Legyezőnyelv

„Forró, kánikulai napokon, amikor megsűrűsödik és izzani látszik körülöttünk a levegő, gyakran nyúlunk egy-egy összehajtogatott újságért, keményebb papírlapért; évezredes szokásnak, egyúttal a gyakorlatiasságnak is hódolunk ilyenkor – a gép, a ventilátor még nem tudja teljesen kiszorítani ezen a téren sem a kézimunkát. Egyszóval, botcsinálta módjára legyezőt készítünk magunknak, és dehogyis gondolunk arra, hogy előállítása valaha világszerte elterjedt, művészi igényű ipar volt. S mi több, használata által kialakult egy sajátos nyelv is, amelyet szótár nélkül egyformán értettek Bécsben vagy Párizsban, Rómában vagy Londonban. Ezután jogos a kérdés, mi is hát a legyező: játékszer, dísztárgy, ruházati kiegészítő, netán szerelmi postás?” 

A sajátos hangulatú, ám a nyári forróságban könnyen átérezhető szövegrészlet egy 1968-as múzeumi esszé bevezetője. A legyező című kultúrtörténeti szösszenet szerzője Sz. Koroknay Éva (1925―1987) művészettörténész, aki művészettörténet-klasszika-archeológia és keresztény régészet szakon szerzett diplomát, majd az Iparművészeti Múzeumba került muzeológusként, ahol egészen haláláig dolgozott. Kutatási területe a könyvkötészet volt, így legyezők iránti iparművészeti érdeklődése érthető. Írása a Múzeumi Magazin 1968/1. számában jelent meg. 

A szerző a funkcionalista és hangulati bevezető után tér rá valódi témájára: a legyezők keleti kultuszával indít, aztán átvezeti az olvasót a 13―14. századi európai lovagregények terepére, ezt követően a 16―19. század közötti Európába, a legyezők és a legyezőgyártás fénykorába. Iparosok, művészek, Diderot Enciklopédiája (amely említi a tárgyat), alaptípusok, összecsukható és speciális anyagból (például teknőcből) készített változatok, pergamen- és selyemvariációk, a legkülönfélébb díszítéssel. Aranykor és hanyatlás, aztán még egy kis szecessziós fellángolás, végül a várási lét. És a tanulság:

„a világszerte újra reneszánszát élő szecesszió divatja idején mintha ismét felvirradna a legyezőknek is. Igaz, nem valószínű, hogy visszanyeri hajdani jelentőségét, de egy-egy szép darab dísze lehet bármelyik lakásnak vagy gyűjteménynek. Ha pedig elismerjük a szecesszió valódi értékeit, nem kell többé szégyenkezve dugdosnunk nagymamáink legyezőit.”

Az írás illusztrációi képes jelenetekkel díszített legyezők fekete-fehér fotói: a fénykor, egy szebb és jobb világ illata, művészettörténész szemmel, az Iparművészeti Múzeum gyűjteményének mélyéről. Az egész olyan, mint egy sóhaj: vágy, valami régi, egykori, mára letűnt élet iránt. 

A cikk legizgalmasabb része viszont mégiscsak a lap alján tíz kockából összevágott fotósorozat: a képeken Az aranyember (1962, r.: Gertler Viktor) és A kőszívű ember fiai (1965, r.: Várkonyi Zoltán) filmváltozatából ekkor már jól ismert, pályája csúcsán lévő szép és fiatal színésznő, Béres Ilona látható (aki hangjával menthetetlenül rabul ejtette a férfiakat), legyezővel kezében (fotó: Bojár Sándor fotóművész). Tupírozott copfos konty, tussal festett mandulaszem, fűzős kötényruha, kis nyakkendő, hosszú nyaklánc és persze a legyező. Tíz gesztus, tíz jelentéssel: igen, nem, hazudsz, figyellek, ne mond ki, szeretlek, szenvedek, csábító vagy, megcsókolhatsz, hűtlenséged megöl. Mintha egy történelmi film báljelenetében járnánk, egy némafilm kockáin, ahol az erős, kissé eltúlozott, hangtalan gesztusokat egész vásznas feliratok követik: igen, nem, hazudsz, figyellek, ne mond ki, szeretlek, szenvedek, csábító vagy, megcsókolhatsz, hűtlenséged megöl. Zongora hangja szól. Egyszereplős vívódós monodráma. Tíz kockában. Nem tagadom, nagyon tetszik a megközelítés. Míg a szövegben Sz. Koroknay Éva muzeológusként kultúrtörténeti adatokkal és eredeti tárgyakkal operál, a lap alján átlépünk egy másik dimenzióba: egy vélt vagy valós jelnyelvbe, díszlettel, jelmezzel, színésszel, kellékkel, filmkockaszerűen. Hogy ez valóban egy szótár nélkül Bécsben, Párizsban, Rómában és Londonban is egyformán érthető nyelv volna? Nos, ezt nem tudom. A képcsík mégsem pusztán illusztráció, hanem önálló történettel rendelkező autonóm alkotás, amelyet alkotók egy adott koncepció szerint hoztak létre. A írásnak kifejezetten jót tesz a fiktív, képes játék, a képsorok pedig kompaktabbak a szöveges háttéradatokkal. Valóság és fikció egyben. Szeretem a két szféra érintkezését, a két eltérő regiszter illesztését: a leíró adatokat és forrásokat az egyik oldalon, a játékot és a fikciót a másikon. Leginkább az autentikus tárgyakat értelmezően mozgató múzeumi kiállításokra emlékeztet. Amelyekben az elrendezés lehetővé teszi, hogy többről legyen szó, mint jól adatolt, szép tárgyak megtekintéséről. Ahol hallom és látom a rendező fantáziáját játszani, amelyek nem tolakszanak a múzeumi tárgy elé, mégis meglendítik a látogatói gondolatokat."

/Forrás: városimáz/