Feldmár András: Életunalom, élettér, életkedv

Az alapgondolat a "Soha semmi sem történik csak úgy magától. Mindig valaki tesz valakivel valamit. Rá kell ébredni, hogy szabadok vagyunk, és semmit sem kell eltűrni." Ami nem szokatlan Feldmártól, ugyanakkor mindig ficereg bennem a kisördög, amikor őt olvasom,- s most sem volt ez másképp- hogy ha végtelenítve mindenki akarva-akaratlan sebzi, traumatizálja a másikat, majd mindenki szorongását a másik okozza, akkor egy nagy végtelenített hörcsögkerékben kakáljuk le egymás fejét és anarchista módon tegyük azt ami jó nekünk, hisz csak ez az egy életük van?!

"Miért és meddig érdekes valakivel beszélgetni? Én a beszélgetésen nemcsak a szóbeli érintkezést értem, hanem például a táncot vagy a szeretkezést is. Kivel érdemes szeretkezni éveken keresztül? Kivel érdemes beszélgetni éveken keresztül, addig, amíg meg nem halunk? Szerintem az, ki szokássá tette, hogy a házasság holtomiglan-holtodiglan tart, nagyon reményteljes volt. Persze az remek, ha izgalmas a beszélgetés, a szeretkezés, az együttlét addig, amíg egyikünk meg nem hal. De ha pár év után unalmassá válik az egész, akkor az ember örökre börtönbe kényszerül , és el kell tűrnie a másikat. Ha meg akarnánk mondani az igazat, amit nagyon ritkán teszünk, akkor az unalom onnan ered, hogy várjuk, hogy a másik meghaljon. Mert nem vagyunk elég bátrak ahhoz, hogy szembenézzünk vele, és megkérdezzük, hogy na, mi a baj."

Na ez például elég radikális kijelentés, és bármennyire átvitt értelmű akar lenni elég nagy baromság.

Ugyanakkor sokak számára lehet fogódzó, Feldmárt olvasva felülvizsgálom a fájdalmaim, rossz pillanataim. Kivarázsol-kirángat a hétköznapokból, nem engedi, hogy fásultan, fáradtan, magányosan kimaradjak – a saját életünkből. „Az életunalom arról szól, amikor úgy csinálok, mintha az élet nem ajánlana semmi olyasmit, ami érdekelne. Megsértődtem az életemre, és úgy teszek, mintha nem érdekelne, mi történik körülöttem. De minél hosszabb ideig nem veszek részt a játékban, annál jobban unatkozom.” Ez az amit szeretek benne. Meg ezeket: 

„… azt hisszük, létezik szivárvány, de nélkülünk, emberek nélkül nincsen. A szivárvány egy élmény, amihez kell az emberi agy… Az élmény, amit mi szivárványnak hívunk, teljesen attól függ, mit kezdünk azokkal az impulzusokkal, amelyekben úszunk.” „… hogyan unatkozhat valaki, amikor önmaga, és minden más körülöttünk is, egy csoda?”

„Az ékesszólás vagy az igazmondás nem csak tőlem függ. Semmi sem függ csak tőlem. Mindig tőlünk függ… Egy nagyon jó barátom, aki már elég öreg, mesélte nekem, hogy ő nagyon ritkán találja magát ékesszólónak. Egy kezén meg tudja számolni azokat az embereket az életében, akikkel ékesszóló tudott lenni.Szerintem ezt E:E: Cummings nagyon szépen megfogalmazta: Én rajtad keresztül vagyok annyira én."

"Aki önmaga, arról megvan a véleményünk. Ha valaki más, mint én,  és ez zavar vagy megijeszt, akkor könnyen rámondhatom, hogy őrült, rossz, vagy beteg. Ezzel a három kategóriával választjuk el magunkat azoktól, akik mások."

"Tehát ahol pánik van, ott düh is van. Szerintem ott valaki dühöngeni akar. De a pánikot -ha például félek, hogy nem tudok lélegezni-a környezet elbírja. A dühömet viszont senki sem akarja leviselni. Ezért megtanulunk inkább pánikolni, ahelyett, hogy dühösek lennénk. Pedig szerintem a düh sokkal egészségesebb, mint azt hinni, hogy elmebeteg vagyok, és orvosságot kell szedni, hogy ne pánikoljak."

"Szerintem is igaz, amit Kierkegaard mondott: ha ez az igazi énem, ha ez az, aki én vagyok, akkor minél messzebbre kerültem önmagamtól, annál kevésbé fáj, hogy nem vagyok önmagam. Ám minél közelebb kerülök magamhoz, de még nem vagyok egészen magam, annál jobban fáj. Ez nagyon nehézzé teszi azt, hogy az ember összeköttetésbe kerüljön magával, ha sokáig nem volt így. Mert ahogy megyünk visszafelé, a fájdalom egyre nő. És sokszor inkább meghátrálunk és maradunk ott ahol nem is fájt, az érzéstelenségben."

"Akkor vagy otthon, amikor nincsenek elvárások, amikor az lehetsz, aki vagy. És a másik örömöt lel benned, nem akar megváltoztatni, és nem kritizál, hanem örül neked úgy, ahogy vagy."

"Természetesen az akaratnak, a megértésnek, a racionalitásnak nagy szerepe van, de néha még a legokosabb emberek sem tudják, mit tegyenek azzal, ami elvonja őket a jelenből. Ha a múlt nem jelentkezik, nincs probléma, nem kell foglalkozni vele, De ha a múlt megjelenik a jelenben, akkor valamit közöl vagy felidéz."

"A valóság az, hogy nincsenek izmok a megbocsátásra. Nem lehet elhatározni, nem lehet akarattal megbocsátani valakinek. Tehetsz úgy, mondhatod azt, hogy megbocsátasz, de a szívedből nem fog eltűnni a megbántottság. Az emberek nem imádkoznának bocsánatért, a Miatyánkban egy szó sem esne a megbocsátásról, ha az akaratunk elég hatékony lenne."

Megtanulhatunk nemet, vagy igent mondani, sőt ki merünk törni olyan helyzetekből, amelyekre korábban nem éreztünk elég erőt. És ez nem kevés.

„Már 30 éves voltam, amikor rájöttem, hogy esetleg lehet elhatározásokat hozni úgy, hogy azok a vágyaimból erednek, nem a félelmeimből. Amíg az ember a félelmeit használja a döntéseihez, tulajdonképpen menekül. Csak abban az esetben indul el egyáltalán valami felé, amikor elég bátorságot gyűjt ahhoz, hogy bár fél, mégis a vágyait követi.”

Feldmár András 1940-ben született Budapesten, 1956-ban vándorolt ki Kanadába, ahol előbb matematikus lett, majd pszichológiát és filozófiát tanult. 1974-ben ismerkedett meg R. D. Laing skót pszichiáterrel, aki elméleti és gyakorlati munkásságában radikálisan megkérdőjelezte a 20. századi pszichiátria dogmáit. Ez a találkozás egy életre meghatározta Feldmár tudományos munkásságát, a világhoz való viszonyát. Laing tanítványaként, barátjaként és szakmai örököseként számos terápiás kísérlet részese Európában és Amerikában. Szakemberekkel, teológusokkal, művészekkel és elszánt civilekkel arra keresi a választ, hogyan tudnának a lélek és tudat sebeitől szenvedő emberek az orvos-beteg reláció kiszolgáltatottsága helyett élő, szeretetteli kapcsolatokból erőt merítve meggyógyulni. Feldmár a mai napig aktívan dolgozik terapeutaként, tanít, illetve számos szervezet számára végez tanácsadói munkát. Rendszeresen jön Magyarországra, ahol a Feldmár Intézet szervezésében előadásokat tart, csoportokat vezet. A Feldmár Intézet Mesekör programját 2012-ben a Büntetés-végrehajtási Szolgálatért Emlékplakett bronz fokozatával tüntették ki, a fogvatartottak társadalmi reintegrációjával összefüggő módszerek kialakításáért és azok sikeres alkalmazásáért. A program 2013-ban ERSTE Alapítvány Társadalmi Integrációs Díjat kapott.

Egy érdekes beszélgetés Feldmárral Veiszer Alindától