk, így nem volt kérdés, hogy kb. 3 éve, amikor rátaláltunk a helyi könyvtár gyermekrészlegének a polcán, hazajöjjön-e velünk. Az eltelt időszakban megjelent köteteket olvasva azt kell mondanom, a sorozat nem okozott csalódást és az idővel, valamint velünk együtt vált gyermekkorúból kiskamasszá :)

Fülszöveg: "A tavasz beköszönte nem vidítja fel Sherlock Holmest, aki alig várja, hogy újabb nyomozással foglalhassa le zseniális elméjét. Irene ezért játékból azt javasolja neki, hogy vizsgáljon meg alaposabban egy sor megmagyarázhatatlan bűnügyi hírt. Sherlock Holmes logikai érzéke pedig csakugyan rátalál az eseteket összekötő félelmetes, láthatatlan szálra... Ezzel kezdetét veszi a viadal egy kivételes képességekkel megáldott, titokzatos bűnözővel, majd sok-sok fordulat után Sherlock, Lupin és Irene döbbenetes felfedezést tesz.

Három rendkívüli gyerek, akik elválaszthatatlan barátok.
A krimi történetének három világhírű szereplője.
Lélegzetelállítóan izgalmas kalandok egész sora."

A legfrissebb kötetben, A bűn fejedelmében, a három jó barát csupa véletlenségből egy különösen veszélyes bűnöző után ered. Az eddigi regényekhez híven ennek a bűnténynek is egy különleges, nem hétköznapi kiindulópontja van, melyben szerepet kap majd a három kamasz törzshelye, egy újsághirdetés, valamint egy gyerekmondóka is. A legkevésbé sem szokványos trió végtelenül fordulatos eseményeken át jut el az összefüggéstelennek tűnő láncszemeken keresztül, a titokzatos bűnöző-géniuszig, aki hihetetlen megoldáshoz juttatja el a triumvirátust.

Nagyszerűnek tartom, hogy a sorozat szereplőinek mindegyike teljesen jól megrajzolt karakter, egyikből sem hiányzik felnőttkori, ismert önmagának egyetlen jellemvonása sem. Beazonosíthatóak, felismerhetőek, a hozzájuk kapcsolódó események által pedig könnyen szerethetőek, gyakran megmosolyogtatóak. Az első kötettől kezdve figyelmet fordít arra az író, hogy ne csak egy fordulatokban gazdag ifjúsági bűnügyi regényt tartson a kezében az olvasó, hanem konkrétan az ifjú Sherlock, az ifjú Arsene és az ifjú Irene kalandjait, korhű köntösben. Végig vonulnak a kalandok a korabeli Párizstól Londonig és a főszereplők letehetetlenül izgalmas kalandjai mellett szurkolhatunk az előttük álló, folyamatos magánéleti nehézségek, történések miatt is. Gyermekszemszögből nézve a könyv éppen ideális mennyiségű, könnyen fogyasztható fejezetekre van tagolva, a szereplőkkel pedig igazán egyszerű, sőt kívánatos azonosulni.

"– Neked arra van szükséged, hogy csinálj valamit – mondtam neki.
– Nekem arra van szükségem, hogy legyen valami, amit csinálhatok – helyesbített. A dolgok megjelentek, ő pedig tudomásul vette, elemezte, szétszedte őket. Így történt, nem pedig fordítva."

Szomorú, hogy így a 10. kötet után már sejthető, az idő múlását nem tudjuk megállítani, a gyermekkori barátság kötelékei a három szereplő között bomladozni kezdenek...
Remélem tartogat még azért a sorozat pár regényt, mert az egyik kedvencünk volt a Manó könyvek kiadótól, mely -egyébként azt kell mondanom a sokadik kötetük olvasása után-, igazán igényes, a kiskamasz-tini korosztálynak nyugodtan kezébe adható ifjúsági regényeket kínál. Nem lehet elmenni szó nélkül a regény, illetve az egész sorozat külső megjelenése mellett. A borító gyerkőc kézbe való, belül csodásan illusztrált, az aktuális bűnügyi rejtélynek és a regényben megjelenő izgalmas momentumoknak tökéletes és szemet gyönyörködtető ábrázolása Iacopo Bruno jóvoltából.

Szívünknek kedves kötet, egy végtelenül szerethető sorozatból, melyet bátran ajánlanék 8 éves kortól felfelé. Nagyoknak is izgalmas, fordulatos olvasmány, kisebbek közül pedig még olyanoknak is nyugodt szívvel a kezébe adnám, akik szerint az olvasás uncsi. Nem fognak csalódni!