Finy Petra: Marlenka

A Marlenka valójában egy édes, mézes, pihe-puha lágy örmény süti lenne, ezért a fülszöveg elolvasása után nem is értettem, miért ez a címe a kötetnek. Finy Petra tollából korábban csak mesekönyvekhez volt szerencsém, ami arra azért jó volt, hogy tudjam, egy olyan írónővel lesz dolgom, aki szeret az ember lelkére hatni aképpen, hogy gyönyörűen tud játszani a szavakkal.

"Marlenka imádja a nárciszt. Nem csak a virágot. Bár már három felnőtt gyereke van, vonzza magához a narcisztikus személyiségeket, és gyenge ahhoz, hogy ellenálljon nekik. De vajon miért viselkednek furcsán Marlenka felnőtt gyermekei? Miért tör az asszonyra rosszullét a Városmajor egyes pontjain? Az 1944 telén a városrészben történt tragikus események Marlenka családjának több nemzedékére kihatnak. A gyógyuláshoz pedig több nemzedéknyi idő szükséges." - írja a fülszöveg.

Ami ezúttal teljesen korrekt, Marlenka történetében ugyanis nincs semmi szirupos, semmi édes. Főként úgy nem, hogy az egész életében elnyomás alatt történő személyiség fejlődését nem ildomos összetéveszteni az ember identitásából fakadó természet adta lágysággal, jósággal.

Családregény ez a javából, egy történet, melynek szereplői által kiderül, ki milyen terhet cipel magával a felmenői óta, és által; olyan súlyokat, amelyek végül olyanná formálták őt, amilyen. A regény akár valamennyi szereplőjének bőrébe bele tudjuk magunkat képzelni, Finy Petra karakterábrázolásban nem a cikornyásság embere, eszközei egyszerűek, többnyire a cselekmény erejével él. Marlenka az örök áldozat. Soha nem mond nemet, nem ellenkezik, nem lázad fel, igazából teljesen passzív, mire megismerjük, már idős nő, aki valójában nem is részese saját életének. Személyében rajzolódik ki a legjobban, mennyire meghatározzák a személyiségünket, cselekedeteinket azok a dolgot, melyeket közvetetten éltünk csak meg, s amelyeket akár generációk óta hordozunk magunkkal.  A könyv így válik egy tökéletes családállítás mintájává, hiszen sorsunkra nemcsak azok az események hatnak, amiket tudatosan átéltünk, de azok is, amelyeket felmenőink tapasztaltak meg.

"Tisztában volt azzal, hogy genetikai szempontból nem örökölte a happy endet."

Itt el is hangzik a regény kulcsmondata, amely ismerve Marlenka és gyermekei, valamint a többi szereplő sorosának történetét, azt kell, hogy mondjam, teljesen indokolt állítás. Marlenka életének sztoriján kívül adott egy idős öregúr története is, illetve egy agresszív bandavezéré, aki Marlenkát és családját tartja rettegésben, valamint kapunk egy külső szemlélőt is, egy elhunytat, akivel váltott szemszögből fejtjük fel aztán a történteket. Óh igen, felfejtés! Végig a könyv olvasásakor olyan érzésem volt, hogy ha asszociálnom kellene valamire a könyvről -amit egyébként gyakran játszok-, akkor egy színes, kézzel készített patchwork takarót képzelnék el, melynek kockái, egy-egy darabjai lennének ennek a szomorú-nyomasztó, mégis végtelenül szép családtörténetnek.

Voltál már úgy, hogy bizonyos helyzetben rád szóltak: "Istenem, most tiszta apád voltál!"? Vagy: "Na, ez most teljesen olyan volt, mintha anyád mondta volna." Vagy észrevetted, hogy ugyanolyan mozdulattal gyúrod a tésztát, mint nagymamád? Esetleg évtizedek óta játszol futárt, ha bármilyen programra közösen mentek, hogy elfuvarozd a szüleidet, pedig simán megtehetnék, hogy mennek külön, vagy busszal vagy bárhogy? Ezek a megfelelési kényszerek, és szerencsére az elhagyásukból eredő tanulságok is tükröt mutatnak elénk Marlenkának és Finy Petrának köszönhetően, leginkább azért, hogyan ne csináljuk. Vagy ha már csináltuk, miért ne csináljuk tovább.

Ami miatt nagyon szerettem még Finy Petrát olvasni, az a szóhasználata és a természettel párhuzamot szőtt metaforái voltak. Általuk még a nyilasok borzalmai is olvashatókká váltak, kicsit mesevilággá, meseszerűvé enyhülnek a szereplői által megélt rettenetek. Érdekes, mert sehol máshol nem találkoztam még ezzel a jelenséggel, minden egyes hasonlat mélyíti az empátiát, hat az érzelmi intelligenciára és nem utolsó sorban nagy gyönyörűség elveszni bennük.

"Szemébe a szomorúság felhői olyan gyorsan úsztak be, mintha soha nem lett volna arrafelé napsütés."

"Szentjánosbogarak fényébe belesétálni, és hagyni, hogy felkapcsolják a mosolyunkban a villanyt."

A költőisége is egyedülálló tehát, az pedig külön csemege, hogy ezt egy fejlődésregényen, egy tanmesén keresztül kapjuk meg. Számomra mégis a fent már említett, érzelmekre hatni tudó, beleérző képességet aktivizáló volta miatt lett ötcsillagos. Egyaránt jellemző rá a kommunikációs nyitottság a másik ember iránt, melynek segítségével rezonálni tudunk a szereplők érzelmi állapotaira, szimpatizálni a másikkal, nem a szó hagyományos, hanem az érzelmek átragadásának értelmében. Az olvasottak tudatosításának végeredménye pedig mélyreható átélés, beolvadás a másikba. Könyvben, leírtak által ez a folyamat pedig olyan ritka, mint a fehér holló. Gyógyír ez a kis kötet, finom orvosság, ami villámgyorsan a lelki sebekre hat.

A könyvet az Athenaeum kiadó jóvoltából olvastam, 244 oldalon. Megjelenés éve: 2019.

A kötetet kedvezményesen ITT tudod megvenni.

Elena Ferrante: Az új név története

Nem szeretek olyan kötetet értékelni, amely egy összefüggő sorozat része, addig, amíg nem olvastam a teljes sorozatot. Ferrante Nápolyi regények ciklusának darabjával megtöröm ezt a sormintát, mert azt hiszem egyértelműen megérdemli az olvasók és a kritikusok dicséretét, magasztalását. Noha a négy regény közül még csak kettőt olvastam, számomra tagadhatatlannak tűnik, hogy ez a sorozat kiemelkedő helyen van a 21. század szépirodalmában. 

A második rész ott folytatódik, ahol a Brilliáns barátnőm abbamaradt, hatalmas érzelmi intenzitás és sürgetés bújik elő a sorok közül. Az ember azonnal tudni akarja a két lány további történetét. Elena és Lila fiatal felnőttkorának újabb kihívásaival, és számos akadállyal szembesülünk, amelyekből csak reméljük, hogy a végre rájuk mosolygó szerencse folytán jól kerülnek ki. Sokat gondolkodtam Ferrante titkán, mert a stílusa kb. 0-ról annyira magával ránt és olyan impulzív, hogy ilyet ebben a műfajban nem sokan tudnak. Az eddigi két rész olvasásának tapasztalatait nehéz egyébként megfogalmazni, nem tudom mitől ennyire vonzó, vagy mitől esik olyan jól az embernek a sok nem szépirodalom olvasása után, mint nyársalós kenyérre a hideg sör. Az ember csak szépen elengedi magát, hátradől, lehunyja a szemét és felsóhajt: "-Ez már kellett!" Fura (vagy sunyin tudatos ördögi módon) Ferrante egyébként szépen belefogalmazta saját regény(ei)ének ismérveit Elenáéba:

"Remek történet, időszerű, jól tagolt, teli meglepetéssel, de nem ez a lényeg: harmadszor olvasom a könyvét, és valamiféle őserő sugárzik az oldalakból, ami nem tudom, honnan származik."

A másik amiért teljesen meg vagyok veszve, az a nyelvezete. Annyira telitalálat és annyira fekszik minden egyes apró ponton és jelentéktelennek tetsző momentumnál, hogy az ember szempillantás  alatt Nápoly szegény telepén találja magát. Ferrante nyelvhasználata olyan, mint egy végtelen gazdag fantáziával ellátott turmixgép, amelyben az emberi élet prózai hozzávalói a legfinomabb smoothie-nál is fincsibb elbeszéléssé olvadnak össze. Csalhatatlan következetességgel itatja át a nápolyi tematika széles vásznát rejtéllyel és feszültséggel.

Mindennek a középpontjában Elena és Lila áll. Míg Elena, az első kötetnek megfelelően folytatja a szorgalmas jó kislány szerepet, sőt a karaktere átformálódik egy mind inkább szeretetreméltó narrátorrá, addig Lila továbbra is az őrülten szenvedélyes, kiszámíthatatlan, talányos legjobb barátnő, akit csak el lehet képzelni. Az előző részhez hasonlóan az írónő itt is kiharcolja az olvasótól, hogy szembeszálljon az osztályok és a nemi szerepek adta konvenciókkal, a két lány továbbra is a szegénységgel küszködő, büszke, erőszakos férfitársadalomban próbál a maga módján boldogulni, előrébb jutni, a lehető legnagyobb függetlenséget kivívni.

/Kép forrása: https://www.creativeboom.com/uploads/articles/30/309bda5efd51f022d2797c78dcd4c3f4ef58092c_2200.jpg/

Fiatal felnőtt éveikben Linu és Lila a menekülésnek két útját képviselik: Elena keményen tanul, hogy kivívja magának hőn sóvárgott helyét a felsőoktatásban, Lila pedig egy gazdag férfi felesége lesz. Lila Stefanoval kötött házassága -amelyet Elena úgy jellemez, hogy azelőtt véget ért, mielőtt a nap lement volna a házasságkötésük estéjén- egy olyan hatalmi harc, melyben a pénz és a szex a befolyásolás eszközei és fegyverei. Ahogyan Stefano magyarázza kis feleségének:

"Téged mostantól nem Cerullónak hívnak. Te Carracci asszony vagy, és azt kell tenned, amit én mondok. Tudom, nem értesz hozzá, nem vagy jártas az üzlet világában, azt hiszed, csak úgy találom a pénzt a földön. De nem így van. Minden áldott nap meg kell küzdenem érte, oda kell vinnem, ahol megfial. Te megtervezted a cipőt, apád és a bátyád tud keményen dolgozni, de ti hárman nem vagytok képesek megfialtatni a pénzt. A Solarák igen, ezért aztán – jól figyelj – leszarom, ha nem bírod őket. Marcellótól én is undorodom, és amikor rád néz vagy akár csak rád pillant, amikor eszembe jut, miket mondott rólad, legszívesebben hasba szúrnám egy nagykéssel. De ha szükségem van rá, hogy megfialtassam a pénzem, ő a legjobb barátom. És tudod, miért? Mert ha a pénz nem gyarapszik, nincs ez a kocsi, nincs a ruhád, nem tudom megvenni neked, még a lakást is elveszítjük, mindenestül, te nem játszhatod tovább a nagyasszonyt, és a gyerekeink nyomorban nőnek fel. Úgyhogy ha még egyszer olyanokat merészelsz mondani nekem, mint ma délután, úgy elcsúfítom a szép kis arcocskádat, hogy nem mersz majd kilépni a lakásból.Megértetted?"

Ezzel már a könyv elején megkapjuk a választ arra a kérdésre, honnan Az új név története cím. Stefano sokat vár a Lilara adott új névtől, míg az az érintett számára éppen ellentétes hatást vív ki, állandó lázadást, konfliktust, majd később eszközt, hogy céljait elérje. Stefano, aki az olasz macsó családfő tipikus gender szerepének csapdájában vergődik, akár együttérző is lenne feleségével, ha nem kellene a szerepéből adódó elvárásoknak megfelelnie, így inkább erőszakhoz folyamodik, leginkább azért, mert más utat nem ismer. Lila továbbra sem az a tipikus félős nyuszika, heves, mint mindig, és számtalan módot talál rá, hogy visszavágjon Stefanonak, annak brutális magatartása miatt. Így aztán Lila lassan boxzsákká, Stefano pedig két lábon járó pofozógéppé válik, akit rendre szándékosan provokál, butaságát orra alá dörgölve, tűzről pattant, parancsolásra termett felesége. Mindezt tetézi, hogy Lila rájön, a férjura számára oly fontos pénzt, ami a társadalmi presztízs kivívása miatt elsőrendű fontossággal bír a számára, ellene is fordíthatja, ha afféle úriasszonyhoz méltó módon nagyvonalúan és erkölcstelenül elkezdi eltékozolni.

"Mindazonáltal a legnagyobb hatást az tette rám, amilyen fesztelenül bánt a pénzzel. Egyszerűen odament a kasszához, és kivett annyit, amennyire szüksége volt. Az a fiók volt számára a pénz, gyermekkorunk kincsesládája, maga a feltáruló gazdagság. Ha a kasszában lévő pénz kevés lett volna (ritka eset), elég volt egy pillantást vetnie Stefanóra."

Elena eközben befejezi a középiskolát, kiváló bizonyítvánnyal végez, majd helyet szerez magának a Pisai Egyetemen. Noha nyilvánvalóan tehetséges tanuló, Elena állandóan kisebbségi komplexussal küzd, alacsonyabb rendűnek érzi magát társainál, úgy érzi felvételijével egy olyan világba lépett, amelybe valójában soha nem fog tartozni. Mindezt tetézi, hogy egyetemi évei alatt egy olyan férfinak lesz a párja, akinek réven és nem a saját jogán fogadják el őt társai.

"Gyorsan rájöttem, hogy Franco jelenléte az életemben elkendőzte, de meg nem változtatta a valós helyzetemet, nem sikerült igazán beilleszkednem. Azok közé tartoztam, akik éjjel-nappal magolnak, jó jegyeket kapnak, akiket még rokonszenv és tisztelet is övez, de akik sosem fognak valóban felnőni a tanulmányaik színvonalához. Mindig is félni fogok: félni, hogy rosszat mondok, hogy túl harsány vagyok, hogy nem megfelelő a ruhám, hogy kiderül sekélyesek az érzéseim és nincsenek érdekes gondolataim."

A felnőtté válással, az érettséggel elkerülhetetlenül együtt járó félelem valószínűleg az egyetlen állandó és visszatérő érzelem ebben a regényben, - olyan, amilyennel Ferrante lenyűgöző pontossággal bánik. Ez a szörnyűség azokból a mindennapi megaláztatásokból és nehézségekből származik, amelyeket ezeknek a fiatal nőknek nap mint nap el kell viselniük, s amelyek legkevésbé sem kedveznek a hosszú távú célok eléréséhez szükséges önbizalomnak, vagy egyáltalán a komolyan megfogant vágyaknak.

"És a rezzenéstelen tenger, a napsütés, az öbölre és az egész városra telepedő bágyasztó hőség, a csapongó gondolatok, az álmok, a sorok rendjének és minden más, bármiféle erőfeszítést, jövőbeli beteljesülésre való várakozást igénylő rend megszegésére sarkalló örök vágy is arra ösztökélt, hogy hagyatkozzam a kézzelfogható, azonnal elérhető valóságra, az égi, földi, tengeri élőlények puszta létére."

Elena és Lila mindketten túl intelligensek ahhoz, hogy elfogadják, a beléjük rögzült hagyományok és példák leszűkítsék lehetőségeiket. Szívszorító, ugyanakkor nagyon szórakoztató szituációtól függően figyelni őket, ahogyan ezek ellen a korlátok ellen harcolnak. Mint mindig, kapcsolatukat állandó, már-már megszállott asszimmetria uralja, az a gyanú, hogy a másik az igazán csodálatra méltó, míg az illető nem ér egy fabatkát sem, és sosem ér fel a barátnőjéhez. Konkurencia ez, és mégsem: az örökös egymásra hatástól, megfelelni vágyástól, önmegerősítés vágyából fakadó, függőséget okozó köteléktől nem tudnak szabadulni. És mi sem.

"Igen, Lila teszi nehézzé az írást. Szeretném elképzelni, milyen lett volna az élete, ha megadatik neki, ami nekem megadatott, hogyan sáfárkodott volna a szerencsémmel. És az élete minduntalan megjelenik az enyémben, a szavaimban, melyek gyakran a szavai visszhangjából merítenek, a pofon határozottságában, abban, hogy ami nekem kevés, az neki sok, és ami nekem sok, az csupán erőltetett változata annak, ami neki kevés. Arról nem is beszélve, amit sosem mondott el, csak éreztetett, arról, amit nem tudtam, csak később olvastam a füzeteiben. Így aztán az elbeszélésemben a tényeket óhatatlanul visszautalások, féligazságok, félhazugságok árnyalják: a múlt fáradságos méricskélése a szavak ingatag mércéjével."

Ezért is voltam megkönnyebbülve a kötet végén, kiderült, hogy még nem kell búcsút vennem Elenától és Lilától, és a nápolyi naprendszer még mindannyiunk körül körbejárhat párszor.

A kötetet a Park kiadó 2017-es gondozásában olvastam e-könyvben,  oldalak száma 460.

A könyvet kedvezményesen ITT meg is vásárolhatod.

Elhallgatott traumák - LAPZSÖMLE

Se szavaik, se terük nem volt a magyar nőknek, hogy elmesélhessék a háborúban elszenvedett nemi erőszakot. Milyen következményei vannak a társadalomra nézve,hogy a bűn büntetlenül maradt? Pető Andreával beszélgettünk Elmondani az elmondhatatlant – A nemi erőszak története Magyarországon a II. világháború alatt című könyvéről.

– Nagyon beszédes a könyv címe. Miért elmondatlanok, elmondhatatlanok a II. világháborús nemi erőszak-történetek Magyarországon?

 – A katonák által a II. világháborúban elkövetett nemi erőszakot hosszú ideig elhallgatás vette körül. Ez egyfelől intézményes elhallgatás volt, azaz nem volt hol beszélni róla, hiszen az elkövetők, azaz a Vörös Hadsereg katonái felett a magyar államnak nem volt hatalma, a bírósági ítéletek pedig csak esetlegesen hozzáférhetők az orosz levéltárakban. Másfelől az áldozatoknak a személyes térben is rendkívül nehéz volt beszélniük erről, és a hallgatás sok esetben a továbbélés és a közösséghez tartozászáloga lett. Harmadrészt az elhallgatás nemzeti is volt. Hiszen a háborús nemi erőszak nemzeti keretben is értelmeződik (az „oroszok” megerőszakolták a „magyar nőket”), és a történet újra elmondása a vereséget és a szégyent erősíti. A jogrendszer működése is csak erősítette a csendet, hiszen a bíróságon az áldozatnak kell bizonyítania, hogy egy nemi erőszak-eset megtörtént, ami gyakran hosszadalmas és megalázó procedúra.

 – Vagyis a nemi erőszak-esetek nagy része rejtve maradt?

 – Igen, mivel a téma intim és személyes, az elkövetők, az erőszakot elszenvedők és a tanúk más és más okból, de egyaránt abban érdekeltek, hogy ne beszéljünk az eseményről. A nemi erőszakról maguk az áldozatok a szégyenérzés vagy a hiányzó szókincs miatt, esetleg a meghallgató közeg hiányában hosszú időn át hallgattak. Ah áborús körülmények között az erőszakot elszenvedőket gyakran meg is ölték, így nem maradt sem tanú, sem forrás a bűntényről.

 – Mindennek fényében milyen forrásokra tudott támaszkodni a kutatás során?

 – A Vörös Hadseregre vonatkozó releváns katonai és egészségügyi iratanyagok a zárt oroszországi katonai levéltárakban a mai napig nem kutathatók. Ugyanígy kihívást jelent, hogy szinte lehetetlen az egyes esetek teljes iratanyagának feltárása. Sok esetben egy-egy leirat megmaradt, de az előzmények vagy az azt követő iratok már hiányoznak, így rendkívüli óvatossággal kell kezelni a dokumentumokat. A nemi erőszak esetek elemzésekor külügyi, közigazgatási, katonai, egészségügyi, bűnügyi és egyházi írott források jöhetnek szóba. A Magyar Országos Levéltárban őrzött korabeli külügyminisztériumi anyagokban megtalálhatók az ország különböző részeiről érkező egyedi panaszlevelek a civil lakosságot ért atrocitásokról. Interjúkat készítettem túlélőkkel, és használtam más interjúgyűjteményeket is, például a Soá Vizuális Archívumét, melyben a holokauszt túlélői vallanak a szovjet katonák által elkövetett nemi erőszakról.

 – Miről szól valójában a nőkön elkövetett tömeges nemi erőszak egy háborús helyzetben?

 – Többféle értelmezés is létezik. Sokan úgy tekintenek a háborús nemi erőszakra, mintha az csak a katonai vezetők vagy a politikusok kezében levő fegyver lenne,amellyel egyes népcsoportokat tudatosan büntetnek. Ezt a szakirodalom intencionalista értelmezésnek hívja, amely a nemi erőszak elkövetését egy adott, egységesnek tételezett népcsoporthoz köti. Vagyis eszerint „az oroszok” követtek el nemi erőszakot „a magyarok” ellen. Ezzel szemben áll egy másik értelmezés, amely a nemi erőszakot a társadalmi nemek kapcsolatát meghatározó hatalmi eszköznek tartja. Ebben az értelmezésben olyan háborús fegyver, amelyet a férfiak használnak a nők ellen,hogy hatalmukat megerősítsék. Ezt nevezzük strukturalista értelmezésnek, amely a nemi erőszakot a férfiuralommal meghatározottnak tekinti, és azt állítja, hogy minden katona követhet el nemi erőszakot a militarizmus természetéből adódóan. Ez a téma igen alkalmas az egyszerűsítésre: „a katona megerőszakolja a nőt”. Tehát a nőre áldozatként tekintünk, aki a nemzet (értsd: „a magyarok” vagy „a németek”) közösségének egészét jeleníti meg egyéni tragédiájában.

 – Ön szerint melyik áll közelebb a valósághoz?

 – Ebben a kötetben amellett érvelek, hogy ez a leegyszerűsítő elemzés veszélyes. Az a megfogalmazás, hogy magyar nőket erőszakoltak meg szovjet katonák, vagy hogy koreai nőket a japánok, eltakarja a jelenség strukturális hatalmi lényegét. Két szempontból is veszélyes ez a beszédmód. Egyfelől lehetetlenné teszi, hogy a nemi erőszak strukturális lényegét megértsük, és ezzel megakadályozza az erőszak minden formája elleni hosszú távú harcot. Másfelől elősegíti az egyoldalú, kirekesztésre épülőtörténeti emlékezet kialakulását is. Ráadásul ez a diskurzus az áldozatok számára sem nyit meg olyan társadalmi teret, ahol az őket ért erőszakot méltósággal és a jövőre tekintve feldolgozhatnák.

 – Milyen nyomokat hagytak a magyar társadalmon a szovjet katonák által elkövetett szexuális bűnök, illetve azok elhallgatása, szőnyeg alá söprése?

 – A háborús vereség következtében a bizonytalanság és a kiszolgáltatottság érzését tovább növelte a jogorvoslati fórumok hiánya, hiszen a szovjet hadsereg a megszállt ország jogrendjétől függetlenül működött. A bűn így büntetlenül maradt. A második következmény a kijárás kultúrájának továbbélése: akinek volt jó ismerőse vagy rokona valahol, próbálkozhatott azzal, hogy ne hozzá szállásolják be a katonákat. Mindemellett a nemi erőszakot elszenvedett nők magukra maradtak a jogi és orvosi segítség hiányában, ezért vagy hallgattak az őket ért traumáról, vagy úgy mesélték el, mintha mással történt volna. Sokszor megbetegedtek, és nemcsak a nemi betegségekre gondolok, hanem a lelki traumákra vagy függőségekre, amelyek a nemi erőszak vagy a nem kívánt gyerek megszületése nyomán, vagy éppen a mesterséges terhességmegszakítás miatt következtek be.

 – Gyakorlatilag lehetetlen megmondani, hogy mennyi nemi erőszak-eset történt a vizsgált időszakban. Mégis, akár a visszajelzések ismeretében mit gondol: a magyar családok mekkora része lehet érintett valamilyen formában? Mire lenne szükség a feldolgozáshoz?

 – Ha nem is minden családot érintett, de minden családban ismertek valakit, akivel megtörtént. Nagyon szép e-maileket kapok, és a könyvbemutatón is sokan odajöttek megköszönni, hogy erről írtam, mert ez azt jelenti, hogy végre lehet erről beszélni. A feldolgozás hosszú és munkaigényes folyamat, ez a könyv csak egyike az első lépéseknek, amivel adósak vagyunk.

 – A CEU társadalmi nemek kutatásával foglalkozó egyetemi tanáraként az utóbbi időben több fronton is támadásoknak volt kitéve. Hogyan élte meg az elmúlt hónapokat és az egyetem Bécsbe költözését?

 – Életem egyik legizgalmasabb és legproduktívabb korszaka, mely kristálytisztán bemutatta, hogy kollégák, ismerősök, barátok mennyire önazonosak és mennyire bátrak.Sokkal nagyobb társadalmi teret kapott a tudományunk, a sajtó érdeklődését is felkeltettük, most már csak rajtunk múlik, hogy ezt a régen esedékes társadalmi figyelmet ki tudjuk arra használni, hogy megvédjük a tudományt és a tudomány szabadságát. A bécsi költözés is sok lehetőséget hoz majd. A CEU negyedik alkalmazottja voltam 1991-ben, nem gondoltam, hogy 27 év után újból megadatik a lehetőség, hogy újra részt vehetek egy egyetemi kampusz létrehozásában.

Pető Andrea az MTA doktora, a Közép-európai Egyetem egyetemi tanára. Kutatási területe a 20. századi társadalom és a társadalmi nemek története. 2005-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend Tisztikeresztjével tüntették ki, 2006-ban az MTA Bolyai Plakettet kapta. 2018-ban az Európai Akadémiák (ALLEA) Kulturális Értékteremtésért járó Madame de Staël-díját kapta munkássága elismeréséül.

Szerző: F. Szabó Kata | Megjelent a Vasárnapi Hírek 2018. december 07.-i lapszámban

Rachel Kushner: A Mars klub

Kushner Man booker-díjra jelölt könyvéről, A Mars klubról, azt nyilatkozta egy interjúban, hogy kifejezetten arra szolgál, hogy fényt derítsen a Kaliforniában bebörtönzött nők valódi tapasztalatairól. Nem arról szól, amit a különböző jelentések lapjain publikálnak egy bizonyos szempont, vagy irányvonal mentén és nem is a politikai propaganda nyomására megjelentetett negatív vagy pozitív benyomások összességét szajkózza a női fegyintézetekről. Ezért (is) vetettem magam nagy érdeklődéssel a kötetbe, ami egyrészt beszippantott, másrészt hagyott bennem hiányérzetet. Mondom is miért...

Romy Hall kétszeres életfogytiglani büntetésének megkezdésével indít a sztori, a stanville-i női börtönből, a kaliforniai Central Valley-ben. Egy fegyencjáraton utazunk több más elítélt nővel egy buszon, akikről már a regény kezdetekor kiderül, hogy más-más háttérrel, etnikummal és történettel rendelkeznek. A könyv felütése igencsak erős, van itt babát váró női rab, meg babát megölt női rab, erőszakos bántalmazó, fehér felsőbbrendű, illetve egy olyan hölgy is, akiről semmi nem derül ki, tekintve, hogy a célállomás előtt nem sokkal meghal. Az őrök végtelen közönye, ridegsége megdöbbentő. Nem a trágár beszéd, nem a sértések, még csak nem is a bántalmazások, ami a legnagyobb sebet üti az olvasón, hanem a közöny. Egyszerűen nem kezelik sem Romyt, sem a többi bebörtönzött nőt emberként. Sokszor visszautal a történet például az őrök véleményére az anyaság-elítéltség kapcsán: gondolkodott volna akkor anyaként, mielőtt bűnt követett el, innentől neki már semmihez nincs joga.

"Ha engedelmeskedsz a szabályaiknak, még több szabályt hoznak. Vagy megküzdesz másokkal, vagy a végén semmid se marad."

Tényleg nincs. A rendszer nem törődik velük. Illetve csak annyiban, hogy a szabályait minden áron és eszközzel betartassa. Az erőszak persze virágzik mindkét oldalon, egy ilyen közegben már nincs hiteles forrás aki megmondhatná mi a jó és mi a rossz, az erkölcsi mutatók ugyan még élnek, csak a hangsúlyok tolódtak el. A tehetetlenség pedig újra és újra erőszakot szül.

"Az erőszak szó kiüresedett és közhelyessé vált a túl gyakori használattól, de még mindig volt hatalma, még mindig volt jelentése, sőt, egyszerre több is. Jelentett kemény cselekedeteket, amilyen valakinek az agyonverése. De mostanra már jelentett elvontabb dolgokat is, az emberek megfosztását a munkától, biztonságos otthontól, a megfelelő iskoláztatás lehetőségétől."

A regény egyik erőssége számomra az atmoszférateremtő ereje volt; a nihilt, a reménytelenséget, a fertőtlenítőszaggal kevert  mocskot, a szürkeséget kristálytisztán láttam magam előtt. A női karakterek sokszínűsége kedvemre való volt, sokkal kézzel foghatóbbá, életszagúbbá és szerethetőbbé tette a könyvet. Conan, pl. a transznemű izomember rengeteget jelenet elvitt a humorával, aztán számos szereplő megnyilvánult az önzetlen, önfeláldozó, barátságos oldaláról, melyek tovább mélyítették az alakok színességét. Nem, nem éreztem a kötetet szürkének egyáltalán.

Ugyanakkor A Mars klub hiányossága itt, ezen a téren jelentkezik meg. Kushner azt mondja, regényét egyfajta bepillantásnak tekinti, hogy az olvasók meggyőződhessenek azoknak a valóságos embereknek a széles köréről, akiket az állam láthatatlanná tett, kiradírozott a társadalomból. A kötetben végigvonul a sztereotípiákkal való szembesítés, úgy is, mint férfi-nő, másság-heteroszexualitás, más etnikum-fehér bőrű amerikai. 

"Észrevették már, hogy a nők lehetnek közönségesek, de férfiak soha? Soha nem hallani, hogy egy férfira azt mondják, közönséges. A közönséges férfi annyit tesz, átlagos férfi, egy tipikus férfi, egy illedelmes, keményen melózó valaki, szerény álmokkal és forrásokkal. Egy közönséges nő, az egy olcsónak kinéző nő. Egy olcsónak kinéző nő, az olyan nő, akit nem kell tisztelni. Egy nő, akit nem kell tisztelni, az olyan nő, akinek meg van az ára. Az alacsony ára."

Valós emberek, valós idejű problémáit, a fentiek alapján pedig több nézőpont több sztoriját várná az ember. De sajnos nem így van. A Mars klub öt ember történetével szolgál, akik közül ráadásul három férfi. A váltott szemszög tehát megvan, öt sors szálai futnak össze Romyban, a sajátján kívül megismerhetjük a szobatársa Fernandez, a tanára Gordon Hauser, egy "mocskos" zsaru Doc, valamint Kurt Kennedy történetét, azét a férfiét, aki miatt Romy rács mögé került. Ötük közül csupán egy nem fehér, Fernandez. Annyi jó arcot és karaktert varázsolt Kushner ebbe a könyvbe, hogy nem értem miért csak egy rövid szerepet, vagy egy befejezetlen ívű bekezdést adott nekik itt-ott. Conan csak néhol villan fel, többnyire Romy belső monológjai után, de szívesen olvastam volna még Laura Lippmann indítékairól és őrületéről, vagy a cellák királynőjéről Betty LeFrance-ról.

"A zárka csendje az, ahol a valódi kérdések visszhangzani kezdenek egy nő fejében. Az egyetlen valódi kérdés, amire lehetetlen válaszolni. Az, hogy miért tetted. "

A női karakterek szinte csak sémáikban erősek: hogyan kerültek kapcsolatba a bűnnel, milyen elcseszett kapcsolatuk volt az őket körülvevő férfiakkal, merre siklott ki az életük már gyerekkorukban, s hogy mennyire küzdenek a semmiből a gyermekükért, szerelemért, figyelemért, stb. Az egyetlen szereplő aki új perspektívát hoz a kötetbe és a börtön napokba, az Gordon Hauser. Ő az aki tanárként ki- és beléphet a börtönbe és börtönből, aki összeköti a kinti világot a bentivel, aki empátiájával próbál segíteni, reményt vinni a benti reménytelenségbe. Hausert egyszerre nyűgözi le és riasztja el a börtönlakók élete, mindannyiuk patrónusa, ugyanakkor próbál határvonalat húzni a jószándék és a érzelmi öngyilkosság között. 

Összességében tehát, van egy regényünk, ami arra hivatott, hogy bemutassa, milyen igazából az élet egy női börtönben, Kaliforniában. Ugyanekkor ezt három fehér férfi szemszögéből teszi meg (akik közül az egyik érthető módon meghal, ám így vajmi keveset szerepel; a másik pedig egyszer csak felszívódik); egy latin amerikai fiatal nőéből, aki egy igen-igen kicsi mellékszereppel bír; valamint egy fehér sztriptíz táncosnőéből, akinek veszte lesz az út, amelyen jár, és munkahelye a Mars klub. Azért ez különös. 

Félreértés ne essék, ez nem egy rossz regény! Sőt! Ez egy jó könyv! Kushner remekül ír, a szürke porlepte Kaliforniát, amit csak a női börtönruhák narancssárgája tarkít, úgy festette le, ahogy már nagyon régen nem olvastam, kortárs írótól pedig szerintem még egyáltalán nem. Azt gondolom, a női börtönéletről magáról is jól ír, anélkül, hogy szájbarágós, vagy klisés lenne, bemutatta azokat a "kellemetlen" aspektusokat, amelyek kizárólagosan egy női börtön sajátosságai, és amelyekkel nőként nagyon is tudtam azonosulni. Minden mondatából egyértelműen kitűnik, hogy sokat kutatott a témában, határozott és átgondolt véleménye van az amerikai büntetés-végrehajtásról. Saját, valamint társai gyermekkorát, mint az "ahol-minden-eldől" színterét mutatja be, majd állítja ebbe a sorba saját gyermekéét is, akit bekebelez a rendszer, akire jogot formálni többé nincs esélye.

"Rajta van az útján, ahogy én is az enyémen. Az élet sokáig ment előre. Életet adtam neki. Ez elég nagy adomány. A semmi ellentéte. A semmi ellentéte pedig nem a valami. Hanem a minden."

Valószínűleg ez a három szál futott szét az írónő kezéből, aki több dolgot szeretett volna összegyúrni, amelyek szétáradtak egy olyan szövegben, mely végül nem kötelezte el magát egyik mellett sem.

A könyvet az Athenaeum kiadó jóvoltából olvastam 408 oldalon. Kiadás éve: 2018.
A kötetet kedvezményes áron megvásárolhatod ezen a linken keresztül.

Gill Sims: Hát persze, hogy iszom!

Most őszintén. Hát nem nagyszerű cím ez? Kellőképpen megmosolyogtató, kicsit pökhendi, enyhén felcsigázza az érdeklődést és nem megszokott. De ami a legfontosabb, a könyv elolvasása után azt kell mondanom önazonos is.

Az alapsztori az, hogy az írónő már évek óta rendszeresen vezetett egy blogot a Facebookon, Peter and Jane néven saját kis családi élete és viszontagságaik történetéről, majd ezekből a bejegyzésekből összerakott egy kellemes könyvet. A kötet humoros hangnemben íródott, középpontban egy 30-as évei végén álló anyával, akinek két gyerkőce, egy férje, egy kutyája, és egy teljesen átlagosnak mondható élete van. A mindennapjait a család, a gyermekek körüli ugrálás és a napi mókuskerék teszi ki, körítve egy részmunkaidős állással és beborítva jó adag, meg nem valósított, és "ezt-nem-így-képzeltem" álommal. 

"Nem akarok én is olyan lenni, mint azok a nők, akik minden héten rendbe rakatják a frizurájukat, és csak "a gyerekeikért élnek". Ott csoportosulnak az iskolaudvaron, és próbálják túllicitálni egymást azzal, mi mindenben tűnik ki a drágalátos csemetéjük, ilyen szuper állást kapott a férjük, és milyen egzotikus nyaraláson vettek részt.Én egyszerűen jó sok whiskyt akarok inni egy füstös jazzklubban, miközben miniszoknyában feszítek, és egy jóképű pasas duruzsol a fülembe.Érdekes foglalkozást szeretnék, hogy végre használhassam az agysejtjeimet (biztos vagyok benne, hogy maradt még néhány…). Újra izgalmat, romantikát és veszélyes helyzeteket szeretnék. Szeretnék Párizsba szökni, hogy egy manzárdszobában átéljem az igaz szerelmet (mindezt természetesen a szinte kötelező szegénység és éhezés nélkül).Gyanítom, hogy Simon és a gyerekek nem ájulnának el a tervemtől, nem kizárólag azon akadnának fenn, hogy igazából utálom a jazzt.”

Ami a Hát persze, hogy iszom! sava-borsát adja, az egyrészt maga a napló formátum: a kötet egy iskolai év kezdésével indít, amikor is Ellen elhatározza, hogy idén minden sokkal olajozottabban és rendszerben szabottan fog zajlani, kevésbé lesz szétszórt, és szeszélyes. A másik nagy erőssége mindenképpen a lapokból oldalanként áradó önirónia és szarkazmus. Sims már a regény kezdetén nem totojázik és beismeri, hogy nagy valószínűséggel idén sem lesz minta anyuci, és a gyerekei sem eminensek, az előre megálmodott napi rutint és esti csésze zöld teát pedig gyorsan kiváltja a káosz és a kanapén lerogyva eliszogatott pohár bor. Vagy kettő.

Azok a felvonultatott szituációk, amelyekben a kimerült édesanya próbálja egyensúlyban tartani a munkáját, a magánéletét és a háztartás vezetését, nos...hogy is fogalmazzak...több, mint életszerűek. Úgy konkrétan mi magunk, 30-on túli családanyák vagyunk. Azok, akik reggelente épp csak ki tudnak kecmeregni a kávéfőzőig, miután többször is kinyomták a telefonjukon az ébresztőt, hogy korántsem tündéri mosollyal az arcukon megpróbálja felébreszteni, és iskolába indítani a gyerekeket. Azok, akiknek még mindig nem sikerült beszerezni a legmenőbb és legpraktikusabb, legmárkásabb uzsonnás dobozt, amelyben mosolygó pofis, formára vágott egészséges finomságok lapulnak. Nap, mint nap. Azok, akik előző este nem képesek összeállítani a másnapi, kifinomult és elegáns stílusjegyeket tükröző, viselni kívánt szettjüket. Vagy ne adj' Isten, nem is rendelkeznek az ízléses ruhatár alapdarabjaival. Azok, akik még mindig nem sajátították el a francia fonás fortélyait, és sütni sem hajlandóak hajnal egykor a másnapi iskolai bulira, hanem inkább vesznek valamit gyorsan reggel a pékségben. Azok, akik nem tudnak cicás szemet rittyenteni maguknak a szemhéjtussal, sőt még laza kontyot sem a Pinterest bejegyzései alapján. Ugye, nem kell folytatnom a sort?

Könnyű azonosulni tehát a könyv karaktereivel, ami mindamellett, hogy rendkívül vicces tud lenni, egy kicsit ijesztő is. Éles tükör, melyben túl jól láthatók a botlásaink, gyengeségeink, mulasztásaink. Gill Sims kötete azon kívül, hogy igazi szórakoztató kikapcsolódást nyújtó írás, egész jó fejlődésregény. Az önmagunkkal való szembenézésre hív fel, mások elfogadására tanít humorral, a felelősségvállalás mibenlétét és annak határait feszegeti. Fontos, hogy merjünk esendőek lenni, hibát véteni! Ahogy bele kell férnie az életünkbe a szabályoknak, úgy helyet kell kapnia időnként a kisebbségi komplexusunknak, a káosznak és egyéb emberi jellemvonásunknak. Az írónő szép számmal be is bizonyítja a történetben, hogy senki nem az, akinek véled, és főként nem az a tökéletes valami, ami látszik. Csak egyszerű emberi lények. S éppen így, s ezért jók. Szerethetőek.

Összességében azt hiszem, akinek tetszett a Rossz anyák című film és társa, az szeretni fogja a kötetet. Néhol úgy éreztem, kicsit sok az azonos gondolat, néhol túl kevésnek találtam a mondanivalót.  Egyébként minden szülőnek ajánlanám. Minden olyan helyzetről szól ugyanis, amikor az ember besokall a maximalizmussal, és boldogan belezuhan a saját esendőségébe. Szerintem sokunknak nem kell magyarázni a túlnyomás miatti gőz kieresztését, akkor sem, ha az egy-két (több) pohár alkohol elfogyasztásában ölt testet. Akinek pedig a könyvből nem jött le a lényeg, az bontson ki egy üveg bort, és érezze jól magát egy olyan könyvvel, amit igazán szeret.

"Próbáld élvezni a gyerekedet, ez a legfontosabb. A gyerek iszonyatosan fárasztó, kiszívja a vérünket, lerágja a húsunkat, ezért meg kell tőle szabadulni néha. Régen ez nem volt probléma, óriási családok éltek együtt, és mindig volt kire bízni a gyereket. Manapság egy izolált anya próbál két-három gyereket nevelni, ami pokoli fárasztó. Élni kell néha, hogy utána egy jól szívható-rágható anyát kapjanak vissza. Nem számít, hogy mindig rend legyen, jól álljon a függöny, és minden ki legyen vasalva. Nem kell vasalni, hordjanak a férfiak olyan inget, ami nem gyűrődik. Ha mindennek próbálunk megfelelni, abba beledöglünk, és a gyerekeinkkel is ingerültek leszünk. Próbáljunk felelőtlen szülők lenni, akik élvezik az életet és a gyerekkel való marháskodást, és akkor jó lesz mindenkinek." /Vekerdy a szülői stratégiáról/

A könyvet a Partvonal 2018-as kiadásában olvastam 360 oldalon. A kötetet kedvezményes áron megvásárolhatod ITT!

Pfliegel Dóra - Feleséged története

Nagyon vártam ezt a kötetet, valami klasszikus szépirodalmi felhangra gondoltam, olyan Szabó Magdásra, modernebb sztorival persze. Modern sztori pipa, az összes többinél erős hiányjel, hozzátéve jópár indokolatlan hasonlatot és még több klisét. Számomra sajnos csalódás a könyv, mindjárt mondom is miért.

Igazán nem vagyok egy szőrös szívű kommenter, sem nem lételem a jól odamondogatás, lehúzás, vagy pocskondiázás. De a kezdeti lelkesedésem a könyv olvasásával egyenesen arányban csökkent, és a végén már nagyon tudatosan oda kellett figyelnem, hogy megtaláljam a pici jót a sorok között.

Fura ez, mert végtelenül tisztelem a nőkben a kitartást, a keménységet, a megfelelést, és a bátorságot. Ebben a történetben elvileg mindez meg is van. Hiszen Dédé története egy szerelemből létrejött házasság, majd egy házasságból létrejött viszony ironikus, szembenézős belső monológja. Szembeállítja a nőket az irreális elvárásaikkal, a rózsaszín köddel és az önzőséggel, melyek sokszor jellemzik kapcsolataikat. Még az is tetszett (volna), hogy ennyire hétköznapi, hogy a könyvben megtörténtek mindennaposak, hogy a történet szereplői lehetnénk akár mi is. De számomra épp itt kezdett el hiteltelenné válni a női sorsot fitogtató sztori.

"Egykorvolt életünk a ki nem mondott szavaktól és félelmektől elmocsarasodott, és a mocsárban nem gyullad meg már semmiféle láng, csak egyre mélyebbre lehet süllyedni benne."

A karakterábrázolás ugyanis nem tartozik a Feleséged története erősségei közé. Az ember lánya várna egy szenvedélyes, végtelenül őszinte önvallomást, ezt viszont az írónő a főszereplő Dédé barátnőjére testálja, tehát csak harmadik fél által elmesélt kivonatot, néha pedig bő lére eresztett mesét kapunk.
A főhős Dédé, sajnos számomra kezdettől egy önmagát a párjában kereső nő volt, akivel nem tudtam azonosulni. Idegesítettek a vívódásai, melyek szanaszét zilálták az épp aktuális, harmadik kézből kapott cselekményt, amelyeknek együttérzést, vagy izgalmat kellett volna kiváltaniuk. Nem tűntek összetettnek, hiányzott belőlük valami mélység és csupán feszélyezett nyafogás, hiszti maradt meg a feloldásra váró szituációkból.

A többi karakter is szinte átlátszó: Dédé férje Máté, mintha egy árnyalak lenne, akivel a kapcsolat megromlása idején, mint falra kivetített képpel hadakozna. Tőle csak András, a szerető lett színtelenebb. Egy konkrét tulajdonságot, momentumot nem tudnék vele kapcsolatban visszahozni. Értem én, hogy a sztori szempontjából lényegtelen András külseje, jelleme, stb. mert a házasság ebben a szakaszában már mindegy ki a harmadik, csak törvényszerűen jönnie kellett valakinek, de...Akkor már sokkal izgalmasabb lett volna semmit sem mondani, csak érzéseket közvetíteni. Ha már E/3 személy, akkor belefért volna jóval több info csepegtetése, amitől a karakterek élnek is a lapokon. Így maradt valami behelyettesítő szerep, kuszaság és egy adag hiányérzet.

Ugyanakkor a téma és benne a kérdésfelvetések tetszettek. Akadhatnak olyanok akiknek hasonló szituációban már az is segíthet, ha olvashat arról, ami vele történik. A lelki, majd fizikai eltávolodás, a lelkiismeretfurdalás, az önigazolások mind-mind szimpatikus felvetések voltak ebben a kötetben, kár, hogy a megfelelő stílus -vagy annak hiánya rontott az élvezeti értékén. Nem bántam meg, hogy elolvastam, érdekes tapasztalat volt női-anyai szemszögből látni egy párkapcsolat ilyesfajta viszontagságait, figyelemmel kísérni a főhősnő jellemének színe változását. A témaválasztás azt gondolom egyértelműen aktuális, a végkövetkeztetést pedig mindenki vonja le saját maga: bizonyos fordulópontokhoz érve, vajon merre fordulna? Pont arra sodródna, mint Dédé, vagy egész biztosan másfelé kormányozna? Érdekes, talán nem is megválaszolható kérdés.

"És honnan tudjuk, hogy az érzelmeink valósak? Hogy nem csak kiszakadni szeretnénk valamiből? Mi a különbség a vágy és a szerelem között? Szerelemmé mélyülhet-e a vágy, ha bűnben született?"

A könyvet az Athenaeum Kiadó jóvoltából olvashattam 200 oldalon. Megjelenés éve: 2018.

Jhumpa Lahiri - Mélyföld

"A hindu filozófiában a három igeidő – a múlt, a jelen és a jövő – feltehetően egyszerre létezik Istenben. Isten időtlen, de az idő – halál isteneként – testet ölt.
Descartes a Harmadik Meditációjában azt mondja, hogy Isten minden egyes egymást követő pillanatban újjáalkotja a testet. Így az idő a létfenntartás egyik formája."

Jhumpa Lahiri családregénye érdekes vállalkozás, a két testvér története két különböző földrészen játszódik. Egyetlen esemény drámaian megváltoztathatja az ember lakhelyéhez, tájhoz kötődő érzelmeit, azét, amelyet addig sajátjának érzett. Az ebből fakadó érzelmi hullám pedig kifelé tovább fodrozódik a generációk végtelen mintáin és összekuszálja, összeütközteti azt új emberekkel, új körülményekkel, hogy aztán visszavonhatatlanul átalakíthassa. Így jelenik meg benne egyszerre a három, fent idézett igeidő.

A történet középpontja Rhode Island és India (Kalkutta), valamint a Mitra testvérek Subhash és Udayan, akik tizenöt hónap különbséggel látták meg a napvilágot. A '60-as évek végén járunk, abban az időszakban mikor a Naxalita-felkelés a kommunizmus katalizátorául szolgált. Subhash, az idősebb testvér, végtelenül nyugodt és megbízható, míg öccse, Udayan jóval indulatosabb, merészebb, így ő lesz az, aki egy mély fejest ugrik a mozgalomba és annak egyik központi figurája lesz. A két, egymáshoz erős kötelékkel ragaszkodó testvér kapcsolata az évek múlásával és Udayan elköteleződésével egyre lazábbá válik. Megrendítő olvasni, mennyire el tud egy eszme távolítani egymástól két olyan embert, akik olyan szimbiózisban cseperednek, mint az ikerpárok. Amikor aztán Subhashnak felajánlanak egy ösztöndíjat az Amerikai Egyesült Államokba, hogy eltávolodjon mindattól a szégyentől és gondtól melyet a testvére és a lakhelye kezd jelenteni számára, kevés gondolkodás után igen mond. A sztori fordulópontja azonban csak ezután jön, mert Subhash a költözéssel csupán annyit ér el, hogy egy furcsa kereszteződést hoz létre kontinensek és nemzedékek között.

Lahiri írásmódja sémáktól mentes, nem kell különféle, jól bevált klisékhez folyamodnia azért, hogy egy szívfacsaró történetet kanyarintson, anélkül is meg tudja ríkatni és hatni az olvasóit, hogy manipulálná őket. A regényben megjelenő kevés, de éppen elégséges számú karakterek magányos elmélkedésén keresztül, az olvasók rátalálnak saját személyes tapasztalataikra, érzéseikre, amelyek aztán visszatükröződnek rájuk. Például, mikor megkérdezik Subhasht, otthon érzi-e magát Rhode Islandon, Lahiri ezt írja: "He didn't belong, but perhaps it didn't matter. He wanted to tell her that he had been waiting all his life to find Rhode Island. That it was here, in this minute but majestic corner of the world, that he could breathe." A kötődéseknek és azok szűk csomóinak ilyesfajta kibogozása, analizálása annyira egyedi és profi módon van mélységeiben megírva, hogy az egészen ritka élmény.

"Bár Subhash úgy nézett ki, mint akármelyik bengáli, most elkötelezettséget érzett a külföldiek iránt. Közös volt velük az a tudat, hogy létezik egy máshol. Egy másik élet, ahová vissza lehet térni. Az eltávozásra való képesség."

Nagy és súlyos témákkal dolgozik az író, úgy mint bűntudat, bátorság és a passzivitás következményei. Bár Rhode Island partjai valószínűleg majd minden regényben tökéletes helyszínt nyújtanának, ebben a könyvben a magányt jelképező óceán, a vízsodorta uszadék fa, mind kiváló metaforául szolgálnak egy egymással összecsapó és egymásba omló, majd szétszóródó családnak. 

Azok, akik már több írását is olvasták Lahirinek, azt szokták a szemére vetni, hogy minden regényében felveti a bevándorlás témáját és mindig hasonló módon teszi ezt. A bevándorló szülőktől származó írónőtől azért eléggé természetesnek tűnik, hogy lenyűgözi a téma és nem tud nem írni róla. Aztán pedig adja magát a gondolat, nem lehet, hogy a Subhashban megfogalmazódó aggályok és félelmek, valójában Jhumpáé? Az igazat megvallva bárhogy légyen is, a Mélyföld azért többről szól, mint emigráció, még akkor is, ha a sztori alappillére ezen a lábon áll. 

Egy helyütt pl. az írónő egy, a tengerparton heverő nehéz, nagy kőről ír: "too large to unearth, its surface partly visible, but its contours unknown." Ezzel a félmondattal tökéletesen jellemezhető Lahiri írásmódja. A Mélyföldben a karakterek összetett érzelmi síkon mozognak, kevéssé kontúrosak, vagy körülhatárolhatóak és az olvasó megtapasztalhatja ennek a skálának minden rétegét, alámerülhet annak színes mélységeibe. 

Tan Twan Eng: Esti ködök kertje

 "Úgy éreztem, minden egyes korttyal valami mélabút is magamba szívok, ami átjárta a tealeveleket."

Igen, határozottan én is így éreztem, mert Tan Twan Eng második regényében, Az Esti ködök kertjében folytatja az emlékezet és a felejtés két pillére közti érzékeny egyensúly ábrázolását az 1980-as évek végi Malajziában.

A könyv borítója is gyönyörű szép, ritka pillanat mikor ennyire nagy összhangban van a tartalom a külalakkal. A látvány már eleve egy klasszikus, távol-keleti atmoszférát ígér és Tan gondoskodik róla, hogy az olvasó azt is kapja. Rendkívül aprólékosan megmunkált, részletgazdag regény, főszereplője Töoh Jün-ling bírónő megtestesíthetné Mnémoszüné szobrát, benne ugyanis -afáziája következtében- tökéletesen összekapcsolódik az emberi emlékezet és a felejtés, valamint neki is van egy lánytestvére, mint az istennőnek volt. (Adja magát a kérdés, melyet a regény tökéletesen ábrázol: És hogyan jelenik meg a személyes, az emlékezetben személyessé lett idő? Nem azzal töltjük szinte az egész életünket, hogy lavírozgatunk emlékezet és felejtés között, harmóniát keresve?)

A történet úgy kezdődik, hogy az 1980-as évek végén a tiszteletreméltó Jün-ling betegsége miatt visszavonul és elkezdi írni emlékiratait. Ennek a dokumentálásnak, mementónak köszönhetően ismerjük meg múltjának legszebb darabját, Jugirit, a maláj hegyek teaültetvényei között megbújó Esti Ködök Kertjét. A Kert, szépségét Nakamura Aritomo munkásságának köszönheti, aki személyesen a japán császárnak tervezett művészi rendezési elv alapján japánkerteket. Aritomo már régen elment, a kert pedig, amit maga után hagyott, az enyészeté lett. Örökségének szortírozásával előtörnek Jün-ling második világháborús kísértetekkel teli emlékei. A jelen és a múlt között hirtelen váltakozó fejezetek alatt tanúi lehetünk annak a rettenetnek, melyet a bírónő és nővére a japán internálás alatt elszenvedtek. Nővére halála után Jün-linget a túlélők bűntudata járja át, mely innentől a regény lapjait végig kíséri. Ennek egyik eredményeként, emlékének tiszteletben tartására hozza létre Jün-ling Jugirit, azáltal, hogy a japánkerteket kedvelő nővére miatt, beáll kertészinasnak Aritomotóhoz.

A regényben Aritomoto figuráját végig rejtély kíséri, nem derül ki róla semmi, azon kívül, hogy menekül a múltja elől. Annyit megtudunk még, hogy a kertészkedésen kívül más művészeteknek is hódol, így pl. a ukiyo-e és a horimono területén is képzett. Ennek azért is van jelentősége, mert Eng profi módon fűzi össze a regény történéseit az ezekből a művészeti ágakból kölcsönzött elemekkel.

Innentől kezdődik tulajdonképpen a cselekmény háttérbe szorítása, mert a fókusz nem szigorúan a cselekmény, hanem egyfajta metaforikus "köd" létrehozása, mely az elfelejtett emlékeket jelképezik. Azok, akik nem kedvelik a lassan hömpölygő és kibontakozó történeteket, kárpótlást nyújthat a regény kiváló hely- és időbeni vezetése. A könyv ugyanis annyira végtelenül gazdag kidolgozott részletekben, hogy borzasztóan nehéz nem benne ragadni a leíró részek szépségében, az általuk keltett melankóliában és továbblapozni a végkifejlet felé.

"Smaragdzöld zománcos mézmadár röppent tova fénytüskeként, még mindig ragyogva a napsugártól, amit a dzsungel fölött szívott magába."

A könyv egyik nagy tanulsága, az Esti Ködök Kertjének egyik nagy leckéje, hogy a mindennapi életünkben is mennyi pozitívumot köszönhetünk a művészeteknek. Mind Aritomo, mind pedig Jün-ling számára a művészet egy élő, lélegző dolog, amit Jugiri képvisel. Traumákkal, fájdalommal teli életükben gyógyír. Jün-ling nem értékeli mégsem ezt a kapcsolatot az élete és a gyönyörű kert között. Azt csak Aritomónak köszönhetően tanulja meg. Megtanulja, hogy gyakorlatilag bármitől, bármiből lehet kölcsönözni, hogy gazdagodjunk általa. Ahogyan a japán kert használja a sakkei elemeit a végső tökéletesség eléréséhez, úgy viselkedik, szelektál és kölcsönöz memóriánk is az emlékeinkkel.

"Az ablakokon át figyelem, ahogy a köd megsűrűsödik, eltörölve a hegyek kertbe idézett képét. Vajon a köd is csupán a sakkei egyik eleme, amelyet Aritomo bevont a művészetébe? Eltűnődöm a kérdésen. Talán nem csupán a hegyeket használta fel, de a szelet, a felhőket és az örökké változó fényviszonyokat is? Talán magától a mennytől kölcsönzött?"

Tan Twan Eng regénye bebizonyítja, hogy éppúgy, mint a Jugirit körülvevő éteri köd, emlékezetünk is megváltoztathatja formáit és alakíthatja mindennapi életünket. A művészetek pedig segíthetik az itt-ott előálló, betöltetlen űr széles ecsetvonásokkal történő kitöltését.

Sarah Andersen: Felnőni kiábrándító

Sosem voltam egy képregény fan, nem volt bajom a műfajjal, csak éppen egyszerűen hidegen hagyott. Sarah Andersen rajzai aztán változtattak ezen. Mert például ki ne érzett volna már így:

Vagy így:

Esetleg így :)

Szóval a képek után elég egyértelműen jelentkezett a "te hazajössz velem!" érzés, mikor megláttam a könyvtár polcon ezt a Fumax kötetet... Szerelem lett első olvasásra, majd jött a második meglepi, nemcsak nálam, hanem a kiskamaszomnál is! Szóval kívánságlistára tettük :)

Sarah Andersenben véleményem szerint, ez az egyik legvonzóbb: bármely korosztályhoz képes szólni a rajzain keresztül, nyugodtan oda mered adni gyerek kézbe is, mert nincs benne semmi vulgáris, nehezen érthető, vagy félelmetes. Adott élethelyzettől függetlenül végtelenül könnyen lehet rezonálni a képeken megjelenő szituációkra, vagy azért, mert az ember egyből bólogat, hogy "aha, ez tényleg ilyen szívás", vagy pedig azért, mert "aha, lehet, hogy ez ilyen szívás, de milyen vicces"! A pár kockában elénk táruló helyzetkomikum ugyanis, amennyire súlytalannak tűnik, éppen annyira találó. Finom, ironikus humor, szerethető karakterek és a képregényekre jellemző rövid, ütős mondatok miatt jön létre a szerelem első olvasásra fíling.

"ÉN 13 ÉVESEN: Csak 5 barátom van, tök lúzer vagyok. 

ÉN MOST: Hogy barátok? Mármint emberek? Utálom őket. Ne közelíts."

A Felnőni kiábrándító egy olyan kötet, mely szó szerint illusztrálja, azt a legkevésbé nemes érzést, milyen egy introvertált személyiségnek a felnőttkorba lépve inkább a saját otthona magányában, de komfortosan elrejtőzni, mintsem felvállalni a szociális interakciók szorongását. Mindezt rendkívül viccesen és szellemesen, feloldva ezzel a probléma negatív érzületét. Olvasás közben garantált a jókedv, a kuncogás, a röhögés, szóval nyilvános helyen csak saját felelősségre olvasd!

Andersen regénye nem az a fajta könyv, melyben egyik pontról a másikra jutunk a történetben nem egy ívet bejáró sztoriról van szó ugyanis, hanem több apró történetről melyek számos témában nyújtanak humoros, saját magunkon röhögni valót a párkapcsolati kínlódásainkon át, a szakmai féltékenységig.

"ROSSZ PÁRKAPCSOLAT:– Nézd, nem borotváltam le a lábam! Haha! – Undi! – … 

JÓ PÁRKAPCSOLAT:– Nézd! – Ohóóóó! Bolyhos!"

Az egyetlen problémám ezzel a könyvvel az, hogy véget ért. Bár ez a Sarah's Scribbles-gyűjtemény első kötete, introvertált személyiségű embernek annyira jól lehet azonosulnia vele, hogy nem csupán örömteli bólogatásra ragadtatja el magát, felismerve, hogy végre valaki megérti a mások számára fura, abnormális érzéseit; hanem késztetést is érez, hogy másoknak megmutassa, lássák lerajzolva mit érez, amikor hülyén viselkedik adott szituban. 

Egy őszinte vígjáték ez a könyv, ugyanakkor bármennyire vicces is, de egy nagyon erős mankó, képes segíteni az embereknek, hogy megértsék, nem mindenkinek mennek egyformán jól a társas akciók, és hogy milyen kínos tud lenni egy introvertáltnak különbözni a normálistól, az átlagtól, bármi legyen is az.

Az egyetlen állandó karakterünk neve a lapokon szintén Sarah, ami nem a véletlen műve, hiszen az írónő magáról mintázta és nevezte el furi, szeretnivaló kis alakját. Erről a kettősségről itt olvashatsz angolul: SARAH’S SCRIBBLES: INTERVIEW WITH SARAH ANDERSEN

A képregény kivitelezésének oldaláról tekintve szerintem még jobban "üt" a történet azzal, hogy nincsenek színek, az ábrázolásmód egyszerű, egyáltalán nem részletes, és remekül kiegészíti a történetet. Az illusztrációk tökéletesen lekövetik az adott sztorit, elég a főszereplő Sarah hatalmas szemeire pillantanunk, mikor bekerül egy-egy kényes szituációba. Ha egyszerre szeretnél valami pihentetőt, de tartalmasat olvasni, akkor Sarah Andersen képregénye mindenképp ajánlott olvasmány!

"ÍRÁSBELI KOMMUNIKÁCIÓ– Mindent egybevéve elmondható, hogy a feltételezésem helytálló volt. 

SZÓBELI KOMMUNIKÁCIÓ– És… ööö… nos… igen, ez így… hát tudjátok, na… ennyi…"

Pachmann Péter - Misu háborúja

Emlékszem, amikor kislány voltam, soha nem tartottam semmitől. Mélység, magasság, ugatós kutya, varangyos béka, jöhetett bármi, és ez kamaszkoromig így is maradt. Anyám szegény, gyakran a szívéhez kapott, amikor egy nyaralás alatt kiderült, hogy eltűntem a mocsárban, mert ott több békát lehet fogni kisvödörrel; vagy megtaláltak a strandtól nem messze lévő termálvíz-központ mélyfúrású kútjai mellett, ahol pallón kellett átmenni a 72 fokos források mellett. Teljesen tanácstalan volt, hogyan értesse már meg velem, hogy, amit csinálok agyament és veszélyes, őt pedig lassan, de biztosan elemészti az aggodalom. Nagyanyám erre nagy bölcsen azt mondta: "semmit se tudsz vele kezdeni, majd ha anya lesz, megtanul félni ő is." Ne is részletezzük, mennyire igaza volt...

Pachmann Péterről nem volt igazán kialakult képem, sem a pályafutását nem követtem, sem különösebb szimpátiát, vagy unszimpátiát nem váltott ki belőlem, egy arc volt a tv egyik reggeli műsorából, akit hallgatni legalább nem idegesítő. Azt sem tudtam, hogy a Misu háborúja már nem az első könyve, így viszonylag nagy elvárások nélkül kezdtem neki a délszláv háborúban játszódó, súlyos beteg kisfiú történetének. Igazából most is kiderült, hogy nem szabad hinni a beharangozóknak, sem egyéb ajánlóknak, mert a sztori fiktív, a háttér valós, és sokkal inkább az édesanyja, mint Misu háborújáról szól a történet.

Igazából nem is rémlik, mikor olvastam utoljára olyan könyvet, amely már az első pár oldal után és azt követően folyamatosan marokra szorítja a gyomrom, és mégsem tudom abbahagyni az olvasását. A kegyetlensége, az egyre inkább megnyilvánuló sötétsége, barbársága az, amit ha hasonlítanom kellene valamihez, a Sinistra körzet és a Pusztítás könyve ugrana be róla elsőnek. Itt azonban az egyéni sorstragédia roppantul nem terebélyesedik történelmi végzetté, az az elementáris erő, ami vonz és taszít egyszerre, aminek révén olvasnám és le is tenném ezt a szépségesen megírt borzalmat, nem enged el, és végig rettegem az egészet. 

Maga az indítás is elborzaszt, egy végtelenül naturalista módon ábrázolt szüléssel kezdődik a könyv, Misu születésével, ami eleve komplikált. Lassan, fokozatosan derül fény arra a titokzatos utazásra, mely végigível a regény történetén és arra az ambivalens kapocsra is, ami Misu és az édesanyja között alakult ki, jött létre. A történet szerint valamiért ők ketten a rémségek völgyébe, egy haláltáborba utaznak, amelynek során a más vallású, "félholdas", "koszoskezű" nőket sok-sok megaláztatás, fizikai és verbális bántalom éri. Számtalanszor rezzentem össze ezeken az oldalakon, és mivel az utazás célja szinte csak az utolsó pár oldalon világosodik meg, nem értettem miért és minek egy eleve halálos betegséggel küzdő kisgyermekes anyának ilyesmire vállalkoznia. A könyv annyira jól van megírva, hogy egyetlen negatívum sincs, amit fel tudnék hozni, akár szösszenetnyi említés szintjén is. Mindig tovább és tovább hajt ez a végtelenített borzalom, tán az ember azért is lapoz tovább, hogy feloldozást, kegyelmet nyerjen végre a feltárt emberi sorosok kilátástalanságából, de csak úgy, mint az életben, ez itt sem adatik meg. 

Az alcíme nyugodtan lehetne egyébként Kérdések a Pokolból is, mert ez a hely, ahová az anya annyira görcsösen készül, hogy valami ismeretlen okból, de abból a célból siet, hogy megmentse a kisfiát, maga a pokol. Egy szörnyű vízió támad fel az emberben a völgyben fekvő táborról olvasva, egy reinkarnálódott Auschwitz a maga embertelenségével és reménytelenségével. Bár Pachmann Péter több interjú kapcsán is hivatkozott rá, hogy a boszniai háború idején ugyan tucatnyi alkalommal tudósított Szarajevóból és környékéről, valamint NATO-ösztöndíjasként testközelből tapasztalhatta meg a délszláv háború minden szörnyűségét, nem volt közvetlen életveszélyben. Mégis, elképzelni sem tudom azokat a gyűlölet és gyilkos düh által elkövetett rémtetteket, amelyeket azoknak kellett elszenvedniük, tőlünk alig pár száz kilométerre, akik mások voltak. Meglátni az Antikrisztust, akkor is szétrombolja a lelkedet, ha nem közvetlenül, hanem közvetve történt az.

A kérdések pedig időről-időre jelentkeznek a könyvben, a végig névtelenül maradó Anya által, akinek belső monológjai segítenek megérteni személyes, Misuhoz kötődő történetét. Az anya szemszögéből ábrázolt belső ábrázolás egyébként egészen fantasztikus, hatalmas írói bravúr és a történet egyik kulcspontja, egyrészt mert, ha nem tudom meg nem mondanám, hogy nem nő írta le a  saját harcait, másrészt pedig így hiteles és kerek egész a mondanivalója. 

"Tanulható-e a szeretet? Vagy a szeretet is csupán ösztön? Kitől várjuk, és kitől kapjuk? Azé, aki kiharcolja, vagy azé, aki türelmesen vár? Mi van akkor, ha századokkal korábban a lelkünk egy másik testben vétkezett? Vétek és szeretet összefügg-e, vagy a szeretet alanyi jogon jár?"

A harc ugyanis, a délszláv háború maga, csupán egy ocsmány, de túlságosan is remekbe szabott keret, mert a könyv mondanivalója nem annyira az, hogy a háborúban, hogyan tűnik el a humánum, hanem sokkal inkább, hogy még egy ilyen förtelmes, szélsőséges helyzetben is mit meg nem tesz egy anya a saját gyermekéért, még akkor is, ha a kapcsolatuk finoman fogalmazva sem indul zökkenőmentesen. Különösen nagy élmény egy férfi tollából olvasni az anyaság csodájáról, annak minden fizikai és bennünk zajló élményéről, arról, amikor azt sem tudjuk hová vezethet az, ha meg kell osztani a testünket egy idegen kis lénnyel és annak a csodájáról, mikor emberfeletti küzdelmet vívsz szó szerint bármivel, csak megóvd őt mindentől. Borzalmában is gyönyörű tiszteletadás ez valamennyi édesanya felé, talán pici mankó is, olykor kicsiny gondolatébresztő. 

"Van-e elszámolnivaló magunk vagy mások felé? Mások felé, akik ölelnek, felemelnek, langyos ringatással elvarázsolnak bennünket?" [...] "Ha a szemébe néztem – folytatta –, különös folyosót éreztem közte, magam és a Jóisten között."

Azt kell mondanom, Pachmann tökéleteset alkotott, a figyelmem egy percre sem kalandozott el az olvasás alatt, az a 30.oldaltól telibe talált gyomros pedig még az Epilógus olvasásakor sem akart megszűnni fájni. Fájt, mert persze végig féltem. Féltem, hogy mi lesz, ha az anya kudarcot vall; féltem, hogy mi lesz a háború áldozataival, amikor úgyis tudtam, hogy mi; és féltem, hogy mi lesz, ha az utolsó oldalhoz érek és nem tudom meg, hogyan záródik Misu háborúja. Kisgyermekes anyaként és hívő keresztényként aztán persze a legvégén már nem bírtam tovább és eleredtek a könnyeim, de remek alkalmat is kaptam ahhoz, hogy elmerengjek újból a találkozások, a lelkiismeret, de főként a kegyelem kérdésén. Olvastam régebben egy keresztény könyvben, hogy Ellie Wiesel Nobel-díjas író egyszer egy közismert rabbival beszélgetett, és feltett neki egy kérdést, ami régóta nem hagyta már nyugodni. 

"– Hogyan tud hinni Istenben Auschwitz után, rabbi?
A rabbi egy hosszú percen át hallgatott, majd alig hallhatóan azt felelte:
– Hogyan lehetne nem hinni Istenben Auschwitz után?
„Mi maradna nekünk Isten nélkül ebben az Auschwitz által elsötétített világban?” – kérdezi Wiesel."

Akármennyire meggyötört és összetört ez a regény, nagyon örülök, hogy elgondolkodhattam a jóvoltából számos, számomra fontos kérdésen, még akkor is, ha az író tökéletesen megmutatta, "a lélek legmélye a legszörnyűbb csatatér." Minden tiszteletem Pachmanné, hogy így tudta megírni ezt a történetet, és csak annyit kérnék tőle, ha van még a tarsolyában, ami belülről emészti: Péter! Írjon még!

A könyvet az Athenaeum jóvoltából olvashattam 206 rövidke, de földbe döngölő oldalon. Köszönet érte!

"I'm every woman" avagy a Pesti Nő: Izsó Zita-Bach Máté

„Nő vagyok; de nő voltom sem kellemetlen helyzetet, sem alibit nem jelentett számomra. Annyi bizonyos, hogy egyik adottsága életem történetének, s nem magyarázata.” – mondta Simone de Beauvoir. 

Izsó Zita és Bach Máté nagyon színes és érdekfeszítő interjú kötetet hozott létre 200 oldalon, 27 különböző személyiséggel. A Pesti nő lehet orvos, lehet kocsmáros, lehet misszionárius, de ugyanúgy lehet taxisofőr, színésznő és újságíró is. Mindegyikük története más-más emberi sorsot rejt, különböző indíttatásból, többféle motivációval. Mégis, kivétel nélkül mindegyik interjú alannyal lehet azonosulni, mindegyikükben közös pont a fejlődésre való törekvés és a dolgok más perspektívából való megközelítésének megjelenése. 

A könyvben tökéletes egyensúlyban vannak a nagy, tragikus életesemények és a mindennapi csaták, az apró kis tanmesék és a nagy életbölcsességek. Nem ideológiákat állítanak a történések mögé és magyarázzák filozofikusan az általuk megélt és leszűrt tapasztalatokat, hanem végtelen egyszerűen és szeretnivalóan mesélik el ezek a nők mik voltak azok a dolgok a világból, melyek megérintették őket és melyek azok, amelyeknek még a legnagyobb presszió alatt sem volt hatalmuk rajtuk. 

Amikor belesüppedünk a hétköznapok mókuskerekébe, és eluralkodik rajtunk a felmorzsolódás és szétaprózódás, és nagyon tudjuk sajnálni magunkat a legapróbb sérelem miatt is, megrendítő olvasni, hogy a kilencvenkét éves holokauszt túlélő, Fahidi Éva így nyilatkozik:

"Mindig megtalálom, mitől lehet boldognak lenni, mert mindig van valami. Már az is, hogy élsz, mert az sem egy természetes dolog. Ez az, amit örökre megtanultam. Hogy nagyon kell értékelni."

Hálás vagyok, hogy olvashattam ezt a könyvet, mert rengeteget adott, akár mankóként szemléletváltásban, akár példaként egy-egy hiányosságom terén. Nagyon jó volt rácsodálkozni arra is, hogy egy-két problémámmal bizony nem vagyok egyedül, hogy másokat is hasonló kérdések foglalkoztatnak, mint engem. Majd' minden beszélgetés meg nem fogalmazott kérdései az "Eleget teszek/tettem?", "Mi hozott erre az útra?" "Miért hoztam meg bizonyos döntéseket?" "Hogyan hat ránk más emberek viselkedése?" "Milyen kölcsönhatásban vagyunk egymással?"

Remek lehetőség volt ugyanakkor belebújni ennyire sokféle női szerepbe, a kötetnek nem volt célja, hogy csak ismert embereket vonultasson fel, teljesen hétköznapi foglalkozást űző nők is felbukkannak a könyvben, ami megint csak kérdéseket, kíváncsiságot vet fel az emberben. Kíváncsiságot azokra, akik a közvetlen környezetünkben élnek, akik lehet, hogy nem játszanak nagy színdarabokban, nem tombolnak tömegek a koncertjeiken, vagy olvassuk a nevüket a magazinokban. Mégis, annyira lélekemelő kiolvasni egy közterület fenntartó, vagy épp egy hajléktalan szállóról kikerült szociális munkás leírt gondolataiból, hogy más-más perspektívából ugyan de mindannyian önazonosak. Azt hiszem nagy munka az elfogadás, az elengedés, és az önismeretből fakadó bölcsesség is. Ami nagyon tetszett a kötetben az az, hogy mindegyik beszélgetéstől kaptam valamit. Látásmódot, igényt arra, hogy nyitott legyek a másik iránt. Mert, ha elsőre úgy tűnik is, olyan sokban nem különbözünk egymástól.

"Most már nem látok annyi különbséget az emberek között. Most már azt látom, hogy fájdalmasan egyformák vagyunk. A legtradicionálisabban élő amazonasi őslakosok és a szingapúri felgyorsult világban élő ember között lényegi különbség nincs. Mindannyian ugyanazt szeretnénk: elfogadást, szerelmet, utódokat, családot." /Zárug Zita/

"A mai társadalomban sajnos sokan érezzük úgy, hogy senkit nem érdekel, kik is vagyunk mi valójában. Ezért leszünk megkeseredettek, és viszonyulhatunk másokhoz rosszul. Mert aki másokat gyűlöl, az általában magát gyűlöli, csak kivetíti ezt az érzést a többiekre." /Al Ghaoui Hesna/

A portrékkal ellátott 27 pesti nő a kötetben:
- Fahidi Éva holokauszt túlélő, aki kilencvenévesen a Tünet Együttes Sóvirág című előadásában életében először lépett színpadra táncosként
- Sebestyénné Földes Ilona Cica, a Róma Ételbár tulajdonosa, az elmúlt fél évszázad budapesti
vendéglátásának élő szemtanúja
- Zárug Zita világutazó, aki férjével négy év alatt negyvenhat országban járt, és összesen
negyvenezer kilométert tett meg
- Székely Dezsőné Sebestyén Mária, Hosszú Mari, aki vöröskeresztesként a rádiónál kapcsolódott be az '56-os forradalmi eseményekbe, majd csatlakozott a Tompa utcai felkelők csoportjához
- Törőcsik Mari kétszeres Kossuth- és Jászai Mari díjas művész, a Nemzet Színésze, 1976-ban pedig megkapta a Cannes-i Nemzetközi Filmfesztivál legjobb női alakításáért járó díját
- Szabóné Bán Ágnes aluljáró-takarító, aki szerint ha egy embernek utcaseprő a munkája, akkor úgy seperjen utakat, ahogy Michelangelo festett, ahogy Beethoven komponált, vagy ahogy Shakespeare írt verseket. Olyan jól seperje az utakat, hogy a mennynek és a földnek minden lakója megálljon egy percre, s azt mondja, ím, itt élt egy nagyszerű utcaseprő, aki jól végezte a munkáját.
- Kovács Brigitta, szempillastylist, aki munkája során azt szereti a legjobban, amikor vendégei kinyitják
a szemüket, belenéznek a tükörbe, ő pedig látja az örömöt az arcukon.
- Kadi Fatiha, akiben túlteng az alkotói vágy
- Relle Ágnes műfordító, aki emigrált magyar szülők gyermekeként egész életében az elveszett fészek után érzett honvágyat
- Polonkai Éva, aki több évtizede rója taxijával Budapest utcáit és ez idő alatt rengeteget tanult utasaitól
- Kozák Danuta ötszörös olimpiai, tizenegyszeres világ és tizennégyszeres Európa-bajnok kajakos
- Sztojka Szabina, a Református Cigánymisszió teológusa
- Segesdi Móni, a Magyarországi Észt Intézet igazgatója, kulturális mindenes
- Éberling Anikó rajz- és művészettörténet tanár, restaurátor
- Vanessa Loureiro, a Shalom katolikus karizmatikus közösség misszionáriusa
- Závory Andrea színművésznő és biztosítási ügynök
- Horváth Csilla, Hocsi, szociális munkás a Menhely Alapítványnál, korábban hajléktalan
- Péterfy Bori, a magyar underground zene egyik legismertebb képviselője, színésznő
- Weeber Tiborné Kaszap Sarolta, KézenFogva nevelőszülői díjjal kitüntetett 10 gyermekes anya
- Jóba Katalin, a Budakeszi vadaspark egyetlen női munkatársa
- Demeter Katalin, a Magyar Hospice Alapítvány ápolási igazgatója
- Terék Anna fiatal költő és drámaíró, iskolapszichológus
- Farkas Gyuláné Gizi néni, a Giero féktelen örömzenéléssel, régi szőnyegekkel és antik bútorokkal telezsúfolt, hangulatos pincekocsma tulajdonosa
- Juhász Anna, Juhász Ferenc kétszeres Kossuth-díjas költő lánya, a Hadik Irodalmi Szalon vezetője
- Al Ghaoui Hesna, riporter
- Dr. Gyurkó Szilvia, gyermekjogi szakember és aktivista
- Kis Tibor Noé, író

Nagyon szerettem a Pesti nő színeit, az egyéniségeit, a történeteit életről, halálról, szerelemről, mert ahogyan Terék Anna a könyve főszereplőivel kapcsolatban nagyon találóan írta: „Mind én vagyok.”

A könyv olvasásának lehetőségéért köszönet az Athenauem kiadónak.

Szemezgető - Inge Lehmann, dán szeizmológus és geofizikus

Inge Lehmann születésének 127. évfordulójára emlékezett a napokban különleges logójával a Doodle. Sokat nem tudtam a tudósról, s még mindig nagyon érdekes kérdés, hogyan indul ki egy nőben  ez a fajta kíváncsiság a reál tudományok iránt.

Azt, hogy a földmag két részből áll, 1936-ban fedezte fel Inge Lehmann. A május 13-án 127. évvel ezelőtt született dán szeizmológus a földrengéshullámokat megfigyelve tett egy igen fontos felfedezést. A tudósok korábban nem értették, hogy a primer hullámok terjedése miért lassul le egy bizonyos ponton a Föld belsejében. Lehmann fedezte fel a külső és a belső mag közti határfelületet, ami megmagyarázta ezt a jelenséget.

Fényes karrierjének kiindulópontjaként egy haladó szellemű középiskolát tekinthetünk, az iskola igazgatója ugyanis Niels Bohr nagynénjeinek egyike, Hanna Adler volt. Az intézményben fiúkat, lányokat ugyanazon bánásmód illette meg, egyenrangú félként tekintettek egymásra a tanulók, s a tanárok is. A családi háttér sem volt utolsó Inge érvényesülés szempontjából, édesapja, Alfred Lehmann volt a Koppenhágai Egyetem első pszichológia professzora 1919-től. Édesanyjának, Sophie Tørsleffnek volt egy feminista nővére, s ennek lánykája pedig Dánia kereskedelmi minisztere. Mindezt a 20. század közepén.

Egyetemi tanulmányait a Koppenhágai Egyetemen kezdte meg 1907-ben, majd első vizsgáinak sikeres letétele után ösztöndíjat kapott a Newnham College-ba, Cambridge-be, 1 évre. Bár családja támogatása ösztönzőleg hatott rá, Inge itt kicsit besokallt a rengeteg fizika, kémia és csillagászat miatt, ezért levezetésül felvette az I. világháború kurzust :)

Egy aktuáriusi  irodában dolgozott 1925-ig, majd innen asszisztensnek jelentkezett Niels Erik Nørlund szeizmológus mellé. A szerencsés váltás révén egyre többet foglalkoztatta, mi és hogyan alakítja a föld felszínét, ez vált kutatásinak központi témájává.

1928-ban megkapta a Koppenhágai Egyetemtől a Magister Scientarium díjat, s ugyanezen évben kinevezték az újonnan létrehozott Dán Királyi Geodéziai Intézet vezetőjének. A technikai részleteket most mellőzném, de kutatásaival rájött a föld belső magjának szerkezetére, a külső és belső mag közötti határfelületre, s annak hatására. Komoly tudósi teljesítménye mellett ő volt egyik alapítója a Dán Geofizikai Társaságnak 1936-ban. Nemzetközileg igen elismert szaktekintélynek számított, a Columbia és a Koppenhágai Egyetem is tiszteletbeli doktorává választotta. Az egyik leghíresebb szeizmológus volt talán az egész világon a huszadik század folyamán, számos elismert nemzetközi bizottság tagjává választották, több rangos díjat is kapott, köztük az Amerikai Szeizmológiai Társaságét is.

Magánéletéről sajnos majdnem nulla infot sikerült találni, 100. szülinapján tiszteletére hatalmas fogadást tartottak, rengeteg tudós és barátja vette körül. 105 évesen halt meg.

Szemezgető - Boldog Salkaházi Sára, a Világ Igazainak egyike

Május 11.-én volt Salkaházi Sára születésnapja. Ennek kapcsán jutott eszembe kicsit részletesebben utána keresni.

Salkaházi Sára 1899. május 11-én született Kassán. Eredeti neve: Schalkház Sarolta Klotild volt. 

Kassa a századelő Magyarországának egyik legpatinásabb nagyvárosa volt, központjában állta a híres Schalkház Szálló, mely évtizedeken keresztül a magyar művészet közismert fellegvárának szerepét töltötte be. Ez a funkciója akkor is megmaradt, amikor ifj. Schalkház Lipót – Sára édesapja – korai halála után az édesanya mint igazgatósági tag dolgozott tovább a részvénytársasággá alakított intézményben. E jövedelméből tartotta el három gyermekét. 

Sára fiatal kora a tehetséges, helyét kereső ember próbálkozásait mutatta. Tanítónői oklevelet szerzett, de csak egy évig tanított. Amikor a trianoni békeszerződés értelmében az országrészt Csehszlovákiához csatolták, tudatosan vállalta a kisebbségi sorsot. Szállodatulajdonos család sarjaként könyvkötőnek tanult, majd húga kalaposüzletében dolgozott. Emellett újságíró, író és lapszerkesztő volt. A nagy társadalmi különbségekre nagy szociális érzékenységgel igyekezett válaszolni publikációival, valamint a lányokat és asszonyokat érintő szervezőmunkájával.

Szülővárosa közéletében élénken részt vett, tárcáiban, novelláiban frissen reagált az eseményekre. Hamar elsajátította azt a (századfordulón egyébként is divatos) szimbolikus kifejezésmódot, amellyel a kisebbségbe kényszerített magyarság sanyarú sorsát megrajzolhatta. 1926-ban jelent meg első novelláskötete Fekete furulya címmel.

1922–23-ban néhány hónapig eljegyzett menyasszony volt. Vőlegényét mint édesanyja egyik ingyenkosztos diákját ismerte meg, aki később gazdatisztnek tanult. Sára hamarosan ráeszmélt azonban arra, hogy a vidéki gazdatisztnék élete nem az ő örökmozgó, szuverén egyéniségének való, és visszaküldte a jegygyűrűt. Mindemellett már jelentkezett szívében egy belső, hívó hang is, az éledező hivatásé.

1927-ben ismerkedett meg a Kassán letelepedő szociális testvérekkel. Elvégezte az általuk szervezett szociális és népjóléti tanfolyamot, és lélekben egyre közelebb került a Magyarországon Slachta Margit által 1923-ban alapított Szociális Testvérek Társasága szelleméhez. A budapesti anyaházban ugyan kissé furcsállták túl modern, cigarettázó stílusát, de nem vágták el útját a Társasághoz. Sára belátta, hogy változnia, bizonyítania kell, s kemény küzdelmek árán rövid időn belül leszokott a dohányzásról és az újságírói élet kínálta „szabadságról”, hogy az Istennek adott lélek belső szabadságának új távlatokat nyitó útjára léphessen.

1929-ben lépett be az ősi szerzetesi eszményt modern formában követő Szociális Testvérek Társaságába. Első fogadalmát 1930-ban tette le. Ebben a Szent Benedek lelkiségét követő, szentlelkes, a szociális ínséget szenvedők felé forduló közösségben Salkaházi Sára kibontakoztathatta írói, szociális, szervezői, pedagógiai adottságait. 

Először Kassán szervezte meg a Karitász munkáját. Majd 1932 őszén áthelyezték Komáromba, ahol szintén a Karitász munkáját irányította, emellett gyermekkonyhára felügyelt, heti huszonhat órában hitoktatott, szerkesztette a Katholikus Nő című folyóiratot, kegytárgyüzletet vezetett, felügyelt a szegények menházában, és családokat látogatott. 1934-től megbízták a szlovenszkói magyar nők szervezésével. Eszterházy Lujzával létrehozták a Katholikus Nőszövetséget, Sára 1937-ig a mozgalom országos vezetője volt. Állandó levelezésben állt nyolcvan egyesületi vezetővel, kurzusokat szervezett, beutazta a Felvidék és Kárpátalja városait, előadásokat tartott katolikus lányoknak és asszonyoknak.

1934-ben igen kimerült állapotban visszahelyezték Kassára, túlfáradása miatt ez évben nem tehetett fogadalmat. A fogadalom nélküli évben semmit sem változtatott fogadalmas életvitelén. Ekkor támadt benne először komoly vágy a missziós tevékenység iránt. Teljes hűségben és alázatban végezte tovább munkáját.

1937-ben a Brazíliában élő magyar bencések szociális testvéreket kértek missziós munkára. Slachta Margit főelöljáró (ismerve Sára testvér vágyait), nem tagadta meg e kérést. Hogy e terv valóra válhasson, Sárának először magyar állampolgárrá kellett válnia. E célból 1937 augusztusában végleg elhagyta Kassát, és Budapestre költözött. Az anyaházban mindig olyan beosztást kapott, amilyen munkára épp nem volt ember. Egy év alatt tizennyolc féle munkaterületen tevékenykedett.

1938–39-ig Sára testvér a szepesi, kassai, 1939–41-ig a técsői majd a rahói járás szociális előadója volt. 1939-ben a Katholikus Női Szociális Képzőben is tanított.

1940 pünkösdjén tette le örökfogadalmát. Jelmondata: „Alleluja! Ecce ego, mitte me!” (Íme itt vagyok, engem küldj!) Nevét 1942-ben – amikor a németbarátság következtében sokan visszavették eredeti német nevüket –, Salkaházira magyarosította.

Slachta Margit és a Szociális Testvérek Társasága minden eszközzel küzdött az országot elárasztó nemzetiszocialista métely ellen. Ez komoly veszélyekkel járt, amit a testvérek tudatosan vállaltak. Sára testvér 1940 áprilisában így írt naplójában: „...a kínzástól ne féljek, az apró testi gyengeségeket fogadjam szívesen, a halálnak örüljek”.

1941 februárjától a Katholikus Dolgozó Nők és Leányok Szövetségének országos vezetője volt és a mozgalom lapjának szerkesztője. Három évig dolgozott itt, ez idő alatt öt új otthont alapított közel háromszáz férőhellyel. Elkezdte az első magyar Munkásnő Főiskola építését. Állandóan utazgatott, tanulmányi és lelki napokat tartott, gyűléseket szervezett. Írásaival határozott katolikus ideológiai programot adott az elpogányosodott, fasizálódó közszellem ellenében. Egyre jobban égett benne a vágy, hogy felajánlhassa életét „azon esetre, ha egyházüldözés, a Társaság és a testvérek üldöztetése következne be”. Az engedélyt megkapta, és az életfelajánlás – teljes titoktartással – a központi és a kerületi elöljáró jelenlétében 1943. szeptember 14-én megtörtént a budapesti anyaház Szentlélek-kápolnájában.

1943-as naplójából kiemelt részletbõl is láthatjuk, életének egyik fő célja az volt, hogy embertársait szeretettel szolgálja. „Látom rettenetes rossz magamat! Kívül-belül rossz vagyok! Türelmetlen másokkal szemben, szeretetlen, kritizáló, sanda szemekkel másokat néző, befelé irigy, elégedetlen, zúgolódó, morgolódó! Kifelé önmegtagadatlan, torkos, fegyelmezetlen, lusta! … Megmutattál magamnak, talán visszatorpanok, talán!…  Jó akarok lenni, kedves és megértő, elnéző másokkal szemben! Másokat segítő, másokat nagyrabecsülő!”

1943-ban Árpád-házi Boldog Margitot a szentek sorába iktatták. Az 1944-es ünnepségsorozat keretében március 19-én, Budapesten a Magyar Művelődés Házában (ma Erkel Színház) előadták Salkaházi Sára Fény és illat című, Szent Margitról szóló misztériumjátékát, mely az isten- és emberszeretet hősies apoteózisa. Az előadás után a hatóság berekesztette a DL ezt követő gyűlését. 

A szociális testvérek kivették részüket az üldözöttek – nem kis bátorságot igénylő – menekítéséből. Mintegy ezer ember köszönheti nekik az életét, közülük közel százan személy szerint Sára testvérnek. A Társaság összes budapesti és vidéki háza tele volt hamis papírokkal felszerelt bújtatottakkal.

1944. december 27-én a nyilasok körülzárták a Bokréta utcai munkásnőotthont, amely Sára testvér vezetése alatt állt. Zsidók után kutattak, s négy gyanús személyt, valamint Bernovits Vilma hitoktatónőt őrizetbe vették. Sára testvér éppen nem tartózkodott a házban, csak végszóra érkezett meg. Kikerülhette volna a letartóztatást, de nem tette meg. Mint az otthon felelős vezetőjét őt is elhurcolták, s egy szemtanú szerint még aznap este mind a hatukat – mezítelenre vetkőztetve – a jeges Dunába lőtték a Szabadság híd lábánál. A kivégzés előtti percben Sára testvér gyilkosai felé fordulva letérdepelt, és égre emelt tekintettel nagy keresztet vetett magára. Isten elfogadta életfelajánlását, életáldozata betejesedett.

Hősies embermentő tevékenységéért a jeruzsálemi Jad Vasem Intézet 1972-ben felvette a Világ Igazai közé.

A Magyar Köztársaság belügyminisztere 1996-ban bátor magatartása és helytállása elismeréséül posztumusz „Bátorság érdemjelet” adományozott Sára testvérnek. Emlékét számos emléktábla és emlékhely őrzi, teret és rakpartot nevezetek el róla.

Boldoggá avatási eljárását a Szociális Testvérek Társasága 1996 végén kezdeményezte, lefolytatását a Szentszék 1997 januárjában engedélyezte. Boldoggá avatási dekrétumát 2006. április 28-án írta alá XVI. Benedek pápa, az ünnepélyes kihirdetésére pedig 2006. szeptember 17-én került sor a budapesti Szent István-bazilika előtti téren. Az ünnepi szentmisét Erdő Péter bíboros mutatta be.

Szeretem hinni, hogy mindannyiunkban van legalábbi egy kicsi Salkaházi Sára.

Forrás: Magyar Kurír, wikipedia, Vatikáni Rádió

Bővebben: http://www.salkahazisara.com/bio_hu.html http://www.folyoirat.tortenelemtanitas.hu/2010/10/lovas-anna-egy-boldog-elete-es-munkassaga-salkahazi-sara-01-03-04/