Rhiannon Navin - Egyetlen gyermek

Sokáig tologattam a kötetet, mert olvasás előtt nem néztem utána a könyvnek, fülszövegét pedig nem böngésztem végig. Szentül meg voltam győződve róla, hogy a könyv egy meddő anyáról szól, aki csodával határos módon gyermeket szül, és az egész történet egy krimibe ágyazott félelmetes írás. Valószínűleg összekevertem egy hirdetéssel...Ezért most haragszom egy picit, mert előbb is sort keríthettem volna erre az édes rettenetre.

A sztori in medias res indít, de úgy, hogy attól olvasás közben bent reked a levegő. Vagy összeszorul a torok. A könyv a hat éves, kisiskolás Zach szemszögéből íródott, még hozzá kiválóan. Képzeld el, hogy hat éves vagy, sokad magaddal plusz a tanítónéniddel bezárkózva egy szűk iskolai szekrénybe, amit egy kallantyú fog csupán. Azt pedig te tartod belülről, miközben kint egy fegyveres ámokfutó szedi áldozatait és a sok lövést, csak a sikolyok zaja szakítja meg. 

Erősen meglepett, hogy Navin első kötetes író, mert rettenet érzékletesen ír. Én már a könyv első pár oldalánál teljes gyomorgörccsel ültem szegény Zach miatt, nem utolsó sorban azért is, mert nekem is van egy iskolás korú gyerekem. A főszereplővel már az elején felülünk egy érzelmi hullámvasútra, ami a könyv egész történetén végighalad. Traumával indítunk, de rögtön kapunk pánikot, bezártság érzetet is, hogy pár perc alatt teljesen kihúzzák a lábunk alól a talajt, és az addigi biztonságos kis világunk egy csapásra megváltozzék.

"A mai nap úgy kezdődött, mint egy rendes nap, de mostanra teljesen megváltozott. És Andy nem fekszik az ágyába többet, úgyhogy az ágya szépen bevetve marad."

Andy ugyanis Zach bátyja. S mint a fentiekből is kiderül, a lövöldözés egyik áldozata. Zachnek nem elég elviselnie és feldolgoznia az iskolában tapasztaltakat, hozzájárul még ehhez a szülei és a család gyásza, a változás, a semmi sem ugyanolyan többé-érzés és a bűntudat. 

"Az összes ember a házunkon túl ugyanazt csinálja, mint mindig. Én meg azon tűnődöm, vajon tudják-e, hogy itt, a mi házunkon belül minden megváltozott."

Bűntudat, mert az öcsi-báty kapcsolatba bepillantva rádöbbenünk, Andy korántsem volt az a klasszikus jó gyerek és szuper tesó, mint ahogyan az pl. később a búcsúztatón elhangzik. Szabad ezért először egy kicsit felmérgesedni? Szabad emiatt egyszerre szomorúnak és megkönnyebbültnek lenni? Döbbenet, ahogy az írónő megjeleníti azt a gondolatvilágot, amiben egy hat esztendős mozog, sokszor fizikai mivoltukban kísérve az ambivalens érzéseket keltő testvér viszonyt, a megélt érzelmeket.

Főhősünk annyira okos és annyira cuki, mint egy rendkívül intelligens és édes hatéves. A veszteségeit és a biztonságérzetét pótlandó, visszanyúl a régi, szeretett plüsshöz, bunkit keres és alakít ki magának a házukon belül. Szükség van erre, ugyanis a várakozással ellentétben, a "rossz" báty halála nem többlet figyelmet eredményez felé a szüleitől, hanem éppen ellenkezőleg. És mintha ők sem ők lennének többé. Apa egy kedves, de teljesen elveszett, bizonytalan valaki, anya pedig... Anya pedig egy teljesen és tökéletesen idegenné lett ismeretlenné válik a gyász különböző fázisaiban. Olyan valaki, aki mellett Zach többé nem kiegyensúlyozott. A mi hatévesünkben tehát rendkívül összekuszálódtak az érzelmek, de van annyira okos, hogy érezze,  ez nem jó, ha így marad, ezért festeni kezd. Mert az segít elkülöníteni őket. Ezáltal megérteni és feldolgozni is. Szerettem volna, ha a különböző, Zach által felvázolt színek is megjelennek a borítón, mert a jelenlegi fehér házikó nem takarja be az egész sztorit. A fehér - együttérzés szín, és bár Zach családja végül ennek köszönhetően válik újra Zach családjává, a könyv mondanivalója és a közben megélt érzelmek skálája sokkal-sokkal színesebb ennél. Csakúgy, mint a kisfiú által festett, a búvóhelye falát díszítő rajzlapok.

"Piros – Szégyenkezés Szürke – Szomorúság Fekete – Félelem Zöld – Harag Magányosság – Átlátszó Sárga – Boldogság Megvártam, amíg az érzelemképeim megszáradtak, akkor kihoztam a konyhából a ragasztószalagot, és kitettem őket a búvóhelyem falára. Ez jó hely nekik. Lefeküdhettem Andy hálózsákjára, és nézegettem az érzéseket. Most külön voltak, így könnyebben gondolkodhattam rajtuk."

Míg Zach próbálja feldolgozni, hogyan lehet egyszerre ennyi különböző érzés egy emberben, a családon belüli hierarchia megbomlásán kívül a többi szereplő egymáshoz fűződő kapcsolatát is feltérképezzük. Így derül ki az osztálytárs Ricky anyukája és Zach apukája közötti viszony, illetve bepillantást nyerünk az áldozatok családjának fájdalmán kívül, az elkövető családi hátterébe is. Charlie, a jóságos, végletekig gyerekbarát iskolai biztonsági őr karaktere a színes hullámvasutunk egyik sötét mélypontja, fiát, az elkövetőt, ugyanúgy szerette, mint az áldozatok a sajátjukat, ő azonban eljött "Charlie angyalaiért". Feldolgozhatatlan, örökké tartó fájdalom. Bűntudat. Szégyen. Szeretet.

"De emlékeztem, ahogy Charlie anyára nézett, amikor anya azokat a gonosz szavakat mondta neki. A szeme egészen nagynak tűnt, főleg, hogy az arca a megöregedéstől nagyon kicsi lett, és szinte ijesztő volt az összes kiálló csont. Az volt a legszomorúbb arc, amit valaha láttam. Arra gondoltam, hogy apának nem volt igaza, amikor azt mondta, hogy Charlie-nak nem lett semmi baja, mert lett. Az ő fia is meghalt, és ez neki ugyanúgy fájhatott, ahogy nekünk Andy halála, csak Charlie-nak sokkal rosszabb, mert a fia megölte az ő angyalait, és ez rosszabb, mint ha egyszerűen csak meghalt volna."

A másik érdekes kérdés, ami szintén elgondolkodtatott és ráébresztett, hogy mennyi szemszögből is lehet vizsgálni ugyanazt a dolgot, az a szülő-gyermek kötelék kapcsán jött elő. Azt hisszük ugyanis, ha bármi baj, probléma, nehézség adódik, a szülő mindig ott van a gyereknek. És mi van a gyerekkel? Annyira fájdalmasan szépen ábrázolja Navin, hogy bizony a gyerek is ott van minden tragédia és rettenet közepén is a szülő mellett. 100%-osan. Akkor is ha kellemetlen, ha ciki, ha máshol lenne, ha rossz.

"Anya fogta a kezem. Egyre jobban és jobban szorította. Már szinte fájt, mégsem próbáltam elhúzni tőle. Anyának szüksége van arra, hogy szorítsa, gondoltam."

Az ember szíve bizony meg-megszakad oldalról oldalra, ahogyan a gyerek próbálja feldolgozni az őt ért traumákat, miközben körülötte minden és mindenki darabokra hullik szét. Ez a gyerek a mérhetetlen, soha el nem múló szomorúság, a szégyenérzet, a lelkiismeret furdalás és a gyász mélypontjain át is kapaszkodót keres. Saját kis világából merít, olvasmány élményeiből próbálja felkutatni a boldogság titkait, hogy megpróbálja a szüleinél is alkalmazni az olvasottakat. Saját kis világot épít, ha épp minden és mindenki veszni látszik már, féltőn óvja titkát, ám azonnal szívesen megosztja azzal, akiről azt gondolja, szüksége van rá. Nem kis vállalkozás, ugyanakkor végtelen okos megoldás volt az írónőtől, hogy egy ilyen kemény történetet egy ilyen kicsi emberre bízzon. Nem kis vállalkozás, mert életkornak, megélt tapasztalatoknak, saját hangnak, mind-mind passzolnia kellett a kötetben. Ugyanakkor okos is, mert ha bejön, ki lehetne hitelesebb hang, egy gyereknél? Zach hangja, az ártatlanság hangja. Személyében egy lapra tett fel mindent Navin, de ez a lap royal flush-nek bizonyult.

Beleolvasni is TUDSZ

A kötetet kedvezményesen megvásárolhatod ITT! Köszönet az Athenaeum Kiadónak a könyvért, melyet 358 oldalon olvastam. Megjelenés éve: 2018.

Lucy Strange - A ​fülemüleerdő titka

Lányregények őszinte híveként, nagy kíváncsisággal és még nagyobb elvárással kezdtem neki a számomra teljesen idegen Lucy Strange regénynek. Kigyönyörködtem magam a szépséges borítóban, majd megsimogattam az első lapokat, mert azok is csodálatos, akár ki is színezhető ábrákat rejtenek.

Fülszöveg: Elragadóan szövevényes történet barátságról, tündérmesékről és családi titkokról. 
1919-et írunk. Mama beteg. Papa külföldön kap munkát. Jane dadus túl elfoglalt, hogy odafigyeljen Henriettára, és az árnyakra amiket lát – vagy látni vél – az új házukban, Remény-lakban. Teljesen egyedül, néhány mese társaságában Henry felfedezi, hogy Remény-lak tele van különös titkokkal: elfeledett padlás, kísérteties alakok, rejtélyes tűz, ami a kert mögötti fák között pislákol. 
Egy éjjel kimerészkedik a Fülemüle-erdő sötétjébe. Vajon mit talál, ami az egész életét megváltoztatja?

Nos a kezdeti ujjongásom nem tartott sokáig, és bizonyos előítéletek csúnyán kezdték felütni a fejüket, ugyanis már a kötet elején kiderül a főszereplő Henry (Henrietta) vezetékneve: Abbott. Kezdjük ott, hogy az én legeslegkedvencebb klasszikus lányregényem főszereplője nem más, mint Jerusha Abbott, a Nyakigláb apó szeretnivaló, kis nagy szívvel megáldott Judyja. Szóval nem öntött el a nagy öröm, hogy ezek szerint Lucy Strange is Jean Webster rajongó, olvasva a fülszöveget és ismerve az említett kötetet, egyértelműnek véltem, hogy Lucy leutánozta Webster sanyarú sorsú árváját egy sanyarú sorsú kamaszlányra és még annyira sem vette a fáradtságot, hogy főhősének egy eltérő család nevet kreáljon. Tudom, csak gyakran elfelejtem: csúnya dolog ítélkezni. Mert hogy hatalmasat tévedtem!

Ahogyan Henry egyre beljebb és beljebb haladt a félelmetes, de ugyanakkor csodálatos Reménylakhoz tartozó fülemüleerdőben és annak rejtélyeinek megoldásában, úgy lágyult el az én egyébként sem túl kérges szívem az Abbott lány és írójának irányában.

A könyv története egy tragédiát követő változással indít, az Abbott család vidékre költözik, mert három gyermekük közül a legidősebbet elveszítették. Az apa a munkájába és általa jó messzire menekül, az anya pedig eltéved saját belső világában. Henryre és Judy nénikéjére marad a feladat, hogy vigyázzanak Malackára, aki egyébként Roberta és kisbaba. Nagyon tetszett  a könyvben a szereplők egyszerű, de rendkívül igényes karakter ábrázolása, amin csak Strange hasonlatai tesznek túl. Annyira szeretem, mikor valaki nem fél használni a szavakat! Nem fél használni, színnel és illatokkal, és ábrándokkal megtölteni és minden negédesség nélkül továbbadni. Ilyen A fülemüleerdő titka.

A könyv, a kamasz Henry szemszögéből mutatja be a gyász feldolgozásának módjait, a felelősségvállalás kérdését, az elmagányosodást, és az újra egymásra találás örömét. Az édesanyja depresszióba süppedésével és a cseppet sem jóindulatú doktor megjelenésével főhősnőnk is egyre mélyebbre merül kétségbeesésében, rengeteg belső vívódásnak, aggodalomnak lehetünk tanúi Henry jellemfejlődésén keresztül. Csodaszép megoldás, hogy az írónő a kamaszlány halott bátyját hívta elő erre a szerepre, ő az aki motiválja, erősíti, támogatja Henryt, aki egyéb társ, vagy felnőtt híján a mankója lesz ebben a végtelenül nehéz helyzetben. 

Henry több, kedves barátra is lel az események előre haladtával, kik remek segítői lesznek, kezdve a fülemüleerdő titokzatos boszorkányával, egy lerázhatatlan sánta rémisztő emberrel, hogy a világháborút megjárt sebhelyes arcú férfiról már ne is beszéljünk. Nagy hangsúlyt kap a regényben a családi és azon belül a testvéri szeretet, amit jóleső örömmel olvastam, annak ellenére, hogy a történet számos része fájdalmasan torokszorító.

"- A történeteknek nincs mindig boldog végük, Hen. - mondta csendesen."

Henryt ennek feldolgozásában újdonsült barátja, Pille segíti, aki tele van meglepetéssel, történetekkel, és persze szívjósággal.

"- Egy rövidebb élet is élet, Henrietta Abbott- mondta. -Sokat gondolkoztam ezen. Egy rövidebb élet röviden,de fényesen ég…Egy fényes csillag."

Óh igen, történetek! Henry egy igazi, vérbeli könyvmoly, aki a történetek varázsával, a fantázia szépségével és a szavak erejével veszi fel a harcot a veszteségek, tragédiák szülte démonokkal, és segítségükkel hozza vissza édesanyját a fájdalom rengetegéből, édesapját pedig a saját maga által okozott száműzetésből.

"- A táviratod az oka, Hen. - mondta. - A távirat, amit tegnap reggel küldtél.

A kiválasztott szavakra gondoltam. Csak négyre volt elég pénzem. Gyötrelmes volt - hogyan magyarázhatnék meg neki mindent, ami történt, csupán négy szóban?

Végül ezeket a szavakat választottam:

Itt van szükségünk rád."

A furcsa titkok; az 1. világháború utáni időszak szomorúsága; az édesanya mérhetetlen, gyermeke elveszítése felett érzett fájdalma; egy kamaszlány félelme, hogy mindenki eltűnik mellőle, akit szeret; - mind-mind olyan szépen és lecsupaszítva van megírva, hogy a történet végig rabul ejt, a szereplőkkel együtt szorong, örül, sír az ember, anélkül, hogy bármikor csöpögőssé válna a kötet. A természet bevonása és megjelenítése kiváló eszköz a regényben, a madarak, a természeti jelenségek, leírások valójában egy-egy érzelem, lelki állapot ábrázolásai, lenyűgöző köntösbe bújtatva. 

Henry története a szívembe markolt, és arra késztetett, hogy azonmód kedvenccé avassam és feltegyem a legkedvesebb könyvespolcom féltett kincsei közé.
Az új helye közvetlenül a Nyakigláb Apó mellett van.

A könyvet kedvezményesen megveheted ITT!

A regényt a mindennapkonyv.hu jóvoltából olvastam, a Manó Könyvek 2018-as kiadásában 320 oldalon.

Hát Mamát is...

...elvitték az angyalok.

Látjátok feleim, egyszerre meghalt

és itt hagyott minket magunkra. Megcsalt.

Ismertük őt. Nem volt nagy és kiváló,

csak szív, a mi szívünkhöz közel álló.

De nincs már.

Akár a föld.

Jaj, összedőlt

a kincstár.

Okuljatok mindannyian e példán.

Ilyen az ember. Egyedüli példány.

Nem élt belőle több és most sem él,

s mint fán se nő egyforma két levél,

a nagy időn se lesz hozzá hasonló.

Nézzétek e főt, ez összeomló,

kedves szemet. Nézzétek, itt e kéz,

mely a kimondhatatlan ködbe vész

kővé meredve,

mint egy ereklye,

s rá ékírással van karcolva ritka,

egyetlen életének ősi titka.

Akárki is volt ő, de fény, de hő volt.

Mindenki tudta és hirdette: ő volt.

Ahogy szerette ezt vagy azt az ételt,

s szólt, ajka melyet mostan lepecsételt

a csönd, s ahogy zengett fülünkbe hangja,

mint vízbe süllyedt templomok harangja

a mélybe lenn, s ahogy azt mondta nemrég:

„Édes fiacskám, egy kis sajtot ennék”,

vagy bort ivott és boldogan meredt a

kezében égő, olcsó cigaretta

füstjére, és futott, telefonált,

és szőtte álmát, mint színes fonált:

a homlokán feltündökölt a jegy,

hogy milliók közt az egyetlenegy.

Keresheted őt, nem leled, hiába,

se itt, se Fokföldön, se Ázsiába,

a múltba sem és a gazdag jövőben

akárki megszülethet már, csak ő nem.

Többé soha

nem gyúl ki halvány-furcsa mosolya.

Szegény a forgandó tündér szerencse,

hogy e csodát újólag megteremtse.

Édes barátaim, olyan ez éppen,

mint az az ember ottan a mesében.

Az élet egyszer csak őrája gondolt,

mi meg mesélni kezdtünk róla: „Hol volt...”,

majd rázuhant a mázsás, szörnyű mennybolt,

s mi ezt meséljük róla sírva: „Nem volt...”

Úgy fekszik ő, ki küzdve tört a jobbra,

mint önmagának dermedt-néma szobra.

Nem kelti föl se könny, se szó, se vegyszer.

Hol volt, hol nem volt a világon egyszer.

/Kosztolányi Dezső: Halotti beszéd/