Daniel Kalder: A pokoli könyvtár

Irodalom és politika kapcsolata -főként, ha annak szélsőséges oldaláról van szó- időként felvet jó néhány kényes kérdést, megosztva ezzel annak lehetséges közönségét és az irodalmárokat. A fasiszta szerzők publikálásával kapcsolatban például azt mondják, háromfajta reakció létezik: vannak, akik határozottan elleneznek minden olyan szándékot és törekvést, ami vissza akarja hozni őket; vannak, akik erre törekednek; végül pedig vannak, akik azt mondják, hogy az egyetlen, ami számít, az a mű irodalmi minősége, függetlenül szerzője ideológiai hovatartozásától, mintha az nem volna meghatározó egy szöveg születésénél. Az én szívem az első álláspont felé húz, és elítéli a másodikat. Az eszem pedig arra figyelmeztet, hogy mindkét hozzáállás ostoba, és hogy mi a lényeg: meg kell cáfolni a harmadik hozzáállást, azokét az álszent irodalmárokét, akik arcokról hajlandók beszélni, de eszmekultuszokról már nem, és azon igyekeznek, hogy beadják nekünk, megkerülve a lényeget, a legrosszabb intellektuális zagyvaságokat, csak legyenek jól csomagolva. Kalder egyértelműen ezt célozta meg.

"A diktátorok általában élményekben gazdag életet élnek. Milliók életének és halálának urai gyakran kisebbfajta istenségként léteznek – legalábbis amíg hagyják őket. Egy biztos: sorsuk sokkal érdekesebb a legtöbb íróénál. Ekkora hatalom és ennyi egyedülálló tudás birtokában még egy kicsiny, geopolitikailag jelentéktelen ország diktátora is olyan helyzetben van, hogy legalább egy mérsékelten érdekes könyvet elvárhatnánk tőle, még ha csak véletlenül is. És mégis: kivétel nélkül szinte mindannyian agyzsibbasztó badarságot produkáltak. Kíváncsi voltam, miért."

Írja Daniel Kalder A pokoli könyvtár című művének létjogosultságát igazolván. Érdekes dolog a diktátorirodalom, különösen ha a létrejöttét indokló mozgatórúgókra gondolunk. Kalder könyve kevéssé erről, sokkal inkább azok és íróik minősítéséről szól. Mert úgy tűnik hogy, amikor nem a történelem ívének meghajlításán fáradoznak, a diktátorok kivétel nélkül tendenciózusan és szorgalmasan írnak. És kivétel nélkül szörnyűek benne.

Doktrinák, kiáltványok, önéletrajzok, emlékiratok, versek, sőt akár romantikus fikciók - ki hinné, a zsarnokok már mindegyik műfajban kipróbálták magukat. Olykor, a diktátorok egy-egy műve fenn marad és tovább él, lásd pl. Hitler Mein Kampfja esetében, de túlnyomórészt csak a történészek szembesülnek ezekkel a förmedvényekkel, kipiszkálva őket az adott szereplő hagyatékából. Igen, mindenképpen förmedvények, ha hihetünk Kaldernek, mert szerinte valamennyi diktátor, elnyomó rezsim kiemelkedő figurája szemetet írt. Válogatás nélkül. Ezek aztán a maguk zagyva, összefüggéstelen valójukban, megérdemelten tűntek el a szemünk elől a történelem szemetesládájában.

De mit veszítünk mégis, ha félredobjuk ezeket az írásokat? Na ez már egy sokkal izgalmasabb gondolat, aminek felderítésébe az író nem kevés kutató munkát és energiát feccolt. Hihetetlen kitartó módon végigrágta magát Sztálin, Lenin és Hitler írásain, hogy aztán elképesztően jóleső, hatalmas adag malíciával tálalja nekünk a választ. A korábban újságíróként a BBC-nek és a Guardian-nek is cikkező Kalder éveket töltött magával az olvasással, ide értve Mussolini szívszorító művét, az Arnaldo ​Mussolini élete című remeket, vagy Robert Mugabe A miniszterelnök felszólal egy állami banketten Észak-Koreában 1980. október 6-án opuszát, mely valószínűleg annyira lebilincselő volt, hogy könyv formájában meg kellett jelennie.

Heroikus feladat, de a szerző már csak élcből is rengeteg ismeretlen finomságot húz elő a kalapból, hiszen ki gondolta volna, hogy Szaddám Husszein írt egy középkorban játszódó romantikus regényt, ami valószínűleg jobban bepillantást enged az iraki vezető elméjébe, mint bármely beszéde. Ha ez nem lenne elég, Türkmenisztánban a kommunista párt korábbi vezetője, Saparmyrat Nyýazow türkménbasi, nem mással rukkolt elő, mint a Rukhnama-val, a lélek könyvével. Mivel érdemelte ki, hogy bekerüljön a diktátor kánonba? Több, mint érdekfeszítő a történet.

"Egy-két év elteltével a nyugati sajtó érdeklődni kezdett a türkménbasi iránt. Nem ő volt a legkegyetlenebb diktátor, nem a legellenségeskedőbb, és geopolitikailag sem a legjelentősebb alak, de Kadhafi óta kétségkívül ő volt a legszínesebb személyiség, és lehet, hogy ebben még túl is tett az ezredesen. Ki más tiltotta volna be az aranyfogat és a playbacket, a balettet és az operát, a cirkuszt és a cigarettázást? Ki más nevezte volna át a január hónapot maga, a kenyeret pedig az anyja után? Ki más háromlábú állványon, feltartott karral álló, arany szobra forgott folyamatosan, hogy egész nap kezében tartsa a napot? És ki más könyve volt kötelező olvasmány a jogosítvány megszerzéséhez, és állt a Korán, illetve a Biblia mellett a mecsetek és templomok bejáratában? Ki más tudott olyan könyvet írni, amelyet elejétől a végéig háromszor elolvasva garantáltan a paradicsomba jut az ember? Ki más írt annyira szent szövegeket, hogy azokat Közép-Ázsia legnagyobb mecsetének minaretjeire is felvésték? Ki más könyve olyan időtálló, hogy még a szeptember hónap nevét is megváltoztatták a tiszteletére? Ki más könyvét fordíttatták le olyan sok nyelvre a kapzsi nagyvállalatok, akik így akartak bevágódni egy-egy zsíros állami üzlet reményében? Senki más. Senki, még maga Kim Dzsongil sem ment ilyen messzire."

Azon kívül, hogy Kalder feltérképezi Lenint, Sztálint, Maót, Hitlert és Mussolinit, olyan kevéssé ismert szereplőket is bemutat, mint Zairéban Mobutu Sese Seko; François „Papa Doc” Duvalier, Haitin egy orvosból lett fekete nacionalista; vagy dr. António de Oliveira Salazar Portugáliában. A könyv tanulsága és legnagyobb értéke viszont az, hogy felhívja a figyelmet a veszélyre. Annak veszélyére, hogy ma is a feloszlások korát éljük, bár sokkal kevésbé drámai szinten, mint annak idején. De a hidegháború utáni rend felbomlóban van, és ez globális következményekkel jár. Elég ha csak arra gondolunk, évtizedekig megkérdőjelezhetetlennek tűnő meggyőződések és értékek állnak ostrom alatt jobb- és baloldalról egyaránt. A dolgok széthullanak, márpedig ilyenkor általában gyorsan hullanak darabjaikra, és kevesen tudják megjósolni a bajt.

"Lenin alig tizenhat év alatt jutott a müncheni száműzetésből, ahol a Mi a teendő?-t írta, a Kreml irodájába, ahol megváltoztatta a világtörténelmet. Mao kezdetben még a testedzés fontosságáról írt az Új Ifjúság magazinba, harminckét évvel később pedig már uralma alatt egyesítette a világ legnépesebb országát. Hitler és Mussolini még náluk is gyorsabban vált ismeretlen alakból vezetővé. A diktátorirodalom nem félreeső, elmaradott országokban született meg, hanem hajdanvolt hatalmas birodalmakban, ősi földeken és fejlett országokban, a világ legjobb íróinak, gondolkodóinak, tudósainak, képzőművészeinek és zenészeinek hazájában. Oroszország, Olaszország, Németország vagy Kína nem szűkölködött a jó könyvekben, rövid idő alatt mégis milliók döntöttek úgy, hogy ők inkább csapnivaló könyveket fognak olvasni."

Szóval szép dolog a semleges szöveg, de ha állítólag van pl. Auschwitz előtt és után az író számára, akkor van az olvasó számára is, aki éppen annyira felelős a szövegért, amely őáltala tölti be küldetését, mint az, aki megalkotta. Nem lehet ugyanolyan szemmel olvasni Auschwitz után (és aki azt mondja Auschwitz, azt is mondja: Szarajevó, Hanoi, Ruanda, Csecsenföld, hogy a rossznak csak néhány legújabb nevét említsük). Lehetetlen, hogy ne legyen ellenséges szöveg. A semleges szöveg felfoghatatlan, torzszülött, amit a szellemi gyávaság és szolgalelkűség hozott a világra, hogy bűnös üzeneteket leplezzen: az emlékezet nem semleges, a jövőre irányuló tervek, vágyak nem semlegesek, a tudás nem semleges, az igazság nem semleges. Erre a nem létező semleges szövegre hívja fel Kalder társadalomtudományi, ismeretterjesztő munkája a figyelmet. A szó, mondta Freud – de mindig is így volt –, gyógyít, magával ragad és öl. Vagy ahogyan Alekszandr Szolzsenyicin mondta:

"Bárcsak ilyen egyszerű lenne! Bárcsak lennének a rossz emberek, akik valahol ármánykodva űzik gonoszságaikat, nekünk pedig csak annyi lenne a dolgunk, hogy elkülönítsük őket a többiektől, és elpusztítsuk őket. De a Jó és a Rossz közötti választóvonal ott húzódik minden ember szívében. És ki lenne hajlandó elpusztítani a saját szíve egy darabját?"

A könyvet az Atheneum Kiadó jóvoltából olvastam, 464 oldalon, Bottka Sándor Mátyás fordításában. Kiadás éve: 2018. 
A kötetet kedvezményesen megvásárolhatod ITT.