2017. december 23., szombat

Mágia - Márai Sándor

Azt hiszem nem ez a novelláskötet Márai legjobbja (legalábbis az általam olvasottak közül bizonyosan nem), de mégis annyira ő, hogy nem lehet nem rajongani érte. Egyébként a cím és a címadó novella telitalálat, mert amit Márai tud, az tényleg mágia. Nem tudnám megfogalmazni, szavakba önteni, elmagyarázni, hogy miért, mégis mikor olvasom (vagy hallgatom, mint éppen most, Mácsai Pál előadásában, aki ezennel be is lopta magát a szívembe) úgy érzem: igen, ez az, így van, tényleg ez valahol a mindennapi „igazság”. 



Emberi folyamatokat Márai számomra utánozhatatlanul, egy agysebész precizitásával mér fel és ábrázol; gyakran három mondattal egész évek alatt kialakult sorsokat, helyzeteket tár fel. Mondom: Mágia. S ha ez mágia, akkor egészen bizonyos, hogy inkább Márai a mágus, mint az ezoterikus közhelygyáros Coelho.

"..elmondok én neked valamit, amiről még soha nem beszéltem. Egy időben azt hittem tudok írni erről, de aztán mindig meghőköltem, volt valami félelmetes ebben a felfedezésben, olyasféle volt, mint mikor valaki egy újfajta málnaszörp keverési titkát keresi és aztán váratlanul, mellékesen feltalálja a nitroglicerint. (…)
Egyszóval felfedeztem, hogy az írás, mágia. Ne bámulj ilyen riadtan és hitetlenül. Nem hibbantam meg, legalábbis nem jobban, mint szükséges ahhoz, hogy az ember megértse és tökéletesen átlássa s aztán elviselje az életet. Mi a mágia? Hát igézet. Varázslat. Keverék szóból, álomból, jelképből, érzésből; keverék, bűvös jegyek egyvelege, melynek visszaható ereje van az életre. Éppen úgy, ahogy az életnek visszaható szóalkotó, jelkép-elevenítő ereje is van. Az élet nem csak anyagot és energiát termel szünetlenül, hanem álmot és jelzőt is, továbbá szent számokat, melyeknek önmagukban van csak értelmük, szavakat, melyek értéktelenek egy gyárban vagy egy irodában, de sorsdöntően alakítanak egy életet, egy jellemet… Az írás varázslat, ha nem tudnád.
Ezenfelül természetesen más is. Mesterséges is, gyakorlat, nevelés, önkívület, derű, szórakozás, készség a nagyságra, a dagályra, az élet kóros önkívületének kifejezése, valami kongó és hörgő s ugyanakkor valami egészen szűkszavú, csendes és végzetes, mint mikor valaki a vérpadon azt mondja: „Igen” vagy: „Tessék”. Ez mind az írás, együttesen. Semmit sem tudnak az emberek az írásról. Vesznek egy könyvet, néhány hatosért, elolvassák és megállapítják, hogy „tetszik” vagy „nem tetszik”, elmondják, hogy érdekes volt az új könyv vagy megható vagy — egyszerű, de igaz szóval — szép… Nem tudják, nem is tudhatják, mi van mögötte, miféle anyagból készült, s mifajta varázslat az, mely írót és írást egybefűz az élettel, a kifejezés millió esélyét hozzáigazítja az élet millió esélyéhez, nem tudják, milyen sorsszerű író és könyv számára mindaz, ami a téma körül van, lappang, ólálkodik, s néha előtör és megelevenedik. Én sem tudtam, sokáig. Most már gyanítok valamit. Elmondjam…?" 
Ugye? Én nagyon szeretem mikor elmondja…



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése