Tegye a szívére a kezét mindenki, és őszintén vallja meg, hogy a Holokauszt szót meghallva az első gondolata nem a zsidóság...Ugye? Akkor mondok egy másikat: Porajmos. Vagy Parajmos. Kicsit muszáj árnyalnunk a képet, mert nagyon is sok minden múlik rajta. Például egy ember élete.
/A roma holokauszt áldozatainak emlékműve Koblenzben/
Azt hiszem igen indokolt a közönyt az emberiség egyik legnagyobb ellenségének definiálni. Aki közönyös marad, abból a történések nem váltanak ki semmilyen érzelmet, ami pedig két dolog miatt is veszélyes: nem sarkall cselekvésre, mert nincs mozgatórugó, illetve nem indít el olyan folyamatokat, mint pl. az emlékezés. Ezáltal pedig az emlékeztetés. Nagy felelősség. Axelsson könyvének egyik erőssége, hogy arra is felhívja a figyelmet, a második világháború náci rendszere nemcsak a zsidó népirtásról szólt, hanem a romák, az oroszok hadifoglyok, a fogyatékosok, a homoszexuálisok, vagy vallási ellenállók, "rendszeridegenek", kommunisták megsemmisítéséről. "A nácik minden áldozatát figyelembe véve a halottak száma jóval nagyobb, a legtöbb becslés 9 és 11 millió közé teszi."
A porajmos a második világháborúban a Harmadik Birodalom által a cigányok körében végrehajtott etnikai tisztogatás. A szó jelentése: elpusztítás, elnyeletés. A könyv szempontjából a második különösképp találó, mert egy olyan asszony fiktív visszaemlékezéséről szól, akinek az üldöztetés, a koncentrációs táborok borzalmai nemcsak a családját, a biztonságát, az életét, az emberi mivoltát vették el, hanem az identitását is a túlélés érdekében.
"– Volt egy barátom, akit Anusának hívtak. Régen.
A Másik Anusa kezdte begombolni a kabátot, de most megállt, és Miriamra nézett:
– Cigány volt?
Miriam nem válaszolt, nem mert válaszolni, csak megrázta a fejét. A Másik Anusa erősen ránézett, és súgva kérdezte:
– És te? Rom szan? Romengi szan?
A világ egy pillanat alatt megingott, Miriam belső falain kitágultak a repedések, s egy pillanatra elöntötte a vágy – elakarta hagyni ezt az álmot, amiben élt, vissza akart térni saját nyelvéhez és saját életéhez, az igazsághoz és valósághoz, de tudta, hogy lehetetlen, túl súlyos következményekkel járt volna, nem történhetett meg, nem volt szabad megtörténnie, úgyhogy bedugta a kezét a bunda zsebébe, és újra megrázta a fejét. Beletelt egy kis időbe, mire visszanyerte a hangját:
– Ne haragudj – mondta szelíden. – Nem értettem, mit mondtál."
2013-ban Miriam 85 éves, és családja körében ünnepelni készül, mikor a neki ajándékba szánt ékszer, egy szép cigány kézműves karkötő, elindítja a főszereplőben az emlékezés folyamát, és kicsúszik a száján egy mondat, miszerint: "Nem vagyok Miriam."- események lavináját működésbe hozva ezzel. Innen a könyv nagyjából három idősíkon játszódik nem egymás utániságban, hanem össze-vissza ugrálva. Több helyen olvastam, hogy ez nagyban rontott mások számára a kötet élvezeti értékén, engem azonban érdekes módon egyáltalán nem zavart, sőt... Mivel maga a történet eleje egy rendkívül zavart helyzetet idéz meg, amiről nem is nagyon tudjuk, hogy egy szenilis idős hölgy fejében játszódik-e, vagy valós sztorit kíván megjeleníteni, valahogy rendjén valónak éreztem ezt a fajta kibogozásra várást. Aztán a későbbiekben ez volt az az írói eszköz, amely Miriam félelmét kézzelfoghatóvá tette és mindvégig fenntartotta.
Maga a kerettörténet, Miriam családjának egymáshoz fűződő viszonya, és el nem mondott dolgaik tornya, végig rendkívül nyomasztó, szürke és lassúdadan halad a végkifejlet felé. A mostohafia, Thomas az a szereplő, akinek jelenlétén keresztül betekintést nyerhetünk a régmúlt eseményekbe, illetve unokája Camilla, akinél átszakad a 68 évig rejtegetett titok gátja és elkezdi mesélni Miriam valódi történetét. Az tudott a család számára, hogy Miriam egy rendes zsidó család Auschwitzot is megjárt, egyedüli túlélő lánya. Az igazság azonban az hogy, Miriam valódi neve Malika, akit roma kisöccsével s unokanővérével együtt hurcoltak előbb árvaházba, majd haláltáborba. Ebben az időben a náci németek még azon az állásponton vannak, hogy a cigányok az eredeti indiai árják leszármazottai, ugyanakkor megbízhatatlan bűnözőként megbélyegzett népcsoport. A dilemmát persze a fajelmélet ideológusai gyorsan feloldják, szerintük a cigányság az árják azon alsóbb osztályaiból származik, amelyek vándorlásuk során keveredtek az alacsonyabb rendű népekkel, például a dravidákkal, a szemitákkal és a törökökkel. Szegénységüket és nomád életmódjukat e keveredés következményének tartották, és így az árják faji tisztaságát fenyegető tényezőkké, tehát megsemmisítendőkké lettek.
Sokat gondolkodtam azon, vajon valójában el lehet-e nyomni saját személyiségünket, egész identitásunkat ennyire hosszú időn keresztül anélkül, hogy a végeredmény ne torkolljon katasztrófába, vagy hogy az elnyomott "titok" ki ne derüljék... De a félelem mozgatórugója nem lebecsülendő erő. Mint ahogy a mélyen eltemetett emlékek súlya sem. Mert hogyan is lehetne azt elmesélni, hogy az öcséd arca a koncentrációs táborban Mengele Noma-kísérletétől egyszerűen elfogyott? Vagy azt, hogy azért nem akartad a haláltábor áramos kerítésén végezni, mert ha már nem maradt semmid és senkid, legalább a holttested legyen teljes és maradjon meg mindene? Hogy ne maradjon ott a kezed a drótokon?
Amikor Malikát átszállítják Ravensbrückbe, a vagonban újabb embertelen támadás éri, és ruha nélkül marad. Ekkor dől el végleg a sorsa, és bújik bele Miriam Goldberg "bőrébe" úgy, mint ahogyan magára ölti rabruháját. A történet folytatásából kiderül, mindez nemcsak a lágerbeli napjait, hanem a háború után a későbbi életét is meghatározza. Zsidó túlélőként a Vöröskereszt által Svédországba kerül, ami egészen az 1960-as évekig nem fogad be romákat. Sőt, az egyik legkeresztényebb svéd városban, Jönköpingben '48-ban zavargások kezdődnek ellenük, "Kifelé a cigányokkal!" - követeli a magát kereszténynek nevező tömeg. Malika-Miriam így teljesen elsajátítja az elvárt magatartásformát, beszédstílust, modort és gesztusokat, svédebb lesz a svédnél, csak hogy ne kelljen többé rettegnie és biztonságban élhessen. Az önbecsapásnak ez a fajta maximalizmusa azért is megrendítő, mert Malika identitásvesztése, én-azonosságának szándékos száműzése éppen a pubertáskorban, az identitás kialakulásának végén kezdődik el. Tévedés azt hinni, hogy Miriam beilleszkedik Svédországban! Nagyon fontos hogy itt nem beilleszkedésről, hanem tökéletes azonosulásól beszélhetünk, aminek ára a teljes önmegtagadás. Miriam is csak akkor fogadja el igazán önmagát, mikor a regény végén végre nem kell rejtőzködnie többé.
"– Ma reggel azt mondtad, hogy te nem vagy Miriam. Ez igaz? Miriam rámosolyog, és kicsit megrázza a fejét: – Nem. Nem pontosan. Úgy mondhatnám, hogy valóban Miriamnak hívnak… Miriamnak is."
Axelsson könyve azért is nagyon fontos kötet, mert nemcsak szembenézésre szólít, hanem emlékezetkultúrára épít, és reflekcióra kötelez. Olyan fogalmak újragondolását indítja el, mint az előítélet, elhallgatás és emlékezés.
"Újra és újra mondjuk el az embereknek, hogy nagyon nincs rendben más emberek származásával, vagy a haláltáborokkal viccelődni, soha. Erre mindig emlékeznünk kell. Mert ha nem tesszük, könnyen elölről kezdődhet az egész.”
A svéd írónő volt a díszvendége az idei Élet Menetének. A magyarországi Élet Menete Alapítvány célja, hogy rendezvényeiken bárki, felekezeti és politikai hovatartozásra való tekintet nélkül róhassa le kegyeletét a holokauszt áldozatainak emléke előtt, és hitet tegyen a társadalmi szolidaritás és a demokratikus politikai kultúra mellett. A Nem vagyok Miriam Péterfy Gergely átiratát a Vígszínház 2019. februárjában tervezi bemutatni, Kincses Réka rendezésében, a főszerepben Igó Évával.
A könyvet az Athenaeum jóvoltából olvashattam 424 oldalon. Kiadás éve: 2018.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése