2017. év vége óta játszom azt, hogy a következő évre nem terveket szövök, hanem egy szót kiválasztva, annak mentén próbálom megélni az elkövetkező esztendőt.
2018 évre ez a szó a kiengesztelődés volt, 2019-é pedig a megerősödés. Ebben a tekintetben az év vége hozott egy rémisztő kanyart, de összességében mind testileg, mind lelkileg győztesnek érzem magam. És igen, megelégedettnek is.
2019 olvasmányok szempontjából hozzávetőlegesen 94 befejezett és 3 olvasás alatt lévő könyvvel zárul. Elolvasott oldalak száma 31799, ebből 35 könyv volt hazai, zömmel verses kötetek, illetve önéletrajzi/életrajzi regények. Újraolvasások száma mindösszesen kettő darab, az új szerzeményeké pedig 43 és 5 darab kiadótól kapott e-book, vagy print formájában. Nagyon nehéz dolgom lenne, ha ki kellene választanom a legjobbat a 2019-es olvasásaim közül, de nagy eséllyes, szoros versenyben a Tenger a tengerben nyerne Patrik Svenssontól, az Athenaeum kiadótól.
A szubjektív Top10 listám pedig a 2019-ben olvasott könyvek közül, sorrend nélkül a következő:
Igazából régi adósságot törlesztek azzal, hogy írok erről a kemény fedeles, színes csodába burkolt, önfejlesztőnek sem utolsó gyermekkönyvről. Adósságot az írója felé, mert abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy már a megjelenés előtt olvashattam ezt a csupaszív mesét, és adósságot magam felé, mert úgy vélem, még mindig kevés nyilvánosságot kapnak azok a gyermek- és ifjúsági könyvek, melyek bátorító, féleleműző, ha úgy tetszik önmegerősítő szándékkal íródnak. A kisfiam születése anno egy teljesen elfogadható ürügy volt arra, hogy visszatérhessek a mesekönyvek világába, kezdetben felolvasással, később pedig közös olvasással.
Mesekönyvek, illetve gyerekkönyvek olvasásánál ezért minden esetben az ő véleményére, érzéseire támaszkodtam, mikor a Molyon értékeltem. Nagyon tanulságos volt, hogy pl. egy felnőttek által agyon csillagozott és dicsért 240 oldalas mesekönyv, az ugyan gyönyörű, de cirkalmas mondataival mennyire nem fogyasztható egy 7 éves gyereknek. Nos, hogy szerintünk milyen egy jó mesekönyv? Mindenekelőtt jól felépített a története, a nyelvezete pedig igényes, de nem gügyög. Szeretjük, ha van benne tanulság, és az sem baj ha humor, vagy báj, kedvesség. Egy jó gyerekkönyv nem lebutított és nem kötelező eleme a didaxis, ugyanakkor vegye komolyan a célközönség érzelmeit, gondolatait.
Óh, és az illusztráció! Egy jó mesekönyvben szöveg és képi világ kiegészítik, erősítik egymást, egy jól sikerült illusztrációt rengeteget tud javítani még egy átlagos történeten is, ugyanúgy, ahogyan egy szívbemarkoló mesét is simán elront a kevéssé sikerült grafika. Ezek alapján elmondatjuk, a Minden este varázslat egy jó mesekönyv.
A történet főhőse lényegében egy kisfiú, Palkó, aki ismeretlen okból elveszítette az álmait. Nem hisz a mesékben, sem Télapóban, sem egyéb csodában. Az ilyesfajta rendszerhibát pedig Tündéranyó sem hagyhatja tétlenül, ezért Álomországban elküldi legügyesebb tündérkéjét, hogy segítsen Palkónak visszaszerezni az elvszettnek hitt álmokat. Innentől kezdődik Palkó varázslatos, népmesei elemekkel ötvözött utazása a saját magába vetett hitének, és ezáltal az addig számára nem látható, őt körülvevő csodáknak a felfedezése felé. A kis kötet legnagyobb értéke, hogy a gyermekek számára önmegerősítésre biztat, pozitív gondolkodásra tanít.
"Mindig te irányítod az érzéseidet. Te döntöd el, hogy félsz és elmenekülsz vagy szembenézel a nehézségekkel. Te döntesz, hogy valakire szeretettel nézel vagy elutasítással. Mindig te döntöd el, mikor leszel bátor és mikor küzdesz valamiért."
Persze az álmaink elérése korántsem egyszerű, jelen esetben egy Banya nehezíti főhőseink dolgát, aki elcseni a gyönyörű, színes képeket, álmokat, hogy házikójában aztán álomkötők segítségével fogságba ejtse őket, helyükön szürkeséget hagyva. A gyermek lelkű felnőttek ennél a résznél már nyugodtan saját életükre is kivetíthetik a kedves figurákkal benépesített Álomországot, hiszen kinek ne fordult volna már meg a fejében, hogy vajon minden, amit az élettől várhat, azok a tényleg a szürke hétköznapok? De könnyen azonosulhatunk Bimbirkével, a segítő tündérrel is, hiszen Palkó bármelyikünk gyermeke lehetne, aki hittel és megfelelő biztatással elérheti az álmait, valósággá válva, hogy bármire képes, amit el tud képzelni, és tesz érte.
"[…] ha nem tudod, hogy milyen gyönyörű is lehetne a világ körülötted, és nem vágysz többre, hanem beéred azzal a kevéssel, amit a felszín mutat, fölöslegesnek érezheted a harcot."
A mese megtanít arra is, hogy nem szabadna figyelmen kívül hagynunk, ha elindultunk a célunk felé vezető úton, ne csupán annak elérése lebegjen a szemünk előtt, hanem az út során gyönyörködjünk az apró dolgokban, melyek addig is örömmel töltenek el, és táplálják a reményt. Az Álomországban, Bimbirkével folytatott út során Palkónak három akadályt kell elhárítania, amiket a boszorkány manói gördítenek elé. Név szerint: Kétely, aki elbizonytalanítja, bizalmatlanságot kelt a kisfiúban; Lustaság, aki olyan nyűgössé teszi, hogy alig akar tovább menni; és végül a legerősebb manó, Félelem, aki az ismeretlentől való rettegéssel, és a Reménytelenség nevű kósza lénnyel párban próbálja teljesen elrettenteni a céljától. De ne aggódjunk, Tündéranyónak is vannak ám segítői, még pedig Hit, Remény és Szeretet, akik hatékony mankóul szolgálnak Palkó számára.
"Éreznie kellett a szeretetet, elfogadni a a reményt és hinnie saját magában ahhoz, hogy a manók segíteni tudjanak."
Hogyan is írta L.M. Montgomery az Anne sorozat egyik kötetében? "A világon mindig is lesznek tündérek. Egyszerűen nélkülük nem megy. És valaki mindig megteremti majd őket.” Azt gondolom ez az egyik legcsodálatosabb és reménytelibb gondolat apró emberkék és gyermek lelkű felnőttek számára, hálásak lehetünk, ha valaki időről időre tényleg elénk varázsolja őket. Rigó Rella könyve ezért briliáns, mert a gyermekeknek szánt pozitív megerősítés mellett nyitottságra tanít, s tartja a lelket az emberben, legyen az kicsi, vagy nagy.
"Minden ember más, máshogy gondolkodnak és éreznek, másban hisznek, és máshogy képzelik el a dolgokat, ezért minden ember mást lát, amint belép a kapun. Mondhatjuk azt is, hogy mindenkinek saját Álomországa van."
A könyv története könnyen követhető, szépen tagolt, így a kisebb gyermekek számára sem akad meg a mese fonala. A szereplők szerethetőek, könnyű a főszereplővel az azonosulás, hiszen a mindennapokból merít, a kedves mese fantáziavilágát leképező gyönyörű illusztrációk pedig Rippl Renátát dicsérik. Bátran ajánlom 6 éves kortól, kisiskolásoknak, nagyobbacskáknak, egyaránt. Óh, és hogy mi lesz a gyermek lelkű, szürke hétköznapokat élő felnőttekkel? Nyugi! Tündéranyó szerint az ellopott álmokat a rendkívüli emberek visszacsenik, vagy újakat álmodnak helyettük. Személy szerint biztos vagyok benne, hogy ilyen ember Rigó Rella is.
A könyvet az írónő jóvoltából olvashattam 64 oldalon. Megjelenés éve 2018.
Ha Te is szereted, vagy szükségetek van félelműző, bátorító, megerősítő mese/gyermekkönyvre, ITT ajánlanák párat.
Kezdem személyessel, mert most tudom azzal kezdeni. A sok Tisza mellett töltött gyerekkori nyaraim egyikén, egy reggel a szomszéd, aki lelkes horgász is volt, átadott a kerítésen egy szatyor tekergőző valamit. A valamit ámulva csodáltam később egy vízzel teli hatalmas festékes vödörben, mert annyira furák voltak, hogy nem tudtam eldönteni mik lehetnek. Angolnák voltak.
Apa azt mondta, nem tudja megfőzi-e őket este a halászlébe a ponty mellé, anyám meg lelkesen bólogatott, hogy szerinte sem érdemes, olyan undorítóak. Apa azt mondta, nem, nem azért, hanem mert annyira különlegesek. Nagyon sokáig eszemben volt, hogy ezt majd meg kell érdeklődnöm, rá kell kérdezni a miértjére, de annyi rengeteg izgalmas történt ott nyáron -mint egyébként valamennyi nyár alatt-, hogy a dolog elsikkadt. Szóval, az angolnák bent várták a sorsukat egy hatalmas, vízzel teli vödörben, míg mi elmentünk a két sarokra lévő strandra. Délután a hátsó telekszomszéd néni jött be izgatottan, apámat keresve, hogy jöjjön gyorsan, mert tele van a kertünk vonagló kígyókkal. Persze az angolnák voltak. Az angolnák, akik kora délelőtt ismeretlen módszerrel kisiklottak a lefedett, magas falú vödörből, és úgy tekergőztek a fűben, mint a gorgóvá változtatott Meduza hajszálai. Keresték a haza vezető utat, mint azt Svenssontól most már megtudtam. Mert apát akkor ugyan elfelejtettem megkérdezni, de ő szerencsére megírta.
Meg jóval többet is annál. Egy olyan tökéletes, szépirodalomba ágyazott ismeretterjesztő kötetet, ami egészen egyszerűen páratlan és kihagyhatatlan olvasmány. Nem csak azért, mert olyan lélegzetelállító információkat oszt meg velünk, mint hogy az angolnák a Sargasso-tengerből kelnek útra Európa felé és áramlatokon keresztül, pici lárva alakjukban hosszú-hosszú kilométereket, plusz két átalakulást maguk mögött tudva érnek ide; hanem olyat is, hogy minden angolna ide tér vissza meghalni is. Legyen bármilyen messze, jöjjön bármilyen akadály, az angolna valami belső radar által vezérelve vissza tér a Sargasso-tengerbe, hogy szaporodjon, majd elpusztul.
"Mert attól függetlenül, hogy milyen kort élt meg az angolna, nagyon úgy tűnik, valami módon le tudja állítani az öregedését. Ha a körülmények azt követelik meg, eltolja az utolsó átalakulást későbbre. Ha az angolna nem tud szabadon távozni a Sargasso-tenger felé, inkább át sem esik az utolsó átalakulásán, nem változik ezüstangolnává, nem lesz ivarérett. Inkább csak vár türelmesen évtizedeken át, mígnem a lehetőség hirtelen kinyílik, vagy végül elsorvad az életereje."
Óh igen, szaporodás! Nem kisebb személy, mint Sigmund Freud is felboncolt pár száz angolnát, még mielőtt híres pszichoanalitikus lett volna, éppen azért, hogy az angolnák női- illetve hím ivarszervét meglelje. Tekintettel arra, hogy az angolna máig nem adta meg a titkát, Freud kudarcot vallott, de azért a könyvnek köszönhetően érdekes elmélázni azon, hogy Freud a későbbiekben éppen az (elfojtott) szexust kutatta évekig, amivel itt Triesztben kudarcot vallott.
"Természetesen Freud és Jacoby nem voltak tisztában azzal, hogy az angolnának nem alakul ki látható nemi szerve a szükségesnél korábban. Átalakulásai nem csupán felszínes alkalmazkodások a körülményekhez, hanem egzisztenciális jellegűek. Egy angolna akkor válik azzá, amivé válnia kell, amikor megérik rá az idő."
Az az igazság, hogy számtalan példát tudnék sorolni, izgalmas tényadatokkal arról, hogy például hogyan élnek túl több évtizedet ezek a csodás lények kb. tetszhalottként, fogságban, abban a reményben, hogy folytathatják útjukat a célállomásig, de egyik sem lenne közel sem olyan pompás, mint ahogyan Svensson leírja. Nem elég, hogy a stílusa kitűnő -sőt, számomra az is meglepő volt, hogy egyáltalán van neki-, hanem bámulatosan kreatív is. Olyan számtalan, fordulatokban gazdag, kiváló asszociációkban bővelkedő szemszögekből mutatja be a természettudományok Szent Grálját, hogy az ember lánya csapot-papot ott hagyva azonnal elsietne tengerbiológusnak tanulni, feladva ezzel gyerekkori First Lady/űrhajós álmait. A könyv ugyanakkor okos és hiteles természetvédelmi propaganda is, számos már kihalt élőlényt elénk idéz és csodás, víz alatti atmoszférát teremt.
Nem tudok elmenni szó nélkül a borító mellett sem, mely nem csak szemet gyönyörködtető, hanem teljességében ábrázolja a regény történetét. Igen, regényt írtam. Mert látjátok ott fenn a csónakban a sapkás férfit a pici gyerekkel? Ez a svéd pasi nem kevesebbre vállalkozott, mint hogy felhívja a figyelmet egy ember által kihalásra ítélt természet csodájára, valamint az angolnának emelt memorandum mellé még saját édesapjának is emléket állított.
"Apa nagyon szerette az állatokat, de időnként megölte őket. Nem mulattatta őt a dolog, nem élvezte az erőszakot, csupán megtette, ha helyesnek vélte. Azt nevelték bele, hogy az embernek nemcsak fölénye és hatalma van a többi élőlény fölött, hanem felel is értük. Dönteni kell életről és halálról. Nem mindig egyértelmű, hogyan kell élni ezzel a lehetőséggel, mikor helyes az egyik vagy a másik döntést meghozni, de attól még a felelősségtől nem lehet megszabadulni. És ezt a felelősséget tisztelettel kell viselni. Tisztelettel az állat iránt, az élet iránt és egyúttal a felelősség iránt."
Ez pedig, egy szóval: lenyűgöző. Ugyanis hiába olvastam el a könyvet már háromszor, kb. 3 hét alatt, még mindig nem sikerült megfejtenem, egy első kötetes író hogyan tud ilyen gyönyörű prózát alkotni egy apáról, filozófiai kérdésekről, hitről, származásról, a létezés eredetéről és halálról megindítóan, miközben a következő oldalakon rád zúdít meghökkentőbbnél meghökkentőbb tudományos adatokat úgy, hogy az a legkevésbé sem száraz, hanem könnyen befogadható, sőt, már alig várod a következő adagot. Rejtély. Patrik Svensson olyan csodája lett számomra a tudományos ismeretterjesztő irodalomnak, mint az angolna a vizek élővilágának. Végtelenül szimpatikus gondolatokkal bíró, nagyon tehetséges ember.
"És egyáltalán, hogyan formálhat bárki jogot egy olyan képlékeny dologra, mint az áramló víz?"
Olvassa, aki nyitott az újra, a régire, a szépre, az izgalmasra, a horgászatra, az emlékek felidézésére, a természettudományokra, vagy egyszerűen csak szeretne egy jó könyvet elolvasni. Mert ez az.
A kötetet 304 oldalon az Athenaeum kiadó jóvoltából olvashattam. Kiadás éve 2019. Kedvezményesen ITT tudod megvásárolni.
P.S: A bejegyzés megírása után olvastam a hírt, hogy "2019. november 25-én zajlott Stockholm szívében az August-díj átadó (ami megfelel a Booker-díjnak vagy a Nemzeti Könyvdíjnak) és az ismeretterjesztő irodalom kategóriában a zsűri felismerte a kis angolnás könyv zsenialitását és Patrik Svenssont hozta ki győztesként. A díj hatására Svédországban 22 000 keményfedeles példányra érkezett megrendelés az eredmény kihirdetése után – ezzel a Tenger a tengerben elérte a 70 000 nyomtatott példányt Svédországban!"
Szeretitek az intrikával, izgalmakkal és szerelemmel átszőtt történelmi regényeket? Én nem annyira. Olyan kevés igazán jót és hiteleset olvastam, hogy egy ideje feladtam a próbálkozást ebben a műfajban. Aztán jött a Mérgező nász.
"1615 ősze. Óriási botrány rázza meg I. Jakab király udvarát. Az ünnepelt házaspárt, Robert és Frances Carrt a Towerbe vetik. A vád: méregkeverés és gyilkosság. Az áldozat: Robert legjobb barátja. És valakinek meg kell lakolnia a gaztettért. Vajon melyikük a bűnös, melyiküknek több a veszítenivalója, és melyikük mond igazat?"
A gyönyörű borító a következő történetet rejti: adva van a Tudorok kora, benne I. Jakab udvarával, az ott élők piti kis játszmáival, két főhősünkkel a középpontban, a rendkívül jóképű Robert Carral, aki a király kegyeltje, tanácsadója, és még annál is több; valamint Francis Howarddal egy nagy befolyással bíró nemesi rangú család lányával. Kettejük felemelkedéséről, bukásáról, életük történetéről, majd egymásra találásukról is szól a könyv, de annál jóval többről, mert az oldalak tökéletesen megjelenítik a korabeli udvart, annak valamennyi szereplőjével és rá jellemző eseményeivel.
Az idillinek látszó, egymáshoz szenvedélyes szerelemmel kapcsolódó Frances és Robert kapcsolata és az udvarban betöltött szerepe minimum vetekszik a mai, Hollywoodban népszerű Angelina Jolie és Brad Pitt népszerűségével, egészen addig, amíg Robert Carr korábbi mentorát és jó barátját valaki meg nem mérgezi a Tower börtönében.
"– Miért van az, hogy ha valami szépet lát az ember, rögtön birtokolni akarja?"
A szerelem, és a fent említett birtoklási vágy lesz ennek az egészen kiváló történelmi regénynek a központi eleme. A kötet végig váltott szemszögből -Robertéből és Franciséből- épül fel, váltott idősíkokban. Folyamatosan repkedünk a jelen történései, és a múltban bekövetkezett események között, ugyanakkor Fremantle következetesen teszi ezt, így követni egyáltalán nem nehéz, sőt azt kell, hogy mondjam, csak növeli a regény élvezet értékét.
A regény maga egyébként is két részből áll. Az eleje viszonylag nehezebben indul be, vagy inkább úgy mondanám lassan csordogál a sztori, a hangsúly itt a történelmi háttér megelevenítésén van. Ezt a célt a jellemábrázolásokkal, a korabeli vadászatokkal, jellemző események ábrázolásával (pl. boszorkányság vádja, előre tervezett házasságok, amelyek csak a rang és a vagyon miatt köttetnek, udvari bálok, stb.) éri el az írónő olyan jól sikerült módon, hogy már a könyv negyedénél I.Jakab udvarában érezhetjük magunkat.
A romantika kedvelőit sem éri csalódás, Robert és Francis szerelmének beteljesülése, végre egymásra találása, eleve izgalmakban bővelkedik, de Thomas Overbury rejtélyes halálával a krimi rajongóit sem panaszkodhatnak. Sőt, azt kell, hogy mondjam a második résztől afféle pszicho-thrillerré alakul a történet, hatalmas, és igen váratlan csavarral.
Miután végigizgultuk, hogy Robert és Frances dacára annak házassága, vagy az udvar számtalan ármánykodása ellenére, összejön-e, itt a következő dilemma: most akkor ki ölte meg Thomas Overburyt? Az ellenséges Essexek és köre tervezett cselszövést, hogy megdöntse a király kedvenc párjának népszerűségét? Vagy valamelyik külső, látszólag mellékszereplőnek tűnő alaknak állt érdekében a páros valamelyik tagjára kenni a gyilkosságot? Vagy ennél sokkal többről van szó? A szereplők mozgatása ekkorra már egy profi bábjátékosnak is dicsőségére válna, de E.C. Fremantle ezt a lécet is gond nélkül megugorja. Úgy szövögeti szépen egymásba a történet rejtélyes szálait, mint ahogyan az udvar ármánykodásai hálózzák be szereplőinket és Jakabot.
Olyan ez a regény, mint egy végtelenül jól sikerült Möbius-szalag, ami először szabályosnak, átlagosnak tűnik, aztán jön a szépen lefelé játszó íve és mire kiderül, hogy van benne egy hatalmas csavar, már át is értünk a következő ívre. Úgy tűnik ugyanis két főszereplőnk, két oldalunk, két nézőpontunk, és két ídősíkunk van. De ne felejtsük el: a Möbius-szalag bár kétdimenziós felület, különlegessége, hogy csak egyetlen oldala és egyetlen éle van. ;)
Csakhogy a rejtélyeket tovább fokozzam, meg kell említenem a történet plusz pikantériája, hogy bár alapvetően a képzelet szüleménye, de mindazonáltal valós, történelmi tényeken alapul. Frances Howard valóban létezett, sőt mi több, tényleg el is ítélték férjével, a király kegyencével együtt. A botrány alapjaiban rázta meg Jakab udvarát, aki pedig nem volt más, mint a skótok rettegett Stuart Máriájának fia. A bűntény az egyik első olyan repedést jelentette, amely végül a Stuart-monarchia összeomlásához vezetett.
Aki egy rendkívül érdekfeszítő, végig feszültséggel terhes, jól megírt történelmi regényt szeretne olvasni, annak bátran ajánlom a Mérgező nász olvasását. Egy olyan pozitív kísérlet volt, ami egyrészt visszaadta a hitemet abban, hogy igenis lehet hiteles és mégis jó, nem unalmas, sem nem lebutított történelmi regényt írni, másrészt pedig kiváltképp izgalmas időutazásnak is tekinthető. Időutazás egy olyan korba, mely mostanra a feledés és a cselszövés homályába veszett, s amelyben az igazság hasonlóképpen kifürkészhetetlenné vált.
A bejegyzésemet pedig képtelen lennék befejezni anélkül, hogy ne biggyeszteném ide a könyv eredeti borítóját, ami a hazaihoz hasonlóan szintén gyönyörű.
A kötetet a General Press kiadó jóvoltából olvashattam 346 oldalon. Megjelenés ideje: 2019.
A könyvet kedvezményesen INNEN tudod megvásárolni.
A Marlenka valójában egy édes, mézes, pihe-puha lágy örmény süti lenne, ezért a fülszöveg elolvasása után nem is értettem, miért ez a címe a kötetnek. Finy Petra tollából korábban csak mesekönyvekhez volt szerencsém, ami arra azért jó volt, hogy tudjam, egy olyan írónővel lesz dolgom, aki szeret az ember lelkére hatni aképpen, hogy gyönyörűen tud játszani a szavakkal.
"Marlenka imádja a nárciszt. Nem csak a virágot. Bár már három felnőtt gyereke van, vonzza magához a narcisztikus személyiségeket, és gyenge ahhoz, hogy ellenálljon nekik. De vajon miért viselkednek furcsán Marlenka felnőtt gyermekei? Miért tör az asszonyra rosszullét a Városmajor egyes pontjain? Az 1944 telén a városrészben történt tragikus események Marlenka családjának több nemzedékére kihatnak. A gyógyuláshoz pedig több nemzedéknyi idő szükséges." - írja a fülszöveg.
Ami ezúttal teljesen korrekt, Marlenka történetében ugyanis nincs semmi szirupos, semmi édes. Főként úgy nem, hogy az egész életében elnyomás alatt történő személyiség fejlődését nem ildomos összetéveszteni az ember identitásából fakadó természet adta lágysággal, jósággal.
Családregény ez a javából, egy történet, melynek szereplői által kiderül, ki milyen terhet cipel magával a felmenői óta, és által; olyan súlyokat, amelyek végül olyanná formálták őt, amilyen. A regény akár valamennyi szereplőjének bőrébe bele tudjuk magunkat képzelni, Finy Petra karakterábrázolásban nem a cikornyásság embere, eszközei egyszerűek, többnyire a cselekmény erejével él. Marlenka az örök áldozat. Soha nem mond nemet, nem ellenkezik, nem lázad fel, igazából teljesen passzív, mire megismerjük, már idős nő, aki valójában nem is részese saját életének. Személyében rajzolódik ki a legjobban, mennyire meghatározzák a személyiségünket, cselekedeteinket azok a dolgot, melyeket közvetetten éltünk csak meg, s amelyeket akár generációk óta hordozunk magunkkal. A könyv így válik egy tökéletes családállítás mintájává, hiszen sorsunkra nemcsak azok az események hatnak, amiket tudatosan átéltünk, de azok is, amelyeket felmenőink tapasztaltak meg.
"Tisztában volt azzal, hogy genetikai szempontból nem örökölte a happy endet."
Itt el is hangzik a regény kulcsmondata, amely ismerve Marlenka és gyermekei, valamint a többi szereplő sorosának történetét, azt kell, hogy mondjam, teljesen indokolt állítás. Marlenka életének sztoriján kívül adott egy idős öregúr története is, illetve egy agresszív bandavezéré, aki Marlenkát és családját tartja rettegésben, valamint kapunk egy külső szemlélőt is, egy elhunytat, akivel váltott szemszögből fejtjük fel aztán a történteket. Óh igen, felfejtés! Végig a könyv olvasásakor olyan érzésem volt, hogy ha asszociálnom kellene valamire a könyvről -amit egyébként gyakran játszok-, akkor egy színes, kézzel készített patchwork takarót képzelnék el, melynek kockái, egy-egy darabjai lennének ennek a szomorú-nyomasztó, mégis végtelenül szép családtörténetnek.
Voltál már úgy, hogy bizonyos helyzetben rád szóltak: "Istenem, most tiszta apád voltál!"? Vagy: "Na, ez most teljesen olyan volt, mintha anyád mondta volna." Vagy észrevetted, hogy ugyanolyan mozdulattal gyúrod a tésztát, mint nagymamád? Esetleg évtizedek óta játszol futárt, ha bármilyen programra közösen mentek, hogy elfuvarozd a szüleidet, pedig simán megtehetnék, hogy mennek külön, vagy busszal vagy bárhogy? Ezek a megfelelési kényszerek, és szerencsére az elhagyásukból eredő tanulságok is tükröt mutatnak elénk Marlenkának és Finy Petrának köszönhetően, leginkább azért, hogyan ne csináljuk. Vagy ha már csináltuk, miért ne csináljuk tovább.
Ami miatt nagyon szerettem még Finy Petrát olvasni, az a szóhasználata és a természettel párhuzamot szőtt metaforái voltak. Általuk még a nyilasok borzalmai is olvashatókká váltak, kicsit mesevilággá, meseszerűvé enyhülnek a szereplői által megélt rettenetek. Érdekes, mert sehol máshol nem találkoztam még ezzel a jelenséggel, minden egyes hasonlat mélyíti az empátiát, hat az érzelmi intelligenciára és nem utolsó sorban nagy gyönyörűség elveszni bennük.
"Szemébe a szomorúság felhői olyan gyorsan úsztak be, mintha soha nem lett volna arrafelé napsütés."
"Szentjánosbogarak fényébe belesétálni, és hagyni, hogy felkapcsolják a mosolyunkban a villanyt."
A költőisége is egyedülálló tehát, az pedig külön csemege, hogy ezt egy fejlődésregényen, egy tanmesén keresztül kapjuk meg. Számomra mégis a fent már említett, érzelmekre hatni tudó, beleérző képességet aktivizáló volta miatt lett ötcsillagos. Egyaránt jellemző rá a kommunikációs nyitottság a másik ember iránt, melynek segítségével rezonálni tudunk a szereplők érzelmi állapotaira, szimpatizálni a másikkal, nem a szó hagyományos, hanem az érzelmek átragadásának értelmében. Az olvasottak tudatosításának végeredménye pedig mélyreható átélés, beolvadás a másikba. Könyvben, leírtak által ez a folyamat pedig olyan ritka, mint a fehér holló. Gyógyír ez a kis kötet, finom orvosság, ami villámgyorsan a lelki sebekre hat.
A könyvet az Athenaeum kiadó jóvoltából olvastam, 244 oldalon. Megjelenés éve: 2019.
A kötetet kedvezményesen ITT tudod megvenni.
Nem szeretek olyan kötetet értékelni, amely egy összefüggő sorozat része, addig, amíg nem olvastam a teljes sorozatot. Ferrante Nápolyi regények ciklusának darabjával megtöröm ezt a sormintát, mert azt hiszem egyértelműen megérdemli az olvasók és a kritikusok dicséretét, magasztalását. Noha a négy regény közül még csak kettőt olvastam, számomra tagadhatatlannak tűnik, hogy ez a sorozat kiemelkedő helyen van a 21. század szépirodalmában.
A második rész ott folytatódik, ahol a Brilliáns barátnőm abbamaradt, hatalmas érzelmi intenzitás és sürgetés bújik elő a sorok közül. Az ember azonnal tudni akarja a két lány további történetét. Elena és Lila fiatal felnőttkorának újabb kihívásaival, és számos akadállyal szembesülünk, amelyekből csak reméljük, hogy a végre rájuk mosolygó szerencse folytán jól kerülnek ki. Sokat gondolkodtam Ferrante titkán, mert a stílusa kb. 0-ról annyira magával ránt és olyan impulzív, hogy ilyet ebben a műfajban nem sokan tudnak. Az eddigi két rész olvasásának tapasztalatait nehéz egyébként megfogalmazni, nem tudom mitől ennyire vonzó, vagy mitől esik olyan jól az embernek a sok nem szépirodalom olvasása után, mint nyársalós kenyérre a hideg sör. Az ember csak szépen elengedi magát, hátradől, lehunyja a szemét és felsóhajt: "-Ez már kellett!" Fura (vagy sunyin tudatos ördögi módon) Ferrante egyébként szépen belefogalmazta saját regény(ei)ének ismérveit Elenáéba:
"Remek történet, időszerű, jól tagolt, teli meglepetéssel, de nem ez a lényeg: harmadszor olvasom a könyvét, és valamiféle őserő sugárzik az oldalakból, ami nem tudom, honnan származik."
A másik amiért teljesen meg vagyok veszve, az a nyelvezete. Annyira telitalálat és annyira fekszik minden egyes apró ponton és jelentéktelennek tetsző momentumnál, hogy az ember szempillantás alatt Nápoly szegény telepén találja magát. Ferrante nyelvhasználata olyan, mint egy végtelen gazdag fantáziával ellátott turmixgép, amelyben az emberi élet prózai hozzávalói a legfinomabb smoothie-nál is fincsibb elbeszéléssé olvadnak össze. Csalhatatlan következetességgel itatja át a nápolyi tematika széles vásznát rejtéllyel és feszültséggel.
Mindennek a középpontjában Elena és Lila áll. Míg Elena, az első kötetnek megfelelően folytatja a szorgalmas jó kislány szerepet, sőt a karaktere átformálódik egy mind inkább szeretetreméltó narrátorrá, addig Lila továbbra is az őrülten szenvedélyes, kiszámíthatatlan, talányos legjobb barátnő, akit csak el lehet képzelni. Az előző részhez hasonlóan az írónő itt is kiharcolja az olvasótól, hogy szembeszálljon az osztályok és a nemi szerepek adta konvenciókkal, a két lány továbbra is a szegénységgel küszködő, büszke, erőszakos férfitársadalomban próbál a maga módján boldogulni, előrébb jutni, a lehető legnagyobb függetlenséget kivívni.
Fiatal felnőtt éveikben Linu és Lila a menekülésnek két útját képviselik: Elena keményen tanul, hogy kivívja magának hőn sóvárgott helyét a felsőoktatásban, Lila pedig egy gazdag férfi felesége lesz. Lila Stefanoval kötött házassága -amelyet Elena úgy jellemez, hogy azelőtt véget ért, mielőtt a nap lement volna a házasságkötésük estéjén- egy olyan hatalmi harc, melyben a pénz és a szex a befolyásolás eszközei és fegyverei. Ahogyan Stefano magyarázza kis feleségének:
"Téged mostantól nem Cerullónak hívnak. Te Carracci asszony vagy, és azt kell tenned, amit én mondok. Tudom, nem értesz hozzá, nem vagy jártas az üzlet világában, azt hiszed, csak úgy találom a pénzt a földön. De nem így van. Minden áldott nap meg kell küzdenem érte, oda kell vinnem, ahol megfial. Te megtervezted a cipőt, apád és a bátyád tud keményen dolgozni, de ti hárman nem vagytok képesek megfialtatni a pénzt. A Solarák igen, ezért aztán – jól figyelj – leszarom, ha nem bírod őket. Marcellótól én is undorodom, és amikor rád néz vagy akár csak rád pillant, amikor eszembe jut, miket mondott rólad, legszívesebben hasba szúrnám egy nagykéssel. De ha szükségem van rá, hogy megfialtassam a pénzem, ő a legjobb barátom. És tudod, miért? Mert ha a pénz nem gyarapszik, nincs ez a kocsi, nincs a ruhád, nem tudom megvenni neked, még a lakást is elveszítjük, mindenestül, te nem játszhatod tovább a nagyasszonyt, és a gyerekeink nyomorban nőnek fel. Úgyhogy ha még egyszer olyanokat merészelsz mondani nekem, mint ma délután, úgy elcsúfítom a szép kis arcocskádat, hogy nem mersz majd kilépni a lakásból.Megértetted?"
Ezzel már a könyv elején megkapjuk a választ arra a kérdésre, honnan Az új név története cím. Stefano sokat vár a Lilara adott új névtől, míg az az érintett számára éppen ellentétes hatást vív ki, állandó lázadást, konfliktust, majd később eszközt, hogy céljait elérje. Stefano, aki az olasz macsó családfő tipikus gender szerepének csapdájában vergődik, akár együttérző is lenne feleségével, ha nem kellene a szerepéből adódó elvárásoknak megfelelnie, így inkább erőszakhoz folyamodik, leginkább azért, mert más utat nem ismer. Lila továbbra sem az a tipikus félős nyuszika, heves, mint mindig, és számtalan módot talál rá, hogy visszavágjon Stefanonak, annak brutális magatartása miatt. Így aztán Lila lassan boxzsákká, Stefano pedig két lábon járó pofozógéppé válik, akit rendre szándékosan provokál, butaságát orra alá dörgölve, tűzről pattant, parancsolásra termett felesége. Mindezt tetézi, hogy Lila rájön, a férjura számára oly fontos pénzt, ami a társadalmi presztízs kivívása miatt elsőrendű fontossággal bír a számára, ellene is fordíthatja, ha afféle úriasszonyhoz méltó módon nagyvonalúan és erkölcstelenül elkezdi eltékozolni.
"Mindazonáltal a legnagyobb hatást az tette rám, amilyen fesztelenül bánt a pénzzel. Egyszerűen odament a kasszához, és kivett annyit, amennyire szüksége volt. Az a fiók volt számára a pénz, gyermekkorunk kincsesládája, maga a feltáruló gazdagság. Ha a kasszában lévő pénz kevés lett volna (ritka eset), elég volt egy pillantást vetnie Stefanóra."
Elena eközben befejezi a középiskolát, kiváló bizonyítvánnyal végez, majd helyet szerez magának a Pisai Egyetemen. Noha nyilvánvalóan tehetséges tanuló, Elena állandóan kisebbségi komplexussal küzd, alacsonyabb rendűnek érzi magát társainál, úgy érzi felvételijével egy olyan világba lépett, amelybe valójában soha nem fog tartozni. Mindezt tetézi, hogy egyetemi évei alatt egy olyan férfinak lesz a párja, akinek réven és nem a saját jogán fogadják el őt társai.
"Gyorsan rájöttem, hogy Franco jelenléte az életemben elkendőzte, de meg nem változtatta a valós helyzetemet, nem sikerült igazán beilleszkednem. Azok közé tartoztam, akik éjjel-nappal magolnak, jó jegyeket kapnak, akiket még rokonszenv és tisztelet is övez, de akik sosem fognak valóban felnőni a tanulmányaik színvonalához. Mindig is félni fogok: félni, hogy rosszat mondok, hogy túl harsány vagyok, hogy nem megfelelő a ruhám, hogy kiderül sekélyesek az érzéseim és nincsenek érdekes gondolataim."
A felnőtté válással, az érettséggel elkerülhetetlenül együtt járó félelem valószínűleg az egyetlen állandó és visszatérő érzelem ebben a regényben, - olyan, amilyennel Ferrante lenyűgöző pontossággal bánik. Ez a szörnyűség azokból a mindennapi megaláztatásokból és nehézségekből származik, amelyeket ezeknek a fiatal nőknek nap mint nap el kell viselniük, s amelyek legkevésbé sem kedveznek a hosszú távú célok eléréséhez szükséges önbizalomnak, vagy egyáltalán a komolyan megfogant vágyaknak.
"És a rezzenéstelen tenger, a napsütés, az öbölre és az egész városra telepedő bágyasztó hőség, a csapongó gondolatok, az álmok, a sorok rendjének és minden más, bármiféle erőfeszítést, jövőbeli beteljesülésre való várakozást igénylő rend megszegésére sarkalló örök vágy is arra ösztökélt, hogy hagyatkozzam a kézzelfogható, azonnal elérhető valóságra, az égi, földi, tengeri élőlények puszta létére."
Elena és Lila mindketten túl intelligensek ahhoz, hogy elfogadják, a beléjük rögzült hagyományok és példák leszűkítsék lehetőségeiket. Szívszorító, ugyanakkor nagyon szórakoztató szituációtól függően figyelni őket, ahogyan ezek ellen a korlátok ellen harcolnak. Mint mindig, kapcsolatukat állandó, már-már megszállott asszimmetria uralja, az a gyanú, hogy a másik az igazán csodálatra méltó, míg az illető nem ér egy fabatkát sem, és sosem ér fel a barátnőjéhez. Konkurencia ez, és mégsem: az örökös egymásra hatástól, megfelelni vágyástól, önmegerősítés vágyából fakadó, függőséget okozó köteléktől nem tudnak szabadulni. És mi sem.
"Igen, Lila teszi nehézzé az írást. Szeretném elképzelni, milyen lett volna az élete, ha megadatik neki, ami nekem megadatott, hogyan sáfárkodott volna a szerencsémmel. És az élete minduntalan megjelenik az enyémben, a szavaimban, melyek gyakran a szavai visszhangjából merítenek, a pofon határozottságában, abban, hogy ami nekem kevés, az neki sok, és ami nekem sok, az csupán erőltetett változata annak, ami neki kevés. Arról nem is beszélve, amit sosem mondott el, csak éreztetett, arról, amit nem tudtam, csak később olvastam a füzeteiben. Így aztán az elbeszélésemben a tényeket óhatatlanul visszautalások, féligazságok, félhazugságok árnyalják: a múlt fáradságos méricskélése a szavak ingatag mércéjével."
Ezért is voltam megkönnyebbülve a kötet végén, kiderült, hogy még nem kell búcsút vennem Elenától és Lilától, és a nápolyi naprendszer még mindannyiunk körül körbejárhat párszor.
A kötetet a Park kiadó 2017-es gondozásában olvastam e-könyvben, oldalak száma 460.
"Csak azért teszünk úgy, mintha miden a legnagyobb rendben lenne, mert tanácstalanok vagyunk."
Pedig fejben, elméletben, olyan okosak vagyunk. Mindent pontosan, jól végiggondolva, A, B, C, D tervet kidolgozva agyban előre lemeccselünk. Aztán meg a gyakorlat már az első percben behoz egy soha elő nem fordulható Q tényezőt, és megdöbbenünk.
Mit tennél, ha egy napon nőként hatalmad lenne a férfiak fölött? Úgy értem olyan fizikai erőt, képességet birtokolnál, amitől a férfi nem lenne többé az erősebb nem. Élnél vele, vagy sem? Vagy csak egy kicsit kipróbálnád, hogy ne kelljen többé elviselni az utánad füttyögést az utcán, az alig észrevehető tapizást a villamoson, vagy a végtelen jópofának vélt pajtáskodást a munkahelyen? A szórakozóhelyen boldog, önfeledt tánc közben kizökkentő bunkó beszólásokkal mi a helyzet? Ugye kezd érlelődni a gonosz kis mosoly a szád szögletében? Nem okoznál nagy fájdalmat, csak egy kicsit odacsípnél, hogy azért vegye észre magát, hogy ne kelljen több pökhendi, arrogáns, félvállról odavetett mondatot hallani lekezelően? Csak egy minimálisan szabadjára engedni és használni azt a hatalmat biztosító energiát, ami lehetővé teszi, hogy a sokadjára elfojtott sérelmeknek, amelyek a békesség, a gyerek, stb. miatt gyűlnek benned, legyen már egyszer vége...Vagy mi lenne, ha ezáltal végre felhívhatnád magadra a figyelmét, ha innentől nem lenne mindig az, amit ő akar, csak azért, hogy ő legyen a nagy és okos férfi, aki terelgeti a gyenge, határozatlan nőt. Nem is fájna nekik nagyon, csak pár pillanatig...és akkor is csak kicsit.
Félek, eszedbe jutnának a korábbi sérelmek...Amikor a lelked tiporta...Amikor a fejed mellé ütött a falba, aztán persze ezerszer is bocsánatot kért. Vagy nem mellé... Vagy gyerekkorodban az apád, vagy később az a gusztustalan főnököd. A kollégád, a szomszédod, az edződ. Óh, akkor Te szerencsés vagy. Neked nem volt ilyen élményed. Így minimum huncutságból használnád. Rossz hírem van: másnak viszont volt. Akit valakinek a bátyja, apja, kedvese bántott meg. Lehet, hogy épp a Tiéd. És annak a másnak is van hatalma, pont úgy mint Neked. Pont úgy, mint majdnem minden nőnek ezen a bolygón. Gondolod nem szeretnének visszavágni? Gondolod nem bosszulnák meg?
"Mostanáig azt tanították nektek, hogy a férfi a nő ura, miként Jézus az egyházé. Én pedig azt mondom, hogy a nő uralkodik a férfin, ahogy Mária vezetgette újszülött fiát, kedvességgel és szeretettel.Mostanáig azt tanították nektek, hogy az ő halála eltörölte bűneiteket. Én pedig azt mondom, hogy semmilyen bűn nem töröltetett el, hanem mind egyesül az igazságosság eljöveteléért. Számos igazságtalanság van, és a Mindenható úgy akarja, hogy fogjunk össze és köszörüljük ki a csorbát."
Ja, és a huncutság. Ha már fizikailag is erősebbek lennénk a férfiaknál, és a felcserélődött szerepek és atrocitások miatt egyébként is meggyöngülnének, mi akadályozná meg, hogy gyönyörre (is) használjuk őket? Egyáltalán mire lehetne használni még őket ezek után? Lehet, hogy utód nemzésen kívül nem sok mindenre?
Végtelenül riasztó, apokaliptikus, feje tetejére állított és szilánkos tükörországot épített fel Alderman a hatalom darabkáiból. Egy olyan világot, melyben a a férfi a nő alárendeltjévé válik minden értelemben. A férfiak egy idő után nem vezethetnek, nem szavazhatnak, sőt tulajdonképpen önállóak és függetlenek sem lehetnek hiszen csak egy hivatalos, okmányba bejegyzett gyám által mozoghatnak szabadon. Innen már csak néhány gondolatnyira vagyunk a nemi erőszak, a munkatábor, a kínzás és a gyilkosság fogalmától.
Mi akadályozná meg, hogy egy olyan világban, ahol a férfi a gyengébb nem, ezek a dolgok megtörténjenek? Könnyítsem meg a kérdést? Akkor kérdezzem inkább úgy, ki akadályozná meg? Számomra itt jutott el az egész regény a mondanivaló kulcskérdéséhez? Van-e jelentősége ki a nő, és ki a férfi?
"A nemi szerep egy itt a piros, hol a piros játék. Mi a férfi? Nem nő. Mi a nő? Nem férfi. Bökj rá, üres. Kukkants be a skatulyák alá: nincs ott semmi."
Innentől az, hogy férfi, nő, a világon semmit nem jelent többé, üres skatulyává válik mindahány szerep, címke. Ne legyenek illúzióink, Alderman tökéletesen megjeleníti, hogy lecsupaszítva egyikünk sem jobb a másiknál. Úgy véled a női mivoltunkból fakadóan ez egy empatikusabb, elfogadóbb és szeretőbb világ lenne? Adj korlátlan, természetfeletti hatalmat egy nő kezébe és győzd csodálni, ahogy Hitler-szerű fúriaként a férfiakat zsidók módjára koncentrációs táborba zárva, ámokfutásba kezd.
"– Így kezdődik – mondja UrbanDox. – Megpuhítanak, hogy gyöngék és riadtak legyünk. Mindez egy terv része. Azért csinálják, mert erre utasították őket. Tunde azt gondolja, nem, nem azért. Hanem, mert megtehetik."
Végtelenül tetszett, hogy a tipikus női klisék, sőt egyáltalán a szerepek nem kaptak semmiféle hangsúlyt a regényben, igazából bármilyen közös jellemző alapján kiválasztott random csoport kaphatott volna "hatalmat", de férfi és nő szembeállítása, párhuzama már csak az érzelmi hullámvasút miatt sem hagyja az olvasót kint rekedni a történeten. Szereplővé válsz így, vagy úgy. Hiszen érintett vagy. A könyv másik nagy erőssége a főszereplők karaktere. Az öt szemszögből végigfuttatott történetvezetés ugyan néhol igenis túlburjánzó, amely itt-ott számomra az élvezhetőség minőségére ment, ugyanakkor tagadhatatlanul okosan segített abban, hogy minden oldaláról megismerjük és körbejárjuk a hatalom természetének torz szobrát.
A provokatív, váltott szemszögben íródott kötet végét csak egy szóval tudnám minősíteni: zseniális. Az addigra már egészen leült, és sablonos befejezéssel előrevetített sztorit nálam konkrétan egy teljes csillaggal húzta fel az értékelésben. A másik, amire nagyon érdemes figyelni, a lassú folyamként, ismételgetve ismételt állítások, mondatok a történet előrehaladtával, egy-egy új szóval gazdagodnak, melyek hatalmasat lendítenek a szinte kézzelfoghatóan leírt változásokon. Ilyen pl. a "puncifej."(Pöcsfejről itt már senki sem beszél)
Alderman intim közelségbe hozta és tolta jó közel az arcunkba a hatalom természetét, a nemi szereptől függő-független érzelmi akciókat és a reakciókat. Az írónő stílusa számomra ugyan nehezebben megszokható/megfogható egy átlag új szerzőénél, -amit még így első könyvnél nem tudok mire vélni-, de legyen bármilyen érdes is, hálásak lehetünk , hogy felhívta figyelmünket A hatalom-ra.
"A hatalom formája mindig ugyanaz: végtelen, összetett, folyamatosan elágazó. Miközben élő, akár egy fa, egyre csak növekszik; önmagában teljes, de egyben sokaság is. Megjósolhatatlan, hogy milyen irányt vesz; a saját törvényeinek engedelmeskedik. (…) Akármilyen bonyolultnak tűnik is fel, a valóságban még annál is összetettebb. Gátlástalan és szertelen, akárcsak az óceánba tartó folyók, akárcsak a villámlás."
A könyvet könyvtári példányként olvastam, kiadta a XXI. század kiadó, 2018-ban a KULT könyvek sorozatban 384 oldalon.
Óh, Nyuszika ez nem ér! Úgy át lettem verve, hogy még mindig pillogok. Nem olvastam Mona Awad előző kötetét, az Antilányregényt, de a Molyos vélemények alapján annyit tudtam, hogy az írónő nem egyszerű témákat feszeget a felszínt kapargatva, tehát nem chick lit-re számítottam. Viszont szokásommal ellentétben kénytelen leszek beidézni ide a fülszöveget, csak hogy érzékeltessem, mi tévesztett meg ennyire:
Samantha egy elit egyetem írásművészeti mesterképzésének ösztöndíjas hallgatója, akit felettébb taszít a prózaíró klub tündibündi, dúsgazdag lánykáinak négyfős klikkje. Akik Nyuszikának szólítják egymást. Akik rendszeresen úgy ölelkeznek össze, mintha eggyé akarnának válni. Egy nap Samantha meghívót kap a Nyuszikák legendás Szutyok Szalonjába és azonnal magába szippantja a klub varázs(gombá)s világa. Olyannyira, hogy hanyagolni kezdi Avát, a legjobb barátnőjét és a tanulmányait is. Egyre mélyebbre merül a Nyuszika-kultusz sötét, baljós, cukormázas világában, és bekapcsolódik a lányok Műhelynek nevezett rituáléiba. Valóság és képzelet határvonala immár teljesen elmosódik; az őt Avához, illetve a Nyuszikákhoz fűző baráti szálak pedig életre-halálra összegabalyodnak."
Nos, azt gondoltam ez a könyv a kirekesztésről, egyetemi önmarcangolásról, esetleges barátságról, emberi kapcsolatokról, netán drogfogyasztásról és némi személyiségfejlesztésről szól majd. Hát nem. Vagy de. Istenem Nyuszika, ki tudhatja?
A Nyuszika ugyanis tényleg egy önmagát kereső fiatal, egyetemista nő kalandja, ugyanakkor egy végtelen furcsa önismereti utazás, melyhez leginkább a szürreális, sajátos, sőt a horrorisztikus jelzők illenek. Nincs benne az ég világon semmi csajos, vagy cuki. Vagy nyuszis. Ja igen, nyulak. Nekem első körben, miután felszedtem az állam a padlóról, mert kezdett beszippantani ez a kissé pszichedelikusnak tűnő lázálom, egyből Alice Csodaországban jutott eszembe. Meg Wes Anderson világa. Aztán ahogy főhősnőnkkel, Samanthával kezdtek furcsa dolgok történni, köszönhetően a négy különös csoporttársnő Szutyok Szalonjának, úgy lett egyre inkább az az érzésem, hogy Mona Awad mindeközben végtelenül jól szórakozik rajtam és csak egy célja van, hogy Samantha írói hangjának megtalálása okán alaposan kiröhöghessen.
Szóval a fókuszban lényegében Samantha, illetve az írói alkotói folyamat áll, amely számos meghasadt lelki állapotot, keresési válságot mutat be egész pöpec kis asszociációs játék során. Itt semmi nem az, aminek látszik, itt nem csak a főszereplőnő, de te sem fogod tudni, hogy a megjelenített szereplők egyáltalán valósak-e, vagy csak Samantha "varázsgombázásának" a szüleményei holott sűrűn lehet, a velük történt események nagyon is lezajlottak. Hah!
A leginkább az tetszett a kötetben, ahogy az írónő azokat a helyzeteket hozta, amikor a valós vagy vélt elvárások miatt mennyire másképp viselkedünk és kommunikálunk, mint ahogyan magunkban valójában gondolkodunk.
"-Te mit gondolsz, Samantha? – kérdi Fosco. Azt, hogy ez egy beképzelt, hatásvadász szarkupac. Hogy nem mond semmit, nem ad semmit. Hogy nem értem, és valószínűleg senki sem érti, és soha nem is fogja. Hogy a meg nem értettség olyan kiváltság, amire nekem nem telik. Hihetetlen, hogy ez a csaj pénzt kap azért, hogy itt legyen. Szerintem bocsánatot kéne kérnie a fáktól. Egy egész álló napig ott kéne térdepelnie az erdőben, és esdeklőn a rezgőnyárfákra meg a tölgyekre kéne függesztenie a bágyatag, könnyes szemét, meg a ki tudja, még milyen fákra, amelyekből papír készül, és ezt kéne mondogatnia: Kurvára sajnálom. Sajnálom, hogy azt képzelem magamról, hogy olyan baromi érdekes vagyok, amikor napnál világosabb, hogy nem vagyok érdekes. Megmondom, mi vagyok: egy dögunalmas fagyilkos."
Persze a valóságban Samantha először mélyen hallgat, majd mond valami általánosat, de legalább kedveset. Szuper tükör ez, amibe időnként sajnos mindannyiunknak bele kellene néznie. Igazából, összességében fogalmam sincs hányadán állok a könyvvel, a társadalomkritika és az előbb említett önmagunkkal történő szembefordításon kívül, leginkább Awad stílusa és a leíró részei tetszettek. Nekem ugyan ennyi kevés a boldogsághoz, és a szédülést sem keresem különösebben, főleg ha túl hosszan tart, ez a könyv viszont egy hatalmas bukfenc a nyúl üregébe :)
Azt gondolom az fogja igazán élvezni a kötetet, aki kedveli az absztrakciót, aki nem fél elmerülni egy szürreális világban, ahol a világon semmit nem szabad készpénznek venni, mert semmi nem egyértelmű, de legalább végletekig fura. Szeretem az intelligens könyveket, és ez biztosan az, mert olyan bizarr metaforákat, sőt szimbólumokat használ a vágy, az elszigeteltség, a barátság és a magány megjelenítésére, amilyenekkel máshol még nem találkoztam. Aki nagy kedvelője az ilyesminek, vagy közelebbi kapcsolata van az írás alkotói folyamatával, az bátran veselkedjen neki ennek a csodás, megosztó könyvnek. Mert ami nem első blikkre értelmezhető, sőt lehet másodjára sem, az általában az szokott lenni. Ez pedig egész biztosan az lesz!
"Azok az évek úgy élnek az emlékeimben, mint a legtermékenyebb írói korszakom, pedig soha nem volt olyan, hogy én ne írtam volna, hogy ne lett volna egy másik, saját világom, ahova elmenekülhettem, soha nem tudtam úgy létezni ebben a világban, hogy a lelkem nagyobbik része ne álmodott volna meg, és ne lakott volna be egy másikat. Egészen addig, amíg nem jöttem ide."
Köszönet az olvasásért az Athenaeum Kiadónak. Kiadás éve: 2019, oldalak száma 400.
A kötetbe ITT tudsz beleolvasni, EZEN a linken keresztül pedig kedvezményesen meg is vásárolhatod.
Tegnap volt 60 éve, hogy a magyar színjátszás és filmtörténet egyik legsármosabb színésze elhunyt. Vajda Pierre: Ripityom kötetének alcíme szerint kétszer is, a miértje pedig bepillantást enged Jávor Pál szívekig hatoló mosolya mögé.
Személyessel kezdem, ahogy általában szoktam. Hogy mi volt Jávor Pál számomra gyerekkoromban, az nehezen kifejezhető. A nagymamám nevelgetett ahogy tudott, és közben javarészt magyar nótákat, sanzonokat, stb. hallgatott, no meg persze énekelt. Amikor nagyon nem akartam elcsendesedni, akkor régi magyar filmek dalait. Amikor pedig nagyobb lettem, ezeket a régi magyar filmeket néztük együtt unásig. Illetve nem, mert megunni soha nem sikerült egyikünknek sem. Kiskamasz koromra szerintem nem volt olyan régi magyar filmzene, amit ne tudtam volna kívülről énekelni. (Valószínű így fordulhatott elő, hogy négy évesen magyar nóta fesztiválon élő cigányzene kísérettel dobogós lettem, és nyertem egy palacsintasütőt, de ez egy másik, kevéssé ideillő történet.) Jávor számomra egyszerre a tisztaság, a konvenció, A FÉRFI, sírva vigadás és menekülés. Óh, igen! És az a bizonyos tekintet!
/Forrás: https://starity.hu/sztarok/javor-pal/
Rajongóként tehát voltak elvárásaim a kötettel szemben, kíváncsi voltam Vajda Pierre hogyan tud hozni, és élővé tenni egy ennyire beskatulyázott, és sokszor indokolatlanul könnyűnek találtatott figurát. Erősen meglepődtem pár oldal után, mert a könyv elénk varázsolja a teljes XX. század majd' hatvan esztendejét, korhű, megelevenedett anekdotákkal, történelmi dokumentumokkal és film- valamint kultúrtörténeti csemegékkel. Mindezek realista stílusa és maga Jávor Pál tragédiákkal sújtott életútja mindazok számára is élvezhetővé, sőt szerethetővé teszi a történetet, akik esetleg ódzkodnak a búgó hangú, jellegzetes mosolyú férfiideáltól és egy könnyed, habos, életrajzi írásra számítanak. Na ez, nem az.
A ripityom szót hiába keressük szótárainkban,
legföljebb egy nótából ismerhetjük, mint afféle értelmetlen tűnő töltelék kifejezést. A rendelkezésemre álló szakirodalomból legalábbis semmit sem tudtam róla hitelesen megállapítani, de ez nem is nagy baj. Egyedül a Timár György-féle Nevető lexikon és agyrémszótár ad némi megkérdőjelezhető támpontot, mely szerint "az ószláv eredetű „ripity” (jókedv) főnév
egyes szám első személybeli alakja. Ha viszont nem nekem van jókedvem, hanem másnak, úgy ott rogyjon rá az
ég (Ripitya)." Tekintettel arra, hogy Jávor, azaz Jermann Pál Gusztáv Albert, -akinek szülei csak a második öcs születése után házasodtak össze és eredetileg az édesanya Spannenberg vezetéknevére anyakönyvezték- 1902. január 31-én Aradon született, a szláv/ószláv eredet még akár indokolt is lehet. Én azonban jobb szeretek hinni a mítoszokban, melyeket sok helyen a könyv is idéz:
"A Ripityom kifejezetten Jávor kérésére született. Eszelős ritmusú, a mulatós dal esszenciájaként is felfogható, Jávor megveszekedett virtusának, keserűségbe oltott, a végzetet mindig kihívó, szerencséjét túlpróbáló, kétségbeesett férfierőt sugalló nóta. Halálba kergető, de az elmúlást sutba vágó győzelmi induló."
Jávor Pál életútját tekintve, azt gondolom bőven volt oka a "Ripityom"-ra, annak ki-, sőt továbbfejlesztésére is. Családja rendkívül szerény körülmények között élt, korán megözvegyült édesanyja éppen ezért az akkor kimondottan vonzónak számító vasutas pályára szánta a kis Palit. Ő azonban inkább az akkor megnyíló filmszínházakban múlatta idejét. A színész gyermekkora óta azt az álmot dédelgette, hogy filmvászonra kerül, kalandvágyó természetét pedig jól mutatja, hogy kamaszként a román fronton szolgáló bakáknak kézbesített levelet, miután pedig Arad városa Románia része lett, kiutasíttatta magát az országból.
„Aradról, ahol szüleimmel éltem, 1919-ben kiutasíttattam magam. Azért volt erre szükség, mert egy fillérem sem volt, és az, akit Romániából kiutasítottak, az államtól ingyen vasúti jegyet kapott oda, ahová utazni akart. Én, aki akkor újságírótanonc voltam, Dániába akartam eljutni, hogy ott a Nordisk Filmtársaságnál szerezzek filmszínészi szerződést. Ma sem tudom, hogy miért akartam filmszínész lenni, hiszen erre a mesterségre semmi előképzettségem nem volt, és mindössze csak tizenhét éves voltam."
A dániai utazás persze meghiúsult, helyette Budapesten az Országos Színművészeti Akadémián, majd az Országos Színiegyesületnél ismerte meg a színészmesterség fortélyait. Jávor 1922-ben szerezte meg oklevelét, ezekben az években azonban elképzelhetetlen nyomorban, gyakorlatilag hajléktalanként tengődött Budapesten.
"Esténként beosontam a Nemzeti Színházba és a házi színpadon, a függöny alatt aludtam. Ha ez nem sikerült, éjjel egy óráig a Nyugati pályaudvar várótermében egy padon. Egy órakor átmentem a Keletibe, ahonnét háromkor ment az utolsó vonat. Azután gyalog átmentem Kelenföldre az összekötő vasúti hídon keresztül. Itt fejeztem be az éjszakát. Másnap reggel nyolckor ébredtem fel a padon. A pályaudvari vízvezeték csapjából kiömlő vízben megmostam az arcomat, a kezemet, és újból átgyalogoltam Budapestre."
Karrierje aztán a diploma elnyerésének évében virágzásnak indult, Csortos Gyula ugyanis vizsgaelőadását látva leszerződtette őt a Renaissance Színházhoz. Ebben az időben Jávor egyik legfőbb ellensége saját maga volt, mivel a színész roppant nehezen viselte az igazságtalan bánásmódot, hirtelen indulatai, meggondolatlan cselekedetei pedig könnyedén bajba sodorták. Jávor Pál közel két éve játszott már a Renaissance Színházban, amikor mellőzöttsége miatt egy alkalommal egy telefonnal ütlegelte az intézmény titkárát, így a társulat rövid úton megvált tőle. Életét a későbbi években is beárnyékolták a hasonló incidensek – 1935-ben például egy lótulajdonost bántalmazott lova szertelensége miatt –, melyekből a sajtó rendre negatív szenzációt kreált, ezzel egy időben viszont Jávor a közönség és színésztársai rokonszenvét is elnyerte önzetlenségével és csupaszív viselkedésével.
"Jávornak nagyobb volt a füstje, mint a lángja, legalábbis, aki közelről ismerte, az tudta, ha nem mulatós napja van, akkor egy díszes borítójú könyv többet jelentett neki, mint egy felcsillanó leányszempár."
Kevéssé ismert, hogy Jávor kimagaslóan sikeres volt színpadi szerepeiben is, vidéki társulatoknál sallangoktól egyre mentesebb, kiforrottabb játékkal tűnt fel, köszönhetőn például Bilicsinek, Páger Antalnak, stb. akiktől rengeteget tanult. A makrancos hölgyben nyújtott kiváló alakítása után – ahol Petruchiót játszotta – a Magyar Színház igazgatójának érdeklődésének középpontjába került, így 1928-ban visszatérhetett Budapestre, ahol egy évvel később, a Csak egy kislány van a világon című filmmel a mozikat is meghódította. Jávor, amennyire örömmel töltötte el a lehetőség, hiszen Gaál őt választotta, annyira csalódott is volt, mert azon az egyetlen napon, amikor amúgy is csak szívességből állt rendelkezésre a hangfelvevő, ő teljesen berekedt, nemhogy énekelni, de beszélni is alig tudott: https://moly.hu/karcok/1316076.
A könyv első felének egyik rendkívüli erőssége az a mindenre kiterjedő kutatómunka, mellyel Vajda Pierre bemutatja az akkori korszak nagy jelentőségű eseményeit és elénk varázsolja a '20-'40-es évek hangulatát. Igazi kultúrtörténeti csemege, az egyre közkedveltebb Pali szemüvegén keresztül megismerkedhetünk a kabarék, kaszinók, bárok, szállodák féktelen mulatozásba csorgó mindennapjairól, akkori műsorszámairól, így például a Budapesten elsőként megjelenő hastáncosnőről, Mathea Merryfieldről is.
Aztán ki gondolta volna, hogy pont egy Jávorról szóló könyvben fogok bővebbet megtudni a Márai Sándor-Ágai Irén-Székely liezonról, vagy Krúdy Gyula jobb létre szenderülésének körülményeiről?
De ugyanilyen szuggesztívan kapunk bepillantást például film- és mozitörténeti momentumokba, rengeteg kulisszatitkot, színészekhez, illetve színésznőkhöz kapcsolódó anekdotát ismerhetünk meg, a számos történet pedig segít komplexitásában látni a bekövetkező történelmi események helyi láncolatát.
Egy viszonylag éles határvonal a színész megismerkedése a zsidó származású, elvált, kétgyermekes asszonnyal, Landesmann Olgával, aki kicsapongó életét egy csapásra megváltoztatta. A könyv sokszor kitér Olga alakjára, őt azonban leginkább csak a házastársát pártfogoló feleség szerepében ismerhetjük meg, magát a nőt nem. Ugyanígy hiányérzetem volt Olga együtt nevelt gyerekei kapcsán is, róluk többet csak az emigráció során tudhattunk meg, és csak Olga kapcsán pár mondatnyira. Közös gyermek nem lévén, szívesen olvastam volna Jávorról, amint épp apa szerepben tündököl, illetve egyáltalán a nevelt gyermekei és a közte lévő kapcsolatról. Egyáltalán, a könyv maximalizmusán és értékén egyedül a már-már túlzott dokumentarista jelleg rontott, de nem azért, mert általa szárazzá, vagy kevésbé élvezhetővé vált a kötet, hanem mert maga Jávor Pál sem lett színes, hús-vér szereplővé, de valójában irodalmi alakká sem.
Jávornak, a kétgyermekes édesanyával való kapcsolat miatt rosszindulatú támadásokat kellett kiállnia, az asszony azonban házasságkötésük után először a budai Kékgolyó utca 10-ben, majd pár év múltán a Pasaréti úton, saját villájukban, igazi otthont teremtett számára. A kék bálvány, a Hyppolit a lakáj, A Noszty fiú esete Tóth Marival, a Halálos tavasz főszereplője, miközben a Nemzeti Színház megbecsült és ünnepelt tagja lett. Jávor Karády Katalinnal legendás párost alkotott a filmvásznon, de Szeleczky Zita, Rökk Marika, Fenyvessy Éva, Muráti Lili és Bayor Gizi is többször feltűnt a sztárszínész oldalán, aki a harmincas években valóságos férfiideál lett Magyarországon. "Nincstelen, jóképű törtető, lángoló hazafi, reformer mérnök, nyalka huszártiszt, eladósodott földesúr, reménytelen, öngyilkosságra hajlamos bússzerelmes, városi polgár, krakéler párbajhős, kedélyes úri huncut, zsidó és keresztény, de mindenekelőtt mindig mosolygós férfiideál, aki képes meghódítani a közönséget, nemre és korra való tekintet nélkül. Az idő tájt mindenki a szíve mélyén egy kicsit Jávor szeretett volna lenni." -íja rendkívül találóan a fülszöveg.
/Muráti Lili/
Számos színészhez hasonlóan Jávor Pál karrierjét is kettétörte a második világháború, felesége származása következtében ugyanis rengeteg meghurcoltatás érte: a társaiért bátran kiálló művész előbb a Gestapo őrizetébe, majd Sopronkőhidára került, később pedig a német koncentrációs táborok poklát is megjárta.
"Ebben nagyon jó volt, minden bánatát, elfojtott indulatát, csalódását ebbe az értelmetlen indulatszóba préselte: ripityom. Verje meg az isten azt a világot, amelyben neki azt mondhatják, hogy váljon el zsidó származású feleségétől, ha a nemzet színházában akar maradni."
Innentől a könyv narratívája egyvonalúvá válik, részletesen taglalja Jávor 1946-os tengerentúlra utazásától az emigrációban töltött napjait. Azért is nagyszerű a címválasztás, mert a fentebb taglalt Ripityom valójában Jávor Pál életének egészére vonatkozik, egyetlen töltelék-, vagy indulatszóba belesűrítve azt; a "kétszer meghalás" pedig az Amerikában töltött esztendőktől a hazatérésig tart. Jávor Ripityom-természete jottányit nem engedett az általa értéknek tartott dolgok reformálásából, újragondolásából. Az Egyesült Államokbeli léthez és érvényesüléshez vezető út, kezdve az angol nyelv elsajátításától, a teljesen más elvárásokat támasztó Hollywoodi színjátszásig saját személyiségének köszönhetően kudarcba fulladt. A nagy tengerentúli karrier, az ismertség, a közkedveltség és népszerűség, a "mindenki Palijá-nak lenni egyszerűen odaveszett. Amerikában, -bármit is állítson róla a korabeli, politikai irányítottság alatt álló sajtó- csak az emigráns magyarok között arathatott igazi sikert.
A színész, turnéi mellett a legnyomorúságosabb állásokat is elvállalta megélhetése érdekében, így 11 év után, a Kádár-rezsim engedélyével, számos egyeztetés és Olga kifejezett rosszallása ellenére hazatért Budapestre. 1957. november 25-én aztán a Nyugati pályaudvarra érkezett meg a harmincas évek ünnepelt színésze, már meggyötörten, pedig csak 55 éves volt. A pályaudvaron sok korábbi barátja várta és a margitszigeti Nagyszállóba vitték, a szállást pedig a színház intézte. Jávor boldog volt, ám a következő év májusában egy rövid hír jelezte, nagy a baj. Ezek szerint orvosi tanácskozást tartottak Jávor lakásán, aki köszönhetően szűnni nem akaró gyomorpanaszainak, biztos, hogy hosszú ideig nem léphet színpadra. A szerepét a Jókai színházban Csákányi László vette át. A Jókaiban…Ekkor következett be a nem is oly lassú második meghalás, az új rezsim ígéreteiből a hazautazás költségein és a félig megtépázott és visszaszolgáltatott pasaréti villán kívül Jávor sem szeretett Nemzeti Színházát, sem sikereit, de még csak elismertségét sem kapta vissza többé. A Nemzeti Színházba ugyanis Major Tamás nem vette vissza.
/Jávor Pál és felesége, Landesmann Olga otthonuk teraszán 1958-ban, Forrás: https://www.magyaridok.hu/lugas/muzsikaszo-nelkul-2556742/
Ekkor már komoly gyomorbántalmakkal küszködött, így a köré épített kultusznak köszönhetően hiába fogadta őt vissza régi közönsége, egészségi állapota miatt soha nem nyerte vissza egykori csillogását. A színészlegenda 1959 során kórházba került, és ismét megoperálták. A mítosz szerint itt történt, hogy a kórház udvarán cigányzenészek játszottak az egyik betegnek. Jávor, aki addigra már szinte csak csukott szemmel feküdt, kinyitotta a szemét és a hangok irányába fordult. Felrémlettek benne a harmincas évek kávéházi hangulatai, amikor csodás autón érkezett a nagyvilági helyekre, ahol már várták a cigányzenészek, hogy aztán hajnalig az ő kedvenc nótáit játsszák. Jávor pedig boldog volt, bort ivott, táncolt és eszébe sem jutott, hogy néhány évvel később átírja az életét a politika. A színész tehát a muzsika hangjára magához tért a kórházi ágyán, a felesége segítségével papucsot húzott, elvett két üveg bort az asztalról és bizonytalan léptekkel, a feleségébe kapaszkodva lesétált a kórház kertjébe. Ott bemutatkozott a zenészeknek, akik már fel sem ismerték a harmincas évek sztárját. Egy padra leülve poharakat kért és reszkető kézzel bort öntött mindenkinek, aztán énekelni kezdett.
Bár gyenge volt, mégis olyan erővel énekelt, hogy a kórház dolgozói és a betegek az ablakokhoz léptek és úgy hallgatták a színészlegenda utolsó mulatozását. Sorra rendelte a kedvenc nótáit, utolsónak a „Most van a nap lemenőben” címűt. Ekkor már a zenészek is a könnyeiket törölték, de csak játszottak rendületlenül. Aztán feltámogatták a szobájába és az ágyra fektették. Soha többé nem kelt fel.
1959. augusztus 14-én Jávor Pál személyében a 20. század egyik legtehetségesebb magyar színésze távozott a földi világból, akit a közönség jobbára eleganciája, mulatozásai és romantikus szerepei révén őrzött meg emlékeiben, a filmvásznak amorózója azonban ennél jóval nagyobb talentumot birtokolt. Vajda Pierre-nek köszönhetően 448 oldal erejéig visszakapjuk a magyar sírva vigadás megtestesítőjét, az irigyelt filmsztárt, női szívek elrablóját, az ízig vérig színészt, férfit és Embert. Meg én egy kicsit a nagymamámat. Ripityom!
A kötetért köszönet az Athenaeum kiadónak, megjelenés éve: 2018.
Ha szeretnél beleolvasni, megteheted ITT. Kedvezményes áron pedig meg is tudod vásárolni ERRE a linkre kattintva.
Kérlek ne felejtsd el, hogy a teljes élvezhetőség érdekében, a barnán kiemelt szavakra kattintva bővebb információhoz jutsz :)
Források: http://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/1902_januar_31_javor_pal_szuletese/,
https://www.hangosfilm.hu/filmenciklopedia/javor-pal,
http://www.archivnet.hu/hetkoznapok/javor_pal_levelei_az_emigraciobol.html,
Azt hiszem míg a tavalyi év szava a megvalósulás volt, annak minden pozitív és negatív hozadékával és vonatkozásában, addig az ideié a túlélés lesz. Kezdve a kiskamasz gyerek hormon változásainak köszönhető fura kifakadásától és állandó tagadásától, a munkahelyi körülmények egyre különösebb változásától, amiben csak az tűnik biztosnak, hogy folytonosan alakul.
Az igazság azonban az, hogy amikor az embernek már nem az egzisztenciája, hanem az egészsége forog kockán, ezek a dolgok is eltörpülnek, nagy részük jelentéktelenné válik. Szóval sajnos úgy tűnik ez az esztendő egészségügyi okok miatt a túlélésről fog szólni. Éppen ezért egy időre kénytelen vagyok leállni minden más tevékenységgel, így a recenziókkal is. Elfogy az erő, az energia, a gondolat. Marad a fájdalom, a félelem, az ima és a remény. Meg a töltekezés igényének gondolata, a de jó lenne... Azt gondolom ez is egyfajta reménykedés, fejben a "lenne", majdnem mindig "lesz". Érdekes dolog a lemondás, főként mikor már a felelősségről is le kell, és nem azért hogy eltold magadról, hanem azért, mert még át tudod gondolni, mi az, amit felelősen nem tudsz vállalni. Addig is maradjanak a pillanatnyi napok. Addig is erősödjünk. Ezerrel.
Jó sokáig halogattam, hogy írjak erről a kötetről, illetve, hogy meg kelljen nyilvánulnom ebben a kérdéskörben. Azt gondolom mindig nehéz megszólalni, ha az embernek személyes érintettsége van, főként abban az esetben, ha hiteles és önazonos szeretne maradni.
Cameron Post rossz neveléséről már számos cikk, recenzió és bejegyzés született, üdvözölve az LMBT kamaszkori megjelenítését, és főként a melegek átnevelő táborainak betiltását célzó újabb indokoltságot. Ugyanakkor keresztény szemszögből még nem nagyon találkoztam egyetlen olyan írással sem, ami ne lett volna bigott, álszent, vagy mereven elutasító. Vagy egy unalomig ismételt általánosítás-halmazzal van dolgunk, vagy felületes, jelzőkkel teletűzdelt értékelésekkel, amelyek sok újat nem tudnak hozni. Keresztény vagyok, és a katolikus hitet vallom. Ezért is nehéz a szívem, ha a könyvről van szó. Valószínűleg hosszú leszek, de nem lehet elégszer ismételni: kereszténynek lenni azt is jelenti, hogy nem provokálunk, ítélünk el és meg, békét szeretnénk és a megbocsátás útján Jézust követjük. És persze nem általánosítunk, nem vagyunk kirekesztőek, és nem a szájunk íze szerint magyarázzuk a Szentírást. De vegyük sorjában...
"A szüleim halálának délutánján éppen egy bolti lopással voltam elfoglalva Irene Klauson társaságában."
A történet Cameron Postról, egy tini lányról szól, aki egy montanai kisvárosban él a szüleivel a '90-es évek Amerikájában. Illetve mégsem, mert a kiskamasz Cameron a történet elején épp elveszíti a szüleit egy balesetben, miközben legelső gondolata a megkönnyebbülés. Nem amiatt, amivel a regény indít, tudniillik, hogy a barátnője és ő rágót loptak a helyi kisboltból, hanem sokkal inkább amiatt, hogy Cameron ekkor csókolózik először lánnyal, gyerekkora legjobb barátnőjével. Ekkor kezd el ébredezni nemi identitása, nőni benne a vágy a másik iránt, aki azonos nemű. Egyikük sem beszél a dologról, de elkezd bennük körvonalazódni a gondolat, hogy amit tettek, nem helyes. Ami játéknak indul, izgalmas felfedező úttá válik és még izgatóbb élménnyé.
"Irene egyenesen a szemembe nézett, az arcunk megint közel volt egymáshoz.– Fogadjunk, hogy nem mersz megcsókolni – mondta, és továbbra is a szemembe fúrta a tekintetét.– Ez most igazi kihívás? – kérdeztem.Olyan képet vágott, mint aki azt mondja: „naná, te hülye”, és bólintott.Úgyhogy megtettem, ott helyben, még mielőtt tovább beszélhettünk volna róla, vagy Irene anyja bekiabált volna, hogy menjünk, mosakodjunk meg vacsora előtt. Amíg nem csinálta még az ember, semmit sem tudhat egy ilyen csókról. Csak maga a gesztus volt meg a reakció, Irene sós ajka, tonikíze. A szédülés-féle, amit közben éreztem. Ha ez az egy csók lett volna, csakis a kihívásról lett volna szó, és az semmiben sem különbözött volna mindattól, amit addig csináltunk. De a csók után, amikor a ládáknak dőltünk, és egy darázs nagy ívben repülve lecsapott pár csepp kiömlött üdítőre, Irene megint megcsókolt. Pedig nem kérdeztem, meg meri-e tenni. De örültem, hogy megtette."
Fontos tudni, és átérezni ezt a gyermeki nyíltságot, ártatlanságot, Cameron további személyiségfejlődése és útja szempontjából. A lányt nem erőszakolták meg, zaklatták, kényszerítették, vagy bántották, mint ahogyan ezekre később látunk is példát az Isteni Ígéret nevű átnevelőközpontban. Kiskorától a lányokhoz vonzódik, mindenféle trauma, rossz tapasztalat, vagy példa nélkül. De, hogy visszakanyarodjunk: megkönnyebbülés. Cameronnál ez nagyon gyorsan vált át aztán bűntudatba, szégyenbe, saját magát ostorozza azzal, hogy ha ő nem lenne ilyen "bűnös", a szülei még ma is élnének.
"Mr. Klauson kint állt, várt, talán levegőt sem vett, pont úgy, mint én. Még most is magam előtt látom, ahogy ott áll az ajtón túloldalán. Arra gondolok, hogy a kopogtatás előtt még voltak szüleim, utána már nem. Mr. Klauson is tudta; fel kellett emelnie kérges kezét, és el kellett vennie tőlem a szüleimet este tizenegykor egy június végi, meleg éjszakán: nyári szünet, tonik, lopott rágó, lopott csókok – egy tizenkét éves gyerek remek élete, amikor már majdnem mindent sejtettem, arról pedig, amit még nem ismertem, úgy éreztem, simán megy majd, csak ki kell várnom, de Irene amúgy is mindig ott lesz velem, és ugyanazt várja."
A kötet egyik legnagyobb erőssége a karakaterek sokszínűségén túl Danforth érzékletes írásmódja, melynek köszönhetően a leíró részek sem unalmasak, hanem izgalmasak; végtelenül bele lehet feledkezni egy nyári, vidéki kisváros mindennapjaiba, majd később az Ígéret környezetébe. A gyász érzésével együtt megérkezik a lány nagynénje is, Ruth, aki mélyen vallásos és ultrakonzervatív beállítottságú. Cameron nevelésével kapcsolatban itt követi el az első hibát, meg sem próbál segíteni a gyász feldolgozásában, csak a saját maga által jónak vélt megoldásokat és gondolatokat nyújtja a lánynak. Cameron Post rossz nevelése (amely címet, egyébként utálok, mert miért nem lehet a nevén nevezni a dolgokat, és egyszerűen átnevelésének fordítani a miseducation szót?) itt kezdődik meg igazán, egyszer sem látjuk a szeretet bármiféle megnyilvánulását ezen a ponton, csak a külvilágnak és az önmagának történő megfelelési vágyat. Értem, hogy a ránk bízottak lelki üdvéért mi vagyunk a felelősek, de ezen a ponton adott volt a kérdés Ruth lelki üdve fontosabb Cameronénál?
Cameron szép lassan falakat emel maga köré, egyrészt ébredező szexualitása, másrészt pedig árvasága miatt. Elzárkózik legjobb barátnőjétől, és mindenki mástól is, csak a filmek világában érzi biztonságban magát. A tinit nagymamája, és Ruth neveli tovább, folynak kamasz iskolás éveinek mindennapjai, vannak barátai, sportkarrierje, csínyekben vesz részt, továbbra is milliónyi filmet néz, közben pedig egyre biztosabban tudja magáról, hogy őt a lányok érdeklik. Ennek megfelelően persze beleszeret a legnépszerűbb lányba az osztályban, akivel jó barátok lesznek. Cameron kezdettől többet érez a lány iránt, akiről azt véli, viszonozza is az érzelmeit, de csalatkoznia kell. A lány elárulja őt, nagynénje tudomást szerez Cameron leszbikusságáról, és úgy dönt, egy keresztény átnevelő intézménybe, az Isteni Ígéretbe küldi a lányt. A bentlakásos intézmény pedig megkezdi Cameron letérítését „bűnös vágyainak” útjáról.
Szükséges hangsúlyozni, hogy a regény egyetlen mondatában sem szerepel utalás arra vonatkozóan, bántanák, megaláznák, fenyítenék, stb. a bentlakókat. Mindenki szelíd, jóindulatú, a fiatalok beletörődőek, egymással is abszolút normálisak. Ugyanakkor itt csúcsosodik ki a vallásos érzületű ember(ek) legnagyobb felelőssége, úgy szeretnék jó szándékúan átnevelni és üdvözülésre kész, jó kereszténnyé formálni ezeket a fiatalokat, hogy az egyébként is elbizonytalanodott, kétségek között gyötrődő ifjú emberekben a megértés és megismerés, az őszinte odafordulás és nyíltság helyett egyre elhatalmasodó bűntudatot ültetnek beléjük. Méregként, -és részükről teljes hittel- csöpögtetik beléjük, hogy meg kell tagadnod, azt, ami vagy, jobbá kell válnod annál, aki vagy, hogy az Úr szeressen és szerethetővé, "normálissá" válj. Én édes Istenem!
"Elég neked az én kegyelmem, mert az én erőm erőtlenség által ér célhoz." Legszívesebben tehát az erőtlenségeimmel dicsekszem, hogy a Krisztus ereje lakozzék bennem.Annakokáért gyönyörködöm az erőtlenségekben, bántalmazásokban, nyomorúságokban, üldözésekben és szorongattatásokban Krisztusért; mert a mikor erőtelen vagyok, akkor vagyok erős."
Ez volt az a pont, mikor kinyílt a zsebemben a bicska, és fájt a sorokat olvasni, mert sajnos remekül visszaköszönt az az elvakult bigottság, amit sokszor a mindennapokban is tapasztalok. A fenti sor a Bibliából való, a Korinthusbeliekhez írt II. levél egyik része, de a könyvben is megjelenik, a vésőkig elkeseredett Adam szavalja, akinek homoszexualitását a lelkész apa ezzel a passzussal csúfolja meg. Megcsúfolja, mert azt sugallja, hogy Isten a másságáért bünteti szegényt, ami égbekiáltó gonoszság. Ráadásul nekem is ez az egyik legkedvesebb szakaszom a Szentírásból, s egy olyan időszakban, amikor többet bántottak, mint nem, tollal írtam a tenyerembe, hogy napközben erőt merítsek, ha elfelejteném: "Elég nekem az Ő kegyelme". Ugye mennyire másként hangzik?
Annyiszor és annyiféleképpen magyarázták már a Biblia különböző passzusait, és én mindannyiszor olyan végtelen haragot érzek, mikor megpróbálják a saját igazuk bigott bizonyítására használni! Ki dönti el, hogy mikor "jó" valaki? Ha heteroszexuális vagyok, akkor már "jó" vagyok? Ha heteroszexuális és házas, akkor "még jobb"? Ha pedig mindemellett betartom a katekizmus összes tanát, tuti az üdvözülés? Hatalmas kárt okoz egy önmagában bizonytalan, még kialakulóban lévő személyiségben, elgyötört lélekben azt megerősíteni, hogy jó út az önutálat és az önostorozás. A történetben ez, a minta diák Adamben egészen odáig fajul, hogy önmaga ellen fordul, mert hiába próbál a testének ellentmondani, tudja kívülről az összes passzust, és őszinte a hite, a prédikátor apának még így sem elég "jó", túl lágy és femin. Keresztény emberként az én véleményem a homoszexualitásról, s így a könyvben olvasható átnevelésről a következő:
Fontos megértenünk, hogy az egyház (katolikus) előírásait a Katolikus Katekizmus tartalmazza, amelyben minden katolikus hívő számára az az üzenet, hogy a homoszexualitás „rendetlenségnek” számít, a természet törvénye ellen való dolog, elsősorban azért, mert a nemi aktusból kizárják az élet továbbadását. De a hajlam önmagában még nem bűn, csak akkor válik azzá, ha cselekedet lesz belőle, vagyis ha a meleg hívő belép egy homoszexuális kapcsolatba. A Szentírás hét helyen említi, ám egyik esetben sem felnőtt emberek önkéntes, szerelmen alapuló kapcsolataként. Mai értelemben vett meleg párkapcsolat a Bibliában nem szerepel, ha pedig kizárólag a szövegek szintjén maradunk, akkor azokból kiindulva sem alátámasztani, sem pedig elvetni nem lehet, hogy a homoszexualitás bűn lenne. Aki vallásos, annak ezt kell hittel vallania, aki pedig nem, annak ezt kell tudnia ahhoz, hogy megértse a vallási nézőpontot.
Személyes:
"Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött fiát adta, hogy aki hisz Őbenne el ne vesszen, hanem örök élete legyen. Mert az Isten nem azért küldte el a Fiút a világba, hogy elítélje a világot, hanem hogy üdvözüljön a világ általa"/János 3. 16-17./
Gyermekkoromban evangélikusnak kereszteltek, mint ahogy nagyon sok mindenki mást is, egy, a rendszerváltás előtti kommunista kisvárosban. Anyám evangélikus, a szüleim nem gyakorolták a vallásukat, ami apám esetében kifejezetten nehéz lett volna, tekintve, hogy lényegében véve ateista. Ugyanakkor az egyik legkeresztényebb lelkületű ember, akit megismertem; és azt kell mondanom egyre több a számuk azoknak, akik életében a vallásos előírások, gyakorlatok nem jelennek meg, Istenről, mint felsőbb hatalomról csak filozófiai beszélgetésekben egy pohár bor mellett ejtenek szót, mégis ebbe a csoportba sorolom őket.
Imádkozni az apai nagyanyám tanított meg, akit Sopronban apácák neveltek és világ életében katolikus volt. Nem voltunk még a ma divatos szóval "papagály-keresztény"-nek nevezett emberek sem, templomba mindig csak saját önszántamból mamával jártam, néha ünnepekkor, vagy esetleg ha olyan településen jártunk, ahol az esztétikai, kulturális élményt adott. Apám világ életében hallgatag, de végtelen érzékeny ember, akire felnőtt fejjel azt mondanánk, sohasem nevelt, mégis mindig tanított. Az emberekkel való bánásmódról, az egymás iránti viszonyulásunkról, az empátiáról, az odaadásról, a lemondásról, áldozathozatalról és igen, még a hitről is, mindazt amit tudok, tőle tudom. Ő volt az, aki fáradtan, este munkából hazaérve semmit nem szólt arra, hogy az öcsém barátja, -elvált szülők gyereke, hullámzó érzelmi háttérrel és hányatott gyerekkorral- megette az amúgy sem különösebben gazdag, de egyetlen napi meleg étkezést biztosító vacsoráját, csak megsimította a fejét. Ő volt az, aki egy romákkal (is) teli településen, rossz közhangulatban, mikor egy ember sem akart beavatkozni, megmentett egy cigány gyereket a felcsavarodott forgókapuról. Ő volt az, aki mindig őszintén kíváncsi volt kutyára, papagájra, hörcsögre, zsidóra, feketére, cigányra egyaránt. A testvéreim és én bárkit-bármit haza vihettünk, megkérdezhettünk, azt a szót, hogy tabu, csak könyvből ismertük. Mielőtt éltében szép kis memorandumot állítanék neki, leszögezem, csak azért írtam le mindezeket, hogy lássuk, milyen fontos a gyermekkor. Hálás vagyok, hogy egy természettudományos érdeklődésű, ateista, sci-fi rajongó műszaki ember megtanított embernek lenni. Cameron Post gyerekkora is lehetett volna teljesen más, ha nem helytelen igénnyel hoznak érte áldozatot. Ha egyszer is leültetik, beszéltetik, meghallgatják, egyáltalában: szeretik. Emlékeztek arra Facebook-on keringő videóra, amelyben egy fiatal fiú egy tábori elkéredzkedés kapcsán vallja meg az édesanyjának, hogy meleg? Az anya hosszan vigasztalja a síró srácot, és a végén elhangzik egy mondat: "Nincs olyan, ami miatt ne szeretnélek." A szeretet, hívő az ember, vagy sem, itt kezdődik és kb. ér véget.
"– Nehéz feladat lesz – szólalt meg Lydia. – Olyan dolgokkal kell majd szembenézned, amelyeket minden bizonnyal inkább elkerülnél. Az első lépések közül az egyik legfontosabb az, hogy többé ne gondolj magadra homoszexuálisként. Ilyen nem létezik. Ne állítsd be különlegesnek a bűnödet.Lindsey a fejemben azt mondta: Vicces! Pedig kurvára különleges lehet a bűnöm, ha egy egész gyógyintézetet hoztak létre azért, hogy foglalkozzanak vele."
Kiváltképp tetszett, hogy az írónő leszbikusként végig objektív tudott maradni az Isteni Ígéret, és általában véve az átnevelő táborokkal kapcsolatban, nem nyilvánít véleményt, nem festi le fegyenctáborként az intézményt. Végtelenül szimpatikus, hogy a kötetben a karakterek hétköznapi emberek maradnak minden gyarlóságukkal, negatív és pozitív tulajdonságaikat egyaránt megjelenítve. A könyvben társadalomkritikát kapunk bőven, de ezek majdnem mindig kérdésekbe vannak csomagolva, vagy azokat indítanak el az olvasóban. Számomra fontos volt, hogy nem próbálta meg rózsaszín cukormázba vonni a melegeket, amely szándékkal sajnos több LMBTQ regényben is találkoztam már, és soha nem értettem a megalapozottságát. A vallásos embereket nem festette le mérhetetlen gonoszokként, akik ha máglyára nem is, de minimum rögtön ítélő bíróság elé vetik azt, aki más.
"Mert meg vagyok győződve, hogy sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelemségek, sem hatalmasságok, sem jelenvalók, sem következendők,Sem magasság, sem mélység, sem semmi más teremtmény nem szakaszthat el minket az Istennek szerelmétől, mely vagyon a mi Urunk Jézus Krisztusban." /Rómabeliekhez írt levél 8,38-39/
A szexuális irányultság az iskoláskor előtt eldől, és talán genetikailag meghatározott a fogantatás pillanatától. A homoszexualitás nem betegség, éppúgy mint ahogy heteroszexuálisnak lenni sem az. Nem változtatható meg imával, vallási megtéréssel, gyógyító terápiával vagy pszichológiai kezeléssel. Bűn az egyház értelmében, de hogy merné bárki is azt állítani, hogy a homoszexuálisok bűnben élnek? Szigorúan, erkölcsi-teológiai szempontból én is bűnben élek, mert nem házasságban élek, és néha rajta felejtem a szemem egy-egy Jason Momoa plakáton. De tudnom kell rangsorolni, tudnom kell értékrendet felállítani és mást kéretlenül ezekkel a gondolatokkal, vagy ezekből fakadó tettekkel nem mérgezni.
Emily M. Danforth kötete befelé nézésre, önvizsgálatra késztet. És még egy nagyon fontos dologra: SOHA NE ÁLTALÁNOSÍTSUNK! Próbáljuk megérteni a másikat, a másik szemüvegével is próbáljunk meg látni a világban. A könyv kapcsán (is) sok támadás éri általánosságban a vallásos embereket, de nem minden keresztény ember gonosz és álszent, aki a hitével eltérő dologgal szembesülve imát mormol és keresztet hány.
Amikor a saját vallásomra gondolok, el kell mondanom, hogy nagyon sokat nyomott a latban egy olyan látásmód, gondolkodás és érzület, amit Beer Miklós püspök atya hirdet a katolikus egyházon belül. Felnőttként lettem katolikus, választott hitem lett a katolicizmus, és szeretem azt gondolni, nem tévedhettem akkorát, mikor egy olyan egyházat választottam lelkiségem középpontjául, ami a szeretetre épül. A radikális nézeteket vallóknak pedig sajnos rossz hírem van, az evangéliumi életet élni kellene a földön, nem csupán szavakkal, azok közül is a saját szánk ízére formáltakkal hirdetni. Isten pedig MINDENKIT szeret. Igen, még azt a "gusztustalan" buzit is.
A regényből Chloë Grace Moretz főszereplésével 2018-ban Sundance-nagydíjas film is készült.
A homoszexuálisok átnevelésével az M5 csatorna január 16-án foglalkozott, nagy felháborodást kiváltva. Válaszul az Athaeneum Kiadó elküldte a Danforth könyvet az Ez itt a kérdés című műsor szereplőinek, Szőnyi Szilárd újságírónak, Hodász András katolikus papnak és Trombitás Kristóf műsor vezetőnek melyről, és folytatásáról itt olvashattok.
Beleolvasni is tudsz, mégpedig ITT. Ha pedig megtetszett, kedvezményesen meg tudod vásárolni EZEN a linken keresztül.
Köszönet az Athenaeum kiadónak a kötetért és végtelenített türelmükért, melynek köszönhetően 44o oldalon át olvashattam egy remekbe szabott, értékes tartalommal teli regényt.
