... ugye nem is a kurvák voltak bánatosak?

Gabriel García Márquez nagy kedvencem, pedig nem olvastam még az összes regényét. Eddig.

Állítólag Marquez végignevette ezt a könyvet. Ezen írását annyira nem találtam humorosnak, hogy én is vele nevessek, mert az öregség e furcsa históriája, hol a mély csodálat, hol az enyhe szánalom bizarr egyvelegét váltotta ki belőlem az első pár oldal után. Az epikus szöveg, a pontos leírások nyomán az olvasó szinte a bőrén érzi a trópusi nyomott hőséget, csak úgy, mint az író valamennyi regényében. Szó szerint érezni vélem műveinek olvasása közben, hogy fojtogat, elnyom a forróság...

Ebben a regényben adott egy 90 esztendős főhős, akit különös életszemlélete, magányos, igazi agglegény életmódja, nemszokványos nemi élete nem teszi igazán pozitív hőssé, különösen, hogy születése napján fiatalkorú lánnyal szeretne hancúrozni „nyugalmazott tábornokával". Az emlékezetes éjszakán az aggastyán érintetlenül hagyja a leányt, és ezt követően szerelmes kamaszként kezd viselkedni.

Az író rendkívül szépen, és utánozhatatlanul érzékletesen ír. Több helyütt, egészen összetéveszthetően lírai, már-már költészetre jellemző színes, élénk képei vannak. A picit rövidebbre sikerült novella, a maga 104 oldalával mély, és megrendítő emlékirat. Az olvasó óhatatlanul is kíváncsivá válik, vajon a regény mennyi önéletrajzszerű elemet tartalmazhat. Különösen, hogy a „Bánatos kurváim emlékezete" az író memoárköteteinek írása közben, mintegy melléktermékként született.

A mindig jól öltözött öregúr aztán egy napon a szülei házában ébredve, elkezdi mesélni bánatos kurváival teli élete történetét, mely nőkben gazdag, szerelemben annál szegényebb volt. Hasonlóan Tolsztoj Ivan Iljics halálá-hoz, főhősünk itt is rádöbben sorsának vége felé, miként is ment el vele-mellette az élet. 

A regényben egyetlen barátja, egy bordélyház viharvert madámja, aki szócsőként foglalja össze a kolumbiai vén újságíró gondolatait, vagy afféle évekig elhallgatott lelkiismeretként világít rá bizonyos dolgokra, emlékezteti a "csodálatos" múltra. Az olvasó szerencséjére aztán az öreg sorsa váratlan fordulatot vesz, amikor is beleszeret egy cseppet sem szimpatikus, fiatalkán fiatalka szűzleányba.A vasárnapi újság azon kolumnája, ahová az öregember világ életében írt, tulajdonképpen ennek a hihetetlen szerelemnek a szívet megérintő személyes naplója lesz.

García Márquez-nek regényeire jellemző látásmódja ebben az írásban is megmutatkozik, az összességében negatív figuráktól sem tagadja meg a rokonszenvét. 

A bánatos kurváim emlékezete nem egy elmúlásról szóló regény, a szónak abban az értelmezésében, mikor már csak várjuk a halált és hátra dőlünk párnáink között. Sokkal inkább egy elképesztő megújulás története arról, hogy a szerelmet, a szenvedélyt a legváratlanabb helyeken és időben is megtalálhatjuk.

A novella emlékezetes, szép és inspiráló írás. Ami pedig az elején még a szánalom érzete volt, a könyv végére empátiává válik.

Szösszentyűnyi értékelésem a molyon anno: itt

Kedvenc idézet:

"… ahogy a valóságban megtörtént dolgokat el tudjuk felejteni, az is lehet, hogy néhány olyan dolog, ami sohasem történt meg, úgy él az emlékezetünkben, mintha megtörtént volna."

Érdekesség a kortárs regény kapcsán:

A könyvet megfilmesítették. A film forgatása nehezen indult, mert a Koalíció a Latin-amerikai és Karibi Nők és Lányok Kereskedelme Ellen nevű szervezet szerint a mű a gyermekprostitúciót védi.

"Megfilmesíteni széles vásznon egy 90 éves öregember történetét, aki elhatározza, hogy egy őrült éjszakát tölt el egy kábítószer hatása alatt álló, 14 éves lánykával - ez maga a pedofília dicsőítése és tömegeknek bemutatva az az üzenete, hogy ez természetes vagy normális, ami veszélynek teszi ki népünk asszonyait és lányait. Mi azt szeretnénk, ha Gabriel García Márquez irodalmi munkássága ennek a bűncselekménynek a megelőzését szolgálná, nem pedig a dicsőítését és a természetessé tételét" - érvel a civil szervezet.

A producer és társrendező kifogásolta, hogy olyan filmet cenzúráznak, amelynek még nem látták a forgatókönyvét, és nem ismerik a filmről alkotott rendezői elképzelést sem. A film végül elkészült, a párperces trailert látva visszaadja a regény hangulatát.

A Magvető kiadó 2005-ös példányát olvastam 104 oldalon.
Fordította: Székács Vera
Eredeti cím és megjelenés: Memoria de mis putas tristes, 2004

Imprimatur

Emlékszem, ez volt az első olyan tudatosan vadászott könyvem, mely a történelmi "thriller" világába kalauzolt. Nagyon beharangozták, nagyon jól sikerült reklámot kapott és nagyon belehaltam, mikor elolvastam :)

Első olvasatra ugyanis borzasztó volt. Számítana az ember egy fordulatos, pörgős, lábujjat görcsbe rándítóan izgalmas múltbéli krimire, és kap egy vontatott történelemkönyvet némi gyenge Agatha Christie-vel. Csak itt Miss Marple helyett Atto Melani van.

A Monaldi-Sorti történész/író házaspár hét kötetesre tervezett regényfolyamából az első az Imprimatur. A sorozat címei egy latin szólást adnak ki majdan. Állítólag. "IMPRIMATUR SECRETUM VERITAS MISTERIUM UNICUM"

Az első, ami szemet szúrt s letagadhatatlan, az Umberto Eco 'A rózsa neve' c. könyvével való rengeteg hasonlóság és párhuzam. Már nem tetszett.

A Moly-on így kezdtem anno az értékelést: "Többet vártam. ..Sokkal többet…"Akkor -első olvasatra- a 350. oldal környékéig jutottam benne.

Mivel könyvet -már nagyanyám is megmondta- nem hagyunk félbe, és a könyvtárban szembekacsintott, ezért úgy döntöttem teszek még egy próbát.

Ezúttal sikerült kiolvasnom függelékestől, mindenestől. S rájöttem, hogy ez a könyv a félrevezetések könyve. Félrevezet eleve a könyv marketingje, miszerint mesterien megírt thriller, amit a Vatikán betiltatott. Ha erre számítasz, akkor el se kezdd mert úgy jársz mint én, és a többedik, eszement részletességgel ismertetett esemény 26. szereplőjénél (mely ugyanazon oldalon simán elfér) besokallsz és félbehagyod.

Mellette… hááááát, borzongatónak, thrillernek végképp nem mondanám a sztorit kísérő kalandokat, és csak emiatt nem fogod továbbkínlódni magad a könyv végééig. (Ha csak nem vagy fanatikus történelem-imádó, vagy -tanár.)

Szóval thrillernek inkább kalandregény, s azóta azt is elolvastam egy cikkben, hogy a Vatikán nem betiltotta, csupán késleltette a megjelenését bizonyos okok miatt. És akkor elérkeztünk a harmadik félrevezetéshez: mesterien megírt. Ha ez egy történelmi momerandum lenne, akkor ez bizony így igaz! De:

A szerzőkről érezhető, hogy kiválóan ismerik a forrásokat, ámde nem gyakorlott írók. A sztori jó. A környezet viszont.. A középkori (vagy ok legyen újkori) környezetben a mindenes szolgafiú és a földalatti ereklyevadászok egyaránt tisztában vannak a latin nyelvvel, a héber igeragozással, valamint a korabeli politikai viszonyok (újra) értelmezésével. /No, azért már mégis csak../.

A regényben a szereplők felénk fordulva elmondják nézeteiket és verzióikat. A dramaturgia szinte csak ezt a célt szolgálja. (És én ezt nagyon utáltam benne!) Viszont kedvenc karakterem is akadt, mégpedig az egyik ereklyevadász, Ugonio és a maga csodálatosságos nyelvezete. :)

Ezzel együtt érdemes elolvasni, ha reális képet szeretnél kapni a 17. századi európai történelemről, tudományról, vallásról, hétköznapokról. Nekem a Függelék szinte jobban tetszett, mint maga a regény; az a mondat pedig különösen izgalmas lehet számunkra benne, ahol arról írnak, hogy a magyar területeket csak azért szabadították fel a török uralom alól, hogy eladhassák a Szerémséget szinte azonnal. /A miértjét nem írom le, kínlódja meg mindenki a magáét a majd 600 oldallal:) /

Ezzel együtt számos érdekes dolgot tanulhat az ember belőle, és az örök bogozgatóknak, történelem iránt érdeklődőknek tetszeni fog.

Csak ne történelmi thrillerként olvasd! Nem Dan Brown, nem CJ Sansom és nem is Steve Barry. Szerintem legnagyobb értéke az, hogy mindezt monográfiákból sosem vennénk a kezünkbe.

Ínyencség a regény kapcsán: Pintyőke karca a Moly-on

Ha olvasnál még a könyvről, a sztoriról, vagy a szerzőpárosról: http://www.attomelani.net/index.php/?page_id=18

A Nyitott Könyvműhely 2010-es példányát olvastam, Todero Anna fordításában.

Oldalak száma: 574

Kedvenc idézet:

"Olyanok vagyunk, mint a könnycseppek az esőben, melyek alighogy kicsordultak, máris elvesznek a halandó dolgok áradatában."

Egy fotó a barátságról...

Kedves Idetévedőim!

A barátnőmmel hosszas nosztalgiázások után kisakkoztuk tavaly, hogy mi biza' már negyed évszázada (!) vagyunk pajtik. Ettől mindketten kellő módon megrémültünk, majd vénségünket ellensúlyozván csináltattunk is egy egyforma tetoválást ennek örömére. (is)

Aztán nemrégiben rábukkant egy fotópályázatra e témában és nosza beküldte a képünket...
Én még ez életben nem neveztem, vettem részt semmi hasonlóban (nem is szándékozom eztuán sem), nem szeretem a Facebook-on található lájkversenyes marhaságokat sem. Ez egyrészt nem Facebook-os, másrészt egy IP-címről csak egyszer lehet szavazni, úgyhogy ha jót akartok nekem és minimális szimpátiát, vagy esetleg szájsarkat felfelé húzó mosolyt fakaszt a két tejbetök a képen, akkor szavazzatok a fotóra, a következő oldalon:

http://intimzona.hu/poll/egy-foto-a-bartsagrol

Hálám s köszönetem!

Napi szemöldökfelhúzás

Pici szösszenet egy, a vitathatóan "helpful" önsegítő könyvek egyik adaptációjáról.

Mert hogy van ugye nekik az is. Sőt! Mint ma kiderült számomra, az első Hollywood-i, (és nem is Bollywood-i, mint ahogyan én azt gondolnám) adaptáció, mely önsegítő könyvhöz kapcsolódik, az az 1964-es évben készült 'A szex és a hajadon' vagy más nevén 'Majd most kiderül' /Sex and the single girl/c. film. Alapja egy 1962-es, azonos című könyv, Helen Gurley Brown-tól. Nyilván Gurley Brown jókor pukkasztott polgárt és polgárnőket a '60-as évek Amerikájában, mert az állítólag kissé idejétmúlt és felettébb unalmas könyv bestseller lett anno. A mísz könyvben oly trendi fejezetek vannak, mint például "Hogyan legyünk szexik?" vagy: "A Viszony: Az elejétől a végéig". :) Na ezen már nem csak a szemöldököm, hanem szájam szeglete is felszaladt. :) A könyv többi, rendkívül érdekfeszítő és hasonló tartalmakkal bíró fejezeteit, azt hiszem ezek után mindenki el tudja képzelni...

Mivel jelentős társadalmi felháborodást, majd nyilvános vitát kavart a könyv, ezzel jól meg is dobta az eladott példányszámokat. Ügyes kislány ez a Helén!

Jaj és hogy hogyan lett ebből Hollywood Bollywood helyett? Úgy kérem szépen, hogy volt egy módfelette okos ember, aki az egész cuccot átpasszolta egy kiváló és épp hangyabokányival komolyabb írónak, -aki a 22-es csapdáját is egészen ügyesen megalkotta-, Joseph Hellernek.

Heller (aki egyébként e hónap elsején lenne 99 esztendős) lett tehát a film forgatókönyvírója, aki egy elbűvölően bájoska, tipikus romantikus-szerelmi vígjátékot rittyentett a gyengélkedő könyvecskéből.

A film főszerepét Tony Curtis, Nathalie Wood, Lauren Bacall és Mel Ferrer játszotta.

Itt meg is nézheted: http://www.youtube.com/watch?v=XxWyG86Iuxo

Hát Mamát is...

...elvitték az angyalok.

Látjátok feleim, egyszerre meghalt

és itt hagyott minket magunkra. Megcsalt.

Ismertük őt. Nem volt nagy és kiváló,

csak szív, a mi szívünkhöz közel álló.

De nincs már.

Akár a föld.

Jaj, összedőlt

a kincstár.

Okuljatok mindannyian e példán.

Ilyen az ember. Egyedüli példány.

Nem élt belőle több és most sem él,

s mint fán se nő egyforma két levél,

a nagy időn se lesz hozzá hasonló.

Nézzétek e főt, ez összeomló,

kedves szemet. Nézzétek, itt e kéz,

mely a kimondhatatlan ködbe vész

kővé meredve,

mint egy ereklye,

s rá ékírással van karcolva ritka,

egyetlen életének ősi titka.

Akárki is volt ő, de fény, de hő volt.

Mindenki tudta és hirdette: ő volt.

Ahogy szerette ezt vagy azt az ételt,

s szólt, ajka melyet mostan lepecsételt

a csönd, s ahogy zengett fülünkbe hangja,

mint vízbe süllyedt templomok harangja

a mélybe lenn, s ahogy azt mondta nemrég:

„Édes fiacskám, egy kis sajtot ennék”,

vagy bort ivott és boldogan meredt a

kezében égő, olcsó cigaretta

füstjére, és futott, telefonált,

és szőtte álmát, mint színes fonált:

a homlokán feltündökölt a jegy,

hogy milliók közt az egyetlenegy.

Keresheted őt, nem leled, hiába,

se itt, se Fokföldön, se Ázsiába,

a múltba sem és a gazdag jövőben

akárki megszülethet már, csak ő nem.

Többé soha

nem gyúl ki halvány-furcsa mosolya.

Szegény a forgandó tündér szerencse,

hogy e csodát újólag megteremtse.

Édes barátaim, olyan ez éppen,

mint az az ember ottan a mesében.

Az élet egyszer csak őrája gondolt,

mi meg mesélni kezdtünk róla: „Hol volt...”,

majd rázuhant a mázsás, szörnyű mennybolt,

s mi ezt meséljük róla sírva: „Nem volt...”

Úgy fekszik ő, ki küzdve tört a jobbra,

mint önmagának dermedt-néma szobra.

Nem kelti föl se könny, se szó, se vegyszer.

Hol volt, hol nem volt a világon egyszer.

/Kosztolányi Dezső: Halotti beszéd/

Van valami ferde fény...

Emily Dickinsonról van szó, épp tegnap volt 126 éve, hogy meghalt. Szerintem zseniális és jóval a kora előtt járt.

Íme a post címadó verse:

Van valami ferde fény

Téli délután,

Ránk nehezül mint a hang

Templom-orgonán.

Égi sérülést ad.

Sebhely nincs sehol,

Csak a lélek mélye

Tér el valahol.

Nincs hogy magyarázni -

Jel, reménytelen,

Mennyei megbántás,

Légből megjelen.

Jöttére figyel az árnyék,

Lélegzet eláll.

Ha megy, mint a felfakadt űr

Láttodra: halál.

/Ford.: Károlyi Amy/

Károlyi Amy fordításai adják vissza számomra legjobban Dickinson verseit, mégis, ő tipikusan azok közé a költők közé tartozik, akiket szerintem a legjobb és semmihez nem hasonlítható, teljes élmény eredetiben olvasni.

There's a certain slant of light,

On winter afternoons,

That oppresses, like the weight

Of cathedral tunes.

Heavenly hurt it gives us;

We can find no scar,

But internal difference

Where the meanings are.

None may teach it anything,

'Tis the seal, despair,-

An imperial affliction

Sent us of the air.

When it comes, the landscape listens,

Shadows hold their breath;

When it goes, 't is like the distance

On the look of death.

Gyönyörű...

Bio

A nagyapja alapította az Amherst College-ot, az apja több terminuson keresztül volt kongresszusi képviselő, s jogalkotó, maga Emily azonban eléggé kirítt ebből a jelentős társadalmi életet élő családból. A Massachusettes állambéli Amherst-ben született 1830. december 10-én, szülőfaluját azonban csak pár alkalommal, magát az államot pedig mindösszesen egyszer hagyta el élete során.

Noha akkoriban ez egy lányszámára egyáltalán nem volt magától értetődőnek mondható a korabeli 18. században, a kislány a körzeti általános iskola után az Amherst Academy-n tanult tovább hét esztendeig, majd további egy évig a Mount Holyoak Female Seminary-n. Ez volt a leghosszabb idő, amit távol töltött hazulról. Számos, szívének kedves barátnőre tett itt szert (többek között későbbi sógornőjére is), udvarlói, csodálói is akadtak 'Almherst szépének' ('La Belle of Almherst"), sőt egy fickó meg is kérte a kezét, de férjhez soha nem ment: George H. Gould kosarat kapott. Fiatal évei azért nem voltak zűrzavaroktól mentesek, főleg, ami a tragédiákat, haláleseteket illeti. Felmerült hát lelkében a halál-halhatatlanság kérdése, s mivel Pleasant Street-i házuk közvetlen a központi temető mellett feküdt, szinte naponta látta végigvonulni a gyászszertartási menetet. Ez motívumként később költészetében többször felbukkan.

Tini éveiben a református egyház forradalma majd mindenkit magához édesgetett, köztük családját is, Emily azonban soha nem vált egyik felekezet tagjává sem.

"I am one of the lingering bad ones"

Költészetének legintenzívebb időszaka 20-as éveinek vége és 30-as éveinek korai szakaszára tehető. Ez idő alatt közel 1100 verset alkotott. (Összesen 1775-öt...)

Húszas éveinek elején az írás egyre fontosabbá vált számára, amit testvérének Austinnak, később terjedelmes levelezésük egyikében finom humorral be is vall:

"I’ve been in the habit myself of writing some few things, and it rather appears to me that you’re getting away my patent, so you’d better be somewhat careful, or I’ll call the police!”

Ez időben keletkezett írásai szinte teljes egészében névtelenül maradtak fenn, kivéve egy levelet az Amherst College publikációi között, és egy verset a Springfield Daily Republican-ben.

Később szinte teljesen visszavonultan élt, -állítólag egy titokzatos szerelmi csalódás miatt-családja (főként bátyja és sógornője, s rezidenciájuk 'The Evergreens'), a kertje és a közeli barátai töltötték ki mindennapjait. Verseinek publikálására tett ugyan néhány kísérletet, ám azok zömében szinte teljesen kiadatlanok maradtak, 1886 május 15-én bekövetkezett halálig. Közeli barátai és családja ezután tettek erőfeszítéseket, hogy felhívják figyelmét költészetére, egyre növekvő sikerrel.

Írásai

Az amerikai irodalom, sőt, a világirodalom egyik legkülönlegesebb vénkisasszonya, aki a szülői házbeli saját szobáját is alig hagyta el, éppen itt írta cím nélküli verseit, amelyekben egyszerre hallható a játékos hang, az önirónia és a bölcselkedés. A költészet számára éppúgy önterápia volt, mint kíméletlen önelemző vallomás, a kis szobában kinyíló metafizikai térben beszédbe elegyedhetett a Világmindenséggel.

Az effajta kötetlen beszélgetéshez hihetetlen energia szükséges, amit feltehetőleg a lelki kötődések és a szigorú nyelvi kötöttségek felszabadulása szolgáltatott. Ez a szabadság alkalmat ad, hogy élet és halál között ki-be járhasson a képzelet anélkül, hogy bármilyen félelem fogva tartaná. Talán épp ez a szabadság teszi a szöveget az olvasó számára mégis félelmetessé: Dickinson az elhangolt rímek, a következetlenül használt nagybetűk és a meghökkentő gyakorisággal előforduló gondolatjelek ellenére is elemi erővel szólal meg. A sokszor kritizált gondolatjelek valóban gondolatok jelei: megkezdett és be nem fejezett gesztusok, sóhajok, amelyek jelzik a vers lélegzetvételét, szakaszokra tagolják a szöveget, esélyt adnak, hogy mi is belépjünk egyfajta párbeszédbe. Feltéve, ha be merünk lépni, ha el merjük fogadni, hogy az utolsó sorban szereplő Végtelen megpillantásához saját végességünkkel is szembe kell nézni.

Te elég bátor vagy hozzá? ;)

Források: http://www.earlywomenmasters.net/essays/authors/ives/ives.html

http://en.wikipedia.org/wiki/Emily_Dickinson

Sewall, Richard B. The Life of Emily Dickinson. New York: Farrar Straus and Giroux, 1974.

Longsworth, Polly. The World of Emily Dickinson. New York: W.W. Norton, 1990.

Martha Nell Smith – Lara Vetter: Emily Dickinson's Correspondence

Értékelés (Martha Nell Smith – Lara Vetter: Emily Dickinson's Correspondence): 5/4,5

Hisz' ha nem fájna a torkom...

...bekebeleznék most egy jó adagnyit...így csak a vágyakozás marad...

Márai Sándor: Egy polgár vallomásai

Kedvenc író egyik kedvenc regényéről nagyon nehéz objektíve írni.

Zsenialitása miatt pedig akadozik bennem a szó, nem nagyon merek "hozzányúlni". Teszek ezért hátra három lépést és tisztes távolságból, kissé szárazabb formában, összegezve külső forrásokból próbálom kifejteni a regényt.

Már a cím is huncut, hiszen sokat sejtet, de még ennél is ennél többet rejt: "A vallomás", mintegy napló plusz önélet-és korrajz egyben. A mű címe erre a műfajra is utal, ugyanakkor végig erőteljesnek tetszik, annak dacára, hogy nincsen folyamatos időrend, és hogy az elbeszélt életszakaszból kimaradnak a háborús évek s a forradalmak is. "S bár a szerző tudomásunk szerint csak a negyvenes évektől vezetett rendszeresen naplót, a műfaj egy sajátos változatának készülődése ebben a műben is egyértelműen megmutatkozik, főként a második részben. Márai későbbi naplójegyzetei soha nem életrajzi eseményeket rögzítenek elsősorban, hanem szellemieket és még inkább azok reflexióit. Ez a tendencia újságírói munkájának is a lényegéhez tartozik már, s nem nélkülözhetik a vallomások sem. Az első rész figyelmes tanulmányozója ugyanakkor szociográfiai jelleget is észlel: az „igazi” kassai polgárság társadalomrajza bontakozik ki előttünk, s ez, valamint a személyiségtörténet folyamatosan egymásra utal. A társadalomrajz nemcsak a miliő értelmében részletező és lényeges, hanem az eredetre vonatkozóan is: egy olyan osztály, réteg fejlődésrajza mutatkozik meg itt, amelynek éppen ilyenként való folytathatatlansága belengi már az első részt is, de a befejezettség elementáris élményét majd a mű második része közvetíti.

Az első kötetnek is van ugyan személyiségre vonatkozó fejlődésrajza, hiszen a kisfiú kamasszá válik, fel is lázad, előbb az iskolai lelkiatya, majd a szülői ház ellen. így az otthon védettségéből végleg ki kell kerülnie a rideg és könyörtelen világba. Az igazi nevelődési, fejlődési regény a második kötet.

Útkeresés, jellemérlelő események, emberi kapcsolatok lenyomata leginkább ez a rész. "Cikázó körkép, ám a bölcsesség és rezignáltság egyre erősebb vonásaival."

"Soha nem „udvaroltam” senkinek. Nem is tudom, hogyan kell – vagy magától beszél egy találkozás, rögtön az első pillanatban, vagy hiábavaló minden beszéd. Ültünk a Kurfürstendammon a teaszalonban, félórája beszélgettünk már, aztán hallgattunk és néztük a táncolókat. Ennek a délutánnak minden részletére különös élességgel emlékezem. Úgyszólván nem is beszéltünk még személyes dolgainkról, s már kissé gondterhelten ültem mellette, bámultam a táncot, s arra gondoltam, miből élünk majd meg. Az alapérzés, mely két ember kapcsolatának jelentőségét meghatározza, félreérthetetlen."

A vallomás személyessége szinte megkívánja az egyes – olykor a többes – szám első személyű előadásmódot, a mű címének első fele mégis elszemélytelenít: az „egy polgár” akárki lehetne e rétegből. Általánosító erejű ez a fogalmazásmód, amely nemcsak a szociográfiai jelleg felé vezet az önéletrajziságból, hanem a regényszerűséget is erősíti. Ez esetben is helytelen volna az elbeszélőt azonosítani az íróval: még az életrajzi tényanyag nagy fokú azonossága sem indokolja ezt, sőt éppen az eddig részleteiben senki által nem kutatott eltérések kelthetnek gyanút. S az író jegyzetét sem tekinthetjük csupán a szemérmesség szokásos jelének: „E regényes életrajz szereplői költött alakok: csak e könyv oldalain van illetőségük és személyiségük, a valóságban nem élnek és nem is éltek soha.” Az Egy polgár vallomásait tehát nyugodtan olvashatjuk regényként is: a polgárság, egy háborúban felnövekvő nemzedék és egy érzékeny értelmiségi sorstörténeteként."

"Mit tudtunk mi, polgári sarjak, az „életről”? Annyit mindenesetre, hogy vannak urak, s úrnak lenni jó dolog; s aztán él valamilyen homályos, tandíjmentes, szegény sorsú emberiség, amelyet jóindulattal illik szemlélni… Hangoztató ábc- és olvasókönyv-emben, melyet az elemi népiskola első osztálya számára szerkesztettek körültekintő pedagógusok, rögtön az első oldalon két ábra mutatta be az „ír, úr, rí” ürügyén a különbséget „úri emberek” és „egyszerű emberek” között: az „úr” köcsögkalapot viselt, pantallót, zsebre dugott kézzel állott, karjáról sétabot lógott le; mellette gatyás parasztgyerek „rí”, ököllel törli szemeit, s erre minden bizonnyal oka van…"

A regény tulajdonképpeni témája: miként formálódik egy polgár a 20. században a külső és belső erők hatására, s mindenféle ellenkező előjelű hatás ellenére miként válik képessé arra, hogy rátaláljon arra az útra és hivatásra, amelyen és amellyel önazonosságát érezheti és kifejezheti, azaz felnőtté, íróvá, polgárrá, európaivá és magyarrá válhat. A könyvben, számára végül is ezek a fogalmak nőnek a legfőbb értékké, dacára annak, hogy mindez önkorlátozást, lemondást is jelent.

"Halottak közé megyek, csöndesen kell beszélnem. Néhányan e halottak közül meghaltak számomra, mások élnek mozdulataimban, fejformámban, ahogy cigarettázom, szeretkezem, mintegy az ő megbízásukból eszem bizonyos ételeket. Sokan vannak."

Ez nem szimplán egy polgár vallomásai, noha nagyon is értem mit jelent és takart „a polgár”, és mit jelentett Márai életében polgárnak lenni, születni.

"Egy volt a család; de csakugyan ilyen és ennyi volt csak? Nevek maradtak meg belőle, fényképek, egy száj, egy szempár, kézmozdulatok, néhány bútordarab, s néha, az idegek útvesztőjében valamilyen zavar és tétovaság, hogy az ember nincsen teljesen egyedül, s köze van anyagokhoz és erőkhöz, melyet személy szerint kapott ajándékba és személyesen köteles továbbadni egy emberben vagy cselekedetben… Nem volt „egyszerű” család, mert ilyen talán nincs is; összetett család volt, harag, szenvedély, érdekek kötöztek össze különféle vérű, hajlamú embereket; idővel jól összeállott családnak ez a sok idegen, s meg tudott maradni zord időkben és osztályokat elmosó, viharos áradásban is valamilyen osztályfeletti, erős kis közösségnek. Bonyolult család volt, tele haraggal és önfeláldozással, lelki szegényekkel és önfejű egyéniségekkel, polgárok voltak, s mikor én közöttük kezdtem élni, már eljutottak a polgári állapotnak veszedelmes, válságos életszakaszába. Mindent nekik köszönhetek; s nagyon nehéz volt elfelejteni és megsemmisíteni magamban azt, amit tőlük kaptam. Egészen talán nem is sikerült."

Hálásnak kell lennünk ezért a könyvért, mert valahol minden titkok kutatása, nagy figyelések alján olyan szellemiséggel ajándékoz meg, ami egészen egyedülálló. Úgy vélem sokan félreértik Márait, s talán ezért tudják kevéssé magukévá tenni. Magánya, attitűdje, mindig kívül állása, és kissé megvetőleg történő onnan való szemlélődése nem választott! Kapott! Tudom, mert az a féle „sorsom-függ-tőle” menekülés, mely némely élethelyzetben motivációs erő, az a „sehol-sem-vagyok-otthon s-ezáltal-örök-vágyakozásra-vagyok- kárhoztatva” félelmetesen ismerős volt, már-már magamra ismertem benne. Na ezen aztán picit el is szomorodtam, épp csak egy sóhajtásnyi ideig. Mert bennem van ami/aki fel tudta ezt valamelyest oldani.

"Az igazság, hogy lelki alkatomért, sorsom fordulásáért nem vádolhatok senkit.Fájdalmas élmények siettették azt a lázadási folyamatot, amely tizenöt éves koromban kitört rajtam, s azóta is tart, ütemesen ismétlődő visszaesésekkel; s tudom azt is, hogy most már így lesz, amíg élek. Nem tartozom senkihez. Nincs egyetlen emberem, barátom, nőm, rokon, akinek társaságát hosszabb ideig bírnám; nincs olyan emberi közösség, céh, osztály, amelyben otthonosan el tudok helyezkedni; szemléletemben, életmódomban, lelki magatartásomban polgár vagyok, s mindenütt hamarább érzem otthon magam, mint polgárok között; anarchiában élek, melyet erkölcstelennek érzek, s nehezen bírom ezt az állapotot.A sérülés régibb, talán átörökölt, élet előtti...Néha már arra gondoltam, hogy talán egy pusztuló osztály gyökértelensége hatalmasodott el bennem. [...]Nincs alku, és nincs az, hogy "megéri"-e - az ember nem alkudozhat rögeszméjével, melyet mások tarthatnak "elhivatásnak", s címkézhetnek tetszetős szavakkal, jelképekkel; meztelen és durva neve úgy hiszem mégis a rögeszme. A szabadság rögeszméje...."Boldog" ember nem alkot; a boldog ember egyszerűen boldog. Soha nem vonzott a "boldogság", mint valamely módszeresen megközelíthető életcél; inkább lenéztem kissé; s ez a magatartás kétségtelenül betegesnek tetszhet. Csakugyan, nehéz "józan ésszel" megérteni, mi késztet egy embert, hűtlenül odahagyni ifjú korban a "napos oldalt", a családot s később azt a bőséges és szapora-meleg életközösséget, mely a család összeköttetéseiből közvetlenül következik: olyan egyenes volt az út előttem, csak be kellett volna ülni a "készbe", abba a nagy-nagy együttesbe, ahová eredetem és osztályom szerint tartoztam...De egy napon elindultam az országúton, s ez az út nem vezetett sehová. Néha meg úgy gondoltam, talán mégis vezetett valahová; egy-egy pillanatra magamhoz; s olyan kisebbségekhez, melyekkel rokonságot éreztem, sorsukat, ha ideig-óráig is, magaménak tartottam. [...]Ez a menekülésvágy azóta is kísért, bizonyos életkorszakokban kitör rajtam, felrobbantja életkereteimet, botrányos helyzetekbe, kínos, félszeg válságokba sodor. Így menekültem később a számomra kijelölt mesterség elől, így szöktem el időről időre házasságomból, így keveredtem "kalandok"-ba, s egyidejűleg menekültem e kalandok elől, így szöktem meg érzéki kapcsolatokból, barátságokból, így menekültem első ifjúságomban városról városra, meghitt és ismerős éghajlatok alól idegen éghajlatokba, míg ez az állandó otthontalanság természetes állapotnak tűnt idegrendszerem berendezkedett e veszélyérzetre, s valamilyen mesterséges "fegyelemben" végre dolgozni is kezdtem...Ma is úgy élek, két vonat, két szökés, két "menekülés" között; mint aki soha nem tudja, micsoda veszedelmes, belső kalandra ébred. Megszoktam ezt az állapotot. Így kezdődött."

A mi nagy szerencsénkre ő pedig saját géniuszát tudta megteremteni belőle. Hihetetlenül vesébe látó, s mégis a legkevésbé sem agyonmagyarázott gondolatok, alapvetések.

A "vallomások" a hazaérkezéssel, az otthoni világ friss és jóleső újrafelfedezésének ábrázolásával zárulnak: az öntudatlanság, a kiszolgáltatottság, az útkeresés tapasztalatai után a személyiség a megfigyelő író életformájába rendezkedik be. "Márai az igazi íróra valló távolságtartással és finom iróniával szőtt villódzó szellemű prózája őszinteségével és tárgyi gazdagságával ma is élményt adó, lebilincselő olvasmány - a magyar memoárirodalom egyik klasszikus alkotása. "

A zárszó pedig ma is aktuális számvetés:

"Rettegő és gyanakvó világban élek, amelyben államférfiak időről időre haladékot adnak még az emberiségnek, mintegy hivatalosan biztatják, hogy még az egyszer bevetheti búzával a földeket, írhat még egy könyvet vagy építhet még egy hidat; ebben a permanens veszélyérzetben telik el élet és munka. Az osztály, amelybe születtem, összemosódik a feltörő osztályokkal; kultúrájának szintje az utolsó húsz esztendőben ijesztően zuhant, a civilizált ember igényérzete kihalóban. Az eszmények, amelyekben hinni tanultam, mint megvetett ócskaságok kerülnek nap mint nap szemétdombra; a nyájösztön rémuralma terjed el az egykori civilizáció óriási területei fölött. A társadalom, amelyben élek, nemcsak a szellem csúcsteljesítményei iránt közömbös már, hanem a mindennapok átlagának emberi és szellemi stílusával szemben is. A szándék, amely tapinthatóan, érzékelhetően áthatja koromat, kétségbeeséssel tölt el; a kortársi tömegek átlagízlését, szórakozásaikat és igényeiket megvetem, erkölcsüket kétellyel szemlélem, a korszak technikai és rekordbecsvágyait, melyek csaknem maradéktalanul kielégítik a tömegeket, végzetesnek tartom. A szellemi ember magányos jelenség, s mindenféle katakombákba kényszerül, mint a középkorban a vandál hódítók elől a Betű titkával rejtőző szerzetesek. Az élet minden demonstráló megnyilvánulását félreérthetetlen, tragikus félelemérzet hatja át.Ebben az időben kell élnem és dolgoznom, ahogy lehet. Nagyon nehéz. Megdöbbenéssel veszem észre néha, hogy hatvanéves emberekhez közelebb érzem magam lélekben és ízlésben, mint a huszonöt évesekhez. [...]Aki ma ír, mintha csak tanúságot akarna tenni egy későbbi kor számára...tanúságot arról, hogy a század, amelyben születtünk, valamikor az értelem diadalát hirdette. S utolsó pillanatig, amíg a betűt leírnom engedik, tanúskodni akarok erről: hogy volt egy kor, és élt néhány nemzedék, amely az értelem diadalát hirdette az ösztönök felett, s hitt a szellem ellenálló erejében, amely fékezni tudja a csorda halálvágyát. Minden, amit tudok, annyi, hogy e tanulsághoz, a magam kegyetlen-hűtlen módján, hűséges akarok maradni. Igaz, láttam és hallottam Európát, megéltem egy kultúrát...kaphattam-e sokkal többet az élettől? Úgy, most pontot teszek, s mint aki vesztett csatából maradt meg hírmondónak s elfújta mondókáját: emlékezni és hallgatni akarok."

Nagyon szeretem!

/Források: http://legeza.oszk.hu/sendpage.php?rec=li1344
és természetesen maga a könyv/
Én a Helikon Kiadó 2011-es kiadását olvastam 502 oldalon.
Eredeti megjelenés: 1935

Véda cseppet sem összeszedett szedete a Feria de Abrilról

Spanyolország és Portugália a két leginkább "visszavágyom" európai ország a számomra.

A Feria de Abril (April Fair) spanyol ünnep, Sevillában rendezik meg minden évben, két héttel a Nagy Hét után. A Santa Semanaval (Holy Week) ellentétben itt igazi karneváli, fesztiváli hangulat uralkodik, jókedvvel, zenével és flamencóval. Ami különben nem is az. :)

Az idén április 24-29-ig tart az ünnep, amin én nem vagyok ott és csak sóhajtozom...Itt :(

Na szóval, a hivatalosan hétfőn éjfélkor kezdődő nagyszabású bulisorozat általában egy hét után ér véget, s egy hatalmas tűzijáték zárja le a következő vasárnap éjfélkor. Mivel a helyiek éppúgy kint hömpölyögnek az utcákon fellelkesülve, mint az oda látogatók hajnalig partizgatva, javaslom jövőre aki menne szeretne jó előre foglaljon szállást, pl. mert már kb. márciustól minden teltházon fut. Aki látta már a jelmezes, "flamencós" nőciket, s elkapta a party-láz, meg belebújt a lábába a boogie, az könnyen megérti Byront, aki először hívta fel a figyelmet Sevillára és a gyönyörű helyi nőkre, meg a mézédes narancsokra. Furcsa párosítás, beismerem...:)

Több, mint 1000 sátorban, az úgynevezett 'casetas'-okban zajlik az eseménysorozat, folyamatos előadásokkal, bárral, tánccal, hangos és jóféle zenével. Akit érdekel megkukkolhatja persze, hogy hogyan szurdossák le a bikákat is egy bikaviadalnak csúfolt állatkínzás keretein belül, de én erre nem vagyok vevő. /A privát sátor állításért egyébként nagy harc dúl a helyiek között, sátrat állítani egy cégnek, egyesületnek, vagy vállalkozásnak valóságos státusszimbólum. Ezekbe ne menj be! Privát terület, s nm összetévesztendő a bárki által látogatható casetasokkal./

Kedvenc, a minden nap déltől (inkább délutántól) futó szépséges felvonulás, a 'Paseo de Caballos': a helyi lányok felöltik magukra a full flamenco szerkójukat és parádés, pompázatokba díszített lovas kocsikra pattannak s eképpen robognak végig a városon. Az este fő attrakciója a már említett bikaviadal a 'Plaza de Toros de Maestranza': ide is már jó előre elkel minden jegy, tehát a "betoppanunk-aztán-majd-meglátjuk"ból "betoppanunk-és-nem-látunk-semmit" lesz.

A karnevál helyszíne egyébként a város központján kívül esik immár, a 'Real de la Feria' szemben a Mária Lujza parkkal. Teljesen más képet mutat a Feria nappal, ami inkább kedvez a gyerekes családoknak, idősebbeknek, mint este-éjszaka, az állandó nagy dancelésekkel, reggelig tartó bulizással, ivászattal, stb. Mondjuk a nagy zabálást azt talán vehetjük egész napos programnak, afféle összekötő kapocsként :)

Történetét tekintve egész régi múltja van még a mai formájú Feriának is, és egy viszonylag szimpla szarvasmarha vásárból nőtte ki magát, az 1840-es évek végén. Akkor a Prado de San Sebastian-on volt a helyszíne. Aztán növekedett mind a résztvevők, mind pedig a látogatók, "vásárlók" száma, s az emberek egy idő után inkább ünnepelni vágytak, mint marha fejeket bámulni és vásárolni. Így hát a bociszemek és a léha tömeg érzékeny búcsút váltottak, s maradt az ünnep, mint önálló esemény.

Azóta néz úgy ki a Feria nagyjából, ahogyan napjainkban is, s elképesztő ahogyan szinte egy saját kis város jön létre a semmiből, alig egy hónap alatt. Az előkészületek tehát jóval Santa Semana előtt kezdődnek, többnyire a főkapu felállításával. A "kisvárosnak" vannak saját utcácskái, a négyzet alakú sátraival, a már említett casetasokkal, ezeket pedig híres torreádorokról nevezik el. Végig az esemény ideje alatt indítanak túrákat, vannak különféle játékok, programok, szórakozási lehetőségek. Délután ugye jönnek a lovak, este pedig buli napfelkeltéig!

Némi szívfájdító képekben:

Egyéb tudnivalók és subidubik:

• A Feria, ahogy már mondtam volt, hétfő éjjel/kedd hajnalban nyit, akkor, mikor a kapun kigyulladnak a fények (el alumbrao). A hagyományos étel ezen a napon a sült hal (nagyjából a mi lisztben forgatott és olajban sütött halunkra hasonlít, de vastagabb panírral már-már a rántott halra hajaz/.
• Hiába van töménytelen mennyiségű finom kaja, az árak ekkor biza' az egekbe szökkennek, s ínyencségek tekintetében nem biztos, hogy van olyan választék, mint egy átlag napon egy Sevillai kisvendéglőben. Kivéve tán a füstölt sonkákat, kolbászkákat, és a tenger gyümölcseiből készült kajákat. De nagy általánosságban elmondható, hogy elég illusztris kis pénzösszeget kell ott hagynod egy cseppet sem illusztris étkezésért. Reggel pedig a Triana híd sarkán lézengenek leginkább az emberek churrost falatozva. A macskajaj...ugye.:)
• Kényelmes cipőben fesztiválozz! Egy minimális átlag nézelődős-résztevős séta is 30 perces út, ne kövesd el azt a hibát, hogy a legszebb magassarkúban eltipegsz...Fájdalmas lesz. Nekem elhiheted...
• Sevillana és nem flamenco! Mi, szánnivaló laikusok, flamenconak mondtuk végig, és valóban abból indult ki, de a helyiek allergiásak a flamenco szóra a buli ideje alatt, szóval ez Sevillana, picit más ritmussal, máshogyan is éneklik. Ja, és ne lepődj meg, természetesen mindegyik sevillai úgy bújik ki az anyukája pocakjából, hogy mesterien ropja a Sevillanat :) Igazi vérprofik!
• Vigyázz! Fokozott zsebtolvaj-veszély! :S

Még több info: http://www.lonelyplanet.com/spain/seville/travel-tips-and-articles/76379

Mert ma jó lenni...

...jó egyszerűen csak örülni. Örömködni. Akár úgy is, ha ezt hallgatom. Olyan semmitmondó és mégis olyan vidám :)

Vagy szeretni:

“Szeretetet lehet adni és lehet kapni. Csak egyet nem lehet: szeretetet zsarolni. S ezt legtöbbször nem tudják azok a szegények és szerencsétlenek, akik szeretetre éhesek.

Nyilvánvaló, hogy vagy szeret az ember, vagy szeretik: ezt a váltóáramot a természet kérlelhetetlen következetességgel szervezte meg. Az összhang legtökéletesebb és legszerencsésebb formája, mikor az egyik különösebb lázadozás nélkül tűri, hogy a másik szeresse. A természet végül is kegyes: igaz, soha nem adja meg, hogy az szeressen, akitől ezt reméljük, de módot ad arra, hogy korlátlanul szeressük azt is, aki bennünket nem szeret. Csak egyre nem ad módot: hogy könyörgéssel, váddal, támadással vagy esdekléssel mástól szeretetet zsaroljunk. Még gyöngédséget és szenvedélyt is lehet zsarolni; de a szeretet szuverén.”

Na szóval jó nap volt ez a mai. Ritka, hogy ennyire egyszerűen...de most így történt. :)

„…Ha elmeséled, mindenki hiányozni kezd.”

Avagy: "Általában mindenhez analfabéta vagyok, de sokat olvasok." :)

/ “I’m quite illiterate, but I read a lot.”/

Szóval:

Ez a könyv is egyike azoknak a "klasszikusoknak", amiket kamaszkoromban fogalmam nincs miért, de rendre kikerültem, vagy szimplán dacból csakazértse' olvastam el.

Lehet, jobb is, mert akkor szinte biztos, hogy nem ez lett volna a véleményem róla...

Olvasgattam a kinti, majd a hazai könyves oldalakon a bejegyzéseket, értékeléseket a könyvről, kb. minden "ól-tájm-févörit"-sége ellenére ugyanolyan megosztó, mint Fitzgerald Nagy Gatsbyje. Van aki aranyba köttetné, meg olyan is, aki lefényképezte kukába dobva...

Aztán elolvastam és felkavarodtak bennem az indulatok. Kettő (!), azaz kettő darab olyan cselekményleírást is tartalmazó bejegyzést találtam a kb. százötvenből, ahol egy, a regény és főleg Holden megítélése szempontjából szerintem elhagyhatatlan történését megemlítenek, vagy legalább utalnak rá.

A Zabhegyező az a könyv, ahol mindennek a közepében találjuk magunkat, ami nagyon személyes (E/1 narratíva), s ahol minden megtörténik, de még semmi sem történik meg adott pillanatban. Vagy mert Holden meséli el saját szájíze szerint, véleményt formálva ezzel, vagy mert már megtörtént. A cselekményben az aktuális események, nos...egészen egyszerűek. Kiszolgálják, szívességet tesznek a könyvnek. Mindezt azért, hogy lehetővé tegye az olvasónak, hogy csak és kizárólag Holden Caulfieldra koncentráljon. (Miért is fontos mindez, majd később rátérek.)

A könyv elolvasása után így voltam valahogy:

Hát öregeeeeeeeeeeeem! Ez nem ér, hogy hol gombóc volt a torkomban, hol pedig hangosan felvihogtam 20 oldalanként! Főleg nem úgy, hogy majd felröhögtem a zembert meg a gyereket éjjel! Okos mikulás! :)

Holden, számomra minden hibája ellenére egy szerethető karakter. Tinédzser, abból a beilleszkedni képtelen, 'leszarom a világot, mert mindenki lúzer', kategóriából. Sebezhető, éretlen, vulgáris és mindent nagyon lehangolónak tart. Mindezen tulajdonságok egy emberben, vagy akár más fiktív szereplőben, valószínűleg idegesítenének, de benne valamiért nem. Furcsán megnyerő figura és Salinger remekült formált jellemet, mert kivétel nélkül mindenkiből érzelmet vált ki alakja.

"Van akinek a rózsaszín vattába burkolt gyerekkora, van akinek csak a más világlátása lett vak a Zabhegyezőre. Azt még meg is értem. Sőt el is fogadom. Ízlések és pofonok.

De már bocsánat, hogy ezt mondom: szerintem van aki szimplán csak hülye hozzá.

Mert 1. A nagy „Holden ilyen”, „Holden olyan”, „Holden lúzer”, "Holden csak nyavalyog"ban egy dolgot elfelejtenek: Holdennel történt egy igazán megrázó dolog, úgy indít a sztori!

Mi az öreg ördögöt olvastak egyesek, hogy ezt a bazi nagy, cseppet sem elhanyagolható szempontot valahogy kifelejtik a gyerek méltóságos fikázása közben?!

Velem nem, és mégis átmentem sok felismert történésén. És közben persze, hogy mindenki seggfej volt én meg persze, hogy nem. Kamaszkor.

Ja, hogy ne háborogjak, mert Holden nem Salinger?! Hát akkor meg miről beszélünk? ;)"

Eddig a molyos értékelésem.

Az a tény, amit pedig már korábban említettem a következő: Holden úgy éli a kevéssé zökkenőmentes kamaszkorát, hogy meghal a szeretett testvére. S ahogyan az elején írtam, Salinger úgy bevitt az erdőbe minket, hogy erről a rengeteg értékelés közben két ember tett említést, vagy utalást. Akkor most jól ír, vagy nem jól ír? :)

Mivel kaptam hideget-meleget a véleményem és főleg a "van, aki szimplán csak hülye hozzá"gondolat miatt, akkor ezt most picit kifejtem. Ez kérem szépen nem tisztességtelen, sem nem ledegradáló. Olyasféleképp bátorkodtam, sőt merészelem ma is gondolni, hogy én pl. egyszerűen hülye vagyok a matematikához. Attól még nem érek kevesebbet, sem nem vagyok hülye. Ugye? :) Az pedig egy más dolog, hogy van aki azért húzogatja a szája szélit, mert kamaszkorában nem érzett különösebben nagy vágyat lázadás és effajta dógok iránt. "Kinek sorsát nem élted, gondját nem érzed."...Van ilyen. Érdekes, hogy a fülszöveg is ezt a szándékos megfelelni nem akarást, és a társadalmi konvenciókat befogadni, alkalmazni képtelenséget szajkózza, mást alig. Hiszen azért a könyv többről szól és jó adag kettősség is van benne, mert Holden miközben menekül az emberek elől, próbál kapcsolatot is teremteni velük és a világgal, világukkal. A vége a szükségszerű összeomlás, Holden az észt és a sztoriját egy ideggyógyintézetből osztja.

"Aki összeomlik, rendszerint nem érzi, mikor ér a szakadék fenekére. Csak zuhan, zuhan lefelé. Ezt az egész összeomlást azoknak találták ki, akik az életben valami olyan után kutattak, amit a saját környezetük nem tudott nyújtani nekik. Vagy csak azt hitték, hogy nem tud nyújtani. És abbahagyták a kutatást. Abbahagyták, mielőtt még igazán elkezdték volna."

Számomra a regény egyik legjobbja maga a stílusa, Salinger olyan hangvételben ír, amilyenben sokan gondolkodnak a való életben, vagy hiszik, hogy gondolkodnak: nagyon laza, gördülékeny, mindenféle elfogadottságtól mentes, és örökké találó, improvizatív.

Mindenesetre a hangulata így, vagy úgy, de rányomja a bélyegét az emberre. Mert ha jó kedvem volt, egyszerűen csak élveztem a történetet, főleg a humorát (a taxisofőrrel folytatott diskurzus például a Central Park tavi kacsákról fenomenális:D); ha pedig rossz, akkor már kezdtem úgy érezni magam, mint aki "átholdenül", valahogy így: "Nem is tudom, de olyan furcsa hangulatban vagyok egy ideje. Nem mondanám rossznak, csak furcsának. Igazából nem is tudom megmagyarázni" :)

Érdekességek a könyv kapcsán:

- számos dalszerzőt megihletett a Zabhegyező és maga Holden, íme néhány a sokból:

• Guns N' Roses: The Catcher in the Rye

• Green Day - Who Wrote Holden Caulfield?

• Sum41 - Walking Disaster

• Datarock - Catcher in the Rye

• Muse - Map of the Problematique

- 1981-ben a Zabhegyező volt az USA-ban a legtöbbet cenzúrázott és a második legtöbbet tanulmányozott regény, az állami iskolákban

- Létezik számos fan fiction is a könyvből. Bevallom becsülettel, egyet sem olvastam még, de érdekes, maga tény is, hogy ilyesmi ebből létezik...

- Holden karaktere és néhány a családtagjai közül Salinger más, rövidebb művében is felbukkan

- Szintén az Amerikai Egyesült Államokban, utólagos bevallásuk alapján, többen gyilkosságot követtek el a regény olvasása után, az elkövetők vagy tinédzserkorúak, vagy fiatal felnőttek voltak

Ez utóbbi azért eléggé ledöbbentett, mert lehet, hogy Holden érzelmileg zavart, és kezelésre szorul, de korántsem pszichopata. Azért annak örülök, hogy mi vagyunk többen, akik így gondolják...

Elolvasva az Európa Kiadó 2003-as példánya 256 oldalon keresztül.

Eredeti cím és megjelenés: The Catcher in the Rye, 1951

Kiemelendő és elgondolkodtató kedvenc:

"– Te semmit se szeretsz, akármi történik.

Ezzel csak még jobban lehervasztott.

– Dehogynem. De igen. Hát persze hogy szeretek. Ne mondj ilyet. Mi a fenének mondasz ilyeneket?

– Mert így van. Egyik iskolát se szereted. Millió dolog van, amit nem szeretsz. Egyáltalán nem.

– De igen. Ebben tévedsz, ebben éppen hogy tévedsz! Mi a fenének kell ilyeneket mondanod? – Öregem, állatian lehervasztott.

– Mert nem. Mondj csak egyet.

– Egyet? Egyet amit szeretek? Jó.

(…)

– Egyébként most ezt szeretem. Úgy értem, pontosan ezt. Itt ülni veled, és dumálni meg hülyéskedni…

– Ez semmi!

– Ez csak igazán valami! Miért semmi? Az emberek sose hiszik, hogy valami igazán valami. Ez lassan az idegeimre megy, az istenit!"

Trendinek lenni, vagy nem lenni? Avagy szöveget "szarni" mindenki tud...

Kicsit rendhagyó lesz ez a bejegyzés, mivel általában az engem megérintő olvasmány-, film-, zene-, stb. élményekről szoktam írni a hangulatomnak megfelelően. Azt sem túl szorgalmasan...

Aztán nézegetve az általam figyelt blogokat (könyves), rájöttem, amit már egyébként is tudtam: nem is nagy baj. Könyves blogokkal ugyanis Dunát lehet rekeszteni. Ez még nem lenne nagy probléma, az viszont annál inkább, hogy -az általam követett, vagy olvasottak- zömmel fele értéktelen. Mondjuk ki nyugodtan. Még ha népszerű nem is leszek tőle, bár ez eddig sem volt célom.

Egy dolog, hogy mindenkinek szíve joga a saját olvasmányairól blogot vezetni, az viszont egy másik, hogy minden héten trendi dizájnt váltok, trendi témákról írok és ezért hű de trendi módon recis példányt is kapok a kiadó(k)tól... Illetve itt jön az én problémám: NEM írnak. Az a felsorolás-halmaz és közhely-gyűjtemény (ami többnyire ráadásul igen "cuki" módon és számomra hányingert keltően "élénk rózsaszín szirupba van ágyazva") az nem írás kérem szépen.

0 szubjektív élmény, 0 valódi info, 0 érdekesség, ergo 0 érték. Mert hogy ilyenekből van 12 egy tucat. Az pedig, hogy ezért -felsorolom a szereplőket, a kedvenc karakteremet, leírom a tartalmat nem túl spoileresen, értékelem a borítót egytől ötig, majd megköszönöm a kiadónak- én olvassam őket, vagy lelkesedjem, az nem megy. Igazából olyan blogba is belefutottam már, ahol a könyves értékelés konkrétan más személyek értékeléséből lett 1 az 1ben összegyúrva. Magyarán ellopva. Hogy ezért kiadók miért bocsátanak recenziós példányt emberkék számára, az egyrészt rejtély, másrészt az ő bizonyítványuk, dolguk...

Én is írogatok a moly.hu-ra is, néha ide a blogba is, sőt helyi lapba is, és más internetes oldalakra is, sőt, mielőtt valaki megjegyezné, hogy savanyú a szőlő: kaptam/kapok recenziós könyveket is, kiadótól is, írótól is, nagy örömre dedikáltan. De! Szöveget "szarni", ahogy egyik igen kedves egyetemi prof.-om mondta volt, mindenki tud.

Kaptam is magam és átnyálaztam, kiszűrtem az általam rendszeresen olvasott blogokat. Megfogyatkoztak. Főleg azok az olvasmányokat bemutató-megosztó könyves blogok, ahol nagyobb társaságban több "szerző" ír bejegyzést. Elértéktelenedett. Amin picit elszomorodtam, de aztán annál lelkesebben vetettem bele magam újak felfedezésébe. Találtam is, egész szép számmal. Itt a blogon ezért a továbbiakban őket fogom szerepeltetni :)

Nem reklámozok, nem hajtok semmilyen babérra. Csak azt akarom szeretni, ami igazi. Önazonos. Továbbra is. ;)