Rhiannon Navin - Egyetlen gyermek

Sokáig tologattam a kötetet, mert olvasás előtt nem néztem utána a könyvnek, fülszövegét pedig nem böngésztem végig. Szentül meg voltam győződve róla, hogy a könyv egy meddő anyáról szól, aki csodával határos módon gyermeket szül, és az egész történet egy krimibe ágyazott félelmetes írás. Valószínűleg összekevertem egy hirdetéssel...Ezért most haragszom egy picit, mert előbb is sort keríthettem volna erre az édes rettenetre.

A sztori in medias res indít, de úgy, hogy attól olvasás közben bent reked a levegő. Vagy összeszorul a torok. A könyv a hat éves, kisiskolás Zach szemszögéből íródott, még hozzá kiválóan. Képzeld el, hogy hat éves vagy, sokad magaddal plusz a tanítónéniddel bezárkózva egy szűk iskolai szekrénybe, amit egy kallantyú fog csupán. Azt pedig te tartod belülről, miközben kint egy fegyveres ámokfutó szedi áldozatait és a sok lövést, csak a sikolyok zaja szakítja meg. 

Erősen meglepett, hogy Navin első kötetes író, mert rettenet érzékletesen ír. Én már a könyv első pár oldalánál teljes gyomorgörccsel ültem szegény Zach miatt, nem utolsó sorban azért is, mert nekem is van egy iskolás korú gyerekem. A főszereplővel már az elején felülünk egy érzelmi hullámvasútra, ami a könyv egész történetén végighalad. Traumával indítunk, de rögtön kapunk pánikot, bezártság érzetet is, hogy pár perc alatt teljesen kihúzzák a lábunk alól a talajt, és az addigi biztonságos kis világunk egy csapásra megváltozzék.

"A mai nap úgy kezdődött, mint egy rendes nap, de mostanra teljesen megváltozott. És Andy nem fekszik az ágyába többet, úgyhogy az ágya szépen bevetve marad."

Andy ugyanis Zach bátyja. S mint a fentiekből is kiderül, a lövöldözés egyik áldozata. Zachnek nem elég elviselnie és feldolgoznia az iskolában tapasztaltakat, hozzájárul még ehhez a szülei és a család gyásza, a változás, a semmi sem ugyanolyan többé-érzés és a bűntudat. 

"Az összes ember a házunkon túl ugyanazt csinálja, mint mindig. Én meg azon tűnődöm, vajon tudják-e, hogy itt, a mi házunkon belül minden megváltozott."

Bűntudat, mert az öcsi-báty kapcsolatba bepillantva rádöbbenünk, Andy korántsem volt az a klasszikus jó gyerek és szuper tesó, mint ahogyan az pl. később a búcsúztatón elhangzik. Szabad ezért először egy kicsit felmérgesedni? Szabad emiatt egyszerre szomorúnak és megkönnyebbültnek lenni? Döbbenet, ahogy az írónő megjeleníti azt a gondolatvilágot, amiben egy hat esztendős mozog, sokszor fizikai mivoltukban kísérve az ambivalens érzéseket keltő testvér viszonyt, a megélt érzelmeket.

Főhősünk annyira okos és annyira cuki, mint egy rendkívül intelligens és édes hatéves. A veszteségeit és a biztonságérzetét pótlandó, visszanyúl a régi, szeretett plüsshöz, bunkit keres és alakít ki magának a házukon belül. Szükség van erre, ugyanis a várakozással ellentétben, a "rossz" báty halála nem többlet figyelmet eredményez felé a szüleitől, hanem éppen ellenkezőleg. És mintha ők sem ők lennének többé. Apa egy kedves, de teljesen elveszett, bizonytalan valaki, anya pedig... Anya pedig egy teljesen és tökéletesen idegenné lett ismeretlenné válik a gyász különböző fázisaiban. Olyan valaki, aki mellett Zach többé nem kiegyensúlyozott. A mi hatévesünkben tehát rendkívül összekuszálódtak az érzelmek, de van annyira okos, hogy érezze,  ez nem jó, ha így marad, ezért festeni kezd. Mert az segít elkülöníteni őket. Ezáltal megérteni és feldolgozni is. Szerettem volna, ha a különböző, Zach által felvázolt színek is megjelennek a borítón, mert a jelenlegi fehér házikó nem takarja be az egész sztorit. A fehér - együttérzés szín, és bár Zach családja végül ennek köszönhetően válik újra Zach családjává, a könyv mondanivalója és a közben megélt érzelmek skálája sokkal-sokkal színesebb ennél. Csakúgy, mint a kisfiú által festett, a búvóhelye falát díszítő rajzlapok.

"Piros – Szégyenkezés Szürke – Szomorúság Fekete – Félelem Zöld – Harag Magányosság – Átlátszó Sárga – Boldogság Megvártam, amíg az érzelemképeim megszáradtak, akkor kihoztam a konyhából a ragasztószalagot, és kitettem őket a búvóhelyem falára. Ez jó hely nekik. Lefeküdhettem Andy hálózsákjára, és nézegettem az érzéseket. Most külön voltak, így könnyebben gondolkodhattam rajtuk."

Míg Zach próbálja feldolgozni, hogyan lehet egyszerre ennyi különböző érzés egy emberben, a családon belüli hierarchia megbomlásán kívül a többi szereplő egymáshoz fűződő kapcsolatát is feltérképezzük. Így derül ki az osztálytárs Ricky anyukája és Zach apukája közötti viszony, illetve bepillantást nyerünk az áldozatok családjának fájdalmán kívül, az elkövető családi hátterébe is. Charlie, a jóságos, végletekig gyerekbarát iskolai biztonsági őr karaktere a színes hullámvasutunk egyik sötét mélypontja, fiát, az elkövetőt, ugyanúgy szerette, mint az áldozatok a sajátjukat, ő azonban eljött "Charlie angyalaiért". Feldolgozhatatlan, örökké tartó fájdalom. Bűntudat. Szégyen. Szeretet.

"De emlékeztem, ahogy Charlie anyára nézett, amikor anya azokat a gonosz szavakat mondta neki. A szeme egészen nagynak tűnt, főleg, hogy az arca a megöregedéstől nagyon kicsi lett, és szinte ijesztő volt az összes kiálló csont. Az volt a legszomorúbb arc, amit valaha láttam. Arra gondoltam, hogy apának nem volt igaza, amikor azt mondta, hogy Charlie-nak nem lett semmi baja, mert lett. Az ő fia is meghalt, és ez neki ugyanúgy fájhatott, ahogy nekünk Andy halála, csak Charlie-nak sokkal rosszabb, mert a fia megölte az ő angyalait, és ez rosszabb, mint ha egyszerűen csak meghalt volna."

A másik érdekes kérdés, ami szintén elgondolkodtatott és ráébresztett, hogy mennyi szemszögből is lehet vizsgálni ugyanazt a dolgot, az a szülő-gyermek kötelék kapcsán jött elő. Azt hisszük ugyanis, ha bármi baj, probléma, nehézség adódik, a szülő mindig ott van a gyereknek. És mi van a gyerekkel? Annyira fájdalmasan szépen ábrázolja Navin, hogy bizony a gyerek is ott van minden tragédia és rettenet közepén is a szülő mellett. 100%-osan. Akkor is ha kellemetlen, ha ciki, ha máshol lenne, ha rossz.

"Anya fogta a kezem. Egyre jobban és jobban szorította. Már szinte fájt, mégsem próbáltam elhúzni tőle. Anyának szüksége van arra, hogy szorítsa, gondoltam."

Az ember szíve bizony meg-megszakad oldalról oldalra, ahogyan a gyerek próbálja feldolgozni az őt ért traumákat, miközben körülötte minden és mindenki darabokra hullik szét. Ez a gyerek a mérhetetlen, soha el nem múló szomorúság, a szégyenérzet, a lelkiismeret furdalás és a gyász mélypontjain át is kapaszkodót keres. Saját kis világából merít, olvasmány élményeiből próbálja felkutatni a boldogság titkait, hogy megpróbálja a szüleinél is alkalmazni az olvasottakat. Saját kis világot épít, ha épp minden és mindenki veszni látszik már, féltőn óvja titkát, ám azonnal szívesen megosztja azzal, akiről azt gondolja, szüksége van rá. Nem kis vállalkozás, ugyanakkor végtelen okos megoldás volt az írónőtől, hogy egy ilyen kemény történetet egy ilyen kicsi emberre bízzon. Nem kis vállalkozás, mert életkornak, megélt tapasztalatoknak, saját hangnak, mind-mind passzolnia kellett a kötetben. Ugyanakkor okos is, mert ha bejön, ki lehetne hitelesebb hang, egy gyereknél? Zach hangja, az ártatlanság hangja. Személyében egy lapra tett fel mindent Navin, de ez a lap royal flush-nek bizonyult.

Beleolvasni is TUDSZ

A kötetet kedvezményesen megvásárolhatod ITT! Köszönet az Athenaeum Kiadónak a könyvért, melyet 358 oldalon olvastam. Megjelenés éve: 2018.

Susanna Ernst: A ​lelked bennem

Leheletfinom, pasztell, légiesen könnyű, mondhatnám femin borító. A kötetet forgatva, és a fülszöveget elolvasva tartottam is ettől a babarózsaszíntől, de mint az első pár oldal után kiderült, feleslegesen.

"...milyen hihetetlen jelentősége van az ember tudatalattijának, és ezért milyen fontos, hogy a régi sebeket megfelelően begyógyítsuk. Nem szabad csak úgy ideiglenesen leragasztani és letagadni őket. Az nem működik."

Tömören, ebben az idézetben benne van a könyv történetének vezérmotívuma. A sztori felütése teljesen idilli. Csodálatos kisvárosi, természeti környezetben Amy és Matt gyermekkori barátságába csöppenünk. A kislány és a kisfiú között nagyon szoros kapocs van, mély és őszinte, igazi "gyerek szerelem" köti össze őket. Tökéletesen kiegészítik egymást, egyik sem tud meglenni a másik nélkül hosszabb ideig. Ennek a harmóniának nagyon hamar, alig pár oldal leforgása alatt vége szakad. Lecsap rájuk egy gyilkos, megerőszakolja és megöli Amyt, ami szerencsétlen Mattnek egy fához kötözve végig kell néznie. Matt túléli a rettenetet, de még több, mint húsz év múltán sem képes feldolgozni a tragédiát, párkapcsolatára, egész életére kihatással van.

A következőkben Matt mindennapjaiba nyerhetünk betekintést, megtudjuk, hogy különleges képességgel bír, gyógymasszőrként dolgozik és rájuk hangolódva a páciensek emlékeibe is bepillantást nyer. Ezúttal egy háromtagú családhoz igyekszik éppen, a szerény körülmények között élő házaspár egy autista lányt nevel, Julie-t. A történet tökéletesen ambivalens érzéseket váltott ki innentől belőlem. Egy túl gyorsan, és hirtelen bekövetkező furcsa csavarral kiderül, Amy valójában Julie testében él tovább, akire Matt persze rátalál. Katolikusként nem nagyon éreztem kényszert, hogy elgondolkodjam, vajon tényleg létezik-e élet a halál után, másik testben, „régi” lélekkel, és ha igen, hogyan, milyen formában történik ez? A sztorit teljesen áthatják a fantasztikus, vagy mondjuk úgy hihetetlen elemek.  

"Eh, mi a név? Mit rózsának hívunk, Bárhogy nevezzük, éppoly illatos. És, látod, szerintem ez nagyon találó. Úgy értem… mi tesz egy embert azzá, aki? A neve? A külseje? Nem! Épp neked kellene tudnod, hogy a testünk csak burok, mely a lényeget veszi körül. A lelkünket."

Nos, a könyv szerint az utolsó fogadalma miatt Amy lelke nem engedi el ezt a világot. Julie, aki egy idő után számomra már csak afféle gazdatestként funkcionált, alkalmatlan az önálló életre, a nap minden percében gondoskodni kell róla, de amint Matt belép az életébe, jön egy lassú magához térés, a benne élő Amy lelke fokozatosan előtör, mígnem Amyvé válik, annak múltjával, emlékeivel. Ez váltotta ki az első meghökkenést, hiszen Julie, bár nem egyik napról a másikra megy végbe a változás, ezek szerint gyakorlatilag nem is létezik, csak afféle lepelként funkcionál, amit Amy egyszer csak leránt magáról és nincs többé. Egy kicsit itt kezdett el ellaposodni a történet, nem ment át rózsaszínbe, vagy csöpögősbe, de valahogy nem tudta fenntartani az érdeklődésem.

Mondanom sem kell, Matt és Amy innentől boldog szerelmes párként élnek együtt tovább, legyőzve a környezetük kétkedését. Érdekes volt megismerni a szülők hozzáállását, "Julie" szüleit nagyon szimpatikus házaspárként festi le az írónő, végtelen szeretettel és nyitottsággal közelítenek ehhez az egész reinkarnációs kérdéshez, ugyanakkor Amy szüleit már nem volt ennyire egyszerű megnyerniük, igazi félelmekkel és a felfoghatatlant megérteni próbáló reakciókkal találkozunk részükről, ami lássuk be a realitáshoz közelebb is áll. 

A másik, ami miatt feszengtem, hogy most tényleg 8 együtt töltött őszinte gyermekkor vált ki ekkora szerelmet 21 év után, és tényleg erre építi innentől az írónő a karakterek kibontását? Picit tompította a méltatlankodásomat a bűnügyi szál megjelenése, de az is olyan valószerűtlenre, olyan lezáratlanra sikerült, hogy csak rövid ideig izgulhattam a gyilkos leleplezése miatt. Aztán ott volt a vége...mivel az egész reinkarnációs szál túlságosan távol állt tőlem, ezért a befejezést nem is értettem. Milyen többletet, tanulságot szeretett volna az írónő közvetíteni ezzel felénk, olvasók felé? Rejtély.

Összességében jó szívvel ajánlom ezt a könyvet a megmagyarázhatatlan és a spirituális utazás iránt érdeklődőknek. Ernst nagyon finoman, és pontosan ír, a szereplők szerethetőek, hétköznapiak. A két fiatal szerelme is teljesen visszafogott, érthető módon már-már szűzies, örültem, hogy az évtizedeken át tartó fájdalom, magány, bezárkózás és tehetetlenség után végre élvezhették a nekik adatott időt.

Az én személyes tanulságom az, hogy lehet a sorsot kicselezni, elodázni, de teljesen kiradírozni és újat rajzolni helyette nem.

A kötetet az Athenaeum kiadó jóvoltából olvashattam 448 oldalon. Megjelenés éve: 2018.