E. C. Fremantle: Mérgező ​nász

Szeretitek az intrikával, izgalmakkal és szerelemmel átszőtt történelmi regényeket? Én nem annyira. Olyan kevés igazán jót és hiteleset olvastam, hogy egy ideje feladtam a próbálkozást ebben a műfajban. Aztán jött a Mérgező nász.

"1615 ősze. Óriási botrány rázza meg I. Jakab király udvarát. Az ünnepelt házaspárt, Robert és Frances Carrt a Towerbe vetik. A vád: méregkeverés és gyilkosság. Az áldozat: Robert legjobb barátja. És valakinek meg kell lakolnia a gaztettért. Vajon melyikük a bűnös, melyiküknek több a veszítenivalója, és melyikük mond igazat?"

A gyönyörű borító a következő történetet rejti: adva van a Tudorok kora, benne I. Jakab udvarával, az ott élők piti kis játszmáival, két főhősünkkel a középpontban, a rendkívül jóképű Robert Carral, aki a király kegyeltje, tanácsadója, és még annál is több; valamint Francis Howarddal egy nagy befolyással bíró nemesi rangú család lányával. Kettejük felemelkedéséről, bukásáról, életük történetéről, majd egymásra találásukról is szól a könyv, de annál jóval többről, mert az oldalak tökéletesen megjelenítik a korabeli udvart, annak valamennyi szereplőjével és rá jellemző eseményeivel.
 Az idillinek látszó, egymáshoz szenvedélyes szerelemmel kapcsolódó Frances és Robert kapcsolata és az udvarban betöltött szerepe minimum vetekszik a mai, Hollywoodban népszerű Angelina Jolie és Brad Pitt népszerűségével, egészen addig, amíg Robert Carr korábbi mentorát és jó barátját valaki meg nem mérgezi a Tower börtönében.

 "– Miért van az, hogy ha valami szépet lát az ember, rögtön birtokolni akarja?"

 A szerelem, és a fent említett birtoklási vágy lesz ennek az egészen kiváló történelmi regénynek a központi eleme. A kötet végig váltott szemszögből -Robertéből és Franciséből- épül fel, váltott idősíkokban. Folyamatosan repkedünk a jelen történései, és a múltban bekövetkezett események között, ugyanakkor Fremantle következetesen teszi ezt, így követni egyáltalán nem nehéz, sőt azt kell, hogy mondjam, csak növeli a regény élvezet értékét.

 A regény maga egyébként is két részből áll. Az eleje viszonylag nehezebben indul be, vagy inkább úgy mondanám lassan csordogál a sztori, a hangsúly itt a történelmi háttér megelevenítésén van. Ezt a célt a jellemábrázolásokkal, a korabeli vadászatokkal, jellemző események ábrázolásával (pl. boszorkányság vádja, előre tervezett házasságok, amelyek csak a rang és a vagyon miatt köttetnek, udvari bálok, stb.) éri el az írónő olyan jól sikerült módon, hogy már a könyv negyedénél I.Jakab udvarában érezhetjük magunkat.

A romantika kedvelőit sem éri csalódás, Robert és Francis szerelmének beteljesülése, végre egymásra találása, eleve izgalmakban bővelkedik, de Thomas Overbury rejtélyes halálával a krimi rajongóit sem panaszkodhatnak. Sőt, azt kell, hogy mondjam a második résztől afféle pszicho-thrillerré alakul a történet, hatalmas, és igen váratlan csavarral.
 Miután végigizgultuk, hogy Robert és Frances dacára annak házassága, vagy az udvar számtalan ármánykodása ellenére, összejön-e, itt a következő dilemma: most akkor ki ölte meg Thomas Overburyt? Az ellenséges Essexek és köre tervezett cselszövést, hogy megdöntse a király kedvenc párjának népszerűségét? Vagy valamelyik külső, látszólag mellékszereplőnek tűnő alaknak állt érdekében a páros valamelyik tagjára kenni a gyilkosságot? Vagy ennél sokkal többről van szó? A szereplők mozgatása ekkorra már egy profi bábjátékosnak is dicsőségére válna, de E.C. Fremantle ezt a lécet is gond nélkül megugorja. Úgy szövögeti szépen egymásba a történet rejtélyes szálait, mint ahogyan az udvar ármánykodásai hálózzák be szereplőinket és Jakabot.

Olyan ez a regény, mint egy végtelenül jól sikerült Möbius-szalag, ami először szabályosnak, átlagosnak tűnik, aztán jön a szépen lefelé játszó íve és mire kiderül, hogy van benne egy hatalmas csavar, már át is értünk a következő ívre. Úgy tűnik ugyanis két főszereplőnk, két oldalunk, két nézőpontunk, és két ídősíkunk van. De ne felejtsük el: a Möbius-szalag bár kétdimenziós felület, különlegessége, hogy csak egyetlen oldala és egyetlen éle van. ;)

Csakhogy a rejtélyeket tovább fokozzam, meg kell említenem a történet plusz pikantériája, hogy bár alapvetően a képzelet szüleménye, de mindazonáltal valós, történelmi tényeken alapul. Frances Howard valóban létezett, sőt mi több, tényleg el is ítélték férjével, a király kegyencével együtt. A botrány alapjaiban rázta meg Jakab udvarát, aki pedig nem volt más, mint a skótok rettegett Stuart Máriájának fia. A bűntény az egyik első olyan repedést jelentette, amely végül a Stuart-monarchia összeomlásához vezetett.

Aki egy rendkívül érdekfeszítő, végig feszültséggel terhes, jól megírt történelmi regényt szeretne olvasni, annak bátran ajánlom a Mérgező nász olvasását. Egy olyan pozitív kísérlet volt, ami egyrészt visszaadta a hitemet abban, hogy igenis lehet hiteles és mégis jó, nem unalmas, sem nem lebutított történelmi regényt írni, másrészt pedig kiváltképp izgalmas időutazásnak is tekinthető. Időutazás egy olyan korba, mely mostanra a feledés és a cselszövés homályába veszett, s amelyben az igazság hasonlóképpen kifürkészhetetlenné vált.

 A bejegyzésemet pedig képtelen lennék befejezni anélkül, hogy ne biggyeszteném ide a könyv eredeti borítóját, ami a hazaihoz hasonlóan szintén gyönyörű.

A kötetet a General Press kiadó jóvoltából olvashattam 346 oldalon. Megjelenés ideje: 2019.

A könyvet kedvezményesen INNEN tudod megvásárolni.

Shrabani Basu: Viktória királynő és Abdul

Kezdjük ott, hogy nem vagyok egy harcos feminista, de lássuk be, ha Angliára gondolunk, az első szó, ami az eszünkbe jut, az vagy a Big Ben, vagy a királynő. Teljesen természetesnek tartjuk, hogy Európa egyik utolsó királyságában, egy monarchiában nem egy férfi, hanem egy nő ül a trónon. Magyar töriból ugyan jobb vagyok, mint egyetemes történelemből, annyi azonban biztos, hogy az 1800-as évek első felében uralkodó Viktória brit királynőről nevezték el az angol 19. századot viktoriánus kornak, amelyet az angol történészek az Egyesült Királyság fénykorának tekintenek. Ez volt az ipari, kulturális, politikai, tudományos és katonai változások kora az Egyesült Királyságban, amelyet a Brit Birodalom további terjeszkedése fémjelzett. Ennek során a birodalom területe megháromszorozódott, és az ipari forradalom alatt vált a világ vezető ipari hatalmává. Ezek után borzasztóan kíváncsi lettem, vajon milyen érzelmi és magánélete lehetett egy ilyen kaliberű nőszemélynek...

"Őfelsége, Viktória királynő árnyékában, alázatos alattvalójaként bátorkodom az olvasó elé tárni e rövid beszámolót életem azon szakaszáról, melyet az 1887-es aranyjubileum és az 1897-es gyémántjubileum között Viktória királynő udvarában tölthettem. Egy idegen föld küldötteként, idegen emberek között fejezem ki bizodalmamat, hogy olvasóm minden hibámmal szemben elnéző lesz, s kegyesen tekint e sorok írójára."

Így kezdődik Abdul Karim naplója, mely kiegészítésül szolgált Shrabani Basu Viktória királynő és Abdul című könyvéhez. A könyvet magát senki se kalandos történelmi regényként forgassa, melyben fiktív cselekmény gombolyítja tovább a valós, megtörtént szálakat, mert akkor csalódni fog. Dokumentumregény ez inkább, jócskán teletűzdelve Viktória királynő és tanítója, titkára, "Munsi"-ja levelezésével. A hindu nyelvet tanuló Viktória 13 éven át minden nap teleírt egy oldalt Hundusztáni Naplóiban. Ennek köszönhetően hűen megismerhetjük a korszak etikettjét, szokásait, és a személyes hangvitelű írások közelebb hozzák az angol-indiai történelmet is.

Vigyázz, spoiler!!!

Viktória és Abdul találkozására első ízben 1887 nyarán került sor, a királynő ekkor már 68 éves. Valószínű, hogy kettejük meghitt, bensőséges kapcsolatát nagyban befolyásolta az a tény, hogy Viktória már réges-régen özvegy, valamint jó barátja, hű személyi titkára, tanácsadója John Brown is 4 éve halott. Azok a pletykák, gúnyolódások, melyek a skót komornyik idején érték a királynőt, miszerint intim kapcsolatot folytat alattvalójával, Brownnal, Abdul esetében is megtalálták a párt.
Abdul Karimot ajándékként, a királynő aranyjubileumára küldték Indiából. A skarlátvörös tunikát és fehér turbánt viselő, jóvágású 24 éves fiatal férfi Agrából, a Tadzs Mahal városából érkezett. Eleinte pincérként szolgált fel a királynő asztalánál, később azonban, ahogyan a királynő figyelme feléje fordult, már curryt főzött Viktóriának, nem sokkal ezután pedig hivatalosan is felkérte, legyen a tanítója, "munsija", oktassa út hindu-urdu nyelvre. Karim az évek folyamán a királynő legnagyobb becsben tartott titkárává nőtte ki magát. Ő lett a magányos uralkodó legközelebbi bizalmasa.

A királyi udvar persze, amely már Brownt is szívből gyűlölte, még inkább elborzadt Karim egyre növekvő befolyásától. Mivel a királynő sosem törődött azzal, mit gondolnak róla mások, számtalan kiváltságban részesítette Abdult, aki pedig sütkérezett ebben a figyelemben és idővel elbizakodottá, mondhatni önhitté vált, így valamelyest érthető is az udvar felháborodása és panaszai. Csak hogy pár példával érzékeltessem Abdul Karim helyzetét: Viktória házakat adományozott munsijának Windsorban, Balmoralban és Osborne-ban, kiterjedt birtokokat neki és címet, valamint magas nyugdíjat édesapjának Indiában. Mindezek mellett Angliába hozatta a feleségét és családját, arcmását megfestette és kegyeivel, kitüntetéseivel halmozta el őt. Mivel Karim közelsége a királynőt az indiai muszlimok helyzetére még fogékonyabbá tette és előtérbe helyezte problémáikat, az udvar ellenszenve és felháborodása addig nőtt, hogy megvádolták Abdul Karimot a muzulmán Patrióta Ligának való kémkedéssel és azzal, hogy a hinduk ellen hangolja a királynőt. Frederick Ponsonby udvarmester pedig időközben felfedezte, hogy a munsi hazudott a származását illetően, és jelentette Lord Elginnek, India alkirályának, hogy „a Munshi nagyon hasonló pozíciót foglal el, mint John Brown.” Viktória azonban elutasította a panaszokat, mint faji előítéletet, és bármit megtett, hogy megoltalmazza Karimot a rasszizmus legapróbb udvari megnyilvánulásától is.

Viktória halála után Abdul ázsiója azonnal véget ért, a királynőt fia VII. Edward követte a trónon, aki késedelem nélkül eltávolíttatta a munsit az udvarból, a királynővel folytatott levelezését pedig tűzre vetette. A Brit Birodalom fénykorában ez a fiatal muszlim férfi meghatározó befolyást gyakorolt az uralkodó szívére. Abdul Karimot megjelenése és elegáns kiállása miatt enyhe titokzatosság is övezte, a köznyelv "fogságban tartott indiai hercegnek", sőt "Principe Indiano"-nak is aposztrofálta. A könyv egyik nagy vonzereje számomra, hogy rengeteg érdekes kérdést vet fel. Mi indokolhatta egy muszlim szolga ekkora hatalmát Európa egyik legnagyobb uralkodójára? Igazság szerint kedvelem az erős női karaktereket, és ebben a könyvben is Viktória jellemrajza az egyik legérdekesebb tényező. Vajon Abdul csupán Viktória magányát, idősödő korát használta ki az uralkodónő érzelmeire hatva, vagy a királynő megelőzte korát és felvilágosultabb, toleránsabb nézeteket képviselt? A kötetből számtalan apró részlet, izgalmas tény segít belefeledkezni ebbe a mesevilágba egy ismeretlen indiai szolgáról és úrnőjéről, a Brit Birodalom uralkodójáról, de leginkább az igaz emberi kapcsolatokról.

"Néha mily különös erők formálják az ember sorsát! Kudarc vagy siker, balszerencse vagy áldás, gyakran mintha puszta véletlen lenne. Sosem várt vagy álmodott események történnek velünk, ejtenek minket ámulatba, ha belegondolunk, mily csodálatos módon valósul meg Isten akarata."

A könyvet 384 oldalon olvastam, az Athenaeum Kiadó gondozásában. Köszönet érte!

Tipp: Szeptember óta ​Judi Dench főszereplésével, Stephen Frears rendezésében a filmvásznon is találkozhatunk a történettel. Amennyiben pedig Viktória királynőt, mint asszonyt és magánembert szeretnéd megismerni, előtte nézd meg a már említett szolgálóval, John Brownnal folytatott kapcsolatáról szóló filmet, melynek címe Botrány a birodalomban, főszereplője szintén Judi Dench. Előzményként némi pikantéria: Viktória és John kapcsolata, mint ahogy már fentebb említettem, kísértetiesen hasonlít az Abdullal kialakult kapcsolatára, sőt ha lehet, még intenzívebb volt. Viktóriát a liberális sajtó Mrs. Brownnak, a férfit pedig a királynő India császárnőjévé koronázása után India császárának kezdte nevezni. A sajtó és a társadalom össztüze közé szorult férfi imázsát csak bátor tette mentette meg, amikor 1872-ben egy királynő elleni merényletet akadályozott meg. Svájcba tett utazásuk alatt állítólag össze is házasodtak ahol Viktória álnéven, Kent grófnőjeként mutatkozott be. Lewis Vernom Harcourt a brit Liberális párt elnökének naplóbejegyzése szerint Norman Macloud tiszteletes halálos ágyán különös vallomást tett: -Megbánta, hogy Svájcban, titokban összeházasította John Brown-t és Viktória királynőt.

Sarah Dunant: A Borgiák végzete

Sarah Dunant-ról vajmi keveset tudtam eddig, nagyjából annyival voltam tisztában vele kapcsolatban, hogy történelmi regényeket ír. A cím azonban felkeltette a kíváncsiságomat, mert egyrészt a Borgiákkal kapcsolatban mi ne lenne izgalmas, valamint már olvastam korábban egy róluk szóló regényt (Jeanne Kalogridis:A ​Borgia menyasszony) és az éppen az ellenkező szemszögből mutatta be a családot, mint amit itt a fülszöveg ígért.

Az írónő ebben a könyvben A Borgiák bosszúja című kötetét folytatja valójában, amit én nem olvastam, de azt kell, hogy mondjam nem is hiányzott különösebben. A történet teljesen jól fogyasztható önálló kötetként is, ha nem olvasok róla a hátoldalon, hogy Dunant már írt egy regényt a dinasztiáról, akkor sem ér csalódás.

A könyv elején kronológia és családfa segít, hogy nem vesszünk el az előttünk álló több, mint 400 oldalon. A történet a korszak bemutatásával kezdődik, a korabeli Itáliát a váltott nézőpontnak megfelelően a szereplők tartózkodási helyének függvényében írja le. Bár szerintem a leíró és a történelmi összefüggéseket, előzményeket tárgyaló részek hosszabbak, mint elvárható lenne, mégsem száraz, vagy iskolás jellegű.

Fülszöveg:

A ​Borgiák bosszúja szerzőjének új regénye a reneszánsz kori Itáliáról és a történelem egyik leghírhedtebb családjáról. A Corleonék és a Lannisterek előtt a nép a Borgiákat félte…
1502-őt írunk. Rodrigo Borgia, aki saját bevallása szerint is nőcsábász és korrupt politikus, VI. Sándor néven a pápai trónra kerül. Leánya, Lucrezia huszonkét évesen már háromszor volt férjnél, és apja terveiben csak bábként szerepel, ám kezd ráébredni saját hatalmára. Valamint itt van Cesare Borgia is, a pápa zseniális, könyörtelen és egyre kiszámíthatatlanabb fia.
Miközben a pápa az öregedés és fia egyre őrültebb viselkedése ellen hadakozik, Lucreziának boldogulnia kell az urbinói udvar intrikái között, ahol új otthonában egy újabb házasság kihívása várja, hogy elfoglalja méltó helyét a történelemben.
Sarah Dunant ismét csodálatosan szövi a történet szálait, életre kelti a Borgia család szenvedélyes asszonyait és férfiúit, valamint Machiavelli lebilincselő figuráját. Az olvasó rajtuk keresztül élheti át a történelem egyik legbámulatosabb – és legtragikusabb – családjának kalandos történetét.

Nos, mondanom sem kell, hogy leginkább Lucrezia karaktere érdekelt a történetben, akit általában méregkeverőként, vérfertőző gátlástalan perszónaként mutatnak be majd' minden könyvben, így a már említett Borgia menyasszony-ban is. A Dunant könyv egyik nagy erénye számomra épen abban rejlik, hogy nem ezen a nyomvonalon haladt tovább, hanem megpróbált a meglévő történelmi adatokra alapozva egy objektív képet alkotni a családról. Lucrezia Borgia már abban az időben született, amikor apja, Rodrigo Borgia bíboros volt a pápai Kúriánál, így törvénytelen leányát előkelő nevelésben részesíthette. Amellett, hogy Lucrezia felnőttként a kor szépségideálja lett, széleskörű reneszánsz műveltséget is szerzett, 16 éves korában már hat nyelven beszélt, írt, és olvasott. A hercegnő máig tartó rossz híre miatt apját okolhatta, aki VI. Sándor pápaként lányát saját hatalmi ambícióihoz akarta felhasználni: Lucreziát ennek megfelelően már 13 évesen, 1493-ban férjhez adta a pesarói Giovanni Sforzához, a nagy hatalmú milánói hercegi család rokonához. Nemsokára azonban – az 1494-ben kirobbant itáliai háborúk következményeként – a Sforzák hatalma jó időre lehanyatlott, ezért Sándor másik kérő után akart nézni, aki jobban elősegíti befolyása növekedését.

A pápa 1497-ben – a férj impotenciájára hivatkozva – érvénytelenítette lánya első házasságát, és hamarosan új vőlegényt szerzett számára. Lucrezia éppen a válóper alatt esett teherbe, ami igencsak kényes helyzetbe hozta Sándort: a hercegnőt arra utasította, hogy titokban szülje meg gyermekét, akit aztán a rosszindulatú pletykák fivérének, a zsoldosvezér Cesare Borgiának tulajdonítottak, és vérfertőzéssel vádolták meg Sándor gyermekeit. Sokan egyébként a pápa követét, Perrottót vélik Giovanni herceg apjának, aki a csecsemő születése után – rejtélyes körülmények között – hamarosan életét vesztette.

Ami a vérfertőzés vádját illeti: kétségtelen, hogy a testvéreket szoros kötelék fűzte össze, amit aztán a népszerűtlen Borgia-pápa és Cesare ellenségei szívesen magyaráztak a lehető legrosszindulatúbban, de bizonyítékkal sosem szolgáltak. Gyanúra azonban volt ok, hiszen miután Lucrezia feleségül ment a nápolyi uralkodó fiához, Aragóniai Alfonzhoz – rajta keresztül Sándor a déli királyság meghódítására törekedett – Cesare, akit ebben az időben a szifilisz is elcsúfított, mind görcsösebben akarta megtartani húga érdeklődését, miközben gyűlölte új sógorát. A hercegnő vélhetően szerelmes volt második férjébe, akit aztán vatikáni tartózkodása idején – vélhetően Cesare emberei – kis híján meggyilkolták a Szent Péter-bazilikánál, valamivel később pedig betegágyában meg is fojtották. Lucreziát állítólag megviselte második férje halála – tőle egy fia, Rodrigo született – ennek ellenére a következő évben, 1501 során Sándor és Cesare hozzákényszerítette őt Alfonso d'Este ferrarai herceghez. Két férj „elfogyasztása” után Lucreziát – mint a végzet asszonyát – nem fogadták tárt karokkal Ferrarában, ám élete végére mégis rendkívül népszerűvé vált.

Igazán kiemelkedőnek találom azt, ahogyan az írónő Macchiavellit megformálta a regényben, az ő személye olyannyira jól sikerült, hogy az ember rögtön kedvet kapott utánaolvasni a munkásságának, és azoknak az eseményeket, amelyeknek általa lehetünk tanúi a kötetben.

A másik amiről/akiről muszáj említést tenni az Torella és a korabeli orvoslás. A szifilisz, más néven luesz, vagy vérbaj, széles körben a XV. században terjedt el Európában, és először a mediterrán országokban, mindenekelőtt Franciaországban okozott járványokat. (Innen ered népies elnevezése is: a francia betegség, röviden franc vagy franckór.) Érdekes csemege volt a higannyal történt kísérletezés a betegség gyógyítására, valamint annak lefolyása  a regényben Cesare esetében és főként az a perspektíva, ahogyan a nők gyógyítását ebben az esetben (is) teljesen mellőzték, még csak lehetőségként sem vették számba.

Bár erről a könvv már nem szól, miután Sándor 1503-ban meghalt, a Borgiák csillaga leáldozott Itáliában, és ezzel a hercegnőre is nyugodt évek köszöntöttek: férjével – akinek hat gyermeket szült – pompás reneszánsz udvart rendezett be az itáliai városban, ahol olyan híres művészek fordultak meg, mint a festő Tiziano és Pietro Bembo költő, aki egy ideig a hercegné szeretője is volt, és a regényben csak vázlataiban jelentkezik kettejük románca. Lucrezia Borgia élete végén a vallás felé fordult, kolostort alapított városában, és támogatta a ferences szerzeteseket is. 1519 júniusában, 39 esztendősen hunyt el vérmérgezésben, miután életet adott utolsó gyermekének.

Három házasságának, a vérszomjas Cesare Borgiának és apja, VI. Sándor mesterkedéseinek következtében Lucrezia halála után a történelem egyik legnegatívabban ábrázolt asszonya, a femme fatale klasszikus megtestesítője lett, akit többek között vérfertőzéssel, méregkeveréssel, hataloméhséggel és féktelen kicsapongással is megvádoltak. Egészen a 20. századig kellett várni a hányatott sorsú hercegnőt rehabilitáló történelmi munkákra, melyek fokozatosan leleplezték a pletykák valótlanságát. Remek eszköze ennek Dunant könyve, ami utószóként leírja az általa kreált fiktív történelmi adalékokat és a történethez merített valós forrásokat is. Összességében ez egy jól sikerült történelmi regény, ami nem egy gyors cselekményvezetés mentén halad ugyan és az állandó E/3 személy írásmódot nehéz volt megszokni, de egy rendkívül gazdag éra érzékletes és legkevésbé sem torzító tükre.

Ennek dacára a Lucrezia Borgiáról szóló mendemondák jóval nagyobb hatást gyakorolnak az emberekre, mint a történelmi tények, és valószínűleg ez már örökké így is marad.

Szőcs Henriette : A ​Kizil Elma háremének titka

Szőcs Henriette-t olvasni számomra azért öröm, mert mindig meglepetést rejt az éppen kezemben tartott kötet. Nagyon szeretem, hogy sohasem tudhatom éppen milyen műfajban olvashatok tőle. Hasonlót eddig Joanne Harrisnél tapasztaltam csak, akinek minden könyve egy teljesen új világ.
A sokszínűség gyönyörködtet, tartja a mondás, és milyen jóleső boldogság tölti el az embert, amikor ez a sokszínűség még minőséget is takar. Olvastam már az írónőtől novellákat, erotikus regényt és mesekönyvet is, egyikben sem okozott csalódást. Nagy érdeklődéssel kezdtem hát neki A török brigadéros első kötetének, mely az Oszmán birodalom hanyatlásának éveibe, a több mint százötven évig tartó magyarországi török uralom végnapjaiba kalauzolja el az olvasót.

Az európai hódításaikat 1354-től megkezdő oszmán–törökök számára több évszázadon át kiemelt fontosságú cél volt Magyarország meghódítása. Hosszú időn át Magyarország volt a nevezetes „aranyalma”, azaz törökül „kizil elma”, melynek megszerzését a hőn vágyott világuralom eléréséhez nélkülözhetetlennek tartották. A Kizil Elmához eszméjén kívül egy anekdota is kapcsolódik II.Mohamed szultán személyében:

„És a császár elrendelte, hogy példaként hozzanak be és terítsenek le előttük egy nagy szőnyeget, majd a közepére egy almát tétetett. Aztán a következő rejtvényt adta fel nekik, mondván: ’Fel tudná-e venni valaki azt az almát anélkül, hogy a szőnyegre lépne?’ Azok tanakodtak egymás között, gondolkodtak, miképpen volna lehetséges ez, és egyik sem tudott rájönni a nyitjára, míg végül maga a császár lépett oda a szőnyeghez. Két kézzel megfogta s előre lépegetvén föltekerte maga előtt. És így elérte az almát, és visszaterítette a szőnyeget úgy, ahogy korábban volt. Ezután a császár így szólt az urakhoz: ’Helyesebb a gyaurt apránként felmorzsolni, mint a földjét egyszeriben elözönleni. Mert helyzetünk oly bizonytalan, hogy ha a legkisebb kudarc ér ott bennünket, akkor összes földjeink, melyeket elhódítottunk a gyaurtól, fellázadnak és ellenünk támadnak.’ (…) És az urak mindnyájan dicsérték beszédét és a császár példáját.”

Az 1600-as évek végén játszódó regényben a korabeli társadalmi viszonyokat, a még fennálló rabszolgaság intézményét, a háremben uralkodó hierarchiát, a janicsárok helyzetét, a maximális beleélhetőség jegyében vázolta fel az írónő. Kiváló eszköz ebben Aisa személye, aki Abdurrahmann pasa budai háremében él, s rajta keresztül rengeteg és érzékletes benyomást kapunk a történelmi éra minden színéből.

A történet a bemutató, leíró részletek után izgalmassá akkor válik, amikor a vár elestével Aisa, hasában a pasa magzatával menekülni kényszerül, mégpedig egy zsidó család segítségével, amelynek feje a pasa ékszerésze, Katz. Menekülésükkel megkezdődnek a kalandok a szétdúlt Magyarországon, ahol minden váratlan fordulatot vesz és semmi/senki sem az, aminek látszik.
Itt kell megdicsérjem a karakterek megrajzolását. A kétféle nőtípus bemutatása és egymással szembe állítása nagyon tetszett; Sára, mint gondoskodó, önfeláldozó anyatípus és Aisa, mint önző, csak magával foglalkozó szépség ellentéte több, mint izgalmas. Az pedig még inkább, ahogyan a cselekmény előre haladtával ezekből a jellemekből miket hoznak ki az események. Aisa férfiembereket megbabonázó szépsége egyébként rengeteg fordulat és kaland előidézője, szinte törvényszerű egy idő után, hogy soha ne oda érjünk a történetben, ahová számítottunk érkezni. A korszak valamennyi főbb motívuma felvonul a regényben, a magyar nagyurak sem azok a jóságos és jótékony hatalmasságok, akiknek vélnénk őket és felölti a fejét egy rejtélyes ragály is, amely végzetként végig ott lebeg a sorok felett.

Nagy kedvenc volt a történetben a betegséggel viaskodó fiatalasszony lázálmaiban megjelenő két dzsinn, Szuszu és Nunu. Kis csipetnyi mágikus realizmust is kaptam így a fordulatokban gazdag, izgalmas történet mellé, mely egyébként sem egy nehéz olvasmány, hiszen pörgős cselekményével szinte olvastatja magát. A leíró részek gazdagok és érzékletesek, a történelmi említések sem szárazak, vagy nehezen követhetők. Az írónő korábbi kötetében már ízelítőt kaphattunk a Keletről, akkor modernkori formában, itt pedig a korabeli szokások és tradíciók tovább színesítették a kötetet. Általánosságban elmondható, hogy nem szeretem a függővéget, de ez esetben a történet még több izgalmat ígérő folytatása miatt mégis jó szájízzel tettem le a könyvet. Kíváncsian várom, miket tartogat még a tarsolyában nekünk a magyar Joanne Harris :)

A török világot bemutató kötetet 300 oldalon olvastam az Athenaeum kiadó jóvoltából.

Szemezgető - Isabella Beeton, az angolok viktoriánus Julia Child-ja

Kis ferdítéssel ezt mondanám, hiszen Mrs Beeton Book of Household and Management-je jóval beelőzte az isteni Juliát, s könyve nem csak egyszerű szakácskönyv, mégsem tudunk róla szinte semmit. Pedig szerintem elég izgalmas élete volt.

Első blikkre Mrs Beetont egy dundi, pirospozsgás, alacsony, ötvenes hölgynek képzelné az ember, pedig igazából 28 évesen halt meg és még csak sejtése sem volt, s nem is lehetett arról, hogy övé  lesz az egyik leghíresebb valaha megjelent szakácskönyv.

Isabella Dorling 1836-ban született, Epsomban, egy újgazdag család legidősebb gyermekeként. Ami nem lehetett a legkönnyebb, tekintve hogy húsz testvére volt. Édesapja halála után anyja ismét férjhez ment és testvérek-féltestvérek siserehada özönlötte el az Epsomi derby épületeit, tekintve hogy nem fértek el máshol.

A testvérek istápolása anyja mellett nagyrészt rá hárult, nevelőapja a derby versenyeinek kártyáit nyomtatta, s forgalmazta sikeresen. Ennek köszönhetően a fiatal Isabella Németországban, Heidelbergben folytathatta tanulmányait. Amikor hazatért folyékonyan beszélt franciául és németül, majd 20 éves korában feleségül ment egy olcsó folyóirat szerkesztő-kiadójához Samuel Orchart Beeton-hoz.

Beeton megszenvedte a házassága elejét, asszonyi életét több vetéléssel kezdte, majd meghalt nehezen megszületett, 3 éves fiacskája is. 1863-an aztán megszületett Samuel, majd két év múlva Mayson. Kezdetben, hogy figyelmét elterelje kezdte magát belevetni férje kiadói üzletpolititkájának feltuningolásába, majd írogatni is a The Englishwoman's Domestic Magazine című folyóiratba. Két rovatot vitt itt aztán, az egyik a The Nursery, melyben nevelési tanácsokat adott, a másik pedig a Cooking, Pickling and Preserving című. Mindkettő alapköve lett a The Book of Household Management-nek, melyből az első évben 60.000 példányt adtak el.

A korabeli társadalom sokáig nem nézte jó szemmel Isabella ténykedését, mert a viktoriánus Anglia nem nagyon tudott mit kezdeni egy középosztálybeli dolgozó nővel, aki naponta vonattal járt dolgozni, amelyen a cilinderes urak ráadásul még rá sem gyújthattak miatta....

A közvélemény viszont a könyv sikere után abszolút mellé állt, egyszerűen divatos lett Isabella tippjeit olvasni és sikk receptjeit egy klasszikus teadélutánon megvalósítani. Nem tudtak ellenállni a 2751 felszolgálási és szervírozási trükköket, kulináris szakértelmet és etikettet is tartalmazó kézikönyvvé lényegült írásnak.

Amellett, hogy Isabella igen szigorú és következetes szabályok szerinti háztartást vitt, s kitűnő szakácsnőnek, valamint háziasszonynak bizonyult, ő lett a közösség lelkiismerete is. Számos jótékonysági rendezvényen sütött-főzött, majd saját házának konyhájában létrehozott egy korabeli "melegedőt" 1858 igen kemény telén, ahol forró, tartalmas leveseket kínált a rászoruló gyerekeknek.

Isabella igen korai, 1865-ös halála félbeszakította karrierjét. Halálának okát sokáig titkolták, majd amikor az utolsó Beeton leszármazott is elhunyt 1999-ben, Kathreen Hughesnak, Isabella Beeton életrajz írójának, sikerült megszereznie az erre vonatkozó orvosi papírokat.

Ő fedezte fel, hogy Isabella szinte azonnal megfertőződött szifilisszel a nászútján, mint számos más viktoriánus fiatalasszony ebben az időben. Ez állt a vetélések és a gyenge fizikummal született kisgyermek halálának hátterében is. 

Mrs Beeton és az ő csodás Household Management-je azóta számos átdolgozást és kiadást megélt, de az angolok nem engedik elfelejteni kedvencüket, a könyvnek mai napig számos rajongója van. az ötórai tea aprósüteményei az új kiadásból készülnek még mindig. 

Ami tehát az amerikaiaknak Julia Child, vagy nekünk Horváth Ilona, az az angoloknak Isabella Beeton. Az angolok hagyományos konyhájának kulináris bástyája és morális alapköve :)

Mrs Beeton a West Norwood temetőben nyugszik Londonban.

A könyvet online is elolvashatod, itt: The Book of Household Management, by Isabella Beeton

/Forrás: wikipedia, http://www.pbs.org/wgbh/masterpiece/mrsbeeton/beeton.html, http://www.theguardian.com/books/2005/oct/15/featuresreviews.guardianreview33, http://www.branchcollective.org/?ps_articles=susan-zlotnick-on-the-publication-of-isabella-beetons-book-of-household-management-1861, http://www.epsomandewellhistoryexplorer.org.uk/BeetonMrs.html/

Imprimatur

Emlékszem, ez volt az első olyan tudatosan vadászott könyvem, mely a történelmi "thriller" világába kalauzolt. Nagyon beharangozták, nagyon jól sikerült reklámot kapott és nagyon belehaltam, mikor elolvastam :)

Első olvasatra ugyanis borzasztó volt. Számítana az ember egy fordulatos, pörgős, lábujjat görcsbe rándítóan izgalmas múltbéli krimire, és kap egy vontatott történelemkönyvet némi gyenge Agatha Christie-vel. Csak itt Miss Marple helyett Atto Melani van.

A Monaldi-Sorti történész/író házaspár hét kötetesre tervezett regényfolyamából az első az Imprimatur. A sorozat címei egy latin szólást adnak ki majdan. Állítólag. "IMPRIMATUR SECRETUM VERITAS MISTERIUM UNICUM"

Az első, ami szemet szúrt s letagadhatatlan, az Umberto Eco 'A rózsa neve' c. könyvével való rengeteg hasonlóság és párhuzam. Már nem tetszett.

A Moly-on így kezdtem anno az értékelést: "Többet vártam. ..Sokkal többet…"Akkor -első olvasatra- a 350. oldal környékéig jutottam benne.

Mivel könyvet -már nagyanyám is megmondta- nem hagyunk félbe, és a könyvtárban szembekacsintott, ezért úgy döntöttem teszek még egy próbát.

Ezúttal sikerült kiolvasnom függelékestől, mindenestől. S rájöttem, hogy ez a könyv a félrevezetések könyve. Félrevezet eleve a könyv marketingje, miszerint mesterien megírt thriller, amit a Vatikán betiltatott. Ha erre számítasz, akkor el se kezdd mert úgy jársz mint én, és a többedik, eszement részletességgel ismertetett esemény 26. szereplőjénél (mely ugyanazon oldalon simán elfér) besokallsz és félbehagyod.

Mellette… hááááát, borzongatónak, thrillernek végképp nem mondanám a sztorit kísérő kalandokat, és csak emiatt nem fogod továbbkínlódni magad a könyv végééig. (Ha csak nem vagy fanatikus történelem-imádó, vagy -tanár.)

Szóval thrillernek inkább kalandregény, s azóta azt is elolvastam egy cikkben, hogy a Vatikán nem betiltotta, csupán késleltette a megjelenését bizonyos okok miatt. És akkor elérkeztünk a harmadik félrevezetéshez: mesterien megírt. Ha ez egy történelmi momerandum lenne, akkor ez bizony így igaz! De:

A szerzőkről érezhető, hogy kiválóan ismerik a forrásokat, ámde nem gyakorlott írók. A sztori jó. A környezet viszont.. A középkori (vagy ok legyen újkori) környezetben a mindenes szolgafiú és a földalatti ereklyevadászok egyaránt tisztában vannak a latin nyelvvel, a héber igeragozással, valamint a korabeli politikai viszonyok (újra) értelmezésével. /No, azért már mégis csak../.

A regényben a szereplők felénk fordulva elmondják nézeteiket és verzióikat. A dramaturgia szinte csak ezt a célt szolgálja. (És én ezt nagyon utáltam benne!) Viszont kedvenc karakterem is akadt, mégpedig az egyik ereklyevadász, Ugonio és a maga csodálatosságos nyelvezete. :)

Ezzel együtt érdemes elolvasni, ha reális képet szeretnél kapni a 17. századi európai történelemről, tudományról, vallásról, hétköznapokról. Nekem a Függelék szinte jobban tetszett, mint maga a regény; az a mondat pedig különösen izgalmas lehet számunkra benne, ahol arról írnak, hogy a magyar területeket csak azért szabadították fel a török uralom alól, hogy eladhassák a Szerémséget szinte azonnal. /A miértjét nem írom le, kínlódja meg mindenki a magáét a majd 600 oldallal:) /

Ezzel együtt számos érdekes dolgot tanulhat az ember belőle, és az örök bogozgatóknak, történelem iránt érdeklődőknek tetszeni fog.

Csak ne történelmi thrillerként olvasd! Nem Dan Brown, nem CJ Sansom és nem is Steve Barry. Szerintem legnagyobb értéke az, hogy mindezt monográfiákból sosem vennénk a kezünkbe.

Ínyencség a regény kapcsán: Pintyőke karca a Moly-on

Ha olvasnál még a könyvről, a sztoriról, vagy a szerzőpárosról: http://www.attomelani.net/index.php/?page_id=18

A Nyitott Könyvműhely 2010-es példányát olvastam, Todero Anna fordításában.

Oldalak száma: 574

Kedvenc idézet:

"Olyanok vagyunk, mint a könnycseppek az esőben, melyek alighogy kicsordultak, máris elvesznek a halandó dolgok áradatában."