2018. november 24., szombat

Jonas Jonasson: A ​százegy éves ember, aki azon gondolkodott, hogy túl sokat gondolkodik

A svédek Forrest Gumpja, alias Allan Karlsson visszatért és szerencsére nem sokat változott!


Jonas Jonasson könyve A százéves ember, aki kimászott az ablakon és eltűnt című kötetének folytatása. A véletlen kalandok pont ott folytatódnak, ahol az első rész véget ért, Balin. Indonéziában, a luxushotelben történő hosszas tartózkodás azonban továbbra sem olcsó, és a forrásuk egy ideje kiapadt. Allan és barátja, Julius a kényelmes, ám végtelenül unalmas nyugdíjas napjaikat adósságból tengetik tehát a tutiban, melyet Julius új üzleti lehetőségek felkutatásával, Allan pedig vadi új, ajándékba kapott IPadjének szüntelenül olvasott híreivel próbál elviselhetővé tenni. A sztori ott kezd izgalmassá és a megszokott módon humorossá válni, mikor elérkezik Alan százegyedik születésnapja, melyre egy hőlégballont bérelnek. A szokásos tesze-toszaság és balfékeskedés aztán persze messze lendíti a regényt, jelen esetben egész pontosan Észak-Koreáig. Jonasson innen aztán az előzőekben már megszokott stílusban hozza az aktuális politika kifigurázását, hőseinek ennek megfelelő ironikus helyzeteket teremt Németországban, Svédországban, Dániában, Afrikában, Oroszországban és természetesen az USA-ban is.
"Névtelen sofőr csodálkozott, hogy a nemzetközi vendégek már két órakor vissza akarnak térni a szállodába.   
– Nem a szállodába megyünk, kedves izé, bármi is a neve. Előbb az elnöki palotába megyünk, és felvesszük a Nagy Vezetőt. Fontos találkozás lesz. Izgalmas, ugye?  
A sofőr elsápadt. A Nagy Vezetőt vinni egy állami alkalmazott észak-koreai sofőr számára olyan lehetett, mint egy svéd papnak magát Jézus Krisztust fuvarozni."
Szinte lehetetlen vállalkozás összehasonlítani a második részt az elsővel. Ugyanis ha megtesszük, a százegy éves ember reménytelenül alul marad a százévessel szemben. Külön kötetként egy kedves, könnyed, humoros írást olvashatunk egy hatalmas fazonról, aki a világtörténelem színpadán számos nagy emberrel találkozott, fontos esemény szereplője volt, majd százegy évesen elképesztő és helyzetkomikumban bővelkedő kaland szereplője lesz. Azt kell mondanom, a két kötetet egymás mellé állítva túl sok árnyék vetül a százegy éves emberünkre, és nem is biztos, hogy méltatlanul. Mindent összevetve nem éri el az első rész színvonalát, még úgy sem, hogy az Allan száz évéről szólt, ez pedig csak egyetlen egyet vesz górcső alá.

Allan és Julius karaktere semmit nem változott, a poénok pont ott ülnek és szerencsére kellő számban fel is vonulnak az oldalakon. Mégis, picit olyan, mintha a történet lelke valahogy elveszett volna Karlsson száz és százegyedik életéve között. A százegy éves Allan valóban túl sokat gondolkodik, nem túl sokat, de itt-ott már aggódik, és jóval empatikusabbnak tűnik, mint az előző részben. A politikai vezetők ábrázolása fergetegesen sikerült, Jonasson bravúrosan építi fel társadalomkritikáit, és adja szereplői szájába azokat. 
"– Azt mondják itt nekem, hogy megkapta az amerikai elnök Szabadság-érdemrendjét – mondta Donald Trump. 
– Bár az az elnök már a történelem része. Ez az elnök viszont visszaveszi a kitüntetést, ha nem válaszol a kérdéseimre. Vissza én.  
– Ha egyszer eljutunk oda, hogy kérdéseket tesz fel, igyekszem mindegyikre válaszolni – mondta Allan. – De az érdemrend visszaszolgáltatása nem fog menni. Annak valahogy lába kelt 1948-ban a tengeralattjárón, úton Leningrádba. Lehet, hogy az oroszok azóta is titokban őrzik valahol, amit mindig meg lehet kérdezni Moszkvában Putyintól, ha nem tévedek, eléggé jóban vannak."
Az, ahogyan Kim Dzsong Un a néphez beszél, aki persze retteg tőle, vagy ahogyan Donald Trump kérdések nélkül, kivörösödve folyton őrjöng és mindent ismétel, ismétel, mert ez az egyetlen kommunikációs eszköze, amivel megerősíteni tudja saját magát és az elmondottakat: egy folytonos stand-up comedy-vá teszik az oldalakat, mely rendkívül jól és könnyen fogyasztható. A fiktív párbeszédek ennek hatására teljesen hihetőek, viccesek, mosolyt csalnak az ember arcára.
"– Hat nap alatt sok mindent el lehet végezni. Csak maradjak életben, már meglehetősen régóta gyengélkedem. Voltaképpen vagy harminc-negyven éve. Már megettem, ahogy mondani szokás, a kenyerem javát. Noé kétségkívül megérte a kilencszázötvenet. A különbség csak az, hogy én tényleg annyi vagyok, amennyi.  
– Ki? – kérdezte Kim Dzsongun.  
– Noé. A Bibliából. Jó könyv. Jaj, ezt most nem kellett volna. Gondolom, nem olvasta, mert ha olvasta volna, saját magát kellett volna likvidálnia, ha jól értem a törvényeiket."
Ahol számomra leült a történet, ott egytől-egyig a mellékszereplők voltak a ludasak. A százegy éves embert körülvevő, felbukkanó figurák jellemábrázolása véleményem szerint laposabbra sikerült. Sokszor nincs is különösebb funkciójuk, mint hogy részt vegyenek egy-két eseményben, csupán azért, hogy Jonasson hozhassa az "elvárt" poénokat és helyzetbe hozza főszereplőjét, Allant. 

Mindazonáltal olyan kikapcsolódást nyújt a könyv, ami tökéletesen szórakoztató, nyugodtan elengedheti magát az ember olvasása közben, humoros és azt kell mondjam intelligens is. Nem csak fent már említett kikarikírozott társadalomrajz, vagy a politikai szatíra miatt, hanem számos rejtett jelzés is figyelemfelhívásként működik, görbe tükörként funkcionál, amire az olvasó csak a sokadik oldal után döbben rá. Allan például a maga százegy évével tökéletes kockává válik, amikor hozzájut szeretett fekete tabletjéhez, utalva ezzel sokunk képernyő- és kütyü-függőségére. Szerettem, hogy Allan még mindig szeretnivaló, hogy még mindig Julius agyára megy, és hogy Jonasson helyzetkomikumára, és humorérzékére még mindig lehet számítani. Nagyon várom, hogy Allan betöltse a százkettőt!
"– Az én nevem Allan. És ez itt a legjobb barátom, Julius. Aki spárgatermesztő. Én nem vagyok semmi, csak öreg. Ha hiszi, ha nem, ma van a százegyedik születésnapom."
A regényt az Athenaeum 2018-as kiadásában és jóvoltából olvashattam 428 oldalon.
Amennyiben tetszet, a könyvet kedvezményesen most meg is vásárolhatod, ezen a linken keresztül.

2018. november 3., szombat

Gill Sims: Hát persze, hogy iszom!

Most őszintén. Hát nem nagyszerű cím ez? Kellőképpen megmosolyogtató, kicsit pökhendi, enyhén felcsigázza az érdeklődést és nem megszokott. De ami a legfontosabb, a könyv elolvasása után azt kell mondanom önazonos is.


Az alapsztori az, hogy az írónő már évek óta rendszeresen vezetett egy blogot a Facebookon, Peter and Jane néven saját kis családi élete és viszontagságaik történetéről, majd ezekből a bejegyzésekből összerakott egy kellemes könyvet. A kötet humoros hangnemben íródott, középpontban egy 30-as évei végén álló anyával, akinek két gyerkőce, egy férje, egy kutyája, és egy teljesen átlagosnak mondható élete van. A mindennapjait a család, a gyermekek körüli ugrálás és a napi mókuskerék teszi ki, körítve egy részmunkaidős állással és beborítva jó adag, meg nem valósított, és "ezt-nem-így-képzeltem" álommal. 
"Nem akarok én is olyan lenni, mint azok a nők, akik minden héten rendbe rakatják a frizurájukat, és csak "a gyerekeikért élnek". Ott csoportosulnak az iskolaudvaron, és próbálják túllicitálni egymást azzal, mi mindenben tűnik ki a drágalátos csemetéjük, ilyen szuper állást kapott a férjük, és milyen egzotikus nyaraláson vettek részt.Én egyszerűen jó sok whiskyt akarok inni egy füstös jazzklubban, miközben miniszoknyában feszítek, és egy jóképű pasas duruzsol a fülembe.Érdekes foglalkozást szeretnék, hogy végre használhassam az agysejtjeimet (biztos vagyok benne, hogy maradt még néhány…). Újra izgalmat, romantikát és veszélyes helyzeteket szeretnék. Szeretnék Párizsba szökni, hogy egy manzárdszobában átéljem az igaz szerelmet (mindezt természetesen a szinte kötelező szegénység és éhezés nélkül).Gyanítom, hogy Simon és a gyerekek nem ájulnának el a tervemtől, nem kizárólag azon akadnának fenn, hogy igazából utálom a jazzt.”
Ami a Hát persze, hogy iszom! sava-borsát adja, az egyrészt maga a napló formátum: a kötet egy iskolai év kezdésével indít, amikor is Ellen elhatározza, hogy idén minden sokkal olajozottabban és rendszerben szabottan fog zajlani, kevésbé lesz szétszórt, és szeszélyes. A másik nagy erőssége mindenképpen a lapokból oldalanként áradó önirónia és szarkazmus. Sims már a regény kezdetén nem totojázik és beismeri, hogy nagy valószínűséggel idén sem lesz minta anyuci, és a gyerekei sem eminensek, az előre megálmodott napi rutint és esti csésze zöld teát pedig gyorsan kiváltja a káosz és a kanapén lerogyva eliszogatott pohár bor. Vagy kettő.

Azok a felvonultatott szituációk, amelyekben a kimerült édesanya próbálja egyensúlyban tartani a munkáját, a magánéletét és a háztartás vezetését, nos...hogy is fogalmazzak...több, mint életszerűek. Úgy konkrétan mi magunk, 30-on túli családanyák vagyunk. Azok, akik reggelente épp csak ki tudnak kecmeregni a kávéfőzőig, miután többször is kinyomták a telefonjukon az ébresztőt, hogy korántsem tündéri mosollyal az arcukon megpróbálja felébreszteni, és iskolába indítani a gyerekeket. Azok, akiknek még mindig nem sikerült beszerezni a legmenőbb és legpraktikusabb, legmárkásabb uzsonnás dobozt, amelyben mosolygó pofis, formára vágott egészséges finomságok lapulnak. Nap, mint nap. Azok, akik előző este nem képesek összeállítani a másnapi, kifinomult és elegáns stílusjegyeket tükröző, viselni kívánt szettjüket. Vagy ne adj' Isten, nem is rendelkeznek az ízléses ruhatár alapdarabjaival. Azok, akik még mindig nem sajátították el a francia fonás fortélyait, és sütni sem hajlandóak hajnal egykor a másnapi iskolai bulira, hanem inkább vesznek valamit gyorsan reggel a pékségben. Azok, akik nem tudnak cicás szemet rittyenteni maguknak a szemhéjtussal, sőt még laza kontyot sem a Pinterest bejegyzései alapján. Ugye, nem kell folytatnom a sort?

Könnyű azonosulni tehát a könyv karaktereivel, ami mindamellett, hogy rendkívül vicces tud lenni, egy kicsit ijesztő is. Éles tükör, melyben túl jól láthatók a botlásaink, gyengeségeink, mulasztásaink. Gill Sims kötete azon kívül, hogy igazi szórakoztató kikapcsolódást nyújtó írás, egész jó fejlődésregény. Az önmagunkkal való szembenézésre hív fel, mások elfogadására tanít humorral, a felelősségvállalás mibenlétét és annak határait feszegeti. Fontos, hogy merjünk esendőek lenni, hibát véteni! Ahogy bele kell férnie az életünkbe a szabályoknak, úgy helyet kell kapnia időnként a kisebbségi komplexusunknak, a káosznak és egyéb emberi jellemvonásunknak. Az írónő szép számmal be is bizonyítja a történetben, hogy senki nem az, akinek véled, és főként nem az a tökéletes valami, ami látszik. Csak egyszerű emberi lények. S éppen így, s ezért jók. Szerethetőek.

Összességében azt hiszem, akinek tetszett a Rossz anyák című film és társa, az szeretni fogja a kötetet. Néhol úgy éreztem, kicsit sok az azonos gondolat, néhol túl kevésnek találtam a mondanivalót.  Egyébként minden szülőnek ajánlanám. Minden olyan helyzetről szól ugyanis, amikor az ember besokall a maximalizmussal, és boldogan belezuhan a saját esendőségébe. Szerintem sokunknak nem kell magyarázni a túlnyomás miatti gőz kieresztését, akkor sem, ha az egy-két (több) pohár alkohol elfogyasztásában ölt testet. Akinek pedig a könyvből nem jött le a lényeg, az bontson ki egy üveg bort, és érezze jól magát egy olyan könyvvel, amit igazán szeret.
"Próbáld élvezni a gyerekedet, ez a legfontosabb. A gyerek iszonyatosan fárasztó, kiszívja a vérünket, lerágja a húsunkat, ezért meg kell tőle szabadulni néha. Régen ez nem volt probléma, óriási családok éltek együtt, és mindig volt kire bízni a gyereket. Manapság egy izolált anya próbál két-három gyereket nevelni, ami pokoli fárasztó. Élni kell néha, hogy utána egy jól szívható-rágható anyát kapjanak vissza. Nem számít, hogy mindig rend legyen, jól álljon a függöny, és minden ki legyen vasalva. Nem kell vasalni, hordjanak a férfiak olyan inget, ami nem gyűrődik. Ha mindennek próbálunk megfelelni, abba beledöglünk, és a gyerekeinkkel is ingerültek leszünk. Próbáljunk felelőtlen szülők lenni, akik élvezik az életet és a gyerekkel való marháskodást, és akkor jó lesz mindenkinek." /Vekerdy a szülői stratégiáról/
A könyvet a Partvonal 2018-as kiadásában olvastam 360 oldalon. A kötetet kedvezményes áron megvásárolhatod ITT!