Napi szemöldökfelhúzás

Pici szösszenet egy, a vitathatóan "helpful" önsegítő könyvek egyik adaptációjáról.

Mert hogy van ugye nekik az is. Sőt! Mint ma kiderült számomra, az első Hollywood-i, (és nem is Bollywood-i, mint ahogyan én azt gondolnám) adaptáció, mely önsegítő könyvhöz kapcsolódik, az az 1964-es évben készült 'A szex és a hajadon' vagy más nevén 'Majd most kiderül' /Sex and the single girl/c. film. Alapja egy 1962-es, azonos című könyv, Helen Gurley Brown-tól. Nyilván Gurley Brown jókor pukkasztott polgárt és polgárnőket a '60-as évek Amerikájában, mert az állítólag kissé idejétmúlt és felettébb unalmas könyv bestseller lett anno. A mísz könyvben oly trendi fejezetek vannak, mint például "Hogyan legyünk szexik?" vagy: "A Viszony: Az elejétől a végéig". :) Na ezen már nem csak a szemöldököm, hanem szájam szeglete is felszaladt. :) A könyv többi, rendkívül érdekfeszítő és hasonló tartalmakkal bíró fejezeteit, azt hiszem ezek után mindenki el tudja képzelni...

Mivel jelentős társadalmi felháborodást, majd nyilvános vitát kavart a könyv, ezzel jól meg is dobta az eladott példányszámokat. Ügyes kislány ez a Helén!

Jaj és hogy hogyan lett ebből Hollywood Bollywood helyett? Úgy kérem szépen, hogy volt egy módfelette okos ember, aki az egész cuccot átpasszolta egy kiváló és épp hangyabokányival komolyabb írónak, -aki a 22-es csapdáját is egészen ügyesen megalkotta-, Joseph Hellernek.

Heller (aki egyébként e hónap elsején lenne 99 esztendős) lett tehát a film forgatókönyvírója, aki egy elbűvölően bájoska, tipikus romantikus-szerelmi vígjátékot rittyentett a gyengélkedő könyvecskéből.

A film főszerepét Tony Curtis, Nathalie Wood, Lauren Bacall és Mel Ferrer játszotta.

Itt meg is nézheted: http://www.youtube.com/watch?v=XxWyG86Iuxo

Hát Mamát is...

...elvitték az angyalok.

Látjátok feleim, egyszerre meghalt

és itt hagyott minket magunkra. Megcsalt.

Ismertük őt. Nem volt nagy és kiváló,

csak szív, a mi szívünkhöz közel álló.

De nincs már.

Akár a föld.

Jaj, összedőlt

a kincstár.

Okuljatok mindannyian e példán.

Ilyen az ember. Egyedüli példány.

Nem élt belőle több és most sem él,

s mint fán se nő egyforma két levél,

a nagy időn se lesz hozzá hasonló.

Nézzétek e főt, ez összeomló,

kedves szemet. Nézzétek, itt e kéz,

mely a kimondhatatlan ködbe vész

kővé meredve,

mint egy ereklye,

s rá ékírással van karcolva ritka,

egyetlen életének ősi titka.

Akárki is volt ő, de fény, de hő volt.

Mindenki tudta és hirdette: ő volt.

Ahogy szerette ezt vagy azt az ételt,

s szólt, ajka melyet mostan lepecsételt

a csönd, s ahogy zengett fülünkbe hangja,

mint vízbe süllyedt templomok harangja

a mélybe lenn, s ahogy azt mondta nemrég:

„Édes fiacskám, egy kis sajtot ennék”,

vagy bort ivott és boldogan meredt a

kezében égő, olcsó cigaretta

füstjére, és futott, telefonált,

és szőtte álmát, mint színes fonált:

a homlokán feltündökölt a jegy,

hogy milliók közt az egyetlenegy.

Keresheted őt, nem leled, hiába,

se itt, se Fokföldön, se Ázsiába,

a múltba sem és a gazdag jövőben

akárki megszülethet már, csak ő nem.

Többé soha

nem gyúl ki halvány-furcsa mosolya.

Szegény a forgandó tündér szerencse,

hogy e csodát újólag megteremtse.

Édes barátaim, olyan ez éppen,

mint az az ember ottan a mesében.

Az élet egyszer csak őrája gondolt,

mi meg mesélni kezdtünk róla: „Hol volt...”,

majd rázuhant a mázsás, szörnyű mennybolt,

s mi ezt meséljük róla sírva: „Nem volt...”

Úgy fekszik ő, ki küzdve tört a jobbra,

mint önmagának dermedt-néma szobra.

Nem kelti föl se könny, se szó, se vegyszer.

Hol volt, hol nem volt a világon egyszer.

/Kosztolányi Dezső: Halotti beszéd/

Van valami ferde fény...

Emily Dickinsonról van szó, épp tegnap volt 126 éve, hogy meghalt. Szerintem zseniális és jóval a kora előtt járt.

Íme a post címadó verse:

Van valami ferde fény

Téli délután,

Ránk nehezül mint a hang

Templom-orgonán.

Égi sérülést ad.

Sebhely nincs sehol,

Csak a lélek mélye

Tér el valahol.

Nincs hogy magyarázni -

Jel, reménytelen,

Mennyei megbántás,

Légből megjelen.

Jöttére figyel az árnyék,

Lélegzet eláll.

Ha megy, mint a felfakadt űr

Láttodra: halál.

/Ford.: Károlyi Amy/

Károlyi Amy fordításai adják vissza számomra legjobban Dickinson verseit, mégis, ő tipikusan azok közé a költők közé tartozik, akiket szerintem a legjobb és semmihez nem hasonlítható, teljes élmény eredetiben olvasni.

There's a certain slant of light,

On winter afternoons,

That oppresses, like the weight

Of cathedral tunes.

Heavenly hurt it gives us;

We can find no scar,

But internal difference

Where the meanings are.

None may teach it anything,

'Tis the seal, despair,-

An imperial affliction

Sent us of the air.

When it comes, the landscape listens,

Shadows hold their breath;

When it goes, 't is like the distance

On the look of death.

Gyönyörű...

Bio

A nagyapja alapította az Amherst College-ot, az apja több terminuson keresztül volt kongresszusi képviselő, s jogalkotó, maga Emily azonban eléggé kirítt ebből a jelentős társadalmi életet élő családból. A Massachusettes állambéli Amherst-ben született 1830. december 10-én, szülőfaluját azonban csak pár alkalommal, magát az államot pedig mindösszesen egyszer hagyta el élete során.

Noha akkoriban ez egy lányszámára egyáltalán nem volt magától értetődőnek mondható a korabeli 18. században, a kislány a körzeti általános iskola után az Amherst Academy-n tanult tovább hét esztendeig, majd további egy évig a Mount Holyoak Female Seminary-n. Ez volt a leghosszabb idő, amit távol töltött hazulról. Számos, szívének kedves barátnőre tett itt szert (többek között későbbi sógornőjére is), udvarlói, csodálói is akadtak 'Almherst szépének' ('La Belle of Almherst"), sőt egy fickó meg is kérte a kezét, de férjhez soha nem ment: George H. Gould kosarat kapott. Fiatal évei azért nem voltak zűrzavaroktól mentesek, főleg, ami a tragédiákat, haláleseteket illeti. Felmerült hát lelkében a halál-halhatatlanság kérdése, s mivel Pleasant Street-i házuk közvetlen a központi temető mellett feküdt, szinte naponta látta végigvonulni a gyászszertartási menetet. Ez motívumként később költészetében többször felbukkan.

Tini éveiben a református egyház forradalma majd mindenkit magához édesgetett, köztük családját is, Emily azonban soha nem vált egyik felekezet tagjává sem.

"I am one of the lingering bad ones"

Költészetének legintenzívebb időszaka 20-as éveinek vége és 30-as éveinek korai szakaszára tehető. Ez idő alatt közel 1100 verset alkotott. (Összesen 1775-öt...)

Húszas éveinek elején az írás egyre fontosabbá vált számára, amit testvérének Austinnak, később terjedelmes levelezésük egyikében finom humorral be is vall:

"I’ve been in the habit myself of writing some few things, and it rather appears to me that you’re getting away my patent, so you’d better be somewhat careful, or I’ll call the police!”

Ez időben keletkezett írásai szinte teljes egészében névtelenül maradtak fenn, kivéve egy levelet az Amherst College publikációi között, és egy verset a Springfield Daily Republican-ben.

Később szinte teljesen visszavonultan élt, -állítólag egy titokzatos szerelmi csalódás miatt-családja (főként bátyja és sógornője, s rezidenciájuk 'The Evergreens'), a kertje és a közeli barátai töltötték ki mindennapjait. Verseinek publikálására tett ugyan néhány kísérletet, ám azok zömében szinte teljesen kiadatlanok maradtak, 1886 május 15-én bekövetkezett halálig. Közeli barátai és családja ezután tettek erőfeszítéseket, hogy felhívják figyelmét költészetére, egyre növekvő sikerrel.

Írásai

Az amerikai irodalom, sőt, a világirodalom egyik legkülönlegesebb vénkisasszonya, aki a szülői házbeli saját szobáját is alig hagyta el, éppen itt írta cím nélküli verseit, amelyekben egyszerre hallható a játékos hang, az önirónia és a bölcselkedés. A költészet számára éppúgy önterápia volt, mint kíméletlen önelemző vallomás, a kis szobában kinyíló metafizikai térben beszédbe elegyedhetett a Világmindenséggel.

Az effajta kötetlen beszélgetéshez hihetetlen energia szükséges, amit feltehetőleg a lelki kötődések és a szigorú nyelvi kötöttségek felszabadulása szolgáltatott. Ez a szabadság alkalmat ad, hogy élet és halál között ki-be járhasson a képzelet anélkül, hogy bármilyen félelem fogva tartaná. Talán épp ez a szabadság teszi a szöveget az olvasó számára mégis félelmetessé: Dickinson az elhangolt rímek, a következetlenül használt nagybetűk és a meghökkentő gyakorisággal előforduló gondolatjelek ellenére is elemi erővel szólal meg. A sokszor kritizált gondolatjelek valóban gondolatok jelei: megkezdett és be nem fejezett gesztusok, sóhajok, amelyek jelzik a vers lélegzetvételét, szakaszokra tagolják a szöveget, esélyt adnak, hogy mi is belépjünk egyfajta párbeszédbe. Feltéve, ha be merünk lépni, ha el merjük fogadni, hogy az utolsó sorban szereplő Végtelen megpillantásához saját végességünkkel is szembe kell nézni.

Te elég bátor vagy hozzá? ;)

Források: http://www.earlywomenmasters.net/essays/authors/ives/ives.html

http://en.wikipedia.org/wiki/Emily_Dickinson

Sewall, Richard B. The Life of Emily Dickinson. New York: Farrar Straus and Giroux, 1974.

Longsworth, Polly. The World of Emily Dickinson. New York: W.W. Norton, 1990.

Martha Nell Smith – Lara Vetter: Emily Dickinson's Correspondence

Értékelés (Martha Nell Smith – Lara Vetter: Emily Dickinson's Correspondence): 5/4,5

Hisz' ha nem fájna a torkom...

...bekebeleznék most egy jó adagnyit...így csak a vágyakozás marad...

Márai Sándor: Egy polgár vallomásai

Kedvenc író egyik kedvenc regényéről nagyon nehéz objektíve írni.

Zsenialitása miatt pedig akadozik bennem a szó, nem nagyon merek "hozzányúlni". Teszek ezért hátra három lépést és tisztes távolságból, kissé szárazabb formában, összegezve külső forrásokból próbálom kifejteni a regényt.

Már a cím is huncut, hiszen sokat sejtet, de még ennél is ennél többet rejt: "A vallomás", mintegy napló plusz önélet-és korrajz egyben. A mű címe erre a műfajra is utal, ugyanakkor végig erőteljesnek tetszik, annak dacára, hogy nincsen folyamatos időrend, és hogy az elbeszélt életszakaszból kimaradnak a háborús évek s a forradalmak is. "S bár a szerző tudomásunk szerint csak a negyvenes évektől vezetett rendszeresen naplót, a műfaj egy sajátos változatának készülődése ebben a műben is egyértelműen megmutatkozik, főként a második részben. Márai későbbi naplójegyzetei soha nem életrajzi eseményeket rögzítenek elsősorban, hanem szellemieket és még inkább azok reflexióit. Ez a tendencia újságírói munkájának is a lényegéhez tartozik már, s nem nélkülözhetik a vallomások sem. Az első rész figyelmes tanulmányozója ugyanakkor szociográfiai jelleget is észlel: az „igazi” kassai polgárság társadalomrajza bontakozik ki előttünk, s ez, valamint a személyiségtörténet folyamatosan egymásra utal. A társadalomrajz nemcsak a miliő értelmében részletező és lényeges, hanem az eredetre vonatkozóan is: egy olyan osztály, réteg fejlődésrajza mutatkozik meg itt, amelynek éppen ilyenként való folytathatatlansága belengi már az első részt is, de a befejezettség elementáris élményét majd a mű második része közvetíti.

Az első kötetnek is van ugyan személyiségre vonatkozó fejlődésrajza, hiszen a kisfiú kamasszá válik, fel is lázad, előbb az iskolai lelkiatya, majd a szülői ház ellen. így az otthon védettségéből végleg ki kell kerülnie a rideg és könyörtelen világba. Az igazi nevelődési, fejlődési regény a második kötet.

Útkeresés, jellemérlelő események, emberi kapcsolatok lenyomata leginkább ez a rész. "Cikázó körkép, ám a bölcsesség és rezignáltság egyre erősebb vonásaival."

"Soha nem „udvaroltam” senkinek. Nem is tudom, hogyan kell – vagy magától beszél egy találkozás, rögtön az első pillanatban, vagy hiábavaló minden beszéd. Ültünk a Kurfürstendammon a teaszalonban, félórája beszélgettünk már, aztán hallgattunk és néztük a táncolókat. Ennek a délutánnak minden részletére különös élességgel emlékezem. Úgyszólván nem is beszéltünk még személyes dolgainkról, s már kissé gondterhelten ültem mellette, bámultam a táncot, s arra gondoltam, miből élünk majd meg. Az alapérzés, mely két ember kapcsolatának jelentőségét meghatározza, félreérthetetlen."

A vallomás személyessége szinte megkívánja az egyes – olykor a többes – szám első személyű előadásmódot, a mű címének első fele mégis elszemélytelenít: az „egy polgár” akárki lehetne e rétegből. Általánosító erejű ez a fogalmazásmód, amely nemcsak a szociográfiai jelleg felé vezet az önéletrajziságból, hanem a regényszerűséget is erősíti. Ez esetben is helytelen volna az elbeszélőt azonosítani az íróval: még az életrajzi tényanyag nagy fokú azonossága sem indokolja ezt, sőt éppen az eddig részleteiben senki által nem kutatott eltérések kelthetnek gyanút. S az író jegyzetét sem tekinthetjük csupán a szemérmesség szokásos jelének: „E regényes életrajz szereplői költött alakok: csak e könyv oldalain van illetőségük és személyiségük, a valóságban nem élnek és nem is éltek soha.” Az Egy polgár vallomásait tehát nyugodtan olvashatjuk regényként is: a polgárság, egy háborúban felnövekvő nemzedék és egy érzékeny értelmiségi sorstörténeteként."

"Mit tudtunk mi, polgári sarjak, az „életről”? Annyit mindenesetre, hogy vannak urak, s úrnak lenni jó dolog; s aztán él valamilyen homályos, tandíjmentes, szegény sorsú emberiség, amelyet jóindulattal illik szemlélni… Hangoztató ábc- és olvasókönyv-emben, melyet az elemi népiskola első osztálya számára szerkesztettek körültekintő pedagógusok, rögtön az első oldalon két ábra mutatta be az „ír, úr, rí” ürügyén a különbséget „úri emberek” és „egyszerű emberek” között: az „úr” köcsögkalapot viselt, pantallót, zsebre dugott kézzel állott, karjáról sétabot lógott le; mellette gatyás parasztgyerek „rí”, ököllel törli szemeit, s erre minden bizonnyal oka van…"

A regény tulajdonképpeni témája: miként formálódik egy polgár a 20. században a külső és belső erők hatására, s mindenféle ellenkező előjelű hatás ellenére miként válik képessé arra, hogy rátaláljon arra az útra és hivatásra, amelyen és amellyel önazonosságát érezheti és kifejezheti, azaz felnőtté, íróvá, polgárrá, európaivá és magyarrá válhat. A könyvben, számára végül is ezek a fogalmak nőnek a legfőbb értékké, dacára annak, hogy mindez önkorlátozást, lemondást is jelent.

"Halottak közé megyek, csöndesen kell beszélnem. Néhányan e halottak közül meghaltak számomra, mások élnek mozdulataimban, fejformámban, ahogy cigarettázom, szeretkezem, mintegy az ő megbízásukból eszem bizonyos ételeket. Sokan vannak."

Ez nem szimplán egy polgár vallomásai, noha nagyon is értem mit jelent és takart „a polgár”, és mit jelentett Márai életében polgárnak lenni, születni.

"Egy volt a család; de csakugyan ilyen és ennyi volt csak? Nevek maradtak meg belőle, fényképek, egy száj, egy szempár, kézmozdulatok, néhány bútordarab, s néha, az idegek útvesztőjében valamilyen zavar és tétovaság, hogy az ember nincsen teljesen egyedül, s köze van anyagokhoz és erőkhöz, melyet személy szerint kapott ajándékba és személyesen köteles továbbadni egy emberben vagy cselekedetben… Nem volt „egyszerű” család, mert ilyen talán nincs is; összetett család volt, harag, szenvedély, érdekek kötöztek össze különféle vérű, hajlamú embereket; idővel jól összeállott családnak ez a sok idegen, s meg tudott maradni zord időkben és osztályokat elmosó, viharos áradásban is valamilyen osztályfeletti, erős kis közösségnek. Bonyolult család volt, tele haraggal és önfeláldozással, lelki szegényekkel és önfejű egyéniségekkel, polgárok voltak, s mikor én közöttük kezdtem élni, már eljutottak a polgári állapotnak veszedelmes, válságos életszakaszába. Mindent nekik köszönhetek; s nagyon nehéz volt elfelejteni és megsemmisíteni magamban azt, amit tőlük kaptam. Egészen talán nem is sikerült."

Hálásnak kell lennünk ezért a könyvért, mert valahol minden titkok kutatása, nagy figyelések alján olyan szellemiséggel ajándékoz meg, ami egészen egyedülálló. Úgy vélem sokan félreértik Márait, s talán ezért tudják kevéssé magukévá tenni. Magánya, attitűdje, mindig kívül állása, és kissé megvetőleg történő onnan való szemlélődése nem választott! Kapott! Tudom, mert az a féle „sorsom-függ-tőle” menekülés, mely némely élethelyzetben motivációs erő, az a „sehol-sem-vagyok-otthon s-ezáltal-örök-vágyakozásra-vagyok- kárhoztatva” félelmetesen ismerős volt, már-már magamra ismertem benne. Na ezen aztán picit el is szomorodtam, épp csak egy sóhajtásnyi ideig. Mert bennem van ami/aki fel tudta ezt valamelyest oldani.

"Az igazság, hogy lelki alkatomért, sorsom fordulásáért nem vádolhatok senkit.Fájdalmas élmények siettették azt a lázadási folyamatot, amely tizenöt éves koromban kitört rajtam, s azóta is tart, ütemesen ismétlődő visszaesésekkel; s tudom azt is, hogy most már így lesz, amíg élek. Nem tartozom senkihez. Nincs egyetlen emberem, barátom, nőm, rokon, akinek társaságát hosszabb ideig bírnám; nincs olyan emberi közösség, céh, osztály, amelyben otthonosan el tudok helyezkedni; szemléletemben, életmódomban, lelki magatartásomban polgár vagyok, s mindenütt hamarább érzem otthon magam, mint polgárok között; anarchiában élek, melyet erkölcstelennek érzek, s nehezen bírom ezt az állapotot.A sérülés régibb, talán átörökölt, élet előtti...Néha már arra gondoltam, hogy talán egy pusztuló osztály gyökértelensége hatalmasodott el bennem. [...]Nincs alku, és nincs az, hogy "megéri"-e - az ember nem alkudozhat rögeszméjével, melyet mások tarthatnak "elhivatásnak", s címkézhetnek tetszetős szavakkal, jelképekkel; meztelen és durva neve úgy hiszem mégis a rögeszme. A szabadság rögeszméje...."Boldog" ember nem alkot; a boldog ember egyszerűen boldog. Soha nem vonzott a "boldogság", mint valamely módszeresen megközelíthető életcél; inkább lenéztem kissé; s ez a magatartás kétségtelenül betegesnek tetszhet. Csakugyan, nehéz "józan ésszel" megérteni, mi késztet egy embert, hűtlenül odahagyni ifjú korban a "napos oldalt", a családot s később azt a bőséges és szapora-meleg életközösséget, mely a család összeköttetéseiből közvetlenül következik: olyan egyenes volt az út előttem, csak be kellett volna ülni a "készbe", abba a nagy-nagy együttesbe, ahová eredetem és osztályom szerint tartoztam...De egy napon elindultam az országúton, s ez az út nem vezetett sehová. Néha meg úgy gondoltam, talán mégis vezetett valahová; egy-egy pillanatra magamhoz; s olyan kisebbségekhez, melyekkel rokonságot éreztem, sorsukat, ha ideig-óráig is, magaménak tartottam. [...]Ez a menekülésvágy azóta is kísért, bizonyos életkorszakokban kitör rajtam, felrobbantja életkereteimet, botrányos helyzetekbe, kínos, félszeg válságokba sodor. Így menekültem később a számomra kijelölt mesterség elől, így szöktem el időről időre házasságomból, így keveredtem "kalandok"-ba, s egyidejűleg menekültem e kalandok elől, így szöktem meg érzéki kapcsolatokból, barátságokból, így menekültem első ifjúságomban városról városra, meghitt és ismerős éghajlatok alól idegen éghajlatokba, míg ez az állandó otthontalanság természetes állapotnak tűnt idegrendszerem berendezkedett e veszélyérzetre, s valamilyen mesterséges "fegyelemben" végre dolgozni is kezdtem...Ma is úgy élek, két vonat, két szökés, két "menekülés" között; mint aki soha nem tudja, micsoda veszedelmes, belső kalandra ébred. Megszoktam ezt az állapotot. Így kezdődött."

A mi nagy szerencsénkre ő pedig saját géniuszát tudta megteremteni belőle. Hihetetlenül vesébe látó, s mégis a legkevésbé sem agyonmagyarázott gondolatok, alapvetések.

A "vallomások" a hazaérkezéssel, az otthoni világ friss és jóleső újrafelfedezésének ábrázolásával zárulnak: az öntudatlanság, a kiszolgáltatottság, az útkeresés tapasztalatai után a személyiség a megfigyelő író életformájába rendezkedik be. "Márai az igazi íróra valló távolságtartással és finom iróniával szőtt villódzó szellemű prózája őszinteségével és tárgyi gazdagságával ma is élményt adó, lebilincselő olvasmány - a magyar memoárirodalom egyik klasszikus alkotása. "

A zárszó pedig ma is aktuális számvetés:

"Rettegő és gyanakvó világban élek, amelyben államférfiak időről időre haladékot adnak még az emberiségnek, mintegy hivatalosan biztatják, hogy még az egyszer bevetheti búzával a földeket, írhat még egy könyvet vagy építhet még egy hidat; ebben a permanens veszélyérzetben telik el élet és munka. Az osztály, amelybe születtem, összemosódik a feltörő osztályokkal; kultúrájának szintje az utolsó húsz esztendőben ijesztően zuhant, a civilizált ember igényérzete kihalóban. Az eszmények, amelyekben hinni tanultam, mint megvetett ócskaságok kerülnek nap mint nap szemétdombra; a nyájösztön rémuralma terjed el az egykori civilizáció óriási területei fölött. A társadalom, amelyben élek, nemcsak a szellem csúcsteljesítményei iránt közömbös már, hanem a mindennapok átlagának emberi és szellemi stílusával szemben is. A szándék, amely tapinthatóan, érzékelhetően áthatja koromat, kétségbeeséssel tölt el; a kortársi tömegek átlagízlését, szórakozásaikat és igényeiket megvetem, erkölcsüket kétellyel szemlélem, a korszak technikai és rekordbecsvágyait, melyek csaknem maradéktalanul kielégítik a tömegeket, végzetesnek tartom. A szellemi ember magányos jelenség, s mindenféle katakombákba kényszerül, mint a középkorban a vandál hódítók elől a Betű titkával rejtőző szerzetesek. Az élet minden demonstráló megnyilvánulását félreérthetetlen, tragikus félelemérzet hatja át.Ebben az időben kell élnem és dolgoznom, ahogy lehet. Nagyon nehéz. Megdöbbenéssel veszem észre néha, hogy hatvanéves emberekhez közelebb érzem magam lélekben és ízlésben, mint a huszonöt évesekhez. [...]Aki ma ír, mintha csak tanúságot akarna tenni egy későbbi kor számára...tanúságot arról, hogy a század, amelyben születtünk, valamikor az értelem diadalát hirdette. S utolsó pillanatig, amíg a betűt leírnom engedik, tanúskodni akarok erről: hogy volt egy kor, és élt néhány nemzedék, amely az értelem diadalát hirdette az ösztönök felett, s hitt a szellem ellenálló erejében, amely fékezni tudja a csorda halálvágyát. Minden, amit tudok, annyi, hogy e tanulsághoz, a magam kegyetlen-hűtlen módján, hűséges akarok maradni. Igaz, láttam és hallottam Európát, megéltem egy kultúrát...kaphattam-e sokkal többet az élettől? Úgy, most pontot teszek, s mint aki vesztett csatából maradt meg hírmondónak s elfújta mondókáját: emlékezni és hallgatni akarok."

Nagyon szeretem!

/Források: http://legeza.oszk.hu/sendpage.php?rec=li1344
és természetesen maga a könyv/
Én a Helikon Kiadó 2011-es kiadását olvastam 502 oldalon.
Eredeti megjelenés: 1935