Hillary Jordan - Mudbound (Sárfészek)

Jordan díjnyertes debütáló regénye a Sárfészek, nyugodtan lehetne az előítélet könyve. Találkozhatunk benne apróbb megnyilvánulásaival, enyhe kis fintoraival, mely kimerülhet egy megvető szájhúzásban, de össze is rezzenhetünk a lapokon eluralkodó önkényességbe forduló brutalitást olvasva. A könyv 1946-ban, a második világháború után játszódik, Mississippi állam deltavidékén, ahol az emberek sorsát a mezőgazdaság, a birtok, a föld és a háborús élmények határozzák meg.

Hol van már 1861 és a Konföderáció, és hol van például Alexander Stephens, aki szerint "a négerek nem egyenlőek a fehér emberekkel; hogy a rabszolgaság – alárendelés a feljebbvaló fajnak – a természetes és általános életformájuk." - gondolhatnánk. Rossz hírem van. Itt van mind. Itt burjánzik végig 320 oldalon, hiába "írunk" 1861-et.

Ami elsőként megfogott a regényben, az Jordan írásmódja. A téma ugyanis lássuk be, annak szélsőséges és köztudottan érzelmeket kiváltó mivolta miatt -rabszolgaság, elnyomás, feketék-fehérek konfliktusa- már félsiker, ha ügyesen van kiaknázva. Annak megírása azonban már nagyon nem mindegy, született már annyi regény, film, novella, stb. ugyanebben a témában, hogy nehéz helyzetben lehet az, aki a sokadik bőrt akarja lehúzni róla, anélkül, hogy ne legyen egysíkú, és ne vesszen a feledés homályába, az "egy a sok közül" fikciók közé. Hát a Sárfészek minden bizonyára nem fog. Amint már említettem, Hillary Jordan írásmódja ugyanis egészen eltérő, új irányvonalat képvisel az eddig ilyen, vagy hasonló témát feldolgozó íróktól, olyan szuggesztíven jeleníti meg az alakjait és tud kívül helyezkedni a tragikus fordulatoknál, hogy az döbbenet. Nagyon érdekes, hogy viszonylag érzékenyen reagálok a regényben is megjelenő élethelyzetekre, sorsfordulatokra, mégis a váltakozó narratíva és az örökké tárgyilagos, realista, szinte rideg megjelenítés miatt sikerül kívülre helyezkedni és maradni az egyébként szívbemarkoló jeleneteknél.

Kezdetben, az első oldalak olvasása után tartottam tőle, hogy a regény Cullinan: Csábítás című könyvének sorsásra jut majd, hiszen az amerikai Dél, a feketék helyzete, sőt a váltott szemszög alkalmazása is mind-mind ebbe az irányba mutatott. Amíg azonban Cullinannél nem értettem, és nem tartottam indokoltnak a több (ott 8) nézőpont váltogatását, itt ezt alkalmazva az írónő karakterei szinte kiköszöntek a sorok közül és lejöttek a lapról, hogy elmeséljék családregényüket és tragédiájukat. 

A regény kezdetén Laurát ismerhetjük meg leginkább, a vénlánynak számító képzett, okos és jólnevelt asszonyt, akinek sorsába az írónő beleszövi az 1900-as évek közepének elmaradott, hímsoviniszta nézeteit, miszerint egy nő legyen szép, buta, a végletekig engedelmes és szülésen, házimunkán, valamint férjének bálványozásán kívül mással ne foglalkozzék. Laura személyében aztán szépen felszámolja ezeket a nézeteket, a nőnek igénye van a szépre, a művészetekre, az elismerésre. Mindezek és társadalmi helyzete miatt Laura egyfajta kirekesztettségben és magányban kell, hogy éljen. Ettől a magánytól menti meg aztán a férje, Henry, hogy egy másfajta magányba száműzze, igaz már társadalmilag elfogadott rangban, férjes asszonyként. A másfajta magány egy mocskos, elszigetelt farm a semmi közepén, az állandó sár vidékén, melyet ráadásul a bigott és fajgyűlölő apósa próbál irányítani. Ahogyan növekszik Laurában a helytől kapott klausztrofóbia és elvágyódás, úgy megy keresztül egy folyamatos jellemformálódáson, melyet gyönyörű fordulatok és képek írnak le a könyvben.

"Ha a farmra gondolok, csak a sarat látom. A férjem körme alatt, a gyerekek térdén és hajában. Úgy szippantja be a lábam, mint egy falánk újszülött a mellbimbót. Csizmatalpnyi foltokban foglalja el a házat. Hiába is próbálnám visszaverni, elborít mindent. Barnában álmodom."

A többi szereplőt tekintve, valamennyiükre jellemző ez az egy helyben toporgás, az elfogadás és örökös tervezgetés, de tettekre semmit át nem váltó szemlélet. Henry saját maga szerint a tipikus jó ember, jó férj, jó fiú, jó báty - miközben fogalma sincs az őt körülvevők lelkében dúló viharokról, vagy ha van is, ahhoz is középszerű, hogy bármit is hozzá tegyen ehhez. Öccse Jamie, a sármőr, háborús pilóta, ugyanakkor képtelen feldolgozni az őt ért sokkot, így az alkoholba menekül. A háború lesz a kapcsolódási pont közte, illetve a McAllan család és birtokuk egy részének bérlői a fekete bőrű Jacksonék között. Ronsel Jackson, a legidősebb fiú, tulajdonképpen a háború révén szeretne kikerülni a lakhelyét teljesen elborító faji szegregációból, ott érzi először, hogy ő is ember, aki igenis ér valamit, akinek lehetnek vágyai, gondolatai, aki szeret és akit szerethetnek. Ronsel kiemelkedően okos, intelligens, és éppen ez lesz a veszte, nem látja, hogy ami a háború zűrzavarában megengedhető volt, az a szülőföldjén ellenérzést, sőt gyűlölet vált ki. Az elfojtott gyűlöletet és haragot egyébként tökéletesen ábrázolja a folyton jelen lévő és hömpölygő sár, mely egyszer csak elborít mindent.

"Elmentem harcolni a hazámért, és arra tértem vissza, hogy semmit se változott. A feketék még most is a busz végében utaztak és a hátsó ajtón jártak be-ki; még mindig a fehérek gyapotját szedték és a fehérek bocsánatáért könyörögtek."

A regény a végletekig lecsupaszítva mutatja be a rasszizmust, a családon belüli erőszakot, és az elvakult őrületig fokozódó utálatot. Nagyon szerettem volna, ha a szereplők hajon fogva kirángatják magukat ebből a sártengerből, de tudtam számomra Jordan könyvének az a gyengesége, amiben nagyon erős. Becsap a szépséges borító, becsap még a színe is, lenne inkább reménytelenül szürkésbarna a ragyogó avarszín helyett. Ezeknek a karaktereknek hajlíthatatlan a végzetük, nincs abban lehetőség egy csöpp vargabetűre sem, és egyik sem fog levonni semmiféle nagyívű következtetést az emberi lélek nagyságának győzelméről. Ennek a történetnek a mesemondói a legigaztalanabb, legszörnyűbb hiedelmekről tanúskodnak, amelyek ronda foltjai az amerikai nemzet történelmének, és olyan igazságokat kínálnak, melyek sokkal mélyebben rezegnek bennünk, mint a happy endek megnyugtató lezárásai.

Azt hiszem, ha összegeznem és pár szóval jellemeznem kellene, azt mondanám ez egy csúfságában is szép és bátor regény, amely sok elismerést és széles olvasó közönséget érdemel. Még akkor is, ha személy szerint úgy vagyok vele: nem szeretek barnában álmodni. Bár...a könyv vége beszél valami ragyogásról...szóval...mindenképp megéri elolvasni!

"Ilyen véget szeretnénk mind a ketten, te és én. Elhiheted, hogy nem valószínű, de lehetséges. Ha elég keményen dolgozott és imádkozott érte. Ha legalább olyan makacs volt, mint amilyen szerencsés.Ha tényleg megvolt benne az a ragyogás."

Plusz pontul szolgált nálam a második világháborúban a feketék szerepét bemutató nézőpont és a "Fekete Párduc" harckocsizó zászlóalj megjelenítése.
Ha pedig filmen is megnéznéd, milyen a Sárfészek, jó szívvel tudom ajánlani a belőle készült, 4 Oscar díjra jelölt filmet, melyet 2017-ben Carey Mulligan rendezett, a főszerepben Mary J. Blige-al.