Sarah Dunant: A Borgiák végzete

Sarah Dunant-ról vajmi keveset tudtam eddig, nagyjából annyival voltam tisztában vele kapcsolatban, hogy történelmi regényeket ír. A cím azonban felkeltette a kíváncsiságomat, mert egyrészt a Borgiákkal kapcsolatban mi ne lenne izgalmas, valamint már olvastam korábban egy róluk szóló regényt (Jeanne Kalogridis:A ​Borgia menyasszony) és az éppen az ellenkező szemszögből mutatta be a családot, mint amit itt a fülszöveg ígért.

Az írónő ebben a könyvben A Borgiák bosszúja című kötetét folytatja valójában, amit én nem olvastam, de azt kell, hogy mondjam nem is hiányzott különösebben. A történet teljesen jól fogyasztható önálló kötetként is, ha nem olvasok róla a hátoldalon, hogy Dunant már írt egy regényt a dinasztiáról, akkor sem ér csalódás.

A könyv elején kronológia és családfa segít, hogy nem vesszünk el az előttünk álló több, mint 400 oldalon. A történet a korszak bemutatásával kezdődik, a korabeli Itáliát a váltott nézőpontnak megfelelően a szereplők tartózkodási helyének függvényében írja le. Bár szerintem a leíró és a történelmi összefüggéseket, előzményeket tárgyaló részek hosszabbak, mint elvárható lenne, mégsem száraz, vagy iskolás jellegű.

Fülszöveg:

A ​Borgiák bosszúja szerzőjének új regénye a reneszánsz kori Itáliáról és a történelem egyik leghírhedtebb családjáról. A Corleonék és a Lannisterek előtt a nép a Borgiákat félte…
1502-őt írunk. Rodrigo Borgia, aki saját bevallása szerint is nőcsábász és korrupt politikus, VI. Sándor néven a pápai trónra kerül. Leánya, Lucrezia huszonkét évesen már háromszor volt férjnél, és apja terveiben csak bábként szerepel, ám kezd ráébredni saját hatalmára. Valamint itt van Cesare Borgia is, a pápa zseniális, könyörtelen és egyre kiszámíthatatlanabb fia.
Miközben a pápa az öregedés és fia egyre őrültebb viselkedése ellen hadakozik, Lucreziának boldogulnia kell az urbinói udvar intrikái között, ahol új otthonában egy újabb házasság kihívása várja, hogy elfoglalja méltó helyét a történelemben.
Sarah Dunant ismét csodálatosan szövi a történet szálait, életre kelti a Borgia család szenvedélyes asszonyait és férfiúit, valamint Machiavelli lebilincselő figuráját. Az olvasó rajtuk keresztül élheti át a történelem egyik legbámulatosabb – és legtragikusabb – családjának kalandos történetét.

Nos, mondanom sem kell, hogy leginkább Lucrezia karaktere érdekelt a történetben, akit általában méregkeverőként, vérfertőző gátlástalan perszónaként mutatnak be majd' minden könyvben, így a már említett Borgia menyasszony-ban is. A Dunant könyv egyik nagy erénye számomra épen abban rejlik, hogy nem ezen a nyomvonalon haladt tovább, hanem megpróbált a meglévő történelmi adatokra alapozva egy objektív képet alkotni a családról. Lucrezia Borgia már abban az időben született, amikor apja, Rodrigo Borgia bíboros volt a pápai Kúriánál, így törvénytelen leányát előkelő nevelésben részesíthette. Amellett, hogy Lucrezia felnőttként a kor szépségideálja lett, széleskörű reneszánsz műveltséget is szerzett, 16 éves korában már hat nyelven beszélt, írt, és olvasott. A hercegnő máig tartó rossz híre miatt apját okolhatta, aki VI. Sándor pápaként lányát saját hatalmi ambícióihoz akarta felhasználni: Lucreziát ennek megfelelően már 13 évesen, 1493-ban férjhez adta a pesarói Giovanni Sforzához, a nagy hatalmú milánói hercegi család rokonához. Nemsokára azonban – az 1494-ben kirobbant itáliai háborúk következményeként – a Sforzák hatalma jó időre lehanyatlott, ezért Sándor másik kérő után akart nézni, aki jobban elősegíti befolyása növekedését.

A pápa 1497-ben – a férj impotenciájára hivatkozva – érvénytelenítette lánya első házasságát, és hamarosan új vőlegényt szerzett számára. Lucrezia éppen a válóper alatt esett teherbe, ami igencsak kényes helyzetbe hozta Sándort: a hercegnőt arra utasította, hogy titokban szülje meg gyermekét, akit aztán a rosszindulatú pletykák fivérének, a zsoldosvezér Cesare Borgiának tulajdonítottak, és vérfertőzéssel vádolták meg Sándor gyermekeit. Sokan egyébként a pápa követét, Perrottót vélik Giovanni herceg apjának, aki a csecsemő születése után – rejtélyes körülmények között – hamarosan életét vesztette.

Ami a vérfertőzés vádját illeti: kétségtelen, hogy a testvéreket szoros kötelék fűzte össze, amit aztán a népszerűtlen Borgia-pápa és Cesare ellenségei szívesen magyaráztak a lehető legrosszindulatúbban, de bizonyítékkal sosem szolgáltak. Gyanúra azonban volt ok, hiszen miután Lucrezia feleségül ment a nápolyi uralkodó fiához, Aragóniai Alfonzhoz – rajta keresztül Sándor a déli királyság meghódítására törekedett – Cesare, akit ebben az időben a szifilisz is elcsúfított, mind görcsösebben akarta megtartani húga érdeklődését, miközben gyűlölte új sógorát. A hercegnő vélhetően szerelmes volt második férjébe, akit aztán vatikáni tartózkodása idején – vélhetően Cesare emberei – kis híján meggyilkolták a Szent Péter-bazilikánál, valamivel később pedig betegágyában meg is fojtották. Lucreziát állítólag megviselte második férje halála – tőle egy fia, Rodrigo született – ennek ellenére a következő évben, 1501 során Sándor és Cesare hozzákényszerítette őt Alfonso d'Este ferrarai herceghez. Két férj „elfogyasztása” után Lucreziát – mint a végzet asszonyát – nem fogadták tárt karokkal Ferrarában, ám élete végére mégis rendkívül népszerűvé vált.

Igazán kiemelkedőnek találom azt, ahogyan az írónő Macchiavellit megformálta a regényben, az ő személye olyannyira jól sikerült, hogy az ember rögtön kedvet kapott utánaolvasni a munkásságának, és azoknak az eseményeket, amelyeknek általa lehetünk tanúi a kötetben.

A másik amiről/akiről muszáj említést tenni az Torella és a korabeli orvoslás. A szifilisz, más néven luesz, vagy vérbaj, széles körben a XV. században terjedt el Európában, és először a mediterrán országokban, mindenekelőtt Franciaországban okozott járványokat. (Innen ered népies elnevezése is: a francia betegség, röviden franc vagy franckór.) Érdekes csemege volt a higannyal történt kísérletezés a betegség gyógyítására, valamint annak lefolyása  a regényben Cesare esetében és főként az a perspektíva, ahogyan a nők gyógyítását ebben az esetben (is) teljesen mellőzték, még csak lehetőségként sem vették számba.

Bár erről a könvv már nem szól, miután Sándor 1503-ban meghalt, a Borgiák csillaga leáldozott Itáliában, és ezzel a hercegnőre is nyugodt évek köszöntöttek: férjével – akinek hat gyermeket szült – pompás reneszánsz udvart rendezett be az itáliai városban, ahol olyan híres művészek fordultak meg, mint a festő Tiziano és Pietro Bembo költő, aki egy ideig a hercegné szeretője is volt, és a regényben csak vázlataiban jelentkezik kettejük románca. Lucrezia Borgia élete végén a vallás felé fordult, kolostort alapított városában, és támogatta a ferences szerzeteseket is. 1519 júniusában, 39 esztendősen hunyt el vérmérgezésben, miután életet adott utolsó gyermekének.

Három házasságának, a vérszomjas Cesare Borgiának és apja, VI. Sándor mesterkedéseinek következtében Lucrezia halála után a történelem egyik legnegatívabban ábrázolt asszonya, a femme fatale klasszikus megtestesítője lett, akit többek között vérfertőzéssel, méregkeveréssel, hataloméhséggel és féktelen kicsapongással is megvádoltak. Egészen a 20. századig kellett várni a hányatott sorsú hercegnőt rehabilitáló történelmi munkákra, melyek fokozatosan leleplezték a pletykák valótlanságát. Remek eszköze ennek Dunant könyve, ami utószóként leírja az általa kreált fiktív történelmi adalékokat és a történethez merített valós forrásokat is. Összességében ez egy jól sikerült történelmi regény, ami nem egy gyors cselekményvezetés mentén halad ugyan és az állandó E/3 személy írásmódot nehéz volt megszokni, de egy rendkívül gazdag éra érzékletes és legkevésbé sem torzító tükre.

Ennek dacára a Lucrezia Borgiáról szóló mendemondák jóval nagyobb hatást gyakorolnak az emberekre, mint a történelmi tények, és valószínűleg ez már örökké így is marad.