Véda cseppet sem összeszedett szedete a Feria de Abrilról

Spanyolország és Portugália a két leginkább "visszavágyom" európai ország a számomra.

A Feria de Abril (April Fair) spanyol ünnep, Sevillában rendezik meg minden évben, két héttel a Nagy Hét után. A Santa Semanaval (Holy Week) ellentétben itt igazi karneváli, fesztiváli hangulat uralkodik, jókedvvel, zenével és flamencóval. Ami különben nem is az. :)

Az idén április 24-29-ig tart az ünnep, amin én nem vagyok ott és csak sóhajtozom...Itt :(

Na szóval, a hivatalosan hétfőn éjfélkor kezdődő nagyszabású bulisorozat általában egy hét után ér véget, s egy hatalmas tűzijáték zárja le a következő vasárnap éjfélkor. Mivel a helyiek éppúgy kint hömpölyögnek az utcákon fellelkesülve, mint az oda látogatók hajnalig partizgatva, javaslom jövőre aki menne szeretne jó előre foglaljon szállást, pl. mert már kb. márciustól minden teltházon fut. Aki látta már a jelmezes, "flamencós" nőciket, s elkapta a party-láz, meg belebújt a lábába a boogie, az könnyen megérti Byront, aki először hívta fel a figyelmet Sevillára és a gyönyörű helyi nőkre, meg a mézédes narancsokra. Furcsa párosítás, beismerem...:)

Több, mint 1000 sátorban, az úgynevezett 'casetas'-okban zajlik az eseménysorozat, folyamatos előadásokkal, bárral, tánccal, hangos és jóféle zenével. Akit érdekel megkukkolhatja persze, hogy hogyan szurdossák le a bikákat is egy bikaviadalnak csúfolt állatkínzás keretein belül, de én erre nem vagyok vevő. /A privát sátor állításért egyébként nagy harc dúl a helyiek között, sátrat állítani egy cégnek, egyesületnek, vagy vállalkozásnak valóságos státusszimbólum. Ezekbe ne menj be! Privát terület, s nm összetévesztendő a bárki által látogatható casetasokkal./

Kedvenc, a minden nap déltől (inkább délutántól) futó szépséges felvonulás, a 'Paseo de Caballos': a helyi lányok felöltik magukra a full flamenco szerkójukat és parádés, pompázatokba díszített lovas kocsikra pattannak s eképpen robognak végig a városon. Az este fő attrakciója a már említett bikaviadal a 'Plaza de Toros de Maestranza': ide is már jó előre elkel minden jegy, tehát a "betoppanunk-aztán-majd-meglátjuk"ból "betoppanunk-és-nem-látunk-semmit" lesz.

A karnevál helyszíne egyébként a város központján kívül esik immár, a 'Real de la Feria' szemben a Mária Lujza parkkal. Teljesen más képet mutat a Feria nappal, ami inkább kedvez a gyerekes családoknak, idősebbeknek, mint este-éjszaka, az állandó nagy dancelésekkel, reggelig tartó bulizással, ivászattal, stb. Mondjuk a nagy zabálást azt talán vehetjük egész napos programnak, afféle összekötő kapocsként :)

Történetét tekintve egész régi múltja van még a mai formájú Feriának is, és egy viszonylag szimpla szarvasmarha vásárból nőtte ki magát, az 1840-es évek végén. Akkor a Prado de San Sebastian-on volt a helyszíne. Aztán növekedett mind a résztvevők, mind pedig a látogatók, "vásárlók" száma, s az emberek egy idő után inkább ünnepelni vágytak, mint marha fejeket bámulni és vásárolni. Így hát a bociszemek és a léha tömeg érzékeny búcsút váltottak, s maradt az ünnep, mint önálló esemény.

Azóta néz úgy ki a Feria nagyjából, ahogyan napjainkban is, s elképesztő ahogyan szinte egy saját kis város jön létre a semmiből, alig egy hónap alatt. Az előkészületek tehát jóval Santa Semana előtt kezdődnek, többnyire a főkapu felállításával. A "kisvárosnak" vannak saját utcácskái, a négyzet alakú sátraival, a már említett casetasokkal, ezeket pedig híres torreádorokról nevezik el. Végig az esemény ideje alatt indítanak túrákat, vannak különféle játékok, programok, szórakozási lehetőségek. Délután ugye jönnek a lovak, este pedig buli napfelkeltéig!

Némi szívfájdító képekben:

Egyéb tudnivalók és subidubik:

• A Feria, ahogy már mondtam volt, hétfő éjjel/kedd hajnalban nyit, akkor, mikor a kapun kigyulladnak a fények (el alumbrao). A hagyományos étel ezen a napon a sült hal (nagyjából a mi lisztben forgatott és olajban sütött halunkra hasonlít, de vastagabb panírral már-már a rántott halra hajaz/.
• Hiába van töménytelen mennyiségű finom kaja, az árak ekkor biza' az egekbe szökkennek, s ínyencségek tekintetében nem biztos, hogy van olyan választék, mint egy átlag napon egy Sevillai kisvendéglőben. Kivéve tán a füstölt sonkákat, kolbászkákat, és a tenger gyümölcseiből készült kajákat. De nagy általánosságban elmondható, hogy elég illusztris kis pénzösszeget kell ott hagynod egy cseppet sem illusztris étkezésért. Reggel pedig a Triana híd sarkán lézengenek leginkább az emberek churrost falatozva. A macskajaj...ugye.:)
• Kényelmes cipőben fesztiválozz! Egy minimális átlag nézelődős-résztevős séta is 30 perces út, ne kövesd el azt a hibát, hogy a legszebb magassarkúban eltipegsz...Fájdalmas lesz. Nekem elhiheted...
• Sevillana és nem flamenco! Mi, szánnivaló laikusok, flamenconak mondtuk végig, és valóban abból indult ki, de a helyiek allergiásak a flamenco szóra a buli ideje alatt, szóval ez Sevillana, picit más ritmussal, máshogyan is éneklik. Ja, és ne lepődj meg, természetesen mindegyik sevillai úgy bújik ki az anyukája pocakjából, hogy mesterien ropja a Sevillanat :) Igazi vérprofik!
• Vigyázz! Fokozott zsebtolvaj-veszély! :S

Még több info: http://www.lonelyplanet.com/spain/seville/travel-tips-and-articles/76379

Mert ma jó lenni...

...jó egyszerűen csak örülni. Örömködni. Akár úgy is, ha ezt hallgatom. Olyan semmitmondó és mégis olyan vidám :)

Vagy szeretni:

“Szeretetet lehet adni és lehet kapni. Csak egyet nem lehet: szeretetet zsarolni. S ezt legtöbbször nem tudják azok a szegények és szerencsétlenek, akik szeretetre éhesek.

Nyilvánvaló, hogy vagy szeret az ember, vagy szeretik: ezt a váltóáramot a természet kérlelhetetlen következetességgel szervezte meg. Az összhang legtökéletesebb és legszerencsésebb formája, mikor az egyik különösebb lázadozás nélkül tűri, hogy a másik szeresse. A természet végül is kegyes: igaz, soha nem adja meg, hogy az szeressen, akitől ezt reméljük, de módot ad arra, hogy korlátlanul szeressük azt is, aki bennünket nem szeret. Csak egyre nem ad módot: hogy könyörgéssel, váddal, támadással vagy esdekléssel mástól szeretetet zsaroljunk. Még gyöngédséget és szenvedélyt is lehet zsarolni; de a szeretet szuverén.”

Na szóval jó nap volt ez a mai. Ritka, hogy ennyire egyszerűen...de most így történt. :)

„…Ha elmeséled, mindenki hiányozni kezd.”

Avagy: "Általában mindenhez analfabéta vagyok, de sokat olvasok." :)

/ “I’m quite illiterate, but I read a lot.”/

Szóval:

Ez a könyv is egyike azoknak a "klasszikusoknak", amiket kamaszkoromban fogalmam nincs miért, de rendre kikerültem, vagy szimplán dacból csakazértse' olvastam el.

Lehet, jobb is, mert akkor szinte biztos, hogy nem ez lett volna a véleményem róla...

Olvasgattam a kinti, majd a hazai könyves oldalakon a bejegyzéseket, értékeléseket a könyvről, kb. minden "ól-tájm-févörit"-sége ellenére ugyanolyan megosztó, mint Fitzgerald Nagy Gatsbyje. Van aki aranyba köttetné, meg olyan is, aki lefényképezte kukába dobva...

Aztán elolvastam és felkavarodtak bennem az indulatok. Kettő (!), azaz kettő darab olyan cselekményleírást is tartalmazó bejegyzést találtam a kb. százötvenből, ahol egy, a regény és főleg Holden megítélése szempontjából szerintem elhagyhatatlan történését megemlítenek, vagy legalább utalnak rá.

A Zabhegyező az a könyv, ahol mindennek a közepében találjuk magunkat, ami nagyon személyes (E/1 narratíva), s ahol minden megtörténik, de még semmi sem történik meg adott pillanatban. Vagy mert Holden meséli el saját szájíze szerint, véleményt formálva ezzel, vagy mert már megtörtént. A cselekményben az aktuális események, nos...egészen egyszerűek. Kiszolgálják, szívességet tesznek a könyvnek. Mindezt azért, hogy lehetővé tegye az olvasónak, hogy csak és kizárólag Holden Caulfieldra koncentráljon. (Miért is fontos mindez, majd később rátérek.)

A könyv elolvasása után így voltam valahogy:

Hát öregeeeeeeeeeeeem! Ez nem ér, hogy hol gombóc volt a torkomban, hol pedig hangosan felvihogtam 20 oldalanként! Főleg nem úgy, hogy majd felröhögtem a zembert meg a gyereket éjjel! Okos mikulás! :)

Holden, számomra minden hibája ellenére egy szerethető karakter. Tinédzser, abból a beilleszkedni képtelen, 'leszarom a világot, mert mindenki lúzer', kategóriából. Sebezhető, éretlen, vulgáris és mindent nagyon lehangolónak tart. Mindezen tulajdonságok egy emberben, vagy akár más fiktív szereplőben, valószínűleg idegesítenének, de benne valamiért nem. Furcsán megnyerő figura és Salinger remekült formált jellemet, mert kivétel nélkül mindenkiből érzelmet vált ki alakja.

"Van akinek a rózsaszín vattába burkolt gyerekkora, van akinek csak a más világlátása lett vak a Zabhegyezőre. Azt még meg is értem. Sőt el is fogadom. Ízlések és pofonok.

De már bocsánat, hogy ezt mondom: szerintem van aki szimplán csak hülye hozzá.

Mert 1. A nagy „Holden ilyen”, „Holden olyan”, „Holden lúzer”, "Holden csak nyavalyog"ban egy dolgot elfelejtenek: Holdennel történt egy igazán megrázó dolog, úgy indít a sztori!

Mi az öreg ördögöt olvastak egyesek, hogy ezt a bazi nagy, cseppet sem elhanyagolható szempontot valahogy kifelejtik a gyerek méltóságos fikázása közben?!

Velem nem, és mégis átmentem sok felismert történésén. És közben persze, hogy mindenki seggfej volt én meg persze, hogy nem. Kamaszkor.

Ja, hogy ne háborogjak, mert Holden nem Salinger?! Hát akkor meg miről beszélünk? ;)"

Eddig a molyos értékelésem.

Az a tény, amit pedig már korábban említettem a következő: Holden úgy éli a kevéssé zökkenőmentes kamaszkorát, hogy meghal a szeretett testvére. S ahogyan az elején írtam, Salinger úgy bevitt az erdőbe minket, hogy erről a rengeteg értékelés közben két ember tett említést, vagy utalást. Akkor most jól ír, vagy nem jól ír? :)

Mivel kaptam hideget-meleget a véleményem és főleg a "van, aki szimplán csak hülye hozzá"gondolat miatt, akkor ezt most picit kifejtem. Ez kérem szépen nem tisztességtelen, sem nem ledegradáló. Olyasféleképp bátorkodtam, sőt merészelem ma is gondolni, hogy én pl. egyszerűen hülye vagyok a matematikához. Attól még nem érek kevesebbet, sem nem vagyok hülye. Ugye? :) Az pedig egy más dolog, hogy van aki azért húzogatja a szája szélit, mert kamaszkorában nem érzett különösebben nagy vágyat lázadás és effajta dógok iránt. "Kinek sorsát nem élted, gondját nem érzed."...Van ilyen. Érdekes, hogy a fülszöveg is ezt a szándékos megfelelni nem akarást, és a társadalmi konvenciókat befogadni, alkalmazni képtelenséget szajkózza, mást alig. Hiszen azért a könyv többről szól és jó adag kettősség is van benne, mert Holden miközben menekül az emberek elől, próbál kapcsolatot is teremteni velük és a világgal, világukkal. A vége a szükségszerű összeomlás, Holden az észt és a sztoriját egy ideggyógyintézetből osztja.

"Aki összeomlik, rendszerint nem érzi, mikor ér a szakadék fenekére. Csak zuhan, zuhan lefelé. Ezt az egész összeomlást azoknak találták ki, akik az életben valami olyan után kutattak, amit a saját környezetük nem tudott nyújtani nekik. Vagy csak azt hitték, hogy nem tud nyújtani. És abbahagyták a kutatást. Abbahagyták, mielőtt még igazán elkezdték volna."

Számomra a regény egyik legjobbja maga a stílusa, Salinger olyan hangvételben ír, amilyenben sokan gondolkodnak a való életben, vagy hiszik, hogy gondolkodnak: nagyon laza, gördülékeny, mindenféle elfogadottságtól mentes, és örökké találó, improvizatív.

Mindenesetre a hangulata így, vagy úgy, de rányomja a bélyegét az emberre. Mert ha jó kedvem volt, egyszerűen csak élveztem a történetet, főleg a humorát (a taxisofőrrel folytatott diskurzus például a Central Park tavi kacsákról fenomenális:D); ha pedig rossz, akkor már kezdtem úgy érezni magam, mint aki "átholdenül", valahogy így: "Nem is tudom, de olyan furcsa hangulatban vagyok egy ideje. Nem mondanám rossznak, csak furcsának. Igazából nem is tudom megmagyarázni" :)

Érdekességek a könyv kapcsán:

- számos dalszerzőt megihletett a Zabhegyező és maga Holden, íme néhány a sokból:

• Guns N' Roses: The Catcher in the Rye

• Green Day - Who Wrote Holden Caulfield?

• Sum41 - Walking Disaster

• Datarock - Catcher in the Rye

• Muse - Map of the Problematique

- 1981-ben a Zabhegyező volt az USA-ban a legtöbbet cenzúrázott és a második legtöbbet tanulmányozott regény, az állami iskolákban

- Létezik számos fan fiction is a könyvből. Bevallom becsülettel, egyet sem olvastam még, de érdekes, maga tény is, hogy ilyesmi ebből létezik...

- Holden karaktere és néhány a családtagjai közül Salinger más, rövidebb művében is felbukkan

- Szintén az Amerikai Egyesült Államokban, utólagos bevallásuk alapján, többen gyilkosságot követtek el a regény olvasása után, az elkövetők vagy tinédzserkorúak, vagy fiatal felnőttek voltak

Ez utóbbi azért eléggé ledöbbentett, mert lehet, hogy Holden érzelmileg zavart, és kezelésre szorul, de korántsem pszichopata. Azért annak örülök, hogy mi vagyunk többen, akik így gondolják...

Elolvasva az Európa Kiadó 2003-as példánya 256 oldalon keresztül.

Eredeti cím és megjelenés: The Catcher in the Rye, 1951

Kiemelendő és elgondolkodtató kedvenc:

"– Te semmit se szeretsz, akármi történik.

Ezzel csak még jobban lehervasztott.

– Dehogynem. De igen. Hát persze hogy szeretek. Ne mondj ilyet. Mi a fenének mondasz ilyeneket?

– Mert így van. Egyik iskolát se szereted. Millió dolog van, amit nem szeretsz. Egyáltalán nem.

– De igen. Ebben tévedsz, ebben éppen hogy tévedsz! Mi a fenének kell ilyeneket mondanod? – Öregem, állatian lehervasztott.

– Mert nem. Mondj csak egyet.

– Egyet? Egyet amit szeretek? Jó.

(…)

– Egyébként most ezt szeretem. Úgy értem, pontosan ezt. Itt ülni veled, és dumálni meg hülyéskedni…

– Ez semmi!

– Ez csak igazán valami! Miért semmi? Az emberek sose hiszik, hogy valami igazán valami. Ez lassan az idegeimre megy, az istenit!"

Trendinek lenni, vagy nem lenni? Avagy szöveget "szarni" mindenki tud...

Kicsit rendhagyó lesz ez a bejegyzés, mivel általában az engem megérintő olvasmány-, film-, zene-, stb. élményekről szoktam írni a hangulatomnak megfelelően. Azt sem túl szorgalmasan...

Aztán nézegetve az általam figyelt blogokat (könyves), rájöttem, amit már egyébként is tudtam: nem is nagy baj. Könyves blogokkal ugyanis Dunát lehet rekeszteni. Ez még nem lenne nagy probléma, az viszont annál inkább, hogy -az általam követett, vagy olvasottak- zömmel fele értéktelen. Mondjuk ki nyugodtan. Még ha népszerű nem is leszek tőle, bár ez eddig sem volt célom.

Egy dolog, hogy mindenkinek szíve joga a saját olvasmányairól blogot vezetni, az viszont egy másik, hogy minden héten trendi dizájnt váltok, trendi témákról írok és ezért hű de trendi módon recis példányt is kapok a kiadó(k)tól... Illetve itt jön az én problémám: NEM írnak. Az a felsorolás-halmaz és közhely-gyűjtemény (ami többnyire ráadásul igen "cuki" módon és számomra hányingert keltően "élénk rózsaszín szirupba van ágyazva") az nem írás kérem szépen.

0 szubjektív élmény, 0 valódi info, 0 érdekesség, ergo 0 érték. Mert hogy ilyenekből van 12 egy tucat. Az pedig, hogy ezért -felsorolom a szereplőket, a kedvenc karakteremet, leírom a tartalmat nem túl spoileresen, értékelem a borítót egytől ötig, majd megköszönöm a kiadónak- én olvassam őket, vagy lelkesedjem, az nem megy. Igazából olyan blogba is belefutottam már, ahol a könyves értékelés konkrétan más személyek értékeléséből lett 1 az 1ben összegyúrva. Magyarán ellopva. Hogy ezért kiadók miért bocsátanak recenziós példányt emberkék számára, az egyrészt rejtély, másrészt az ő bizonyítványuk, dolguk...

Én is írogatok a moly.hu-ra is, néha ide a blogba is, sőt helyi lapba is, és más internetes oldalakra is, sőt, mielőtt valaki megjegyezné, hogy savanyú a szőlő: kaptam/kapok recenziós könyveket is, kiadótól is, írótól is, nagy örömre dedikáltan. De! Szöveget "szarni", ahogy egyik igen kedves egyetemi prof.-om mondta volt, mindenki tud.

Kaptam is magam és átnyálaztam, kiszűrtem az általam rendszeresen olvasott blogokat. Megfogyatkoztak. Főleg azok az olvasmányokat bemutató-megosztó könyves blogok, ahol nagyobb társaságban több "szerző" ír bejegyzést. Elértéktelenedett. Amin picit elszomorodtam, de aztán annál lelkesebben vetettem bele magam újak felfedezésébe. Találtam is, egész szép számmal. Itt a blogon ezért a továbbiakban őket fogom szerepeltetni :)

Nem reklámozok, nem hajtok semmilyen babérra. Csak azt akarom szeretni, ami igazi. Önazonos. Továbbra is. ;)

Paul Newman is sexy! avagy Tennessee Williams és az ifjúság sem nem szép, sem nem édes madara

Merthogy:

1. már az eredeti angol cím miatt sem stimmel a "szép", mert az ugye "Sweet Bird of Youth", azaz hogy "édes", ami egyébként szerintem még borzalmasabb, bár a dráma ismeretében érthető, sőt utólag már tudva lévő, hogy szándékos.

2. Tennessee Williams hajlamos bevinni az erdőbe azokat a gyanútlanokat, akik a cím alapján ítélnének elsőre. Bár a kissé túl lírai, mondhatni banálisnak tűnő 'A vágy villamosa' vagy 'Az ifjúság szép madara' címválasztás azért szolgáltat erre némi okot. :) Hát a címek édeskésségére elég keserű választ ad mindkét darab.

Amikor 1959-ben először megjelent Az ifjúság szép madara, okozott némi közfelháborodást. Ítélkezés nélkül szól ugyanis promiszkuitásról, némi droghasználatról és szexualitásról. Igazából azért érdekes, hogy ezen a korabeli amerikai prüdéria megakadt, mert a darabnak nem ez a lényege. A magányosság érzete, az öregedés, és a fiatalság megtartása iránti vágy, majd az ebből fakadó reménytelenség az, ami dominál benne.

Azt már megfigyelhettük, hogy Williams írásai általában Amerika déli államaiban játszódnak, ami hangulatilag is visszaköszön a maga fojtott, meleg, fülledt atmoszférájával. Középpontjában ismét egy értékes ("ez és ez is lehetett volna belőlem, ha..."), érzékeny, és labilis lelkületű ember, aki eleve kudarcra van ítélve az őt körülvevő társadalomban, a siker társadalmában. Ebbe aztán rendszerint szépen belebetegszenek és kudarcélményük valamilyen deviancává fajul. Kicsit uncsi, nem? Nem annyira. Bár Az ifjúság szép madara valóban elmarad a számomra megszokott Williams-színvonaltól.

*Spoiler*

Aktuális górcső alá tett betegünk Chance Wayne, aki szintén a "Belőlem egyszer még nagy sztár lesz, de semmi nem lett" kategória győztese. A nagy sztárság helyett, -ami otthonról elűzi- szállodai boy, úszómester, majd egy öregedő színésznő gigolója, akivel városról városra sodródik, miközben gyötrődik és vágyakozik nagy szerelme Heavenly után. (Istenem, ez a név is micsoda rózsaszín cukormáz!)

Az öregedő sztárszínésznő Alexandra Del Lago is épp menekül, és mit adj Isten, ő is a sikertelenség elől, nagy visszatérése a filmvászonra ugyanis nem egészen úgy sikerül, ahogyan elképzelte. Chance pedig vele együtt szülővárosába, 'Szent Felhő'be tér vissza 'Mennyei'ért, akitől anno szerelme politikus apja, egy született vadbarom választotta el. A probléma csak az, hogy állítólag Chance azért ment el a kisvárosból, hogy gazdag legyen és feleségül vehesse a lányt. Hát ez nagyon nem jött be, mert szegényke már nem a helyi falu bikája aranykötésben, hanem csak egy szánnivaló lúzerarc. Bár olybá tűnik még mindig jóképű lúzerarc.

No már most a Hercegnő, akarom mondani Alexandra Del Lago is sodródik, csak ő nem a szerelem miatt, bár az ok szintén egy szenvedély: a kábítószeré. Chance-re támaszkodna, ha az nem akarná őt épp kihasználni, vagy a nő őt, vagy őszinte pillanataikban egyik sem a másikat. Kettejük kapcsolatát viszont remekül megalkotta Williams, sokrétűre és keserédesre.

Nem a szerelem köti őket ugyanis egymáshoz, még csak nem is a szeretet, hanem a kétségbeesés. Érdekes módon mindketten megvetik, ugyanakkor meg is szánják a másikat. Használják és kihasználják egymást, teljesen kölcsönösen és odaadóan. Ezek a finom sodródások, valamint Chance és a Hercegnő kapcsolata az, amelyek kiemelkednek számomra a darabból.

A többi karakter egydimenziós és sztereotíp. Gyanítom szándékosság van emögött, talán, hogy jobban felismerhetőek legyenek a típusok, nem tudom... Különösen a bigottat játszó kétszínű politikus apósjelölt, és hasonlóképp "szimpatikus" elkényeztetett, önfejű kisfia.

A vezérmotívum a fiatalság a darabban, mégpedig úgy, hogy minden karakter gyászolja egy-egy darabját, ennek elveszítése folytán.

Az író különösen precíz színpadi utasításokat ad világítás, díszletek, háttérzene tekintetében, amelyek tényleg remekbe szabottan kísérik az egyes jeleneteket és teszik teljesen egésszé a darabot. Lássuk be, azért ez sem egy mellőzendő dolog, hiszen más írók darabjai gyakran sokkal inkább rövid történetkére, novellára emlékeztetnek, mintsem efféleképp gazdagítanák az olvasót sokrétű tapasztalásokat adván.

A mű film változata 1962-ben készült el, Paul Newmannel, Geraldine Pagedzsel és Shirley Knighttal.

Rövid trailert megnézhetsz róla itt, melyet hölgyek figyelmébe erősen ajánlok! :)) Hogy én eddig miért nem tudtam az ifjonti Paul Newman hasizmairól?! :)

Utószóként ajánlanám még visszaolvasásra a darab előszavait, melyeket Williams ugyan saját magára értett, de ugyanez mondható el Chanceről és a Hercegnőről is.

Azért lássuk be, még mindig jobb és kevéssé unalmasabb volt ezt a B-kategóriás amerikai álmot elolvasni, mint végigszenvedni egy újabb, tizenkettő egy tucat tini vámpírponyvát...;) A nem megszokott szófordulatokért pedig elnézést, de a mű eleve megkívánta.

Én a Szukits Kiadó 1995-ös példányát olvastam, Etike Olvassunk Tennessee Williamst! kihívására a molyon.

Oldalak száma: 186
Eredeti cím és megjelenés: Sweet bird of youth, 1959

Kedvenc idézet:

; color: #e69138; text-align: -webkit-auto;">"Nézd, Chance, tégy már le arról a gyerekes butaságról, hogy megnő az ázsiód, ha valaki megkíván téged, és te hátat fordítasz neki, és kinézel egy ablakon…"

>

Mese-mese mátka, pillangós Lesznai madárka

"Mit is írhatnék róla? Lesznai Anna nálam már régi nagy kedvenc, lírikusként is, verselőként is.

Leginkább azért, mert hangulatot varázsol maga köré és körém. Minden mese, gyönyörű világ, ahol minden mindennel összefügg s így van benne s bennem rend. Szépség. Anélkül, hogy sablonos vagy közhelyes lenne.

A szavaknak színe van, a soroknak zamata és illata és soha nem látott tündérkertje. A dolgoknak öröme. Mesélj még Anna, mesélj még!" Magamban mindig ezt kívánom, hiszen egyik kedvenc íróm. S így értem róla a moly-on a Dolgok öröme kötet után.

Nos, sok személyes értékelést megengedtem már magamnak Lesznai Annával kapcsolatban, ezért áttérnék a kicsit hivatalosabb Lesznai ismertetésre, azon belül is művészetére. Még mindig kevesen ismerik ugyanis. Sajnos.

A nő művészi pályája egyedülálló a század elején. Nem csatlakozik egyik irányzathoz sem, de kapcsolatot tart minden haladó szellemi mozgalommal. /Aki olvasta a Kezdetben volt a kert-et, az most vonhat egy igen erős egyenlőségjelet Lizó és Anna közé :)/

A férfivilágban kevés nőtársával együtt egy igazi művészeti 'homo universalis', hiszen egyedi ez a pálya abban is, hogy költőnek, festőnek, iparművésznek és írónak egyaránt sikeres. Azok közé a ritka művészek közé tartozott, akiket nemcsak ösztönösen, hanem teoretikus úton is érdekelt a művészet. Egyaránt otthonosan mozgott a Nyugatosok és a Nyolcak körében, a Huszadik Század szociológusai között, a legszínvonalasabb filozófusok vasárnapi társaságában, és rokonszenvezett Kassák avantgárd törekvéseivel is. Egy páratlanul nyitott szellem, aki minden értéket képes volt befogadni.

Lírikusként kezdte, első verseinek borongós hangulata, főleg későbbi verseinek hangjának ismeretében: még nem az övé. Inkább a századvég trendjére hajaz. Vágylíra. A természeti és mese-mítosz ősi azonosságának megsejtése viszont már itt is teljesen az övé s végig az is marad. Tele van ennél a nőnél minden mesemotívumokkal, de meseszerű az idő és a tér is nála. Ezért ha Lesznait meg akarjuk ismerni, tisztába kell lenni a mese fogalmával is.

A mesének alapja a mesei látás, a mesehit az emberiség legősibb tudatformáinak egyike. Ezért lehet, hogy a térben egymástól legtávolabb élő népek és az időben legtávolabbra nyúló korok meséiben is sok az azonos motívum. Minden igazi mese összefügg a másikkal, mert mindegyik azonos valóságsíkon játszódik, mely gyökeresen különbözik a tapasztalati valóságtól. Ezt a mesevilágot aki át- és meg tudja élni, az nagyon fogja szeretni Lesznait. Szerintem.

Az, hogy a mesébe bele lehet temetkezni, mindent át lehet értékelni, vagy mondjuk úgy varázsolni, Annánál mélyebb értelmet kap. A magyar századfordulón, az Osztrák-Magyar Monarchia utolsó szakaszában valóban fellazult az addig szilárdnak hitt valóság; a felszínen megmaradtak a régi formák, de alatta ott kavarogtak azok az erők, mely nemsokára kifordították sarkaiból a régi világot.

A valóságnak ez a megingása természetesen Lesznai Anna saját kis világában is tükröződött. Abban a felvidéki faluban, ahol édesapja birtokán, egy kastélynak nevezett egyszintes barokk épületben és a hozzá tartozó hatalmas parkban gyerekkorát töltötte. A kastélyt és a birtokot Lesznai zsidó, orvos nagyapja szerezte, aki nagy vagyonnal bírt Zemplén megyében. Halála után a vagyonon és a tekintélyen kívül nagy adag függetlenségi magyar érzést is hagyott a fiára, Moscovitz Gézára. Az öreg kezdő orvos korában Sátoraljaújhelyen megosztotta rendelőjét egy fiatal ügyvéddel, Kossuth Lajossal. A köztiszteletben álló orvos az Andrássy grófok bizalmát is elnyerte, és mikor id. Andrássy Gyula miniszterelnök lett, zempléni előnévvel magyar nemességet is kapott. Fia karrierje együtt indult ifj. Andrássy Gyuláéval. Rövid közéleti pályája Andrássy mellett egész életére meghatározta Lesznai apjának politikai állásfoglalását, ellenzékiségét, Tisza iránti gyűlöletét. A közszerepléstől azonban korán visszavonult Alsó-Körtvélyesre, Zemplén megyei birtokára.

A vidéket nagyon szegény szlovák parasztok lakták, a szegény nép tudatában középkori sötétség uralkodott babonákkal, hiedelmekkel. Csoda, ha a kislány Lesznai mesealakokat, és mindenféle képezeltbeli figurákat vélt látni maga körül? :)

A falu plébánosa gyakori vendég volt a háznál, ő lett tanítja a kis Moscovitz Amáliának, aki a szomszéd falu, Leszna után vette fel később művésznevét. A látszólag vidám kislány magányos, kívülállónak érzi magát és mindeközben fél. Csendőrök, betegségek, dzsentri-lázadozások, babonák uralják a falut, anyagi szerencsétlenségek is veszélyeztetik a kislány édenét. "Nálunk, Liszkán (Körtvélyes neve önéletrajzi írásaiban) olyan, mintha ezer éve volnánk egy tündérkertben, ahol mindig vasárnap van. De ha egy gonosz boszorka ránk eresztené a hétfőt, akkor el muszájna menekülni innét. Ezért mindig féltem is Liszkát, amióta csak emlékszem, még evés közben is eszembe jut. Ha nem kellene félni, én volnék a legboldogabb lány a világon." A félelem ellen mi más valós menedék maradhat a kislánykának, mint a kert.

/Aki nem olvasta még a Kezdetben volt a kert-et, az csak saját felelősségére olvassa tovább. :)/

A kert a maga titokzatosságával az egyetlen olyan hely volt, ahol a kis Anna gyermeki magánya feloldódott, mert a titkokat sorra meg lehetett fejteni. A természet rendje megbízható, és csodákat tesz, ami elbűvöli a kislányt. A kert a saját birodalma volt, melyen képzelete mágiájával uralkodhatott. Elvarázsolhatta, és ekkor csodás mesevilág támadhatott a fák és virágok helyén, mely megvédte a külső valós világ félelmetes káoszától. "Lizó (saját regénybeli neve) markában egy egész falu bújt el. Kis kunyhók, kastély, piros templomtorony, olyan, mint a liszkai, de szebb. És egy kis Lizó is, aki egészen olyan, mint Lizó, de sohase fél: ez volt a legjobb pajtása. Persze ha kinyitotta a markát, mind eltűntek: de ha becsukta, megint ott voltak! Ha ez ember kislány, fél, amikor a dolgok megváltoznak: a képek a falon forgatják a szemüket, az orruk betörött, mint Csicsavszki bácsié. A kislány fél, de ha tündér, már nem kell félnie: Lizó pedig tündér volt."

A kert Lesznai Anna költészetében egy belső valóságnak a rávetítése a természetre. A mesekert a lélek és a természet azonosulása, de nem úgy, hogy a költő egyéni hangulatai, örömei, bánatai vetülnek ki a természetre, hanem úgy, hogy ebből az azonosulásból egy öntörvényű világ jön létre, melyben még a költő szubjektivitása is feloldódni, megszűnni látszik. Ez a természetlátás, érzés Lesznai lírájának legnagyobb újsága, senkihez nem hasonlítható eredetisége. "A mesében szép egymásmellettben,egy nívón vannak a dolgok" -írja egy 1918-as cikkében.

A személyiségnek ez a teljes feloldódása vagy a szerelmi egyesülésben, vagy a mindenséggel való azonosulás útján képzelhető el. Eggyé válni minden élő és élettelen létezővel:

"Tér nincs köztetek s köztem: világ gyümölcsei, dolgok,

Tér nincs, viszony nincs, csak boldog egymáshoz érés."

/Dolgok öröme, 1918./

Az azonosulás nyelvi síkon is követhető a jelzői révén: lúdbőrző ág, hazatérő hold, karcsú karú juhar, stb. A lelki jelenségeknek ugyanakkor természeti tulajdonságaik vannak: pl. "szivárvány íve a kéjnek". Hát nem csodálatos? Egészen bele lehet veszni....

Első pillantásra szerelem-filozófiája nem jellemzően nőies: a szerelem nála a pillanatok nyoszolyáján nyeri el öröklétét. A kiapadhatatlan, csillapíthatatlan szerelmi vágy ilyen erotikától mentes, szinte egzakt megvallása sem vall asszonyköltőre, lélekre:

"Miért is van csak két karom,

Én a százkezű Indra Isten

Ölelő kéjét akarom."

/Ma is/

Sokszor Adyra emlékeztet:

"Sohse lesznek eggyé, kik ketten

Indultak egykor rejtelmes úton.

Kereső testük sűrű homályban

Véresen veri falát a létnek."

/Levél/

Vagy abban is Adyval ért egyet, hogy a legnagyobb bűn keveset szeretni, s vágy és beteljesedés között hányódva ő is örökké magányos.

"...Sebzett lelkem a nyarakból kiválott

Most talpig saját fájdalomban állok."

/Ébredés/

Első kötete 1909-ben még határozatlanul és kiforratlanul jeleníti meg a kert mesevilágát, az otthon utáni nosztalgiát, a kötet címe is ez: hazajáró versek. Kritikai fogadtatása egyöntetűen pozitív, Ady (akinek egyik kötetét Lesznai a későbbiekben illusztrálja is majd) a Huszadik Század-ban így ír róla: "Embersége, emberi bátorsága egy asszonynak, aki már nemcsak úgy csinálja, de úgy is érzi az életet a maga asszonyi ereje szerint, mint mi."

Hát eddig tart a kert mesevilága, és a dolgok öröme, mert ezután teljesen más szakasz kezdődik a valóság borzalmaival, az élet megpróbáltatásaival.

A Dolgok öröme kötetet a Szépirodalmi kiadótól olvastam 206 oldalon.

Kedvenc idézet a könyvből:

"Mért oly hosszú az út a szivtől a szájig

Hogy lüktető lelkem sohasem jut odáig!

Hogy a mindenségtől úgy el vagyon zárva

Csendes békés szerrel nem jut napvilágra!

- Életemnek fáját erősen rázzátok

Hadd húlljon gyümölcse ujjongva reátok - 

És mint dió burka - ha hull napos ágról

Repedjen meg szívem a nagy boldogástól!

Törjétek fel zárát az "én" "álmodásnak"

Hogy elepedt lelkem odadhassam másnak - 

Másnak másnak másnak - ki megváltja tőlem

Ki mint húrból hangot kicsalja belőlem - 

Ki valóra váltja - megitatja vérrel

S megéteti könnyes szerelem kenyérrel.!"

/Mért oly hosszú/

Vasco Pratolini: Szegény szerelmesek krónikája - egy impresszionista kép margójára

Szegény szerelmeseink ugyan szánni valóak is, de itt jelzőnk nem erre utal, hanem sokkal inkább életkörülményeikre. Pratolini úgy formálja a figuráit Firenze Corno utcájának minitársadalmában, mint ahogyan egy rendkívüli impresszionista festő kap el és ábrázol egy teljesen köznapi életképet. Egyedi, pont annyira színes, amennyire a téma megkívánja, teljesen a benyomásokon alapul, tulajdonképpen nincs is benne semmi különös, és még is minden benne van.

*Spoiler jöhet...*

A Corno utca épp olyan utcának tűnik, mint a többi, helyileg meghatározva egész pontosan a Santa Croce bazilika és a Palazzo Vecchio között. A tér ( Piazza Signoria) túloldalán, ami itt már pont lemaradt:

Időben az 1920-'30-as évek tájékán járunk, háttérben azzal a Firenzével, melynek politikai és társadalmi életébe a fasizmus korai szakasza hirtelen változást hoz, a maga szélsőséges mivoltával és agyament kicsapongásaival. A közösség, s így utcánk kisközössége is, megosztott, ám ez a megosztottság sem valódi, hiszen sokan mintegy behódolnak a nagyhatalomnak a túlélés érdekében. A fasizmus, mint egy rossz vírus, terjed és fertőz, a Pártba való belépés nem elvi kérdés lesz az idő múltával, sokkal inkább az életben maradás záloga. A választás lehetősége erősen kétséges, akinek módjában áll szedett-vedett indokokkal húzza-halogatja a tagsági felvételt. Aki teheti a némaságba és a mozdulatlanságba menekül, emígy "tüntet" a rendszer ellen és józan eszének megóvása mellett.

Aztán persze akad olyan is, aki addig-addig kapargatja a felszínt és vesz részt tessék-lássék a feketeingesek horrorisztikus játékaiban még saját magát is teljesen meggyőzi a terrorista diktatúra nemhogy szükségességéről, de kétségbevonhatatlan erényeiről.

Pratolini zsenije pedig abban (is) áll, hogy a regényben az akkori politikai élet szereplőit, illetve magát a politikai folyamatokat szerepelteti az utca karakterein keresztül. (Könnyen felismerhetjük a Corno utca "duce"-ját a jómódú, emeleti lakásából kimozdulni nem tudó, az utca életét a háttérből irányító, önmagát fiatal lányokkal életben tartó "Sapphói" Signora alakjában)

Ez az ötven láb hosszú és öt láb széles mikrokozmosz az író igen tarka galériája: szereplői itt találkoznak, majd összecsapnak; üldözik és elveszítik egymást; szeretnek és gyűlölnek. Ezek a szerelemtől részegült fiatal életek együtt nőnek fel, ismerik egymás privát kis titkait, történeteit, harcait, hazugságait, megszüntetve mintegy önnön és egymás intim szféráját. A mindenki tud mindenkiről szindróma. De! Mindez nekik cseppet sem kellemetlen, lázadoznak ugyan, hangos, vulgáris és jóféle humorral átitatott szóváltásokba keverednek emiatt egymással, ám tudják, valahol ez talpon maradásuk záloga, ez húz köréjük elég erős védőburkot a "külvilággal" (minden ami a Corno utcán kívül van) szemben.

Először irritált az utca lakóinak rengetege, féltem, a szereplők követhetetlen cserélgetése tönkreteszi majd a sztorit, de egy idő után valahogy hozzászoktam a sok jellemhez és névhez úgy, hogy a regény élvezhetőségébe némileg bezavart ugyan, de le nem vont belőle. A sok főszereplő mellett az utca maga kínál lehetőséget az írónak egyéb mellékszereplők felvonultatására, akik aztán tovább hömpölyögnek a Corno utca folyamával, egymásba folynak, míg végül remek mellékszálak és egyszerűen szép szerelmi történetek bontakoznak ki.

Vasco Pratolini nagyon bölcsen, szolídan szövi bele saját nézeteit regényébe, a fasizmus mellett megjelenik a kommunizmus, bár nem megoldásként hanem ellenpontként, s azért, hogy egy újabb karakter új színt vigyen az amúgy is kápráztató forgatagba: az emberséget.

A társadalmi osztályok közötti különbség fel-felsejlik, megjelenik egyféle proletár-harc is, de a mondanivaló vége mindig finom pesszimizmusba torkollik. Hiába a sok szenvedés és gyötrelem, szereplőink csatát egyszer sem nyernek, az általuk megélt győzelemről előbb-utóbb kiderül, hogy az nem más, mint legyőzöttség. Mégis nemes egyszerűséggel, szerényen és diszkrét humorral veszik tudomásul a dolgokat, csupán tényként elkönyvelve azokat.

Hol egy eszmét, hol egy kedvező fordulatot dob elénk Pratolini, ami továbbvisz anélkül, hogy rossz szájíz maradna bennünk. Úgy robog el velünk a történet a végkifejletig, mint oldalkocsis motorjával Maciste Ugoval az oldalán, viszi magával a humánumot, mely annak ellenére is győz, hogy mire a nap felkel a fasiszták kivégzik őt.

Az írónak egyébként az ábrázolás szempontjából nem volt könnyű dolga, hiszen gondoljunk bele Olaszországnak egy olyan valós időszakáról és megtörtént eseményeiről, tényeiről is szól, melyek következtében az emberek fásultak, kiábrándultak. Az ország lakói a háború után, kiszolgáltatva az eseményeknek, alázatosak és zavarodottak.

Az ő figurái mégis megmosolyogtatóak. Javarészt köszönhető ez annak a nagyon gondos, nagyon tömör, a figyelmet a részletekre, gesztusokra, apró mozzanatokra terelő és leíró stílusnak, melyet Vasco Pratolini használ. Különösen tetszettek a helyi anekdotáik, népszokásaik, ünnepeiket aprólékosan megmutató színfoltjaik.

Az író ezzel az impresszionista, vagy mondjuk úgy neo-realista "ecsetvonásaival" pátoszt, líraiságot teremt, de úgy, hogy felhívja figyelmünket a helyzet ellentmondásaira, gyakran ő maga szolgáltatva visszhangot, ellenpontot. A narráció ritka tökéletes. Azt hiszem ennek köszönhető, hogy ennyire tetszett ez a csodásan színes, minden negatív történése ellenére is bennem reményt hagyó kép, melyet Pratolininek köszönhetően magam nézhettem végig a Corno utca egyik ablakából, alattam a "szenes" Nesivel, aki ép az ajtófélfának dől apja nagykabátjában.

Micsoda kavalkád! Egy élmény volt ez a krónika...!

Te is megnézheted, hiszen a könyvből film is készült Marcello Mastroiani főszereplésével.

Én a Kossuth Kiadó 1979-es kiadású példányát olvastam.
Eredeti cím és megjelenés: Cronache di poveri amanti, 1947

Oldalak száma: 454

Alice Walker: Possessing the Secret of Joy

*Vigyázz! SPOILER*

Nem tudom van-e olyan ember, -főképp nő- aki szó nélkül el tud menni Tashi története mellett.

Tashi története így kezdődik:

"I did not realize for a long time that I was dead."

Főhősnőnk van akinek már a 'Color Purple' kisregényből is ismerős lehet, de míg ott mellékutasként tűnt fel, itt övé a főszerep.

Főszerep egy borzasztó történetben: Tashi az afrikai Olinka törzs tagjaként aláveti magát a női körülmetélésnek, mely törzse ősi hagyománya. Mégpedig felnőtt korában.

Ha azt mondjuk, a női nemi szerv csonkítása egyes közösségekben kulturális gyakorlat, eképp kimondva eléggé bizarr módon hangzik, de némileg talán tudományos és távolságtartó. Hát nem az. Valóságos horror, ahogyan az írónő részletesen leírja a körülmetélés folyamatát, annak fizikai következményeivel, veszélyeivel és bemutatja, hogyan vált ez a "kulturális gyakorlat" követendő példává anyák tömegeinek, akik szintén elvégzik e rituálét saját kislányaikon. Azokon a kislányokon, akik próbálnak nem sírni, erősek és ügyesek lenni, miközben belül valami végleg meghal bennük, magukba zárva örökre azt a síró kislányt, akik akkor és ott voltak. Szívszorító!

Tashi pedig mindezeken nem kislány vagy babakorában megy keresztül, hanem felnőtt nőként, fizikálisan és lelkileg teljesen tönkremenve majd... S itt lép be a képbe a választás mítosza. Bemutatva, hogy Tashi mindezt miért szenvedte el saját önszántából tett elhatározása eredményeként, s hogy ez mennyire is volt saját döntés...

Nos, nem az. Tashi előtt nincsenek variációs lehetőségek, nincs jótanács, nincs felvilágosítás, hogy ez és ez fog történni veled... A törzsbéli nők örökös csúfolódása van, az, hogy ő nem teljes jogú Olinka, hogy tisztátalan és hogy ilyen nőt nem vehet feleségül senki. Így hát magára veszi az Olinkák védjegyét, tiszteletet mutat a törzsi hagyomány iránt, fejet hajt és enged ennek a megalázó és embertelen procedúrának, hogy végre ne egy selejt legyen, hanem teljes jogú törzs-tag, teljes értékű nő és feleség. Nem tudja, fel sem méri tette vagy egyáltalán döntése micsoda horderejű, mekkora kihatása lesz az életére, az egészségére és valójában micsoda szerencséje volt, hogy mindezt kislányként elkerülte.

Nincs a regénynek egy olyan pontja sem, mikor Tashit azon kapnánk, hogy megbánta a döntését. Nem is lehet ilyen, hiszen ez valójában nem volt választás soha. A valóságban minden elrendezett és előre megírt Tashi körül, elkerülhetetlen, nincsen más lehetőség, mint rálépni az elődjei által kitaposott útra.

Maga a történet az 'egy fejezet= egy szereplő nézőpontja' sémát követi, jól felépített, a karakterek kontúrosan megrajzoltak. A váltakozó nézőpont és a visszatekintések nem törték meg a novella menetét és nem rontottak a sztori élvezhetőségén. Ezek nagyon tetszettek. Ami viszont nem, hogy ezek a nézőpontok túlontúl is megrajzoltak, a szereplők és ezáltal a mi szájunkba adottak voltak, mintha Walker egy politikai kampánybeszéd előre eltervezett, bizonyos értékeket képviselő szónoklatának mondatait csempészte volna oda. Nincs több aspektus, csak az van, amit készen kaptál az író szócsövein keresztül.

Összességében elég kemény könyv volt ez számomra, semmiképen nem azok közül való, amelyek úgy vázolnak egy problémát, hogy közben homokba dughatod a fejed, vagy pártatlan maradhatsz. Tényleg csak az olvassa, aki bírja. Érzelmileg és lelkileg. Maga a tárgya miatt is, hiszen a női nemi szerv megcsonkítása nem egy chic-litbe való téma, és azért is mert dühös leszel tőle. Annyira, hogy kérdések merülnek fel benned, hogyan lehet ez még ma is bevett gyakorlat egy férfiak uralta társadalomban, vagy közösségben?!

Alice Walker jó munkát végzett, mert indulatokat vált ki a novellájával. Konkrétan jól belerúg azoknak a hátsójába is, akik apátiára hajlamosak, vagy közönyösek. Ébresztő!!

Kérdéseket komponál. Mit lehetne tenni, hogy efféle agyatlan, irracionális dolgok ne váljanak elfogadottá a világban?

Érzelmekre hat. Mert ha nem is vagy egy minden oldalon könnycseppet hullajtó érzékeny mimóza, akkor is megmozdít ott legbelül. Még ha nem is vagy fekete. Vagy nő. Mert a félelem és a fájdalom kézzelfoghatóvá válik a novella olvasatakor. Mindenkinek. S ha végigverekszed magad a történet legvégéig, no akkor jutalmat kapsz. Nem is akármilyet! Tiéd lesz az "öröm bírásának titka" (Possessing the Secret of Joy). Amivel, vagy ami nélkül nincs élet. Tashié sem. Gyönyörű a végszó...

A könyv utolsó fejezetébe bele is tudsz olvasni...

Én a Pocket 1993-as, első kiadását olvastam angolul.

Oldalak száma: 304

Az írónőhöz itt tudsz ellátogatni: www.alicewalkersgarden.com

Két lány az "uccán". Máraival?!

Nem, nem egészen, illetve csak részben, mert az egyik megfordulhatott vele.

De, hogy a legelején kezdjem: tegnap este ágyban fekvős, akár unalmasnak is mondható távkapcsoló nyomkodás közepette találtam a Duna World-re. Itt adták a 'Két lány az utcán' című 1939-es filmet. A Magyar Klasszikusok összes dvd büszke birtokosaként nem árulok el nagy titkot: régi filmet nézni több, mint szeretek.

Tóth Endre, vagy André de Tóth filmje azonban nem a megszokott könnyed, komikai fordulatokban, szerelmi liezonokban gazdag és happy end-es kis történet.

*SPOILER*

Az alaptörténet két lányról szól, akik mindketten válsághelyzetben vannak. Vica (Bordy Bella) és Gyöngyi (Tasnády-Fekete Mária) épp jókor kapaszkodnak össze, az egyik -egy mondjuk úgy munkahelyi- szerelmi történés-félreértés áldozata lesz, a másikat pedig gazdag földbirtokos apja elhajtja otthonról, mint ő később Budapestre érve a nem kívánt magzatát. Úrilányoknak adják ki magukat és ketten lakást bérelnek, múltjukról, előéletükről mit sem tud senki.

Lesz aztán erkölcsi nevelgetés Gyöngyi (aki olyan gyönyörű ebben a filmben!) részéről, próbálja terelgetni, formálgatni Vicát, aki viszont női hősszerelmes, és végig megmarad alárendelt szerepében.

Nem kapunk tehát Kabos-féle félreértés humormorzsákat, sem gyönyörűszépen pillantgató Jávor urat, édesen csicsergő Szeleczkyt, de még búgó hangú dramatikus Karádyt sem.

Van helyette abortusz, elzüllöttség, kitaszítottság, magány, szorongás, és ami nekem nagyon tetszett: cinizmus. A vége ugyan '... s boldogan éltek, amíg meg nem haltak', de nem afféle 'kézenfogva elmentek a naplementében'.

Aki szereti a noir-t, annak tetszeni fog Tóth Endre filmje. Aki nem, az is nézze meg, mert szerintem egyfajta kuriózumot képvisel. Van benne Csortos Gyula bácsi is, a férfi galád pedig Ajtay, bár én őt speciel sosem szívleltem. Meg egy nagyon édes kis betétdal, amiben arról regélnek, hogy:

"No de hogy le tetszett fogyni, még össze tetszik rogyni", meg "ilyen hülyeséget, mint a sport", meg efféle csacskaságok:))

Azt, hogy minden mindennel és mindenki mindenkivel összefügg, a Nyugatosok önéletrajzi könyveiből már nagyjából sejtettem. Most a film kapcsán ugrott be, hogy a gyönyörű Gyöngyi: Tasnády-Fekete Mária, akiben az 1931-es Miss Hungaryt tisztelhetjük, Radványi Gézának volt a felesége. S akkor meg is érkeztünk, hiszen Radványi Géza testvére pedig nem más, mint Márai. Mindketten Grosschmidok, nagynénjük a szintén kedvenc figura, Zsüli néni, alias Hrabovszky Júlia, aki szintén írogatott, s akit Márai az Egy polgár vallomásaiban hív életre:

„Zsüli néni sokáig élt Párizsban, majd a Loire mellett, egy kastélyban: öltözködése, modora, ismeretségei, minden elmondhatatlanul nagyvilági volt. Anyja a nagyon finom, mindig főkötős Louise néni, testvére apai nagyapámnak.

Zsüli néni nem értett a gyermekneveléshez, tehát ösztönösen megütötte a helyes hangot.

Terebélyes kalapokat viselt, suhogó selyemruhákat, mintha bálba menne. Mindegyre úton volt, terveket főzött, írta regényeit és elbeszéléseit, estélyeken jelent meg, Párizsba készült – káprázatos jelenség volt számomra.

S ezen felül volt benne valami elpusztíthatatlan, valami elemien sugárzó, melyet később idő, nyomorúság, magány és csalódások sem tudtak meghamisítani. Zsüli néni igazi nő volt, a „fin de siecle” (századvég) remekműve, ritka tünemény."

No ugye, hogy sétálhatott az egyik lánnyal az uccán Márai? :)

Boldogabb 2012-őt nekünk!

Minden közhely és egyéb megfogalmazás nélkül kívánom minden drágaságomnak, barátomnak, ismerősömnek, szerettemnek és ide látogatónak, hogy 2012 legyen fantasztikusabb, izgalmasabb, sikeresebb, érzelmesebb, szenvedélyesebb és színesebb, mint a tavalyi volt, és legyen rosszabb mint a következő.

Szeretettel gondolva Rátok:

Véda

József Attila: A hetedik

E világon ha ütsz tanyát,
hétszer szűljön meg az anyád!
Egyszer szűljön égő házban,
egyszer jeges áradásban,
egyszer bolondok házában,
egyszer hajló, szép búzában,
egyszer kongó kolostorban,
egyszer disznók közt az ólban.
Fölsír a hat, de mire mégy?
A hetedik te magad légy!

Ellenség ha elődbe áll,
hét legyen, kit előtalál.
Egy, ki kezdi szabad napját,
egy, ki végzi szolgálatját,
egy, ki népet ingyen oktat,
egy, kit úszni vízbe dobtak,
egy, ki magva erdőségnek,
egy, kit őse bőgve védett,
csellel, gánccsal mind nem elég, -
a hetedik te magad légy!

Szerető után ha járnál,
hét legyen, ki lány után jár.
Egy, ki szivet ad szaváért,
egy, ki megfizet magáért,
egy, ki a merengőt adja,
egy, ki a szoknyát kutatja,
egy, ki tudja, hol a kapocs,
egy, ki kendőcskére tapos, -
dongják körül, mint húst a légy!
A hetedik te magad légy.

Ha költenél s van rá költség,
azt a verset heten költsék.
Egy, ki márványból rak falut,
egy, ki mikor szűlték, aludt,
egy, ki eget mér és bólint,
egy, kit a szó nevén szólít,
egy, ki lelkét üti nyélbe,
egy, ki patkányt boncol élve.
Kettő vitéz és tudós négy, -
a hetedik te magad légy.

S ha mindez volt, ahogy írva,
hét emberként szállj a sírba.
Egy, kit tejes kebel ringat,
egy, ki kemény mell után kap,
egy, ki elvet üres edényt,
egy, ki győzni segít szegényt,
egy, ki dolgozik bomolva,
egy, aki csak néz a Holdra:
Világ sírköve alatt mégy!
A hetedik te magad légy.

1932

Virginia Woolf - Orlando aka Vita Sackville West

*NYOMOKBAN SPOILERT TARTALMAZHAT*

Az egész dolog apropója, hogy a napokban olvastam V. Woolf Orlandoját, kissé úgy, mint akit fejbe kólintottak. Nagyon ambivalens érzéseim voltak a regény olvasása közben, szinte ugyanolyan arányban csodálkoztam rá, hogy mennyire zseniális, mint amennyit bosszankodtam, "akkor most mi van?!" felkiáltásokkal.

Mondjuk ki őszintén, azért okoz némi zavart a fejben, ha a regény elején a főszereplő egy fiatal arisztokrata férfi, aki egy orosz nőbe szerelmes, majd minden különösebb átmenet nélkül törökországi nagykövetsége alatt nővé változik. De ezután jön a legkedvencebb, Orlandot négyszáz éven át kísérhetjük figyelemmel és a regény befejeztével 36 éves korában búcsúzunk el tőle.

Elszakadva a realitásoktól és hagyva magam sodródni e varázsos, félőrült, mese-való folyamával, végül is nagyon pozitív élménnyel lettem gazdagabb. Örülök, hogy belevágtam és be is fejeztem (bár számtalanszor megfordult a fejemben, hogy hagyom a csudába), mert egy olyan világba tudtam bekukucskálni, ami eddig számomra rejtve maradt. Érdekes és izgalmas új tapasztalat volt. Az ajtót azért mindenesetre, gondosan becsuktam magam után egy időre :)

Aztán kíváncsiságomnak engedve, elkezdtem utánaolvasgatni Woolf-nak és Orlando-ja körülményeinek, s rájöttem, hogy így utólag sokkal "emészthetőbb" a 90%-ban átvitt értelmű mondanivaló. Mondhatjuk úgy is, hogy a világirodalom egyik leghíresebb leszbikusának regényéhez az élettörténete ad kulcsot.

Nos hát kezdjük ott, hogy Orlandót az írónő szerelméről Vita Sackvile-Westről mintázta. Az a tény, hogy mindkét hölgy házasságban élt, ne tévesszen meg senkit; Woolf saját bevallása szerint, férje Leonard iránt fizikálisan képtelen volt érezni bárit is: " Amikor néhány napja megcsókoltál, nem éreztem többet, mint egy kő."

Mégis, több, mint becsülendő, az a fajta önmaga által vállalt cölibátus, -már ha lehet így fogalmazni-, amit Leonard Woolf Virginiával vett a nyakába. Ez a veszély nem fenyegette Vita férjét, aki viszont közismerten biszexuális volt.

Vita Sackville-West első fotója teljesen meggyőzött arról, hogy ő Orlando. Külsejét tekintve valóban egy androgén egyén, a mai köznyelv nagy valószínűséggel nemes egyszerűséggel le" transzvesztitázná".

Íme:

Vita-t leginkább költő, regényíró, trend-alapító, kertész és leszbikus-szerető címkékkel jellemezhetnénk. A 20. század eme különc ikonja, már világra jöttének körülményeivel is kavar némi port maga körül, a híres spanyol táncos, Pepito unokája, aki igencsak bensőségesre sikeredett kapcsolatot ápolt a 2. Lord Sackville-el, Lionel Sackville West-el. Igen ám, de lányuk, Victoria a saját unokatestvéréhez ment feleségül (Lionel Edward-hoz), s az ő produktumuk lett a kis Vita. Jujj.

A legkisebb Sackville-West-et anyja után a Victoria névre keresztelték, de megkülönböztetvén őket egymástól, a lánykát "Vita"-nak becézik. Vita, angol arisztokrata család sarja lévén kiváltságos nevelésben -is- részesül lány létére, bár ez a tény későbbiekben, apja halálakor, az öröklési kérdésekben gondot okoz. (S akkor megint az Orlando-nál tartunk...)

A Sackville-West rezidencia:

Na ugye, hogy az Orlando-t olvasva is pont így képzelted? :)

Vita költészet iránti rajongása már gyermekkorában kezdődött, majd 17 évesen megjelenik első kötete a Chatterton, amelyet számos követ még, továbbá tizenhárom regény, több életrajzi és történelmi munka társaságában. Nemcsak természetével, hanem külsejével is kitűnt kora tömegéből, extravagáns ruhái, magas alkata (több, mint hat láb volt tehát 1.80-tól magasabb) igencsak felhívta magára a figyelmet. Ráadásul ő volt az első, aki feltűnő színekkel festeni kezdte a körmét :)

Aztán a 21 éves Őkülöncsége hozzámegy Nigel Nicholshoz, és házasságukat még az az aprócska tény sem befolyásolja, hogy Nigel saját neméhez is vonzódik csakúgy, mint Vita, sőt még két fiuk is születik, Nigel és Benedict. A házaspár mintegy külső tagja a Bloomsbury Csoportnak, akik a viktoriánus szigorú erkölcsnek cseppet sem megfelelve, szabad gondolkodókként tömörültek össze. A társaságnak természetesen Virginia Woolf is tagja volt, de fellelhető itt Keynes közgazdász is.

Vita-t romantikus kapcsolat -megszámlálhatatlan leszbikus szeretőjének ellenére- egyedül csak Virginiához kötötte, a '20-as évek végén. Az Orlando-t aztán fia, Nigel a "leghosszabb és legszebb szerelmes levél az irodalomban" -nak nevezi, mintegy definiálva kettejük kapcsolatát.

Vita 1962-ben csaknem remeteként halt meg, kedvteléseinek: a kertészkedésnek és az írásnak szentelve magát.

Jajj, hogy el ne felejtsem! Kettejük regényében rövid időre két magyar is feltűnik, az egyik Laub majd később László Fülöp Elek, vagyis Philip de László festőművész és Békássy Éva írónő.

László Fülöp Elek Budapesten Lotz és Székely Bertalan tanítványaként még Laub, majd angolhonba vándorol és válik állampolgárrá László néven. Akadémikus stílusa egészen a Royal Art School tanárságáig viszi, Önarcképe az Uffizziben található. Az utolsó udvari festő készíti el aztán Vita portréját:

http://upload.wikimedia.org/wikipedia/commons/b/b7/Laszlo_-_Vita_Sackville-West.jpg

Békássy Éva költőnő az ő kalandos életével pedig úgy jött a képbe, hogy levelezésbe kezd Vita-val, aki ezidőtájt testvérének, Ferencnek egyik barátja, s kiadója Woolf. Békássy Kornis gróffal köttetett, majd megromlott házassága után ír 16 oldalt '47-ben West-nek némileg megalázkodva, hogy segítsen neki munkát szerezni és letelepedni Angliában. Néhány levélváltás és bátorító szó után a valós segítségnyújtás elmarad.

Végezetül, nem tudom csak nekem volt-e olyan érzésem, hogy a kevésbé szürreális részeken Oscar Wilde-ot vélek olvasni, de számomra érezhető volt némi párhuzam. Alapjában véve jó ez a viktoriánus Anglia :)

Ma csak így...

Hát nem romantikus?!

Valami baj van ma velem, azt hiszem...Vagy legalábbis a hormonjaimmal. Egész nap ilyen, még épp intellektüellen bugyutácska melódiák, csokoládék és édes-krémes sütemények, simik és nagy ölelések után sóvárgok....Hahhhh....*sóhajka*

Aki az asztalt kigondolta...

AKI AZ ASZTALT KIGONDOLTA...

Aki az asztalt kigondolta,
nemcsak enni akart rajta.

Nagyon hontalan lehetett,
egész világnak terített.

Nem jutott tányér térdire,
könyökölt hát a semmibe.

S ahogy a semmibe könyökölt,
eszébe jutott egy fatönk.

Gondolatban rákönyökölt,
alátámasztotta a tönk.

Megtámasztotta életét,
teli tányért s asztalt remélt.

Asztalt, terített szavakat:
"Ülj le, érezd otthon magad!"

Egy deszkalap, valami láb,
ácsolt magának hazát.

Aki az asztalt kieszelte,
a világot köré ültette.

Nagyon messzire láthatott:
asztalainkra ráhajolt.

/Hervay Gizella/

Full gyönyör a' la 20-as évek

Mármint nekem, mert IGEN, IGEN, IGEN!! Ma megérkezett a kintről vásárolt könyvkupacom, köztük ezzel a gyönyörűséggel:

A FIELL Kiadó által publikált sorozat egyik részéről van szó, mivel több darabot adtak ki különböző dekádokból pl. 30-as évek, 40-es évek, idényjellegűen bemutatva, évtizedekre bontva a 20. századot.... /ezek is kívánságlistásak! :D/
Valójában egy nagyon átfogó (576 oldal, 600 illusztráció!), korhű dokumentációról beszélünk, eredeti fényképekkel, nyomatokkal, rajzokkal.
Azt hiszem nem csak a divatbolondok, vagy tanoncok forgatják majd csillogó szemekkel.:)
Ez a kötet az Art Decóra fókuszál, a maga csábos kis fejre és bubbifrizőrre simuló női kalapkáival, gyöngyös, bevarrt estélyi ruháival, pántos cipőivel. Kísérő szövegként kitér a stílus és a korszak fontosabb stílusjegyeire, tervezőire, rendkívül gazdag forrást nyújtva a témához, s a gyönyörűséges ruhákhoz.

Ami a szerkesztőket illeti, Charlotte Fiell egy olyan vezető designer, ill. történész-kutató bestseller író és miegymás, aki grafikai kommunikáció és a divattervezés szempontjairól is publikált már számos könyvet. Emanuelle Dirix pedig egy kint igen nagy tiszteletben álló divattörténész, kurátor.

S íme a szemnekvaló mennyei mannából egy kis ízelítő:

Matatós-dili

Ami nálam a kreatívkodást jelenti. Már az őszi szünetben elkezdtük Pocakkal, az évszaknak megfelelő papírdíszek készítésével, leveleket, szőlőt, almát, körték rajzoltunk, színeztünk majd vagdostunk ki és aggattuk fel őket a szobájában.
Aztán készítettünk levélképeket, levélnyomdáztunk, stb.
Most kézimunkázni tanulok egy nénitől a sulinkban és vadul keresem a neten a megvalósítható dolgokat. No meg jönnek az ünnepek, így elő kell vennem a karácsonyi kézműves ötlettárat.
Szóval: rajtunk a matathatnék! :)

Ezekből mazsolázok most:

'20-as évek amerikája képekben, mert megígértem...:)

Csak egy pici hangulatkeltésnek, no meg ihletmerítőnek még a pénteki buli előtt ;)

Aztán majd jövök vele részletesen is...

Nem tudom ki mennyire ismeri a hölgyet, de haj és stílus miatt mindenképp idekívánkozik a korszak egyik üdvöskéje, a bubi-frizőr szülőanyja: Louise Brooks, az amerikai némafilmek sztárja.

Igaz, egy New yorki fodrász már az 1900-as évek elején kitalálta ezt a fazont, de igazán Louise-nak, a kor hedonista, démoni nőalakjának köszönheti népszerűségét, aki önmaga volt a megtestesült ellentmondás. Majd 30 évig uralta a divatőrültek szívét, és amikor épp kezdett volna eltűnni a süllyesztőben, akkor jött Vidal Sassoon. Felfrissítve az alapokat oldalt ferdére nyírta a hajat. :)

Apropó haj!
A korszak egyik aradi dívája, tragikája is a bubidivat áldozata lett, mégpedig 150cm-es (!) haját vágatta le, melyről anno szenzációként adtak hírt.
"- A divat terrorja késztetett hajam levágatására. Egy színésznőnek - mondotta a legfrissebb bubis hősnő - nincsen szabad akarata, a közönség, a divat parancsolnak és ő engedelmeskedik. A konty, a hosszú haj - sajnos - anachronizmussá lett, mint a krinolin, vagy a fűző. Igazán furcsa lenne, ha nem venném ezt figyelembe és következetesen krinolint viselné még ma is. Bizony nem volt könnyű dolog, amíg ez az elhatározás megérlelődött bennem. Sok szép emlékem fűződik e két hatalmas hajfonathoz, melynek most áldozatul kellett esnie. És nem is áll rosszul az új frizura, de két kilóval könnyebb lett a fejem …
Aradon bátor nőnek tartják Fekete Irént és azt mondják, hogy szebb az új frizurával, mint azelőtt volt."

/Forrás: http://www.huszadikszazad.hu/bulvar/a-bubifrizura-legnagyobb-diadala/

Aztán, ha már művészetnél tartunk, jött az art deco a franciáktól...

...mely kb. a '20-as évek közepétől ill. az 1925-ben megrendezett Díszítőművészeti és Ipari Kiállítás megrendezésétől datálódik, nevét is annak rövidítéséről kapta (Exposition des Arts Decoratifs et Industriest).
Az art deco-t elsősorban az iparművészet területén alkalmazták, de jelentősen hatott rá a kor pezsgő képzőművészete. Fontos hatást képviselt az avantgárd festészet (kontruktivizms, kubizmus, futurizmus), az egzotikus vidékek kultúrája, hagyományai, technikai megoldásai, formakincse, témaválasztása,ilyen pl. a mezopotámiai és maja művészet: lépcsős piramisai az 1930-as évek égbe nyúló felhőkarcolóiról vagy lépcsőmotívumot használó kisebb tárgyakról köszönnek vissza. Szecessziós eredetű, vonalai szárazak, a görbék szögletessé keményednek. Jellegzetes art deco motívum a napfelkelte a szétáradó sugarakkal, népszerű még a stilizált szökőkút zuhataggal, és szép számmal fordulnak elő virágok és alakos ábrázolások is. A többiről majd..:)

Aztán a hölgyek azokkal a kiegészítőkkel, külcsínnel...no meg csipetnyi huncutsággal. (Mert végre nem csak a haj, a szoknya is rövidebb lehetett, és összességében divat volt pimasznak lenni és annak megfelelően kinézni.)

Szépségverseny díjazottjai Washingtonban 1922 környékén:)

S eszemben van még Memphis Minnie, Betty Boop az eredeti, a szürrealizmus, Chaplin, C. Coles Philips és Maxfield Parrish illusztrátorok, az új automobil:a Ford "A-modell", a ragtime és a jazz no meg kedvencem a swing és a hozzá kapcsolódó táncok...De ezekről majd később.

Addig csipetnyi divat még: