Vasco Pratolini: Szegény szerelmesek krónikája - egy impresszionista kép margójára

Szegény szerelmeseink ugyan szánni valóak is, de itt jelzőnk nem erre utal, hanem sokkal inkább életkörülményeikre. Pratolini úgy formálja a figuráit Firenze Corno utcájának minitársadalmában, mint ahogyan egy rendkívüli impresszionista festő kap el és ábrázol egy teljesen köznapi életképet. Egyedi, pont annyira színes, amennyire a téma megkívánja, teljesen a benyomásokon alapul, tulajdonképpen nincs is benne semmi különös, és még is minden benne van.

*Spoiler jöhet...*

A Corno utca épp olyan utcának tűnik, mint a többi, helyileg meghatározva egész pontosan a Santa Croce bazilika és a Palazzo Vecchio között. A tér ( Piazza Signoria) túloldalán, ami itt már pont lemaradt:

Időben az 1920-'30-as évek tájékán járunk, háttérben azzal a Firenzével, melynek politikai és társadalmi életébe a fasizmus korai szakasza hirtelen változást hoz, a maga szélsőséges mivoltával és agyament kicsapongásaival. A közösség, s így utcánk kisközössége is, megosztott, ám ez a megosztottság sem valódi, hiszen sokan mintegy behódolnak a nagyhatalomnak a túlélés érdekében. A fasizmus, mint egy rossz vírus, terjed és fertőz, a Pártba való belépés nem elvi kérdés lesz az idő múltával, sokkal inkább az életben maradás záloga. A választás lehetősége erősen kétséges, akinek módjában áll szedett-vedett indokokkal húzza-halogatja a tagsági felvételt. Aki teheti a némaságba és a mozdulatlanságba menekül, emígy "tüntet" a rendszer ellen és józan eszének megóvása mellett.

Aztán persze akad olyan is, aki addig-addig kapargatja a felszínt és vesz részt tessék-lássék a feketeingesek horrorisztikus játékaiban még saját magát is teljesen meggyőzi a terrorista diktatúra nemhogy szükségességéről, de kétségbevonhatatlan erényeiről.

Pratolini zsenije pedig abban (is) áll, hogy a regényben az akkori politikai élet szereplőit, illetve magát a politikai folyamatokat szerepelteti az utca karakterein keresztül. (Könnyen felismerhetjük a Corno utca "duce"-ját a jómódú, emeleti lakásából kimozdulni nem tudó, az utca életét a háttérből irányító, önmagát fiatal lányokkal életben tartó "Sapphói" Signora alakjában)

Ez az ötven láb hosszú és öt láb széles mikrokozmosz az író igen tarka galériája: szereplői itt találkoznak, majd összecsapnak; üldözik és elveszítik egymást; szeretnek és gyűlölnek. Ezek a szerelemtől részegült fiatal életek együtt nőnek fel, ismerik egymás privát kis titkait, történeteit, harcait, hazugságait, megszüntetve mintegy önnön és egymás intim szféráját. A mindenki tud mindenkiről szindróma. De! Mindez nekik cseppet sem kellemetlen, lázadoznak ugyan, hangos, vulgáris és jóféle humorral átitatott szóváltásokba keverednek emiatt egymással, ám tudják, valahol ez talpon maradásuk záloga, ez húz köréjük elég erős védőburkot a "külvilággal" (minden ami a Corno utcán kívül van) szemben.

Először irritált az utca lakóinak rengetege, féltem, a szereplők követhetetlen cserélgetése tönkreteszi majd a sztorit, de egy idő után valahogy hozzászoktam a sok jellemhez és névhez úgy, hogy a regény élvezhetőségébe némileg bezavart ugyan, de le nem vont belőle. A sok főszereplő mellett az utca maga kínál lehetőséget az írónak egyéb mellékszereplők felvonultatására, akik aztán tovább hömpölyögnek a Corno utca folyamával, egymásba folynak, míg végül remek mellékszálak és egyszerűen szép szerelmi történetek bontakoznak ki.

Vasco Pratolini nagyon bölcsen, szolídan szövi bele saját nézeteit regényébe, a fasizmus mellett megjelenik a kommunizmus, bár nem megoldásként hanem ellenpontként, s azért, hogy egy újabb karakter új színt vigyen az amúgy is kápráztató forgatagba: az emberséget.

A társadalmi osztályok közötti különbség fel-felsejlik, megjelenik egyféle proletár-harc is, de a mondanivaló vége mindig finom pesszimizmusba torkollik. Hiába a sok szenvedés és gyötrelem, szereplőink csatát egyszer sem nyernek, az általuk megélt győzelemről előbb-utóbb kiderül, hogy az nem más, mint legyőzöttség. Mégis nemes egyszerűséggel, szerényen és diszkrét humorral veszik tudomásul a dolgokat, csupán tényként elkönyvelve azokat.

Hol egy eszmét, hol egy kedvező fordulatot dob elénk Pratolini, ami továbbvisz anélkül, hogy rossz szájíz maradna bennünk. Úgy robog el velünk a történet a végkifejletig, mint oldalkocsis motorjával Maciste Ugoval az oldalán, viszi magával a humánumot, mely annak ellenére is győz, hogy mire a nap felkel a fasiszták kivégzik őt.

Az írónak egyébként az ábrázolás szempontjából nem volt könnyű dolga, hiszen gondoljunk bele Olaszországnak egy olyan valós időszakáról és megtörtént eseményeiről, tényeiről is szól, melyek következtében az emberek fásultak, kiábrándultak. Az ország lakói a háború után, kiszolgáltatva az eseményeknek, alázatosak és zavarodottak.

Az ő figurái mégis megmosolyogtatóak. Javarészt köszönhető ez annak a nagyon gondos, nagyon tömör, a figyelmet a részletekre, gesztusokra, apró mozzanatokra terelő és leíró stílusnak, melyet Vasco Pratolini használ. Különösen tetszettek a helyi anekdotáik, népszokásaik, ünnepeiket aprólékosan megmutató színfoltjaik.

Az író ezzel az impresszionista, vagy mondjuk úgy neo-realista "ecsetvonásaival" pátoszt, líraiságot teremt, de úgy, hogy felhívja figyelmünket a helyzet ellentmondásaira, gyakran ő maga szolgáltatva visszhangot, ellenpontot. A narráció ritka tökéletes. Azt hiszem ennek köszönhető, hogy ennyire tetszett ez a csodásan színes, minden negatív történése ellenére is bennem reményt hagyó kép, melyet Pratolininek köszönhetően magam nézhettem végig a Corno utca egyik ablakából, alattam a "szenes" Nesivel, aki ép az ajtófélfának dől apja nagykabátjában.

Micsoda kavalkád! Egy élmény volt ez a krónika...!

Te is megnézheted, hiszen a könyvből film is készült Marcello Mastroiani főszereplésével.

Én a Kossuth Kiadó 1979-es kiadású példányát olvastam.
Eredeti cím és megjelenés: Cronache di poveri amanti, 1947

Oldalak száma: 454

Alice Walker: Possessing the Secret of Joy

*Vigyázz! SPOILER*

Nem tudom van-e olyan ember, -főképp nő- aki szó nélkül el tud menni Tashi története mellett.

Tashi története így kezdődik:

"I did not realize for a long time that I was dead."

Főhősnőnk van akinek már a 'Color Purple' kisregényből is ismerős lehet, de míg ott mellékutasként tűnt fel, itt övé a főszerep.

Főszerep egy borzasztó történetben: Tashi az afrikai Olinka törzs tagjaként aláveti magát a női körülmetélésnek, mely törzse ősi hagyománya. Mégpedig felnőtt korában.

Ha azt mondjuk, a női nemi szerv csonkítása egyes közösségekben kulturális gyakorlat, eképp kimondva eléggé bizarr módon hangzik, de némileg talán tudományos és távolságtartó. Hát nem az. Valóságos horror, ahogyan az írónő részletesen leírja a körülmetélés folyamatát, annak fizikai következményeivel, veszélyeivel és bemutatja, hogyan vált ez a "kulturális gyakorlat" követendő példává anyák tömegeinek, akik szintén elvégzik e rituálét saját kislányaikon. Azokon a kislányokon, akik próbálnak nem sírni, erősek és ügyesek lenni, miközben belül valami végleg meghal bennük, magukba zárva örökre azt a síró kislányt, akik akkor és ott voltak. Szívszorító!

Tashi pedig mindezeken nem kislány vagy babakorában megy keresztül, hanem felnőtt nőként, fizikálisan és lelkileg teljesen tönkremenve majd... S itt lép be a képbe a választás mítosza. Bemutatva, hogy Tashi mindezt miért szenvedte el saját önszántából tett elhatározása eredményeként, s hogy ez mennyire is volt saját döntés...

Nos, nem az. Tashi előtt nincsenek variációs lehetőségek, nincs jótanács, nincs felvilágosítás, hogy ez és ez fog történni veled... A törzsbéli nők örökös csúfolódása van, az, hogy ő nem teljes jogú Olinka, hogy tisztátalan és hogy ilyen nőt nem vehet feleségül senki. Így hát magára veszi az Olinkák védjegyét, tiszteletet mutat a törzsi hagyomány iránt, fejet hajt és enged ennek a megalázó és embertelen procedúrának, hogy végre ne egy selejt legyen, hanem teljes jogú törzs-tag, teljes értékű nő és feleség. Nem tudja, fel sem méri tette vagy egyáltalán döntése micsoda horderejű, mekkora kihatása lesz az életére, az egészségére és valójában micsoda szerencséje volt, hogy mindezt kislányként elkerülte.

Nincs a regénynek egy olyan pontja sem, mikor Tashit azon kapnánk, hogy megbánta a döntését. Nem is lehet ilyen, hiszen ez valójában nem volt választás soha. A valóságban minden elrendezett és előre megírt Tashi körül, elkerülhetetlen, nincsen más lehetőség, mint rálépni az elődjei által kitaposott útra.

Maga a történet az 'egy fejezet= egy szereplő nézőpontja' sémát követi, jól felépített, a karakterek kontúrosan megrajzoltak. A váltakozó nézőpont és a visszatekintések nem törték meg a novella menetét és nem rontottak a sztori élvezhetőségén. Ezek nagyon tetszettek. Ami viszont nem, hogy ezek a nézőpontok túlontúl is megrajzoltak, a szereplők és ezáltal a mi szájunkba adottak voltak, mintha Walker egy politikai kampánybeszéd előre eltervezett, bizonyos értékeket képviselő szónoklatának mondatait csempészte volna oda. Nincs több aspektus, csak az van, amit készen kaptál az író szócsövein keresztül.

Összességében elég kemény könyv volt ez számomra, semmiképen nem azok közül való, amelyek úgy vázolnak egy problémát, hogy közben homokba dughatod a fejed, vagy pártatlan maradhatsz. Tényleg csak az olvassa, aki bírja. Érzelmileg és lelkileg. Maga a tárgya miatt is, hiszen a női nemi szerv megcsonkítása nem egy chic-litbe való téma, és azért is mert dühös leszel tőle. Annyira, hogy kérdések merülnek fel benned, hogyan lehet ez még ma is bevett gyakorlat egy férfiak uralta társadalomban, vagy közösségben?!

Alice Walker jó munkát végzett, mert indulatokat vált ki a novellájával. Konkrétan jól belerúg azoknak a hátsójába is, akik apátiára hajlamosak, vagy közönyösek. Ébresztő!!

Kérdéseket komponál. Mit lehetne tenni, hogy efféle agyatlan, irracionális dolgok ne váljanak elfogadottá a világban?

Érzelmekre hat. Mert ha nem is vagy egy minden oldalon könnycseppet hullajtó érzékeny mimóza, akkor is megmozdít ott legbelül. Még ha nem is vagy fekete. Vagy nő. Mert a félelem és a fájdalom kézzelfoghatóvá válik a novella olvasatakor. Mindenkinek. S ha végigverekszed magad a történet legvégéig, no akkor jutalmat kapsz. Nem is akármilyet! Tiéd lesz az "öröm bírásának titka" (Possessing the Secret of Joy). Amivel, vagy ami nélkül nincs élet. Tashié sem. Gyönyörű a végszó...

A könyv utolsó fejezetébe bele is tudsz olvasni...

Én a Pocket 1993-as, első kiadását olvastam angolul.

Oldalak száma: 304

Az írónőhöz itt tudsz ellátogatni: www.alicewalkersgarden.com

Két lány az "uccán". Máraival?!

Nem, nem egészen, illetve csak részben, mert az egyik megfordulhatott vele.

De, hogy a legelején kezdjem: tegnap este ágyban fekvős, akár unalmasnak is mondható távkapcsoló nyomkodás közepette találtam a Duna World-re. Itt adták a 'Két lány az utcán' című 1939-es filmet. A Magyar Klasszikusok összes dvd büszke birtokosaként nem árulok el nagy titkot: régi filmet nézni több, mint szeretek.

Tóth Endre, vagy André de Tóth filmje azonban nem a megszokott könnyed, komikai fordulatokban, szerelmi liezonokban gazdag és happy end-es kis történet.

*SPOILER*

Az alaptörténet két lányról szól, akik mindketten válsághelyzetben vannak. Vica (Bordy Bella) és Gyöngyi (Tasnády-Fekete Mária) épp jókor kapaszkodnak össze, az egyik -egy mondjuk úgy munkahelyi- szerelmi történés-félreértés áldozata lesz, a másikat pedig gazdag földbirtokos apja elhajtja otthonról, mint ő később Budapestre érve a nem kívánt magzatát. Úrilányoknak adják ki magukat és ketten lakást bérelnek, múltjukról, előéletükről mit sem tud senki.

Lesz aztán erkölcsi nevelgetés Gyöngyi (aki olyan gyönyörű ebben a filmben!) részéről, próbálja terelgetni, formálgatni Vicát, aki viszont női hősszerelmes, és végig megmarad alárendelt szerepében.

Nem kapunk tehát Kabos-féle félreértés humormorzsákat, sem gyönyörűszépen pillantgató Jávor urat, édesen csicsergő Szeleczkyt, de még búgó hangú dramatikus Karádyt sem.

Van helyette abortusz, elzüllöttség, kitaszítottság, magány, szorongás, és ami nekem nagyon tetszett: cinizmus. A vége ugyan '... s boldogan éltek, amíg meg nem haltak', de nem afféle 'kézenfogva elmentek a naplementében'.

Aki szereti a noir-t, annak tetszeni fog Tóth Endre filmje. Aki nem, az is nézze meg, mert szerintem egyfajta kuriózumot képvisel. Van benne Csortos Gyula bácsi is, a férfi galád pedig Ajtay, bár én őt speciel sosem szívleltem. Meg egy nagyon édes kis betétdal, amiben arról regélnek, hogy:

"No de hogy le tetszett fogyni, még össze tetszik rogyni", meg "ilyen hülyeséget, mint a sport", meg efféle csacskaságok:))

Azt, hogy minden mindennel és mindenki mindenkivel összefügg, a Nyugatosok önéletrajzi könyveiből már nagyjából sejtettem. Most a film kapcsán ugrott be, hogy a gyönyörű Gyöngyi: Tasnády-Fekete Mária, akiben az 1931-es Miss Hungaryt tisztelhetjük, Radványi Gézának volt a felesége. S akkor meg is érkeztünk, hiszen Radványi Géza testvére pedig nem más, mint Márai. Mindketten Grosschmidok, nagynénjük a szintén kedvenc figura, Zsüli néni, alias Hrabovszky Júlia, aki szintén írogatott, s akit Márai az Egy polgár vallomásaiban hív életre:

„Zsüli néni sokáig élt Párizsban, majd a Loire mellett, egy kastélyban: öltözködése, modora, ismeretségei, minden elmondhatatlanul nagyvilági volt. Anyja a nagyon finom, mindig főkötős Louise néni, testvére apai nagyapámnak.

Zsüli néni nem értett a gyermekneveléshez, tehát ösztönösen megütötte a helyes hangot.

Terebélyes kalapokat viselt, suhogó selyemruhákat, mintha bálba menne. Mindegyre úton volt, terveket főzött, írta regényeit és elbeszéléseit, estélyeken jelent meg, Párizsba készült – káprázatos jelenség volt számomra.

S ezen felül volt benne valami elpusztíthatatlan, valami elemien sugárzó, melyet később idő, nyomorúság, magány és csalódások sem tudtak meghamisítani. Zsüli néni igazi nő volt, a „fin de siecle” (századvég) remekműve, ritka tünemény."

No ugye, hogy sétálhatott az egyik lánnyal az uccán Márai? :)

Boldogabb 2012-őt nekünk!

Minden közhely és egyéb megfogalmazás nélkül kívánom minden drágaságomnak, barátomnak, ismerősömnek, szerettemnek és ide látogatónak, hogy 2012 legyen fantasztikusabb, izgalmasabb, sikeresebb, érzelmesebb, szenvedélyesebb és színesebb, mint a tavalyi volt, és legyen rosszabb mint a következő.

Szeretettel gondolva Rátok:

Véda

József Attila: A hetedik

E világon ha ütsz tanyát,
hétszer szűljön meg az anyád!
Egyszer szűljön égő házban,
egyszer jeges áradásban,
egyszer bolondok házában,
egyszer hajló, szép búzában,
egyszer kongó kolostorban,
egyszer disznók közt az ólban.
Fölsír a hat, de mire mégy?
A hetedik te magad légy!

Ellenség ha elődbe áll,
hét legyen, kit előtalál.
Egy, ki kezdi szabad napját,
egy, ki végzi szolgálatját,
egy, ki népet ingyen oktat,
egy, kit úszni vízbe dobtak,
egy, ki magva erdőségnek,
egy, kit őse bőgve védett,
csellel, gánccsal mind nem elég, -
a hetedik te magad légy!

Szerető után ha járnál,
hét legyen, ki lány után jár.
Egy, ki szivet ad szaváért,
egy, ki megfizet magáért,
egy, ki a merengőt adja,
egy, ki a szoknyát kutatja,
egy, ki tudja, hol a kapocs,
egy, ki kendőcskére tapos, -
dongják körül, mint húst a légy!
A hetedik te magad légy.

Ha költenél s van rá költség,
azt a verset heten költsék.
Egy, ki márványból rak falut,
egy, ki mikor szűlték, aludt,
egy, ki eget mér és bólint,
egy, kit a szó nevén szólít,
egy, ki lelkét üti nyélbe,
egy, ki patkányt boncol élve.
Kettő vitéz és tudós négy, -
a hetedik te magad légy.

S ha mindez volt, ahogy írva,
hét emberként szállj a sírba.
Egy, kit tejes kebel ringat,
egy, ki kemény mell után kap,
egy, ki elvet üres edényt,
egy, ki győzni segít szegényt,
egy, ki dolgozik bomolva,
egy, aki csak néz a Holdra:
Világ sírköve alatt mégy!
A hetedik te magad légy.

1932

Virginia Woolf - Orlando aka Vita Sackville West

*NYOMOKBAN SPOILERT TARTALMAZHAT*

Az egész dolog apropója, hogy a napokban olvastam V. Woolf Orlandoját, kissé úgy, mint akit fejbe kólintottak. Nagyon ambivalens érzéseim voltak a regény olvasása közben, szinte ugyanolyan arányban csodálkoztam rá, hogy mennyire zseniális, mint amennyit bosszankodtam, "akkor most mi van?!" felkiáltásokkal.

Mondjuk ki őszintén, azért okoz némi zavart a fejben, ha a regény elején a főszereplő egy fiatal arisztokrata férfi, aki egy orosz nőbe szerelmes, majd minden különösebb átmenet nélkül törökországi nagykövetsége alatt nővé változik. De ezután jön a legkedvencebb, Orlandot négyszáz éven át kísérhetjük figyelemmel és a regény befejeztével 36 éves korában búcsúzunk el tőle.

Elszakadva a realitásoktól és hagyva magam sodródni e varázsos, félőrült, mese-való folyamával, végül is nagyon pozitív élménnyel lettem gazdagabb. Örülök, hogy belevágtam és be is fejeztem (bár számtalanszor megfordult a fejemben, hogy hagyom a csudába), mert egy olyan világba tudtam bekukucskálni, ami eddig számomra rejtve maradt. Érdekes és izgalmas új tapasztalat volt. Az ajtót azért mindenesetre, gondosan becsuktam magam után egy időre :)

Aztán kíváncsiságomnak engedve, elkezdtem utánaolvasgatni Woolf-nak és Orlando-ja körülményeinek, s rájöttem, hogy így utólag sokkal "emészthetőbb" a 90%-ban átvitt értelmű mondanivaló. Mondhatjuk úgy is, hogy a világirodalom egyik leghíresebb leszbikusának regényéhez az élettörténete ad kulcsot.

Nos hát kezdjük ott, hogy Orlandót az írónő szerelméről Vita Sackvile-Westről mintázta. Az a tény, hogy mindkét hölgy házasságban élt, ne tévesszen meg senkit; Woolf saját bevallása szerint, férje Leonard iránt fizikálisan képtelen volt érezni bárit is: " Amikor néhány napja megcsókoltál, nem éreztem többet, mint egy kő."

Mégis, több, mint becsülendő, az a fajta önmaga által vállalt cölibátus, -már ha lehet így fogalmazni-, amit Leonard Woolf Virginiával vett a nyakába. Ez a veszély nem fenyegette Vita férjét, aki viszont közismerten biszexuális volt.

Vita Sackville-West első fotója teljesen meggyőzött arról, hogy ő Orlando. Külsejét tekintve valóban egy androgén egyén, a mai köznyelv nagy valószínűséggel nemes egyszerűséggel le" transzvesztitázná".

Íme:

Vita-t leginkább költő, regényíró, trend-alapító, kertész és leszbikus-szerető címkékkel jellemezhetnénk. A 20. század eme különc ikonja, már világra jöttének körülményeivel is kavar némi port maga körül, a híres spanyol táncos, Pepito unokája, aki igencsak bensőségesre sikeredett kapcsolatot ápolt a 2. Lord Sackville-el, Lionel Sackville West-el. Igen ám, de lányuk, Victoria a saját unokatestvéréhez ment feleségül (Lionel Edward-hoz), s az ő produktumuk lett a kis Vita. Jujj.

A legkisebb Sackville-West-et anyja után a Victoria névre keresztelték, de megkülönböztetvén őket egymástól, a lánykát "Vita"-nak becézik. Vita, angol arisztokrata család sarja lévén kiváltságos nevelésben -is- részesül lány létére, bár ez a tény későbbiekben, apja halálakor, az öröklési kérdésekben gondot okoz. (S akkor megint az Orlando-nál tartunk...)

A Sackville-West rezidencia:

Na ugye, hogy az Orlando-t olvasva is pont így képzelted? :)

Vita költészet iránti rajongása már gyermekkorában kezdődött, majd 17 évesen megjelenik első kötete a Chatterton, amelyet számos követ még, továbbá tizenhárom regény, több életrajzi és történelmi munka társaságában. Nemcsak természetével, hanem külsejével is kitűnt kora tömegéből, extravagáns ruhái, magas alkata (több, mint hat láb volt tehát 1.80-tól magasabb) igencsak felhívta magára a figyelmet. Ráadásul ő volt az első, aki feltűnő színekkel festeni kezdte a körmét :)

Aztán a 21 éves Őkülöncsége hozzámegy Nigel Nicholshoz, és házasságukat még az az aprócska tény sem befolyásolja, hogy Nigel saját neméhez is vonzódik csakúgy, mint Vita, sőt még két fiuk is születik, Nigel és Benedict. A házaspár mintegy külső tagja a Bloomsbury Csoportnak, akik a viktoriánus szigorú erkölcsnek cseppet sem megfelelve, szabad gondolkodókként tömörültek össze. A társaságnak természetesen Virginia Woolf is tagja volt, de fellelhető itt Keynes közgazdász is.

Vita-t romantikus kapcsolat -megszámlálhatatlan leszbikus szeretőjének ellenére- egyedül csak Virginiához kötötte, a '20-as évek végén. Az Orlando-t aztán fia, Nigel a "leghosszabb és legszebb szerelmes levél az irodalomban" -nak nevezi, mintegy definiálva kettejük kapcsolatát.

Vita 1962-ben csaknem remeteként halt meg, kedvteléseinek: a kertészkedésnek és az írásnak szentelve magát.

Jajj, hogy el ne felejtsem! Kettejük regényében rövid időre két magyar is feltűnik, az egyik Laub majd később László Fülöp Elek, vagyis Philip de László festőművész és Békássy Éva írónő.

László Fülöp Elek Budapesten Lotz és Székely Bertalan tanítványaként még Laub, majd angolhonba vándorol és válik állampolgárrá László néven. Akadémikus stílusa egészen a Royal Art School tanárságáig viszi, Önarcképe az Uffizziben található. Az utolsó udvari festő készíti el aztán Vita portréját:

http://upload.wikimedia.org/wikipedia/commons/b/b7/Laszlo_-_Vita_Sackville-West.jpg

Békássy Éva költőnő az ő kalandos életével pedig úgy jött a képbe, hogy levelezésbe kezd Vita-val, aki ezidőtájt testvérének, Ferencnek egyik barátja, s kiadója Woolf. Békássy Kornis gróffal köttetett, majd megromlott házassága után ír 16 oldalt '47-ben West-nek némileg megalázkodva, hogy segítsen neki munkát szerezni és letelepedni Angliában. Néhány levélváltás és bátorító szó után a valós segítségnyújtás elmarad.

Végezetül, nem tudom csak nekem volt-e olyan érzésem, hogy a kevésbé szürreális részeken Oscar Wilde-ot vélek olvasni, de számomra érezhető volt némi párhuzam. Alapjában véve jó ez a viktoriánus Anglia :)

Ma csak így...

Hát nem romantikus?!

Valami baj van ma velem, azt hiszem...Vagy legalábbis a hormonjaimmal. Egész nap ilyen, még épp intellektüellen bugyutácska melódiák, csokoládék és édes-krémes sütemények, simik és nagy ölelések után sóvárgok....Hahhhh....*sóhajka*

Aki az asztalt kigondolta...

AKI AZ ASZTALT KIGONDOLTA...

Aki az asztalt kigondolta,
nemcsak enni akart rajta.

Nagyon hontalan lehetett,
egész világnak terített.

Nem jutott tányér térdire,
könyökölt hát a semmibe.

S ahogy a semmibe könyökölt,
eszébe jutott egy fatönk.

Gondolatban rákönyökölt,
alátámasztotta a tönk.

Megtámasztotta életét,
teli tányért s asztalt remélt.

Asztalt, terített szavakat:
"Ülj le, érezd otthon magad!"

Egy deszkalap, valami láb,
ácsolt magának hazát.

Aki az asztalt kieszelte,
a világot köré ültette.

Nagyon messzire láthatott:
asztalainkra ráhajolt.

/Hervay Gizella/

Full gyönyör a' la 20-as évek

Mármint nekem, mert IGEN, IGEN, IGEN!! Ma megérkezett a kintről vásárolt könyvkupacom, köztük ezzel a gyönyörűséggel:

A FIELL Kiadó által publikált sorozat egyik részéről van szó, mivel több darabot adtak ki különböző dekádokból pl. 30-as évek, 40-es évek, idényjellegűen bemutatva, évtizedekre bontva a 20. századot.... /ezek is kívánságlistásak! :D/
Valójában egy nagyon átfogó (576 oldal, 600 illusztráció!), korhű dokumentációról beszélünk, eredeti fényképekkel, nyomatokkal, rajzokkal.
Azt hiszem nem csak a divatbolondok, vagy tanoncok forgatják majd csillogó szemekkel.:)
Ez a kötet az Art Decóra fókuszál, a maga csábos kis fejre és bubbifrizőrre simuló női kalapkáival, gyöngyös, bevarrt estélyi ruháival, pántos cipőivel. Kísérő szövegként kitér a stílus és a korszak fontosabb stílusjegyeire, tervezőire, rendkívül gazdag forrást nyújtva a témához, s a gyönyörűséges ruhákhoz.

Ami a szerkesztőket illeti, Charlotte Fiell egy olyan vezető designer, ill. történész-kutató bestseller író és miegymás, aki grafikai kommunikáció és a divattervezés szempontjairól is publikált már számos könyvet. Emanuelle Dirix pedig egy kint igen nagy tiszteletben álló divattörténész, kurátor.

S íme a szemnekvaló mennyei mannából egy kis ízelítő:

Matatós-dili

Ami nálam a kreatívkodást jelenti. Már az őszi szünetben elkezdtük Pocakkal, az évszaknak megfelelő papírdíszek készítésével, leveleket, szőlőt, almát, körték rajzoltunk, színeztünk majd vagdostunk ki és aggattuk fel őket a szobájában.
Aztán készítettünk levélképeket, levélnyomdáztunk, stb.
Most kézimunkázni tanulok egy nénitől a sulinkban és vadul keresem a neten a megvalósítható dolgokat. No meg jönnek az ünnepek, így elő kell vennem a karácsonyi kézműves ötlettárat.
Szóval: rajtunk a matathatnék! :)

Ezekből mazsolázok most:

'20-as évek amerikája képekben, mert megígértem...:)

Csak egy pici hangulatkeltésnek, no meg ihletmerítőnek még a pénteki buli előtt ;)

Aztán majd jövök vele részletesen is...

Nem tudom ki mennyire ismeri a hölgyet, de haj és stílus miatt mindenképp idekívánkozik a korszak egyik üdvöskéje, a bubi-frizőr szülőanyja: Louise Brooks, az amerikai némafilmek sztárja.

Igaz, egy New yorki fodrász már az 1900-as évek elején kitalálta ezt a fazont, de igazán Louise-nak, a kor hedonista, démoni nőalakjának köszönheti népszerűségét, aki önmaga volt a megtestesült ellentmondás. Majd 30 évig uralta a divatőrültek szívét, és amikor épp kezdett volna eltűnni a süllyesztőben, akkor jött Vidal Sassoon. Felfrissítve az alapokat oldalt ferdére nyírta a hajat. :)

Apropó haj!
A korszak egyik aradi dívája, tragikája is a bubidivat áldozata lett, mégpedig 150cm-es (!) haját vágatta le, melyről anno szenzációként adtak hírt.
"- A divat terrorja késztetett hajam levágatására. Egy színésznőnek - mondotta a legfrissebb bubis hősnő - nincsen szabad akarata, a közönség, a divat parancsolnak és ő engedelmeskedik. A konty, a hosszú haj - sajnos - anachronizmussá lett, mint a krinolin, vagy a fűző. Igazán furcsa lenne, ha nem venném ezt figyelembe és következetesen krinolint viselné még ma is. Bizony nem volt könnyű dolog, amíg ez az elhatározás megérlelődött bennem. Sok szép emlékem fűződik e két hatalmas hajfonathoz, melynek most áldozatul kellett esnie. És nem is áll rosszul az új frizura, de két kilóval könnyebb lett a fejem …
Aradon bátor nőnek tartják Fekete Irént és azt mondják, hogy szebb az új frizurával, mint azelőtt volt."

/Forrás: http://www.huszadikszazad.hu/bulvar/a-bubifrizura-legnagyobb-diadala/

Aztán, ha már művészetnél tartunk, jött az art deco a franciáktól...

...mely kb. a '20-as évek közepétől ill. az 1925-ben megrendezett Díszítőművészeti és Ipari Kiállítás megrendezésétől datálódik, nevét is annak rövidítéséről kapta (Exposition des Arts Decoratifs et Industriest).
Az art deco-t elsősorban az iparművészet területén alkalmazták, de jelentősen hatott rá a kor pezsgő képzőművészete. Fontos hatást képviselt az avantgárd festészet (kontruktivizms, kubizmus, futurizmus), az egzotikus vidékek kultúrája, hagyományai, technikai megoldásai, formakincse, témaválasztása,ilyen pl. a mezopotámiai és maja művészet: lépcsős piramisai az 1930-as évek égbe nyúló felhőkarcolóiról vagy lépcsőmotívumot használó kisebb tárgyakról köszönnek vissza. Szecessziós eredetű, vonalai szárazak, a görbék szögletessé keményednek. Jellegzetes art deco motívum a napfelkelte a szétáradó sugarakkal, népszerű még a stilizált szökőkút zuhataggal, és szép számmal fordulnak elő virágok és alakos ábrázolások is. A többiről majd..:)

Aztán a hölgyek azokkal a kiegészítőkkel, külcsínnel...no meg csipetnyi huncutsággal. (Mert végre nem csak a haj, a szoknya is rövidebb lehetett, és összességében divat volt pimasznak lenni és annak megfelelően kinézni.)

Szépségverseny díjazottjai Washingtonban 1922 környékén:)

S eszemben van még Memphis Minnie, Betty Boop az eredeti, a szürrealizmus, Chaplin, C. Coles Philips és Maxfield Parrish illusztrátorok, az új automobil:a Ford "A-modell", a ragtime és a jazz no meg kedvencem a swing és a hozzá kapcsolódó táncok...De ezekről majd később.

Addig csipetnyi divat még:

Kaffka Margit, az én foltvarró asszonyom

Jó, tudom hülyeség, de mégis. A Mária Évei-ből nekem már szilárdan ez ugrott be, így Margit negyedik könyvének olvasásával.
Ahogy haladok előre a könyvében, mindig ezt érzem. Mert vegyük például az általa kreált szavakat: mindegyember, unalompocsolya, velebánás, muszájjózanság, asszonycsirke és még sorolhatnám. Nem csak a szavakból mível aztán teljesen új szóösszetételeket, hanem a szórendet, majd a történéseket is így egymás mellé rakosgatja. Mikor kezdeném unni, vagy lemondóan legyinteni felette, csavar egyet a szavakon (és számomra eddig még megmagyarázhatatlan módon nem is a történeten) és máris visz tovább magával, hogy belesüppedhessem a soraiba és elmerengjek egy két bekezdésén.
A "Kaffka, igen, két f-fel" moly-os kihívás hatására kezdtem el őt olvasni, könyvről könyvre egyre nagyobb örömmel. Előtte, alig-alig ismertem Kaffka Margitot, liezonunk úgy nagyjából pár verse erejéig tartott. De nagyon tud az ember lányára hatni, s én nagyon megszerettem az ő melankolikus stílusát, líráját, be kell valljam nőiesen. /Egyben új kedvenc könyvet is nyertem, a Színek és évekkel, úgyhogy mindenképp hálás köszönet Izoldának a kihívásért!/
A Hangyaboly még kicsit langyoska volt, unalmaska (én gyerekkoromban hallottam a zárdákról meg az apácaneveldéről és az egyházi tanításról aaaaaaaaannyit...), megmosolyogtató, de mégis szeretnivaló. Itt rajzolódott meg az a zárt világ, közösség, ami a Mária Éveiben is megjelent.



Nos, Mária...Mária évei...Nem is tudom, ha visszagondolok, már a cím is desztinál. Hiszen Máriának nem is élete, inkább csak évei vannak. Mária, aki saját életében nem illik sehova és nem egy átlag-leány, majd asszony. Mária, aki a neveldében is picit elüt a többi növendéktől. Aki hazajutván a kisvárosba, nemigen tud beilleszkedni az elvárt társadalmi és szokott helyzetekbe, akit a családjához meleg és rugalmas szálak kötnek, mégis tudatosul benne, hogy lám Ő nem olyan, mint a szerettei, bár a nővér-szerepében tisztességgel helytáll. Talán túlsággal is.
Egészen bizonyos, hogy a maga korában egy efféle belső nagysággal, analitikus hajlammal, nagy műveltséggel rendelkező okos asszony nem könnyen találhatott helyt egy városi kisközösségben. Hmmmmm...de itt jön be, az az ambivalencia, ami aztán a regény végéig megmaradt bennem. Sokszor sajnáltam Máriát, de talán még többször legszívesebben jól megráztam volna, amiért ennyire tehetetlen, idegesítően magára veszi a beilleszkedni nem tudó, kirekesztett, vagy meg nem értett asszonyszerepet. Hiszen meg sem próbálta! Egyszer sem! Mennyivel könnyebb a magányba menekülni, a legkisebb vélt vagy valós sérelmeket elemezgetni és egészen elveszni bennük, mint tevékenyen részt venni a saját életünkben...Vagy...a saját benső törvényünk ellen nem tehetünk semmit? Csak annak a "szava", "hívása" számít igazán? Erre mondják, hogy saját maga ellen senki nem cselekedhet? Saját magától senkit nem lehet megmenteni?
"Igen, de ha ez nekem bensőbb és elhatározóbb minden kimagyarázható, elfogadott életügynél! Nekem "ügy"-em ez; megint egyszer tisztán érzem, hogy valamiben, valahol "más" vagyok mindenkinél - de ennek a titkára még nem jöttem rá világosan."
Hát én sem mert a regény lélektani szempontból olyan jól megírt, hogy ellenérzéseket hagy az emberben...
Mária egyszerűen belemenekül a magányba és a végén hiába veszi körül bárki, teljesen elszigetelődik. Amíg a Színek és években egy percig sem szántam Magdát, mert az a maga vállalta, szenvedte, viselt asszonysorsa volt, addig Laszlovszky Máriát bizony nagyon sokszor. Sajnálni pedig nem ugyanaz, mint szánni valakit, ugye...
Márai éveit valahogyan törvényszerűen tragédia zárja le. S én pironkodva bevallom, hogy a végén már nem is bántam. Már nyomasztott Mária és az ő jelenléte.

Kicsit irritált, de még inkább nyomasztott, ez a "Selyembe-gubódzott élet". Nem is tudom...Szegény Mária!...vagy lemondóan: Hát igen, a Mária...?

A Szépirodalmi Könyvkiadó 1964-es kiadását olvastam, 198 oldalon, az Olcsó könyvtár sorozatból.

Értékelés: 5/4

Kedvenc idézet:

"A fejünk éhes azokra a szép, bolond, izgalmas kis szenzációkra, amik nélkül unalompocsolya volna az élet."

Új bigyós kedvencem...

...van! :)
Itt ni: http://www.meska.hu/Shop/index/7053



S most még nyerni is lehet: http://mabeautyk.blogspot.com/2011/10/blogindito-2000-es-jatek.html

Elröppenő vasárnap este...

...ez a mai.

Megnéztem a Házasságból elégséges-t, hála Lady_L molyhölgynek ;)

Aztán kivonultam a konyhába ilyet (http://szepsegtar.blogspot.com/2011/06/gesztenyegolyo-torta.html) készíteni a fagyóban árválkodó gesztenyepüréimből, miközben ez (is) szólt...

Nina, Te csodás!

Ez is...

Talán eltűnök hirtelen,
akár az erdőben a vadnyom.
Elpazaroltam mindenem,
amiről számot kéne adnom.
Már bimbós gyermek-testemet
szem-maró füstön száritottam.
Bánat szedi szét eszemet,
ha megtudom, mire jutottam.
Korán vájta belém fogát
a vágy, mely idegenbe tévedt.
Most rezge megbánás fog át:
várhattam volna még tiz évet.
Dacból se fogtam föl soha
értelmét az anyai szónak.
Majd árva lettem, mostoha
s kiröhögtem az oktatómat.
Ifjúságom, e zöld vadont
szabadnak hittem és öröknek
és most könnyezve hallgatom,
a száraz ágak hogy zörögnek.
/József Attila: Talán eltűnök hirtelen.../

Egy volt a világ

Szép volt, isten volt, Egy Volt a Világ.
Tél, tavasz, nyár, ősz: meghitt tarkaság.
Égen és földön mosolygott a rend.
A nap hajnalban mindig megjelent,
mennyei munkás, hős, nagyrabecsült,
barát, aki velem kelt és feküdt,
és fűtött nekem és világitott.
Fák közt a kert száz tűz-szeme nyitott;
és eső jött és elverte a port,
s éjjel szelíden csőszködött a hold.
S mindezt nekem tették, személyesen,
és érdekes volt látni, hogy milyen
ügyes az ember. Én is az leszek?
Mért ne? (Hacsak a farkas meg nem esz!)
Borzongó percek s naphosszú öröm:
a tengertől még nem váltam külön,
nem voltam sziget... Imák és csodák:
szép volt, isten volt, Egy Volt a Világ.

/Szabó Lőrinc: Egy volt a világ/

A Gare de l’Esten

Reggelre én már messze futok
S bomlottan sírok valahol:
Most sírni, nyögni nem merek én,
Páris dalol, dalol.

Én elmegyek most, hazamegyek,
Már sziszeg, dohog a vonat,
Még itt van Páris a szivemen
S elránt az alkonyat.

Most fűt bolond-sok álmom alá
A füttyös, barna szörnyeteg.
Holnap fehérebb én leszek-e
Vagy a svájci hegyek?

Holnap fehérebb én leszek, én.
Téli sírkertek szele jő,
Küldi már a csókjait nekem
A magyar Temető.

Óh, az élet nem nagy vigalom
Sehol. De ámulni lehet.
Szép ámulások szent városa,
Páris, isten veled.

Az én hűtlen, beteg istenem
Ülje itt mindig vad torát:
A tűzcsóvás, felséges Öröm.
Dalolj, dalolj tovább.

Tőled hallja a zsoltárokat
E koldus, zűrös, bús világ
S az életbe belehazudunk
Egy kis harmóniát.

Dalolj, dalolj. Idegen fiad
Daltalan tájra megy, szegény:
Koldus zsivaját a magyar Ég,
Óh, küldi már felém.

Fagyos lehellet és hullaszag
Száll ott minden virág felett.
Elátkozott hely. Nekem: hazám.
A naptalan Kelet.

Mégis megyek. Visszakövetel
A sorsom. S aztán meghalok,
Megölnek a daltalan szivek
S a vad pézsma-szagok.

Megölnek és nem lesz mámorom,
Kinyúlok bután, hidegen.
Páris, te óriás Daloló,
Dalolj mámort nekem.

Csipkésen, forrón, illatosan
Csak egyszer hullna még reám
S csókolná le a szemeimet
Egy párisi leány.

Az alkonyatban zengnének itt
Tovább a szent dalok.
Kivágtatna a vasszörnyeteg
És rajta egy halott.

/Ady Endre: A Gare de l’Esten/

"Hangulatos" olvasás..:)

Eljött az Olvasás 7 hetének utolsó hete...
Milyen gyorsan röpül az idő! Az e heti téma az olvasási szokások változásával foglalkozik.
Ami számomra azért rendkívül nehéz, mert ezt is a hangulatom, kedvem, érzelmi állapotom befolyásolja, mint az, hogy milyen évszak van éppen. Sőt, nagy mértékben a velem történt dolgok, engem ért hatások azok, amik vezetik a kezemet, mikor egy könyv után nyúlok a polcon.

Ami pedig a földrajzi és napszakbeli vonzatát illeti, nagyjából így néz ki:























Mindig és mindenhol, kivéve menet közben. Az nem megy. Tengeribetegséget kapok közben:)