Őszinte leszek, egy bajom van a töredelmes, maguktól kikívánkozó vallomásokkal: nem igen tudok velük mit kezdeni. Mármint írásos formában. Amennyiben az a cél, vagy úgy hozza a sors, hogy személyesen, direkt, vagy véletlenül épp nálam találja magát valaki mikor szakad el a cérna, vagy borul ki a bili, teherletétel szempontjából nagyon szívesen segítek. Meghallgatom az illetőt, általában még a feldogozáshoz is segítséget jelentő kérdéseket tudok feltenni, kifújja magát az illető, megnyugszunk és halad minden tovább. Amikor azonban mindezzel egy kötetben kellenem csinálnom valamit, akkor sokszor elbizonytalanodom. Valószínűleg bennem is van hiba, ugyanakkor azt kell mondanom nagyon kevés olyan szerzőt olvastam, aki rendelkezik azzal a stílussal, mely ehhez a műfajhoz szükségeltetne. Szerintem. Mert vagy legyen egy általánosságban kedves-bolondos bölcsességeket megismertetni kívánó személyiség, aki személyes történéseivel színezi a sztorit (lásd Forrest Gump a buszmegállóban); vagy akkor rántson annyira mélyen magával, hogy eszembe se jusson azon gondolkodni, kell-e, jó-e ez most nekem. Jártam már úgy Polcz Alaine egyik kötetével is, hogy annyira indokolatlanul intimnek éreztem, oly nagyon benne jártunk egyből az intim szférájában, hogy abban a minőségben és szövegkörnyezetben nem találtam fel magam.
Vámos kicsit Forrest Gump. De mindenképpen arany középút. Nem tudom megítélni, mennyire tudatos írói munka eredménye ez, de tulajdonképpen mindegy is. Ezt a kötetét valamiért már az egy harmadától, mondjuk úgy, epilógusnak éreztem. Persze, benne van ebben a kor, meg az évek, amit az ember nem is bán egyáltalán. Nagy bravúr, hogy sikerült összehozni egy novellás kötetet úgy, hogy annak ennyire kiegyensúlyozott, jól bejárható íve legyen, amit ráadásul még könnyű is olvasni.
"Olyan időket élünk, amikor bizonyos dolgokat nem szabad elmesélni. Csak esetleg – hosszabb habozás után – töredelmesen bevallani."
A töredelmes vallomás Vámos Miklós reminiszcenciája, egy színvonalas visszaemlékezés, amiben mindenki szerencséjére van múltidézés és annak minden hozománya. A személyes tapasztalások révén, kapunk végtelenül szimpatikus, és cseppet sem felszínes életbölcsességeket, vagy, ami nekem még jobban tetszett, magától magához címzett kiszólásokat, következtetéseket. Benne vannak hát az élet kis és nagy dolgai, családtagok, szerelmek, barátságok, és ezek anekdotái. A túl korán megkezdett házasságé, vagy a túl korán felnőni kényszerülő gyermekkoré. Az adott életszakaszt körülvevő éra ábrázolása kristálytiszta és hibátlan. S mindeközben végig-végig szerethető.
"A legfájdalmasabb emlékek mindig ahhoz kapcsolódnak, amikor nincs kit hibáztatni, egyértelmű, hogy mi voltunk hülyék. Inkább egyes számban: ÉN VOLTAM HÜLYE."
Szerethető, mert magunkra ismerhetünk a szereplők, vagy a megélt életesemények kapcsán. Szerethető, mert a hangnem mindvégig közvetlen, de nem rám- vagy túlerőltetett. Szerethető, mert végtelenül egyszerű és őszinte. Van benne zsenialitás, -lásd egy mondatos (!) novellák- és intelligens humor pedig még több. Vagy, hogy messzire ne menjünk ez a mondata:
"Az olvasók csodálatos emberek."
Hát lehet az ilyen írót nem szeretni?! Meg azért is, mert a novellák során keresztül bemutatott felidézésekből egy dolgot egyértelműen és biztosan levonhatunk: az életet a maga kusza-furcsa mivoltában jól tessék megélni. Akár így visszaemlékezéseken keresztül is. Vagy meztelenül, kristálytiszta víztükör alatt úszkálva, mint a borítón.
Szeressétek!
A kötetet az Athenaeum kiadó jóvoltából olvashattam, 248. oldalon. Megjelenés éve: 2018.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése