2012. november 24., szombat

Gasztronómia Anne Shirley módra

Kezdhetném úgyis, mint Csukás István Pom Pom meséjét: "Hogy kicsoda Pom Pom Anne Shirley, hogy nem ismeritek? Ó igazán senki sem ismeri." Ó, hát őt aztán minden két x-es kromoszómával rendelkező, kezében akár csak egyszer is lányregényt tartott emberi egyed ismeri. De miért is?
Lucy Maud Montgomery Anne sorozata azért válhatott annyira népszerűvé, mert az 1874-ben született írónő, -aki maga is a regény alap helyszínéül szolgáló Prince Edward szigeten született és élt- tulajdonképpen nem tett mást, mint saját életének szereplőit, környezetét teremtette újra papíroson. A saját maga által gyűlölt vörös hajszínnel megáldott, cserfes árva lány, aki képzeletének mindig tág teret enged, a maga elvarázsolt módján különbözik ugyan a közösség többi tagjától, bájos esetlensége és jó szándéka miatt azonban mindenki szereti, és elvarázsoltsága, hiúsága vagy figyelmetlensége miatt kisebb gubancokat okoz, amiket mi, egyszerű olvasók imádunk. Mert amíg olvassa az ember lánya, lassan-lassan rádöbben, hogy Anne Shirley-t nem lehet nem szeretni, hogy egészen nyilvánvaló, nem is érdemes máshol élni, csak egy Zöld manzárdos házban. Vagy inkább A Zöld Manzárdban, még pedig puffos ujjú ruhában.

Ami az Anne otthonra találban még nem is szökött annyira szembe, az az Anne az élet iskolájában már nagyon is beindította a nyálelválasztásomat. Marilla, Miss Lavender és Mrs. Lynde ugyanis olyan kulináris csodákat rittyent, hogy az ember óhatatlanul is felsóhajt: -...de jó lenne megkóstolni!
Igaz ugyan, hogy elméletileg a L.M. Montgomery Kék kastélyának egy régebbi, angol nyelvű példányát kerestem a neten, de kutakodás közben rátaláltam egy csomó finomság leírására, amely az Anne regényekben szerepel.

Az én személyes kedvencem, Miss Lavender fánkja, aminek a receptje a következő:


"Ingredients
2 heaping teaspoons baking powder
1 quart flour
2 eggs
1 cup sugar
1/2 cup new milk (or half cream half milk)

Directions
1. Mix, by sifting 2 or 3 times, baking powder with flour.
2. Beat 2 eggs with sugar, add milk, and flavor with nutmeg.
3. Mix all together, reserving a little flour for rolling out.
4. Fry in hot lard, and when cold roll in powdered sugar."
Mindenképp kipróbálandó!
A további, nagy sóhajokra és nyeldesésekre késztető receptet, itt megtalálhatod: http://www.lmm-anne.net/archives/category/recipes
Plusz egy csemege: Raspberry Cordial
A receptek könyv formájában is megjelentek, Kate Macdonald tollából, melyet meg is vásárolhatsz, akár itt is.


2012. november 19., hétfő

November 18 - A nők egyetemi tanulmányainak engedélyezése

Tegnap, november 18-án volt 117 éve, hogy a nők egyetemi tanulmányait az 1895. évi Királyi Rezolúció lehetővé tette. Minden nőnek, aki egyetemi tanulmányokat óhajtott folytatni, ilyen értelmű kérvényt kellett benyújtania a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumhoz. Az érettségi bizonyítvány alapfeltétel volt. Több, mint 50 évnek kellett eltelnie az első csatározásoktól a határozat elfogadásáig és még egyszer 50 évnek addig, amíg minden világi egyetemi kar megnyílt a nők előtt.



Az intézkedést másfél évtized késéssel hozták, összehasonlítva a világ sok más országával (Londonban 1878-tól, Párizsban 1888-tól, Svédországban 1873-tól, Dániában 1875-től, Olaszországban 1875-től, Hollandiában 1878-tól, Belgiumban 1882-től járhattak nők egyetemre), de akkor országos szinten és nem egyetemenként és tartományonként eltérően, mint sok más országban. A korszak kulturális és oktatási kérdéseinek szabályozására hazánkban az osztrák fejlődés mindig jelentős hatással volt. A Monarchia osztrák részében két évvel később engedélyezték a nők egyetemi tanulmányait, mint Magyarországon. Ezt a recepciót színvonalasnak és némileg megkésettnek lehet tekinteni.

Kísérletek
A kérdés először az 1830-as években vetődött fel, mint a nők általános oktatásának része. Az egyik első vita Kultsár István egy cikke nyomán indult.(Kultsár István (1822): A leánykák házi neveléséről. Hasznos Mulatságok. II.) Ebben ostorozza a leányok hajlamát a felületességre. Válaszként Karacsné Takács Éva -aki író volt és Karacs Teréznek, a nőnevelés egyik magyarországi úttörőjének édesanyja, maga is számos cikket írt a nők tanulásáról és jogairól- írt cikket a Tudományos Gyűjtemény című lapba. Szerinte ahhoz, hogy a lányok a divaton kívül más iránt is érdeklődjenek: „taníttassék leányaitoknak – úgymond a tudományokból annyi, hogy maguk tudjanak gondolkozni, maguk ítélni tetteik jó vagy rossz voltáról.” Szerinte a nők számára is biztosítani kellene a tanulás lehetőségét; akkor a férfiakéhoz hasonló eredményeket érnének el a tudományban: „Ha az asszonyoknak nevelésére olyan kedvező intézetek volnának, mint a férfiakéra, vagy ha nem tartatnék vakmerőségnek, azt mondanám: hogyha az asszonynak a babonás illendőség nem tiltaná a férjfiakat nevelő intézetek boldogításában részesülni, akkor reménylem, több tudományok egészen új színt vennének magokra; kivált a Psychologiára, a Poésisre és a természettudományokra olyan világosság jönne meg, mint Kopernikus és Newton által az ég systémájára nézve. Ha az asszonyi nemnek hasonló pallérozódása lészen a férjfiakkal, akkor meg fogják ezek az ő érdemeik betsét ismerni.”
(Takács Éva (1825): Barátnémhoz írt második levelem ismét nemünk ügyében)

Önmagában az a tény, hogy egy nő cikket írt egy tudományos folyóiratba, felháborodást váltott ki. Az ellenző érvek egy jellemző csoportja szerint: „Az asszonyoknak elég munkát ád az ő eredeti rendeltetésük, úgymint a Magzatok jó nevelése és a ház belső dolgainak jól intézett igazgatása. A pennát bízzák a férjfiakra – A Könyvírók, Critikusok sorába ne törekedjék. Jusson eszébe a páva tollba öltöztetett Szajkó. Nem mind lehet az Anna Schurmannd vagy Stael Asszony, aki elbírja az írói tollat. Elég, ha követheti Corneliát. Ne kössön fegyvert az oldalára, se ne politizáljon: hanem neveljen Gracchusokat a Hazának.” (Az idézett mű a Tudományos Gyűjteményben jelent meg 1824-ben, Mi a pedantizmus? cím alatt, szerzője azonban ismeretlen, írásához csak monogramját adta: K.J.)
A vita során Takács Éva egyik válaszában ezt írta: „Hogy pedig asszonynak ne volna jussa valamely dologról ítéletet kimondani vagy leírni, azt én addig nem hiszem, míg a mennyből jött kirekesztő privilégiumot nem látom.”
Válaszul ellenfelei összeállítottak neki egy „mennyből jött” kirekesztő privilégiumot bibliai idézetekből arra vonatkozólag, hogy „az asszony népek a gyülekezetben hallgassanak”. Végül a folyóirat olyan sok cikket kapott a „nők és a tudomány” témájában, hogy a főszerkesztő, Thaisz Endre, a vitát berekesztette és megígérte, hogy ezeket külön kötetben leközli.(Thaisz Endre (1827): Jelentés a szép Nem jussainak védelmezéséről)
A kötet azonban sohasem jelent meg.

A Magyar Orvosok és Természetvizsgálók Vándorgyűlései, amelyet 1841-ben alapítottak, laza tudományos szervezet volt, amely sohasem rekesztette ki a nőket a részvételből.
A nők közül az első előadást Geöcze Sarolta tartotta „Természettudomány és társadalom” címmel 1892-ben.
A Királyi Magyar Természettudományi Társulatot ugyanabban az évben alapították, mint a Magyar Orvosok és Természetvizsgálók Vándorgyűléseit. Nők 1873-tól lehettek tagjai a Társulatnak. A döntést hosszas vita előzte meg. Nemsokára azonban, már 1872-ben, a Társulat 30. közgyűlésén báró Eötvös József javasolta, hogy az alapszabályokban az egyesületi tagokról szóló részt úgy változtassák meg, hogy a „férfiak” szó helyett „egyének” álljon benne, és így nők is tagjai lehessenek a társulatnak. Szavazáskor a közgyűlés résztvevői közül 40 fő az indítvány ellen, 40 pedig mellette szavazott, így ekkor még az alapszabály változatlan maradt. A következő közgyűlés újratárgyalta a javaslatot, amelyet ezúttal elfogadtak.
A Társulat első 10 női tagja között találjuk Zirzen Jankát (1824–1904), a magyar nőnevelés kiemelkedő alakját.

Indul a mandula
Az első, egyetemi diplomás magyar nő Hugonnay Vilma dr. volt (1847–1922). Ő volt az első nő, akinek cikkei a Királyi Magyar Természettudományi Társulat lapjában megjelentek, s mellesleg róla írta Kertász Erzsébet a Vilma doktorasszony c. regényét.



Zirzen Janka és Hugonnay Vilma elképzelései és céljai nagyon különböző fogadtatásban részesültek a kortársaktól. A teljes életét munkájának szentelő tanárnő -mint köztiszteletben álló különc- figurája elfogadást érdemelt. A családos asszony, aki saját orvosi praxist akart, nem volt elfogadható. Magas társadalmi rangja őt is köztiszteletben álló különccé emelte, de diplomáját csak több mint egy évtized után tudta honosítani.

Az 1895. évi Királyi Rezolúciót követően, a nők egyetemi tanulmányainak első éveiben a tanárok és mindkét nembeli hallgatók a kölcsönös tisztelet jegyében működtek együtt. Ez az állapot 1903-ig tartott, amikor is a női hallgatók elérték az összes hallgatói létszám 10%-át. A nők egyetemi tanulmányai ekkor koncepcionális kérdésből kenyérkereseti kérdéssé alakultak. 1903-tól kezdve azok a nők, akik középiskoláikat nem kitűnő eredménnyel végezték, csak vendéghallgatóként kezdhették meg egyetemi tanulmányaikat és csak vizsgáik eredményeinek függvényében válhattak rendes hallgatókká az első szemeszter végén. Azok felvételét, akik a középiskolát éppen csak elfogadható eredménnyel zárták, a vallás- és közoktatásügyi miniszter nem javasolta. Az I. világháború előtt a nők egyetemi mozgalma ennek a korlátozásnak eltörléséért küzdött, továbbá azért, hogy a jogi és műszaki tanulmányok is lehetővé váljanak a nők számára. Néhány év múlva a korlátozást valóban eltörölték, azonban a tanulmányi lehetőségek kiszélesítésére csak sokkal később került sor.
Másfelől a közvélemény hamarosan megváltozott. Már 1890-ben írt György Aladár, a közoktatás kiváló szakértője a problémáról, mondván, baglyokat vinne Athénbe, ha hangsúlyozni kívánná a nőnevelés javításának szükségességét.

A témában még többet olvashatsz itt: http://www.sote.hu/egyetem/tortenet.php
és itt: http://taneszkozfigyelo.fw.hu/tanfigy10/kisszsuzsanna.html

Forrás: wikipedia, otka.hu, Vámos Éva, Kereszty Orsolya

2012. november 18., vasárnap

Irodalmi karcolatok: Woolf Orlandója és Békássy Éva


Arról, hogy ki is volt Virginia Woolf Orlandója, alias Vita Sackville-West, s hogy némi kapcsolatba is került Békássy Évával, már írtam korábban itt.
Aztán ma eszembe jutott, hogy olvastam egy egyedülálló és hiánypótló írást is a költőnő kalandos életéről Wiener-Sennyey Tibor tolmácsolásában, amit érdemes tartok tovább osztani.
Íme:
"Békássy Ferenc írásainak kiadása közben megismertem a Békássy-család több ágát is. A család meglehetősen kiterjedt, hiszen Bezerédj Emmának és Békássy Istvánnak hét gyereke volt, melyből kettőt veszítettek el: az elsőt, Miklóst – még gyermekként, és Ferencet, aki huszonkét esztendősen, 1915-ben, huszárönkéntesként halt hősi halált a világháborúban. 
Hangsúlyoznám: nem vagyok családtörténész, sem családtag, s engem a szükségesnél jobban nem érdekelt sose a Békássy-család története, sokkal inkább irodalmi hagyatékuk. Farkas Zsófiának szeretném mindenekelőtt megköszönni, hogy rendelkezésemre bocsátotta az egyik Békássy hagyatékát, ahonnan előkerült egy Weöres Sándor-levél is. Az említett levél azonban felhívta a figyelmemet, arra, akinek az szólt: Békássy Ferenc húgára.

„Kedves Éva Néném,
örömmel köszönöm levelét, szép fordításait és főként saját költeményeit. Nem is sejtettem, hogy Rómában ilyen kiváló magyar költőnőnk él. Kár, hogy mikor tavaly két hónapot Rómában töltöttem, nem tudtam, hogy a „Sennyei tölgyhöz” poétája létezik s éppen az Örök Városban.
Békássy Ferenc verseivel most újra foglalkozik egy irodalmárunk, Gál István. Méltatlanul elfelejtett, színes, zamatos költészete talán újra kiadásra kerül. Addig is, Babits tanulmánya őt emlékezetben tartja. Remélem, hogy Éva Néném költészete is könyvbe gyűjtődik, talán valamely nyugati kiadónál, talán Pesten.
Dr. Gál István barátom címe: Budapest V. Városház u. 16. Érdeklődni fogok, mennyire jutott a munkájával; Éva Néném is írhatna neki, ha jónak látja.
Holnap utazom közös pátriánkba, Vas megyébe, tíz napra. Úgy tudom, rokonok vagyunk, Niczky és Ostffy családon át, de legalább is mint vasmegyei nemesek, a múltban, a történelemben. Kezét csókolja szerető híve
W. Sándor
Budapest, 1971. máj. 20.”

 Ebből a kevésből is nagyon sok minden kiderül. Valószínűleg nem ez volt az első levél, tehát Éva és Weöres már korábban is tartották a kapcsolatot. Nem beszélek arról mekkora jelentősége volt számomra Weöres elismerő mondatának Békássy Ferencről, s ha előbb kerül elő – bizonyosan ráírjuk a könyvre. Hanem több fontos dolog is világossá lesz, egyrészt, hogy Éva ekkor (1971-ben) Rómában élő költő és fordító, másrészt, hogy van egy „Sennyei tölgyhöz” című verse, harmadrészt, hogy Weöres rokonnak érzi a Békássy családot. Ez utóbbival van a legkevesebb dolgunk, hiszen pusztán csak az a tény, hogy Ferenc némely versét én kimondottan előzménynek és hasonló világúnak éreztem, mint sok Weöres-költeményt, szerintem inkább fontosabb, még ha nem is oly „érdekes”. Valahol úgyis minden rokona egymásnak. Ahogy most Zsennyére érkeztem, a Somló-hegynél heves eső csapott le rám, és kinézve a kertre, most is ez a nagy, nyári eső ömlik, s azt juttatja az eszembe, hogy e súlyos cseppek mossák bele a holtakat a földbe, mossák bele Weöres Sándort és Békássy Ferencet. De ez a nagy és örök eső mossa bele az élők lépéseinek zörejét, elhagyott tárgyaikat, és álmaikat is. Mígnem megadva magukat ennek az esőnek, az élők is átadják testüket, s nem marad utánuk más, csak lépesek zörejének visszhangja, elfelejtett tárgyak, és kóbor álmaik. Mi, régi történetek nagy hallgatói, semmi mást nem tehetünk, csak fülelünk merre jártak ők, gyűjtjük, amit elvesztettek, és olvassuk álmaik. A nekünk itt hagyott töredékekből és emlékfoszlányokból pedig nem csak őket, hanem magunkat is jobban megismerjük és megértjük.

Békássy Éva életének felidézéséhez két remek dokumentum is nagy segítségünkre lehet. Az egyik egy 16 oldalas, 1947. október 17-én keltezett levél Vita-Sackville-Westhez, a másik egy rövid és vázlatos, szakmai életrajz tíz évvel későbbről, amelyet Münchenben írt. A későbbi eseményeket a gondosan elkészített fotóalbumja és a család segítségével sikerült rekonstruálni. 1898. február 24-én született, akárcsak Ferenc, a zsennyei kastélyban. 1910-ig otthon tanul, majd akárcsak testvéreit, őt is beíratják a híres, angliai, koedukált iskolába, a Bedalesbe. Ebből az időszakból, egy nagyon szép fotónk van Ferencről, Istvánról és Éváról. Csak az utóbbi időben derült ki számomra, hogy a képen Éva is szerepel. Amikor a mi Békássy-kiadásunkba vettük át egy cambridge-i könyvből, nem is sejtettem, hogy a fotót megvágták, s hogy a kép alján, egy esernyőre támaszkodva, Ferencre felnézve és mosolyogva ott van mostani történetünk hősnője. 1916-ban befejezi az iskolát, Drezdába utazik, ahol rajzolást kezd tanulni, de 1917-től egészen 1919-ig már Itáliában találjuk, Genovában, ahol filozófiát tanul. 1921-ben még egy évet tölt Olaszországban, majd Angliába utazik nyárra, testvére farmjára, Suffolkba. 1924 táján Norvégiában utazik, majd 1925-ben hazatérve megismerkedik első férjével, egy erdélyi gróffal, Kornis Károllyal.


A családi legendárium megemlékezik arról, hogy Éva szenvedélyes autóvezető volt, talán az első a magyar nők között. Imádta a repülést is, így került kapcsolatba Almássy Lászlóval, az úszók barlangjának későbbi felfedezőjével, a még későbbi „angol beteggel”, akivel állítólag nem csak közösen repültek, hanem valami halvány románc is kezdett kibontakozni köztük. Ám Éva nem hozzá, hanem az erdélyi grófhoz ment feleségül. Ebből az időből van egy gyönyörű fotónk róla, ahol szeretett sportkocsijában ül, és rettentően melankolikus. A huszonhét éves Éva beleugrik egy házasságba, mely nem lesz éppen zökkenőmentes. Kornis szentbenedeki kastélyában laknak, férje előző házasságból lévő két gyermekét neveli 15 évig, közben több utazást tesznek a Duna-deltához és a Fekete-tengerhez, ahol ornitológiai tanulmányokat folytat, a gólyákat figyeli meg, teljes átéléssel. „10 madár” című kis versciklusában írja: „Madár vagy-e te gólya / vagy varázsló vagy, madár? / Magános mágusa a rétnek / sereges vándora a légnek, / idő előtti ős madár / tiéd a széles nagy határ.” – ezek a versei talán ebből az időből származnak, míg a Weöres Sándor által említett „A sennyei tölgyhöz” és a „Sennyei álom” egyelőre megfejthetetlen, hogy pontosan mikor is íródtak, mindenesetre akárcsak a „Weöres Sándornak” című Zsennyét és környékét írják le, tehát joggal tekinthetjük őket az első és külön ciklusnak. Utóbbi versét egyébként így fejezi be Kám, Jeli, Tana, Kőszef, Rátót, Bozsok, a Fekete Völgy, az Írottkő említése után: 
„Így bolyongok, míg végtére / Álomlábon hazatérve / (Jaj, mert másképp nem lehetett), / Borjúskerti sírok felett / Sennyén játszom kísértet.” 
– ettől azonban még nagyon messze vagyunk, hiszen miután 1940-ben végleg tönkremegy kapcsolata Kornis gróffal, aki, ahogy Vita-Sakcwillenek írja: „halálra itta magát”. Talán ekkor írta „Erdélyi körhinta” című versét, melyet így zár le: „Az életem repül az áron, / jaj, hová szállt héttornyú váram, / ne légyen volt minden csak álom. / Állítsátok meg a világot, / mára elég volt, most már kiszállok.”


Elhagyja Erdélyt, s a Badacsonyban vesz házat, ahol megismerkedik az aradi származású, Mike József doktorral. Összeházasodnak, s a háború alatt második férjének segít, orvosi és tudományos tanulmányokat fordít a kolozsvári egyetem számára. Ezt a badacsonyi időszakot tartja később élete legszebb szakaszának, de végül keserű versében, a „Búcsú a Balatontól” címűben válik el szeretett vidékétől. 1944–45 környékén a zsidóüldözésekkel végképp nem egyetértő Éva és Mike Bergenbe menekül, ahol angolt tanít. Férje Dél-Amerikába akar menni, ő azonban nem szívesen hagyná el végleg Európát, így elválnak útjaik, s 1946 telén, egymaga mássza meg a Dolomitokat, és szökik Ausztriából Olaszországba. 48-éves ekkor, s talán e nehéz túra alatt fogalmazódott meg benne a „Pásztorok éneklik a Dolomitokban” című verse, amiben így sóhajt fel: „Óriási sziklahegy, hogyha lelked volna / az egész esztendő csupa május volna, / a sok nyíló virág mind gyöngyvirág volna, / nagy gránit hatalmad rég leomlott volna.” Az egész verset végigkísérő „volna” jól hangsúlyozza a reménytelennek tűnő helyzetet. Békássy Éva, mindent hátrahagyva, semmi és senki nélkül, két félrecsúszott házasság után, két világégéssel a háta mögött menekült a téli hegyeken át Olaszországba. Valójában e rettentő utazás alatt érik igazi költővé.

Megemlékezik arról, hogy testvéreivel kisgyerekkorában gyakran játszották azt a zsennyei kertben, hogy botra dőlt, reszkető vándorok, akiknek semmijük sincsen, éhesek és fáznak, de megpillantanak egy kedves házat a sűrű erdő mélyén, ahonnan már a kutya is barátságosan elébük szalad. Az első kopogásra a ház úrnője nyit ajtót (aki mellesleg édesanyjuk, Bezerédj Emma volt), aki enni és inni ad, szállást ad a vándoroknak. A gyerekkor játékából valóság lett. Éva átért Itáliába, az első házba összeroskadva és megtörve kopogott be, ahol befogadták, s így életben maradt. Nem sokkal később írja hosszú levelét Vita Sackville Westnek, a híres angol írónőnek, aki nem mellesleg testvére, Ferenc barátjának és angol verseinek kiadójának, Virginia Woolfnak volt a barátnője, talán ezért is fordult éppen hozzá, megalázkodva és könyörögve, hogy segítsen neki útlevélhez jutni, hogy visszatérhessen Angliába, ahol bármilyen munkát elvállalna. Legfőbb érve, hogy miért is segítsen neki a levél címzettje mert „You are a poet – you understand. Please help me if you can and God bless you for it.” – Bár válasz és levélváltás következik, a tényleges segítség elmarad.

Éva ezután – kisebb kihagyással – Rómában él, és ide köthető költészetének legszebb vonulata. A római versek nem csak messze kiemelkednek kiadatlan és elfelejtett hagyatékából, hanem bizonyítékai annak a metafizikai érzékenységgel megélt kapcsolatnak, amit ő az Örök Várossal és a Földközi-tengerrel alakított ki. Ezek a versei a legszebbek. Olvassuk el „A tenger fölött” címűt: „A tenger fölött futnak a felhők / fehéren, sugaras szegéllyel. / Nézi halszagú szerelmem / ki hálóját javítja / a régi Ostiában. / De nem sejti, jaj nem sejti / hogy én is már / aranyos felhőként / zivatarokat görgetek / A Tirréni tenger fölött.” – e rövidke vers jól mutatja az érett, de a dolgok iránt még mindig gyermeki érdeklődést mutató nő sajátos mélabúját. A római életét csak egy viszonylag rövid szakasz zavarja meg, 1953-tól egészen 1957-ig a Szabad Európa rádiónak dolgozik, majd a később, időről-időre hazajár, s ekkor ismeri meg személyesen a Weöres házaspárt. Rómában a hetvenes évek elején írja a római versek közül is a legszebbeket, például a „Bús ének a Regina Coeliből” címűt, melyet külön tanulmányban lenne érdemes elemezni, s mely látszólagos könnyedsége mögött valódi tragédiák sora húzódik meg vezérfonálként. Talán olvasóm is felsóhajt majd és egyetért, hogy ennyi viszontagság után joggal volt kegyes az ég hősnőnkhöz, s nem irigyeljük azt a boldogságot, amit Rómában megismert Norbert von Geschertől kaphatott. A szoros barátságot, mivel Norbert felesége 1976-ben meghalt, időskori szerelem követte. Békássy Éva 80 évesen hozzámegy harmadik férjéhez. Közös utazásokat tesznek Görögországba, és más tengerparti helyekre. 1984-ben Dél-Tirolba költöznek, Meranóba, ahol együtt élnek egészen Norbert 1990-ben bekövetkezett haláláig. Ekkor Éva Bécsbe költözik, a Máltai Lovagrend Idősotthonába, ahol nem sokkal 99-dik születésnapja után, 1997. május 23-án délben meghal.

Egy hasonlattal érzékeltetve Békássy Ferencet mindig öreg léleknek láttam, aki megsejtette, hogy nincs túl sok ideje üzenetének megfogalmazására, míg húga, Éva sokkal inkább egy fiatal léleknek tűnik szememben, aki viszont idősödve ért költővé, s talán ahol Ferenc befejezte, ott Éva folytatta. Örök gyereksége a legnagyobb nehézségeken is átsegítette, soha nem adta fel hitét a boldog életben, és soha nem állt meg. Pályája végül nem tragikus, hanem sokkal inkább nagy ívű és jó értelemben önmegvalósító. Közös volt kettőjükben azonban, s talán a régi magyar családok sajátja lehetett ez, az európai érdeklődés, a különleges életút, és az örök nyitottság. Talán bátyja sikerén felindulva érdemes lenne a szélesebb közönséggel is megismertetni az elfelejtett Békássy Évát, bár nem minden verse világirodalmi szintű természetesen, de ő maga is része annak a nagy párbeszédnek, amit mi magyarok folytatunk sokszor reménytelenül, néha különös sikerrel az egész világgal. Éppen ezért érdemes volna vékonyka életművét kiadni, s mivel szerencsékre szenvedélyes fotográfus volt, erős képanyaggal megtámogatni, és visszaadni a magyar irodalomnak egy költőnőt. Ha mi nem emlékezünk rá, senki sem fog."

Mitológia a' la Gaiman

Mitológia bizony, még hozzá pókokkal, Gaiman módra.

Fülszöveg:
"Kövér Charlie Nancy normális élete kizökken abban a pillanatban, ahogy apja meghal egy karaokeszínpadon Floridában. Charlie nem tudta, hogy az apja egy isten. És nem is sejtette, hogy van egy testvére. Ez a testvér most bekopogtat hozzá, hogy sokkal érdekesebbé tegye Kövér Charlie életét. És sokkal, de sokkal veszélyesebbé…"



Summa:
Ez volt Gaiman első könyve amit olvastam, ezt is afféle szolíd belső kényszerre, mert „mi az, hogy te még nem olvastad, mikor olyan szuper, isteni, fantasztikus, mindegyik regényét sírva fogod majd követelni”, amit a környezetem sugallt egy ideje. 
Nohát: úgy vagyok ezzel a könyvvel mint amikor a barátnőid mindannyian rajongana egy pasiért, aki szívdöglesztő, humoros, jóképű, kedves, stb. Te pedig mikor végre megismered, rájössz…hogy még mindig nem tudod mi a francot esznek rajta. Ami miatt másnak az összetettség élvezete, az nekem ebben a könyvben bizony zagyvaság a hókuszpókusz, meg a krimi, meg a romantika és sorolhatnám. 

Bővebben:
Őszintén szólva, a könyv egyharmadáig egyáltalán nem tetszett. Ehhez semmi köze nincs annak, ahogyan a könyv meg van írva (Gaiman már említett humora, a regény első harmadában is tündököl, és rendkívül ötletei több, mint lenyűgözőek), ez sokkal inkább másnak tudható be. Kicsit idegesített, hogy Kövér Charlie és család tagjai olyan sután-bután, esetlenül kezelik kapcsolataikat, valamint hogy szinte megállás nélkül meg akarták keseríteni egymás életét. A szüntelen vitázás konkrétan kezdett az agyamra menni. Aztán ott volt még maga a sztori, no meg Charlie személyisége, ami ugyan nem rossz, de engem nem vonzott különösebben.
Kövér Charlie-ról:
"Nem volt kövér. Őszintén szólva még csak dundi sem volt, inkább kontúrosan petyhüdt."
Aztán amikor ezen túljutottam -úgy nagyjából a felétől-, boldog voltam, hogy tovább olvastam a történetet, mert az egész rendkívül szórakoztatóvá vált. Maga a "forgatókönyv" változott meg, ami olybá tűnt, hogy szinte két cselekményi szálra bontja a művet, Charlie és a Pók kapcsolatára, illetve minden másra. Ez a minden más ami átveszi aztán az irányítást, és teszi igazán érdekessé, olvasmányossá a kötetet. Az események olyan fordulatot vesznek, hogy Pók és Charlie kénytelenek testvérekként viselkedni, összetartani, ahelyett, hogy egymást szekálnák, s ami miatt lényegesen jobban szívembe zártam Kövér Charliet.
Ami pedig végképp megfordít minden addigi érzelmet az emberben, az szerintem a könyv vége. Charlie akkora metamorfózison megy át, hogy egy teljesen unszimpatikus, magatehetetlen kis lúzerből, egy gigányi bátorságra szert tevő, briliáns fickó lesz. Arról nem is beszélve, hogy vannak olyan befejezések, amelyek boldoggá teszik az embert, vannak olyanok amelyek elgondolkodtatják, vannak, amelyek a meglepetés erejével hatnak, vannak ami után pedig csak ül az ember és bámul maga elé. De hogy ezt így komplexen megkapja...no, az viszonylag nem túl gyakori. De itt pont ez ért utól. :)

Szóval van benne tényleg valami vonzó, ami a kissé túlontúl csavaros mitológiai szál, meg a fáradt kis félvigyorra fakasztó poénok, plusz egy rész Charlie, de kábé ugyanennyi az is ami nem.
A humorát azt díjaztam…de nem illünk egymáshoz. Ez van:)

Egyik kedvenc idézet:

"– Első alkalom – állapította meg a rendőr. – Sajnálom. – Drog? – Nem, köszönöm."

Érdekesség: Nem igen találkoztam még olyan könyvvel, amiben ennyi zene szól. Íme néhány belőlük:

 „Most mind együtt énekeltek, a férfi, a fiú és a sellő. Elénekelték a The Lady is a Tramp-et és a Yellow Submarine-t, majd Marcus megtanította a sellőnek a Flintstones főcímdalát." 


„Együtt fújták a Sárga madarat, mert azon a héten ez volt Marcus kedvence, aztán a Zombie jamboree-t, ami a második kedvenc, és a She'll Be Coming Round the Mountain-t, ami a harmadik." 


"A sötétségből dühös és frusztrált bődülés hangzott. 
Pók elkezdte dúdolni a Tiger Rag-et. Régi dal, lehet vele tigrist cukkolni. "Ott a tigris, hol a tigris?" 


„Az asztalt meglepte az énekes, a főpincér és több pincérnő, felrántották Daisyt, és a terem közepére húzták. Odavitték Kövér Charlie-hoz, és ahogy a zenekar elkezdte az I Just Called to Say I Love You-t, Kövér Charlie átkarolta." 


„Gyönyörű nő volt, vörös flitteres ruhája elkapta a fényt és csillogott mozgás közben. Jobb volt a bandánál. Kövér Charlie szerette volna, ha visszamegy a színpadra és tovább énekli az örökzöldeket – a Night and Day és a különösen átélt Spoonful of Sugar nagyon tetszett neki – …" 



Plusz egy csemege, szintén krlany kapcsán: a szuzafon


Értékelés:5/3
Az Agave Könyvek 2009-es kiadását olvastam 278 oldalon.
Fordította: Pék Zoltán
Eredeti cím és megjelenés: Anansi Boys, 2005


2012. november 17., szombat

Steve Berry: A templomosok öröksége

Gyorsan megnéztem mi is a könyv hivatalos műfaja: kultúrtörténeti krimi. Nos, hogy Berry miért lett kikiáltva ennek egyik legkiválóbb írójává: maximálisan megértettem. Tökéletesen vált helyszínt, cselekménnyel jellemez szereplőt, végtelenül izgalmasan mutat be régi történelmet. Ahogy előre halad az ember a könyvben, akaratlanul is összehasonlítja Dan Brown Da Vinci-kódjával. Ez jobb! Klasszisokkal! Úgy tudnám megfogalmazni: kevésbé hatásvadász és sokkal „szerethetőbb”. Nincs vakmerő "Jézusnak gyerek volt és az a csaj melletted az ő leszármazottja" baromság és összecsapott befejezés. 



A polgári foglalkozását tekintve gyakorló jogász Berry egy olyan műfajt képvisel, aminek jelenleg Dan Brown művei ülnek a trónján. Az Angyalok és démonok, valamint az A Da Vinci Kód sikerét bár világszerte próbálják ostromolni, eddig nem sokan értek fel a trónbitorló Brown székének pereméig.
Valójában azt mondanám ez a két (illetve az Elveszett Jelkép-pel kiegészülve immár három), különböző vallási és kultúrkörök - általában a római katolikusok - legszentebb tanait teljesen másképp, a tudomány álarca mögé bújva magyarázó, éppen ezért hatalmas vitákat kiváltó regény valami hihetetlen reklámot csinált a kultúrtörténeti krimi műfajának. Jómagam is nagyon szeretem ezeket a könyveket, és a belőlük készült szerintem kiváló filmek is a kedvenceim közé tartoznak. Nem találkoztam nagyon hosszú ideje az ő összetettségüket, akár hihetőnek is elfogadható ál/tudományos megalapozottságukat, fordulatos cselekményvezetésüket akár csak megközelíteni képes alkotással. Egészen mostanáig...

Vigyázz spoiler!
Berry ugyan azt a műfajt képviseli, mint Brown utolsó három írása. Neki is megvan a maga legkedveltebb hőse, akit jelen esetben nem Robert Langdonnak, hanem Cotton Malonenak hívnak. Malone nem elismert szimbólumkutató egyetemi professzor, hanem jogász, aki lehúzott tizenkét évet az USA külügyminisztériumának egyik titkos ügyosztályán, mint operatív ügynök. Főnöknője a Magellán Ügyosztály megalakulásakor személyesen választotta ki elsőként a feladatra a talpraesett, dörzsölt fickót, aki azt megelőzően már kilenc éve szolgált a haditengerészet ügyészségén.

Egy rosszul sikerült akció során aztán a No1 ügynök Malone megsebesül Mexikóvárosban egy tűzharcban, amikor fegyveresek könyörtelenül kivégeznek egy bírónőt az amerikai nagykövetség előtti parkban, és ha már véletlenül ott volt, akkor az éppen vele ebédelő dán diplomatát is. Saját, az anyjával élő tizennégy éves fiára gondolva, az állandó ébrenléttől, készültségtől és életveszélytől besokallt Malone kilép a külügy kötelékéből, és Dániába költözik. Döntésében sokat segít az, hogy a Mexikóban lelőtt diplomata világviszonylatban is kőgazdag, nagyhatalmú apja hálából, amiért ő legalább próbált tenni valamit fia érdekében, és a négy támadóból hármat kiiktatott mielőtt maga is golyót kapott, neki ajándékoz egy kis könyvesboltot Koppenhágában.

A civilben az olvasás és a könyvek megszállottja, Malone, tehát maga mögött hagyva a múltat békésebb vizekre hajózik, és könyvritkaságok kereskedelmével foglalatoskodik az öreg kontinensen. Már egy éve él itt, mikor üzenetet kap volt főnökétől, Stephanie Nelle-től, miszerint a hölgy hamarosan Koppenhágába érkezik egy-két napra vakációja során, és szívesen inna vele egy kávét a régi idők emlékére. Ez az üzenet indítja meg a regény fordulatos, izgalmas, remekül átgondolt, és rengeteg utazás és kutatómunka után kiválóan megírt cselekményét, melyben egy kétszáz éves rejtvény megfejtése, no és persze a teljes nyugati civilizációt megalapozó keresztény vallásnak a rejtélyes Templomos Lovagrend által egykoron őrzött, mára azonban elveszett legnagyobb titkának a felkutatása a tét.
Spolier vége

Mindig gondban vagyok, hogy mennyit árulhatok el egy-egy történetből. Egyrészt szeretnék kedvet is csinálni hozzá, másrészt nem is akarom elvenni azt a túl sok információ kiadásával. Itt most  - még ha nehezen is - megállnék ezen a ponton. A cselekmény már a legelső oldalon beindul, nem kell a százötvenedik oldalig várni rá, és az utolsó lapig tart a pörgés. Közben eljutunk Dániába, és Dél-Franciaország számos kisebb-nagyobb városába, sokszázados titkosírás megfejtésén törjük a fejünket, és azon, hogy mi lehet az összefüggés egy XIX. századi pap hihetetlen, máig megmagyarázhatatlan gazdagsága, egy XX. századi történész-író furcsa öngyilkossága, és az 1307. október 13-án felszámolt Templomos Lovagrend azóta elveszett Nagy Öröksége között. A golyók csak úgy süvítenek, és mi nem tudjuk egyértelműen, hogy kik is a sakktábla szereplői, és ki kivel van mindeközben.

És a befejezés! Külön szimpatikus volt, hogy írt egy Utószót, amiben részletesen leírja milyen infot honnan szedett, ill. mely momentumok azok, amik csak az ő képzeletéből származnak. A legjobban az tetszett, ahogyan a valóban létező Bibliai ellentmondásokat, s egyúttal a nagy Titkot/Örökséget megoldotta. Kiváló! Már az ember kezdi sajnálni, hogy mindez csak a képzelet szüleménye, amikor az író az Utószóban eljut egyúttal a regény utolsó mondatához is, mely valóban X. Leótól származik és nem fikció: „Jó szolgálatot tett nekünk ez a mítosz Krisztusról”. Hát nem brilliáns?:)

Berry stílusa nekem nagyon tetszik, és történetszerkesztése is ragyogó. Szeretem, hogy általában nincsenek  iszonyú hosszú fejezetei, hanem rövidebb, 5-6 oldalas részekre tagolódik a regény még egy hosszabb fejezeten belül is. Minden úgy van kitalálva, hogy a legnagyobb feszültségben tartsa az olvasót. A könyv egyébként meglehetősen hosszú: 639 oldal + 5 oldal írói utószó a valóságtartalommal és az elvégzett kutatómunkával kapcsolatban.

A helyszínek, múltbéli események, történelmi személyek, épületek, műtárgyak mind valósak, csak a regény aktív szereplői, és a köré épített történet fikció. Ez ugyan műfaji sajátosság, de Berry művein érződik a rengeteg kutatás. Ezt egyébként az említett utószóban el is ismeri, és le is írja ő maga is.

A történet gyakorlatilag nagyon sok szempontból az A Da Vinci Kód tükörképe, annak szinte testvérműve. Itt azonban más a konklúzió, ami nem kevésbé rengeti meg alapjaiban a teljes keresztény hitet, mint a másik. A fülszöveg szerint izgalmasabb az említett elődnél, és ez nem is nagy túlzás. Nekem jobban is tetszett, mint Brown remeke. Minden kétséget kizáróan Berry lenne most Brown, ha nem késik egy pár évet hozzá képest. Így azonban csak a kettes számú író a műfajban, pedig megérdemelné akár az elsőséget is.



Kedvenc idézet a könyvből:

"Az emberi elmének az az igénye, hogy választ kapjon mindenre, még az olyan kérdésekre is, amelyekre nincs válasz..."

Az írónak eddig nyolc kötete jelent meg magyarul, ebből 6 a Cottone Malone-sorozat tagja (A templomosok öröksége, Alexandria-link, A velencei árulás, Nagy Károly nyomában, Vérbosszú Párizsban, A császár sírja).

Ez utóbbi kapcsán interjú a szerzővel:

http://youtu.be/VV__I0GFEHg



Az Ulpius kiadó 2010-es kiadását olvastam 648 oldalon.
Fordította: Lantos István
Eredeti cím és megjelenés: The Templar Legacy, 2006


2012. november 16., péntek

Napi szép

Hervadáskor, pusztuláskor,
Novemberi dérhulláskor
Tinálatok, lent a kertben
Ránk hullott a falevél.
Az öreg fa hervadt lombja
Mintha nékünk szólott volna,
Mintha minket intett volna:
Vigyázzatok, jön a tél!

Hervadáskor, pusztuláskor,
Novemberi dérhulláskor,
Visszasír a lelkem hozzád,
Szép szerelmem, kedvesem.
Mintha ott a kertben lennék...
Száll a levél, száll az emlék,
Szálló levél, szálló emlék
Körülrepdes csendesen...

Hervadáskor, pusztuláskor,
Novemberi dérhulláskor,
Tinálatok, lent a kertben
Most is hull a falevél.
Most is hervadt a fa lombja,
De most mintha sírva szólna:
Ugye, ugye nem hittétek,
Rövid a nyár, itt a tél...

Ady Endre: Hervadáskor










... ugye nem is a kurvák voltak bánatosak?

Gabriel García Márquez nagy kedvencem, pedig nem olvastam még az összes regényét. Eddig.

Állítólag Marquez végignevette ezt a könyvet. Ezen írását annyira nem találtam humorosnak, hogy én is vele nevessek, mert az öregség e furcsa históriája, hol a mély csodálat, hol az enyhe szánalom bizarr egyvelegét váltotta ki belőlem az első pár oldal után. Az epikus szöveg, a pontos leírások nyomán az olvasó szinte a bőrén érzi a trópusi nyomott hőséget, csak úgy, mint az író valamennyi regényében. Szó szerint érezni vélem műveinek olvasása közben, hogy fojtogat, elnyom a forróság...

Ebben a regényben adott egy 90 esztendős főhős, akit különös életszemlélete, magányos, igazi agglegény életmódja, nemszokványos nemi élete nem teszi igazán pozitív hőssé, különösen, hogy születése napján fiatalkorú lánnyal szeretne hancúrozni „nyugalmazott tábornokával". Az emlékezetes éjszakán az aggastyán érintetlenül hagyja a leányt, és ezt követően szerelmes kamaszként kezd viselkedni.

Az író rendkívül szépen, és utánozhatatlanul érzékletesen ír. Több helyütt, egészen összetéveszthetően lírai, már-már költészetre jellemző színes, élénk képei vannak. A picit rövidebbre sikerült novella, a maga 104 oldalával mély, és megrendítő emlékirat. Az olvasó óhatatlanul is kíváncsivá válik, vajon a regény mennyi önéletrajzszerű elemet tartalmazhat. Különösen, hogy a „Bánatos kurváim emlékezete" az író memoárköteteinek írása közben, mintegy melléktermékként született.
A mindig jól öltözött öregúr aztán egy napon a szülei házában ébredve, elkezdi mesélni bánatos kurváival teli élete történetét, mely nőkben gazdag, szerelemben annál szegényebb volt. Hasonlóan Tolsztoj Ivan Iljics halálá-hoz, főhősünk itt is rádöbben sorsának vége felé, miként is ment el vele-mellette az élet. 
A regényben egyetlen barátja, egy bordélyház viharvert madámja, aki szócsőként foglalja össze a kolumbiai vén újságíró gondolatait, vagy afféle évekig elhallgatott lelkiismeretként világít rá bizonyos dolgokra, emlékezteti a "csodálatos" múltra. Az olvasó szerencséjére aztán az öreg sorsa váratlan fordulatot vesz, amikor is beleszeret egy cseppet sem szimpatikus, fiatalkán fiatalka szűzleányba.A vasárnapi újság azon kolumnája, ahová az öregember világ életében írt, tulajdonképpen ennek a hihetetlen szerelemnek a szívet megérintő személyes naplója lesz.

García Márquez-nek regényeire jellemző látásmódja ebben az írásban is megmutatkozik, az összességében negatív figuráktól sem tagadja meg a rokonszenvét. 
A bánatos kurváim emlékezete nem egy elmúlásról szóló regény, a szónak abban az értelmezésében, mikor már csak várjuk a halált és hátra dőlünk párnáink között. Sokkal inkább egy elképesztő megújulás története arról, hogy a szerelmet, a szenvedélyt a legváratlanabb helyeken és időben is megtalálhatjuk.
A novella emlékezetes, szép és inspiráló írás. Ami pedig az elején még a szánalom érzete volt, a könyv végére empátiává válik.

Szösszentyűnyi értékelésem a molyon anno: itt

Kedvenc idézet:
"… ahogy a valóságban megtörtént dolgokat el tudjuk felejteni, az is lehet, hogy néhány olyan dolog, ami sohasem történt meg, úgy él az emlékezetünkben, mintha megtörtént volna."


Érdekesség a kortárs regény kapcsán:
A könyvet megfilmesítették. A film forgatása nehezen indult, mert a Koalíció a Latin-amerikai és Karibi Nők és Lányok Kereskedelme Ellen nevű szervezet szerint a mű a gyermekprostitúciót védi.
"Megfilmesíteni széles vásznon egy 90 éves öregember történetét, aki elhatározza, hogy egy őrült éjszakát tölt el egy kábítószer hatása alatt álló, 14 éves lánykával - ez maga a pedofília dicsőítése és tömegeknek bemutatva az az üzenete, hogy ez természetes vagy normális, ami veszélynek teszi ki népünk asszonyait és lányait. Mi azt szeretnénk, ha Gabriel García Márquez irodalmi munkássága ennek a bűncselekménynek a megelőzését szolgálná, nem pedig a dicsőítését és a természetessé tételét" - érvel a civil szervezet.
A producer és társrendező kifogásolta, hogy olyan filmet cenzúráznak, amelynek még nem látták a forgatókönyvét, és nem ismerik a filmről alkotott rendezői elképzelést sem. A film végül elkészült, a párperces trailert látva visszaadja a regény hangulatát.


A Magvető kiadó 2005-ös példányát olvastam 104 oldalon.
Fordította: Székács Vera
Eredeti cím és megjelenés: Memoria de mis putas tristes, 2004


2012. augusztus 21., kedd

Imprimatur

Emlékszem, ez volt az első olyan tudatosan vadászott könyvem, mely a történelmi "thriller" világába kalauzolt. Nagyon beharangozták, nagyon jól sikerült reklámot kapott és nagyon belehaltam, mikor elolvastam :)
Első olvasatra ugyanis borzasztó volt. Számítana az ember egy fordulatos, pörgős, lábujjat görcsbe rándítóan izgalmas múltbéli krimire, és kap egy vontatott történelemkönyvet némi gyenge Agatha Christie-vel. Csak itt Miss Marple helyett Atto Melani van.



A Monaldi-Sorti történész/író házaspár hét kötetesre tervezett regényfolyamából az első az Imprimatur. A sorozat címei egy latin szólást adnak ki majdan. Állítólag. "IMPRIMATUR SECRETUM VERITAS MISTERIUM UNICUM"

Az első, ami szemet szúrt s letagadhatatlan, az Umberto Eco 'A rózsa neve' c. könyvével való rengeteg hasonlóság és párhuzam. Már nem tetszett.
A Moly-on így kezdtem anno az értékelést: "Többet vártam. ..Sokkal többet…"Akkor -első olvasatra- a 350. oldal környékéig jutottam benne.
Mivel könyvet -már nagyanyám is megmondta- nem hagyunk félbe, és a könyvtárban szembekacsintott, ezért úgy döntöttem teszek még egy próbát.
Ezúttal sikerült kiolvasnom függelékestől, mindenestől. S rájöttem, hogy ez a könyv a félrevezetések könyve. Félrevezet eleve a könyv marketingje, miszerint mesterien megírt thriller, amit a Vatikán betiltatott. Ha erre számítasz, akkor el se kezdd mert úgy jársz mint én, és a többedik, eszement részletességgel ismertetett esemény 26. szereplőjénél (mely ugyanazon oldalon simán elfér) besokallsz és félbehagyod.
Mellette… hááááát, borzongatónak, thrillernek végképp nem mondanám a sztorit kísérő kalandokat, és csak emiatt nem fogod továbbkínlódni magad a könyv végééig. (Ha csak nem vagy fanatikus történelem-imádó, vagy -tanár.)
Szóval thrillernek inkább kalandregény, s azóta azt is elolvastam egy cikkben, hogy a Vatikán nem betiltotta, csupán késleltette a megjelenését bizonyos okok miatt. És akkor elérkeztünk a harmadik félrevezetéshez: mesterien megírt. Ha ez egy történelmi momerandum lenne, akkor ez bizony így igaz! De:
A szerzőkről érezhető, hogy kiválóan ismerik a forrásokat, ámde nem gyakorlott írók. A sztori jó. A környezet viszont.. A középkori (vagy ok legyen újkori) környezetben a mindenes szolgafiú és a földalatti ereklyevadászok egyaránt tisztában vannak a latin nyelvvel, a héber igeragozással, valamint a korabeli politikai viszonyok (újra) értelmezésével. /No, azért már mégis csak../.
A regényben a szereplők felénk fordulva elmondják nézeteiket és verzióikat. A dramaturgia szinte csak ezt a célt szolgálja. (És én ezt nagyon utáltam benne!) Viszont kedvenc karakterem is akadt, mégpedig az egyik ereklyevadász, Ugonio és a maga csodálatosságos nyelvezete. :)

Ezzel együtt érdemes elolvasni, ha reális képet szeretnél kapni a 17. századi európai történelemről, tudományról, vallásról, hétköznapokról. Nekem a Függelék szinte jobban tetszett, mint maga a regény; az a mondat pedig különösen izgalmas lehet számunkra benne, ahol arról írnak, hogy a magyar területeket csak azért szabadították fel a török uralom alól, hogy eladhassák a Szerémséget szinte azonnal. /A miértjét nem írom le, kínlódja meg mindenki a magáét a majd 600 oldallal:) /
Ezzel együtt számos érdekes dolgot tanulhat az ember belőle, és az örök bogozgatóknak, történelem iránt érdeklődőknek tetszeni fog.
Csak ne történelmi thrillerként olvasd! Nem Dan Brown, nem CJ Sansom és nem is Steve Barry. Szerintem legnagyobb értéke az, hogy mindezt monográfiákból sosem vennénk a kezünkbe.


Ínyencség a regény kapcsán: Pintyőke karca a Moly-on

Ha olvasnál még a könyvről, a sztoriról, vagy a szerzőpárosról: http://www.attomelani.net/index.php/?page_id=18

A Nyitott Könyvműhely 2010-es példányát olvastam, Todero Anna fordításában.
Oldalak száma: 574
Kedvenc idézet:
"Olyanok vagyunk, mint a könnycseppek az esőben, melyek alighogy kicsordultak, máris elvesznek a halandó dolgok áradatában."

2012. július 25., szerda

Egy fotó a barátságról...




Kedves Idetévedőim!


A barátnőmmel hosszas nosztalgiázások után kisakkoztuk tavaly, hogy mi biza' már negyed évszázada (!) vagyunk pajtik. Ettől mindketten kellő módon megrémültünk, majd vénségünket ellensúlyozván csináltattunk is egy egyforma tetoválást ennek örömére. (is)

Aztán nemrégiben rábukkant egy fotópályázatra e témában és nosza beküldte a képünket...
Én még ez életben nem neveztem, vettem részt semmi hasonlóban (nem is szándékozom eztuán sem), nem szeretem a Facebook-on található lájkversenyes marhaságokat sem. Ez egyrészt nem Facebook-os, másrészt egy IP-címről csak egyszer lehet szavazni, úgyhogy ha jót akartok nekem és minimális szimpátiát, vagy esetleg szájsarkat felfelé húzó mosolyt fakaszt a két tejbetök a képen, akkor szavazzatok a fotóra, a következő oldalon:






Hálám s köszönetem!

2012. május 30., szerda

Napi szemöldökfelhúzás

Pici szösszenet egy, a vitathatóan "helpful" önsegítő könyvek egyik adaptációjáról.
Mert hogy van ugye nekik az is. Sőt! Mint ma kiderült számomra, az első Hollywood-i, (és nem is Bollywood-i, mint ahogyan én azt gondolnám) adaptáció, mely önsegítő könyvhöz kapcsolódik, az az 1964-es évben készült 'A szex és a hajadon' vagy más nevén 'Majd most kiderül' /Sex and the single girl/c. film. Alapja egy 1962-es, azonos című könyv, Helen Gurley Brown-tól. Nyilván Gurley Brown jókor pukkasztott polgárt és polgárnőket a '60-as évek Amerikájában, mert az állítólag kissé idejétmúlt és felettébb unalmas könyv bestseller lett anno. A mísz könyvben oly trendi fejezetek vannak, mint például "Hogyan legyünk szexik?" vagy: "A Viszony: Az elejétől a végéig". :) Na ezen már nem csak a szemöldököm, hanem szájam szeglete is felszaladt. :) A könyv többi, rendkívül érdekfeszítő és hasonló tartalmakkal bíró fejezeteit, azt hiszem ezek után mindenki el tudja képzelni...
Mivel jelentős társadalmi felháborodást, majd nyilvános vitát kavart a könyv, ezzel jól meg is dobta az eladott példányszámokat. Ügyes kislány ez a Helén!
Jaj és hogy hogyan lett ebből Hollywood Bollywood helyett? Úgy kérem szépen, hogy volt egy módfelette okos ember, aki az egész cuccot átpasszolta egy kiváló és épp hangyabokányival komolyabb írónak, -aki a 22-es csapdáját is egészen ügyesen megalkotta-, Joseph Hellernek.
Heller (aki egyébként e hónap elsején lenne 99 esztendős) lett tehát a film forgatókönyvírója, aki egy elbűvölően bájoska, tipikus romantikus-szerelmi vígjátékot rittyentett a gyengélkedő könyvecskéből.


A film főszerepét Tony Curtis, Nathalie Wood, Lauren Bacall és Mel Ferrer játszotta.


2012. május 20., vasárnap

Hát Mamát is...

...elvitték az angyalok.
Látjátok feleim, egyszerre meghalt
és itt hagyott minket magunkra. Megcsalt.
Ismertük őt. Nem volt nagy és kiváló,
csak szív, a mi szívünkhöz közel álló.
De nincs már.
Akár a föld.
Jaj, összedőlt
a kincstár.

Okuljatok mindannyian e példán.
Ilyen az ember. Egyedüli példány.
Nem élt belőle több és most sem él,
s mint fán se nő egyforma két levél,
a nagy időn se lesz hozzá hasonló.

Nézzétek e főt, ez összeomló,
kedves szemet. Nézzétek, itt e kéz,
mely a kimondhatatlan ködbe vész
kővé meredve,
mint egy ereklye,
s rá ékírással van karcolva ritka,
egyetlen életének ősi titka.

Akárki is volt ő, de fény, de hő volt.
Mindenki tudta és hirdette: ő volt.
Ahogy szerette ezt vagy azt az ételt,
s szólt, ajka melyet mostan lepecsételt
a csönd, s ahogy zengett fülünkbe hangja,
mint vízbe süllyedt templomok harangja
a mélybe lenn, s ahogy azt mondta nemrég:
„Édes fiacskám, egy kis sajtot ennék”,
vagy bort ivott és boldogan meredt a
kezében égő, olcsó cigaretta
füstjére, és futott, telefonált,
és szőtte álmát, mint színes fonált:
a homlokán feltündökölt a jegy,
hogy milliók közt az egyetlenegy.

Keresheted őt, nem leled, hiába,
se itt, se Fokföldön, se Ázsiába,
a múltba sem és a gazdag jövőben
akárki megszülethet már, csak ő nem.
Többé soha
nem gyúl ki halvány-furcsa mosolya.
Szegény a forgandó tündér szerencse,
hogy e csodát újólag megteremtse.

Édes barátaim, olyan ez éppen,
mint az az ember ottan a mesében.
Az élet egyszer csak őrája gondolt,
mi meg mesélni kezdtünk róla: „Hol volt...”,
majd rázuhant a mázsás, szörnyű mennybolt,
s mi ezt meséljük róla sírva: „Nem volt...”
Úgy fekszik ő, ki küzdve tört a jobbra,
mint önmagának dermedt-néma szobra.
Nem kelti föl se könny, se szó, se vegyszer.
Hol volt, hol nem volt a világon egyszer.

/Kosztolányi Dezső: Halotti beszéd/




2012. május 16., szerda

Van valami ferde fény...

Emily Dickinsonról van szó, épp tegnap volt 126 éve, hogy meghalt. Szerintem zseniális és jóval a kora előtt járt.
Íme a post címadó verse:

Van valami ferde fény
Téli délután,
Ránk nehezül mint a hang
Templom-orgonán.

Égi sérülést ad.
Sebhely nincs sehol,
Csak a lélek mélye
Tér el valahol.

Nincs hogy magyarázni -
Jel, reménytelen,
Mennyei megbántás,
Légből megjelen.

Jöttére figyel az árnyék,
Lélegzet eláll.
Ha megy, mint a felfakadt űr
Láttodra: halál.
/Ford.: Károlyi Amy/

Károlyi Amy fordításai adják vissza számomra legjobban Dickinson verseit, mégis, ő tipikusan azok közé a költők közé tartozik, akiket szerintem a legjobb és semmihez nem hasonlítható, teljes élmény eredetiben olvasni.

There's a certain slant of light,
On winter afternoons,
That oppresses, like the weight
Of cathedral tunes.

Heavenly hurt it gives us;
We can find no scar,
But internal difference
Where the meanings are.

None may teach it anything,
'Tis the seal, despair,-
An imperial affliction
Sent us of the air.

When it comes, the landscape listens,
Shadows hold their breath;
When it goes, 't is like the distance
On the look of death.

Gyönyörű...


Bio

A nagyapja alapította az Amherst College-ot, az apja több terminuson keresztül volt kongresszusi képviselő, s jogalkotó, maga Emily azonban eléggé kirítt ebből a jelentős társadalmi életet élő családból. A Massachusettes állambéli Amherst-ben született 1830. december 10-én, szülőfaluját azonban csak pár alkalommal, magát az államot pedig mindösszesen egyszer hagyta el élete során.
Noha akkoriban ez egy lányszámára egyáltalán nem volt magától értetődőnek mondható a korabeli 18. században, a kislány a körzeti általános iskola után az Amherst Academy-n tanult tovább hét esztendeig, majd további egy évig a Mount Holyoak Female Seminary-n. Ez volt a leghosszabb idő, amit távol töltött hazulról. Számos, szívének kedves barátnőre tett itt szert (többek között későbbi sógornőjére is), udvarlói, csodálói is akadtak 'Almherst szépének' ('La Belle of Almherst"), sőt egy fickó meg is kérte a kezét, de férjhez soha nem ment: George H. Gould kosarat kapott. Fiatal évei azért nem voltak zűrzavaroktól mentesek, főleg, ami a tragédiákat, haláleseteket illeti. Felmerült hát lelkében a halál-halhatatlanság kérdése, s mivel Pleasant Street-i házuk közvetlen a központi temető mellett feküdt, szinte naponta látta végigvonulni a gyászszertartási menetet. Ez motívumként később költészetében többször felbukkan.
Tini éveiben a református egyház forradalma majd mindenkit magához édesgetett, köztük családját is, Emily azonban soha nem vált egyik felekezet tagjává sem.
"I am one of the lingering bad ones"
Költészetének legintenzívebb időszaka 20-as éveinek vége és 30-as éveinek korai szakaszára tehető. Ez idő alatt közel 1100 verset alkotott. (Összesen 1775-öt...)
Húszas éveinek elején az írás egyre fontosabbá vált számára, amit testvérének Austinnak, később terjedelmes levelezésük egyikében finom humorral be is vall:

"I’ve been in the habit myself of writing some few things, and it rather appears to me that you’re getting away my patent, so you’d better be somewhat careful, or I’ll call the police!”
Ez időben keletkezett írásai szinte teljes egészében névtelenül maradtak fenn, kivéve egy levelet az Amherst College publikációi között, és egy verset a Springfield Daily Republican-ben.
Később szinte teljesen visszavonultan élt, -állítólag egy titokzatos szerelmi csalódás miatt-családja (főként bátyja és sógornője, s rezidenciájuk 'The Evergreens'), a kertje és a közeli barátai töltötték ki mindennapjait. Verseinek publikálására tett ugyan néhány kísérletet, ám azok zömében szinte teljesen kiadatlanok maradtak, 1886 május 15-én bekövetkezett halálig. Közeli barátai és családja ezután tettek erőfeszítéseket, hogy felhívják figyelmét költészetére, egyre növekvő sikerrel.


Írásai

Az amerikai irodalom, sőt, a világirodalom egyik legkülönlegesebb vénkisasszonya, aki a szülői házbeli saját szobáját is alig hagyta el, éppen itt írta cím nélküli verseit, amelyekben egyszerre hallható a játékos hang, az önirónia és a bölcselkedés. A költészet számára éppúgy önterápia volt, mint kíméletlen önelemző vallomás, a kis szobában kinyíló metafizikai térben beszédbe elegyedhetett a Világmindenséggel.
Az effajta kötetlen beszélgetéshez hihetetlen energia szükséges, amit feltehetőleg a lelki kötődések és a szigorú nyelvi kötöttségek felszabadulása szolgáltatott. Ez a szabadság alkalmat ad, hogy élet és halál között ki-be járhasson a képzelet anélkül, hogy bármilyen félelem fogva tartaná. Talán épp ez a szabadság teszi a szöveget az olvasó számára mégis félelmetessé: Dickinson az elhangolt rímek, a következetlenül használt nagybetűk és a meghökkentő gyakorisággal előforduló gondolatjelek ellenére is elemi erővel szólal meg. A sokszor kritizált gondolatjelek valóban gondolatok jelei: megkezdett és be nem fejezett gesztusok, sóhajok, amelyek jelzik a vers lélegzetvételét, szakaszokra tagolják a szöveget, esélyt adnak, hogy mi is belépjünk egyfajta párbeszédbe. Feltéve, ha be merünk lépni, ha el merjük fogadni, hogy az utolsó sorban szereplő Végtelen megpillantásához saját végességünkkel is szembe kell nézni.
Te elég bátor vagy hozzá? ;)

Sewall, Richard B. The Life of Emily Dickinson. New York: Farrar Straus and Giroux, 1974.
Longsworth, Polly. The World of Emily Dickinson. New York: W.W. Norton, 1990.
Martha Nell Smith – Lara Vetter: Emily Dickinson's Correspondence

Értékelés (Martha Nell Smith – Lara Vetter: Emily Dickinson's Correspondence): 5/4,5