Patrik Svensson: Tenger a tengerben

Kezdem személyessel, mert most tudom azzal kezdeni. A sok Tisza mellett töltött gyerekkori nyaraim egyikén, egy reggel a szomszéd, aki lelkes horgász is volt, átadott a kerítésen egy szatyor tekergőző valamit. A valamit ámulva csodáltam később egy vízzel teli hatalmas festékes vödörben, mert annyira furák voltak, hogy nem tudtam eldönteni mik lehetnek. Angolnák voltak.

Apa azt mondta, nem tudja megfőzi-e őket este a halászlébe a ponty mellé, anyám meg lelkesen bólogatott, hogy szerinte sem érdemes, olyan undorítóak. Apa azt mondta, nem, nem azért, hanem mert annyira különlegesek. Nagyon sokáig eszemben volt, hogy ezt majd meg kell érdeklődnöm, rá kell kérdezni a miértjére, de annyi rengeteg izgalmas történt ott nyáron -mint egyébként valamennyi nyár alatt-, hogy a dolog elsikkadt. Szóval, az angolnák bent várták a sorsukat egy hatalmas, vízzel teli vödörben, míg mi elmentünk a két sarokra lévő strandra. Délután a hátsó telekszomszéd néni jött be izgatottan, apámat keresve, hogy  jöjjön gyorsan, mert tele van a kertünk vonagló kígyókkal. Persze az angolnák voltak. Az angolnák, akik kora délelőtt ismeretlen módszerrel kisiklottak a lefedett, magas falú vödörből, és úgy tekergőztek a fűben, mint a gorgóvá változtatott Meduza hajszálai. Keresték a haza vezető utat, mint azt Svenssontól most már megtudtam. Mert apát akkor ugyan elfelejtettem megkérdezni, de ő szerencsére megírta.

Meg jóval többet is annál. Egy olyan tökéletes, szépirodalomba ágyazott ismeretterjesztő kötetet, ami egészen egyszerűen páratlan és kihagyhatatlan olvasmány. Nem csak azért, mert olyan lélegzetelállító információkat oszt meg velünk, mint hogy az angolnák a Sargasso-tengerből kelnek útra Európa felé és áramlatokon keresztül, pici lárva alakjukban hosszú-hosszú kilométereket, plusz két átalakulást maguk mögött tudva érnek ide; hanem olyat is, hogy minden angolna ide tér vissza meghalni is. Legyen bármilyen messze, jöjjön bármilyen akadály, az angolna valami belső radar által vezérelve vissza tér a Sargasso-tengerbe, hogy szaporodjon, majd elpusztul. 

"Mert attól függetlenül, hogy milyen kort élt meg az angolna, nagyon úgy tűnik, valami módon le tudja állítani az öregedését. Ha a körülmények azt követelik meg, eltolja az utolsó átalakulást későbbre. Ha az angolna nem tud szabadon távozni a Sargasso-tenger felé, inkább át sem esik az utolsó átalakulásán, nem változik ezüstangolnává, nem lesz ivarérett. Inkább csak vár türelmesen évtizedeken át, mígnem a lehetőség hirtelen kinyílik, vagy végül elsorvad az életereje."

Óh igen, szaporodás! Nem kisebb személy, mint Sigmund Freud is felboncolt pár száz angolnát, még mielőtt híres pszichoanalitikus lett volna, éppen azért, hogy az angolnák női- illetve hím ivarszervét meglelje. Tekintettel arra, hogy az angolna máig nem adta meg a titkát, Freud kudarcot vallott, de azért a könyvnek köszönhetően érdekes elmélázni azon, hogy Freud a későbbiekben éppen az (elfojtott) szexust kutatta évekig, amivel itt Triesztben kudarcot vallott.

"Természetesen Freud és Jacoby nem voltak tisztában azzal, hogy az angolnának nem alakul ki látható nemi szerve a szükségesnél korábban. Átalakulásai nem csupán felszínes alkalmazkodások a körülményekhez, hanem egzisztenciális jellegűek. Egy angolna akkor válik azzá, amivé válnia kell, amikor megérik rá az idő."

Az az igazság, hogy számtalan példát tudnék sorolni, izgalmas tényadatokkal arról, hogy például hogyan élnek túl több évtizedet ezek a csodás lények kb. tetszhalottként, fogságban, abban a reményben, hogy folytathatják útjukat a célállomásig, de egyik sem lenne közel sem olyan pompás, mint ahogyan Svensson leírja. Nem elég, hogy a stílusa kitűnő -sőt, számomra az is meglepő volt, hogy egyáltalán van neki-, hanem bámulatosan kreatív is. Olyan számtalan, fordulatokban gazdag, kiváló asszociációkban bővelkedő szemszögekből mutatja be a természettudományok Szent Grálját, hogy az ember lánya csapot-papot ott hagyva azonnal elsietne tengerbiológusnak tanulni, feladva ezzel gyerekkori First Lady/űrhajós álmait. A könyv ugyanakkor okos és hiteles természetvédelmi propaganda is, számos már kihalt élőlényt elénk idéz és csodás, víz alatti atmoszférát teremt.

Nem tudok elmenni szó nélkül a borító mellett sem, mely nem csak szemet gyönyörködtető, hanem teljességében ábrázolja a regény történetét. Igen, regényt írtam. Mert látjátok ott fenn a csónakban a sapkás férfit a pici gyerekkel? Ez a svéd pasi nem kevesebbre vállalkozott, mint hogy felhívja a figyelmet egy ember által kihalásra ítélt természet csodájára, valamint az angolnának emelt memorandum mellé még saját édesapjának is emléket állított.

"Apa nagyon szerette az állatokat, de időnként megölte őket. Nem mulattatta őt a dolog, nem élvezte az erőszakot, csupán megtette, ha helyesnek vélte. Azt nevelték bele, hogy az embernek nemcsak fölénye és hatalma van a többi élőlény fölött, hanem felel is értük. Dönteni kell életről és halálról. Nem mindig egyértelmű, hogyan kell élni ezzel a lehetőséggel, mikor helyes az egyik vagy a másik döntést meghozni, de attól még a felelősségtől nem lehet megszabadulni. És ezt a felelősséget tisztelettel kell viselni. Tisztelettel az állat iránt, az élet iránt és egyúttal a felelősség iránt."

Ez pedig, egy szóval: lenyűgöző. Ugyanis hiába olvastam el a könyvet már háromszor, kb. 3 hét alatt, még mindig nem sikerült megfejtenem, egy első kötetes író hogyan tud ilyen gyönyörű prózát alkotni egy apáról, filozófiai kérdésekről, hitről, származásról, a létezés eredetéről és halálról megindítóan, miközben a következő oldalakon rád zúdít meghökkentőbbnél meghökkentőbb tudományos adatokat úgy, hogy az a legkevésbé sem száraz, hanem könnyen befogadható, sőt, már alig várod a következő adagot. Rejtély. Patrik Svensson olyan csodája lett számomra a tudományos ismeretterjesztő irodalomnak, mint az angolna a vizek élővilágának. Végtelenül szimpatikus gondolatokkal bíró, nagyon tehetséges ember.

"És egyáltalán, hogyan formálhat bárki jogot egy olyan képlékeny dologra, mint az áramló víz?"

Olvassa, aki nyitott az újra, a régire, a szépre, az izgalmasra, a horgászatra, az emlékek felidézésére, a természettudományokra, vagy egyszerűen csak szeretne egy jó könyvet elolvasni. Mert ez az.

A kötetet 304 oldalon az Athenaeum kiadó jóvoltából olvashattam. Kiadás éve 2019.
Kedvezményesen ITT tudod megvásárolni.

P.S: A bejegyzés megírása után olvastam a hírt, hogy "2019. november 25-én zajlott Stockholm szívében az August-díj átadó (ami megfelel a Booker-díjnak vagy a Nemzeti Könyvdíjnak) és az ismeretterjesztő irodalom kategóriában a zsűri felismerte a kis angolnás könyv zsenialitását és Patrik Svenssont hozta ki győztesként. A díj hatására Svédországban 22 000 keményfedeles példányra érkezett megrendelés az eredmény kihirdetése után – ezzel a Tenger a tengerben elérte a 70 000 nyomtatott példányt Svédországban!"

Daniel Kalder: A pokoli könyvtár

Irodalom és politika kapcsolata -főként, ha annak szélsőséges oldaláról van szó- időként felvet jó néhány kényes kérdést, megosztva ezzel annak lehetséges közönségét és az irodalmárokat. A fasiszta szerzők publikálásával kapcsolatban például azt mondják, háromfajta reakció létezik: vannak, akik határozottan elleneznek minden olyan szándékot és törekvést, ami vissza akarja hozni őket; vannak, akik erre törekednek; végül pedig vannak, akik azt mondják, hogy az egyetlen, ami számít, az a mű irodalmi minősége, függetlenül szerzője ideológiai hovatartozásától, mintha az nem volna meghatározó egy szöveg születésénél. Az én szívem az első álláspont felé húz, és elítéli a másodikat. Az eszem pedig arra figyelmeztet, hogy mindkét hozzáállás ostoba, és hogy mi a lényeg: meg kell cáfolni a harmadik hozzáállást, azokét az álszent irodalmárokét, akik arcokról hajlandók beszélni, de eszmekultuszokról már nem, és azon igyekeznek, hogy beadják nekünk, megkerülve a lényeget, a legrosszabb intellektuális zagyvaságokat, csak legyenek jól csomagolva. Kalder egyértelműen ezt célozta meg.

"A diktátorok általában élményekben gazdag életet élnek. Milliók életének és halálának urai gyakran kisebbfajta istenségként léteznek – legalábbis amíg hagyják őket. Egy biztos: sorsuk sokkal érdekesebb a legtöbb íróénál. Ekkora hatalom és ennyi egyedülálló tudás birtokában még egy kicsiny, geopolitikailag jelentéktelen ország diktátora is olyan helyzetben van, hogy legalább egy mérsékelten érdekes könyvet elvárhatnánk tőle, még ha csak véletlenül is. És mégis: kivétel nélkül szinte mindannyian agyzsibbasztó badarságot produkáltak. Kíváncsi voltam, miért."

Írja Daniel Kalder A pokoli könyvtár című művének létjogosultságát igazolván. Érdekes dolog a diktátorirodalom, különösen ha a létrejöttét indokló mozgatórúgókra gondolunk. Kalder könyve kevéssé erről, sokkal inkább azok és íróik minősítéséről szól. Mert úgy tűnik hogy, amikor nem a történelem ívének meghajlításán fáradoznak, a diktátorok kivétel nélkül tendenciózusan és szorgalmasan írnak. És kivétel nélkül szörnyűek benne.

Doktrinák, kiáltványok, önéletrajzok, emlékiratok, versek, sőt akár romantikus fikciók - ki hinné, a zsarnokok már mindegyik műfajban kipróbálták magukat. Olykor, a diktátorok egy-egy műve fenn marad és tovább él, lásd pl. Hitler Mein Kampfja esetében, de túlnyomórészt csak a történészek szembesülnek ezekkel a förmedvényekkel, kipiszkálva őket az adott szereplő hagyatékából. Igen, mindenképpen förmedvények, ha hihetünk Kaldernek, mert szerinte valamennyi diktátor, elnyomó rezsim kiemelkedő figurája szemetet írt. Válogatás nélkül. Ezek aztán a maguk zagyva, összefüggéstelen valójukban, megérdemelten tűntek el a szemünk elől a történelem szemetesládájában.

De mit veszítünk mégis, ha félredobjuk ezeket az írásokat? Na ez már egy sokkal izgalmasabb gondolat, aminek felderítésébe az író nem kevés kutató munkát és energiát feccolt. Hihetetlen kitartó módon végigrágta magát Sztálin, Lenin és Hitler írásain, hogy aztán elképesztően jóleső, hatalmas adag malíciával tálalja nekünk a választ. A korábban újságíróként a BBC-nek és a Guardian-nek is cikkező Kalder éveket töltött magával az olvasással, ide értve Mussolini szívszorító művét, az Arnaldo ​Mussolini élete című remeket, vagy Robert Mugabe A miniszterelnök felszólal egy állami banketten Észak-Koreában 1980. október 6-án opuszát, mely valószínűleg annyira lebilincselő volt, hogy könyv formájában meg kellett jelennie.

Heroikus feladat, de a szerző már csak élcből is rengeteg ismeretlen finomságot húz elő a kalapból, hiszen ki gondolta volna, hogy Szaddám Husszein írt egy középkorban játszódó romantikus regényt, ami valószínűleg jobban bepillantást enged az iraki vezető elméjébe, mint bármely beszéde. Ha ez nem lenne elég, Türkmenisztánban a kommunista párt korábbi vezetője, Saparmyrat Nyýazow türkménbasi, nem mással rukkolt elő, mint a Rukhnama-val, a lélek könyvével. Mivel érdemelte ki, hogy bekerüljön a diktátor kánonba? Több, mint érdekfeszítő a történet.

"Egy-két év elteltével a nyugati sajtó érdeklődni kezdett a türkménbasi iránt. Nem ő volt a legkegyetlenebb diktátor, nem a legellenségeskedőbb, és geopolitikailag sem a legjelentősebb alak, de Kadhafi óta kétségkívül ő volt a legszínesebb személyiség, és lehet, hogy ebben még túl is tett az ezredesen. Ki más tiltotta volna be az aranyfogat és a playbacket, a balettet és az operát, a cirkuszt és a cigarettázást? Ki más nevezte volna át a január hónapot maga, a kenyeret pedig az anyja után? Ki más háromlábú állványon, feltartott karral álló, arany szobra forgott folyamatosan, hogy egész nap kezében tartsa a napot? És ki más könyve volt kötelező olvasmány a jogosítvány megszerzéséhez, és állt a Korán, illetve a Biblia mellett a mecsetek és templomok bejáratában? Ki más tudott olyan könyvet írni, amelyet elejétől a végéig háromszor elolvasva garantáltan a paradicsomba jut az ember? Ki más írt annyira szent szövegeket, hogy azokat Közép-Ázsia legnagyobb mecsetének minaretjeire is felvésték? Ki más könyve olyan időtálló, hogy még a szeptember hónap nevét is megváltoztatták a tiszteletére? Ki más könyvét fordíttatták le olyan sok nyelvre a kapzsi nagyvállalatok, akik így akartak bevágódni egy-egy zsíros állami üzlet reményében? Senki más. Senki, még maga Kim Dzsongil sem ment ilyen messzire."

Azon kívül, hogy Kalder feltérképezi Lenint, Sztálint, Maót, Hitlert és Mussolinit, olyan kevéssé ismert szereplőket is bemutat, mint Zairéban Mobutu Sese Seko; François „Papa Doc” Duvalier, Haitin egy orvosból lett fekete nacionalista; vagy dr. António de Oliveira Salazar Portugáliában. A könyv tanulsága és legnagyobb értéke viszont az, hogy felhívja a figyelmet a veszélyre. Annak veszélyére, hogy ma is a feloszlások korát éljük, bár sokkal kevésbé drámai szinten, mint annak idején. De a hidegháború utáni rend felbomlóban van, és ez globális következményekkel jár. Elég ha csak arra gondolunk, évtizedekig megkérdőjelezhetetlennek tűnő meggyőződések és értékek állnak ostrom alatt jobb- és baloldalról egyaránt. A dolgok széthullanak, márpedig ilyenkor általában gyorsan hullanak darabjaikra, és kevesen tudják megjósolni a bajt.

"Lenin alig tizenhat év alatt jutott a müncheni száműzetésből, ahol a Mi a teendő?-t írta, a Kreml irodájába, ahol megváltoztatta a világtörténelmet. Mao kezdetben még a testedzés fontosságáról írt az Új Ifjúság magazinba, harminckét évvel később pedig már uralma alatt egyesítette a világ legnépesebb országát. Hitler és Mussolini még náluk is gyorsabban vált ismeretlen alakból vezetővé. A diktátorirodalom nem félreeső, elmaradott országokban született meg, hanem hajdanvolt hatalmas birodalmakban, ősi földeken és fejlett országokban, a világ legjobb íróinak, gondolkodóinak, tudósainak, képzőművészeinek és zenészeinek hazájában. Oroszország, Olaszország, Németország vagy Kína nem szűkölködött a jó könyvekben, rövid idő alatt mégis milliók döntöttek úgy, hogy ők inkább csapnivaló könyveket fognak olvasni."

Szóval szép dolog a semleges szöveg, de ha állítólag van pl. Auschwitz előtt és után az író számára, akkor van az olvasó számára is, aki éppen annyira felelős a szövegért, amely őáltala tölti be küldetését, mint az, aki megalkotta. Nem lehet ugyanolyan szemmel olvasni Auschwitz után (és aki azt mondja Auschwitz, azt is mondja: Szarajevó, Hanoi, Ruanda, Csecsenföld, hogy a rossznak csak néhány legújabb nevét említsük). Lehetetlen, hogy ne legyen ellenséges szöveg. A semleges szöveg felfoghatatlan, torzszülött, amit a szellemi gyávaság és szolgalelkűség hozott a világra, hogy bűnös üzeneteket leplezzen: az emlékezet nem semleges, a jövőre irányuló tervek, vágyak nem semlegesek, a tudás nem semleges, az igazság nem semleges. Erre a nem létező semleges szövegre hívja fel Kalder társadalomtudományi, ismeretterjesztő munkája a figyelmet. A szó, mondta Freud – de mindig is így volt –, gyógyít, magával ragad és öl. Vagy ahogyan Alekszandr Szolzsenyicin mondta:

"Bárcsak ilyen egyszerű lenne! Bárcsak lennének a rossz emberek, akik valahol ármánykodva űzik gonoszságaikat, nekünk pedig csak annyi lenne a dolgunk, hogy elkülönítsük őket a többiektől, és elpusztítsuk őket. De a Jó és a Rossz közötti választóvonal ott húzódik minden ember szívében. És ki lenne hajlandó elpusztítani a saját szíve egy darabját?"

A könyvet az Atheneum Kiadó jóvoltából olvastam, 464 oldalon, Bottka Sándor Mátyás fordításában. Kiadás éve: 2018. 
A kötetet kedvezményesen megvásárolhatod ITT.