Szemezgető - Nők, Nyugat, irodalom 2. - Karinthyné Böhm Aranka

"A húszas-harmincas években létezett azonban olyan női társulás is, amely a környék alapján szerveződött. Egymás közelében lakó barátnők, hol férjükkel, hol barátjukkal, aktuális udvarlójukkal az új értelmiségi központ körzetében ütötték fel tanyájukat. A Lágymányos újmódi vidéke volt ez, már nem a patinás, régi Buda, hanem rohamosan fejlődő, a város szívéhez közeli negyed. Itt élt Böhm Aranka és barátnőinek köre: Klug Böske, egy futballbíró neje, Kondor Lívia és Guthi Erzsi, a népszerű színpadi szerző, humorista Guthi Soma lánya, aki később Devecseriné Guthi Erzsébet néven megírta emlékezéseit, s nem mellesleg Devecseri Gábor édesanyja is volt. Az ideggyógyásznak készülő Böhm Aranka, Karinthy második felesége zajos társasági életet élt. „Nagy házat vitt”, ahogy akkoriban mondták, a takarékosság és előrelátás fogalmát enyhén szólva mellőzte. A lakás, mint afféle városi menedékház, szinte szakadatlanul, még késő éjjel is üzemelt, a legváratlanabb vendégek sem jöhettek rosszkor.

Aranka temperamentumos, erős egyéniség lévén, cseppet sem tűrt beleszólást életvitelébe. Nyílt titok volt, hogy udvarlókat tart, köztük az egyik leghosszabb, legmélyebb kapcsolata Déry Tiborral alakult ki. (Szerelmük hajnalán randevúztak Cecil mama egyik esti fogadásán is.) A barátnők és azok barátai természetesen mindent tudtak, Aranka gyakran panaszkodásba rejtette kérkedését, férje féltékenységét. Máig megfejthetetlen feladvány, vajon annyi vita, veszekedés, félrelépés mellett mi tartotta össze Karinthyt és Arankát, az állandósult csetepaték ellenére miért nem hagyták ott egymást?

Anélkül, hogy a rejtélyre egyáltalán megkísérelnénk a választ, az ügy bonyolultságát illusztrálandó, érdemes figyelembe venni azt a játékos példát, melyet Devecseri Gábor jegyzett fel, s amely legalább részben segít megérteni két ember minden érzelmi válságot átvészelő, különös összetartozását. A könyvsikert jelentő Így írtok ti mintájára az író felesége nemegyszer rögtönzött a Karinthy-házban amolyan élő karikatúrát, paródia-előadást. Schöpflin Aladárról, a kor kiváló kritikusáról például mindenki tudta, hogy egyszer elaludt a saját rádióelőadása közben, olyan szép, egyenletes szuszogással olvasott fel, hatalmas szüneteket tartva. Aranka ezt remekül tudta utánozni, s a társaság követelésére többször kifigurázta Schöpflin lassú megszólalású, fel-felszusszanó, kedélyes horkolásba fulladó előadását, melynek egyébként A magyar temperamentum címet adta.

A társadalmi nyilvánosság hagyományos terepe a Verpeléti úti (ma Karinthy Frigyes út) lakáshoz közeli Hadik kávéház volt a Horthy Miklós úton (ma Bartók Béla út). Itt élénk közélet folyt, a középpontban hol Karinthy, hol Aranka, legtöbbször inkább Aranka. A nők együttese, élükön Arankával, mint valami mennyei felhatalmazású bírói testület, minden kérdésben fenntartotta a fellebbezhetetlen ítélet jogát. Ha valakire kimondták a verdiktet, az illető jobban járt, ha jó ideig nem tette be a lábát a kávéház delejes körébe. Pedig nem akárkik tartoztak a Hadik vonzáskörzetébe: Karinthy mellett Somlyó Zoltán, Nagy Zoltán, Surányi Miklós, Németh Andor, Déry Tibor, Aszlányi Károly, Buda távolabbi tájairól Tersánszky, Tóth Árpád. Időnként átrándult Pestről Füst Milán, Nagy Lajos, Hunyady Sándor, Turcsányi Elek, Heltai Jenő, Rejtő Jenő, Nóti Károly, Ascher Oszkár. Néha feltűnt a Várhegy oldalában lakó Kosztolányi, magas termetével, és neje, Harmos Ilona egykori színésznő, évek óta már anya és feleség csupán."

Hát akkor nézzük ki is volt, ez a "buta, furcsa, édes és rettentően keserű, aranyos és szép és csúnya és tehetséges, nyugtalan te, te nagy, nagy baj és öröm a világon, nagy szerencsétlenség az én fejemben benne." - ahogyan férje becézte ezt a különc, temperamentumos, Ipolyszögön született teremtést.

Apai ágról újvidéki, anyai oldalról pedig ipolysági zsidó kereskedőcsaládból származott. Apja, Böhm Ignác, zsák-, zsineg- és ponyvakereskedő volt, 1892-ben vette feleségül Mangold Herminát. Bátyja, Tibor szintén kereskedő lett, majd később átvette apjuk zsinegboltját. A pszichoanalízissel kapcsolatos orvosi tanulmányait még első házassága előtt, 1913-ban kezdte meg a Budapesti Királyi Magyar Tudományegyetem orvosi karán, azonban csak évekkel később, Karinthyval kötött házassága ideje alatt, 1932-ben szerezte meg az orvosi diplomát. 1914-ben ment férjhez Kertész Tivadar orvoshoz, akitől egy fia született, Kertész Tamás, majd 1920-ban elváltak egymástól. 1920 januárjában, huszonhét évesen találkozott először a nála hat évvel idősebb Karinthy Frigyessel. Ekkor Aranka még férjnél volt, Karinthy azonban már túl volt egy házasságon, melyből egy fia született, Karinthy Gábor. 1920. augusztus 14-én házasodtak össze, és Karinthy Aranka Verpeléti úti lakásába költözött. 1921-ben született meg közös fiuk, Karinthy Ferenc.

A gyászoló Karinthyra második felesége a telefonkönyvben talált rá. Aranka az 1920-as évek végén egy ródli baleset következtében szobafogságra volt ítélve. Hogy ne unatkozzon, barátnőivel kitalált egy kis tréfát. Telefonflörttel szórakoztatták magukat, méghozzá az Újságíró Kört tárcsázták, hogy egy írót „cserkészhessenek be”. Szép Ernőt hívták a telefonhoz, de ő nem volt a klubban, így választásuk Karinthyra esett. Így vette kezdetét Karinthy Frigyes és Böhm Aranka viharos szerelme, majd házassága.

Böhm Aranka híres volt szépségéről, amihez ész is társult. Nem is csoda, hogy sokan áhítoztak kegyeire, köztük Ady Endre is, aki versciklusban örökítette meg szerelmüket. Végül Aranka egy sikeres orvoshoz ment feleségül, ám hódítási vágya továbbra sem csökkent. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a házasságából kiábrándult és ródlibalesete miatt éppen kényszerpihenőjét töltő asszony állítólag a telefonkönyvet lapozgatva tárcsázta fel Karinthyt, aki felüdülésként élte meg a hölgy közeledését. Így vették fel egymással a kapcsolatot, melynek további fenntartásához – az egyébként házas – Aranka feltételként szabta házasságkötésüket. Így válása után, 1920-ban Karinthy felesége lett.

Pár évnyi házasság után – a mindennapi tapasztalataiból kiindulva – Karinthy a következő sorokat vetette papírra: „Férfi és nő hogyan érthetnék meg egymást? Hisz mind a kettő mást akar – a férfi a nőt, a nő a férfit.” Mégis, mi késztethette az írót arra, hogy ilyen nézőpontból közelítse meg a számára korábban oly sok boldogságot és biztonságot nyújtó házastársi kapcsolatot? 

A hirtelen támadt és viharos szerelemből a házasságkötés után csak a viharok maradtak. Folytonos háborújuk általában a nyilvánosság előtt zajlott, így mindenkinek tudomása volt magánéletük titkairól.

"Egyébként a Karinthy családról valóban mindent meg lehet tudni az irodalomtörténetből. Túl sokat is. Túl sok mindent. Túl sok mindent megírtak róluk a kortársak. Vagyis mindent megírtak, amit lehetett. Meg amit nem lehetett, azt is. Szinte nem maradt megírni való. (Akkor mit akarok én megírni?) Amit meg nem írtak meg, azt pedig szájhagyomány útján fecsegték közkinccsé. Vicceket. Anekdotákat. Történeteket. Legendákat. A Karinthy család a mítoszok ködében lebeg. Lehet, hogy a valóságban nem is létezik már, csak az irodalomban? Devecseriné Guthi Erzsébet a Búvópatakban, Németh Andor az Egy foglalt páholy történetében, Devecseri Gábor a Lágymányosi istenekben örökíti meg őseimet. Déry Tibor önéletrajzi emlékeiben – Ítélet nincs – nagyanyámmal, Böhm Arankával folytatott heves szexuális élményeit teszi közkinccsé. Kosztolányi Dezsőné emlékirataiban szedi ízekre nagyanyámat és magasztalja fel nagyapámat. És így tovább. Hogy csak a legjellegzetesebbeket említsem. Unom a felsorolást, tessék utánanézni. Úgy is mondhatnám: a tököm tele van a Karinthy családdal."

A vérmes asszonyka, aki Kosztolányinétól a "Fekete párduc", Adytól a "Fekete Arany" nevet kapta, s akit kegyetlen, gonosz és kacér nőként jellemeznek, akinek ugyanakkor senki nem tudott ellenállni, vonzó és kihívó volt. A férfiakon uralkodott, minden nyugalmat és harmóniát nélkülözött. Karinthyval való életük viharos féltékenységi jelenetek és marakodások sora volt. S valljuk be, nem is alaptalanul. Karinthynak nem kevés oka volt a féltékenysége, mivel Aranka számtalanszor megcsalta. Hírbe hozták Zukmann Béla hegedűművésszel, Tihanyi Lajos festőművésszel, Grätzner József rejtvénykirállyal, hogy csak a legismertebbeket említsük. Előszeretettel válogatott nemcsak az idősebb, már befutott szerzők közül, hanem a fiatalabbak, a kezdők közül is. Ilyen volt például Déry Tibor, aki Ítélet nincs című kötetében emlékezik vissza a nyilvános, a nő által kiprovokált viszonyra, amely csak évekkel később ért véget. Állítólag, mikor megkérdezték Arankát, miért kéri számon Fricin a vélt félrelépéseit, amikor ő maga sem hűséges, ezt válaszolta: „Elég gyalázat, hogy tűri, én nem tűröm."

Aranka tehát köztudottan hűtlen természetű volt. Viszonya Déry Tiborral 1928 körül kezdődött és 1931-ig tartott, nagyjából a teljes nyilvánosság előtt, amelyről nagy valószínűséggel férje is tudott. „Szerette a nyilvánosság veszélyét, izgatta a mások előtti szeretkezés lehetősége” – írja róla Déry Tibor. Az író önéletrajza szerint kapcsolatukra leginkább az űzöttség, a kiszolgáltatottság, a folyamatos bizonytalanság volt jellemző, amitől eleinte leginkább Déry szenvedett, majd az évek múltával egyre erősebbé vált Aranka kiszolgáltatottsága, félelme az öregedéstől, valamint attól, amit az öregedés számára szimbolizált. Az egyre zaklatottabbá és ingataggá váló kapcsolatuknak Aranka első szeretőjével, Zuchmann Béla hegedűművésszel való rajtakapása vetett véget.
De nem csak hűtlensége miatt nem kedvelték többen a társaságból Arankát, a köztudomású hisztérika sokaknál kiverte a biztosítékot.

"Devecseri Gabi, Erzsi asszonynak, Aranka barátnőjének négyesztendős kisfia imádta Frici bácsit, aki olyan jól tudta mulattatni őt, felfújta a képét és két öklével kinyomta a szájába szedett levegőt – és minthogy sokat együtt voltak, könnyű volt megfigyelnie Aranka hirtelenkedéseit. Olykor kézen fogta felnőtt férfitársát és elhúzta a veszekedés színhelyéről, máskor sírva fakadt és zokogva kérte Arankát, hogy ne bántsa Frici bácsit. […] Máskor hozott egy kis ágat, suttyomban Frici kezébe nyomta és azt súgta: – Amikor alszik, szúrd bele."

Vagy például:

"Ismét háztartási alkalmazott válság tört ki Karinthyéknál. Az asszony – véralkatához híven – most is hirtelenül, felmondás nélkül dobta ki a lányt. Hangos szidalmak közt tessékelte ki az ajtón, majd utána dobta a lépcsőházba a lány holmiját. – Vigye! A lány a könyvét kérte. Azt is utána hajította: – Vigye! – Tessék beírni, hogy mettől meddig szolgáltam – követelte a lány. – Nem írok be semmit, takarodjon! A lány sírva ment Karinthyhoz a kávéházba. – Karinthy úr, kérem… – szipogta. – Na mi az, mi történt? – A nagyságos asszony kidobott, és most nem akar beleírni a könyvembe, pedig én anélkül nem tudok máshol elhelyezkedni, Tessék beleírni, Karinthy úr kérem. – Mit kell abba beleírni? – kérdezte Karinthy. – Hát azt, hogy mennyi ideig szolgáltam Karinthy úréknál. – Na és mennyi ideig? – Kilenc hónapig. – Adja ide azt a könyvet. Karinthy kicsavarta töltőtollát, a kis cselédkönyvet maga elé tette a márványasztalra, és a következőt írta bele: „A Karinthynénál együtt eltöltött keserves kilenc hónapi szolgálat emlékére.” Aláírta a nevét: „Karinthy Frigyes”."

Az asszony magáról azt gondolta: ő egy olyan nő, akit a férfiaknak kutya kötelessége kiszolgálni és eltartani. Neki ezért semmit sem kell tennie, csak léteznie, mint egy szép, ám haszontalan illatozó orchideának. Karinthy állítólag a következő kis mesét találta ki házassága jellemzésére: „Ha meghal, és fölkerül az égbe, Jézus majd nagy tisztelettel átadja neki a helyét az Úr jobbján, azt mondván: – Ez az ember még nálam is többet szenvedett, ez a Böhm Aranka férje volt.”

"Kettejük [Karinthyné Böhm Aranka és Karinthy] viszonyának jellemzésére szeretett elmondani egy történetet, azt, hogy ő meghal, felmegy a mennyországba, de Szent Péter nem akarja beengedni. – Voltaképpen ki vagy te, hogy a mennyországba akarsz jutni? – kérdezi Szent Péter. – Karinthy Frigyes vagyok. – Hallja ezt az úristen és erre felkiált: – A Böhm Aranka férje? Gyere, édes fiam, ülj ide a jobbomra, mars innen, te jampec – mondja Jézus Krisztusnak."

"Egyszer egy kritikus megkérdezte Karinthyt, mi köti Arankához? „A kíváncsiság” – mondta az író. – „Az, hogy kiszámíthatatlan és sohasem unalmas. Hogy nem tudható, mi lesz a következő lépése. Mint amikor egy vadász párducra vadászik, és ráfogja fegyverét, de az csütörtököt mond. És a vadász utána ugrik egy késsel a kezében. Ott harcolnak életre-halálra, menekülés nincs. Az egyiknek bele kell döglenie, különben nem érdekes a játék.” Küzdelmük azonban lezáratlan maradt. Karinthy 1938-ban, nem sokkal műtéte után agyvérzésben meghalt. Aranka pedig a gázkamrában végezte. A legendák szerint megbolondult, még Mengelét is felpofozta. 
A legenda azonban valóság volt, Szegő Andorné, aki maga is ugyanabban az auschwitzi lágerban volt, ahol Aranka meghalt, így emlékszik az esetre: 

"Valika barátnőm bekerült ápolónőnek a kórháznak nevezett barakkba. Ott volt, amikor behozták Böhm Arankát, Karinthy Frigyes feleségét. Ő már őrült volt, és egyenesen ide hozták. Valika mesélte, hogy állandóan csak azt hajtogatta, hogy ő Karinthyné, a nagy író özvegye. És egyszer csak megjelent Mengele, aki Arankának évfolyamtársa volt Bécsben, az egyetemen. Ismerték egymást személyesen. Aranka nekiesett Mengelének, megpofozta, szörnyű jelenet volt. Mengele gúnyos mosollyal és elégtétellel nézte, hogy a gyönyörű Böhm Aranka itt vergődik előtte. Még aznap elvitette őt a gázba."

Így lett hát vége ennek a se veled, se nélküled, viharos nagy szerelemnek, s egy olyan rendkívüli teremtés létének, aki életével írta be magát az emlékezetbe: viharos viszonyaival, a férfiak imádatával és a nők gyűlöletével. A figyelem állandóan körülötte forgott, vagy ha éppen nem, akkor fogta magát, kiugrott a második emeletről, és máris újra ő volt a középpontban. Attól függetlenül, hogy mennyi mindenkivel megcsalta, Karinthy szerette feleségét. Egyik írásában ezért becézte hát így, a fent már említett módon: 

„Te buta, furcsa, édes és rettentően keserű, aranyos és szép és csúnya és tehetséges, nyugtalan te, te nagy, nagy baj és öröm a világon, nagy szerencsétlenség az én fejemben benne.”

Egy érdekes és kiváló írás Arankáról. mely az írónő Portrék a Másikról című kötetében is olvasható.
Borgos Anna: "Az irodalom vetélytársa" - Karinthyné Böhm Aranka
http://epa.oszk.hu/00000/00003/00049/pdf/189473748.pdf

Forrás: Fráter Zoltán: A Nyugat asszonyai. Nők és női szerepek az irodalmi életben
Kosztolányi Dezsőné Harmos Ilona: Karinthyról
Ács Borbála: Legendás írófeleségek
Jakab Judit: Harc életre-halálra – Böhm Aranka és Karinthy Frigyes házassága
Andor Mihály: Szegő Andorné interjú http://www.centropa.hu/index.php?nID=30&x=PXVuZGVmaW5lZDsgc2VhcmNoVHlwZT1CaW9EZXRhaWw7IHNlYXJjaFZhbHVlPTI0NDsgc2VhcmNoU2tpcD0wOyBvcmlTVD1uYW1lOyBvcmlTVj1Cb2dlbmz8Y2s=
www.rubicon.hu

Szemezgető - Nők, Nyugat, irodalom : Cecil Mama

Egy ideig őrizgettem bizonyos figyelmet czikornyákba felcsigázó cikkeket, tanulmányokat, esszéket, amiket úgy döntöttem kényelmesebb és csinosabb lesz itt egy csokorba szedni "Szemezgető" néven.

Az alábbit a régebben járatott Rubicon folyóiratban olvastam.

Lapszám: 2007/8. Szerző: Fráter Zoltán -igen, aki az Egyfülű kosarat is szerkesztette-.

A cikkben a húszas-harmincas évek azon asszonyainak irodalomra gyakorolt hatásáról olvashatunk, akik nem alkotóként, hanem kvázi "múzsaként", ne adj' Isten patrónusként tűntek fel.

Az egyes szereplők Fráter általi leírását itt-ott kiegészítettem. Lássuk az elsőként megemlített nagyasszonyt, Cecil mamát.

Íme:

"Polányiné, Cecil mama

Polányi Cecil, aki a világhírű kémiaprofesszor és tudományfilozófus Polányi Mihály, valamint a gazdaságtörténész Polányi Károly édesanyja volt, évtizedeken át nagy hírű összejöveteleket szervezett. Szalonja a századelőn élte fénykorát, de Cecil mama – ahogyan ismerősei nevezték – a két háború közötti időkben is megőrizte azt a képességét, hogy minden tehetségre felfigyelt, s nem lankadt a felfedezésben. Kalandos életű hölgy lévén, a líceumot még a cári Oroszországban végezte, aztán férjhez ment, és Magyarországra jött – a húszas évek végén Illyés Gyula számára már „bájos orosz diáklány múltú nagymama” lett. A Neues Pester Journalban jelentek meg szociológiai, művészeti írásai, irodalmi kritikái.

Élénk társasági életet élt, alkalmi rendezvényein, melyeket hol az Andrássy úton, hol a Duna-parti Carlton Szállóban, hol a Krisztina körúti vagy Széna téri lakásban tartott, sűrűn megfordultak a kor neves írói és más művészei, gondolkodói Jászi Oszkártól és Szabó Ervintől Bartókon és Kodályon át Balázs Béláig, Gábor Andorig, Déry Tiborig, a fiatalabbak közül később József Attila és Illyés Gyula is. Déry szerint időnként száz ember is zsúfolódott a háromszobás Krisztina körúti lakásban, ahol olcsó szendvicsek, hamisított egyiptomi cigaretták várták a vendégeket, a valódi hírességeket és sznob rajongóikat egyaránt.

Cecil mama szalonja az egész városra kiterjedt, a pszichológia és a társadalomtudományok komoly szakemberei éppúgy látogatták, mint a művészvilág bohém figurái. Polányi Cecil szellemi frissességére jellemző, hogy még 1932-ben is felszólalt azon a konferencián, amely az Ödipusz-komplexus lélektani és társadalmi jelentőségéről zajlott. Érdeklődése, akárcsak szalonjának nyitottsága, fogadókészsége mondhatni interkontinentális volt, városrészektől, szakterülettől független."

Akkor nézzük ki is volt Pollacsek Mihályné, sz. Cecilia Wohl:

"1862-ben (vagy 1861-ben) született Vilnában. Apja Alex (vagy Asher) Wohl (1836-1905), elismert felvilágosult tudós talmudista, a vilnai rabbi szeminárium tanára volt, a társadalmi nyitás és mérsékelt asszimiláció híveként ő írta az első héber-orosz kétnyelvű zsidó imakönyvet, amit a kormányzat kitüntetéssel jutalmazott. Tudunk Cecilnek egy fiútestvéréről, Polányi Mihály életrajzírója szerint ikertestvéréről Lazar Wohlról, aki egyes források szerint egy nemzetközi kereskedelmi banknál dolgozott Moszkvában és Szentpéterváron, más források szerint orvos lett. Az édesanyjukról szinte semmi nem ismeretes, azon túl, hogy Wohl nagyapa levelei végén rendszerint tolmácsolta felesége üdvözletét is. Cecil szüleiről Polányi Károly özvegye, Duczynska Ilona visszaemlékezésének legújabb kiadásában felbukkan egy változat, amit Szapor Judit is lehetségesnek tart: Wohl papa nem sokkal korábban özvegyülhetett meg, amikor Cecil elkerült otthonról. Apja újra házasodott, és keresztény házvezetőnőjét vette feleségül.Ehhez viszont – feltehetően ki kellett volna keresztelkednie, amiről nem tudunk. A nagyapa intenzív levelezést folytatott unokáival, különösen Mauzival, és idős korában Cecilékhez, Pestre is költözött. 

A Pollacsek famíliáról mégis jóval több tényt tart számon a családi emlékezet, mint az anyai ágról. Ami érthető, hiszen a Pollacsek família nagyon sok kiváló családtaggal büszkélkedhet: elég itt Pollacsek Mihály testvérei közül megemlíteni Schlesinger Gyuláné, Pollacsek Lujzát: Szabó Ervin édesanyját, és Seidler Lipótné, Pollacsek Vilmát: Seidler Irma (Lukács György egykori szerelme) és Seidler Ernő édesanyját. 

Cecil Vilnában, orosz középiskolában érettségizett, ott tett szert széles irodalmi műveltségének alapjaira. Tizenhét éves volt, amikor barátnőjével, Anna Lvovnával együtt, Bécsbe került egy taborstrasszei ékszerészhez tanoncnak. A család elbeszélése szerint ennek fő oka, hogy megóvják a forradalmi eszmékért lelkesedő fiatal lányokat a cári Oroszországban reájuk váró veszedelmektől. Szapor elemzése szerint ebben az is szerepet játszhatott, hogy az ezernyolcszáz nyolcvanas évek elejére erejét vesztette a cári rendszer korábbi reformszelleme. A tehetősebb zsidó családok ekkortól Zürichbe küldték tanulni leányaikat. Hogy Cecil Bécsbe került szakmát tanulni, arra utal, hogy a család nem követte vagy nem követhette az általános tendenciát. A rebellis eszmék Bécsben is hatottak: a következő évben Anna férjhez ment a forradalmár (és szintén Vilnából származó) Samuel Klatskohoz, Cecil pedig hamarosan egy sikeres, világlátott vasútépítő mérnök vállalkozó, Pollacsek Mihály felesége lett. Amikor 1881-ben, megesküdtek, Cecil tizenkilenc, férje pedig harminchárom éves volt. Egy éven belül, 1882-ben megszületett első gyermekük, Laura, majd 1883-ban Adolf, 1886-ban Károly, 1888-ban Zsófia, 1891-ben Mihály, végül pedig Pál: ő valamikor 1893 táján, szellemi fogyatékkal született és kamasz korában meghalt. 

Pali sorsáról csak keveset tudunk. Fennmaradt egy családi fénykép, ahol együtt látható a hat testvér, és tudjuk, hogy a fiút egy korszerű budai intézetben ápolták, s hogy Misi 1907-ben, még biztosan látogatta. „Hogy mi volt Palival, az egyszerűen nem volt beszédtéma a családban” – így fogalmazott Scottnak később, a nyolcvanas években Laura legfiatalabb gyermeke, Sriker György (Ottó). Érdekes adalék viszont, ám biztos ismeret hiányában legfeljebb találgatásra adhat alapot arról, hogy van-e összefüggés a fiú betegsége és aközött, hogy Polányi Mihály első, még orvostanhallgató korában, 1910-ben, magyarul, majd a rákövetkező évben németül publikált tudományos cikkének címe: „Adatok a hydrocephalusfolyadék [vízfejőség-agyvíz] chemiájához”

A nyolcvanas évek végén a család Pestre költözött, vagyonuk gyorsan gyarapodott, és ez - ahogy később Polányi Károly emlékei nyomán lánya, Kari Polányi-Levitt írja: lehetővé tette számukra, hogy kialakítsanak egy felső középosztálybeli, ugyanakkor azonban a magyar dzsentri szokásoktól nagyon eltérő, nonkonformista életmódot, „…melynek középpontjában a gyermekek spártai szigorúságú nevelése állt. Házi oktatásban részesültek, amelynek mintájául a nyugat-európai nevelés legmagasabb szintje szolgált. A gyermekek csak 13 éves koruk után kerülhettek klasszikus gimnáziumba. Az otthoni oktatás az idegen nyelveket – angolt, franciát – is magába foglalta; korán elkezdték olvasni a görög és latin auktorokat; a fiúk tornáztak és atletizáltak, a lányok zenét tanultak.”(Kari Polanyi-Levitt. 1986.18) Polányi Károly utólag is hálásan emlegette ezt a következetes nevelési szigort: „Még az edzettségemet is neki köszönhetem - írta idős korában lányának - amely átsegített a bajokon, amikor a betegség aláásta teherbíró képességemet; s az ő gyengéd gondoskodása révén tettem szert nyelvtudásra, ami a szegénység éveiben nyitva tartotta előttem a tanulás világát, s lehetővé tette, hogy szélesebb távlatokban gondolkozzam. (Kari Polanyi-Levitt. uo.) 

Cecil pedig megvalósította régi elképzelését, és szalont nyitott, ahol a pesti avantgarde és a radikális értelmiség színe java megfordulhatott. 

1899-1900 körül azonban az apa vállalkozása tönkrement, és anyagilag a család már nem tudott többet talpra állni. A csőd Cecilt is megviselte. Olykor fel sem kelt az ágyból, ott evett, ott fogadta a vendégeket is, a köznapi feladatok nagy részét a gyerekek végezték. A háztartás szervezése amúgy sem tartozott Cecil erősségei közé. Nem is volt erre régebben szüksége, hiszen a férje határozottan és nagy gonddal irányította a család gyakorlati életét, ő pedig a kultúra és az eszmék világában élhetett szabadon, távol a földi gondoktól – Polányi Károly legalábbis így látta szülei házasságában apjuk szerepét: „Amíg tőle tellett, anyám virágos kertben töltötte napjait bámulói körében. Amikor nem tellett, tűrte egyedüllétét és egy igazi férfi túlerejével tette semmivé anyám társaságát, amelyet észre sem vett igazán.”(Levél Polányi Mihálynak édesanyjuk halálakor. Vezér 1986.90). A háztartás szervezésének terhe a tizenhét éves Mauzi nyakába szakadt, minthogy apjuk ekkoriban külföldön próbálkozott a cég talpra állításával, Cecil pedig képtelen volt a gyakorlati ügyek intézésre. Laura a harmincas években Misinek írt egyik, elég keserű hangú levelében felidézi, amint anyjuk csak feküdt a csipkés párnáin, míg a többiek elvégezték a háztartási munkát. Mégis mindeközben, - roppant jellemző módon - a család szellemi élete töretlen maradt. A nagyobb gyerekek munkát (tanítást, fordítást, szerkesztést) vállaltak a tanulás mellett. Cecil pedig energikusan terjesztette a korai orosz forradalmárok eszméit, aktívan részt vett a Társadalomtudományi Társaság életében, hosszú, akár órákig tartó, nagysikerű előadásokat tartott, és a szalon sem szűnt meg működni. 

Pollacsek Mihály szeretetteljes de szigorú levelein keresztül továbbra is kézben tartotta gyermekeinek nevelését, felügyelte nyelvtanulásukat és pályaválasztásukat.

1904-ben a gyermekek nevüket Polányira magyarosították, amit apjuk is szorgalmazott, bár maga megtartotta a nevét és zsidó vallását.A bölcsészkart végző Laura még ez évben feleségül ment egy „körön kívülihez”, a nála tizenhárom évvel idősebb, jóképű és tehetős Striker Sándor üzletemberhez. Az ismerősöket, barátokat nagyon meglepte, sőt megdöbbentette az „intellektuális mésalliance”, de Laura döntése a maga szempontjából nem volt váratlan. Az év januárjában ilyeneket írt unokafivérének, Szabó Ervinnek:

 „Én borzasztóan szeretek támaszkodni, támogattatni, szeretek félni s szeretem, ha nekem valaki
imponál, szeretek másodlagos lenni; unom a magam önállóságom, tüchtigségem terhét, ellenben kevés emberben s erkölcsi s szellemi életemnek kis részében találok ilyen támaszt - a legtöbb ember, tárgykör, olyan, hogy akarva, nem akarva - én dominálok.”(Szabó Ervin 1977.I.416). 

A kontextusából kiragadva is kiérezhető az írásból, hogy ez a fiatal nő változtatni akar az életén, és - egy időre legalábbis - a hagyományos értékek felé fordul. (Alig két év múlva, fiatal családanyaként már a nők jogairól és kötelességeiről ír izgalmas, bonyolult, de máig érvényes mondanivalójú brosúrát.

1905. januárjában hirtelen meghalt Pollacsek Mihály, félévre rá elhunyt az időközben Pestre költözött és régóta beteg Wohl nagyapa is, ősszel pedig megszületett Laura első gyermeke, Striker Misi, majd a rákövetkező évben a második: Striker Éva.

Pollacsek Mihály váratlan halála az egész népes családot – testvéreit, unokaöccseit és húgait is 

nagyon megrendítette, gyermekeit mélységes gyászba borította. Éppen ezért a mai olvasó eléggé furcsának találhatja azt a kurta levelet, amelyet Cecil küldött férje unokaöccsének, Szabó Ervinnek 1905. január végén, tehát alig néhány héttel a haláleset után: 

„Kedves Ervin!
Bocsáss meg, ha vitánk során túlléptem a szokásos önmérséklet határát – még soha ilyen kevéssé nem akartalak megbántani. De igazán embertelenül izgatott vagyok az oroszországi események miatt – nem csekélység, ha az ember azokat a célokat, melyeket már bakfisként is minden és mindenki fölé helyezett, megvalósultnak hiszi. Tehát még egyszer: bocsáss meg és megbocsátásod jeleként gyere. Közügyekkel kell foglalkoznom, hogy egyéni fájdalmamat elviseljem. Cecil”(Szabó Ervin 1978.II.25.)

Nehéz megmondani, hogy valójában hogyan is érezhetett a negyvenhárom évesen megözvegyült Cecil, aki egyetlen esztendő leforgása alatt az intellektuális ambícióktól fűtött, viruló asszonyból, sokgyermekes, vagyontalan özvegy lett, elveszítette édesapját, és megszületett első unokája (ne feledjük, Mihály fia ekkoriban töltötte be a tizennegyedik évét, a mentálisan sérült Pali meg még talán tizenkettő sem volt). Lelkileg mindez nagyon megterhelő lehetett egy olyan személyiségnek, aki megszokta, hogy “virágoskertben, bámulói körében töltse napjait”. Hiszen még önnön anyai szerepéből adódó ambivalenciáival sem tudott megküzdeni, és máris szembe kellett (volna) néznie az öregedéssel. A barátoknak, rokonoknak küldött leveleiből az látszik hogy Cecil addig halogatta a szembenézést önmagával, ameddig csak lehetett. 1906. augusztus 2-án például levelet írt Dömösről Budapestre Szabó Ervinnek egy a Szabad Gondolatban talált figyelemreméltó cikk kapcsán, majd kifejezte örömét, hogy Ervin egészséges, valamint megemlítette a Társadalomtudomány Társaság napirenden lévő sürgető ügyeit. Ezek után mintegy mellesleg arra kéri: 

“Menj el Mauzihoz az Andrássy út 83-ba, ahol beteg gyermekével van. Üdvözöld a házbelieket, [Jászi] Oszkárt, [Madzsarné, Jászi] Alizt, Kornélt. Senki se jön Dömösre? Nagyszerű itt! Cecile”.

(Szabó Ervin 1978.II.344) Ebből a levélből az, aki nem ismeri a szereplőket, aligha jöhetne rá, hogy írója a saját állapotos lányáról és csecsemő unokájáról beszél. Nyilvánvaló ugyanis, hogy az éppen beteg gyerek Laura első szülött kisfia, aki még egy éves sincs, miközben édesanyja pedig már a kislányával várandós. Éva, 1906. november 13-án született meg. És mint azt immár százegyedik évét is betöltött, de még ma is tevékenykedő, világhírű kerámikus asszonyként, beszélgetései során gyakran meséli: sohasem bocsátotta meg, hogy „aggódó környezete” az édesanyját, Mauzit művi vetélésre biztatta, amikor éppen vele volt terhes. A család azzal érvelt, hogy egy újabb gyermek végleg meghiúsítaná Laura tudományos pályafutását, amelyet Striker Sándorral kötött házassága (az “intellektuális mesalliance”) amúgy is veszélybe sodort.

A tízes évek a legnehezebbek Cecil asszony számára : „…nagy levertség lett úrrá rajtam, - írja ekkoriban Lukács Györgynek - mindent elfed, mindent eltávolít, a körvonalak elmosódottak, ijesztőek, hátborzongatóak…Csak annak jó, aki, mint Maga, azt mondhatja, dolgozom. Lavoro ergo sum. …Maga él. Én alig-alig. Túlságosan fáradt vagyok…”

Ezután lassú változás kezdődik: Cecil négy hónapos analízisbe fog a zürichi Bircher-Brenner szanatóriumban, majd jelentkezik Ferenczinél. „A hölgy, akit várok, egy bizonyos Pollatschekné asszony, annak a szép szemű betegnek az anyja, akit (az itáliai utazás utáni első rendelésekor) Ön küldött hozzám, de nem jött. - A hölgy (az anya) ugyanis maga is neurotikus s éppen négy hónapig járt analízisbe Zürichben Bircher-Brennernél. Annak idején egy sor csúf megjegyzést tett „obszcén” előadásaimról; mostanra teljesen megtért, igen lelkes az ügy iránt, vissza akar menni Bircherhez..."

Ötvenedik évéhez közeledve Cecil asszony - talán a pszichoanalízis hatására - lassanként elfogadja új szerepét, és valóban Cecil-mamává lesz. Az átváltozást jól érzékelhetjük Lukácsnak írt 1912 márc. 2-án kelt, utolsónak szánt levelében: „Gyuri, jó, hogy így történt. Két hónapja vagyok itt, és se nem kerestem sem meg nem találtam egyetlen régi ismerősömet sem. Leánylíceumot csinálok, segítőket és új lehetőségeket keresek. Az analízis az én nagy, reménytelen szerelmem - a flörtölés ideje elmúlt. Rendben van. Egyetlen - mondom: egyetlen ember sincs meg a régiek közül. …Tudattalanomban még inkább menekültem, mint 

tudatosan."

Cecil mama 1939 szeptemberében halt meg. Beszélték, hogy még a halálos ágyán is falta a könyveket, hármat-négyet naponta. Ekkor már egyik gyermeke sem élt Magyarországon, s a háború kitörésével lehetőségük sem volt hazajönni. A gyászbeszédet Sós Aladár építész, egykori galileista mondta: 

“Drága Polányi Cecil, akit magunk között bizalmasan Cecil mamának hívtunk, mi, akik körülállunk Téged, gyermekeid barátai vagyunk, és így egy kicsit a Te gyermekeid is. Együtt nőttünk fel fiaiddal és leányaiddal, és velük együtt anyai, serkentő és dédelgető tekinteteddel bennünket is figyeltél. Diákkorunkban otthonod otthonunk volt, és kiválóan tehetséges gyermekeid a testvéreink. Ötszögletes sarokszobád a Bécsi utcában
egyben a nagyvilágot, az irodalmi szalont is jelentette nekünk, és nyitott ablaka tényleg ablakot nyitott számunkra a szellemi érdeklődés minden irányába. Mi akkor nagyon fiatalok voltunk, de Te akkor is a legfiatalabb voltál közöttünk, tudásvágyad és kultúrszomjad a legmohóbb. De nemcsak a tudomány és a művészet eseményei érdekeltek, hanem mi is érdekeltünk Téged. Mindegyikünkben láttál valamit, ígéretet és értéket, anyai elfogultságodban és tehetségkutató buzgalmadban. A nagy orosz regények ősi, erős és okos, tevékeny anyáira emlékeztettél, tetézve rendkívüli szellemed finomságával és elevenségével. Három évtized múlt el azóta, s ennyi idő alatt sokat és sokszor változott a világ és benne jó magunk. Mi megöregedtünk, Te öregség, betegség és megpróbáltatásoktól meggyötörten is fiatal maradtál. Mi elfáradtunk és elszürkültünk, Te friss és színes maradtál. Mi elközönyösödtünk, Te lelkes értékkutató voltál mindvégig. Te kiábrándulhattál belőlünk, mi csak ábrándozva gondolhatunk Rád és Veled forrongó ifjúságunkra és szorongó szeretettel,
mint be nem váltott ígéreteink bölcs és elnéző mentőtanújára.”

Forrás: Fráter Zoltán: A Nyugat asszonyai,
Békés Vera:  A Polányi család és a pszichoanalízis kezdetei,
Vezér Erzsébet 1986. Írástudó Nemzedékek – A Polányi család története dokumentumokban.
Szapor Judith 2005. The Hungarian Pocahontas – The Life and Times of Laura Polanyi Stricker 1882-1959.

Jön: Karinthyné Böhm Aranka

2012 olvasmányokban

Mivel a munka és egyéb dolgok miatt jócskán elmaradtam tavaly és főként az év végén mindennel, most összegezném a 2012-es olvasmányaimat:

• Oldalak száma 68.532 
• Könyvek száma: 262 darab (A cél tavasszal még 300 volt, de ezt eddig még egyetlen évben sem sikerült abszolválnom :S )
• Ebből 113 magyar szerző tollából született, és 149 a külföldi, ami meglepő, mert általában fordítva szokott lenni, de nagyrészt a molyos kihívásoknak köszönhető, amelyeken részt vettem.
• 93 nőíró és 169 férfi író, vagy vegyes szerzőpáros művét olvastam el.

Az olvasások terén a korábbiakhoz képest lényegesen több vámpíros, farkasos, stb. sztorit olvastam és kiemelkedő a száma a sorozatoknak (pl. Vámpírnaplók, Narnia, Harry Potter, Szent Johanna Gimi, Anne-sorozat, stb.)

Műfajt tekintve túlnyomórészt az irodalomtörténeti olvasmányok, az ifjúsági és szépirodalom győzött, valamint ismét elég sok verseskötetet (kereken 30-at) olvastam.

2012 Top10 könyve nálam (a számok nem jelölnek sorrendet):

1. Salamon Pál: A Sorel-ház 
2. Szabó Magda: Ókút
3. Michael Cummingham: Otthon a világ végén
4. Szép Ernő: Hetedikbe jártam/Indiszkréció
5. Gabriel García Marquez: Szerelem a kolera idején
6. J.R. R. Tolkien: A babó (A hobbit)
7. Milena Agus: Szerelemkő
8. Ljudmila Ulickaja: Szonyecska
9. Szomaházy István: Előadások a feleségképző akadémián
10. Kelevéz Ágnes – Szilágyi Judit (szerk.): Nyugat képesköny -Fotók, dokumentumok a Nyugat történetéből

A 2012-es év nagy felfedezettje számomra Szép Ernő és Milena Agus.

Újévi fogadalom:

• Kettő darab: még többet olvasni és kevésbé elhanyagolni a blogot!

Boldog Új Évet! :)

Gasztronómia Anne Shirley módra

Kezdhetném úgyis, mint Csukás István Pom Pom meséjét: "Hogy kicsoda Pom Pom Anne Shirley, hogy nem ismeritek? Ó igazán senki sem ismeri." Ó, hát őt aztán minden két x-es kromoszómával rendelkező, kezében akár csak egyszer is lányregényt tartott emberi egyed ismeri. De miért is?

Lucy Maud Montgomery Anne sorozata azért válhatott annyira népszerűvé, mert az 1874-ben született írónő, -aki maga is a regény alap helyszínéül szolgáló Prince Edward szigeten született és élt- tulajdonképpen nem tett mást, mint saját életének szereplőit, környezetét teremtette újra papíroson. A saját maga által gyűlölt vörös hajszínnel megáldott, cserfes árva lány, aki képzeletének mindig tág teret enged, a maga elvarázsolt módján különbözik ugyan a közösség többi tagjától, bájos esetlensége és jó szándéka miatt azonban mindenki szereti, és elvarázsoltsága, hiúsága vagy figyelmetlensége miatt kisebb gubancokat okoz, amiket mi, egyszerű olvasók imádunk. Mert amíg olvassa az ember lánya, lassan-lassan rádöbben, hogy Anne Shirley-t nem lehet nem szeretni, hogy egészen nyilvánvaló, nem is érdemes máshol élni, csak egy Zöld manzárdos házban. Vagy inkább A Zöld Manzárdban, még pedig puffos ujjú ruhában.

Ami az Anne otthonra találban még nem is szökött annyira szembe, az az Anne az élet iskolájában már nagyon is beindította a nyálelválasztásomat. Marilla, Miss Lavender és Mrs. Lynde ugyanis olyan kulináris csodákat rittyent, hogy az ember óhatatlanul is felsóhajt: -...de jó lenne megkóstolni!

Igaz ugyan, hogy elméletileg a L.M. Montgomery Kék kastélyának egy régebbi, angol nyelvű példányát kerestem a neten, de kutakodás közben rátaláltam egy csomó finomság leírására, amely az Anne regényekben szerepel.

Az én személyes kedvencem, Miss Lavender fánkja, aminek a receptje a következő:

"Ingredients

2 heaping teaspoons baking powder

1 quart flour

2 eggs

1 cup sugar

1/2 cup new milk (or half cream half milk)

Directions

1. Mix, by sifting 2 or 3 times, baking powder with flour.

2. Beat 2 eggs with sugar, add milk, and flavor with nutmeg.

3. Mix all together, reserving a little flour for rolling out.

4. Fry in hot lard, and when cold roll in powdered sugar."

Mindenképp kipróbálandó!
A további, nagy sóhajokra és nyeldesésekre késztető receptet, itt megtalálhatod: http://www.lmm-anne.net/archives/category/recipes
Plusz egy csemege: Raspberry Cordial
A receptek könyv formájában is megjelentek, Kate Macdonald tollából, melyet meg is vásárolhatsz, akár itt is.

November 18 - A nők egyetemi tanulmányainak engedélyezése

Tegnap, november 18-án volt 117 éve, hogy a nők egyetemi tanulmányait az 1895. évi Királyi Rezolúció lehetővé tette. Minden nőnek, aki egyetemi tanulmányokat óhajtott folytatni, ilyen értelmű kérvényt kellett benyújtania a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumhoz. Az érettségi bizonyítvány alapfeltétel volt. Több, mint 50 évnek kellett eltelnie az első csatározásoktól a határozat elfogadásáig és még egyszer 50 évnek addig, amíg minden világi egyetemi kar megnyílt a nők előtt.

Az intézkedést másfél évtized késéssel hozták, összehasonlítva a világ sok más országával (Londonban 1878-tól, Párizsban 1888-tól, Svédországban 1873-tól, Dániában 1875-től, Olaszországban 1875-től, Hollandiában 1878-tól, Belgiumban 1882-től járhattak nők egyetemre), de akkor országos szinten és nem egyetemenként és tartományonként eltérően, mint sok más országban. A korszak kulturális és oktatási kérdéseinek szabályozására hazánkban az osztrák fejlődés mindig jelentős hatással volt. A Monarchia osztrák részében két évvel később engedélyezték a nők egyetemi tanulmányait, mint Magyarországon. Ezt a recepciót színvonalasnak és némileg megkésettnek lehet tekinteni.

Kísérletek

A kérdés először az 1830-as években vetődött fel, mint a nők általános oktatásának része. Az egyik első vita Kultsár István egy cikke nyomán indult.(Kultsár István (1822): A leánykák házi neveléséről. Hasznos Mulatságok. II.) Ebben ostorozza a leányok hajlamát a felületességre. Válaszként Karacsné Takács Éva -aki író volt és Karacs Teréznek, a nőnevelés egyik magyarországi úttörőjének édesanyja, maga is számos cikket írt a nők tanulásáról és jogairól- írt cikket a Tudományos Gyűjtemény című lapba. Szerinte ahhoz, hogy a lányok a divaton kívül más iránt is érdeklődjenek: „taníttassék leányaitoknak – úgymond a tudományokból annyi, hogy maguk tudjanak gondolkozni, maguk ítélni tetteik jó vagy rossz voltáról.” Szerinte a nők számára is biztosítani kellene a tanulás lehetőségét; akkor a férfiakéhoz hasonló eredményeket érnének el a tudományban: „Ha az asszonyoknak nevelésére olyan kedvező intézetek volnának, mint a férfiakéra, vagy ha nem tartatnék vakmerőségnek, azt mondanám: hogyha az asszonynak a babonás illendőség nem tiltaná a férjfiakat nevelő intézetek boldogításában részesülni, akkor reménylem, több tudományok egészen új színt vennének magokra; kivált a Psychologiára, a Poésisre és a természettudományokra olyan világosság jönne meg, mint Kopernikus és Newton által az ég systémájára nézve. Ha az asszonyi nemnek hasonló pallérozódása lészen a férjfiakkal, akkor meg fogják ezek az ő érdemeik betsét ismerni.”

(Takács Éva (1825): Barátnémhoz írt második levelem ismét nemünk ügyében)

Önmagában az a tény, hogy egy nő cikket írt egy tudományos folyóiratba, felháborodást váltott ki. Az ellenző érvek egy jellemző csoportja szerint: „Az asszonyoknak elég munkát ád az ő eredeti rendeltetésük, úgymint a Magzatok jó nevelése és a ház belső dolgainak jól intézett igazgatása. A pennát bízzák a férjfiakra – A Könyvírók, Critikusok sorába ne törekedjék. Jusson eszébe a páva tollba öltöztetett Szajkó. Nem mind lehet az Anna Schurmannd vagy Stael Asszony, aki elbírja az írói tollat. Elég, ha követheti Corneliát. Ne kössön fegyvert az oldalára, se ne politizáljon: hanem neveljen Gracchusokat a Hazának.” (Az idézett mű a Tudományos Gyűjteményben jelent meg 1824-ben, Mi a pedantizmus? cím alatt, szerzője azonban ismeretlen, írásához csak monogramját adta: K.J.)

A vita során Takács Éva egyik válaszában ezt írta: „Hogy pedig asszonynak ne volna jussa valamely dologról ítéletet kimondani vagy leírni, azt én addig nem hiszem, míg a mennyből jött kirekesztő privilégiumot nem látom.”

Válaszul ellenfelei összeállítottak neki egy „mennyből jött” kirekesztő privilégiumot bibliai idézetekből arra vonatkozólag, hogy „az asszony népek a gyülekezetben hallgassanak”. Végül a folyóirat olyan sok cikket kapott a „nők és a tudomány” témájában, hogy a főszerkesztő, Thaisz Endre, a vitát berekesztette és megígérte, hogy ezeket külön kötetben leközli.(Thaisz Endre (1827): Jelentés a szép Nem jussainak védelmezéséről)

A kötet azonban sohasem jelent meg.

A Magyar Orvosok és Természetvizsgálók Vándorgyűlései, amelyet 1841-ben alapítottak, laza tudományos szervezet volt, amely sohasem rekesztette ki a nőket a részvételből.

A nők közül az első előadást Geöcze Sarolta tartotta „Természettudomány és társadalom” címmel 1892-ben.

A Királyi Magyar Természettudományi Társulatot ugyanabban az évben alapították, mint a Magyar Orvosok és Természetvizsgálók Vándorgyűléseit. Nők 1873-tól lehettek tagjai a Társulatnak. A döntést hosszas vita előzte meg. Nemsokára azonban, már 1872-ben, a Társulat 30. közgyűlésén báró Eötvös József javasolta, hogy az alapszabályokban az egyesületi tagokról szóló részt úgy változtassák meg, hogy a „férfiak” szó helyett „egyének” álljon benne, és így nők is tagjai lehessenek a társulatnak. Szavazáskor a közgyűlés résztvevői közül 40 fő az indítvány ellen, 40 pedig mellette szavazott, így ekkor még az alapszabály változatlan maradt. A következő közgyűlés újratárgyalta a javaslatot, amelyet ezúttal elfogadtak.

A Társulat első 10 női tagja között találjuk Zirzen Jankát (1824–1904), a magyar nőnevelés kiemelkedő alakját.

Indul a mandula

Az első, egyetemi diplomás magyar nő Hugonnay Vilma dr. volt (1847–1922). Ő volt az első nő, akinek cikkei a Királyi Magyar Természettudományi Társulat lapjában megjelentek, s mellesleg róla írta Kertász Erzsébet a Vilma doktorasszony c. regényét.

Zirzen Janka és Hugonnay Vilma elképzelései és céljai nagyon különböző fogadtatásban részesültek a kortársaktól. A teljes életét munkájának szentelő tanárnő -mint köztiszteletben álló különc- figurája elfogadást érdemelt. A családos asszony, aki saját orvosi praxist akart, nem volt elfogadható. Magas társadalmi rangja őt is köztiszteletben álló különccé emelte, de diplomáját csak több mint egy évtized után tudta honosítani.

Az 1895. évi Királyi Rezolúciót követően, a nők egyetemi tanulmányainak első éveiben a tanárok és mindkét nembeli hallgatók a kölcsönös tisztelet jegyében működtek együtt. Ez az állapot 1903-ig tartott, amikor is a női hallgatók elérték az összes hallgatói létszám 10%-át. A nők egyetemi tanulmányai ekkor koncepcionális kérdésből kenyérkereseti kérdéssé alakultak. 1903-tól kezdve azok a nők, akik középiskoláikat nem kitűnő eredménnyel végezték, csak vendéghallgatóként kezdhették meg egyetemi tanulmányaikat és csak vizsgáik eredményeinek függvényében válhattak rendes hallgatókká az első szemeszter végén. Azok felvételét, akik a középiskolát éppen csak elfogadható eredménnyel zárták, a vallás- és közoktatásügyi miniszter nem javasolta. Az I. világháború előtt a nők egyetemi mozgalma ennek a korlátozásnak eltörléséért küzdött, továbbá azért, hogy a jogi és műszaki tanulmányok is lehetővé váljanak a nők számára. Néhány év múlva a korlátozást valóban eltörölték, azonban a tanulmányi lehetőségek kiszélesítésére csak sokkal később került sor.

Másfelől a közvélemény hamarosan megváltozott. Már 1890-ben írt György Aladár, a közoktatás kiváló szakértője a problémáról, mondván, baglyokat vinne Athénbe, ha hangsúlyozni kívánná a nőnevelés javításának szükségességét.

A témában még többet olvashatsz itt: http://www.sote.hu/egyetem/tortenet.php
és itt: http://taneszkozfigyelo.fw.hu/tanfigy10/kisszsuzsanna.html

Forrás: wikipedia, otka.hu, Vámos Éva, Kereszty Orsolya

Irodalmi karcolatok: Woolf Orlandója és Békássy Éva

Arról, hogy ki is volt Virginia Woolf Orlandója, alias Vita Sackville-West, s hogy némi kapcsolatba is került Békássy Évával, már írtam korábban itt.

Aztán ma eszembe jutott, hogy olvastam egy egyedülálló és hiánypótló írást is a költőnő kalandos életéről Wiener-Sennyey Tibor tolmácsolásában, amit érdemes tartok tovább osztani.

Íme:

"Békássy Ferenc írásainak kiadása közben megismertem a Békássy-család több ágát is. A család meglehetősen kiterjedt, hiszen Bezerédj Emmának és Békássy Istvánnak hét gyereke volt, melyből kettőt veszítettek el: az elsőt, Miklóst – még gyermekként, és Ferencet, aki huszonkét esztendősen, 1915-ben, huszárönkéntesként halt hősi halált a világháborúban. 

Hangsúlyoznám: nem vagyok családtörténész, sem családtag, s engem a szükségesnél jobban nem érdekelt sose a Békássy-család története, sokkal inkább irodalmi hagyatékuk. Farkas Zsófiának szeretném mindenekelőtt megköszönni, hogy rendelkezésemre bocsátotta az egyik Békássy hagyatékát, ahonnan előkerült egy Weöres Sándor-levél is. Az említett levél azonban felhívta a figyelmemet, arra, akinek az szólt: Békássy Ferenc húgára.

„Kedves Éva Néném,

örömmel köszönöm levelét, szép fordításait és főként saját költeményeit. Nem is sejtettem, hogy Rómában ilyen kiváló magyar költőnőnk él. Kár, hogy mikor tavaly két hónapot Rómában töltöttem, nem tudtam, hogy a „Sennyei tölgyhöz” poétája létezik s éppen az Örök Városban.

Békássy Ferenc verseivel most újra foglalkozik egy irodalmárunk, Gál István. Méltatlanul elfelejtett, színes, zamatos költészete talán újra kiadásra kerül. Addig is, Babits tanulmánya őt emlékezetben tartja. Remélem, hogy Éva Néném költészete is könyvbe gyűjtődik, talán valamely nyugati kiadónál, talán Pesten.

Dr. Gál István barátom címe: Budapest V. Városház u. 16. Érdeklődni fogok, mennyire jutott a munkájával; Éva Néném is írhatna neki, ha jónak látja.

Holnap utazom közös pátriánkba, Vas megyébe, tíz napra. Úgy tudom, rokonok vagyunk, Niczky és Ostffy családon át, de legalább is mint vasmegyei nemesek, a múltban, a történelemben. Kezét csókolja szerető híve

W. Sándor

Budapest, 1971. máj. 20.”

 Ebből a kevésből is nagyon sok minden kiderül. Valószínűleg nem ez volt az első levél, tehát Éva és Weöres már korábban is tartották a kapcsolatot. Nem beszélek arról mekkora jelentősége volt számomra Weöres elismerő mondatának Békássy Ferencről, s ha előbb kerül elő – bizonyosan ráírjuk a könyvre. Hanem több fontos dolog is világossá lesz, egyrészt, hogy Éva ekkor (1971-ben) Rómában élő költő és fordító, másrészt, hogy van egy „Sennyei tölgyhöz” című verse, harmadrészt, hogy Weöres rokonnak érzi a Békássy családot. Ez utóbbival van a legkevesebb dolgunk, hiszen pusztán csak az a tény, hogy Ferenc némely versét én kimondottan előzménynek és hasonló világúnak éreztem, mint sok Weöres-költeményt, szerintem inkább fontosabb, még ha nem is oly „érdekes”. Valahol úgyis minden rokona egymásnak. Ahogy most Zsennyére érkeztem, a Somló-hegynél heves eső csapott le rám, és kinézve a kertre, most is ez a nagy, nyári eső ömlik, s azt juttatja az eszembe, hogy e súlyos cseppek mossák bele a holtakat a földbe, mossák bele Weöres Sándort és Békássy Ferencet. De ez a nagy és örök eső mossa bele az élők lépéseinek zörejét, elhagyott tárgyaikat, és álmaikat is. Mígnem megadva magukat ennek az esőnek, az élők is átadják testüket, s nem marad utánuk más, csak lépesek zörejének visszhangja, elfelejtett tárgyak, és kóbor álmaik. Mi, régi történetek nagy hallgatói, semmi mást nem tehetünk, csak fülelünk merre jártak ők, gyűjtjük, amit elvesztettek, és olvassuk álmaik. A nekünk itt hagyott töredékekből és emlékfoszlányokból pedig nem csak őket, hanem magunkat is jobban megismerjük és megértjük.

Békássy Éva életének felidézéséhez két remek dokumentum is nagy segítségünkre lehet. Az egyik egy 16 oldalas, 1947. október 17-én keltezett levél Vita-Sackville-Westhez, a másik egy rövid és vázlatos, szakmai életrajz tíz évvel későbbről, amelyet Münchenben írt. A későbbi eseményeket a gondosan elkészített fotóalbumja és a család segítségével sikerült rekonstruálni. 1898. február 24-én született, akárcsak Ferenc, a zsennyei kastélyban. 1910-ig otthon tanul, majd akárcsak testvéreit, őt is beíratják a híres, angliai, koedukált iskolába, a Bedalesbe. Ebből az időszakból, egy nagyon szép fotónk van Ferencről, Istvánról és Éváról. Csak az utóbbi időben derült ki számomra, hogy a képen Éva is szerepel. Amikor a mi Békássy-kiadásunkba vettük át egy cambridge-i könyvből, nem is sejtettem, hogy a fotót megvágták, s hogy a kép alján, egy esernyőre támaszkodva, Ferencre felnézve és mosolyogva ott van mostani történetünk hősnője. 1916-ban befejezi az iskolát, Drezdába utazik, ahol rajzolást kezd tanulni, de 1917-től egészen 1919-ig már Itáliában találjuk, Genovában, ahol filozófiát tanul. 1921-ben még egy évet tölt Olaszországban, majd Angliába utazik nyárra, testvére farmjára, Suffolkba. 1924 táján Norvégiában utazik, majd 1925-ben hazatérve megismerkedik első férjével, egy erdélyi gróffal, Kornis Károllyal.

A családi legendárium megemlékezik arról, hogy Éva szenvedélyes autóvezető volt, talán az első a magyar nők között. Imádta a repülést is, így került kapcsolatba Almássy Lászlóval, az úszók barlangjának későbbi felfedezőjével, a még későbbi „angol beteggel”, akivel állítólag nem csak közösen repültek, hanem valami halvány románc is kezdett kibontakozni köztük. Ám Éva nem hozzá, hanem az erdélyi grófhoz ment feleségül. Ebből az időből van egy gyönyörű fotónk róla, ahol szeretett sportkocsijában ül, és rettentően melankolikus. A huszonhét éves Éva beleugrik egy házasságba, mely nem lesz éppen zökkenőmentes. Kornis szentbenedeki kastélyában laknak, férje előző házasságból lévő két gyermekét neveli 15 évig, közben több utazást tesznek a Duna-deltához és a Fekete-tengerhez, ahol ornitológiai tanulmányokat folytat, a gólyákat figyeli meg, teljes átéléssel. „10 madár” című kis versciklusában írja: „Madár vagy-e te gólya / vagy varázsló vagy, madár? / Magános mágusa a rétnek / sereges vándora a légnek, / idő előtti ős madár / tiéd a széles nagy határ.” – ezek a versei talán ebből az időből származnak, míg a Weöres Sándor által említett „A sennyei tölgyhöz” és a „Sennyei álom” egyelőre megfejthetetlen, hogy pontosan mikor is íródtak, mindenesetre akárcsak a „Weöres Sándornak” című Zsennyét és környékét írják le, tehát joggal tekinthetjük őket az első és külön ciklusnak. Utóbbi versét egyébként így fejezi be Kám, Jeli, Tana, Kőszef, Rátót, Bozsok, a Fekete Völgy, az Írottkő említése után: 

„Így bolyongok, míg végtére / Álomlábon hazatérve / (Jaj, mert másképp nem lehetett), / Borjúskerti sírok felett / Sennyén játszom kísértet.” 

– ettől azonban még nagyon messze vagyunk, hiszen miután 1940-ben végleg tönkremegy kapcsolata Kornis gróffal, aki, ahogy Vita-Sakcwillenek írja: „halálra itta magát”. Talán ekkor írta „Erdélyi körhinta” című versét, melyet így zár le: „Az életem repül az áron, / jaj, hová szállt héttornyú váram, / ne légyen volt minden csak álom. / Állítsátok meg a világot, / mára elég volt, most már kiszállok.”

Elhagyja Erdélyt, s a Badacsonyban vesz házat, ahol megismerkedik az aradi származású, Mike József doktorral. Összeházasodnak, s a háború alatt második férjének segít, orvosi és tudományos tanulmányokat fordít a kolozsvári egyetem számára. Ezt a badacsonyi időszakot tartja később élete legszebb szakaszának, de végül keserű versében, a „Búcsú a Balatontól” címűben válik el szeretett vidékétől. 1944–45 környékén a zsidóüldözésekkel végképp nem egyetértő Éva és Mike Bergenbe menekül, ahol angolt tanít. Férje Dél-Amerikába akar menni, ő azonban nem szívesen hagyná el végleg Európát, így elválnak útjaik, s 1946 telén, egymaga mássza meg a Dolomitokat, és szökik Ausztriából Olaszországba. 48-éves ekkor, s talán e nehéz túra alatt fogalmazódott meg benne a „Pásztorok éneklik a Dolomitokban” című verse, amiben így sóhajt fel: „Óriási sziklahegy, hogyha lelked volna / az egész esztendő csupa május volna, / a sok nyíló virág mind gyöngyvirág volna, / nagy gránit hatalmad rég leomlott volna.” Az egész verset végigkísérő „volna” jól hangsúlyozza a reménytelennek tűnő helyzetet. Békássy Éva, mindent hátrahagyva, semmi és senki nélkül, két félrecsúszott házasság után, két világégéssel a háta mögött menekült a téli hegyeken át Olaszországba. Valójában e rettentő utazás alatt érik igazi költővé.

Megemlékezik arról, hogy testvéreivel kisgyerekkorában gyakran játszották azt a zsennyei kertben, hogy botra dőlt, reszkető vándorok, akiknek semmijük sincsen, éhesek és fáznak, de megpillantanak egy kedves házat a sűrű erdő mélyén, ahonnan már a kutya is barátságosan elébük szalad. Az első kopogásra a ház úrnője nyit ajtót (aki mellesleg édesanyjuk, Bezerédj Emma volt), aki enni és inni ad, szállást ad a vándoroknak. A gyerekkor játékából valóság lett. Éva átért Itáliába, az első házba összeroskadva és megtörve kopogott be, ahol befogadták, s így életben maradt. Nem sokkal később írja hosszú levelét Vita Sackville Westnek, a híres angol írónőnek, aki nem mellesleg testvére, Ferenc barátjának és angol verseinek kiadójának, Virginia Woolfnak volt a barátnője, talán ezért is fordult éppen hozzá, megalázkodva és könyörögve, hogy segítsen neki útlevélhez jutni, hogy visszatérhessen Angliába, ahol bármilyen munkát elvállalna. Legfőbb érve, hogy miért is segítsen neki a levél címzettje mert „You are a poet – you understand. Please help me if you can and God bless you for it.” – Bár válasz és levélváltás következik, a tényleges segítség elmarad.

Éva ezután – kisebb kihagyással – Rómában él, és ide köthető költészetének legszebb vonulata. A római versek nem csak messze kiemelkednek kiadatlan és elfelejtett hagyatékából, hanem bizonyítékai annak a metafizikai érzékenységgel megélt kapcsolatnak, amit ő az Örök Várossal és a Földközi-tengerrel alakított ki. Ezek a versei a legszebbek. Olvassuk el „A tenger fölött” címűt: „A tenger fölött futnak a felhők / fehéren, sugaras szegéllyel. / Nézi halszagú szerelmem / ki hálóját javítja / a régi Ostiában. / De nem sejti, jaj nem sejti / hogy én is már / aranyos felhőként / zivatarokat görgetek / A Tirréni tenger fölött.” – e rövidke vers jól mutatja az érett, de a dolgok iránt még mindig gyermeki érdeklődést mutató nő sajátos mélabúját. A római életét csak egy viszonylag rövid szakasz zavarja meg, 1953-tól egészen 1957-ig a Szabad Európa rádiónak dolgozik, majd a később, időről-időre hazajár, s ekkor ismeri meg személyesen a Weöres házaspárt. Rómában a hetvenes évek elején írja a római versek közül is a legszebbeket, például a „Bús ének a Regina Coeliből” címűt, melyet külön tanulmányban lenne érdemes elemezni, s mely látszólagos könnyedsége mögött valódi tragédiák sora húzódik meg vezérfonálként. Talán olvasóm is felsóhajt majd és egyetért, hogy ennyi viszontagság után joggal volt kegyes az ég hősnőnkhöz, s nem irigyeljük azt a boldogságot, amit Rómában megismert Norbert von Geschertől kaphatott. A szoros barátságot, mivel Norbert felesége 1976-ben meghalt, időskori szerelem követte. Békássy Éva 80 évesen hozzámegy harmadik férjéhez. Közös utazásokat tesznek Görögországba, és más tengerparti helyekre. 1984-ben Dél-Tirolba költöznek, Meranóba, ahol együtt élnek egészen Norbert 1990-ben bekövetkezett haláláig. Ekkor Éva Bécsbe költözik, a Máltai Lovagrend Idősotthonába, ahol nem sokkal 99-dik születésnapja után, 1997. május 23-án délben meghal.

Egy hasonlattal érzékeltetve Békássy Ferencet mindig öreg léleknek láttam, aki megsejtette, hogy nincs túl sok ideje üzenetének megfogalmazására, míg húga, Éva sokkal inkább egy fiatal léleknek tűnik szememben, aki viszont idősödve ért költővé, s talán ahol Ferenc befejezte, ott Éva folytatta. Örök gyereksége a legnagyobb nehézségeken is átsegítette, soha nem adta fel hitét a boldog életben, és soha nem állt meg. Pályája végül nem tragikus, hanem sokkal inkább nagy ívű és jó értelemben önmegvalósító. Közös volt kettőjükben azonban, s talán a régi magyar családok sajátja lehetett ez, az európai érdeklődés, a különleges életút, és az örök nyitottság. Talán bátyja sikerén felindulva érdemes lenne a szélesebb közönséggel is megismertetni az elfelejtett Békássy Évát, bár nem minden verse világirodalmi szintű természetesen, de ő maga is része annak a nagy párbeszédnek, amit mi magyarok folytatunk sokszor reménytelenül, néha különös sikerrel az egész világgal. Éppen ezért érdemes volna vékonyka életművét kiadni, s mivel szerencsékre szenvedélyes fotográfus volt, erős képanyaggal megtámogatni, és visszaadni a magyar irodalomnak egy költőnőt. Ha mi nem emlékezünk rá, senki sem fog."

Mitológia a' la Gaiman

Mitológia bizony, még hozzá pókokkal, Gaiman módra.

Fülszöveg:

"Kövér Charlie Nancy normális élete kizökken abban a pillanatban, ahogy apja meghal egy karaokeszínpadon Floridában. Charlie nem tudta, hogy az apja egy isten. És nem is sejtette, hogy van egy testvére. Ez a testvér most bekopogtat hozzá, hogy sokkal érdekesebbé tegye Kövér Charlie életét. És sokkal, de sokkal veszélyesebbé…"

Summa:

Ez volt Gaiman első könyve amit olvastam, ezt is afféle szolíd belső kényszerre, mert „mi az, hogy te még nem olvastad, mikor olyan szuper, isteni, fantasztikus, mindegyik regényét sírva fogod majd követelni”, amit a környezetem sugallt egy ideje. 

Nohát: úgy vagyok ezzel a könyvvel mint amikor a barátnőid mindannyian rajongana egy pasiért, aki szívdöglesztő, humoros, jóképű, kedves, stb. Te pedig mikor végre megismered, rájössz…hogy még mindig nem tudod mi a francot esznek rajta. Ami miatt másnak az összetettség élvezete, az nekem ebben a könyvben bizony zagyvaság a hókuszpókusz, meg a krimi, meg a romantika és sorolhatnám. 

Bővebben:

Őszintén szólva, a könyv egyharmadáig egyáltalán nem tetszett. Ehhez semmi köze nincs annak, ahogyan a könyv meg van írva (Gaiman már említett humora, a regény első harmadában is tündököl, és rendkívül ötletei több, mint lenyűgözőek), ez sokkal inkább másnak tudható be. Kicsit idegesített, hogy Kövér Charlie és család tagjai olyan sután-bután, esetlenül kezelik kapcsolataikat, valamint hogy szinte megállás nélkül meg akarták keseríteni egymás életét. A szüntelen vitázás konkrétan kezdett az agyamra menni. Aztán ott volt még maga a sztori, no meg Charlie személyisége, ami ugyan nem rossz, de engem nem vonzott különösebben.

Kövér Charlie-ról:

"Nem volt kövér. Őszintén szólva még csak dundi sem volt, inkább kontúrosan petyhüdt."

Aztán amikor ezen túljutottam -úgy nagyjából a felétől-, boldog voltam, hogy tovább olvastam a történetet, mert az egész rendkívül szórakoztatóvá vált. Maga a "forgatókönyv" változott meg, ami olybá tűnt, hogy szinte két cselekményi szálra bontja a művet, Charlie és a Pók kapcsolatára, illetve minden másra. Ez a minden más ami átveszi aztán az irányítást, és teszi igazán érdekessé, olvasmányossá a kötetet. Az események olyan fordulatot vesznek, hogy Pók és Charlie kénytelenek testvérekként viselkedni, összetartani, ahelyett, hogy egymást szekálnák, s ami miatt lényegesen jobban szívembe zártam Kövér Charliet.

Ami pedig végképp megfordít minden addigi érzelmet az emberben, az szerintem a könyv vége. Charlie akkora metamorfózison megy át, hogy egy teljesen unszimpatikus, magatehetetlen kis lúzerből, egy gigányi bátorságra szert tevő, briliáns fickó lesz. Arról nem is beszélve, hogy vannak olyan befejezések, amelyek boldoggá teszik az embert, vannak olyanok amelyek elgondolkodtatják, vannak, amelyek a meglepetés erejével hatnak, vannak ami után pedig csak ül az ember és bámul maga elé. De hogy ezt így komplexen megkapja...no, az viszonylag nem túl gyakori. De itt pont ez ért utól. :)

Szóval van benne tényleg valami vonzó, ami a kissé túlontúl csavaros mitológiai szál, meg a fáradt kis félvigyorra fakasztó poénok, plusz egy rész Charlie, de kábé ugyanennyi az is ami nem.
A humorát azt díjaztam…de nem illünk egymáshoz. Ez van:)

Egyik kedvenc idézet:

"– Első alkalom – állapította meg a rendőr. – Sajnálom. – Drog? – Nem, köszönöm."

Érdekesség: Nem igen találkoztam még olyan könyvvel, amiben ennyi zene szól. Íme néhány belőlük:

 „Most mind együtt énekeltek, a férfi, a fiú és a sellő. Elénekelték a The Lady is a Tramp-et és a Yellow Submarine-t, majd Marcus megtanította a sellőnek a Flintstones főcímdalát." 

„Együtt fújták a Sárga madarat, mert azon a héten ez volt Marcus kedvence, aztán a Zombie jamboree-t, ami a második kedvenc, és a She'll Be Coming Round the Mountain-t, ami a harmadik." 

"A sötétségből dühös és frusztrált bődülés hangzott. 

Pók elkezdte dúdolni a Tiger Rag-et. Régi dal, lehet vele tigrist cukkolni. "Ott a tigris, hol a tigris?" 

„Az asztalt meglepte az énekes, a főpincér és több pincérnő, felrántották Daisyt, és a terem közepére húzták. Odavitték Kövér Charlie-hoz, és ahogy a zenekar elkezdte az I Just Called to Say I Love You-t, Kövér Charlie átkarolta." 

„Gyönyörű nő volt, vörös flitteres ruhája elkapta a fényt és csillogott mozgás közben. Jobb volt a bandánál. Kövér Charlie szerette volna, ha visszamegy a színpadra és tovább énekli az örökzöldeket – a Night and Day és a különösen átélt Spoonful of Sugar nagyon tetszett neki – …" 

Plusz egy csemege, szintén krlany kapcsán: a szuzafon

Értékelés:5/3
Az Agave Könyvek 2009-es kiadását olvastam 278 oldalon.
Fordította: Pék Zoltán
Eredeti cím és megjelenés: Anansi Boys, 2005

Steve Berry: A templomosok öröksége

Gyorsan megnéztem mi is a könyv hivatalos műfaja: kultúrtörténeti krimi. Nos, hogy Berry miért lett kikiáltva ennek egyik legkiválóbb írójává: maximálisan megértettem. Tökéletesen vált helyszínt, cselekménnyel jellemez szereplőt, végtelenül izgalmasan mutat be régi történelmet. Ahogy előre halad az ember a könyvben, akaratlanul is összehasonlítja Dan Brown Da Vinci-kódjával. Ez jobb! Klasszisokkal! Úgy tudnám megfogalmazni: kevésbé hatásvadász és sokkal „szerethetőbb”. Nincs vakmerő "Jézusnak gyerek volt és az a csaj melletted az ő leszármazottja" baromság és összecsapott befejezés. 

A polgári foglalkozását tekintve gyakorló jogász Berry egy olyan műfajt képvisel, aminek jelenleg Dan Brown művei ülnek a trónján. Az Angyalok és démonok, valamint az A Da Vinci Kód sikerét bár világszerte próbálják ostromolni, eddig nem sokan értek fel a trónbitorló Brown székének pereméig.

Valójában azt mondanám ez a két (illetve az Elveszett Jelkép-pel kiegészülve immár három), különböző vallási és kultúrkörök - általában a római katolikusok - legszentebb tanait teljesen másképp, a tudomány álarca mögé bújva magyarázó, éppen ezért hatalmas vitákat kiváltó regény valami hihetetlen reklámot csinált a kultúrtörténeti krimi műfajának. Jómagam is nagyon szeretem ezeket a könyveket, és a belőlük készült szerintem kiváló filmek is a kedvenceim közé tartoznak. Nem találkoztam nagyon hosszú ideje az ő összetettségüket, akár hihetőnek is elfogadható ál/tudományos megalapozottságukat, fordulatos cselekményvezetésüket akár csak megközelíteni képes alkotással. Egészen mostanáig...

Vigyázz spoiler!

Berry ugyan azt a műfajt képviseli, mint Brown utolsó három írása. Neki is megvan a maga legkedveltebb hőse, akit jelen esetben nem Robert Langdonnak, hanem Cotton Malonenak hívnak. Malone nem elismert szimbólumkutató egyetemi professzor, hanem jogász, aki lehúzott tizenkét évet az USA külügyminisztériumának egyik titkos ügyosztályán, mint operatív ügynök. Főnöknője a Magellán Ügyosztály megalakulásakor személyesen választotta ki elsőként a feladatra a talpraesett, dörzsölt fickót, aki azt megelőzően már kilenc éve szolgált a haditengerészet ügyészségén.

Egy rosszul sikerült akció során aztán a No1 ügynök Malone megsebesül Mexikóvárosban egy tűzharcban, amikor fegyveresek könyörtelenül kivégeznek egy bírónőt az amerikai nagykövetség előtti parkban, és ha már véletlenül ott volt, akkor az éppen vele ebédelő dán diplomatát is. Saját, az anyjával élő tizennégy éves fiára gondolva, az állandó ébrenléttől, készültségtől és életveszélytől besokallt Malone kilép a külügy kötelékéből, és Dániába költözik. Döntésében sokat segít az, hogy a Mexikóban lelőtt diplomata világviszonylatban is kőgazdag, nagyhatalmú apja hálából, amiért ő legalább próbált tenni valamit fia érdekében, és a négy támadóból hármat kiiktatott mielőtt maga is golyót kapott, neki ajándékoz egy kis könyvesboltot Koppenhágában.

A civilben az olvasás és a könyvek megszállottja, Malone, tehát maga mögött hagyva a múltat békésebb vizekre hajózik, és könyvritkaságok kereskedelmével foglalatoskodik az öreg kontinensen. Már egy éve él itt, mikor üzenetet kap volt főnökétől, Stephanie Nelle-től, miszerint a hölgy hamarosan Koppenhágába érkezik egy-két napra vakációja során, és szívesen inna vele egy kávét a régi idők emlékére. Ez az üzenet indítja meg a regény fordulatos, izgalmas, remekül átgondolt, és rengeteg utazás és kutatómunka után kiválóan megírt cselekményét, melyben egy kétszáz éves rejtvény megfejtése, no és persze a teljes nyugati civilizációt megalapozó keresztény vallásnak a rejtélyes Templomos Lovagrend által egykoron őrzött, mára azonban elveszett legnagyobb titkának a felkutatása a tét.

Spolier vége

Mindig gondban vagyok, hogy mennyit árulhatok el egy-egy történetből. Egyrészt szeretnék kedvet is csinálni hozzá, másrészt nem is akarom elvenni azt a túl sok információ kiadásával. Itt most  - még ha nehezen is - megállnék ezen a ponton. A cselekmény már a legelső oldalon beindul, nem kell a százötvenedik oldalig várni rá, és az utolsó lapig tart a pörgés. Közben eljutunk Dániába, és Dél-Franciaország számos kisebb-nagyobb városába, sokszázados titkosírás megfejtésén törjük a fejünket, és azon, hogy mi lehet az összefüggés egy XIX. századi pap hihetetlen, máig megmagyarázhatatlan gazdagsága, egy XX. századi történész-író furcsa öngyilkossága, és az 1307. október 13-án felszámolt Templomos Lovagrend azóta elveszett Nagy Öröksége között. A golyók csak úgy süvítenek, és mi nem tudjuk egyértelműen, hogy kik is a sakktábla szereplői, és ki kivel van mindeközben.

És a befejezés! Külön szimpatikus volt, hogy írt egy Utószót, amiben részletesen leírja milyen infot honnan szedett, ill. mely momentumok azok, amik csak az ő képzeletéből származnak. A legjobban az tetszett, ahogyan a valóban létező Bibliai ellentmondásokat, s egyúttal a nagy Titkot/Örökséget megoldotta. Kiváló! Már az ember kezdi sajnálni, hogy mindez csak a képzelet szüleménye, amikor az író az Utószóban eljut egyúttal a regény utolsó mondatához is, mely valóban X. Leótól származik és nem fikció: „Jó szolgálatot tett nekünk ez a mítosz Krisztusról”. Hát nem brilliáns?:)

Berry stílusa nekem nagyon tetszik, és történetszerkesztése is ragyogó. Szeretem, hogy általában nincsenek  iszonyú hosszú fejezetei, hanem rövidebb, 5-6 oldalas részekre tagolódik a regény még egy hosszabb fejezeten belül is. Minden úgy van kitalálva, hogy a legnagyobb feszültségben tartsa az olvasót. A könyv egyébként meglehetősen hosszú: 639 oldal + 5 oldal írói utószó a valóságtartalommal és az elvégzett kutatómunkával kapcsolatban.

A helyszínek, múltbéli események, történelmi személyek, épületek, műtárgyak mind valósak, csak a regény aktív szereplői, és a köré épített történet fikció. Ez ugyan műfaji sajátosság, de Berry művein érződik a rengeteg kutatás. Ezt egyébként az említett utószóban el is ismeri, és le is írja ő maga is.

A történet gyakorlatilag nagyon sok szempontból az A Da Vinci Kód tükörképe, annak szinte testvérműve. Itt azonban más a konklúzió, ami nem kevésbé rengeti meg alapjaiban a teljes keresztény hitet, mint a másik. A fülszöveg szerint izgalmasabb az említett elődnél, és ez nem is nagy túlzás. Nekem jobban is tetszett, mint Brown remeke. Minden kétséget kizáróan Berry lenne most Brown, ha nem késik egy pár évet hozzá képest. Így azonban csak a kettes számú író a műfajban, pedig megérdemelné akár az elsőséget is.

Kedvenc idézet a könyvből:

"Az emberi elmének az az igénye, hogy választ kapjon mindenre, még az olyan kérdésekre is, amelyekre nincs válasz..."

Az írónak eddig nyolc kötete jelent meg magyarul, ebből 6 a Cottone Malone-sorozat tagja (A templomosok öröksége, Alexandria-link, A velencei árulás, Nagy Károly nyomában, Vérbosszú Párizsban, A császár sírja).

Ez utóbbi kapcsán interjú a szerzővel:

http://youtu.be/VV__I0GFEHg

Az Ulpius kiadó 2010-es kiadását olvastam 648 oldalon.

Fordította: Lantos István

Eredeti cím és megjelenés: The Templar Legacy, 2006